6/2. fejezet

...és egy régi ismerős

– Megéreztem valakinek az illatát, és ha nem tudnám, hogy teljességgel kizárt, azt hinném, hogy egy már elégetett vámpír illatát érzem. Bár, furcsa az illat, teljesen biztosan tudom, kihez tartozik, de ugyanakkor, mintha korom és hamuszag is vegyülne az illatba.
– Ki az? – kérdeztem.
– Te, Bella, nem biztos, hogy emlékszel rá. Bree illatát érzem.
Erre a névre Carlisle és Esme felkapta a fejét, velem együtt, mert Jasper azt hitte elfelejtettem az egyetlen újszülött vámpírt, akit igazán volt alkalmam megnézni életemben. Életemben, mert még ember voltam, amikor Bree-t láttam, miután a családjaim megvédtek Victoria őrült újszülöttekből álló seregétől. Ő volt az a szegény vámpírlány, aki megadta magát Jaspernek és Carlisle-nak. Hajlandó lett volna tanulni és betartani a szabályainkat, de Jane parancsára Felix széttépte, és rádobta arra a máglyára, amit az újszülöttek elégetésére gyújtottunk. Benne láttam meg először a jövőm egy lehetséges változatát, de aztán minden másként alakult. Az ő emléke mégis kísért engem, mert miattam tették vámpírrá, és végül miattam kellett végleg elpusztulnia. Pedig okosnak és intelligensnek tűnt, annak ellenére, hogy alig néhány hónapos lehetett csak, amikor a csata kitört. Ő mégis képes volt megálljt parancsolni magának a szomja ellenére, amit miattam érzett. Hiába próbálta Carlisle meggyőzni Jane-t, ő hajthatatlan volt, pedig Bree megérdemelt volna egy esélyt. Sajnáltam őt, és bármit megtettem volna, hogy visszahozzam őt az élők sorába, vagy legalább az élőholtak közé, de úgy tudtam, hogy erre semmilyen módszer nem létezik.
– Carlisle, lehetséges ez? – kérdezte megdöbbenve Edward, miközben mindannyian ugyanolyan hitetlen arckifejezéssel vártuk a választ.
– Soha nem hallottam még róla, hogy bármilyen vámpír összerakta volna magát, miután elégették. Jasper, nem lehet, hogy tévedsz?
– Nem, Carlisle! Alig néhány centire voltam tőle, és az izgalom miatt hajszálpontosan emlékszem az illatára.
– Mikori lehet a nyom?
– Néhány órás talán, de céltalanul cikcakkozik a nyom, mintha zsákmányt keresett volna.
– „Igazi” vámpírként, a dzsungelben? – kérdeztem, hitetlenül.
– Ez tényleg nagyon fura – mondta Edward, majd hozzátette: – Kövessük a nyomot néhány órán át, hátha találunk valamit.
– Rendben – válaszoltuk, szinte mindannyian.
Jacob és Nessie visszamentek a faluba, hogy szóljanak, később térünk vissza, mert találtunk egy lehetséges veszélyforrást, viszont nem akarunk úgy elutazni, hogy nem teszünk meg mindent a helyiek biztonságáért. Jasper kisebb kihagyásokkal ugyan, de nyomon volt, mert félórai futás után mi is érezni kezdtük azt a semmivel össze nem téveszthető édes illatot, ami a vámpírok sajátja, de ugyanakkor elszoruló torokkal vettem tudomásul, hogy Jaspernek teljesen igaza van. Ebbe az illatba a korom füstszaga, és a hamu keserűsége vegyült. Ettől a keserűségtől én is megkeseredtem, mert egyre jobban előtört az emlékezetemből Bree szomorú arca, ahogyan utoljára rám nézett, miután tudatosult benne, hogy Carlisle-ék nem képesek megvédeni, és rájött, hogy az ő létezésének vége. Újabb tíz perc elteltével, intenzívebbé vált az illat a levegőben. Kiterjesztettem a pajzsomat, hogy megérezzem, ha egy gondolkodó lény van a közelben. A pajzsom peremén megéreztem, mielőtt eltűnt volna.
– Gyertek utánam! – kiáltottam a többieknek, mert én már tudtam, merre találjuk meg az illat gazdáját. Teljes erőbedobással futottam, mert a tudat menekült előlem. Csak Edward tudott lépést tartani velem. Húszpercnyi őrült rohanás után beértük az illetőt. Amikor hallótávolságba értünk, utána kiáltottam:
–Állj meg! Nem akarunk bántani.
– Várj, Bella! Majd én. Azt hiszi a Volturi vagyunk, retteg. Szerintem ő az – majd kiabálva folytatta: – Bree, ha te vagy az, állj meg! A bronzvörös gondolatolvasó vagyok! Nem akarunk bántani. Nem találkoztunk Freddel, és Diegót se találtuk meg.
Ekkor a menekülő alak hirtelen megállt, majd térdre rogyott ott, ahol éppen állt. Mi pedig lelassítva, nagy ívben körbekerülve őt, megálltunk előtte. Azért mentünk szemből, mert nem akartuk, hogy úgy érezze, meg akarjuk támadni. Természetesen mindketten fölé magasodtunk a térdelő alaknak. Mikor megálltunk vettük csak észre, hogy néma zokogás rázza a vékony, kistermetű alak testét. Edward szólt hozzá, meleg hangon, olyan kedvesen, mintha családtag lett volna a törékenynek látszó lény előttünk.
– Bree, te vagy az? Hogyan lehetséges ez? Hogy élted túl?
A kis alak előttünk felemelte a fejét, kisimította hosszú, csatakos és kócos haját az arcából. Ekkor tűnt fel, hogy hamuszürkék a kezei, fekete foltokkal tarkítva. Igen, még én is tudtam, hogy ő az. Edwarddal mindketten ösztönösen leguggoltunk elébe, hogy egy magasságba kerüljön a szemünk. Ránéztünk, várva a választ az Edward által feltett kérdésre. Ekkor ránk emelte az addig lesütött szemeit, mi pedig a döbbenettől leültünk a földre, és képtelenek voltunk egyetlen szót is kinyögni. A lány szemei ugyanolyan sárgák voltak, mint a mieink. Mostanra beértek minket a többiek, egyetlen intéssel mutattam nekik, úgy tűnik, nincs veszély.
– Bree, hogy lehet, hogy életben vagy? – kérdezte ezúttal Carlisle, teljesen tanácstalanul.
Bree ránézett, majd miután felismerte benne azt a lényt, aki megpróbálta megmenteni, kedvesen rámosolygott. Carlisle a mienkhez hasonlóan reagált Bree szemeinek látványára, csak éppen nem ült le a földre.
– Nem tudom. – Rekedt és „füstös” a hangja, mintha egy füsttel teli épületből mentették volna ki, de mégis kedves ártatlanság sugárzott a hangjából, képtelen voltam abban a pillanatban veszélyforrásként tekinteni rá. – Emlékszem rátok. – Ekkor rám nézett, majd hirtelen megláttam a felismerést az arcán. – Rád is emlékszem. Akkor, te még ember voltál. Victoria rád vadászott. Miattad tett engem Riley vámpírrá. Ezek szerint, már te is vámpír vagy. Az az átkozott Volturi! Kénytelenek voltak téged átváltoztatni, ugye?
– Nem, Bree! Én is vámpír akartam lenni, mert egymásba szerettünk a „gondolatolvasóval” – rámosolyogtam közben Edwardra, amitől Bree arcán fájdalmat láttam átsuhanni. – De végül mégse szándékosan lettem az, de ez most lényegtelen történet. Az sokkal fontosabb, hogy te hogy lehetsz itt, hiszen láttunk elégni. – Ekkor hirtelen ködösen és zavarosan ugyan, de leperegtek előttem a múlt nyár eseményei, és rájöttem, hogy ha mi nem esünk szerelembe, akkor jó eséllyel ő sem változott volna vámpírrá. – Bree, bocsáss meg nekem, kérlek! Tényleg miattam lettél azzá, ami most vagy. – Valamiért úgy éreztem, hozzá kell érnem, mintha valaki olyan lenne, akit meg kell vigasztalnom. Óvatosan az arca felé nyúltam, hogy megsimogassam. A felé közelítő kezem elől elhúzódott, majd amikor nem bírt már távolabb menekülni, megreszketett az érintésemtől. A lágy simítástól megtört benne valami, amitől hirtelen a nyakamba borult, és újra rázni kezdte, vézna kis testét, a száraz zokogás. Némán, döbbenten vártunk, hogy megnyugodjon, mert nem tudtuk feldolgozni a tényt, hogy egy vámpír, akit elégettek, itt van közöttünk.
– Meséld el, kérlek, mi történt veled akkor, hogy lehet, hogy itt vagy? – Felnéztem Carlisle-ra, megint előjött a kutató, tudós énje. Bree pedig megtört, bánatos hangon belefogott egy olyan történetbe, amilyet még valószínűleg soha, senki sem hallhatott.
– A máglya melletti vízmosásban, félig egy szikla alatt ébredtem fel éjszaka, esett az eső. Vízben ázott a testem, ami akkor még nem is volt testnek nevezhető. A mellkasom és a két vállam volt még csak akkor, aztán ahogy egyre több víz folyt felém, lassan elkezdtem érezni a karjaimat, ahogyan növekedtek. Amikor a derekamig ért a növekedés, és már kinőttek a kezeim, fel tudtam ülni. Körülnéztem, folyt a víz körülöttem, mert a hegyen tovább esett, de a máglyánál közben elállt, és előbújt a Hold. A holdfényben láttam meg, hogy a víz a máglya maradványai felől folyik felém, és miközben elhalad a testem körül, megtisztul a hamutól, ami lassan újraépített engem. Ezután jöttem rá, hogy véget ért minden. Napvilágnál láttam meg, milyen szörny lett belőlem.
– Miről beszélsz? – kérdezett közbe Carlisle, aminek hatására Bree felállt, és vetkőzni kezdett. Megdöbbentő látványt nyújtott. A feje, és a nyakával együtt a vállainak középső része volt csak ép, ahogyan leszakították a testéről, alatta minden ugyanolyan hamuszürke és fekete foltos volt, mint a kezei. A máglya hamujából épült újjá a teste.
– Teljességgel hihetetlen! Soha még csak hasonlóról se hallottam! – kiáltott fel Carlisle. – Porból lettünk – idézte a bibliát, majd tovább kérdezett, miközben Bree felöltözött és lassan elindultunk vissza, a falu felé.
– Szereztem néhány ruhát és vadásztam. Megöltem két túrázót a Mount Rainieren. Utána Seattle-be mentem, és megpróbáltam megtalálni Fredet, de elkéstem. Egy halvány illatnyomot követve feljutottam egészen Alaszkába, de ott teljesen elveszítettem a nyomát. Miközben próbáltam a nyomára akadni, ott találkoztam egy szintén sárga szemű nővel. Elég ellenséges volt velem, de arra a kérdésemre legalább válaszolt, hogy mitől sárga a szemetek.
–Mit válaszolt?
– Azt, hogy ti csak állatokra vadásztok. Megdöbbentem a válaszától, de aztán eszembe jutott, hogy ő – itt Esmére mutatott – mennyire emberi módon bánt velem, mintha elítélné a gyilkolás gondolatát, így elfogadtam azt, hogy ez lehetséges. Már előtte is kezdtem rosszul érezni magam az emberek megölése miatt, de nem foglalkoztam vele. Azután viszont kipróbáltam, hogy milyen állatokra vadászni. Amikor rájöttem, hogy ez sokkal kényelmesebb és veszélytelenebb dolog, mint állandóan eltüntetni az emberi áldozatokat, ráálltam az állatok vadászatára. Két-három hónap után rájöttem, hogy sokkal jobban érzem magam attól, hogy nem öltem meg senkit, akit esetleg valahol hazavárnak. Éltem az életemet, aztán néhány hete megéreztem Jane szagát, és ijedtemben idáig futottam. Most pedig itt állok előtettek. Hát ennyi a történet. Egy éve nem öltem embert, de nem is igazán találkoztam velük. Ha másik vámpírt érzek a közelben, menekülök, mert félek a Volturitól. Istenem, olyan jó beszélni végre valakikkel, akikről tudom, hogy nem akarnak bántani. Köszönöm nektek azt az erőfeszítést, amit akkor tettetek értem! Tisztában vagyok vele, hogy nektek se volt több lehetőségetek – a saját életetek kockáztatása nélkül – többet tenni értem.
– Nincs mit megköszönnöd, Bree! Sajnálom, hogy akkor nem tehettünk érted többet! De most, talán… gyere velünk! Nem kell bejönnöd a faluba, de van itt néhány baráti vámpír, akik szintén elkezdték megkímélni az embereket. Összeismertetünk velük. Ha akarsz, velünk is jöhetsz, de azt teszel, amit csak akarsz – szólt hozzá fájdalommal a hangjában Carlisle.
– Nem akarok elmenni innen! Nem mehetek az emberek közé, nem hagyhatom, hogy meglássanak. Semmi értelme elmennem innen, itt talán a Volturitól is biztonságban vagyok. Az eszem szerint veletek mennék, de nem akarok magamnak még több fájdalmat okozni, mint amit így is kénytelen vagyok minden másodpercben elviselni. – Nagyon furcsán nézhettünk rá, mert hirtelen megállt az elbeszélésben, és látszott rajta, hogy érzi, ezt most meg kell magyaráznia. – Tudjátok, láttam tavaly is, és most is, hogy mennyire szeretitek egymást. Ez pedig… nekem már túl sok. Riley-ék a legjobb tudomásom szerint megölték Diegót. Alig néhány napot töltöttünk csak együtt, de úgy érzem, vele a lelkem egy része is meghalt. Nem vagyok képes mások szerelmét elviselni, mert attól úgy érzem, hogy egy hatalmas lyuk van a mellkasom közepén, ott, ahol a szívem volt egykor.
Szegény Bree, pontosan tudom, miről beszél. Így tényleg kín lehet mások szerelmét látni. Bree ugyanannyira emberi módon érez, mint mi. Semmi kétségem a felől, hogy ugyanolyan jó lelke van, mint bármelyikünknek. Ő közénk való, hozzánk kéne, hogy tartozzon. Ha egyszer valaha képes lesz elviselni mások szerelmének a látványát, akkor minden erőmmel azon leszek, hogy a családom befogadja őt. Ösztönösen érzem vele kapcsolatban, hogy már lelki válságot okozna neki, ha embert ölne. Neki is visszatért a lelkiismerete az emberi múltjából.
– Egyébként, milyen szabály volt az, ami miatt megöltek, mert szinte amióta csak felébredtem a vízmosásban, ezen agyalok?
– Az a szabály a vámpírok világában, hogy nem ölünk nyíltan, és eltakarítunk magunk után, ugyanis a fő szabály az, hogy mindenáron titokban kell maradnunk az emberek előtt – mondta el az első törvényt neki Jazz.
Bree hangosan, ugyanakkor keserűséggel a hangjában felnevetett.
– Min nevetsz? – kérdeztem tőle.
– Három hónapos koromtól kezdve, amikor már képes lettem bármi másra gondolni a vadászaton kívül is, onnantól kezdve Diegóval mást se csináltunk, abban a néhány napban, amíg Riley ellenetek nem vezetett minket, csak a többiek után sikáltuk el a nyomokat, mindenféle balesetnek beállítva a gyilkosságokat. Diegóval ugyanis rájöttünk, hogy mivel eddig nem tudtunk a vámpírokról, talán titokban élnek, ezért nem kéne felhívni magunkra az emberek figyelmét. Pont engem végeztek ki azok miatt az idióták miatt. Hát ez... komolyan mondom…
– Sajnálom, ami veled történt, de Zafrináékkal és ha nem ölsz embereket, szerintem a Ticuna törzzsel békében élhetsz itt.
– Vannak itt emberek, akik tudnak a vámpírok létezéséről?
– Igen, de ezt majd ők elmesélik neked.
– Bella, kérdezhetek valamit?
– Persze – mosolyogtam rá.
– Miért nem hatott rád Jane?
– Ez a képességem vámpírként, csak most már ki is bírom terjeszteni. – Nem akartam neki részletezni az új erőmet, hiszen még én magam sem vagyok vele tisztában teljesen. – Jane-nek ez elég rosszul esik. A télen volt vele egy afférunk. Ha megtehette volna, biztos megölt volna. Soha, senki sem volt még képes eddig megvédeni tőle másokat. Velem viszont sem ő, sem a testvére nem képes semmit se kezdeni. Ha én használom a pajzsomat, ők semmit sem tudnak tenni a védelmem alatt állókkal.
– Ennek örülök. Ad nekem egy kis elégtételt azért, hogy úgy megkínzott és kivégeztetett. Meg a tetejében van belőle még egy példány. Azt mondod a testvére? – Bólintottam. – Szívesen megölném, csak azért, hogy megtudja, milyen érzés ezzel a fájdalommal élni, de már nem akarok még egy ilyennek se fájdalmat okozni többé, mint Jane.
A lelkembe zártam Bree-t ettől a mondatától, és láttam, hogy a többiek is hasonlóan éreznek vele kapcsolatban. Magamban családtaggá fogadtam ebben a pillanatban szegényt. Önmagától felébredt a lelkiismerete, ezért pedig jobb létet érdemel, mint ami kijutott neki.
–Jane valószínűleg nem akarta, hogy el tudd nekünk mesélni azt, amit te akkor gondolatban elmondtál. Nem volt tisztában vele, hogy te tudsz a képességemről. Köszönöm neked az akkor átadott információkat, és azt is, hogy nem árultad el a barátainkat. A csata után próbáltam Fred nyomára akadni, mivel gondolatban megkértél rá, hogy legyek kedves Freddel, de nem talákoztam ilyen nevű vámpírral, azóta sem. Mellesleg: honnan tudtad, hogy olvasok a gondolatokban?
–Vagy csak nem tudsz róla. Frednek olyan képessége van, hogyha úgy akarja, nem vagy képes ránézni. Diego úgy mondta: taszítja az embereket. Azt, hogy honnan tudtam a tehetségedről, majd egyszer talán elmondom, de nem ma.
Összenéztünk és fejet hajtottunk Bree akarata előtt. Távol áll tőlünk, hogy bárkiből is erőszakkal kiszedjünk valamit, amit nem akar elmondani.
–Elég érdekesnek hangzik ennek a Frednek a tehetsége – szólalt meg Carlisle a téma lezárását elfogadván.
Miután a falu közelébe értünk, Edward elhívta Zafrinát, hogy megismerje Bree-t. Ők pedig ellátták a szomorú sorsú vámpírlányt mindennel, amire csak szüksége lehetett. Nekünk indulnunk kellett, hogy hazatérhessünk, de megígértük egymásnak, hogy valamilyen módon kapcsolatban maradunk, mert bárhogyan szépítjük is a dolgot, szegény Breenek azért lett ez a sorsa, mert Edward és én egymásba szerettünk. Ez pedig azt jelenti, hogy valamilyen módon felelősséggel tartozunk érte, neki.