12. fejezet

„Happy Birthday!”

Otthon aztán rájöttem, miért vágott különös arcot. Szeptember tizenharmadika van. Mióta egyetlen végtelen nap a létezésem, nehezen tudom követni a dátumokat, csak a bíbor éjszaka és a fehér nappal váltakozik egyfolytában, anélkül, hogy jelentősége lenne. Gond nélkül emlékeztem mindenre, ami történt velem, mióta átalakultam, de megtanultam „nem megjegyezni” azt, ami monoton ismétlődik, jelentőség nélkül. Két napja persze hatalmas bulit csaptunk Nessie-nek, de tapintatosan hallgatott mindenki közben arról, hogy az a nap gyakorlatilag az emberi életem végének a napja is. Edwardon kívül senki sem tudta, hogy eddigi életem legjobb napja volt az utolsónak tekinthető. Emberként előtte olyan boldog, mint azon a napon, soha nem voltam. De ezt a többieknek nem mertük elárulni. Főleg szegény Rosalie-nak. Ő teljesen kiakadt volna, ha megtudja, hogy örültem az átváltozásom kezdetének. Persze elsősorban nem az átváltozásomnak örültem, hanem Nessie-nek, de később eltöltött az öröm, amikor ráébredtem, hogy révbe ért az életem. Teljesen el voltak terelve a dátumról a gondolataim. Jaspert alighanem elő fogom venni emiatt, de tuti, hogy Alice van megint a háttérben. Abban is biztos voltam, hogy Edward keze is benne volt a dologban. A fehér lampionok az úton a ház felé, otthon pedig a hatalmas „Boldog Szülinapot!” felirat a ház homlokzatán. A belső dekorációról már nem is beszélve. Már megint kitett magáért. Tizenkilenc éves vagyok, egy nappal sem több. Újra. Az éveket számolva húsz éves lettem, de ez külsőleg soha sem fog rajtam meglátszani. Ez pedig a női hiúságomnak mindennél többet jelent. Bementünk a házba. Ott várt rám az egész családom. Azok, akikhez immár örökre tartoztam, és azok is, ahonnan származtam, az emberi családom is. Teljes létszámban, Philt kivéve. Neki fontos meccse volt másnap. Érződött a hangulaton, hogy nem kellett vigyázni a viselkedésünkre. Gátlások nélkül, olyanok voltunk, mint amikor senki olyan nem volt a közelben, aki előtt meg kell játszani magunkat. Nem figyeltünk a színlelésre, ha ahhoz volt kedvünk, megmerevedtünk percekre, majd néhány tizedmásodperccel később már a ház másik felében táncoltunk. Egyedül Renée akadt ki egy kicsit ezen.

– Bella, kicsim, ti, ha nem látnak idegenek titeket, mindig ilyenek vagytok?

– Még ilyenebbek, anya. Van, hogy Edward zongorázik, mi pedig márványszobrokként körülálljuk. Majd néhány másodperc alatt mindenki a ház másik végében ténykedik. Na, attól a látványtól biztos kiakadnál. De ha kíváncsi vagy rá, Nessie megmutatja. Rajta keresztül talán nem olyan félelmetes a dolog.

– Még mindig nem tudok napirendre térni a dolog felett. Rajtuk kívül ott volt még Jacobon és Seth-en kívül, akik gyakorlatilag állandó bútordaraboknak számítottak nálunk (miattuk frissült folyamatosan a hűtő tartalma), Sam és Emily is. Rajtuk nagyon meglepődtem, de nagyon jólesett a jelenlétük. Emily és Sam döntöttek, elfogadják Carlisle felajánlását. Belevágnak a dologba. Nagy kő esett le a „szívemről”. Egy kicsit erről a dologról is szólt ez az este. Sam máris érezhetően megenyhült az irányunkban, korántsem nézett már olyan gyűlölködve ránk, mint még akár egy hete is. A régi időkről nem is beszélve. Carlisle pedig majdnem kiugrott a bőréből örömében, amikor meghallotta a jó hírt. Szeretett segíteni az embereken, de ez most ennél is többet jelentett, hiszen személyesen is érintett volt az ügyben. Ezért még inkább örült neki, hogy segíthet Emilyn. Én azért kíváncsi voltam, hogy végül mi vitte rá őket a döntésre. Miután elvettem Renée kezéből az ismét eszméletlenül alvó Nessie-t és lefektettem, megkerestem Emilyt, hogy rákérdezzek a döntésük végső okára, mert néhány napja még úgy látszott, hogy nem lesz a dologból semmi.
– Mi történt, hogy végül mégis az operáció mellett döntöttetek?

– Tudod, Bella, azt hiszem, te vagy az oka.

– Én?

– Igen, Sammel gondolkodtunk rajta, hogy már ne haragudj, de semmilyen módon se legyen bennem semmi belőletek. Tudom, két-három csepp lenne csak, az ideg meg mit tudom én, de nem akarjuk. Beszéltünk Carlisle-lal, hogy milyen más lehetőségek vannak, de elszomorított. Azt mondta, hogy az arcomat rendbe tudja hozni, de az ideg biztosan teljesen átszakadt az arcomban, tehát lehet, hogy a régi külsőmet visszakapom, de hamarosan a béna ideg miatt sorvadni fog az arcom és néhány év múlva lehet, hogy rosszabb lesz a helyzet, mint most. Aztán ahogy egyre többet beszéltünk róla, eszembe jutottál te, meg a sebhely a csuklódon. Én, neked elárulom, titokban az első perctől fejest ugrottam volna a dologba, de Sam érzései a számomra ugyanolyan fontosak, mint a sajátjaim. Elkezdtem neki érvelni azzal, hogy ha jól tudom, te már azelőtt vámpír akartál lenni, hogy az a másik megharapott volna. Nem az a kis rész volt az, ami rávett, hogy a végén azzá legyél, ami most vagy.

– Igen, Emily, jól tudod. Az én sorsom, azt hiszem, azon a napon indult el erre az útra, amikor Edward szóba állt velem. Nem elcsábítani akart, hanem eltávolítani magától, mert tudta, hogy milyen veszélyeket rejt ez az egész mindenki számára. Mivel azonban ő képtelen volt távol tartani magát tőlem, megpróbált rábeszélni arra, hogy ne álljak szóba vele, tartsam magam távol tőle, mint a többi ember, de pont az ellenkező hatást érte el. Pedig még elijeszteni is megpróbált, de azt hiszem, tudat alatt nem akarta, hogy megijedjek tőle, ezért nem is sikerült. Már azelőtt rabul ejtette a szívem, csak még magamnak sem akartam bevallani. A végső lökést a szerelmünk beteljesülése felé az a Port Angeles-i este hozta meg, amikor már másodjára mentette meg az életem. Akkor éjjel tudtam meg tőle biztosan, hogy mi ő valójában, de érdekes módon akkor éjjel félig álmomban, félig tudatosan eldöntöttem, hogy nem érdekel mi ő, vele akarok lenni, nem érdekel még az sem, ha nem képes uralkodni magán és megöl, mert nélküle én már nem akartam létezni. Mert azt már egy nappal korábban eldöntöttem, hogy nélküle élnem túl fájdalmas lenne, ezért még a halál is megfizethető árnak tűnt. Másnap reggel, már úgy ébredtem fel, hogy ha csak ő meg nem akadályozza valahogy, a mi kettőnk sorsa összefonódik örökre, de már tudtam, azt is, hogy ő erre képtelen lesz. Azt hiszem, már akkor felsejlett előttem a sorsom. – Valami ilyesmi történetet mesélt Jacob is rólatok. Te már akkor elvesztél az emberiség számára, amikor még magad is ember voltál.

– Dehogy vesztem én el! Csak másfajta életet élek már, mint amit egy ember élhet. Hidd el, Emily, én most boldogabb vagyok, mint ahogyan emberként valaha is lehettem volna. Soha nem fogom megbánni, amit tettem magammal. Az én döntésem volt, annak ellenére, hogy Edward minden módon megpróbált lebeszélni róla. Félt, hogy elveszik az a lány, akibe beleszeretett, de én éreztem, tudtam, hogy ha ő velem marad, ez nem történhet meg. Látod, itt vagyok, még szinte mindig újszülött vámpírnak számítok, de nemhogy nem öltem meg senkit, hanem emberek között vagyok minden nap, és nem hiszem, hogy veszélyesebb lennék egy átlagemberre, mint te.

– Ezt azért nem hiszem, hogy komolyan mondod.

– De igen, Emily, csak önuralom kérdése az egész. Megtanulható a dolog, nem kell hagyni, elharapózni a vágyaimat, és nincs semmi baj. Nézz a szemembe! Látod? Fekete. Ma este a parti után, el kell mennünk vadászni. Én még bírnám, de Edward már nagyon szomjas, látom rajta. Hihetetlenül hangzik, de én jobban uralkodom a vérszomjamon, mint bármelyikünk, de jó hatással vagyok a többiekre is. Jasper például egy ilyen parti előtt még egy fél éve is elment volna vadászni, nehogy baj legyen, de most teljesen nyugodt, pedig a múlt héten volt oda utoljára. Az is igaz, hogy nem hagynám, hogy bárkinek ártson, annál sokkal nagyobb hatalmam van. Az a lényeg, hogy nem engedem meg magamnak, hogy egy érzés eluralja az elmémet, mert akkor átveszi a hatalmat felettem, és onnantól nincs megállás. Mivel uralkodom a vámpír vágyaim felett, ezért képes vagyok ugyanúgy Bella lenni, mint régen. Én most ebben a pillanatban az a Bella vagyok, akit megismertél. Függetlenül a kinézetemtől.

– Bella, ha már szóba hoztad. Fantasztikusan nézel, néztek ki. Ezt az egy dolgot irigylem tőled, de tudom milyen nagy árat fizettél érte.

– Milyen árra gondolsz?
– Hát arra, hogy nem lehet több gyereked. Meg, hogy látni fogod a szeretteidet meghalni sorban, miközben te így fogsz kinézni száz év múlva is. Még tíz év és a lányod idősebbnek fog látszani, mint te.

– Emily, hát Jake nem mondta el? Nessie soha nem fog idősebbnek látszani nálam. Ő pontosan ugyanannyinak fog látszani, mint az apja. Ő is halhatatlan, csak ő mehet emberek közé napsütésben, velünk ellentétben. A szeretteim pedig, ha ember maradtam volna, akkor is meghalnak sorban, ez nem változott volna semmit. Az egyetlen ár, amit fizettem ezért, a gyötrő fájdalom az átalakulásom alatt, meg a vérszomjam, amit viszont megtanultam uralni. Sokkal többet nyertem a dolgon, mint veszítettem. Örökre együtt lehetek azokkal, akiket szeretek, fiatalon és üdén mindörökké. Ebből a szempontból nézve, úgy érzem ajándék, amit kaptam és nem is fizettem érte.

– Valóban, ha tényleg így érzed, lehet, hogy igazad van. Igaz, el is felejtettem, hogy Nessie halhatatlan, mert ugyanolyan, mint egy átlagos gyerek, az őrült növekedését leszámítva.

– Meg az extra képességeit, amit nem mutogat lépten-nyomon mindenkinek.

– Na, igen.

– Emily, rólad volt szó. Ezzel a döntéssel, azt hiszem újabb kötődés alakul ki köztünk. Mármint a mi kettőnk fajtája között, te „farkasos lány”. – emlékeztettem a megismerkedésünkkor mondott szavaira, ami akkor feloldotta a szorongásomat, örökre hálás vagyok neki azért a mondatért. Az a mondat helyre tette a szívemet, akkor. Eszébe jutott mire gondolok. Az ép arca aranyos és szeretetre méltó mosolyra húzódott.

– Szerintem, lassan elválaszthatatlanok leszünk – mosolyogtam rá. – Mondok még valamit, bár ez neked, szerintem nagyon fájni fog. Azt hiszem úgy igazságos, hogy ezt is tudd, ha még Sam nem mondta el, nem tudja, vagy nem jöttél rá magadtól. Amíg mi itt vagyunk, egyik farkas se fog öregedni egy percet sem. Jake valószínűleg halhatatlan lesz Nessie mellett, mert a Nessie-ben levő vámpír rész folyamatosan stimulálja benne a farkas géneket, azok pedig nem engedik megöregedni. Néhány évig, talán négy vagy öt évig pedig biztosan mi is itt leszünk, amíg Nessie befejezi a növekedést. Ez nem jelent semmit neked, de lehet, hogy Nessie úgy dönt, hogy nem jön velünk, amikor elköltözünk, hanem itt marad Jacobbal. Az viszont a feje tetejére állítja a dolgokat errefelé. Apám tudja, hogy mi a helyzet. Elég sokáig tudja fedezni az életüket, de ha igazam van, és ahogy Nessie-t és Jacobot elnézem, igazam lesz, akkor ők itt fognak maradni és akkor Sam se fog öregedni, te viszont igen. Húsz év és a párodat a saját fiadnak fogják nézni. Ez ellen pedig nem tehet senki, semmit. Gondolj bele ebbe a lehetőségbe!

– Ez most komoly?

– Emy, ugye szólíthatlak így?

– Persze, nyugodtan.

– Emy, mi gyakorlatilag hivatásos hazudozók vagyunk. Nem folyik vér az ereinkben, ezért el sem tudunk pirulni. Teljes mértékben uraljuk bármelyik izmunk rezdüléseit is. De itt nincs értelme hazudni, vagy akár félrevezetni bárkit is, meg nem is lenne igazságos. Ti megbíztok bennünk annak ellenére, amik vagyunk. Neked meg egyébként sem volt soha okom hazudni. Carlisle-nak és Jake-nek néhány hónapjába beletelt mire rájöttek ezekre a dolgokra, nem akartuk eltitkolni senki elől a tényeket, de nem akartuk kiteregetni se a dolgokat mindenki elé, ezért úgy döntöttünk, hogy hallgatunk, míg nem kerül szóba a dolog.

– Uram, atyám! Te most közölted velem, hogy ha a lányod itt marad Jake-kel, akkor gyakorlatilag én megvénülök és meghalok, miközben Sam mindvégig ilyen fiatal marad, mint most?

– Emy, ez egyáltalán nem biztos. Jake-re tudom, hogy hatással van Nessie. Ő maga mondta, ha Nessie mellette van, ugyanúgy felzaklatva érzi magát, mint az én közelemben, pedig őt és engem szeret… még mindig. – nem tudtam ezt, nem ironikusan mondani. – A többiektől pedig olyan idegessé válik, mármint fizikailag, mint amikor már át tudott változni és a Cullenek visszatértek. Valójában tudja, hogy nincs miért izgatnia magát, sőt megkockáztatom, ha megfeledkezik magáról, még szeret is velünk lenni, mármint a családdal. Szerintem a génjeinek a hatása miatt ideges csak. Carlisle megvizsgálta néhány napja Jaket, tudod, egész jól elvannak egymással, közösen kutatják a farkasemberek és a vámpírok közös vonásait. Kiderült, hogy Jacobban annak ellenére, hogy már lassan két hónapja nem változott át, még mindig ugyanolyan aktívak a farkas gének, mintha minden nap átváltozna, hogy vámpírokra vadásszon. Ez Nessie hatása lehet. Kénytelen leszek rávenni valahogy Jake-et és Nessie-t, hogy jöjjenek velünk, amikor elmegyünk innen, hogy visszatérjen minden a megszokott rendjébe Forksban.

– Igazad lehet. De ha ti elmentek, akkor majd jönnek erre más vámpírok.

– Azt, nem hiszem. Az utóbbi időben híre ment a fajtámnál, hogy mi állandó jelleggel itt vagyunk, és nem tűrjük, hogy bárki embereket bántson a környéken. Szerintem, ha elköltözünk se jön erre senki mostanában közülünk.

– Bella, mégis mennyi vámpír van?

– Fogalmam sincs. A közelben csak Tanya és a családja lakik Denaliban. Ők olyanok, mint mi. Csak más okokból kifolyólag, de ennek ellenére a családunkhoz tartozóknak tartják magukat. Arról, hogy az államok területén mennyi vámpír él, arról szerintem senki se tud pontosat mondani. Tudod, mi vagyunk a Volturi után legtöbb vámpírt számláló közösség a világon. A legtöbb vámpír nomádként él és nem igazán teszik be a lábukat egymás területére. Hé, Emy! – váltottam témát – Nem fogod megbánni a döntéseteket. Sokszor voltam Carlisle kezei között emberként, egy hihetetlenül jó orvos. Akarsz még kérdezni valamit, vagy bulizhatunk végre egy kicsit?

– Gyerünk bulizni. Alice eszméletlen szervező és rábeszélő képességgel rendelkezik.

– Az már igaz. Ha pedig azt is tudnád milyen bosszantó tud lenni, ha valaki ellen akar neki állni…

– Miért? Az milyen?

– Addig idegesít és célozgat, míg a végén beadod a derekad. Persze ezt úgy teszi, hogy közben ne legyen indokod megharagudni rá.

– Elképesztő!

– Nem, rosszabb! Egyszerűen szemtelenül bosszantó, de közben olyan aranyos és szeretnivaló, hogy nem lehet rá haragudni. Imádom, sokkal rosszabb hely lenne a világ az ő létezése nélkül.

– Nagyon szereted őt, igaz?

– Igen, nagyon. Mintha a testvérem lenne, de tényleg. Emy, olyan deja vu érzésem támadt veled kapcsolatban, ahogy Alice-t emlegetjük. A mi kettőnk kapcsolata kísértetiesen kezd ahhoz hasonlítani, mint amikor én kezdtem összebarátkozni Alice-szel. Csak nehogy az események is úgy történjenek, mint velem, mert abba Sam belepusztulna.

– Mire gondolsz?

– Áh, merő agymenés csak. Átfutott a fejemen, hogy összebarátkoztam egy vámpírlánnyal és vámpír lett belőlem. Te most összebarátkozol velem, egy vámpírlánnyal, nehogy belőled is vámpír legyen! – mind a ketten nevetni kezdtünk ezen a képtelenségen. Megkockáztattam, hogy óvatosan átkarolom a derekát, ahogy elindultunk befelé a házba. Hozzáértem a bőréhez, összerándult a jeges érintésemtől, de bátorítólag, mosolyogva nézett rám és viszonozta az átkarolást. Azt hiszem mostantól barátnők lettünk. Alice táncolt oda hozzánk, ahogy beléptünk az ajtón, nevetve.

– Mi ilyen vicces? Bella, jól érzed magad? Tetszik a parti? Örülsz az ajándékomnak? – forgattam a szemeimet, ezeket a kérdéseket egy szuszra hadarta el úgy, hogy közbeszólni esélytelen lett volna.

– Semmi, csak egy agyament gondolatom támadt, azon nevetünk Emyvel. Jól lennék, ha nem rohannál le így állandóan. Kezdem nagyon megszeretni a partijaidat, és mi is az ajándékod?

– Hát Sam meg Emily, kedvenc húgocskám. Tudod te, meddig kellett Samet győzködni, hogy eljöjjenek? Közben még arra is figyelnem kellett, hogy ne húzzam fel az erőszakosságommal. Ez pedig tudod, hogy milyen nehezemre esik.

– Persze, mint ahogy az is, hogy ne szervezz minden apró-cseprő indokkal bulikat.

– Most meg akarsz bántani? A te szülinapod a legjobb dátum az évben. Te vagy az egyetlen, akinek mindkét szülinapja egy napra esik. Csalás nélkül ünnepelhetjük meg minden évben.

– Bella, ezt nem tudtam – szólt bele, Emy. – Azt hittem csak a vámpírrá válásodat „ünnepeljük”. Ezért nem akartam eljönni. Bocsi Alice, miattam kellett annyit könyörögnöd Samnek! Bella, akkor igazi boldog szülinapot neked!

– Köszönöm Emy! Tényleg különös egybeesés, de jópofa.

– Semmi baj Emily, megbocsátom. Gyertek táncolni. – nyugtatta meg Alice, miközben belékarolt a másik oldalról.

– Nem is vagytok ti szörnyetegek.

– Legalább is nem annyira, mint lehetnénk. Most jut eszembe! Van egy kis elszámolni valóm Emmett-tel és Jasperrel.

– Erre kíváncsi vagyok, hogy fog elsülni! – kuncogott Alice. Emily értetlenül nézett ránk.

– Majd mindjárt megtudod, miről beszélek. Nem tudom, hogy mertek Alice és én ellenem fogadni.Felmentünk a házba, megkerestem Emmettet és Jaspert, hogy számon kérjek rajtuk egy régi fogadást. Mikor mindkettő a kezeim között volt, rákérdeztem:– Na, fiúk, hány embert is öltem meg az első évemben?

– Hogy jön ez most ide, Bella? – kérdezett vissza Emmett, mintha nem emlékezne rá, miben fogadtak tavaly nyáron. Véletlenül derült ki számomra a dolog, amikor bevertem egyet Jake-nek, mert megcsókolt. Rosalie szólta el magát a garázsban.

– Ne játszd meg magad Emmett! Miben fogadtatok?

– Hát abban, hogy tíznél több vagy kevesebb embert ölsz meg az első évedben.

– Nullára fogadott valaki?

– Igen, én! – kacagott csilingelő angyali hangján, Alice. – Ezek az őrültek meg ellenem fogadtak.

– Elég nagy bátorság kell ahhoz, hogy valaki Alice ellenében fogadjon, nem? Én nem is tettem meg! Esme a megmondhatója, hogy fogadtam magamra, és mivel tudtam Alice fogadásáról, én is a nullára tettem.

– Hé, én tíznél kevesebbre tettem, abban a nulla is benne van!

– Sajnálom Emmett, de nem! A nulla külön fogadási tétel, még a roulette-en is. Nos, fiúk, mit is nyertünk Alice-szel?

– Mi Jasperrel abban fogadtunk, hogy ki fogja venni a következő kocsit a másiknak.

– Jó, akkor Alice-nek és nekem a következő autónkat ti veszitek meg! Punktum, vagy megjárjátok!

– Igenis, Bella királynő! – hajlongott előttem szemtelenül vigyorogva mindkét elvetemült fickó.

– Mindjárt szétrúgom a hátsótokat, ha nem hagyjátok ezt azonnal abba! – mondtam nekik vigyorogva, miközben mindkettőnek behúztam a gyomra tájékára egyet. Nem ütöttem erősen, csak annyira, hogy azért megérezzék.

– Bella! A hasfalamra még szükségem van! Panaszkodott Emmett az erőszakosságom miatt.

– Mi van Emmett, ennyire nyápic vagy?

– Dehogy kishúgom, csak te vagy pokoli erős. – abbahagytam a piszkálódást velük és visszatértem Emily és Alice társaságához.

– Bella, hogyan tudtál fájdalmat okozni Emmett-nek? Ő olyan hatalmas, és erős.

– Emily, a vámpíroknál soha ne higgy a látszatnak! Látszólag Emmett a legerősebb a kinézete alapján, de valójában mi sem tudjuk pontosan miért, de nálam erősebb nincs a családban. A többiek együttvéve se képesek velem mit kezdeni. Tudod ki a második legerősebb?

– Nem.

– Találgass! – közben jelentőségteljesen Alice-re néztem.

– Nem mondod!

– De! Hihetetlen, nem?

– Teljességgel.

– Pedig igaz. Ennek ellenére mi ketten vagyunk a legszelídebb csúcsragadozók a földön, ebben biztos vagyok.

– Az biztos igaz. Így, hogy jobban ismerlek titeket, nem is tudom, miért fél tőletek bárki is.

Egy újabb barátot szereztünk magunknak a rezervátumból, aki pedig nem volt akárki. Az este további része eseménytelenül telt el. Jó kis házibuli volt. Hát elkezdődött, eggyel több lett a születésnapjaim száma, mint amennyinek látszottam.

Pénteki nap következett, újra volt egy órám a „kedvenc” tanárommal. Eljött az ideje, hogy bocsánatot kérjek azért, amit az előző héten műveltem vele. Alighogy vége lett az előadásának odamentem hozzá:

– Tanár úr, kérem! – Neki fogalma sem volt róla, de hallottam, ahogy már a hangomtól majdnem kiugrott a szíve a helyéből és láttam, amikor megfordult, hogy lüktet a vér a nyakában. Szerencsére teljes biztonságban volt tőlem, hiszen az éjjel néhány dámvadat megszabadítottam a vérétől. De ugyanakkor nem volt biztonságban a saját gyenge, halandó, emberi testétől. Úgy látszik csak később tudatosult benne a múltkori fenyegetésem veszélyessége. Vigyáznom kellett rá, nehogy belehalljon a velem való beszélgetésbe. Ezért megpróbáltam emberi szemszögből nézve is kedvesebb lenni hozzá, mint amire akár emberként képes lettem volna. – Szeretnék öntől bocsánatot kérni a minapi viselkedésemért, úgy éreztem akkor, hogy igazságtalanul bánt engem és nem tudtam uralkodni az indulataimon. Önnek természetesen teljesen igaza volt. Megígérem, hogy többé semmilyen módon sem fogom megzavarni az előadását. – Ezt majdnem a régi hangomat utánozva mondtam neki, mert tudtam, hogy a vámpírhangom csilingelő hangszíne akaratlanul is a veszélyességemre figyelmezteti az embereket. Megfejeltem ezt még egy kis megalázkodó hangsúllyal is.

– Ah! Önnek ifjú hölgy, mintha most megváltozott volna a hangja. Kár! Az eddigi sokkal jobban tükrözte a beképzelt viselkedését. Ne kérjen tőlem bocsánatot, hanem az órán való hallgatásával bizonyítsa be, hogy megérdemli azt, hogy bent lehessen az előadásomon! Mellesleg az ön kézírása valóban figyelemre méltó, valamint a pontossága is, amivel jegyzetelni tud. Nem sok ilyet láttam eddigi pályafutásom során. Ez az egyetlen oka, hogy ön még itt lehet az órámon. Különben már kitiltattam volna az előadásról.

Feldühített újra. Hogyan lehet valaki ennyire elszállva magától. Most először igazán kedvem támadt megölni egy embert. Valamit mondanom kellett neki, hogy legalább egy kicsit lenyugodjak, különben jó esély volt rá, hogy éjszaka meglátogatom és kitöröm a nyakát, merő szórakozásból. Vagy ha továbbra is így beszél velem, most rögtön megteszem, olyan gyorsan, hogy meg sem látja senki. Vagy néhány másodpercre kiütöm mindenki tudatát a teremben. Elöntötte a méreg a számat, ez pedig kijózanítólag hatott. Mire készülök? Mit akarok tenni? Normális vagyok? Veszélybe sodornék mindent, amit csak felépített a családom. Nagyon gyorsan lenyugtattam magam, de a dühömből nem vettem vissza. Nem érdekelt az sem, ha szívrohamot kap miattam. Nem türtőztettem magam, az igazi hangomon szóltam hozzá újra, megfejelve egy kis vámpírvicsorgással.

– Tisztelt tanár úr! Nagyon kérem, vegyen visszább abból a nagy szájából, és beszéljen tisztelettel, egy hölggyel! Önnek valóban nagy a szakmai tudása, de ettől ön még egy felfuvalkodott hólyag marad. Próbáljon csak meg kitiltatni az előadásáról, de akkor én magam törlöm ki az átutalási listából a családunk adományát az egyetemi alapítványnak. Remélem a dékáni hivatalban azt is közli majd, a kitiltásom mellett, hogy havonta egy millió dollárral csökkenti e kis manővere az egyetem bevételi számláját. Remélem, az ön tudása megér ennyit az egyetemnek havonta, mert ha nem, akkor erősen kétlem, hogy a jövőben szívesen látnák itt a munkáját. A másik: ha valaki bocsánatot kér tőlem, azt el szoktam fogadni, nem pedig még egyet belerúgok az illetőbe. Önnek erősen javaslom, hogy keressen fel egy illemtanárt, vagy egy pszihológust. A magam részéről a vizsgákon kívül nem óhajtok önnel többé szóba állni. Végeztem! Viszlát!

Tátott szájjal, ledöbbenve állt, mint akit egy vödör hideg vízzel öntöttek nyakon. Pontosan ezt a hatást akartam elérni. Félúton voltam kifelé az előadóból, amikor utánam szólt:

– Na, ide figyeljen maga kőgazdag, elkényeztetett liba! Nem maga fogja nekem megmondani, hogy milyen a modorom. Ha engem ijesztgetni, vagy pláne fenyegetni akar, korábban kelljen fel. Én magától nem ijedek meg, félni pedig nem vagyok hajlandó senkitől. – Jól mellényúltam, néha szerettem volna egy kicsit Edward képességéből, nem attól ment fel a vérnyomása, hogy félt tőlem, hanem attól, hogy dühöngött.Két ember hátát láttam még, ahogy elhagyták az előadót. Kettesben maradtam a tanárral. Nem bírtam magam már visszafogni. Olyan arcátlan volt, hogy még Bella Swanként is pofon vágtam volna. Tudtam, hogy sokat kockáztatok, de elöntött újra a düh, megtelt újra méreggel a szám, kitágult a pupillám, meg akartam leckéztetni egy kicsit „őméltóságát”. Anélkül, hogy egy kicsit is visszafogtam volna magam, visszafordultam és egyetlen ugrással átszeltem a köztünk levő távolságot. Elkaptam a torkát, felemeltem a levegőbe, közel húztam magamhoz, – mindezt egy ezredmásodperc alatt, arra sem volt ideje, hogy felfogja, hogyan kerültem oda – majd a fülébe sziszegtem:

– Na, ide figyelj te, ganajtúró bogár! Ha még egyszer így mersz hozzám szólni, kitépem a szívedet és megetetem veled, és ha bárkinek egy szóval is megemlíted ezt a kis jelenetet, azt is megbánod, hogy megszülettél! Világos?

– Igen, világos. – nyöszörögte fuldokolva, még mindig a levegőben lógva, az acélszorításomban.

– Kétszer figyelmeztettelek, hogy ne piszkálj! Nem lesz még egy figyelmeztetés. Hidd el, nyomtalanul el tudlak tüntetni a föld színéről! Ha pedig eljár a szád, hamarabb halott leszel, mint amilyen gyorsan visszaértem hozzád. Ezt megígérem! – ezzel leengedtem a földre, és olyan gyorsan távoztam, hogy nem is láthatott. Az ajtóból visszanézve láttam az arcán, hogy halálra rémült és azt is, hogy nem fog elárulni, mert annál sokkal jobban retteg tőlem. Mit fogok én ezért kapni Edwardtól, ha rájön?

Otthon teljes nyugalom és béke várt. Szombat reggel Jake felhívott:

– Bella, nincs kedved motorozni egyet?

– Miért is ne.

Elmentem hozzá, a motorom az ő garázsában állt a „washington-i Taj Mahal”-ban, ahogy elneveztük, amikor együtt lógtunk életem legborzalmasabb hónapjaiban. Életem meghatározó része lett az a műanyagtetejű sufni, ezen az egyszerű helyen költözött vissza belém az élet lehetősége Jake-nek hála. Egy csökevényes és fél-élet lehetősége ugyan, de bizakodni kezdtem akkor benne, hogy talán mégis képes lehetek valami életszerűséget élni Edward nélkül is, tudva azt, hogy valahol ő is tovább létezik. Ez a remény addig a pillanatig ki is tartott, míg meg nem történt az a bizonyos telefonhívás, amitől Edward végképp azt hitte, hogy meghaltam, és ezért véget akart vetni a saját létezésének. Abban a pillanatban tudtam, hogy képtelen vagyok egy olyan világban élni, ahol ő nincs. Akkor jött az őrült utazás Alice-szel, versenyt futva az idővel, hogy megmentsem Edwardot, vagy meghaljak ott, ahol ő, mert az ő létezése nélkül már számomra is értelmetlenné vált az élet, de ez már csak egy borzalmas emlék, már boldog vagyok, és tudom, hogy Edwardnak sem kell attól tartania, hogy meghalok. Nevetve felpattantunk a mocikra, és La Push összes eldugott útját bejártuk örömteli mosollyal az arcunkon, folyamatosan versenyezve. Ez az élmény csak Jacobbal tudott működni. Ez az egyetlen szórakozás az életemben, amit csak Jacobbal vagyok képes felszabadultan és örömmel megtenni. Hálás vagyok a sorsnak, hogy Edward elfogadja ezt. Számtalanszor beszéltünk róla, de a motorozás az Jacobbal a mi kettőnk szórakozása. Mással képtelen vagyok élvezni a dolgot. Próbáltam Edwarddal is, de nem leltem benne örömöt úgy, mint Jake-kel. Jacob is ment már másokkal motorozni, de ő ugyanúgy van ezzel, mint én. Ezt a két motort az én kis pénzemmel és az ő tudásával ketten raktuk össze a roncsokból, amiket kaptam. Ez pedig egy olyan kapcsolatot kovácsolt közénk a motorokkal, amiben másnak nem jutott hely. Együtt nevettünk újra, amikor sárosan és piszkosan visszaértünk, és még akkor is nevettünk, amikor a motorokat letakarítottuk. Ő „csak Jacob” volt, én pedig „csak Bella”. Ez pedig neki mindennél jobban esett, mert tudta, hogy a lány, akit szeretett, annak ellenére, hogy a szíve már nem dobog, még mindig ugyanaz, akinek mindig is szerette, és ezt már semmi, de semmi nem képes megváltoztatni, soha többé.