Itt van az újjabb szösszenetem, amiről előre szólok, hogy hosszabb, mint a jövő pénteken felkerülő 4. fejezet. Ez egy kis kárpótlás annak a fejezetnek a rövidsége miatt és majd az 5. fejezet is hosszabb lesz az átlagosnál.

Jó olvasást kívánok!

Egy nehéz nap

Narrátor: Carlisle

Részben megkönnyebbültem attól, hogy Bella lelepleződött az édesapja előtt, de ugyanakkor rettegtem is ettől a változástól. Teljesen más dolog sejteni valamit, és más tudatosan tisztában lenni a tényekkel. Féltem Charlie-tól, ami az én számból furcsán hangzik, de sok mindennel tartozom neki, ennek ellenére nagyon csúnyán becsaptam az első találkozásunktól kezdve. Mentségemre szolgál, hogy amikor ideköltöztünk, senki sem számított rá, hogy Edward, az én hőn szeretett és tisztelt fiam, itt találja meg az örök szerelmet Charlie egyetlen lányában. Féltem, hogy csúnya vége lesz a találkozásuknak, amikor Edward elmondta Bella ideérkezésének másnapján, hogy milyen olthatatlan vágyat érez a lány vére iránt. Szinte az isteni gondviselés ajándékának hittem, hogy úgy döntött, elmegy a városból. Tudtam, hogy nemcsak nekem, hanem a többieknek is hiányozni fog, mivel az elmúlt közel kilencven évben sosem váltunk el egymástól azt a néhány hosszú hónapot leszámítva, amikor fellázadt az életmódunk ellen és nomád módjára kezdett élni. Ez alkalommal azt gondoltuk, helyesen teszi, hogy elmegy Irináékhoz Alaszkába. Arra gondoltam aznap, amikor elment a kocsimmal, hogy néhány hónap múlva követjük őt, hiszen már annyiszor megtettük ezt egymásért. Aztán viszont jött a legnagyobb meglepetésem Alice-ék hozzánk költözése óta. Estére, amikor hazaértem, Alice tombolt otthon:

– Ostoba! Hát nem látja, hogy ezzel csak késlelteti a dolgokat, amik így is, úgy is bekövetkeznek. Miért megy el, úgyis visszajön és vagy megöli a lányt, vagy magunk közül valóvá teszi. Bár, ha megöli, akkor nagyon dühös leszek rá, mert akkor megöli a legjobb barátnőmet.
– Mit beszélsz, Alice? Lemaradtam valamiről?

Hirtelen megfékezte az indulatait, ahogy meghallotta a hangomat. Mindenkire ilyen hatással voltam a családban, én vagyok a vezére ennek a furcsa családnak, holott sohasem vágytam vezetői babérokra, de ez már így alakult. Valamiért úgy gondolják, hogy érdemes engem követniük és az elveim szerint akarnak élni, annak ellenére, hogy ez szinte mindenben ellentmond az alapvető természetünknek.
– Magyarázd el, kérlek, mit láttál, ami ennyire felzaklatott?
– Carlisle! Edward szerelmes lesz a rendőrfőnök lányába és vagy megöli a véréért, vagy előbb-utóbb közülünk valóvá teszi a lányt.
– Mi ez a barátnő dolog?
– Csak annyi, hogyha nem öli meg Isabella Swant, akkor a legjobb barátnőm lesz, még azelőtt, hogy vámpír lenne belőle.
– Alice! Biztos vagy benne, hogy ez lesz? Mert ez elég veszélyesnek tűnik, és Edward pont ezért ment el Alaszkába.
Szomorúan bólintottam oda Esmének, aki a kezeit tördelte a falnak támaszkodva. Értette, hogy mit jelent a bólintásom, Edward, ha csak ideiglenesen is, de elhagyott minket.
– Carlisle! Tudom, hogy azt szoktam mondani, hogy ne bízzatok fenntartás nélkül a jóslataimban, de ez most olyan biztos, mint hogy mindjárt lemegy a nap.
– Alice! Azt még elhiszem, hogy a barátnőd lesz Charlie lánya, de hogy Edward szerelmes legyen egy halandóba?
– Carlisle! Jobb, ha azt is tudod, hogyha Edward megöli a lányt, akkor a Volturival lesz neki elég hamar egy találkozása.
– Azt nem hagyjuk. Elintézzük, hogy ne derüljön rá fény, ki ölte meg a lányt.
–Carlisle! Félreérted! Nem azért állna a Volturi elé, mert meg akarják ölni, hanem azért, hogy megölesse magát, mert nem lesz képes nélküle élni…
Néma csend lett akkor a házban Alice szavaitól. Az egész családban senki nem volt Edwardnál stabilabb pont. Őt még Rosalie is szerette, pedig ő saját magán és Emmetten kívül nem igazán szeret senkit. Elveszíteni Edwardot, az „elsőszülött” gyermekemet… nem, hacsak emberéletekbe nem kerül, semmiképpen. Még jó, hogy Rosalie-ék nincsenek itthon, belőle kinézném, hogy a saját esze szerint rövidre zárja a problémát azzal, hogy idejekorán megöli a lányt. Vajon képes lennék Charlie Swan szemébe nézve azt hazudni neki, hogy a lánya egy balesetbe halt bele, miközben tudnám, hogy Rosalie törte be a koponyáját? Talán igen, de az elkövetkező száz évben nem lennék képes a tükörbe nézni.
– Alice! Mi lesz akkor, ha Edward hazatérése előtt Rosalie megtudja, hogy miről beszéltünk az előbb?
– Azt nem tudom, mivel nem tudja, így nem tudom milyen döntést hozna, de egy tippem azért van. Azért viszont bosszút állok rajta!
– Ne kerülgesd, Alice! Mond ki, mire gondolsz!
– Elmegy és balesetnek álcázva a dolgot, megöli Bellát.
– Aha! Szóval, máris Bella? Hm. Azt hiszem, talán jobb lenne, mivel nekem is ez fordult meg a fejemben Rosalie-val kapcsolatban, ha Rosalie és Emmett nem tudna erről a beszélgetésről, mondjuk… soha.
Esme körbepillantott, majd megszólalt:
– Szerintem, ebben megegyeztünk. Annyira örülök, hogy Edward is végre párt talál, már azt hittem, hogy túl fiatal volt, amikor…
– Én is ettől féltem, viszont arra fel kell készülnünk, hogy hamarosan elmenjünk innen valami kietlen vidékre, mert ha Edward egy újszülöttet hoz a házhoz, akkor nem szeretnék emberek közelében lenni, míg le nem csillapodik.
– Carlisle! Még nem látok ilyen messzire a jövőbe, amíg Edward nem dönt véglegesen a lány életével kapcsolatban, de halványan dereng előttem egy olyan lehetőség, ami azt súgja, hogy elég sokáig itt leszünk még.
– Egy újszülöttel? Azt nem hiszem. Mikor változtatja át? Tíz év múlva? Az még a mai világban is furcsán hat, ha egy férfi nálánál idősebb nővel van együtt.
– Nem, Carlisle! Én sem értem a látomásomnak ezt a részét, de alakilag talán egy-két évvel lesz idősebb Bella Edwardnál, de még jó ideig itt leszünk.
– Ez nehezen hihető, de majd kiderül.

Sok mindenre gondoltam azon estén, mint ahogyan a többiek is, de hogy Bella ilyen lesz, mint amilyen lett, arra senki sem mert volna még a nem létező álmában sem gondolni. A legnagyobb félelmünket Bella egyetlen óra alatt átugrotta. Arra meg sohasem gondoltam volna, hogy az igazán gonoszakat leszámítva egyszer látni fogok valakit, aki boldog attól, hogy vámpír, pedig Bella boldog Edward mellett, boldogabb, mintha bármilyen más élet jutott volna neki. Több mint háromszáz év alatt, még nem láttam nála – és amióta összeházasodtak, Edwardnál – boldogabb vámpírt. Az ő boldogságuk pedig ránk is átragadt. Ez az! Talán ez a dolog lesz az, amivel sikerül Charlie-t kiengesztelnem, mert megbocsátani sosem fog nekem, de talán, ha elmondom ezt neki, akkor talán nem fog gyűlölni.

Napok óta halogattam ezt a látogatást a rendőrségen, abban bízva, hátha valaki áthozza a papírokat, de amióta Charlie-val rokonságba kerültem, senki sem hajlandó átjönni. Mindenki azt várja, hogy én intézzem el a rendőrséggel összefüggő ügyeket. Már aznap is volt két látlelet az íróasztalomon, amikor Bella lelepleződött, azóta viszont akkorára nőtt az irathalom, hogy nem halogathattam tovább ezt a látogatást. Még amikor ideértem is, abban reménykedtem, szinte már-már gyermeki módon, hogy hátha nem lesz itt, csak a helyettese. Ez a remény viszont szétfoszlott, amint befordultam a parkolóba. Lesz, ami lesz, bemegyek.

– Üdvözlöm, Robert! Charlie-t keresem. Tud most fogadni?
– Jó napot, Dr. Cullen! Igen, hátul van az irodájában, gondolom, ismeri a járást?
– Nos… igen, persze!

Huh! Háromszázhatvanöt év, több száz olyan beszélgetés, amikor azt kellett a beteg családjának a tudtára adnom, hogy a szerettük meg fog halni, miközben tudtam, hogy szó szerint a számban van a megoldás, vagy az átok a problémára, mégis inkább egy ilyen beszélgetés, mint Charlie szeme közé nézni. Rég nem voltam ilyen zavarban.

Bekopogtam az ajtón.

– Tessék!
– Charlie! – szóltam hozzá, amint beléptem, de most először, amióta csak ismertem, a bűntudattól képtelen voltam a szemébe nézni.
– Carlisle! – hideg, kimért hang, amit teljesen meg is érdemlek.
– Áthoztam néhány iratot, és beszélni szeretnék veled.
– Tudod, Carlisle, ha azt veszem alapul, hogy hány évesnek látszol, akkor elküldenélek innen a jó büdös… – mérgesen fújt egyet, miközben az asztalra dobta a tollat, amivel addig írt, majd a két kezébe temette az arcát, végül ugyanazzal a mozdulattal a hajába túrt. – Eh! Hány éves is vagy? Háromszázhatvan… hetven, mennyi is?
– Háromszázhatvanöt.
– Te, atyaúristen! Még az ük-ük-ük nagyapámnál is öregebb vagy, hogyan küldhetnélek el így, melegebb éghajlatra?
– Ha azt akarod, nyugodtan tedd meg! Megérdemlem. Nagyon csúnyán átvertelek a kezdetektől fogva, de sosem hittem volna, hogy ide jut a kapcsolatunk. Tudod, a lányod egy hihetetlen teremtés. Soha, Charlie, érted? Soha! Nem gondoltam volna, hogy pont ő és Edward egymásba szeretnek.
– Akkor? Mit hittél?
– Semmit. Csak a szokásos. Idejövünk, a „fiatalok” kijárják a gimnáziumot, látszólag vagy tényleg, főiskolára, egyetemre mennek, majd néhány év múlva, amikor kezdenek az emberek gyanakodni, hogy valami nem stimmel az életkorommal, akkor elköltözünk és kezdjük valahol máshol az egészet, elölről.
– Csakhogy az a semmirekellő magába bolondította a lányomat, te meg asszisztáltál neki hozzá.
– Charlie! Csak, hogy tisztázzuk. Az a semmirekellő lassan százhat éves lesz, kijárta kétszer a Harvardot és egyszer az Oxfordot is.
– Ez nem változtat azon a tényen, hogy élőhalottat csinált a lányomból.
– Ez tény, azonban nem Edward könyörgött Bellának másfél évig, hogy vámpírrá tehesse, hanem Bella könyörgött már másfél éve neki, amikor Nessie születése miatt kénytelen volt átváltoztatni.
– Carlisle! Legalább most ne hazudj a szemembe, amikor már mindent tudok. Meddig fog ez tartani? Öt év, tíz, aztán megunja Bellát és jöhet a következő lány. Bella viszont már sohasem lehet az, aki régen volt.
– Charlie! Nálunk a párválasztás, lehet azt mondani, örökre szól. A vámpírok sohasem hagyják el a párjukat. Amikor átváltozunk, szinte megdermedünk az időben. Új dolgokat tanulni képesek vagyunk, de érzelmileg megfagyunk. Ezen kizárólag az tud változtatni, ha megtaláljuk az igaz szerelmünket. Edward kilencven év alatt nem talált egyetlen nőt se érdemesnek arra, hogy akár csak a szemét is rájuk emelje. Amikor Rosalie-t megkaparintottam a halál orra elől, a környék legszebb lánya volt. Titkon abban reménykedtünk, hogy Edward beleszeret, de őt egy pillanatig sem érdekelte. Bella sosem tapasztalt módon beleszeretett Edwardba. Jasper, Alice párja rendelkezik egy különös képességgel, érzi a többi ember és minden más élőlény érzelmeit maga körül. Ő mondta, hogy Bella ember létére egy vámpír érzelmi szintjén szerelmes Edwardba. Nem akartuk elhinni neki, de az alapján, amit hallottunk arról, hogy mi történt Bellával, amikor elköltöztünk, végül is elhittük. Egy vámpír ehhez hasonló módon omlik össze, ha elveszíti a szerelmét.
– Ha annyira szerette, akkor miért hagyta el? Miért bántotta ezzel Bellát? Kis híján megölte! Ha nincs Jacob Black, akkor mostanra Bella belehalt volna a bánatba. De ez a te drága fiadat, úgy látom, csöppet sem érdekelte.
– Charlie! Nyugodj le, kérlek! Mi mind mondtuk Edwardnak, hogy bármennyire is ésszerű elhagynia Bellát, nem kéne megtennie, mert nem tudjuk, Bellára milyen hatással lesz az ő elvesztése. Jasper egy kicsit másként élt egy jó ideig, mint mi, így meg is lepődtünk rajta, hogy ennyire aggódik Belláért akkoriban, de csak ő érezte azt, hogy Bellának mit jelent Edward. Fogalmunk sem volt, hogy ez lesz az eredmény. Edward pedig elég makacs természetű. Körmeszakadtáig ragaszkodott ahhoz, hogy Bella emberként élje le az életét, miközben ő a háttérből támogatni fogja. Aztán a szülinapi bulin Bella véletlenül megvágta az ujját, és Jasper agyát elöntötte a vérszomj, Edward alig tudta tőle megvédeni Bellát. Ez volt Edwardnál az utolsó csepp a pohárban, akkor döntötte el, hogy bármit is akarjon Bella, bármi is lenne a legjobb önmagának, elhagyja, hogy megmentse a vámpírlét átkától, vagy az állandó életveszélytől, mert mi átoknak tartottuk a létezésünket, Charlie. Ez egészen addig így is volt, míg Bella át nem változott. Ő azonban, néhány hét alatt túllépett azon a fázison, ami miatt el kellett volna mennünk innen. Amikor először találkoztál vele, ha Bella egy átlagos újszülött vámpír lett volna, már nem élnél, csak a táplálékot látta volna benned, ő azonban valami megmagyarázhatatlan módon az első perctől úgy képes uralni a vámpír lényét, mint mi, több évnyi gyakorlás után.
– Lehet, hogy sok vámpír létezése tényleg átok, de amit rólad hallok, az alapján a te léted inkább áldás az embereknek. Azt mondod, Bella képes lett volna engem bántani?
– Köszönöm, Charlie! Ez azonban nem oldoz fel az alól, hogy hazudtam neked, igaz? Charlie! Még most is veszélyben vagy, de Bella annyira más, mint a legtöbbünk, olyan emberi maradt, mintha nem is változott volna át. Nem tudjuk a különlegességének az okát, de Jacob húzása akkor nagyon közel vitt minket egy tragédiához.
– De miért nem szóltál legalább akkor, amikor visszajöttetek, hogy mire számítsak? – Hm. Charlie figyelmen kívül hagyta Jacobot, ez érdekes.
– Charlie, hidd el, szívesen megtettem volna, de nem tehettem! Még abból is bajunk lehet, hogy tudsz rólunk. Tudod, elég kevés törvény van a vámpírok világában, de az egyik az, hogy halandó nem tudhat a létünkről. Most meg kellene, hogy öljünk, vagy át kéne, hogy változtassunk, de nem vagyok rá képes, mint ahogyan Bellánál se akartuk megtenni. Bízom benne, hogy Bella tőled örökölte a titoktartó képességét, mert ha nem, akkor elég nagy bajban leszünk hamarosan.
– Carlisle! Egyelőre azt mondom, hogy nem miattatok, hanem Bella és Nessie miatt, de tartom a számat.
– Charlie, ha elárulsz minket, azzal Nessie-t, Bellát, magadat, engem és a többieket is a biztos és végső halálba küldöd. Ne vedd el a lányodtól és az unokádtól az örök boldogságot, mert azt ugyan még nem tudom, hogy Nessie-vel mi lesz, de Bella az örökkévalóságig boldog lesz Edward mellett! Láttam már néhány vámpír párt, de náluk boldogabbat soha. Charlie! A lányod boldogabb ebben a létezésben, mint amilyen emberként valaha is tudott volna lenni. Fogalmam sincs, mi lehet ennek az oka, de a lányod szerintem, az egyetlen felhőtlenül boldog vámpír az egész világon.
– Komolyan így hiszed, vagy csak meg akarsz nyugtatni, hogy megbocsássak nektek?
– Charlie! Elég sokat hazudtam neked eddig, de most megesküszöm mindenre, amire csak akarod, hogy soha többé nem hazudok neked. Háromszáz-sok év alatt te voltál az első olyan ember, aki szőnyeg alá söpörte a saját érzéseit, félelmeit, a mások és a saját véleményét is, és csak a tényekre alapozva elfogadott engem egy fiatal, ám mégis nagy tudású orvosnak. És mindaddig, míg mást nem tudtál meg rólam, ehhez az objektív véleményhez ragaszkodtál. Érthető okokból nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy barátkozzunk az emberekkel, de hosszú idő óta te vagy az első, akinél néhány hónap ismeretség után elszomorodtam a gondolattól, hogy hamarosan távoznunk kell, és soha többé nem beszélhetek veled. A hihetetlen lányod miatt azonban, ennek már nem kell így lennie. A legnagyobb önzés a részemről, de azt mondom, hogyha megkérnél, örömmel tennélek vámpírrá, hogy ne kelljen végleg lemondanom a társaságodról, sohasem. Charlie! Rengeteget éltem már, de te azon néhány ember közé tartozol, akiről szeretném azt hinni, mondani, hogy a barátom. Lehet, hogy már elkéstem ezzel, de, talán ha kaphatnék egy utolsó lehetőséget?
– Carlisle! Esküdj meg nekem, hogy nem láttál Bellánál boldogabb lényt, amióta csak létezel!
Nem tudom miért pont erre kell neki megesküdnöm, de ezt könnyű szívvel megteszem neki, mert Belláék tényleg boldogabbak, mint bárki más a fajtáinkból. Bátran és nyíltan a szemébe néztem, mielőtt kimondtam:
– Charlie! Esküszöm az istenemre, hogy a lányodnál boldogabb lényt nem láttam, amióta csak létezem!
– Hát jó, akkor kapsz egy utolsó esélyt, de el ne puskázd nekem!
– Esküszöm, hogy nem fogom!
Azt hiszem, tudom honnan örökölte Bella a különös világlátását és gondolkodásmódját. Én Charlie helyében minimum behúztam volna magamnak azok után, hogy évek óta a szemébe hazudtam. Bár, az is igaz, hogy Bella megmutatta neki, hogy milyenek vagyunk, meg még ki tudja, miről beszélgetett utána Billyvel rólunk. Mindenesetre ez a találkozás sokkal könnyebb lett, mint amire számítottam. Úgy belemerültem a gondolataimba, hogy kijöttem a rendőrségről, mielőtt átbeszéltem volna Charlie-val a hivatalos okát is a látogatásomnak. Teljesen összezavart. Most meg mehetek vissza, mint egy feledékeny ember. Hm. Nem hittem Bellának, amikor azt mondta, hogy emberiek vagyunk, most pedig itt van rá a bizonyíték. Egy kissé elvarázsoltan visszaoldalogtam a rendőrségre.

–Charlie!
– Igen.
– Arról, amiért hivatalból jöttem, nem is beszéltünk.
– Tényleg. Milyen ügyben kerestél?
– Áthoztam néhány látleletet hozzád. Az első három csak a kollégák túlbuzgósága. Ennyi évvel a hátam mögött – láttam egy halvány mosolyt átsuhanni az arcán, lehet, hogy tényleg megbocsát nekem? Bella tényleg az apja lánya –, meg tudok különböztetni egy eséstől bekövetkező csonttörést és egy erőszakból keletkezőt, de a negyedik…
– Mi van vele?
– A nő azt állítja, hogy elesett biciklizés közben, de a csont úgy van eltörve a csuklójában, hogy az csak egy erős csavaró erőhatás következménye lehet.
– Nem lehet, hogy mondjuk… a teste alá csavarodott a keze?
– Charlie, állj fel, kérlek! Szemléltetni szeretném neked.
– De ugye nem töröd ki a csuklómat?
– Eszem ágában sincs! Inkább töröm le tőből a saját karomat, mint hogy ártsak egy embernek.
– Nem tudom miért, de hiszek neked.
Ahogy a szemembe nézett, valahogy, valamiért csak arra tudtam gondolni, hogy barátságot látok a szemében. Bármire számítottam volna az elmúlt időszak eseményeinek függvényében, csak erre nem. Volt egy kis tükör a falon, amiben megláttam magam, miközben azt láttam, hogy Charlie-nak egyre szélesebb mosoly terül szét az arcán. Rájöttem, hogy min mosolyoghat. Nos… azt kell mondanom, hogy elfelejtettem kontrollálni az arckifejezésemet és igencsak… bamba arcot vágtam. Ezen aztán én is mosolyogni kezdtem.
– Tudod, Carlisle, annak ellenére, hogy nem beszéltem róla, mindig azt gondoltam, hogy nem létezik, hogy ez az ember harminc éves legyen. Nem is látszik annyinak, de olyan bölcs, mintha száz éves lenne. Én pedig tisztelem a bölcs embereket. Most már tudom, hogy téged se tartottalak alaptalanul bölcsnek. Nehezen veszi be a gyomrom, amit állítasz, de hol jövök én ahhoz, hogy megkérdőjelezzem egy majd’ négyszáz éves aggastyán bölcsességét. – Mosolygott a mondandója végén, így teljesen biztos voltam benne, hogy nem sértésnek szánja, amit mondott.

Leheletfinoman megveregettem a vállát, majd megmutattam neki, hogyha valakinek a teste alá csavarodik a karja, akkor milyen irányú erőhatás keletkezik a csukló-, és karcsontokon, majd a röntgenképet megnézve megfogtam a csuklóját és csak annyira, hogy éppen érezze, megmutattam neki azt az erőirányt, ami a képen látható törést idézi elő. Amint ránézett a kezeinkre, egyből értette, hogy miről beszéltem.
– Egy eséstől sohasem törik így el a csont.
– Pontosan.
– Nem tudod, hogy hívják a nő pasiját?
– De. Egészen véletlenül kihúztam belőle – válaszoltam, miközben cinkosan mosolyogni kezdtem.
– Az a baj, hogy amíg a nő nem emel panaszt, nem tehetek semmit, azon kívül, hogy elbeszélgetek vele.
– Hm. Charlie, érthető okokból nem szeretném, ha mi ilyen ügyekbe folynánk bele, mert az ilyen jellegű erőszakot a családunk egyik tagja sem tolerálja túlságosan, és még Nessie is túl erős ahhoz, hogy csak emberileg elfogadható „fizikai behatást” gyakoroljon az illetőre. De beszélhetnél Jacobbal, vagy ami még jobb lenne, Sam Uley-val. Ha jól tudom a nő párja a La Push roadon lévő kocsmában szokta tölteni a napja nagy részét. Szerintem, ha Sam és néhány barátja – a barátja szónál jelképesen macskakörmöket mutattam a levegőbe, értette, hogy a falkatagok izomkolosszus tagjaira gondolok – betérnének a kocsmába és szigorúan csak verbálisan elbeszélgetnének az emberünkkel, az többet érne, mintha lecsuknád egy időre.
– Nem szeretném azokat a srácokat bevonni semmi ilyesmibe. Ha azok a kölykök nekiesnek valakinek, szerintem, nem szedjük ki élve a kezeik közül.
– Tudom, hogy nehéz lesz, de bízz bennem egy kicsit! Sam sokkal higgadtabb vezető, mint bárki gondolná, és az emberei egyetlen szavára lenyugszanak, ha elfajul a helyzet. Charlie! Azok a srácok csak védelmezik a környéken lakókat, az olyanoktól, mint mi. A mi közelségünktől váltak azzá, amik. Ha tudtam volna, hogy ilyen hatást váltunk ki, soha nem jöttem volna ide többé, de csak most ismertük meg Bellán és Jacobon keresztül a történetüket. Őszintén szólva, ha nem tudnám, hogy Samék is lassabban öregszenek a közelségünk miatt, akkor azt javasolnám mindkettőtöknek, hogy valahogyan Samet be kéne vonni az igazságszolgáltatásba. Nagyon jó utódod lenne majd belőle.
– Miért nem Jacob?
– Ő is jó lenne, de Jacob egy olyan ok miatt, amiről nincs jogom beszélni neked, szerintem, velünk fog jönni, amikor elköltözünk innen.
– Milyen ok?
– Charlie! Nem volt még elég a megemészteni való?
– De. Csak egy dologra válaszolj még!
– Mire?
– Bella tud arról az okról?
– Igen tud.
– Akkor jó.
– Charlie! Bella mindenről tud, ami a házunkban és La Push-on történik, ő a családunk tagja. Ha jobban belegondolok az első alaklomtól fogva, ahogy nálunk járt, mindannyian családtagnak érezzük őt. Meg ne kérdezd, hogy miért, mert én sem tudom. De valamiért úgy éreztük, hogy vele lett teljes a családunk. Megígérem neked, nem, megesküszöm rá, hogy amíg csak létezem, lányomként tekintek rá, és második apjaként fogom szeretni Bellát.
– Köszönöm Carlisle! Nehéz ezt kimondani, de megnyugtat a gondolat, hogyha én már nem leszek, akkor is lesz, aki vigyázzon a lányomra.
– Szívesen, Charlie! Bármikor. De most ne haragudj! Mennem kell.
– Kikísérlek.
Kimentünk.
– Szervusz, Charlie!
– Szia, Carlisle! Azt hiszem, hallgatok rád, és még ma beszélek Sammel.
– Jó gondolat.

Visszatértem a kórházba. Amilyen nehezen indult a beszélgetésünk Charlie-val, olyan könnyen lett vége. Na igen, azt hiszem, nem kell attól tartanom, hogy fecsegni kezdene rólunk. A rendőri munkának az is része, hogy bármilyen furcsa dolgot képesnek kell lenniük faarccal végighallgatni. Charlie teljesen megbízható. Tudom, hogy felfogta azt, hogy milyen fontos a hallgatása, vagy az, hogy elaltassa a rólunk keringő pletykákat. Ma reggel még kételkedtem benne, de azt hiszem, Bella és Edward mellé állok, ha vita támadna arról, hogy elköltözzünk-e innen hamarosan, vagy csak néhány év múlva. Charlie egy köztiszteletben álló ember a városban és hisznek neki. Ő pedig Bella és Nessie érdekében el fogja altatni az emberek gyanakvását velünk kapcsolatban. Az ő szava elég lesz hozzá. Még csak hazudnia sem kell ezért. Én pedig minden erőmmel azon leszek, hogy segítsek neki ebben.