4. fejezet

Ez most egy picit rövid lesz, de majd bepótolom legközelebb. A bejegyzés publikálásakor külföldön leszek, feltehetőleg internet elérhetőség nélkül, így előre is bocsánatot kérek, ha nem reagálok egy ideig az esetleges kommentekre, chatbox beírásokra!

Jó olvasást!

4. Irány, Dél-Amerika!

Emmett és Jasper teljesen bepörögtek a már elveszettnek hitt dél-amerikai út miatt. Legnagyobb örömünkre a többiek úgy döntöttek, hogy Carlisle, Esme, Emmett, Rosalie, Jasper és Alice Rióba mennek, és felveszik a kapcsolatot Zafrinával, Kachirivel, Sennával, Nahuellel és Huilennel. Míg mi, Edward, Jacob, Nessie és én, az Esme szigetre megyünk először. Amikor megkérdeztem a többiektől, hogy miért tervezik így, azt válaszolták, hogy tulajdonképpen mi megszakítottuk tavaly a nászutunkat Edwarddal, és itt az ideje, hogy teljes erővel bepótoljuk a lemaradásunkat. Amikor Esme ezt közölte velem, Emmett olyan pofátlanul kezdett el röhögni, hogy mérgemben kidobtam a nyitott ablakon. Akkor nem tulajdonítottam neki jelentőséget, de amikor visszajött, meglepetten közölte velünk, hogy nagyon fájt neki, mármint testileg, hogy kidobtam.

Elmentünk apámhoz is másnap este, és mondtuk neki, hogy három hét múlva megyünk Rióba. Az arcára kiült a döbbenet és a fájdalom, hogy elveszít minket, pont akkor, amikor már nincs többé titkunk előtte. Aztán persze teljesen megnyugodott, amikor közöltem vele, hogy őszre itthon leszünk, mert mennem kell az egyetemre, mert letelik az a különleges haladék, amit az esküvő, és a családalapítás miatt kaptam. A haladék megadásában alaposan közrejátszott az a tény is, hogy Carlisle az egyetemi alapítvány számlájára egy nyolc számjegyű összeget utalt át annak érdekében, hogy a haladék elbírálásakor a dékáni hivatal könnyebben tudja meghozni a döntést.

Néhány nappal később érdekes volt látni Carlisle-t és Charlie-t a kórházban, amikor beugrottam Carlisle-lal közölni, hogy megjöttek a repülőjegyek, és elmegyek értük. Az első találkozásuk alkalmával, miután Charlie megtudta, hogy valójában mivé lettem, volt egy elég nehéz beszélgetés a két após között. De Charlie végül is megértette, hogy Carlisle-nak sem volt könnyű félrevezetni őt, de nem volt más választása. A kávézóban álldogáltak, apám kezében egy bögre kávé, Carlisle-éban persze semmi, de viccelődve beszélgettek egymással, teljesen fesztelenül, mint két apóshoz illik, egy családi pikniken. A nővérek persze guvadó, irigy tekintetekkel figyelték, ahogy végigvonultam a folyosón. Láttam a szemükben, hogy meg tudtak volna ölni. A régi kinézetemhez és viselkedésemhez képest magabiztos nő lettem, ez tény, de hogy a város leginkább szívdöglesztő orvosa ölelget és puszilgat – igaz, csak a menye vagyok, de akkor is –, az már több volt nekik az elviselhetőnél. Apám se nézett ki rosszul a korához képest, ráadásul amióta megszűnt az a feszültség, ami a tudatalattijában elnyomott titkok, és aggódás miatt volt rajta, vagy tíz évet fiatalodott. Újra vidáman nézett a világba, mert tudta, hogy az egyetlen gyermeke is megtalálta a helyét a földön, bárhol legyen is az. Többé nem kell gondoskodnia rólam, élheti a saját életét nyugodtan.

A távozásomkor a biztonsági őr fiú majdnem szívrohamot kapott, amikor meglátta, hogy melyik kocsiba ülök a parkolóban, úgy látszik, az érkezésemről lemaradt. Amikor a sorompónál megállított, nem tudtam eldönteni, hogy a Barabust bámulja jobban, vagy azt, aki vezeti. Megkérdezte tőlem félénken:

– Ön a rokona Dr. Cullennek? – a kis kíváncsi, tudhatta a rendszámból, hogy az vagyok, de nem hagytam neki esélyt, én Edwardé vagyok testestől, lelkestől, mindenestől.

– Igen, a menye vagyok. – Jót mosolyogtam rajta. Szimpatikus a srác, de a világ összes kincséért se cserélném le Edwardot.

A készülődéssel gyorsan elrepült a hátralevő két hét. Nappal készültünk az utazásra, éjjel pedig Edwardtól portugálul tanultam. A vámpír agyammal ez könnyebben ment, mint gondoltam volna, így aztán bőven maradt időnk egymást is élvezni. Minden éjjel ugyanolyan vad, és örömtelien mámorittas volt, mint az első éjszakán, bár ennek a ruhatárunk elég nagy kárát látta, de így Alice legalább kiélhette magát, folyamatosan újratölthette a gardróbunkat, ami a ház legnagyobb helyisége volt.

Az indulás előtti napon Edward sejtelmes mosollyal az arcán lépett oda hozzám.

– Bella, szeretnék neked adni valamit, aminek már jó régen nálad kéne lennie, de az első, amit készítettünk belőle, már nem igazán tükrözi teljesen a hovatartozásodat, és a zűrzavarban, ami a télen volt, egyszerűen kiment a fejünkből, hogy oda kéne adnunk neked, ezért közös egyetértésben egy másikat készítettünk.

– Mi az, Edward? Csak nem valami méregdrága csecse-becse? – máris kezdtem felhúzni magam az állandó ajándékozási mániáján.

– Nem, Bella. Ez valami olyan, amit te is szerettél volna már régen, csak sosem vettük rá a fáradságot, hogy elkészíttessük.

Ezzel előhúzott a zsebéből egy elég méretes ezüstmedált, ami egy elég vaskos platinaláncon lógott. Felületes, emberi szemlélő számára bizsunak látszott, de én láttam a lánc csillogásán, hogy nem valami vacakból van. A medál anyaga meg mindenkinél ezüstből volt, mert a vésett árkokban az megfeketedett, így mindig kirajzolódott a címer. Meg, ha valaki gyanút fogott velünk kapcsolatban, az ezüst láttán megtévesztette magát, hiszen az emberek nagy része úgy hitte, ha a vámpírok léteznek is, az ezüst megégeti őket. Ugyanolyan volt a medál első ránézésre, mint Rosalie-é, de ahogy Edward a kezembe adta, rögtön éreztem, hogy jóval vastagabb annál. Kíváncsian nézegetni kezdtem, és meglepődve láttam meg a másik oldalán a Quileute totemábrázolás vésett változatát. Kérdőn nézem Edwardra, de rögtön válaszolt.

– Jake is beleegyezett. Te legalább annyira tartozol közéjük is, mint közénk. Különleges vagy, ezt mind tudjuk, csak te nem vagy hajlandó észrevenni.

Mérgesen néztem emiatt a szemembe mondott túlzott dicséret miatt, de azért a nyaka köré fontam a karjaimat és megcsókoltam az ajándékért, hiszen valahol mélyen éreztem az igazságot a mondatai mögött, és tudtam, hogy annak ellenére, hogy nem mutatja, biztos fáj neki, hogy a lelkem egy kis darabja Jacobé. Miután szétváltunk, megmutatott még valamit. A medál egy trükkös zárat is tartalmaz. Ha összenyomom, akkor szétnyílik két félre, és mindkét felében van egy-egy fénykép. Az egyik oldalában ő és Nessie, a másikban pedig Jake fotója van. Úgy éreztem, ha még képes lennék rá, elsírnám magam. Ismerem a párom, a lelkem másik felét, de ezt a nagylelkűséget, amit Jacob iránt tanúsít az utóbbi időben, nem gondoltam róla. Tényleg alapjaiban változott meg a köztük levő viszony.

Eljött az utazás napja. Az útvonalunk ugyanaz volt, mint az esküvő után, csak most kicsit többen voltunk. Az első alkalomtól eltérően viszont, ezúttal csak Jacob és Nessie aludt útközben. Edward és Alice az ő egyik gazdasági témájú látomásáról kezdtek beszélgetni, és mivel Carlisle és Esme eléggé messze ültek tőlünk a gépen, így megragadtam az alkalmat egy olyan beszélgetésre Carlisle-lal, ami már az átváltozásom óta váratott magára, de nem akartam, hogy Edward megtudja, ezért úgy voltam vele, hogy az emberi gondolatok zajában talán nem veszi észre, hogy elveszíti a mi elménket. Ahogy Carlisle-ék mellé telepedtem a gépen, rögtön kiterjesztettem a pajzsot, ami a vámpírképességem volt. A téli események után annyit gyakoroltam a használatát, hogy mindenféle megerőltetés nélkül tudom irányítani. Ezután Edward már nem halhatta a gondolatainkat, és reméltem, hogy a háttérzajban nem veszi észre, hogy a mi gondolataink eltűntek. Bár az enyémeket így is csak akkor hallotta, ha én is akartam, erre azért elég ritkán került sor, mert nagyon megerőltető volt a saját agyam önvédelmi ösztönét kiiktatni. Annyit azért észrevettem, hogy minél többet gyakoroltam az Edward elleni védekezés kikapcsolását, annál könnyebb lett a kifelé ható pajzsom irányítása.

– Carlisle! – hívtam fel a figyelmét magamra.

– Igen, Bella? – nézett rám várakozóan.

– Tudnod kell, hogy most Edward nem hall bennünket. Tehát ha idejön, nyugodtan letagadhatod, amit most mondok neked. De amikor ideér, vissza fogom húzni a pajzsomat, hogy ne legyen nagyon feltűnő a mellébeszélés. Ezért vigyázz majd a gondolataidra, jó?

– Rendben, drágám, de mit akarsz nekem mondani, amit Edward nem hallhat?

– Az átváltozásom közben tapasztalt dolgokról akarok mondani valamit.

– Óh! – villanyozódott fel. – Mesélj!

– Rettenetes volt! De nem bánom, és azt se, hogy telenyomott előtte morfiummal. Tudnod kell viszont, hogy a morfium csak megbénított, de az égést nem csillapította, sőt, az elején úgy éreztem, hogy az ereimben nemcsak a vérem lángol úgy, mint amikor James megharapott, hanem mintha még benzint is locsoltak volna belém, remélem érted, mit akarok ezzel mondani?

– Igen, azt hiszem pontosan értem. Ezek szerint a méreg az átalakításod mellett még a morfiummal is reakcióba lépett, növelve és meghosszabbítva a kínjaidat. Bocsásd meg nekem ezt a tévedést, légy szíves, emlékszel rá biztosan, hogy Emmett-tel próbáltuk tesztelni a morfium hatását, de a mérge lebontotta a morfiumot, mielőtt az hatni kezdett volna, így nem tudtuk kipróbálni a hatását!

– Carlisle, ha nem bénultam volna le a morfiumtól az elején, akkor biztos nem bírtam volna ki üvöltés nélkül a fájdalmat, míg nem voltam eléggé magamnál ahhoz, hogy uralni tudjam a viselkedésemet. Így viszont jobb volt, mert a tudatában voltam, hogy így nem bánthatja Edwardot és Jacobot, amit velem tettek, ez viszont erőt adott ahhoz, hogy kibírjam a további szenvedést nyavalygás nélkül. Ne emészd magad emiatt!

– Mikortól voltál tudatában a dolgoknak?

– Nem tudom pontosan, mi történt velem, de az elmondásotok alapján az eseményekről, onnantól, hogy Edward a szívembe injekciózta a mérget, emlékszem egy szúró fájdalomra a mellkasomon és szerintem azután, ahogy újra dobogni kezdett a szívem, biztosan, mert emlékszem, hogy éreztem a szívem dobogni, de utána azt kívántam, bárcsak ne érezném.

– Atyaisten! Alig néhány perc maradt csak ki, azok alapján, amit eddig elmondtál, hogy voltál képes ekkora önuralomra? Bár aki újszülöttként, kiéhezve képes ellenállni az emberi vér illatának… azon mit csodálkozom? – kérdezte saját magától, hitetlenkedve.

– Carlisle, szeretnélek megkérni, hogy amit most elmondtam, ne áruld el Edwardnak! Így is eléggé vádolja magát az átváltoztatásom miatt. Nem akarom eltitkolni előle, csak a megfelelő alkalomra várok, amikor a legkevésbé bántja majd a dolog. Carlisle, még valamiről szeretnék veled beszélni!

– Rendben, azt hiszem ezt könnyen meg tudom neked ígérni. Nem szeretem Edwardot szenvedni látni, de ő ilyen. Mindig is ilyen „lelkis” volt. Mit szeretnél még?

– Tudod, elég nehéz erről beszélnem, de azért én se ma jöttem a falvédőről, szóval… Nessie és Jacob. Jacob örökre hozzá van kötve érzelmileg Nessie-hez, és hát Nessie is eléggé ragaszkodik hozzá, de úgy tudom, hogy Jake csak addig nem kezd el öregedni, amíg van oka farkassá válni. Utána viszont ő csendesen megöregszik, míg Nessie örökre tizenhét marad majd. Nem akarom ennek Nessie-t kitenni.

– Szerintem, nem kell ezen aggódnod, Bella. Nessie mellett Jacob is jó eséllyel halhatatlannak tekinthető.

– Ezt magyarázd meg, kérlek!

– Hát jó, van erre egy elméletem. A visszatérésünk után kezdődött az átváltozósdi a Quileute-oknál, úgy, hogy gyakorlatilag fizikai kontaktus nem is volt közöttünk. Ezért azt gondolom, hogy az illatunk, a kisugárzásunk, vagy tudom is én mi okozza azt náluk, hogy aktiválódik a farkas kromoszómájuk. Most már tudjuk a Quileute legendákból, hogy míg átváltoznak, addig nem is öregszenek. Mivel viszont Nessie-nek vámpír génjei vannak az emberiek mellett, szerintem Jacobban aktív marad a farkas-génállomány, és nem engedi őt öregedni, mert ott van mellette az állandó stimuláció Nessie személyében.

– Ettől nagy kő esett le a szívemről – vigyorogtam rá cinkosan. Értette, mire gondolok.

– Itt van viszont a következő gondom, ami Nessie fejlődését tekintve egy-két éven belül a nyakunkon lesz.

– Mire gondolsz?

– Tudjuk, hogy Nessie amikor körül-belül tizenhét-nyolcnak néz majd ki, megáll az öregedésben, és utána valószínűleg ő is meddő lesz, mint bármelyikünk, mert megáll a teste változása, de a nemi érése jóval hamarabb bekövetkezik, és amíg fejlődik, növekszik, addig változik is ugyanúgy, mint bármelyik ember, és ez azt is jelentheti, hogy akár még gyereket is szülhet. De milyet? Ha ember az apja, akkor valószínűleg halandót, bár én ezt nem nagyon szeretném. Gondolj bele, ő változatlan marad, és végig kell néznie, amint a gyereke lassan megöregszik, de ha teszem azt Jacobbal kezd el szexelni, amire valljuk be, igen jó esély látszik, akkor mi lesz? Szülhet, mondjuk akkor is halandó gyereket, de mi van akkor, ha például… kirágja belőle magát egy farkas-vámpír, vagy egy vámpír-farkas, akkor mi lesz?

– Hű… Bella, ez nem semmi kérdés. Ebbe a lehetőségbe még bele sem gondoltam mélységeiben, bár elég valószínű, hogy Nessie Jacobtól nem eshet teherbe, szerintem a két génállomány nem tud olyan párosításba állni, ami életképes lehet, bár a halandó emberi részük nem zárja ki a lehetőséget. De meg kell vizsgálnunk a kérdést. Ráadásul nincs is rá túl sok időnk. Jó kis kutatnivalót adtál nekem. De szerintem ilyen párosra, mint az övék, még nem volt példa, sőt, gyanítom, hogy nem is lesz több. Nehéz dolgunk lesz.

– Carlisle, szerintem Edward gyanakszik.

– Jó, menj csak!

A gép megérkezett Rióba. Zafrina, Huilen és Nahuel vártak minket a reptéren. Senna és Kachiri a többiek szállását készítette elő. Ők is közelebb költöztek a múlt tél óta az emberi civilizációhoz. Majd meglepődve vettem észre, hogy Huilennek teljesen besárgultak a szemei, az embervér ivásra utaló vörösség eltűnt a szeméből, Zafrinának pedig még kicsit pirosas, de már szintén inkább sárga volt a szeme. Ez pedig csak egyetlen dolgot jelentett.

– Ti nem öltök embereket újabban? – kérdeztük tőlük csodálkozva, már az autóban.

– Nem – felelte Zafrina. – Bella, te olyan példát mutattál nekünk, ami kiölte belőlünk azt az önámítást, hogy nem lehet kibírni emberek lemészárlása nélkül. Hiszen ott voltál te, az újszülött, és akárhányszor játszottam vissza az emlékezetemben a Nessie által mutatott képeket, soha nem láttam a vörös ragyogást erősödni a szemedben, csak gyengülni. Ezért tudom, hogy te, legalábbis az elválásunkig, biztosan nem öltél embert.

– Azóta sem, és Zafrina! Soha nem is fogok, ebben biztos vagyok.

Ezen azért megdöbbent egy kicsit, nem tudta elképzelni, mitől vagyok ilyen magabiztos. Láttam rajta a bizonytalanságot. Kiértünk a kikötőbe.

– Kérd meg Carlisle-t, mesélje el mi is történt az első vadászatomon pontosan! – mondtam neki, búcsúzóul.