Most pedig itt az előzetes! A komplett harmadik fejezet. Az egyik kedvenc fejezetem. Itt még nem derül ki semmi a könyv fő eseményeiből , de azért ízelítőt ad a hangvételéből.
Otthon egy cetli várt:
„Drágám!
Jake-kel és Renesmee-vel elmentünk Charlie-hoz. Ha tudsz, majd gyere utánunk. Ha nem találjuk otthon, akkor elmegyünk Port Angelesbe vásárolni.
Szeretlek: Edward"
Rendben. De hogy menjek el Charlie-hoz? A Volvót elvitték magukkal. A Barabus-szal nem mehetek apámhoz. Futva mehetnék, de akkor meg hazudnom kéne neki, amit meg megint nem szeretnék, így is éppen eléggé félre volt informálódva, amit sem ő, sem mi nem bántunk, a „csak-amit-feltétlenül-szükséges-tudni” elv miatt, csak nem akartam még szándékos hazugságokkal is tetézni a dolgot. Nem lesz gond, ha nincs otthon, ha pedig otthon van – megrántottam a vállamat, csak úgy, saját magamnak –, majd kitalálom, hogy mit mondjak neki.
Öt perc alatt nála voltam az erdőn át. Jó érzés volt száguldani a fák között, és az emberfeletti érzékeimre támaszkodva figyelni az erdőt. Még mindig olyan gyors vagyok, mint az újjászületésem után, egy szemernyit sem lassultam, még mindig lefutom Edwardot, ha akarom, pedig már egy fél év is eltelt, amióta vámpír lettem. Carlisle azt mondta, hogy három-négy hónap után el fog kezdeni csökkenni az erőm, főként úgy, hogy nem fogyasztok emberi vért, csak állatokét. Ez a gyengülés azonban nálam még váratott magára. Carlisle furcsállja is, de már úgy megszokta mindenki a különösebbnél különösebb anomáliákat a vámpír-létem körül, hogy már csak egy vállrándításra tellett neki emiatt.
Charlie nincs otthon, tehát a cetli második fele lép életbe. Edwardék Port Angelesbe mentek. Jobb ötletem nem lévén, úgy döntöttem, csillapítok a szomjamon. Bevetettem magam az erdőbe, és vadászni kezdtem. Elindultam felfelé a hegyre, néhány mérföldről jávorantilopok szagát hozta felém a szél. Nem sok időbe tellett odaérnem hozzájuk. A második hímet terítettem le a csordából, az első olyan szép volt, hogy sajnáltam megölni. Még. Majd előbb-utóbb az is sorra kerül. Még mindig nem szeretem a vér ízét, lehet, hogy ez a hiányosság az emberi életemből maradt vissza? Lehet, hogy ez a majdnem undorodás a kulcs ahhoz, hogy nem ölök embereket? Nem, szinte beleborzongtam, ahogy eszembe jutott az első vadászat, a tabu illattal, ha Edward nincs ott, és a védekező ösztönöm nem tereli el a figyelmemet, mostanra legalább egy ember élete biztosan a lelkemen száradna. Emberként a vér szagától rosszul lettem, több méter távolságból is, a látványától viszont érdekes módon semmi bajom sem volt, pedig Edward szerint az emberek nem érzik meg több méterről a vérszagot, de én mindig is éreztem. Ennek ellenére élveztem a meleg testből áradó hő érintését, beitták szemeim a bőr alatt lüktető erek látványát, hallottam áldozatom minden egyes szívdobbanását, azt is, ahogy lassan elcsendesedik, miközben kiszívom belőle az életet, de ez nem zavar már. Ilyenkor ösztönlény vagyok, csak az önfenntartás irányít. Azt a kis önuralmat leszámítva, hogy ha megérzem az emberek illatát, legyen erőm elfutni az ellenkező irányba. Miután végeztem az első áldozatommal, újra utánuk eredtem, és annak ellenére, hogy teljes sebességgel menekültek előlem, könnyedén utolértem a csordát. Ezúttal egy öreg nőstény volt az áldozatom, két perc sem telt belé és egy szikkadt, élettelen hústömeg maradt belőle. Egy vérszomjas szörnyeteg vagyok, beismerem. De még mindig jobb így, hogy itt élem ki az ösztöneimet, mintha mondjuk Seattle külvárosában járnék házról-házra, és gyilkolnám halomra az otthonülő háziasszonyokat.
Ez a gondolat azonban az állati áldozataimat egyáltalán nem vigasztalja. Sajnálom megölni az állatokat is, de ez az egyetlen szükségletem. A vér. Frissen, forrón, lüktetőn, egyenesen az áldozat ereiből kiszívva. Nincs szükségem alvásra, az emberi ételeket, csak nagy undor árán tudom legyömöszölni a torkomon, ugyanis szinte atomi szinten érzem az összetevőket benne. Arról már nem is beszélve, hogy képtelen lévén megemészteni azt, később vissza kell öklendeznem, amit megettem. Ez pedig nem valami kellemes. Nincs szükségem vízre sem, soha sincs melegem, nem fázom, sőt a levegőre sincs szükségem, csak a szaglás és a beszéd miatt lélegzünk. Egyébként meg akár hetekig is képesek vagyunk teljes mozdulatlanságban állni úgy, hogy utána azonnal mindenféle merevség nélkül teljes sebességgel tudok sprintelni újra. Tökéletes ragadozó és gyilkos vagyok. Soha nem fáradok el bármennyit futok. Nem bánom, sőt szeretem, és még az egésznek a tetejébe halhatatlan is vagyok.
Eleinte rendesen összekentem magam vadászat közben, de aztán ellestem Edwardtól a fortélyokat. Néhány hét után Alice-t megszégyenítően képes voltam tűsarkúban menni vadászni, és csak kilométerekre a háztól tudatosult bennem, hogy tizenkét centi magas sarkakon rohangászom az erdőben. Emberként edzőcipőn kívül mást fel sem mertem venni, mert még abban is képes voltam hasra esni, a tükörsima betonon is.
Mostanra már olyan szintre fejlesztettem a vadásztudományomat, hogy akár egy koktélruhában is minden gond nélkül ment a dolog, úgy, hogy még csak be sem piszkítottam magam.
Ekkor éreztem meg, szélirányból. Az illat intenzitásából ítélve lehet vagy nyolc kilométer a távolság, de ez már nem menthetti meg tőlem a grizzlyt, a húsevők illata jobban hasonlít az emberére, ezért aztán kívánatosabb is a számunkra, mint a büdösnek mondható növényevők. Feltámadt újra a vérszomjam, ismét égni kezdett a torkom. Azonnal tudtam, hogy kioltásra van ítélve az illat. Ez a medve többé nem látja a napot. Azonnal irányba fordulok, és futni kezdek, megtettem vagy tizenegy kilométert, hatalmas lehet ez az állat, ha ilyen messziről az illat ereje alapján eltévesztem a távolságot. Ekkor hirtelen más illat is megcsapta az orromat, ahogy egy kicsit változott a szél iránya.
Embereké!
Nagyon vigyáznom kell. Azonnal felmérem a helyzetet, az emberek miatt, el kellene futnom, de már csillapodott a két antiloptól a szomjam, meg egyébként sem voltam teljesen kiéhezve, mikor elkezdtem vadászni. Megálltam egy pillanatra mérlegelni a helyzetet, megállapítani, hogy mennyire vagyok ura a bennem lakozó fenevadnak. Már közel sem érzem olyan veszélyesnek az ösztöneimet az emberekre, mint a medvét. Annyira azért nem bővelkedik a Forks környéki rengeteg a medvéknek való csemegékben.
Sejtettem már, hol lehet a medve, fent jártam az Inn-river forrásvidékén, gyanítottam, hogy a medve pisztrángokra vadászik a patakban. Sajnos azonban az emberek is ismerik ezt a jó kis horgászhelyet. Annak idején apám és Billy, amikor még kicsi voltam és kénytelen voltam meghajolni a szülői akarat előtt, gyakran hoztak fel ide engem is, mikor Forksban kellett „nyaralnom”.
A francba!
Most, hogy közelebb érek – meg se lepődöm rajta igazán –, megérzem, ez Billy és az apám. Még jó nyolcszáz méterre voltam a pataktól, de muszáj közelebb mennem. Charlie és Billy valószínűleg nem is sejtik, hogy mekkora veszélyben vannak. Ha ez a medve akkora, amekkorának hiszem, akkor elég nagy bajban vannak, ha keresztezik az útját. Billynek ugyan van egy öreg vadászpuskája, de az egy ekkora állatot csak felbosszant, kárt nemigen tesz benne. Charlie-nak van megfelelő méretű csúzlija ekkora állat ellen is, de az szolgálati fegyver, ezért csak akkor veszi magához, ha valami konkrét oka van rá.
– Hangtalan vámpírlépteimmel közelebb osontam a patakhoz, na, nem mintha gyenge emberi fülekkel meghallhatták volna a közeledésemet. Billy éppen húzta vissza a csaliját a patakban, apám meg ebben a pillanatban lendítette meg a botot, hogy jó messzire kivesse a horgot. Abból a szögből, ahol álltam, azonnal láttam a veszélyt, amit ők sajnos nem, mert egy kellően nagy szikla pont eltakarta előlük a medvét. Még valami mást is láttam, ahogy elindult a csali a bot végéről. Tökéletesen működő agyam a pillanat töredéke alatt kiszámolta a horog röppályáját, melynek vége pont a medve domborúbbik felénél volt. Láttam a horgot becsapódni a vízbe, majd felpattanni a végét egyenesen a medve ülepébe. Abban a pillanatban tudtam, hogy vagy néhány másodpercen belül lelepleződöm az apám előtt, vagy megöli őket a medve. A medve megfordult, és azonnal el is indult, hogy revánsot vegyen a két szerencsétlen emberen. Hatalmas ez az állat, ahogy felágaskodott, három méter magas is lehet.
Szegény Billy résen van, azért benne is dolgoznak a farkas gének. Azonnal csőre töltötte a flintáját, és lőtt. Persze, ahogy gondoltam, csak felbosszantotta a medvét, kárt nem tett benne. Nem volt több idő gondolkodni, döntenem kell, hagyom, hogy megölje a saját apámat és Jacob apját egy nyavalyás medve, vagy én végzek a medvével és lelepleződik az apám előtt, hogy mi vagyok.
Nem kell sokat fontolgatnom a dolgot, az apám elvesztésének még a gondolata is fájdalommal töltötte meg az elmém minden zugát. Tudom, hogy majd egyszer eljön az ideje annak, hogy Charlie meghal, de ez az esemény nem most fog bekövetkezni. Charlie már éppen eleget tud, és még legalább ugyanannyit sejt abból, amivé lettem tavaly, csak a saját nyugalma érdekében nem akarja tudomásul venni a kirakós játék eredményét. Edward is mondja sokszor, hogy apám a tudatalattijában már valószínűleg tisztában van vele, mi vagyok, csak saját magának sem meri bevallani. Hát ezek után majd nem lesz több mellébeszélés. Különben is, ő az apám, a medve meg csak zsákmány. Mint az íjról kilőtt nyílvessző, úgy ugrom elő a fák közül. A fenébe, még az egésznek a tetejébe a nap is kisüt, rajtam meg a cipőn és az indigókék miniruhán kívül nincs más ruhadarab. Nem baj, Billy már látott a napon bennünket. Legalább nem fog rám lőni, mert a csillogásból rájön, hogy mi repül át a levegőn. Így Charlie lelkét sem kell még azzal is megterhelni, hogy golyóálló is vagyok. Egyetlen szemvillanás alatt három ugrásból megteszem a négyszáz métert, ami elválaszt tőlük. A medve éppen apámra emeli hatalmas mancsát. Ezt nem kellett volna, elönt a düh, ölni akarok, megvédeni őt, az egyik embert, aki nélkül nem léteznék. A számat elönti a méreg, már a gyilkolás vágya dolgozik bennem. Dühösebb vagyok, ha ez egyáltalán lehetséges, mint amikor a Volturival néztünk farkasszemet a mezőn, a hegyek között. Nem kellett volna pont apámra támadnia. Ha Billyre emeli először a mancsát, akkor is leterítem, de így apámnak lett halálközeli élménye. Tudtam abból az időből, amikor James támadt rám, hogy ez örökre beleég az ember emlékezetébe, máig előttem van az arca, ahogy közelít felém. Vagy amikor a giminél Edward mentette meg az életem, és a két autó között a gyönyörű szemeivel rám nézett. Most szegény apám járt ugyanígy. Örökre beleég az agyába, ahogy vicsorító, méreggel teli pofával, a levegőben repülve, a saját egy-hatvan magas, „gyenge” lánya leterít egy kétszer akkora, és legalább tízszer nehezebb állatot, mintha az csak egy játék mackó lenne. Ezután nem lesz mellébeszélés, mindent meg fog tudni. Abban a pillanatban érem el a medvét, amikor az éppen lecsapni készült apám feje irányába, egyetlen végzetes mozdulattal. Ez volt az utolsó tudatos cselekedete az életben. A megérkezésem pillanatában egyetlen, csuklóból indított csapással ripityára zúztam a felemelt karban a csontokat. A súlyom nem nagy, de a sebességem olyan százötven kilométer körül lehet. Ezért aztán, mint egy ágyúgolyó terítem le a földre. A következő mozdulatommal szétroncsolom a hatalmas állat másik karját is. Majd kevesebb, mint egy percen belül az összes vérét kiszívom, a legkisebb irgalom érzése nélkül, a vére melegsége átjárja minden porcikámat, ami gyorsan lenyugtat. Mióta vámpír vagyok, ilyen gyorsan még sohasem öltem, de jólesett az erőm ilyen hatalmát érezni. Már rég végeztem, mire Charlie felocsúdott a történtekből. Szerintem sokkos állapotban van, csak azt nem tudom eldönteni, hogy miattam, a medve miatt, vagy mindkettő miatt. Bár a legutóbbira van a legnagyobb esély.
Hosszú perceken át csak bámul maga elé. Nem piszkálom, mert hallom, ahogy a szívdobogása lassan megnyugszik. Csendben állva nézem az arcát és magamban próbálom elemezni, mi járhat a fejében. Először a dühöt ismerem fel, majd a meghökkenést, utána a hitetlenséget, végül a csodálkozást. Tudom, hogy a történteket elemzi magában, mindazzal kiegészítve, amit eddig megtudott.
Billy tudott megszólalni elsőként:
– Köszönöm Bella – mondta csendesen – sok mindenre gondoltam abban a néhány másodpercben, ami a lövésemtől a te érkezésedig eltelt, de azt az életben nem gondoltam volna, hogy te leszel a megmentőnk!
Mialatt Billy ezt mondta nekem, apám odament a medvéhez. Óvatosan megbökdöste a lábával, majd megnézte, és láttam, hogy látja az állat két hatalmas karján, hogy azokban egyetlen ép csont sincs. Lehajolt és megnézte az állat nyakát. Láttam a döbbenetet az arcán, amikor rájött, hogy a medvének nincs kitörve a nyaka. Szerintem arra számított, hogy ahogy a medve hátrazuhant, biztos kitörte a nyakát. Majd a felismerést és az elfojtott rémületet, amikor felfedezte a harapásnyomot az állat nyakán és azt, hogy hiába nyomkodja a sebet, abból egy csepp nem sok, annyi vér se jön, sőt, sehol sincs egy csepp vér sem. Holott az állat mindkét karját átszúrta a törött csont, és egy ekkora állatban legalább tíz liter vér kering, míg él. Leroskadt a földre, egyenesen beleült a vízbe, onnan nézett végig rajtam és láttam rajta, hogy letaglózza a látványom. Ahogyan vakítóan szikrázva ragyog a bőröm a napsütésben, amint kihúzva magamat, jóllakottan, egy ragadozó felsőbbrendűségével állok az áldozatom felett úgy, hogy még csak egy gyűrődés sincs a ruhámon. Úgy állok itt, mintha ha egy party közepén lennék, ráadásul, már megint tűsarkúban vagyok, ami az amúgy is kecses mozgásomat és tartásomat, ha lehet, még jobban kiemeli. Felnyög.
– Mi vagy te? – kérdezi fahangon, olyan nézéssel a szemében, mintha most látna életében először, ami igaz is, bizonyos értelemben.
– Te mit gondolsz? – kérdezem vissza.
– Nem tudom.
– De tudod, apa, csak nem mered kimondani. Sőt, továbbmegyek, már jó ideje sejted, csak nem mered bevallani saját magadnak sem. – Lehajolok hozzá, és finoman megrázom a karjainál fogva.
– A bőröd, mi történt vele? – néz rá csillogó karjaimra. Máris védekező üzemmódra kapcsol az agya, elkezdi másra terelni a figyelmét a legfontosabb kérdésről.
– Nem tűnt fel, hogy amióta Renesmee megszületett, nem láttál napsütésben?
– Nem. Tényleg?
– Igen, apa, mert Nessie születése után változtam át, ahogy utána az első találkozásunkkor meg is állapítottad: „egy lettem közülük”, gyakorlatilag nem éltem túl a szülést. Jacob és Edward pumpálták a szívemet addig, míg a méreg el nem kezdte átalakítani a testem, hogy azután magától végbemenjenek a dolgok. Nélkülük már nem léteznék, már a forksi temetőben oszlana a testem. Edward öngyilkos lett volna valószínűleg, Jacob pedig bánatában farkasként bolyongana valahol az erdőben.
– Miféle átváltozásról, és méregről beszélsz?
– Nem mondom meg. Mit gondolsz, apa, azok után, amit ma láttál, minek gondolsz engem?
– Milyen átváltozás, ez valamilyen kozmetikai trükk?
– Ne beszélj mellé, kérlek! Mond ki! Mire gondolsz, hogy mi vagyok, én?! – kérdezek vissza szinte kiabálva, már nem bírom tovább ezt a struccpolitikát és mellébeszélést.
– Olyan valószerűtlen, de csak egyvalami jut eszembe, áh!… ilyen nincs, meg különben is a nap – rázza a fejét a hitetlenségtől, és tudom, hogy jó nyomon jár a nappal, a buta filmekben megjelenő vámpírok elpusztíthatóságára gondolva.
– Apa, egy éve még azt mondtad volna, hogy elmegyógyintézeti kezelésre szorul, aki azt állítja, hogy léteznek farkasemberek. Láttad Jacobot. Tudod, mi ő. Mellesleg a napfényes sztori csak hollywoodi fogás, a valóságban semmi baj sincs vele. Akkor szerinted én mi vagyok?
– Vámpír? – félve mondja ki a szót. Félve attól, hogy igaza van és félve attól is, hogy butaságot mond.
– Végre kimondtad! Igen, vámpír vagyok. Egy szörnyeteg. A tökéletes gyilkos. Az evolúció csúcsragadozója. De nézz rám! Látsz engem? Látod a lányodat a külsőm mögött? Tudod, hogy itt vagyok. Számodra nincs jelentősége a változásnak, én örökre a lányod maradok, ezt semmi nem tudja megváltoztatni. Ugyanúgy, ahogy a külsőm se fog soha megváltozni már. Még egy dolgot kell megtudnod, aztán nincs több új információ mára, hacsak te nem kezdesz kérdezősködni: – én örökre tizenkilenc éves maradok.
– Ezt úgy érted, hogy egy ideig nem öregszel? – látom rajta, hogy még védekezik az agya a tények ellen, arra gondol, hogy majd valamikor emberi időléptéken belül úgyis véget ér a létezésem, nem tudja még befogadni a természetfeletti részemet, de ki kell ábrándítanom, bármennyire nem akarok is neki fájdalmat, vagy csalódást okozni, jobb ezen túl lenni.
– Nem, apa, úgy értettem, hogy örökre, az örökkévalóságig így fogok kinézni. Edward százhat éves, Carlisle a háromszázhatvanötödiket tapossa, Esme száztizenkettő, Jasper a polgárháború idején változott át, Rosalie harmincháromban, Alice pedig kilencszázhúszban, de tudok több ezer éves vámpírok létezéséről is. Mi halhatatlanok vagyunk.
Láttam a döbbenetet, és kicsivel később újra a dühöt az arcán, aztán lassan újra lenyugodott, beletörődő arcot vágott. Ismerem az apámat, de nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan feldolgozza az eseményeket. Bár, ha jobban belegondolok, én is ilyen voltam emberként. Mikor megtudtam, hogy Edward vámpír, az idegesség, és a bizonytalanság csak addig tartott, míg eldöntöttem, hogy bármi is legyen ő, vele akarok lenni, aztán már minden olyan könnyű lett. Ezt a tulajdonságot biztosan Charlie-tól örököltem. Ez ügyben is jobb vámpírnak lenni, a mostani agyam nem vívódik semmin. Egyszerűen az emberi felfogóképességnél milliószor gyorsabban, a pillanat töredéke alatt hozom meg a döntéseimet.
– Emlékszel még, amikor Edward elhagyott. Akkor ettől az élettől akart megkímélni. De én majdnem belehaltam a bánatba.
– Hogy is felejthetném el, olyan voltál, mint egy élőhalott.
– Nem apa, élőhalott most vagyok, de hidd el, most boldog vagyok, és semmit nem bánok abból, ami velem történt – nevettem rá az igazi, csengő és zengzetekben gazdag vámpírhangomon, amit eddig gondosan titkoltam előtte.
– Bella, mi történt a hangoddal?
– Mióta átváltoztam, ilyen a hangom, csak megtanultam megváltoztatni, hogy te és anya ne ijedjetek meg.
– Hát, a hangod minden, csak nem ijesztő.
– Amikor Edwardék visszajöttek, előtte eltűntem három napra, amiért aztán szobafogságra ítéltél, emlékszel?
– Persze. De most, hogy jön ez ide?
– Mindjárt megtudod. Akkor azért tűntem el, mert Alice meglátogatott otthon. De nem hozzám jött, hanem téged vigasztalni, az én „halálom” miatt.
– Miről beszélsz, már akkor… – gyorsan folytattam, hogy beléfojtsam a meginduló téves gondolatokat, már nem akartam többé, hogy tévútra vezesse saját magát úgy, ahogy eddig hagytuk neki.
– Alice-nek volt egy látomása arról, hogy La Pushnál leugrom a szikláról, de azt már nem látta, hogy nekem semmi bajom se lett. Ez Edward tudomására jutott, és egy félreértés miatt öngyilkos akart lenni. Apa, nemcsak én nem tudok létezni Edward nélkül, hanem ő sem nélkülem. Meg akarta öletni magát, mert nem tudott tovább létezni úgy, hogy én már nem élek. Ami, hogy is mondjam, a mi esetünkben nem egyszerű dolog. Ezért elment Olaszországba, hogy az ottani vámpíroktól kikövetelje a saját halálát. Alice tudta, hogy csak és kizárólag a személyes jelenlétem az, ami meggyőzi Edwardot, hogy élek. Akkor éjjel mi átrepültük Alice-szel a fél világot, és másnap az utolsó pillanatban megmentettem Edwardot az öngyilkosságtól. Ezután elkerülhetetlen volt, hogy ne találkozzak az ottani vámpírokkal. Ott tudtam meg tőlük, hogy két lehetőségem maradt: vagy előbb-utóbb én is vámpír leszek, vagy megölnek, ugyanis a vámpírok létezéséről nyíltan egy halandó sem tudhat. Csak én kaptam egy kis haladékot, mert tudtam tartani a számat, és meggyőztem őket, hogy jobb lesz mindenkinek, ha a saját terveim szerint intézem az eltűnésemet, és a „halálomat”.
– Szegény lányom, mire kényszerítettek azok a mocskok!
– Ne bánkódj apa, és ne húzd fel magad, én már akkor készen álltam az átalakulásra, sőt, vágytam rá, amikor Phoenixbe mentem, tudod, amikor olyan aljas módon faképnél hagytalak.
– Miért, akkor sem mondtál igazat? – kérdezte vádlón.
– Ha már a nagy vallomásoknál tartunk, nem. Akkor egy másik vámpír üldözött, mert meglátta, hogy Edward szerelmes belém, és a Cullen család meg akart védeni. Azzal, hogy elmentem, téged védtelek, ugyanis a vámpír kívül hallgatózott, miközben én itt hagytalak. Ezzel magunk után csaltuk. Utána ő csalt engem csapdába Phoenixben, anya hangjával a tengerparti videofelvételről. Akkor én nem a szálloda lépcsőjén zúztam össze magam, hanem azzal az idegen vámpírral harcoltam, a régi balett stúdióban. A Cullenek mentettek meg, ugyanis az a vámpír megharapott, de Edward kiszívta a mérget, amit akkor én nagyon bántam. De később megbocsátottam nekik, mert ha akkor nem mentenek meg, akkor soha nem eshettem volna teherbe Renesmee-vel. A balett stúdió is azért égett le, mert Alice, Emmett és Jasper ott pusztították el a másik vámpírt, és el kellett tüntetni a nyomokat. Miközben Carlisle és Edward az életemet mentették, az alatt Esme és Rosalie titokban rád vigyáztak, engem már akkor maguk közé fogadtak, és úgy vigyáztak ránk, ahogy senki sem lett volna rá képes. A szállodában is Alice és Emmett gyártott hamis nyomokat. Emlékszel még a sebhelyre a csuklómon, amit akkor szereztem? Ez az egy dolog, ami a régi sérüléseimből megmaradt, egy másik vámpír nyoma. Ha jól figyelsz, a bőröm csillogása más ott, ahol a sebhely van. Ez az egyetlen hiba rajtam. Apa, egyetlen dologtól félek csak, semmi mástól. Válaszolj légy szíves, de őszintén! A lányodnak tartasz még, vagy már csak egy idegen, ismeretlen, földöntúli lény vagyok a számodra?
– Aha! Bella, te mindig a lányom maradsz, akármivé is alakultál. Még ha nem az én lányom lennél, ma akkor is örök hálára köteleztél azzal, amit tettél. Anyádnak mit mondunk? – reflexből jött nála a kérdés.
– Pfűűű… hát egyelőre, semmit. Nessie ugyanúgy halhatatlan, mint mi. Csak úgy néz ki, hét éves korára fog felnőtté válni testileg, utána ő sem öregszik tovább. Majd akkor kitalálunk valamit anyának. Az én világom nem neki való. Azt ugye tudod, hogy innen hamarosan költöznünk kell. Az embereknek kezd feltűnni Carlisle változatlansága, legalább tíz évvel fiatalabbnak látszik az igazolványában szereplő életkoránál. – Még valami mellékeset szeretnék elmondani neki, hogy ez se terhelje tovább a lelkemet – Apu, még valami, az a Barabus, tudod?
– Igen, mi van vele?
– Az, az én kocsim.
– Na, ne! Az a leggyorsabb autó a földön, te meg olyan ügyet… – gyorsan félbeharapja a szót, ahogy bevillan neki az, ahogy elintéztem a medvét.
– Na és! Én meg jelen pillanatban a leggyorsabb, és legerősebb vámpír vagyok a földön.
– Tényleg, a medvével mi történt?
– Semmi, szétzúztam a két karját, aztán lefogtam és kiszívtam a vérét az utolsó cseppig.
– „Lefogtál”, egy medvét? Mégis, mennyire vagy erős?
– Arra nincs emberi szó, úgyhogy inkább, megmutatom.
Ezzel odamegyek ahhoz a sziklához, ami eltakarta előlük a medvét, majd minden erőlködés nélkül, mintha csak tészta lenne, kimarkolok egy darabot az oldalából. Majd odaviszem apám elé, és egyetlen mozdulattal porrá zúzom a szikladarabot a kezemben.
– Mondd, hogy ez csak valami illúzió!
– Nem, apa, ez a valóság. A puszta kezemmel képes lennék megállítani egy száguldó vonatot. Több mint százhatvan kilométer per órával tudok futni úgy, hogy nem fáradok el. Ha ti innen most elindultok hazafelé, mire hazaész, én megfőznék neked, ha nem lenne ott Sue, hogy megtegye helyettem.
– Tényleg, és mit eszel?
– Kizárólag vért. De azt sem kell minden nap. Igazándiból az ember lenne a fő fogás az étlapon, de mi „vegetáriánus” vámpírok vagyunk. Csak állatokat ölünk, embert soha. Ettől sárga a szemünk, ha emberek vérét innánk, akkor vörös lenne. Ha véletlenül, bár erre a környékre nem jön egyetlen emberre vadászó vámpír sem a Quileute-ok miatt, találkoznál egy vörös szeművel közülünk, azonnal mondd meg neki, hogy Bella Cullen apja vagy. Elmenekülni úgysincs esélyed, de a nevem említése talán megvéd.
– Ezt hogy érted?
– Ez egy hosszú történet, de hidd el, a nevünknek súlya van, és kétszer is meggondolja bármelyik vadász, hogy ujjat húzzon velünk.
– Szoktál enni valami, „emberit” is?
– Apa, az már nem nekem való, bár éppenséggel képes lennék rá. Nem „halnék” bele – kuncogtam hangosan. – Én például a steakedben megérzem annak az embernek az ízét, aki arra a fűre lépett a tehén előtt, amit lelegelt, mielőtt levágták volna. Nekem már olyanok az emberi ételek, mintha neked homokot kéne enni – az öklendezős részt nem taglaltam neki, úgy éreztem nem kell mindent feltétlenül elmondanom neki a sajátosságainkról – Mielőtt megkérdezed: nem iszom, nem alszom, toalettre se kell mennem. Még levegőre sincs szükségem valójában, csak a szaglás, és a beszéd miatt lélegzünk. Ha én itt most lefekszem mozdulatlanul, simán halottnak nyilvánítana bármelyik orvos.
– Dehogy, a szíved dobogása elárulja, hogy élsz. – Rendőr volt, a beleivódott ismeretek miatt automatikusan megkereste azt az életjelet, amit az előbb nem soroltam fel neki.
– Figyelj, apa – fogtam meg a kezét, összerándul az érintésemtől, rendőrként fogott már sajnos elég hullát ahhoz, hogy a fejében ne tudja leállítani a gondolatot, mire hasonlít az érintésem –, hallgasd meg, hogy dobog-e a szívem! – Ekkor még reménykedve odahajol a mellkasomhoz, majd döbbenten eltávolodik tőlem. – Én mondtam, hogy élőhalott vagyok. Az én szívem mindörökre megállt a tizenkilencedik születésnapom reggelén, amikor befejeződött az átalakulásom. Carlisle fogalmazta meg a legjobban az állapotunkat:
„Örökre meg vagyunk fagyva, kikristályosodva az időben, csak éppen tudunk mozogni és gondolkozni.”
– Milyen érzés volt átalakulni? – Feltámad benne a kíváncsiság, ha tudná… hogy mennyire hasonlítanak Carlisle-lal egymásra, ebből a szempontból.
– A pokol összes gyötrelme ezerszeresen megszorozva. Képzeld el, hogy meg vagy bénulva és máglyára dobnak. Ez a tűz éget, csak nem kívülről, hanem belülről, két-három napon keresztül. A vámpírméreg sejtről sejtre alakítja át a testet, miközben a kíntól gondolkodni sem vagy képes, aztán egy utolsó szívdobbanással vége szakad az egésznek.
– Szegénykém.
– Apa, ne emészd magad a sorsom miatt! Nekem megérte, egész életemben nem voltam ilyen jól, és még soha nem voltam ilyen boldog. Gondolj csak bele a pozitív oldalába: soha többé nem kell vigyáznod rám, hiszen én már nem tudom többé összetörni magam. Katasztrófa Bella nincs többé! – mosolyogtam rá tiszta szívemből.
– Hát ez jó. Valami mérget emlegettél, ami átalakított, most te is „mérges” vagy?
– Igen.
– Ha megharapnál, átváltoznék én is?
– Igen, de nem haraplak meg, nincs az a hatalom a földön, ami erre rávehetne, csak ha a halálos ágyadon fekve, tiszta fejjel könyörögnél érte, hogy tegyem meg. Talán akkor.
– Csak kíváncsiságból kérdeztem.
– Reméltem is! – mosolyogtam rá.
– Bella, mindig szépnek láttalak, hiszen a lányom vagy, de most: egyszerűen gyönyörű vagy. – Kimeredt szemekkel néz rám, ahogy csillogok a napsütésben, és mosolygok rá.
– Köszönöm, apu!
– Bella, te nem szörnyeteg vagy, hanem egy angyal. – jelenti ki, miközben megfogja a jéghideg kezemet.
– A pokol angyala – mondom neki fanyarul, miközben a grizzly teteme felé intek.
– Billy, valahogy elment a kedvem a horgászástól. A lányom egy vámpír. Mit szólsz te ehhez? A tetemmel mi lesz?
– Ezt majd egy kicsit később megbeszéljük. Menjünk haza, a dögevők majd elintézik, amit kell – válaszol neki Billy.
Otthon Edwardék persze már tudják Alice-től, hogy mi történt fent a hegyen. Legalábbis nagy vonalakban.
– Charlie hogy fogadta? – kérdezi tőlem Edward, amikor belépek az ajtón, eközben látom rajta, hogy fürkészi az arcomat, nekem vajon milyen lelki sokkot okoztak az események.
– Jobban, mint vártam volna – fújok egy nagyot, hiszen túl vagyok létezésem egyik legnagyobb próbatételén és ez megkönnyebbüléssel tölt el.
– Muszáj volt lelepleződnöd? – kérdezi Jacob, hallom a hangján, hogy neheztel rám, mert szereti Charlie-t, és nem szeretné, ha rosszul érezné magát.
– Nem volt egyszerűen más lehetőségem. Így is majdnem elkéstem. Ha nem mentem volna vadászni, mostanra mind a ketten halottak lennének. – Az elmém egy részéből előtört a fájdalom, amit a medve letámadása előtt is éreztem.
– Miért, ki volt még ott?
Gondolnom kellett volna rá. Mivel Billyben is ott vannak a farkas gének Alice őt sem látja soha, miként Jacobot sem. Annak idején ez a hiányosság majdnem a halálba kergette Edwardot.
– Az apád, Jake. Ő nem okozott gondot, pontosan tudta mi történik, amikor meglátta a szikrázó csillogást a levegőben.
– Sütött a nap? – kérdezi Edward meghökkenve, mintha a lelepleződés önmagában nem lenne elég.
– Igen, pont akkor sütött ki, amikor kiugrottam a rejtekhelyemről, ahonnan addig figyeltem az eseményeket.
– Charlie mennyit tud?
– Most már mindent, gyakorlatilag.
– Ideje lelépnünk.
– Tudom drágám, de nem lehetne még húzni egy kicsit?
– Mire gondolsz?
– Dél-Amerika. Két hét, és itt lesznek Nessie iratai. Elmennénk, de csak néhány hónapra. Azalatt az emberek is felejtenének egy kicsit Carlisle kinézetéből. Utána még két-három évig kihúzhatnánk itt.
– Bella szívem, megmagyaráznád, hogy miért húzzuk annyi ideig a költözést?
– Azért, mert itt van Charlie, és végre bujkálás, magyarázkodás és hazudozás nélkül tudnék újra a társaságában lenni. Ezen kívül Jacobnak sem lesz egyszerű elköltözni a falkától. Ez egy jó próba lenne neki is, hogy mennyire tud távol lenni tőlük. Végül pedig Nessie, ha most költözünk új helyre, rejtve kéne őt tartanunk a növekedése miatt, és amilyen kis felfedező, nincs szívem a négy fal közé zárni. Itt viszont pontosan tudjuk, hogy meddig merészkedhetünk anélkül, hogy valaki meglátná őt. Néhány év, talán négy, azután már nem fog olyan sokat változni. Utána felveheti a mi életvitelünket, benne pont az a veszélyes jelenleg, ami belőlünk örökre eltűnt. Ő túl gyorsan változik.
– Bella?
– Igen?
– Megütötte valami a fülem.
– Éspedig?
– Te bánod, hogy átváltoztattalak.
– Ezt meg honnan veszed? – még mindig nem bír leszállni a témáról. Kénytelen leszek komolyan elbeszélgetni vele, erről a lelki üdvöm, és mennyország vagy pokol kérdéskörről. Erősen bántja a lelkem, hogy ő még mindig rágja magát azon, hogy helyes volt-e megmérgeznie.
– Az előbb. Amit mondtál.
– Mit mondtam én?
– Olyan bánatos volt a hangod, amikor azt mondtad, hogy belőlünk örökre eltűnt a változás.
– Edward! Ne bosszants! Miért marcangolod még mindig magad, ne haragudj, de ez már mazochizmus. Készülj! Megmutatom.
Ezzel elkezdek koncentrálni, hogy Edward beleláthasson a fejembe. Tudom, hogy nincs más mód arra, hogy meggyőzzem. Arra gondolok, miután érzem, hogy már beleláthat a gondolataimba, hogy Nessie egy nagy házban bolyong. Minden egyes szoba után egyre nagyobb lesz és közben egyre szomorúbb, majd amikor már felnőttnek látom, kiégett, kifejezéstelen tekintettel lép ki az utolsó ajtón, a szabadba. Odakint pedig nem tud mit kezdeni a világgal, ugyanis teljesen elszakadt attól, ami kint történik.
– Ezért volt szomorúság a hangomban, te buta – mosolygok rá.
– Bella, ez… ez hihetetlen. Talán pontosan ez történne. Ez tényleg nem élet. Igazad van. Próbáljuk meg. Beszéljünk a többiekkel. Én is szeretek itt lenni.
– Edward! Köszönöm, hogy azzá tettél, ami most vagyok. Köszönöm neked, hogy örökre, az idők végezetéig együtt lehetek veled, ha te is úgy akarod. Sohasem bánom meg, amit tettél velem. Ezen soha többé ne is kezdj el gondolkozni, megtiltom! Érted?
– Igen, drága szerelmem. Köszönöm, hogy vagy nekem. Bella, azt meg én tiltom meg neked, hogy még egyszer valaha is arra gondolj, hogy én nem akarok veled lenni – elkezd féloldalasan, fanyar arckifejezéssel mosolyogni. – Ha megunsz, kérlek, inkább ölj meg, mint hogy elhagyj, mert én nélküled nem akarok létezni!
Válasz helyett megcsókolom, hosszan, édesen… szerelmesen. Ez többet mond minden szónál. Átszaladunk a Cullen házba. Elmondom ott is, mi történt a hegyen. Emmett megállít, amikor a medvével való „küzdelem” végére érek.
– Bella, ne viccelj! Egy három méter magas grizzlyvel, még én is elbirkózom vagy tíz percig, mire legyűröm.
– Na és? Újszülött vagyok, nem? Esküszöm, nem volt több egy percnél – kacsintok rá incselkedve.
– Annyira, azért már te sem vagy újszülött – szól közbe, Carlisle.
– Olyan könnyű volt. Lehet, hogy le volt gyengülve a tél után.
– Bella! Pont ezért szeretek ilyenkor vadászni rájuk. A legyengülés ellenére sokkal ingerlékenyebbek és erőteljesebbek, mert éhesek.
– Biztos azért volt, mert az apámat védtem.
Ettől a magyarázattól hirtelen mindenki leszáll a témáról.
Carlisle aggódik ugyan egy kicsit Charlie tudása miatt, de nem azért, mert ő beszélne, hanem amiatt, hogy egy idegen vámpír esetleg elárulja őt a Volturinak, bár erre kicsi az esély. Másrészről örül neki, hogy Charlie előtt nem kell többé titkolóznia. A kórház és a rendőrség napi kapcsolatában ők ketten elég sűrűn találkoznak. Főleg, mióta hozzámentem Edwardhoz. Már azokat a rendőrséggel összefüggő ügyeket is Carlisle-nak kell intézni, amit addig mindig valaki más oldott meg. Úgy vannak vele a kórházban, hogy a rokoni viszony miatt biztosan rugalmasabban mennek a dolgok, és ez igaz is. Csak Carlisle-nak nehéz Charlie előtt alakoskodni. Ez a gond viszont most örökre megoldódott.
„Drágám!
Jake-kel és Renesmee-vel elmentünk Charlie-hoz. Ha tudsz, majd gyere utánunk. Ha nem találjuk otthon, akkor elmegyünk Port Angelesbe vásárolni.
Szeretlek: Edward"
Rendben. De hogy menjek el Charlie-hoz? A Volvót elvitték magukkal. A Barabus-szal nem mehetek apámhoz. Futva mehetnék, de akkor meg hazudnom kéne neki, amit meg megint nem szeretnék, így is éppen eléggé félre volt informálódva, amit sem ő, sem mi nem bántunk, a „csak-amit-feltétlenül-szükséges-tudni” elv miatt, csak nem akartam még szándékos hazugságokkal is tetézni a dolgot. Nem lesz gond, ha nincs otthon, ha pedig otthon van – megrántottam a vállamat, csak úgy, saját magamnak –, majd kitalálom, hogy mit mondjak neki.
Öt perc alatt nála voltam az erdőn át. Jó érzés volt száguldani a fák között, és az emberfeletti érzékeimre támaszkodva figyelni az erdőt. Még mindig olyan gyors vagyok, mint az újjászületésem után, egy szemernyit sem lassultam, még mindig lefutom Edwardot, ha akarom, pedig már egy fél év is eltelt, amióta vámpír lettem. Carlisle azt mondta, hogy három-négy hónap után el fog kezdeni csökkenni az erőm, főként úgy, hogy nem fogyasztok emberi vért, csak állatokét. Ez a gyengülés azonban nálam még váratott magára. Carlisle furcsállja is, de már úgy megszokta mindenki a különösebbnél különösebb anomáliákat a vámpír-létem körül, hogy már csak egy vállrándításra tellett neki emiatt.
Charlie nincs otthon, tehát a cetli második fele lép életbe. Edwardék Port Angelesbe mentek. Jobb ötletem nem lévén, úgy döntöttem, csillapítok a szomjamon. Bevetettem magam az erdőbe, és vadászni kezdtem. Elindultam felfelé a hegyre, néhány mérföldről jávorantilopok szagát hozta felém a szél. Nem sok időbe tellett odaérnem hozzájuk. A második hímet terítettem le a csordából, az első olyan szép volt, hogy sajnáltam megölni. Még. Majd előbb-utóbb az is sorra kerül. Még mindig nem szeretem a vér ízét, lehet, hogy ez a hiányosság az emberi életemből maradt vissza? Lehet, hogy ez a majdnem undorodás a kulcs ahhoz, hogy nem ölök embereket? Nem, szinte beleborzongtam, ahogy eszembe jutott az első vadászat, a tabu illattal, ha Edward nincs ott, és a védekező ösztönöm nem tereli el a figyelmemet, mostanra legalább egy ember élete biztosan a lelkemen száradna. Emberként a vér szagától rosszul lettem, több méter távolságból is, a látványától viszont érdekes módon semmi bajom sem volt, pedig Edward szerint az emberek nem érzik meg több méterről a vérszagot, de én mindig is éreztem. Ennek ellenére élveztem a meleg testből áradó hő érintését, beitták szemeim a bőr alatt lüktető erek látványát, hallottam áldozatom minden egyes szívdobbanását, azt is, ahogy lassan elcsendesedik, miközben kiszívom belőle az életet, de ez nem zavar már. Ilyenkor ösztönlény vagyok, csak az önfenntartás irányít. Azt a kis önuralmat leszámítva, hogy ha megérzem az emberek illatát, legyen erőm elfutni az ellenkező irányba. Miután végeztem az első áldozatommal, újra utánuk eredtem, és annak ellenére, hogy teljes sebességgel menekültek előlem, könnyedén utolértem a csordát. Ezúttal egy öreg nőstény volt az áldozatom, két perc sem telt belé és egy szikkadt, élettelen hústömeg maradt belőle. Egy vérszomjas szörnyeteg vagyok, beismerem. De még mindig jobb így, hogy itt élem ki az ösztöneimet, mintha mondjuk Seattle külvárosában járnék házról-házra, és gyilkolnám halomra az otthonülő háziasszonyokat.
Ez a gondolat azonban az állati áldozataimat egyáltalán nem vigasztalja. Sajnálom megölni az állatokat is, de ez az egyetlen szükségletem. A vér. Frissen, forrón, lüktetőn, egyenesen az áldozat ereiből kiszívva. Nincs szükségem alvásra, az emberi ételeket, csak nagy undor árán tudom legyömöszölni a torkomon, ugyanis szinte atomi szinten érzem az összetevőket benne. Arról már nem is beszélve, hogy képtelen lévén megemészteni azt, később vissza kell öklendeznem, amit megettem. Ez pedig nem valami kellemes. Nincs szükségem vízre sem, soha sincs melegem, nem fázom, sőt a levegőre sincs szükségem, csak a szaglás és a beszéd miatt lélegzünk. Egyébként meg akár hetekig is képesek vagyunk teljes mozdulatlanságban állni úgy, hogy utána azonnal mindenféle merevség nélkül teljes sebességgel tudok sprintelni újra. Tökéletes ragadozó és gyilkos vagyok. Soha nem fáradok el bármennyit futok. Nem bánom, sőt szeretem, és még az egésznek a tetejébe halhatatlan is vagyok.
Eleinte rendesen összekentem magam vadászat közben, de aztán ellestem Edwardtól a fortélyokat. Néhány hét után Alice-t megszégyenítően képes voltam tűsarkúban menni vadászni, és csak kilométerekre a háztól tudatosult bennem, hogy tizenkét centi magas sarkakon rohangászom az erdőben. Emberként edzőcipőn kívül mást fel sem mertem venni, mert még abban is képes voltam hasra esni, a tükörsima betonon is.
Mostanra már olyan szintre fejlesztettem a vadásztudományomat, hogy akár egy koktélruhában is minden gond nélkül ment a dolog, úgy, hogy még csak be sem piszkítottam magam.
Ekkor éreztem meg, szélirányból. Az illat intenzitásából ítélve lehet vagy nyolc kilométer a távolság, de ez már nem menthetti meg tőlem a grizzlyt, a húsevők illata jobban hasonlít az emberére, ezért aztán kívánatosabb is a számunkra, mint a büdösnek mondható növényevők. Feltámadt újra a vérszomjam, ismét égni kezdett a torkom. Azonnal tudtam, hogy kioltásra van ítélve az illat. Ez a medve többé nem látja a napot. Azonnal irányba fordulok, és futni kezdek, megtettem vagy tizenegy kilométert, hatalmas lehet ez az állat, ha ilyen messziről az illat ereje alapján eltévesztem a távolságot. Ekkor hirtelen más illat is megcsapta az orromat, ahogy egy kicsit változott a szél iránya.
Embereké!
Nagyon vigyáznom kell. Azonnal felmérem a helyzetet, az emberek miatt, el kellene futnom, de már csillapodott a két antiloptól a szomjam, meg egyébként sem voltam teljesen kiéhezve, mikor elkezdtem vadászni. Megálltam egy pillanatra mérlegelni a helyzetet, megállapítani, hogy mennyire vagyok ura a bennem lakozó fenevadnak. Már közel sem érzem olyan veszélyesnek az ösztöneimet az emberekre, mint a medvét. Annyira azért nem bővelkedik a Forks környéki rengeteg a medvéknek való csemegékben.
Sejtettem már, hol lehet a medve, fent jártam az Inn-river forrásvidékén, gyanítottam, hogy a medve pisztrángokra vadászik a patakban. Sajnos azonban az emberek is ismerik ezt a jó kis horgászhelyet. Annak idején apám és Billy, amikor még kicsi voltam és kénytelen voltam meghajolni a szülői akarat előtt, gyakran hoztak fel ide engem is, mikor Forksban kellett „nyaralnom”.
A francba!
Most, hogy közelebb érek – meg se lepődöm rajta igazán –, megérzem, ez Billy és az apám. Még jó nyolcszáz méterre voltam a pataktól, de muszáj közelebb mennem. Charlie és Billy valószínűleg nem is sejtik, hogy mekkora veszélyben vannak. Ha ez a medve akkora, amekkorának hiszem, akkor elég nagy bajban vannak, ha keresztezik az útját. Billynek ugyan van egy öreg vadászpuskája, de az egy ekkora állatot csak felbosszant, kárt nemigen tesz benne. Charlie-nak van megfelelő méretű csúzlija ekkora állat ellen is, de az szolgálati fegyver, ezért csak akkor veszi magához, ha valami konkrét oka van rá.
– Hangtalan vámpírlépteimmel közelebb osontam a patakhoz, na, nem mintha gyenge emberi fülekkel meghallhatták volna a közeledésemet. Billy éppen húzta vissza a csaliját a patakban, apám meg ebben a pillanatban lendítette meg a botot, hogy jó messzire kivesse a horgot. Abból a szögből, ahol álltam, azonnal láttam a veszélyt, amit ők sajnos nem, mert egy kellően nagy szikla pont eltakarta előlük a medvét. Még valami mást is láttam, ahogy elindult a csali a bot végéről. Tökéletesen működő agyam a pillanat töredéke alatt kiszámolta a horog röppályáját, melynek vége pont a medve domborúbbik felénél volt. Láttam a horgot becsapódni a vízbe, majd felpattanni a végét egyenesen a medve ülepébe. Abban a pillanatban tudtam, hogy vagy néhány másodpercen belül lelepleződöm az apám előtt, vagy megöli őket a medve. A medve megfordult, és azonnal el is indult, hogy revánsot vegyen a két szerencsétlen emberen. Hatalmas ez az állat, ahogy felágaskodott, három méter magas is lehet.
Szegény Billy résen van, azért benne is dolgoznak a farkas gének. Azonnal csőre töltötte a flintáját, és lőtt. Persze, ahogy gondoltam, csak felbosszantotta a medvét, kárt nem tett benne. Nem volt több idő gondolkodni, döntenem kell, hagyom, hogy megölje a saját apámat és Jacob apját egy nyavalyás medve, vagy én végzek a medvével és lelepleződik az apám előtt, hogy mi vagyok.
Nem kell sokat fontolgatnom a dolgot, az apám elvesztésének még a gondolata is fájdalommal töltötte meg az elmém minden zugát. Tudom, hogy majd egyszer eljön az ideje annak, hogy Charlie meghal, de ez az esemény nem most fog bekövetkezni. Charlie már éppen eleget tud, és még legalább ugyanannyit sejt abból, amivé lettem tavaly, csak a saját nyugalma érdekében nem akarja tudomásul venni a kirakós játék eredményét. Edward is mondja sokszor, hogy apám a tudatalattijában már valószínűleg tisztában van vele, mi vagyok, csak saját magának sem meri bevallani. Hát ezek után majd nem lesz több mellébeszélés. Különben is, ő az apám, a medve meg csak zsákmány. Mint az íjról kilőtt nyílvessző, úgy ugrom elő a fák közül. A fenébe, még az egésznek a tetejébe a nap is kisüt, rajtam meg a cipőn és az indigókék miniruhán kívül nincs más ruhadarab. Nem baj, Billy már látott a napon bennünket. Legalább nem fog rám lőni, mert a csillogásból rájön, hogy mi repül át a levegőn. Így Charlie lelkét sem kell még azzal is megterhelni, hogy golyóálló is vagyok. Egyetlen szemvillanás alatt három ugrásból megteszem a négyszáz métert, ami elválaszt tőlük. A medve éppen apámra emeli hatalmas mancsát. Ezt nem kellett volna, elönt a düh, ölni akarok, megvédeni őt, az egyik embert, aki nélkül nem léteznék. A számat elönti a méreg, már a gyilkolás vágya dolgozik bennem. Dühösebb vagyok, ha ez egyáltalán lehetséges, mint amikor a Volturival néztünk farkasszemet a mezőn, a hegyek között. Nem kellett volna pont apámra támadnia. Ha Billyre emeli először a mancsát, akkor is leterítem, de így apámnak lett halálközeli élménye. Tudtam abból az időből, amikor James támadt rám, hogy ez örökre beleég az ember emlékezetébe, máig előttem van az arca, ahogy közelít felém. Vagy amikor a giminél Edward mentette meg az életem, és a két autó között a gyönyörű szemeivel rám nézett. Most szegény apám járt ugyanígy. Örökre beleég az agyába, ahogy vicsorító, méreggel teli pofával, a levegőben repülve, a saját egy-hatvan magas, „gyenge” lánya leterít egy kétszer akkora, és legalább tízszer nehezebb állatot, mintha az csak egy játék mackó lenne. Ezután nem lesz mellébeszélés, mindent meg fog tudni. Abban a pillanatban érem el a medvét, amikor az éppen lecsapni készült apám feje irányába, egyetlen végzetes mozdulattal. Ez volt az utolsó tudatos cselekedete az életben. A megérkezésem pillanatában egyetlen, csuklóból indított csapással ripityára zúztam a felemelt karban a csontokat. A súlyom nem nagy, de a sebességem olyan százötven kilométer körül lehet. Ezért aztán, mint egy ágyúgolyó terítem le a földre. A következő mozdulatommal szétroncsolom a hatalmas állat másik karját is. Majd kevesebb, mint egy percen belül az összes vérét kiszívom, a legkisebb irgalom érzése nélkül, a vére melegsége átjárja minden porcikámat, ami gyorsan lenyugtat. Mióta vámpír vagyok, ilyen gyorsan még sohasem öltem, de jólesett az erőm ilyen hatalmát érezni. Már rég végeztem, mire Charlie felocsúdott a történtekből. Szerintem sokkos állapotban van, csak azt nem tudom eldönteni, hogy miattam, a medve miatt, vagy mindkettő miatt. Bár a legutóbbira van a legnagyobb esély.
Hosszú perceken át csak bámul maga elé. Nem piszkálom, mert hallom, ahogy a szívdobogása lassan megnyugszik. Csendben állva nézem az arcát és magamban próbálom elemezni, mi járhat a fejében. Először a dühöt ismerem fel, majd a meghökkenést, utána a hitetlenséget, végül a csodálkozást. Tudom, hogy a történteket elemzi magában, mindazzal kiegészítve, amit eddig megtudott.
Billy tudott megszólalni elsőként:
– Köszönöm Bella – mondta csendesen – sok mindenre gondoltam abban a néhány másodpercben, ami a lövésemtől a te érkezésedig eltelt, de azt az életben nem gondoltam volna, hogy te leszel a megmentőnk!
Mialatt Billy ezt mondta nekem, apám odament a medvéhez. Óvatosan megbökdöste a lábával, majd megnézte, és láttam, hogy látja az állat két hatalmas karján, hogy azokban egyetlen ép csont sincs. Lehajolt és megnézte az állat nyakát. Láttam a döbbenetet az arcán, amikor rájött, hogy a medvének nincs kitörve a nyaka. Szerintem arra számított, hogy ahogy a medve hátrazuhant, biztos kitörte a nyakát. Majd a felismerést és az elfojtott rémületet, amikor felfedezte a harapásnyomot az állat nyakán és azt, hogy hiába nyomkodja a sebet, abból egy csepp nem sok, annyi vér se jön, sőt, sehol sincs egy csepp vér sem. Holott az állat mindkét karját átszúrta a törött csont, és egy ekkora állatban legalább tíz liter vér kering, míg él. Leroskadt a földre, egyenesen beleült a vízbe, onnan nézett végig rajtam és láttam rajta, hogy letaglózza a látványom. Ahogyan vakítóan szikrázva ragyog a bőröm a napsütésben, amint kihúzva magamat, jóllakottan, egy ragadozó felsőbbrendűségével állok az áldozatom felett úgy, hogy még csak egy gyűrődés sincs a ruhámon. Úgy állok itt, mintha ha egy party közepén lennék, ráadásul, már megint tűsarkúban vagyok, ami az amúgy is kecses mozgásomat és tartásomat, ha lehet, még jobban kiemeli. Felnyög.
– Mi vagy te? – kérdezi fahangon, olyan nézéssel a szemében, mintha most látna életében először, ami igaz is, bizonyos értelemben.
– Te mit gondolsz? – kérdezem vissza.
– Nem tudom.
– De tudod, apa, csak nem mered kimondani. Sőt, továbbmegyek, már jó ideje sejted, csak nem mered bevallani saját magadnak sem. – Lehajolok hozzá, és finoman megrázom a karjainál fogva.
– A bőröd, mi történt vele? – néz rá csillogó karjaimra. Máris védekező üzemmódra kapcsol az agya, elkezdi másra terelni a figyelmét a legfontosabb kérdésről.
– Nem tűnt fel, hogy amióta Renesmee megszületett, nem láttál napsütésben?
– Nem. Tényleg?
– Igen, apa, mert Nessie születése után változtam át, ahogy utána az első találkozásunkkor meg is állapítottad: „egy lettem közülük”, gyakorlatilag nem éltem túl a szülést. Jacob és Edward pumpálták a szívemet addig, míg a méreg el nem kezdte átalakítani a testem, hogy azután magától végbemenjenek a dolgok. Nélkülük már nem léteznék, már a forksi temetőben oszlana a testem. Edward öngyilkos lett volna valószínűleg, Jacob pedig bánatában farkasként bolyongana valahol az erdőben.
– Miféle átváltozásról, és méregről beszélsz?
– Nem mondom meg. Mit gondolsz, apa, azok után, amit ma láttál, minek gondolsz engem?
– Milyen átváltozás, ez valamilyen kozmetikai trükk?
– Ne beszélj mellé, kérlek! Mond ki! Mire gondolsz, hogy mi vagyok, én?! – kérdezek vissza szinte kiabálva, már nem bírom tovább ezt a struccpolitikát és mellébeszélést.
– Olyan valószerűtlen, de csak egyvalami jut eszembe, áh!… ilyen nincs, meg különben is a nap – rázza a fejét a hitetlenségtől, és tudom, hogy jó nyomon jár a nappal, a buta filmekben megjelenő vámpírok elpusztíthatóságára gondolva.
– Apa, egy éve még azt mondtad volna, hogy elmegyógyintézeti kezelésre szorul, aki azt állítja, hogy léteznek farkasemberek. Láttad Jacobot. Tudod, mi ő. Mellesleg a napfényes sztori csak hollywoodi fogás, a valóságban semmi baj sincs vele. Akkor szerinted én mi vagyok?
– Vámpír? – félve mondja ki a szót. Félve attól, hogy igaza van és félve attól is, hogy butaságot mond.
– Végre kimondtad! Igen, vámpír vagyok. Egy szörnyeteg. A tökéletes gyilkos. Az evolúció csúcsragadozója. De nézz rám! Látsz engem? Látod a lányodat a külsőm mögött? Tudod, hogy itt vagyok. Számodra nincs jelentősége a változásnak, én örökre a lányod maradok, ezt semmi nem tudja megváltoztatni. Ugyanúgy, ahogy a külsőm se fog soha megváltozni már. Még egy dolgot kell megtudnod, aztán nincs több új információ mára, hacsak te nem kezdesz kérdezősködni: – én örökre tizenkilenc éves maradok.
– Ezt úgy érted, hogy egy ideig nem öregszel? – látom rajta, hogy még védekezik az agya a tények ellen, arra gondol, hogy majd valamikor emberi időléptéken belül úgyis véget ér a létezésem, nem tudja még befogadni a természetfeletti részemet, de ki kell ábrándítanom, bármennyire nem akarok is neki fájdalmat, vagy csalódást okozni, jobb ezen túl lenni.
– Nem, apa, úgy értettem, hogy örökre, az örökkévalóságig így fogok kinézni. Edward százhat éves, Carlisle a háromszázhatvanötödiket tapossa, Esme száztizenkettő, Jasper a polgárháború idején változott át, Rosalie harmincháromban, Alice pedig kilencszázhúszban, de tudok több ezer éves vámpírok létezéséről is. Mi halhatatlanok vagyunk.
Láttam a döbbenetet, és kicsivel később újra a dühöt az arcán, aztán lassan újra lenyugodott, beletörődő arcot vágott. Ismerem az apámat, de nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan feldolgozza az eseményeket. Bár, ha jobban belegondolok, én is ilyen voltam emberként. Mikor megtudtam, hogy Edward vámpír, az idegesség, és a bizonytalanság csak addig tartott, míg eldöntöttem, hogy bármi is legyen ő, vele akarok lenni, aztán már minden olyan könnyű lett. Ezt a tulajdonságot biztosan Charlie-tól örököltem. Ez ügyben is jobb vámpírnak lenni, a mostani agyam nem vívódik semmin. Egyszerűen az emberi felfogóképességnél milliószor gyorsabban, a pillanat töredéke alatt hozom meg a döntéseimet.
– Emlékszel még, amikor Edward elhagyott. Akkor ettől az élettől akart megkímélni. De én majdnem belehaltam a bánatba.
– Hogy is felejthetném el, olyan voltál, mint egy élőhalott.
– Nem apa, élőhalott most vagyok, de hidd el, most boldog vagyok, és semmit nem bánok abból, ami velem történt – nevettem rá az igazi, csengő és zengzetekben gazdag vámpírhangomon, amit eddig gondosan titkoltam előtte.
– Bella, mi történt a hangoddal?
– Mióta átváltoztam, ilyen a hangom, csak megtanultam megváltoztatni, hogy te és anya ne ijedjetek meg.
– Hát, a hangod minden, csak nem ijesztő.
– Amikor Edwardék visszajöttek, előtte eltűntem három napra, amiért aztán szobafogságra ítéltél, emlékszel?
– Persze. De most, hogy jön ez ide?
– Mindjárt megtudod. Akkor azért tűntem el, mert Alice meglátogatott otthon. De nem hozzám jött, hanem téged vigasztalni, az én „halálom” miatt.
– Miről beszélsz, már akkor… – gyorsan folytattam, hogy beléfojtsam a meginduló téves gondolatokat, már nem akartam többé, hogy tévútra vezesse saját magát úgy, ahogy eddig hagytuk neki.
– Alice-nek volt egy látomása arról, hogy La Pushnál leugrom a szikláról, de azt már nem látta, hogy nekem semmi bajom se lett. Ez Edward tudomására jutott, és egy félreértés miatt öngyilkos akart lenni. Apa, nemcsak én nem tudok létezni Edward nélkül, hanem ő sem nélkülem. Meg akarta öletni magát, mert nem tudott tovább létezni úgy, hogy én már nem élek. Ami, hogy is mondjam, a mi esetünkben nem egyszerű dolog. Ezért elment Olaszországba, hogy az ottani vámpíroktól kikövetelje a saját halálát. Alice tudta, hogy csak és kizárólag a személyes jelenlétem az, ami meggyőzi Edwardot, hogy élek. Akkor éjjel mi átrepültük Alice-szel a fél világot, és másnap az utolsó pillanatban megmentettem Edwardot az öngyilkosságtól. Ezután elkerülhetetlen volt, hogy ne találkozzak az ottani vámpírokkal. Ott tudtam meg tőlük, hogy két lehetőségem maradt: vagy előbb-utóbb én is vámpír leszek, vagy megölnek, ugyanis a vámpírok létezéséről nyíltan egy halandó sem tudhat. Csak én kaptam egy kis haladékot, mert tudtam tartani a számat, és meggyőztem őket, hogy jobb lesz mindenkinek, ha a saját terveim szerint intézem az eltűnésemet, és a „halálomat”.
– Szegény lányom, mire kényszerítettek azok a mocskok!
– Ne bánkódj apa, és ne húzd fel magad, én már akkor készen álltam az átalakulásra, sőt, vágytam rá, amikor Phoenixbe mentem, tudod, amikor olyan aljas módon faképnél hagytalak.
– Miért, akkor sem mondtál igazat? – kérdezte vádlón.
– Ha már a nagy vallomásoknál tartunk, nem. Akkor egy másik vámpír üldözött, mert meglátta, hogy Edward szerelmes belém, és a Cullen család meg akart védeni. Azzal, hogy elmentem, téged védtelek, ugyanis a vámpír kívül hallgatózott, miközben én itt hagytalak. Ezzel magunk után csaltuk. Utána ő csalt engem csapdába Phoenixben, anya hangjával a tengerparti videofelvételről. Akkor én nem a szálloda lépcsőjén zúztam össze magam, hanem azzal az idegen vámpírral harcoltam, a régi balett stúdióban. A Cullenek mentettek meg, ugyanis az a vámpír megharapott, de Edward kiszívta a mérget, amit akkor én nagyon bántam. De később megbocsátottam nekik, mert ha akkor nem mentenek meg, akkor soha nem eshettem volna teherbe Renesmee-vel. A balett stúdió is azért égett le, mert Alice, Emmett és Jasper ott pusztították el a másik vámpírt, és el kellett tüntetni a nyomokat. Miközben Carlisle és Edward az életemet mentették, az alatt Esme és Rosalie titokban rád vigyáztak, engem már akkor maguk közé fogadtak, és úgy vigyáztak ránk, ahogy senki sem lett volna rá képes. A szállodában is Alice és Emmett gyártott hamis nyomokat. Emlékszel még a sebhelyre a csuklómon, amit akkor szereztem? Ez az egy dolog, ami a régi sérüléseimből megmaradt, egy másik vámpír nyoma. Ha jól figyelsz, a bőröm csillogása más ott, ahol a sebhely van. Ez az egyetlen hiba rajtam. Apa, egyetlen dologtól félek csak, semmi mástól. Válaszolj légy szíves, de őszintén! A lányodnak tartasz még, vagy már csak egy idegen, ismeretlen, földöntúli lény vagyok a számodra?
– Aha! Bella, te mindig a lányom maradsz, akármivé is alakultál. Még ha nem az én lányom lennél, ma akkor is örök hálára köteleztél azzal, amit tettél. Anyádnak mit mondunk? – reflexből jött nála a kérdés.
– Pfűűű… hát egyelőre, semmit. Nessie ugyanúgy halhatatlan, mint mi. Csak úgy néz ki, hét éves korára fog felnőtté válni testileg, utána ő sem öregszik tovább. Majd akkor kitalálunk valamit anyának. Az én világom nem neki való. Azt ugye tudod, hogy innen hamarosan költöznünk kell. Az embereknek kezd feltűnni Carlisle változatlansága, legalább tíz évvel fiatalabbnak látszik az igazolványában szereplő életkoránál. – Még valami mellékeset szeretnék elmondani neki, hogy ez se terhelje tovább a lelkemet – Apu, még valami, az a Barabus, tudod?
– Igen, mi van vele?
– Az, az én kocsim.
– Na, ne! Az a leggyorsabb autó a földön, te meg olyan ügyet… – gyorsan félbeharapja a szót, ahogy bevillan neki az, ahogy elintéztem a medvét.
– Na és! Én meg jelen pillanatban a leggyorsabb, és legerősebb vámpír vagyok a földön.
– Tényleg, a medvével mi történt?
– Semmi, szétzúztam a két karját, aztán lefogtam és kiszívtam a vérét az utolsó cseppig.
– „Lefogtál”, egy medvét? Mégis, mennyire vagy erős?
– Arra nincs emberi szó, úgyhogy inkább, megmutatom.
Ezzel odamegyek ahhoz a sziklához, ami eltakarta előlük a medvét, majd minden erőlködés nélkül, mintha csak tészta lenne, kimarkolok egy darabot az oldalából. Majd odaviszem apám elé, és egyetlen mozdulattal porrá zúzom a szikladarabot a kezemben.
– Mondd, hogy ez csak valami illúzió!
– Nem, apa, ez a valóság. A puszta kezemmel képes lennék megállítani egy száguldó vonatot. Több mint százhatvan kilométer per órával tudok futni úgy, hogy nem fáradok el. Ha ti innen most elindultok hazafelé, mire hazaész, én megfőznék neked, ha nem lenne ott Sue, hogy megtegye helyettem.
– Tényleg, és mit eszel?
– Kizárólag vért. De azt sem kell minden nap. Igazándiból az ember lenne a fő fogás az étlapon, de mi „vegetáriánus” vámpírok vagyunk. Csak állatokat ölünk, embert soha. Ettől sárga a szemünk, ha emberek vérét innánk, akkor vörös lenne. Ha véletlenül, bár erre a környékre nem jön egyetlen emberre vadászó vámpír sem a Quileute-ok miatt, találkoznál egy vörös szeművel közülünk, azonnal mondd meg neki, hogy Bella Cullen apja vagy. Elmenekülni úgysincs esélyed, de a nevem említése talán megvéd.
– Ezt hogy érted?
– Ez egy hosszú történet, de hidd el, a nevünknek súlya van, és kétszer is meggondolja bármelyik vadász, hogy ujjat húzzon velünk.
– Szoktál enni valami, „emberit” is?
– Apa, az már nem nekem való, bár éppenséggel képes lennék rá. Nem „halnék” bele – kuncogtam hangosan. – Én például a steakedben megérzem annak az embernek az ízét, aki arra a fűre lépett a tehén előtt, amit lelegelt, mielőtt levágták volna. Nekem már olyanok az emberi ételek, mintha neked homokot kéne enni – az öklendezős részt nem taglaltam neki, úgy éreztem nem kell mindent feltétlenül elmondanom neki a sajátosságainkról – Mielőtt megkérdezed: nem iszom, nem alszom, toalettre se kell mennem. Még levegőre sincs szükségem valójában, csak a szaglás, és a beszéd miatt lélegzünk. Ha én itt most lefekszem mozdulatlanul, simán halottnak nyilvánítana bármelyik orvos.
– Dehogy, a szíved dobogása elárulja, hogy élsz. – Rendőr volt, a beleivódott ismeretek miatt automatikusan megkereste azt az életjelet, amit az előbb nem soroltam fel neki.
– Figyelj, apa – fogtam meg a kezét, összerándul az érintésemtől, rendőrként fogott már sajnos elég hullát ahhoz, hogy a fejében ne tudja leállítani a gondolatot, mire hasonlít az érintésem –, hallgasd meg, hogy dobog-e a szívem! – Ekkor még reménykedve odahajol a mellkasomhoz, majd döbbenten eltávolodik tőlem. – Én mondtam, hogy élőhalott vagyok. Az én szívem mindörökre megállt a tizenkilencedik születésnapom reggelén, amikor befejeződött az átalakulásom. Carlisle fogalmazta meg a legjobban az állapotunkat:
„Örökre meg vagyunk fagyva, kikristályosodva az időben, csak éppen tudunk mozogni és gondolkozni.”
– Milyen érzés volt átalakulni? – Feltámad benne a kíváncsiság, ha tudná… hogy mennyire hasonlítanak Carlisle-lal egymásra, ebből a szempontból.
– A pokol összes gyötrelme ezerszeresen megszorozva. Képzeld el, hogy meg vagy bénulva és máglyára dobnak. Ez a tűz éget, csak nem kívülről, hanem belülről, két-három napon keresztül. A vámpírméreg sejtről sejtre alakítja át a testet, miközben a kíntól gondolkodni sem vagy képes, aztán egy utolsó szívdobbanással vége szakad az egésznek.
– Szegénykém.
– Apa, ne emészd magad a sorsom miatt! Nekem megérte, egész életemben nem voltam ilyen jól, és még soha nem voltam ilyen boldog. Gondolj csak bele a pozitív oldalába: soha többé nem kell vigyáznod rám, hiszen én már nem tudom többé összetörni magam. Katasztrófa Bella nincs többé! – mosolyogtam rá tiszta szívemből.
– Hát ez jó. Valami mérget emlegettél, ami átalakított, most te is „mérges” vagy?
– Igen.
– Ha megharapnál, átváltoznék én is?
– Igen, de nem haraplak meg, nincs az a hatalom a földön, ami erre rávehetne, csak ha a halálos ágyadon fekve, tiszta fejjel könyörögnél érte, hogy tegyem meg. Talán akkor.
– Csak kíváncsiságból kérdeztem.
– Reméltem is! – mosolyogtam rá.
– Bella, mindig szépnek láttalak, hiszen a lányom vagy, de most: egyszerűen gyönyörű vagy. – Kimeredt szemekkel néz rám, ahogy csillogok a napsütésben, és mosolygok rá.
– Köszönöm, apu!
– Bella, te nem szörnyeteg vagy, hanem egy angyal. – jelenti ki, miközben megfogja a jéghideg kezemet.
– A pokol angyala – mondom neki fanyarul, miközben a grizzly teteme felé intek.
– Billy, valahogy elment a kedvem a horgászástól. A lányom egy vámpír. Mit szólsz te ehhez? A tetemmel mi lesz?
– Ezt majd egy kicsit később megbeszéljük. Menjünk haza, a dögevők majd elintézik, amit kell – válaszol neki Billy.
Otthon Edwardék persze már tudják Alice-től, hogy mi történt fent a hegyen. Legalábbis nagy vonalakban.
– Charlie hogy fogadta? – kérdezi tőlem Edward, amikor belépek az ajtón, eközben látom rajta, hogy fürkészi az arcomat, nekem vajon milyen lelki sokkot okoztak az események.
– Jobban, mint vártam volna – fújok egy nagyot, hiszen túl vagyok létezésem egyik legnagyobb próbatételén és ez megkönnyebbüléssel tölt el.
– Muszáj volt lelepleződnöd? – kérdezi Jacob, hallom a hangján, hogy neheztel rám, mert szereti Charlie-t, és nem szeretné, ha rosszul érezné magát.
– Nem volt egyszerűen más lehetőségem. Így is majdnem elkéstem. Ha nem mentem volna vadászni, mostanra mind a ketten halottak lennének. – Az elmém egy részéből előtört a fájdalom, amit a medve letámadása előtt is éreztem.
– Miért, ki volt még ott?
Gondolnom kellett volna rá. Mivel Billyben is ott vannak a farkas gének Alice őt sem látja soha, miként Jacobot sem. Annak idején ez a hiányosság majdnem a halálba kergette Edwardot.
– Az apád, Jake. Ő nem okozott gondot, pontosan tudta mi történik, amikor meglátta a szikrázó csillogást a levegőben.
– Sütött a nap? – kérdezi Edward meghökkenve, mintha a lelepleződés önmagában nem lenne elég.
– Igen, pont akkor sütött ki, amikor kiugrottam a rejtekhelyemről, ahonnan addig figyeltem az eseményeket.
– Charlie mennyit tud?
– Most már mindent, gyakorlatilag.
– Ideje lelépnünk.
– Tudom drágám, de nem lehetne még húzni egy kicsit?
– Mire gondolsz?
– Dél-Amerika. Két hét, és itt lesznek Nessie iratai. Elmennénk, de csak néhány hónapra. Azalatt az emberek is felejtenének egy kicsit Carlisle kinézetéből. Utána még két-három évig kihúzhatnánk itt.
– Bella szívem, megmagyaráznád, hogy miért húzzuk annyi ideig a költözést?
– Azért, mert itt van Charlie, és végre bujkálás, magyarázkodás és hazudozás nélkül tudnék újra a társaságában lenni. Ezen kívül Jacobnak sem lesz egyszerű elköltözni a falkától. Ez egy jó próba lenne neki is, hogy mennyire tud távol lenni tőlük. Végül pedig Nessie, ha most költözünk új helyre, rejtve kéne őt tartanunk a növekedése miatt, és amilyen kis felfedező, nincs szívem a négy fal közé zárni. Itt viszont pontosan tudjuk, hogy meddig merészkedhetünk anélkül, hogy valaki meglátná őt. Néhány év, talán négy, azután már nem fog olyan sokat változni. Utána felveheti a mi életvitelünket, benne pont az a veszélyes jelenleg, ami belőlünk örökre eltűnt. Ő túl gyorsan változik.
– Bella?
– Igen?
– Megütötte valami a fülem.
– Éspedig?
– Te bánod, hogy átváltoztattalak.
– Ezt meg honnan veszed? – még mindig nem bír leszállni a témáról. Kénytelen leszek komolyan elbeszélgetni vele, erről a lelki üdvöm, és mennyország vagy pokol kérdéskörről. Erősen bántja a lelkem, hogy ő még mindig rágja magát azon, hogy helyes volt-e megmérgeznie.
– Az előbb. Amit mondtál.
– Mit mondtam én?
– Olyan bánatos volt a hangod, amikor azt mondtad, hogy belőlünk örökre eltűnt a változás.
– Edward! Ne bosszants! Miért marcangolod még mindig magad, ne haragudj, de ez már mazochizmus. Készülj! Megmutatom.
Ezzel elkezdek koncentrálni, hogy Edward beleláthasson a fejembe. Tudom, hogy nincs más mód arra, hogy meggyőzzem. Arra gondolok, miután érzem, hogy már beleláthat a gondolataimba, hogy Nessie egy nagy házban bolyong. Minden egyes szoba után egyre nagyobb lesz és közben egyre szomorúbb, majd amikor már felnőttnek látom, kiégett, kifejezéstelen tekintettel lép ki az utolsó ajtón, a szabadba. Odakint pedig nem tud mit kezdeni a világgal, ugyanis teljesen elszakadt attól, ami kint történik.
– Ezért volt szomorúság a hangomban, te buta – mosolygok rá.
– Bella, ez… ez hihetetlen. Talán pontosan ez történne. Ez tényleg nem élet. Igazad van. Próbáljuk meg. Beszéljünk a többiekkel. Én is szeretek itt lenni.
– Edward! Köszönöm, hogy azzá tettél, ami most vagyok. Köszönöm neked, hogy örökre, az idők végezetéig együtt lehetek veled, ha te is úgy akarod. Sohasem bánom meg, amit tettél velem. Ezen soha többé ne is kezdj el gondolkozni, megtiltom! Érted?
– Igen, drága szerelmem. Köszönöm, hogy vagy nekem. Bella, azt meg én tiltom meg neked, hogy még egyszer valaha is arra gondolj, hogy én nem akarok veled lenni – elkezd féloldalasan, fanyar arckifejezéssel mosolyogni. – Ha megunsz, kérlek, inkább ölj meg, mint hogy elhagyj, mert én nélküled nem akarok létezni!
Válasz helyett megcsókolom, hosszan, édesen… szerelmesen. Ez többet mond minden szónál. Átszaladunk a Cullen házba. Elmondom ott is, mi történt a hegyen. Emmett megállít, amikor a medvével való „küzdelem” végére érek.
– Bella, ne viccelj! Egy három méter magas grizzlyvel, még én is elbirkózom vagy tíz percig, mire legyűröm.
– Na és? Újszülött vagyok, nem? Esküszöm, nem volt több egy percnél – kacsintok rá incselkedve.
– Annyira, azért már te sem vagy újszülött – szól közbe, Carlisle.
– Olyan könnyű volt. Lehet, hogy le volt gyengülve a tél után.
– Bella! Pont ezért szeretek ilyenkor vadászni rájuk. A legyengülés ellenére sokkal ingerlékenyebbek és erőteljesebbek, mert éhesek.
– Biztos azért volt, mert az apámat védtem.
Ettől a magyarázattól hirtelen mindenki leszáll a témáról.
Carlisle aggódik ugyan egy kicsit Charlie tudása miatt, de nem azért, mert ő beszélne, hanem amiatt, hogy egy idegen vámpír esetleg elárulja őt a Volturinak, bár erre kicsi az esély. Másrészről örül neki, hogy Charlie előtt nem kell többé titkolóznia. A kórház és a rendőrség napi kapcsolatában ők ketten elég sűrűn találkoznak. Főleg, mióta hozzámentem Edwardhoz. Már azokat a rendőrséggel összefüggő ügyeket is Carlisle-nak kell intézni, amit addig mindig valaki más oldott meg. Úgy vannak vele a kórházban, hogy a rokoni viszony miatt biztosan rugalmasabban mennek a dolgok, és ez igaz is. Csak Carlisle-nak nehéz Charlie előtt alakoskodni. Ez a gond viszont most örökre megoldódott.
0 comments:
Megjegyzés küldése