Az utolsó szál
Megláttam Alice-t, ahogyan távolba révedő szemekkel néz maga elé. Tisztában voltam vele, hogy nincs közöttünk, valamit a jövőben figyelt, de nagyon. Ránéztem Edwardra, ő is ugyanolyan üveges szemekkel nézett maga elé. Bajt szimatoltam, de nem szóltam. Tudtam, hogy úgyis elmondják, ha eljön az ideje. A következő percben megtört a varázs, mindketten egyszerre újra a jelenben voltak. Alice felém fordult, hogy mondjon valamit, de Edward abban a pillanatban beléfojtotta a szót:
– Alice, ne!
– De…
– Elég! Edward, fogd be! Már úgyis tudom, hogy velem kapcsolatos Alice látomása. Mi lenne, ha leszoknál már arról, hogy mindentől meg akarsz védeni? Ha nem emlékeznél rá, már én is olyan vagyok, mint te. Nincs szükségem védelemre, sőt, neked lesz rá mindjárt szükséged, ha bemérgelsz. – Ezzel felkaptam egy díszpárnát a kanapé sarkából, és úgy vágtam hozzá vigyorogva, hogy az darabjaira szakadt. – Mit láttál? Persze, csak ha publikus. Bár, nem hinném, hogy bármi titkolni valónk lenne Sam, vagy Jacob előtt.
– Hát jó, Bella! Az előbb döntöttem el, hogy meghívom Renée-t és Philt is a partira, persze, csak ha beleegyezel. Ettől lett egy látomásom. Láttam Renée-t, ahogy veled beszélget itt a háznál a parti alatt, és tisztán láttam, ahogy a szája mosolyogva ugyan, de teljesen meggyőződött arckifejezéssel formálja a vámpír szót rád. Te pedig teljesen ledöbbenve állsz vele szemben. Valahonnan tudta, hogy mi vagy, de nem zavarta túlságosan.
– Ki merte, vagy meri elárulni? Jacob?
– Nem, Bella! Esküszöm, soha! Ezt neked kellene neki elmondani. – Mindenki egyetértően nézett, rám. Ezt a feladatot senki sem vállalta volna át tőlem. Ez az én kötelességem lenne, ha elmondhatnám neki. Kivéve talán egyvalakit. – Charlie! Én esküszöm, megölöm!
Azonnal tárcsáztam Charlie-t.
– Szia, Apa! Ne haragudj, hogy kertelés nélkül rád rontok, de tudnom kell valamit! Alice-nek volt egy látomása anyával kapcsolatban. Azt akarom tudni, hogy elmondtad-e neki, vagy szándékodban áll-e elmondani neki, hogy mi vagyok?
– Bella! Ezt a beszélgetést nem passzolod át! Azt, hogy mivé változtál, neked kell neki elmondani. Ha tüzes vassal sütögetik a talpamat, akkor sem vagyok hajlandó ezt anyádnak elmondani. Ez meredekebb ügy, mint a házasságkötésetek.
– Köszönöm, Apa! Ha délután beugrassz hozzánk, elmondom a részleteket, de most le kell tennem. Túl sok megbeszélni valónk van. Szia!
Teljesen értetlenül álltam a szoba közepén. Fogalmam se volt róla, anyám honnan tudhatta meg, hogy mi vagyok. Edward megmutatta Nessie-nek Alice látomását, ő pedig nekem. Láttam, hogy megérkeznek. Renée megfogja a kezem, hiába próbálom titokban elhúzni. Zavart tekintettel rám néz, majd leolvastam a szájáról, ahogy félrehív a többiektől, majd négyszemközt a képembe mondja, hogy: Bella, te vámpír vagy? Miért? Hogy tehették ezt veled? Megdöbbentem a látomás tisztaságán. Fel sem merülhetett, hogy valaki itt mondta el neki. Láttam, ahogy jön felém szinte semmit sem sejtve, majd miután megfogja a kezem, azonnal kész lesz benne a válasz. Nem tudtam mire vélni. Semmi másra nem voltam képes gondolni, csak arra, hogy valaki, aki ismeri anyámat és a titkunkat, elárult neki minket. Azt pedig ki kellett deríteni, hogy ki az áruló. Le kellett állítani valahogy. Valaki hihetetlen veszélynek tette ki az egész környék lakosságát. Ha ez a Volturihoz eljut, nagyon sokan fognak meghalni, ártatlanul.
– Valaki elárult minket. Csak arra vagyok képtelen rájönni, hogy ki. Egyetlen módon deríthetjük ki. Alice, be kell teljesítenünk a látomásod. Szegény Renée! Kár, hogy nem látjuk, hogy utána mi történik. Hívd meg őket! Ez sokkal nagyobb veszély itt mindenkire, mint anyám lelki békéjének az összeomlása. Carlisle, ugye van valamilyen nyugtatód, ha kiborulna? Képes vagyok kiütni, csak jó lenne, ha nem nekem kéne napokig öntudatlanságban tartani. – Carlisle szó nélkül bólintott a kérdésemre.
– Rendben, Bella! Már hívom is őket, utána pedig küldöm a repülőjegyeket nekik.
Három nappal később Sam diadalmas arckifejezéssel egy kis csomagot hozott be az ajtón. Majd fülig érő vigyorral közölte, hogy Rosalie-nak el kéne mosnia a szájával egy tányért, miután ő megebédelt belőle. Rosalie-t kivéve a nevetésünktől zengett a ház, a gondjaink ellenére. Még napokkal később is képesek voltunk Rosalie-t bosszantani a szánkból nyalakodásra kiöltött nyelvvel. Ő persze ezt már egyáltalán nem találta viccesnek, sőt, igazság szerint, ha lett volna keringésünk, szerintem, agyvérzést kapott volna.
Az elkövetkező másfél hétben sorban körbenyomoztunk mindenkit, aki csak tudott rólunk. Megpróbáltunk keresztezést találni a titkok tudói és anyám között. Hátha kiderülne, hogy ki az áruló. Mert abban teljesen biztosak voltunk, hogy Renée itt jön rá, hogy mi vagyok, csak azt nem tudtuk, hogy ki árul el neki. Ezért csak azt tudtuk feltételezni, hogy valaki felkészítette, hogy mire figyeljen, ami aztán megadja neki a választ, amit nem szabadna tudnia. Tudtuk, hogy ha megtaláljuk a rést, lemondjuk Renée-éknek a partit. Csakhogy nem találtunk semmit. Sehol semmi nyom, ami összekötné anyámat a jelenlegi Forkssal Charlie-n és rajtam kívül. A régmúltban pedig nem volt sem idő, sem lehetőség igazán kutatni. Azt meg kizártam, hogy Renée túl régóta tudhatna dolgokat, amik a felismeréshez vezetik. Mielőtt eljöttem Phoenixből, tudtommal nem volt titka előttem. Carlisle-ék négy éve költöztek vissza Forksba hetven év után, kizárt volt, hogy valaki mostanában anyámnak beszélt volna. Meg tavaly az esküvőnkön sem sejtett még semmit. Nem maradt más megoldás csak a parti. Ott majd megvilágosodunk, ebben biztos vagyok. Közben, csak azért, hogy eltereljem a gondolataimat, segíteni kezdtem Alice-nek a parti szervezésében, és rájöttem, hogy nem is olyan rossz dolog egy bulit összehozni. Így, hogy belülről láttam, mennyi munkával jár egy ilyen rendezvényt megszervezni úgy, hogy minden akkor és úgy történjen, amikor és ahogy kell, megfogadtam, hogy soha többé nem fogom bojkottálni Alice partijait. Túl sok munka áll mögötte.
Eljött a házassági évfordulónk. Egy éve volt, hogy utoljára láttam Renée-t és Philt. Furcsa, akkor szinte biztos voltam benne, hogy utoljára látom őket, míg élnek. Akkor még emberként úgy voltam vele, hogy semmiképpen sem szabad megtudniuk, mivé fogok változni. Most pedig azzal a biztos tudattal várom az anyámat, hogy az apám, aki a hátam mögött állt, tisztában van vele, hogy nyolc, szó szerint vérszomjas csúcsragadozó között van a Cullen ház nappalijában. Miközben abban is biztos voltam, hogy az anyám néhány perccel azután, hogy megfogja a jéghideg kezemet, az arcomba fogja mondani, hogy mi vagyok. Csak éppen azt nem tudtam még mindig, hogy honnan tudja az igazságot. Megjöttek. Még néhány perc, és fény derül a titokra. Seth beállt a Mercedesszel a ház elé.
– Sziasztok! – köszöntöttem őket a régi, emberihez nagyon hasonlító hangon, Charlie-n láttam a szemem sarkából, hogy meg van rökönyödve a hangváltoztató képességemen. Észrevétlenül a fülébe súgtam: – Ne feledd apa, mi mind egy szálig hivatásos hazudozók vagyunk! – miközben mosolyogtam rá.
– Jól utaztatok? – szóltam immár Renée-hez, miközben lesiklottam a lépcsőn, a ház elé.
– Igen drágám, jól. Ez a Seth talpig úriember lett, mióta nem láttam.
– Igen, a Cullenek jólneveltsége hatással van rá. – Nem bírtam ki, hogy ne szóljak be. Seth persze nyakig elvörösödött, bár az ő esetében ez inkább barnulást jelentett.
– Jaj, Bella, olyan sápadt vagy. Olyan karikásak a szemeid, sírtál? Vagy nem aludtál az éjjel, mert aggódtál az utazásunk miatt? – Jellemző, mindig azt hiszi, hogy valamilyen vele kapcsolatos apróságon aggódom.
– Nem, Anya, teljesen jól vagyok, sőt jobban, mint valaha. – Ebben a másodpercben ért oda hozzám.
Emberi szemmel láthatatlanul körbenéztem gyorsan mindenkit. Még Charlie is ugyanúgy meg volt merevedve, mint mi, vámpírok. Várta az eseményeket. Emlékszem rá, nem sokkal az összekerülésünk után már én is átvettem ezt a megmerevedő vámpírszokást Edwardtól, ha valami szokatlan vagy váratlan esemény történt. Könnyebb volt úgy koncentrálni az adott helyzetre, hogy nem kellett a testmozgásra figyelni. Úgy látszik apám is felvette ezt a jó kis szokást, öntudatlanul. Annyi volt a különbség a látomás és a valóság között, hogy nem próbáltam elhúzni a kezem anyám érintése elől, hanem hagytam, hogy megfogjon. Minden figyelmem az arcán volt. Hozzám ért. Megdermedt a jeges, hullahideg bőrömtől. Mélyen az arcomba nézett, majd a kezemre, végül pedig végigmért tetőtől talpig, mígnem a legvégén odafagyott a tekintete a lábamon virító tűsarkú szandálra, amiben éppen az előbb libegtem le kecsesen a lépcsőn. Elismerem, ez a mozgáskultúra az én esetemben egyenlő volt a beismerő vallomással. Mivel nagy vonalakban tudtam, hogy mi fog történni, ezért láttam az arcán a felismerést tükröződni, de ellenállt a vágynak, hogy azonnal félrehívjon, ehelyett udvariasan szólt Carlisle-hoz:
– Sziasztok! Örülök, hogy itt vagyunk újra. Olyan kedves ez a meghívás, Carlisle. Az ingyen repülőjegy azért túlzás volt.
– Renée, ne szabadkozz! Ez semmiség volt és a családban marad, ha mondhatok ilyet?
– Hát akkor, köszönöm! De most egy percre, ha megbocsátanátok! Szeretnék Bellával négyszemközt beszélni néhány szót.
– Mit szeretnél? – kérdeztem teljes ártatlanságot színlelve, amikor tizenöt méternyivel arrébb mentünk az erdő irányába. Ő azt hitte, elég messze vagyunk ahhoz, hogy ne halljanak minket, de apámat és Philt leszámítva mindenki hallott minden egyes szót, ami elhangzott közöttünk. Pontosabban Charlie is hallott mindent, mert Alice súgta neki folyamatosan a szavainkat, persze Phil hallótávolságán kívül. Tetszett, hogy Charlie a cinkosunk lett.
– Ezek szerint az utolsó szóig igaz. Közel harminc éven át nem hittem volna, hogy akár egy szó is igaz belőle. Bella, kicsim, ne nevess ki azért, amit most mondok. Bella, azt hiszem, tudom mi vagy. Te vámpír vagy? Miért? Hogy tehették ezt veled? – Megállt, szünetet tartott. Várta, hogy nevetve tiltakozni kezdek ezen a reményei szerint nyilvánvaló ostobaságon, de nem tettem, hiszen igazat mondott.
– Anya, nem nevetek. Ugyanis nincs min nevetni. A színtiszta igazságot mondtad most ki. A miértre a válaszom: azért, hogy ne szűnjek meg létezni ebben a világban. A hogy tehettékre pedig az a válasz, hogy csak azért tették, mert szeretnek, és nem akartak elveszíteni. Kérdezz még nyugodtan, de előbb én kérdezek egyet: Kitől tudod, hogy én vámpír vagyok? Azzal ugyanis, hogy valaki ezt elárulta neked, és még feltehetően sok embernek, óriási veszélybe sodort nem csak téged, hanem minket, és valószínűleg egész Forks lakosságát.
– Hát, kicsim, az az ember, aki nekem árulkodott nem hiszem, hogy sok veszélyt okozna, ugyanis réges-régen halott.
– Ezt meg, hogy érted?
– Aki árulkodott, az a te dédnagyapád volt, Robert nagypapa. Te már nem ismerted. Tíz éves korom körül vigyázott rám egyszer, és mivel nem bírt már velem, elkezdte mesélni a régi Quileute legendákat. Ő a feleségétől hallotta, aki indián volt. Mesélt a misztikus farkasokról és az ellenségeikről, a hidegekről. Élvezettel hallgattam a meséket egész délután úgy, hogy egy szót sem hittem el belőle. El is felejtettem volna szépen őket, ha Maria néni, a felesége, amikor hazaért meg nem hallotta volna, hogy mit mesél nekem az öreg. Mellesleg, róla kaptad a második neved. Iszonyatosan megrémült és dühbe gurult, hogy a szomszéd törzs két legféltettebb titkát, amit neki sem lett volna szabad tudnia, átadta Robert bácsi egy pletykás tízéves kislánynak. Persze Robert bácsi sem hitt az egészben, hiszen kívülállóként nem is hallott addig az egész valóságtartalmáról. Ekkor azonban Maria néni megosztott vele egy részletet, ami addig az öregnek sem tűnt fel. Emlékeztette a gyerekkorában látott gyönyörű és félelmetes idegenekre, akik akkoriban Hoquiam környékén éltek. Ekkor vésődött belém a két történet örökre, láttam a nagyapám arcán a félelemmel vegyes borzongást, amit az emlék váltott ki belőle, és tudtam, hogy igaznak kell lenni a történetnek. Ő is abban a pillanatban döbbent rá, hogy a hidegek története igaz. Attól a naptól fogva tudom biztosan, hogy a természetfeletti lények és történetek akár mind egy szálig igazak lehetnek. Ezért voltam mindig olyan megszállott a természetfeletti dolgokkal kapcsolatban, mert azt kerestem, hogy mennyire igazak vagy kitaláltak ezek a dolgok. A legtöbb esetben csalódtam persze, de ezek szerint a vámpírok tényleg léteznek. Maria néni megesketett, hogy soha senkinek nem mondom el a két történetet. Sőt, még arra is megesketett, hogy ha valaki megkérdezi, hogy hallottam-e ezekről a legendákról, letagadom az egészet. El is temettem magamban a dolgot jó mélyre. Eszembe se jutott, míg tavalyelőtt, Phoenixben, amikor a kórházban feküdtél, hozzá nem értem Edwardhoz egy pillanatra, akkor mozdult meg a fejemben egy apró kis szikra, hogy emlékeznem kéne valamire, amire nem tudok, pedig tudtam, hogy fontos lenne. Azt viszont már akkor láttam rajtatok, hogy ez több, mint diákszerelem. Láttam rajtatok, hogy erősebb érzelmek kötnek titeket össze, mint ami engem valaha is kötni fog bárkihez. Utána, amikor tavaly tavasszal nálam jártatok, már tudtam, hogy eldőlt a sorsod. Vagy vele, vagy senkivel. Bella, én láttam, hogy ti ketten nem tudtok élni egymás nélkül. Láttam Edward szemében a gyötrődést csak azért, mert el kellett válnia tőled néhány percre. Ugyanakkor láttam a te szemedben ugyanazt a kínt, amikor néhány percig velem kellett beszélned, és ő nem lehetett közvetlenül melletted. Az isten is egymásnak teremtett titeket. Nem akartam akkor mondani, de biztos voltam benne, hogy ti együtt fogjátok leélni az életeteket.
– Anya – megfogtam a kezét bátorításként, eléggé érzékenyen reagáltam a témára, talán azért, mert elég sokat kellett várnom a beteljesülésére –, kijavítalak. Mi nem éljük le az életünket. Mi a szó legszorosabb értelmében, az örökkévalóságig fogunk együtt élni. De folytasd csak, amit elkezdtél. Beléd fojtottam a szót.
– Aztán egyszer csak, amikor otthon a mélyhűtőben kotorásztam, a hidegtől majd’ lefagyott a kezem. Ahogy kivettem a kezem a hűtőből hozzáértem saját magamhoz, olyan volt, mint Edward érintése, és mint, most, a tiéd. Beugrott a sztori, hidegek! Utána kutattam a neten, és megláttam egy képet, miközben keresgéltem. Azt hiszem az volt a címe, hogy a művészetek éjjeli patrónusai, vagy valami ilyesmi. A kép alatt pedig csak annyi, hogy: „Solimena műve az 1600-as évek végéről”. Az egyik alak a képen. Azt hittem infarktust kapok. Előtört az emlék. A saját nászom. De nem voltam képes elhinni. Ebből bizonyosodtam meg, hogy mivé lettél. Bella, megérte? Milyen érzés? Azt láttam, hogy a többieknek sárga a szeme, a tiéd hogyhogy barna maradt?
– Hú… Anya! Most nagyon megkönnyebbültem. Már azt hittük, valakit kénytelenek leszünk nagyon csúnyán megleckéztetni.
– Ezt meg hogy érted? – Láttam, hogy megrémült a szavaimtól, de ez volt az igazság.
– Úgy, hogy a mi világunkban a fő szabály, hogy senki sem tudhat a létezésünkről. Aki megtudja, azt vagy át kell változtatni, vagy meg kell ölni. De nyugodj meg, mi egyikre sem vagyunk hajlandóak, ebből kifolyólag már több száz emberi lény tud a létezésünkről, csak ők megbízhatóan tartják a szájukat! Anya, ezt még Philnek se mondhatod el, érted? Hogy az előző kérdéseidre is válaszoljak: Igen, megérte. Mindörökre együtt maradhatok Edwarddal és a családommal. Azok az idegenek, akikre a nagyapád emlékezett, az Carlisle, Edward, Emmett, Esme, és Rosalie voltak. Akiket pedig a képen láttál, Aro a sovány elöl. A nagydarab, aki mögötte van, Marcus. A harmadik pedig Caius. Sajnos mindhármukat ismerem már, még emberként egyszer kénytelen voltam találkozni velük. A negyedik a képen pedig te is tudod, hogy kicsoda. A kép eredetije, amit a neten láttál, ott lóg Carlisle dolgozószobájában. Ezért tudom, hogy ki, és hogyan néz ki a képen. Hármójuk miatt van itt mindenki veszélyben a tudása miatt. A következő kérdésedre a válasz. Hogy milyen érzés? Nézz rám! Láttál te engem valaha is tűsarkakon menni? Elárulom, bárkit megszégyenítően tudok akár táncolni is benne. Ez pedig csak egy része, a másik része, hogy olyan erős is vagyok, több szempontból is, hogy azt el sem tudod képzelni. Anya, most már elmondom, te úgy gondolod, hogy mi most egymás közt beszélgettünk, de valójában Phil az egyetlen, aki nem hallotta minden egyes szavunkat. Még apa is tudja miről beszéltünk, hallom, ahogy Alice folyamatosan suttogja a fülébe minden egyes szavunkat. Apa néhány hónapja szintén a beavatottak közé tartozik. Őt se szándékosan világosítottam fel, csak nem volt más választásom, mint az erőmet használva megmenteni az életét, és ezzel lebuktam előtte. Ne sértődj meg ezen, kérlek! Nekünk nincs titkunk egymás előtt. Annál sokkal jobban tiszteljük egymást. A szemem pedig azért barna most, mert egy nyamvadt kontaktlencse van a szememben, de ha vársz néhány percet, megláthatod az igazi színét is a szememnek, ugyanis kivenni már képtelenség lenne a lencsét, a mérgem hamarosan szétmarja.
– A mérged?
– A vámpírok halálos mérge az, amitől a test is átalakul azzá, ami most vagyok. De ez egy hosszú történet. Kérdezz meg bárkit róla a családból, mindent elmondunk, te mostantól a mi oldalunkon állsz! Légy erős, még két dolgot kell elmondanom neked, hogy átérezd a súlyát az egésznek! Hogy mit kockáztatsz, ha elárulod a titkunkat. A másik legendában, amit említettél, ugyanannyi igazság van, mint a sajátunkban. E miatt a titok miatt a Quileute-ok a szövetségeseink, és most már a barátaink is. Őket ugyanúgy halálos veszélybe sodorja a lelepleződés, mint minket. Ugyanúgy természetfeletti képességeik vannak, mint nekünk. A másik dolog, ami miatt biztosan tudom, hogy megbízhatok benned, az valaki, akit még nem ismersz, de jobban fogod őt szeretni, mint engem vagy saját magadat. Végül is, egy sajnálatos balesetből kifolyólag miatta lettem azzá, aki most vagyok. – Úgy éreztem, könnyebben feldolgozza a vámpírrá válásomat, ha okkal történt, mint ha megtudná, hogy valójában önszántamból is vérszomjas gyilkossá akartam válni.
– Bella, kiről beszélsz? Teljesen felcsigáztál.
– Előre bocsátom, nagyon furcsa lesz ezt hallanod, de ő tényleg az, akinek mondom, és annak ellenére, amit látni fogsz.
– Miről beszélsz?
– Renée, van egy unokád.
– Mi??
– Kicsim, gyere ide a nagyihoz – mondtam ezt ugyanazzal a hangerővel, amivel eddig beszélgettünk.
– Ezt biztosan nem hallotta.
– De hallotta, anya. Félig ember, félig vámpír. Edward a biológiai apja. A szüléskor szerzett sérüléseim miatt kellett átváltoznom vámpírrá, de én erre akkor már elég régóta készültem, hogy esetleg megtörténhet. Ne lepődj meg, egy hónap múlva lesz egy éves, de biológiai szempontból most olyan nyolc-kilenc évesnek felel meg! A nászéjszakánkon fogant, és egy hónappal később meg is született.
– Az a rejtélyes vírusfertőzésed tavaly. Éreztem, hogy valami nem stimmel, de annyira összeszedett volt minden, hogy fel sem merült bennem az, hogy valaki félrevezet. Bella, meddig fog élni, ha ilyen gyorsan nő?
– Halhatatlan, mint mi. Még hat év, és felnőtt lesz. Bár, ez nem biztos, lehet, hogy hamarabb fog felnőni. Utána már nem változik soha többé.
– Anya, pontosan huszonnyolc nap múlva lesz az első szülinapom, holott már a nyolcadiknak is meg kellett volna lenni – kotyogta közbe Nessie, miközben kijött a házból.
Láttam anyám arcán a hitetlenséget, majd az őszinte csodálatot, és végül a felismerést, ahogy Nessie arcában meglátott minket az apjával. Nessie azonnal elbűvölte. Majd rögtön egy kicsit meg is ijesztette. Jó húsz méterről ugrott a karjaim közé.
– Picurkám, ne légy igazságtalan. Neked több ezer szülinapod lesz még. Míg az embereknek csak hetven-nyolcvan adatik meg.
– Bella, mi volt ez?
– Mondom, hogy iszonyú erősek vagyunk. Én simán ugrok kétszáz métert egy lépés nekifutással. Ő majdnem olyan erős, mint egy igazi vámpír, és ugyanúgy sebezhetetlen.
– De… ez hogy lehetséges?
– Renée, neki van egy érdekes képessége. Meg tudja neked mutatni az emlékeit és a gondolatait. Sok mindenre magyarázatot fog adni, vele jársz a legjobban. Ő nem magyarázni fog, hanem megmutatja. – Láttam a döbbenetet az arcán, de a kíváncsisága még legyőzte a sokkhatást, amit az információözönnek kellett volna okoznia nála.
– Bella, nektek is van „érdekes” képességetek?
– Van. Edward például tudja olvasni minden ember gondolatait, kivéve az enyémeket. Alice belelát időnként a jövőbe, Jasper befolyásolni tudja az emberek hangulatát. Én pedig, hm… gyakorlatilag élet és halál ura vagyok másfél kilométeren belül magam körül.
– Ezt meg, hogy érted?
– Nessie, mutasd meg a nagyinak!
– Bella, Nessie a neve?
– Nem, a teljes neve Renesmee Carlie Cullen. Gondolom, ki bírod találni, hogy jött össze a neve.
– Azt hiszem, igen.
Ebben a másodpercben éreztem meg a szememben a változást. Éreztem, hogy a lencse anyaga szétoszlik. Egy pillanatra elfordultam. Behunytam a szemem, és úgy fordultam vissza Renée felé. Tudtam, hogy a legszebb, aranyosan csillogó borostyán színében van a szemem, mert négy napja vadásztam utoljára. Ilyenkor volt a legszebb. Anyámnak meg ráadásul a kedvence volt a borostyán. Finoman megfogtam a karját, úgy szóltam hozzá:
– Nézz rám, Anya! Szólj, ha az arcomba nézel!
– Igen drágám, az arcodat nézem.
Kinyitottam a szemem. Láttam az ámulattal vegyes csodálkozást az arcán, tudtam, hogy rabul ejtettem a lelkét, örökre. Úgy nézett rám, mintha magát istent látta volna. Láttam rajta, hogy soha nem fog elárulni. Eltöltötte a lelkét a földöntúli szépségem. Hirtelen megfogalmazódott bennem valami. Apám soha nem tudott titkot tartani, vagy legalábbis a barátainak mindig, mindent elmondott. Anyám állandóan pletykálkodott mindenről, mindenkivel. Nem tudtam, honnan örököltem a kegyetlen titoktartó képességem. Anyám lassan harminc éve őrizte ezt a titkot, amit még nekem se mondott el. Már tudtam, hogyan voltam képes az igazán fontos titkokat megtartani.
– Bella… ez hihetetlen. Ilyen szépet nem láttam, amióta csak élek.
– Anya, ez csak addig lesz így, míg meg nem látsz napfényben.
– De hát a nap a halálos ellenségetek, nem?
– Hülye Hollywood! – fortyantam fel, egy pillanatra. Láttam anyám szemében a rémületet felvillanni. Sajnáltam, hogy látnia kellett, milyen, amikor gyilkos indulatokat tükröz a szemem. – Nyugi, Anya, semmi baj! Tényleg halálosan veszélyes vagyok. De titeket soha sem bántana egyikünk sem. Semmi baj sincs a nappal, csak ha valaki meglátna napfényben, rögtön tudná, hogy minden vagyok, csak ember nem. Van viszont egy apróság, ami nem jelent semmit annak, aki nem ismert eddig, vagy régen nem találkozott velem, és már elfelejtette a hangom. Ugyanis az átváltozáskor az is megváltozott kicsit, csak most utánozom neked a régi hangom. Ezt is elmondom, úgy látom, könnyebben veszed ezt az egészet, mint vártam.
– Hogyan változott meg a hangod?
– Tudod, az átalakulás az egész testet átalakítja. – Ezt már az igazi hangomon mondtam neki, tátott szájjal hallgatta a harangozó csengést a számból. – A külső kinézetünk nagy részén, és az elménken kívül semmi, de semmi nem marad meg belőlünk. Teljesen mások leszünk, de ezt majd később elmagyarázom.
– Bella, olyan a hangod, mintha az angyalok énekelnének. Gyönyörű, még soha az életben ilyen szép hangot ember szájából nem hallottam – mondta olyan áhítattal, hogy azt hittem rögtön elájul.
– Anya, egyszerű ez, úgy veszem észre, nem figyelsz eléggé arra, amit mondok, már nem vagyok ember. Apa is azt mondta, hogy angyal vagyok, de ne felejtsétek el egy pillanatra se, hogy én a pokolból vagyok itt, nem a mennyországból. – Renée illata úgy perzselte a torkomat, hogy alig bírtam megállni, hogy ne vessem rá magam. – Alig bírom megállni, hogy ne támadjalak meg, és szívjam ki a véred az utolsó cseppig. Pedig nem is régen vadásztam. Kegyetlenségnek hangzik a saját lányod szájából ez, de szomjazom a véredre, és nemcsak arra, hogy belekóstoljak, hanem ki akarom szívni az utolsó cseppig, nem törődve egy pillanatra se azzal a ténnyel, hogy ezzel megöllek téged. A saját anyámat. Borzalmasan bántja a lelkem ez a dolog, de ez is a lényem része már. Ezt az árat fizetjük a halhatatlanságért. Olyan érzés, mintha lángoló vasdarabokat szurkálna valaki a torkomba, minden egyes levegővételkor. Mindig szólj előre, ha meg akarsz látogatni. Előtte elmegyünk vadászni, hogy ne legyünk szomjasak. Csak addig vagytok tőlünk igazi biztonságban, míg nem vagyunk kiéhezve a vérre.
– Te vadászol? Mire?
– Grizzlykre, pumákra, antilopokra, meg mindenre, amiben több vér van két liternél. Kivéve az embereket.
– Mivel vadászol ezekre az állatokra?
– A fogammal, meg a fizikai erőmmel. – Láttam a színtiszta hitetlenséget a szemében. – Majd Nessie megmutatja, ha érdekel. Amikor fele ekkora volt, úgy ölt meg egy kétszáz kilós pumát, hogy annak esélye sem volt ellene fordulni. Ő pedig csak félig vámpír. Kérdezd meg apát, hogyan mentettem meg az ő és Billy életét! De figyelmeztetlek, halálra fogsz rémülni!
– Nem tudom, mit gondoljak rólad? Olyan bonyolult az egész.
– Tudom, Anya. Csak egyet ne felejts el! Örökre a lányod maradok, itt belül. – a fejemet kocogtattam, hogy értse, mire gondolok.
– Miért nem itt? – kérdezte a szívem helyére téve a kezét, mindig is érzelgős volt.
– Azért anya, mert ott nekem már semmilyen részem sincs. Nekem már nincs szívem, a szó fizikai értelmében.
– Ezt meg, hogy érted?
– Pont olyan vagy, mint apa. – az égre emelt szemeimet forgatva mondtam ezt neki – Hallgasd meg a szívem, hogy dobog-e? – amikor odahajolt, szándékosan abbahagytam a lélegzést is. Legalább három percen keresztül rá volt hajolva a kőkemény mellkasomra, én pedig megdermedve álltam, míg fel nem fogta, hogy ha három évig állunk ott, akkor sem fogja hallani a szívem megdobbanni, és nem fogok levegőt sem venni. Kétségbeesetten nézett az aranyló szemeimbe. – Anya, én emberi szempontból halott vagyok. Ezért nem tudok már meghalni sem – tettem még egy fanyar mosolyt a mondandóm ezen részének a végére. – A szívem kővé dermedt és örökre megállt a tavalyi szülinapomon, azóta vagyok vámpír. A levegőt meg csak a beszéd, és a szaglás miatt szívom be, egyébként semmi szükségem rá.
– Annyira sajnállak, kicsim. Mivé lettél? Nem lehet visszafordítani? Olyan egészségesnek látszol, a szokásosnál is fakóbb sápadtságod ellenére.
Megráztam a fejemet.
– Ez örökre szól, nincs semmilyen módja a visszatérésnek, de azt hiszem, hacsak Edward nem akarná minden áron, akkor sem akarnék visszaváltozni, ha lehetne. Ne sajnálj semmit! Boldogabb vagyok most, mint bármikor ezelőtt. Te voltál az utolsó feladat a mostani létezésemben, ami megoldatlanul lebegett minden nap a fejem felett. De most ez is megoldódott. Nyugodtan nézek a jövőbe. Soha ne bánkódj miattam, anya! Egyetlen bajom van csak veled kapcsolatban. Soha többé nem mehetek Jacksonwille-be, legalábbis, nappal. Egyetlen régi ismerősömmel sem találkozhatok a későbbiek során. Néhány év múlva mindenkinek feltűnne, hogy tizenkilenc éves maradtam.
– Mit beszélsz? Majdnem húsz vagy!
– Hát az igaz, hogy leéltem húsz évet, de nem tűnt fel, mit mondtam az előbb a halállal és az elmúlással kapcsolatban? Én az elmúlt majdnem egy évben egy percet sem öregedtem, anya. Emlékezz a képen Carlislera! Ő most pontosan úgy néz ki, mint a kép készítése idején. Én, ebből a szempontból, már pontosan olyan vagyok, mint ő. Ha nem történik semmi rendkívüli, én is ugyanígy fogok kinézni, amikor a naptár már kétezer-háromszázat fog mutatni.
Megdöbbent, vagyis inkább sokkos arckifejezéssel állt velem szemben. Láttam, hogy az összeomlás határára került, de már mindent tudott, amit kellett. Nem kellett tovább terhelnem. Lassan bementünk a házba. Nessie-t kézen fogva vezette. Látszott a mozgásán, hogy Nessie közben folyamatosan vetíti neki az emlékképeket. Amikor beértünk láttam a megkönnyebbült arcokat. Tudták, hogy Renée volt a legkeményebb dió. De már Nessie kezei közt volt. Ez pedig azt jelentette, hogy mindent a lehető legkíméletesebb módon fog megtudni rólunk, csak amíg ez tart, Philt távol kell tőle tartanunk, de Alice és Rosalie már elterelték a TV irányába baseballt nézni.
Eszembe jutott, hogy alig két hete azon gondolkodtam a szobámban Charlie-nál, hogy miután onnan eljövök, már csak az anyám marad a régi életemből, ami az emberi lényemhez igazán hozzáköt. Ő maradt az egyetlen, aki miatt fenn kellett tartani az emberi látszatot napra készen, hogy bármikor Bella Swan tudjak lenni. De ez a kényszer is megszűnt ma. Nyugodtan eltemethettem magamban Bella Swant. Emlékké tettem az emberi lényemet. Mostantól átadtam végleg magam annak, ami lettem. Nem gondoltam többé a múltra, lezártam az agyamnak azt a zugát, ahol ez a részem létezett a nap minden percében. Elszakadt az utolsó szál, ami őt a mindennapi jelenben tartotta. Felmentem a szobánkba, ami Edwardé volt régen. Megfogtam a dobozkát, amiben a barna kontaktlencséket tartottam. Az utolsó eszközét a színlelésnek. Azt hiszem, lassan két és fél éve ezt a percet vártam. Nyugodtan megtehettem, amire készültem, mert Angelának hála, Forksban mindenki úgy tudja, hogy a Culleneknek egy vírus miatt sárga a szemük. A WC fölé tartva a dobozt, a kezemmel összepréseltem, majd beleejtettem a csészébe, és végül lehúztam. Elöntött a boldogság, ettől a másodperctől kezdve elkezdhetem végre élni a magam által választott életet. Az átalakulásom ebben a percben fejeződött be végleg. Nem akkor, amikor közel egy éve felébredtem egy örök és végtelen napra. Ettől a pillanattól kezdve csak vámpír vagyok. Megszűntem ember lenni. Ennek pedig így kellett lennie. A hatalmamat figyelembe véve, ez egy embernek, vagy részben embernek, túl sok lett volna. Túl nagy ez a felelősség ahhoz, hogy bármilyen emberi gyengeséget megengedhessek magamnak. Lementem a nappaliba a többiekhez. A parti már javában tartott, Nessie és anyám persze el voltak húzódva az egyik sarokban álló fotelba, de Phil úgy tudta, hogy a nagyi ismerkedik a fogadott lányunkkal. Az megint más kérdés volt, hogy mit mondunk neki jövőre, vagy néhány év múlva, Nessie-vel kapcsolatban. Ezen majd ráérünk akkor aggódni. Létezésem során először, jól éreztem magam egy partin. Úgy látszik, ez a buliktól való viszolygás is a múltam része volt. Ez, a régi egyensúlyérzékemet és önértékelésemet figyelembe véve, nem volt csoda. Ahogy siklottam lefelé a lépcsőn a nappaliba, megláttam a tükörképem az üvegfalon. A repülő mosdója óta már tudtam, hogy nem szabad elkezdenem figyelni a képet, hanem gyorsan el kell raktároznom az első benyomást magamról. Minden rendben van, ugyanaz a tökéletes lény tükröződik most is, mint a repülőn. Bella Cullen már szereti a bulikat, mert megmutathatja a magabiztos szépségét. Örültem neki, mert Alice-t ismerve, az elkövetkező örökkévalóságban valószínűleg az őrületbe kergetnének a partijai, ha nem tudnám azokat élvezni.
– Alice, ne!
– De…
– Elég! Edward, fogd be! Már úgyis tudom, hogy velem kapcsolatos Alice látomása. Mi lenne, ha leszoknál már arról, hogy mindentől meg akarsz védeni? Ha nem emlékeznél rá, már én is olyan vagyok, mint te. Nincs szükségem védelemre, sőt, neked lesz rá mindjárt szükséged, ha bemérgelsz. – Ezzel felkaptam egy díszpárnát a kanapé sarkából, és úgy vágtam hozzá vigyorogva, hogy az darabjaira szakadt. – Mit láttál? Persze, csak ha publikus. Bár, nem hinném, hogy bármi titkolni valónk lenne Sam, vagy Jacob előtt.
– Hát jó, Bella! Az előbb döntöttem el, hogy meghívom Renée-t és Philt is a partira, persze, csak ha beleegyezel. Ettől lett egy látomásom. Láttam Renée-t, ahogy veled beszélget itt a háznál a parti alatt, és tisztán láttam, ahogy a szája mosolyogva ugyan, de teljesen meggyőződött arckifejezéssel formálja a vámpír szót rád. Te pedig teljesen ledöbbenve állsz vele szemben. Valahonnan tudta, hogy mi vagy, de nem zavarta túlságosan.
– Ki merte, vagy meri elárulni? Jacob?
– Nem, Bella! Esküszöm, soha! Ezt neked kellene neki elmondani. – Mindenki egyetértően nézett, rám. Ezt a feladatot senki sem vállalta volna át tőlem. Ez az én kötelességem lenne, ha elmondhatnám neki. Kivéve talán egyvalakit. – Charlie! Én esküszöm, megölöm!
Azonnal tárcsáztam Charlie-t.
– Szia, Apa! Ne haragudj, hogy kertelés nélkül rád rontok, de tudnom kell valamit! Alice-nek volt egy látomása anyával kapcsolatban. Azt akarom tudni, hogy elmondtad-e neki, vagy szándékodban áll-e elmondani neki, hogy mi vagyok?
– Bella! Ezt a beszélgetést nem passzolod át! Azt, hogy mivé változtál, neked kell neki elmondani. Ha tüzes vassal sütögetik a talpamat, akkor sem vagyok hajlandó ezt anyádnak elmondani. Ez meredekebb ügy, mint a házasságkötésetek.
– Köszönöm, Apa! Ha délután beugrassz hozzánk, elmondom a részleteket, de most le kell tennem. Túl sok megbeszélni valónk van. Szia!
Teljesen értetlenül álltam a szoba közepén. Fogalmam se volt róla, anyám honnan tudhatta meg, hogy mi vagyok. Edward megmutatta Nessie-nek Alice látomását, ő pedig nekem. Láttam, hogy megérkeznek. Renée megfogja a kezem, hiába próbálom titokban elhúzni. Zavart tekintettel rám néz, majd leolvastam a szájáról, ahogy félrehív a többiektől, majd négyszemközt a képembe mondja, hogy: Bella, te vámpír vagy? Miért? Hogy tehették ezt veled? Megdöbbentem a látomás tisztaságán. Fel sem merülhetett, hogy valaki itt mondta el neki. Láttam, ahogy jön felém szinte semmit sem sejtve, majd miután megfogja a kezem, azonnal kész lesz benne a válasz. Nem tudtam mire vélni. Semmi másra nem voltam képes gondolni, csak arra, hogy valaki, aki ismeri anyámat és a titkunkat, elárult neki minket. Azt pedig ki kellett deríteni, hogy ki az áruló. Le kellett állítani valahogy. Valaki hihetetlen veszélynek tette ki az egész környék lakosságát. Ha ez a Volturihoz eljut, nagyon sokan fognak meghalni, ártatlanul.
– Valaki elárult minket. Csak arra vagyok képtelen rájönni, hogy ki. Egyetlen módon deríthetjük ki. Alice, be kell teljesítenünk a látomásod. Szegény Renée! Kár, hogy nem látjuk, hogy utána mi történik. Hívd meg őket! Ez sokkal nagyobb veszély itt mindenkire, mint anyám lelki békéjének az összeomlása. Carlisle, ugye van valamilyen nyugtatód, ha kiborulna? Képes vagyok kiütni, csak jó lenne, ha nem nekem kéne napokig öntudatlanságban tartani. – Carlisle szó nélkül bólintott a kérdésemre.
– Rendben, Bella! Már hívom is őket, utána pedig küldöm a repülőjegyeket nekik.
Három nappal később Sam diadalmas arckifejezéssel egy kis csomagot hozott be az ajtón. Majd fülig érő vigyorral közölte, hogy Rosalie-nak el kéne mosnia a szájával egy tányért, miután ő megebédelt belőle. Rosalie-t kivéve a nevetésünktől zengett a ház, a gondjaink ellenére. Még napokkal később is képesek voltunk Rosalie-t bosszantani a szánkból nyalakodásra kiöltött nyelvvel. Ő persze ezt már egyáltalán nem találta viccesnek, sőt, igazság szerint, ha lett volna keringésünk, szerintem, agyvérzést kapott volna.
Az elkövetkező másfél hétben sorban körbenyomoztunk mindenkit, aki csak tudott rólunk. Megpróbáltunk keresztezést találni a titkok tudói és anyám között. Hátha kiderülne, hogy ki az áruló. Mert abban teljesen biztosak voltunk, hogy Renée itt jön rá, hogy mi vagyok, csak azt nem tudtuk, hogy ki árul el neki. Ezért csak azt tudtuk feltételezni, hogy valaki felkészítette, hogy mire figyeljen, ami aztán megadja neki a választ, amit nem szabadna tudnia. Tudtuk, hogy ha megtaláljuk a rést, lemondjuk Renée-éknek a partit. Csakhogy nem találtunk semmit. Sehol semmi nyom, ami összekötné anyámat a jelenlegi Forkssal Charlie-n és rajtam kívül. A régmúltban pedig nem volt sem idő, sem lehetőség igazán kutatni. Azt meg kizártam, hogy Renée túl régóta tudhatna dolgokat, amik a felismeréshez vezetik. Mielőtt eljöttem Phoenixből, tudtommal nem volt titka előttem. Carlisle-ék négy éve költöztek vissza Forksba hetven év után, kizárt volt, hogy valaki mostanában anyámnak beszélt volna. Meg tavaly az esküvőnkön sem sejtett még semmit. Nem maradt más megoldás csak a parti. Ott majd megvilágosodunk, ebben biztos vagyok. Közben, csak azért, hogy eltereljem a gondolataimat, segíteni kezdtem Alice-nek a parti szervezésében, és rájöttem, hogy nem is olyan rossz dolog egy bulit összehozni. Így, hogy belülről láttam, mennyi munkával jár egy ilyen rendezvényt megszervezni úgy, hogy minden akkor és úgy történjen, amikor és ahogy kell, megfogadtam, hogy soha többé nem fogom bojkottálni Alice partijait. Túl sok munka áll mögötte.
Eljött a házassági évfordulónk. Egy éve volt, hogy utoljára láttam Renée-t és Philt. Furcsa, akkor szinte biztos voltam benne, hogy utoljára látom őket, míg élnek. Akkor még emberként úgy voltam vele, hogy semmiképpen sem szabad megtudniuk, mivé fogok változni. Most pedig azzal a biztos tudattal várom az anyámat, hogy az apám, aki a hátam mögött állt, tisztában van vele, hogy nyolc, szó szerint vérszomjas csúcsragadozó között van a Cullen ház nappalijában. Miközben abban is biztos voltam, hogy az anyám néhány perccel azután, hogy megfogja a jéghideg kezemet, az arcomba fogja mondani, hogy mi vagyok. Csak éppen azt nem tudtam még mindig, hogy honnan tudja az igazságot. Megjöttek. Még néhány perc, és fény derül a titokra. Seth beállt a Mercedesszel a ház elé.
– Sziasztok! – köszöntöttem őket a régi, emberihez nagyon hasonlító hangon, Charlie-n láttam a szemem sarkából, hogy meg van rökönyödve a hangváltoztató képességemen. Észrevétlenül a fülébe súgtam: – Ne feledd apa, mi mind egy szálig hivatásos hazudozók vagyunk! – miközben mosolyogtam rá.
– Jól utaztatok? – szóltam immár Renée-hez, miközben lesiklottam a lépcsőn, a ház elé.
– Igen drágám, jól. Ez a Seth talpig úriember lett, mióta nem láttam.
– Igen, a Cullenek jólneveltsége hatással van rá. – Nem bírtam ki, hogy ne szóljak be. Seth persze nyakig elvörösödött, bár az ő esetében ez inkább barnulást jelentett.
– Jaj, Bella, olyan sápadt vagy. Olyan karikásak a szemeid, sírtál? Vagy nem aludtál az éjjel, mert aggódtál az utazásunk miatt? – Jellemző, mindig azt hiszi, hogy valamilyen vele kapcsolatos apróságon aggódom.
– Nem, Anya, teljesen jól vagyok, sőt jobban, mint valaha. – Ebben a másodpercben ért oda hozzám.
Emberi szemmel láthatatlanul körbenéztem gyorsan mindenkit. Még Charlie is ugyanúgy meg volt merevedve, mint mi, vámpírok. Várta az eseményeket. Emlékszem rá, nem sokkal az összekerülésünk után már én is átvettem ezt a megmerevedő vámpírszokást Edwardtól, ha valami szokatlan vagy váratlan esemény történt. Könnyebb volt úgy koncentrálni az adott helyzetre, hogy nem kellett a testmozgásra figyelni. Úgy látszik apám is felvette ezt a jó kis szokást, öntudatlanul. Annyi volt a különbség a látomás és a valóság között, hogy nem próbáltam elhúzni a kezem anyám érintése elől, hanem hagytam, hogy megfogjon. Minden figyelmem az arcán volt. Hozzám ért. Megdermedt a jeges, hullahideg bőrömtől. Mélyen az arcomba nézett, majd a kezemre, végül pedig végigmért tetőtől talpig, mígnem a legvégén odafagyott a tekintete a lábamon virító tűsarkú szandálra, amiben éppen az előbb libegtem le kecsesen a lépcsőn. Elismerem, ez a mozgáskultúra az én esetemben egyenlő volt a beismerő vallomással. Mivel nagy vonalakban tudtam, hogy mi fog történni, ezért láttam az arcán a felismerést tükröződni, de ellenállt a vágynak, hogy azonnal félrehívjon, ehelyett udvariasan szólt Carlisle-hoz:
– Sziasztok! Örülök, hogy itt vagyunk újra. Olyan kedves ez a meghívás, Carlisle. Az ingyen repülőjegy azért túlzás volt.
– Renée, ne szabadkozz! Ez semmiség volt és a családban marad, ha mondhatok ilyet?
– Hát akkor, köszönöm! De most egy percre, ha megbocsátanátok! Szeretnék Bellával négyszemközt beszélni néhány szót.
– Mit szeretnél? – kérdeztem teljes ártatlanságot színlelve, amikor tizenöt méternyivel arrébb mentünk az erdő irányába. Ő azt hitte, elég messze vagyunk ahhoz, hogy ne halljanak minket, de apámat és Philt leszámítva mindenki hallott minden egyes szót, ami elhangzott közöttünk. Pontosabban Charlie is hallott mindent, mert Alice súgta neki folyamatosan a szavainkat, persze Phil hallótávolságán kívül. Tetszett, hogy Charlie a cinkosunk lett.
– Ezek szerint az utolsó szóig igaz. Közel harminc éven át nem hittem volna, hogy akár egy szó is igaz belőle. Bella, kicsim, ne nevess ki azért, amit most mondok. Bella, azt hiszem, tudom mi vagy. Te vámpír vagy? Miért? Hogy tehették ezt veled? – Megállt, szünetet tartott. Várta, hogy nevetve tiltakozni kezdek ezen a reményei szerint nyilvánvaló ostobaságon, de nem tettem, hiszen igazat mondott.
– Anya, nem nevetek. Ugyanis nincs min nevetni. A színtiszta igazságot mondtad most ki. A miértre a válaszom: azért, hogy ne szűnjek meg létezni ebben a világban. A hogy tehettékre pedig az a válasz, hogy csak azért tették, mert szeretnek, és nem akartak elveszíteni. Kérdezz még nyugodtan, de előbb én kérdezek egyet: Kitől tudod, hogy én vámpír vagyok? Azzal ugyanis, hogy valaki ezt elárulta neked, és még feltehetően sok embernek, óriási veszélybe sodort nem csak téged, hanem minket, és valószínűleg egész Forks lakosságát.
– Hát, kicsim, az az ember, aki nekem árulkodott nem hiszem, hogy sok veszélyt okozna, ugyanis réges-régen halott.
– Ezt meg, hogy érted?
– Aki árulkodott, az a te dédnagyapád volt, Robert nagypapa. Te már nem ismerted. Tíz éves korom körül vigyázott rám egyszer, és mivel nem bírt már velem, elkezdte mesélni a régi Quileute legendákat. Ő a feleségétől hallotta, aki indián volt. Mesélt a misztikus farkasokról és az ellenségeikről, a hidegekről. Élvezettel hallgattam a meséket egész délután úgy, hogy egy szót sem hittem el belőle. El is felejtettem volna szépen őket, ha Maria néni, a felesége, amikor hazaért meg nem hallotta volna, hogy mit mesél nekem az öreg. Mellesleg, róla kaptad a második neved. Iszonyatosan megrémült és dühbe gurult, hogy a szomszéd törzs két legféltettebb titkát, amit neki sem lett volna szabad tudnia, átadta Robert bácsi egy pletykás tízéves kislánynak. Persze Robert bácsi sem hitt az egészben, hiszen kívülállóként nem is hallott addig az egész valóságtartalmáról. Ekkor azonban Maria néni megosztott vele egy részletet, ami addig az öregnek sem tűnt fel. Emlékeztette a gyerekkorában látott gyönyörű és félelmetes idegenekre, akik akkoriban Hoquiam környékén éltek. Ekkor vésődött belém a két történet örökre, láttam a nagyapám arcán a félelemmel vegyes borzongást, amit az emlék váltott ki belőle, és tudtam, hogy igaznak kell lenni a történetnek. Ő is abban a pillanatban döbbent rá, hogy a hidegek története igaz. Attól a naptól fogva tudom biztosan, hogy a természetfeletti lények és történetek akár mind egy szálig igazak lehetnek. Ezért voltam mindig olyan megszállott a természetfeletti dolgokkal kapcsolatban, mert azt kerestem, hogy mennyire igazak vagy kitaláltak ezek a dolgok. A legtöbb esetben csalódtam persze, de ezek szerint a vámpírok tényleg léteznek. Maria néni megesketett, hogy soha senkinek nem mondom el a két történetet. Sőt, még arra is megesketett, hogy ha valaki megkérdezi, hogy hallottam-e ezekről a legendákról, letagadom az egészet. El is temettem magamban a dolgot jó mélyre. Eszembe se jutott, míg tavalyelőtt, Phoenixben, amikor a kórházban feküdtél, hozzá nem értem Edwardhoz egy pillanatra, akkor mozdult meg a fejemben egy apró kis szikra, hogy emlékeznem kéne valamire, amire nem tudok, pedig tudtam, hogy fontos lenne. Azt viszont már akkor láttam rajtatok, hogy ez több, mint diákszerelem. Láttam rajtatok, hogy erősebb érzelmek kötnek titeket össze, mint ami engem valaha is kötni fog bárkihez. Utána, amikor tavaly tavasszal nálam jártatok, már tudtam, hogy eldőlt a sorsod. Vagy vele, vagy senkivel. Bella, én láttam, hogy ti ketten nem tudtok élni egymás nélkül. Láttam Edward szemében a gyötrődést csak azért, mert el kellett válnia tőled néhány percre. Ugyanakkor láttam a te szemedben ugyanazt a kínt, amikor néhány percig velem kellett beszélned, és ő nem lehetett közvetlenül melletted. Az isten is egymásnak teremtett titeket. Nem akartam akkor mondani, de biztos voltam benne, hogy ti együtt fogjátok leélni az életeteket.
– Anya – megfogtam a kezét bátorításként, eléggé érzékenyen reagáltam a témára, talán azért, mert elég sokat kellett várnom a beteljesülésére –, kijavítalak. Mi nem éljük le az életünket. Mi a szó legszorosabb értelmében, az örökkévalóságig fogunk együtt élni. De folytasd csak, amit elkezdtél. Beléd fojtottam a szót.
– Aztán egyszer csak, amikor otthon a mélyhűtőben kotorásztam, a hidegtől majd’ lefagyott a kezem. Ahogy kivettem a kezem a hűtőből hozzáértem saját magamhoz, olyan volt, mint Edward érintése, és mint, most, a tiéd. Beugrott a sztori, hidegek! Utána kutattam a neten, és megláttam egy képet, miközben keresgéltem. Azt hiszem az volt a címe, hogy a művészetek éjjeli patrónusai, vagy valami ilyesmi. A kép alatt pedig csak annyi, hogy: „Solimena műve az 1600-as évek végéről”. Az egyik alak a képen. Azt hittem infarktust kapok. Előtört az emlék. A saját nászom. De nem voltam képes elhinni. Ebből bizonyosodtam meg, hogy mivé lettél. Bella, megérte? Milyen érzés? Azt láttam, hogy a többieknek sárga a szeme, a tiéd hogyhogy barna maradt?
– Hú… Anya! Most nagyon megkönnyebbültem. Már azt hittük, valakit kénytelenek leszünk nagyon csúnyán megleckéztetni.
– Ezt meg hogy érted? – Láttam, hogy megrémült a szavaimtól, de ez volt az igazság.
– Úgy, hogy a mi világunkban a fő szabály, hogy senki sem tudhat a létezésünkről. Aki megtudja, azt vagy át kell változtatni, vagy meg kell ölni. De nyugodj meg, mi egyikre sem vagyunk hajlandóak, ebből kifolyólag már több száz emberi lény tud a létezésünkről, csak ők megbízhatóan tartják a szájukat! Anya, ezt még Philnek se mondhatod el, érted? Hogy az előző kérdéseidre is válaszoljak: Igen, megérte. Mindörökre együtt maradhatok Edwarddal és a családommal. Azok az idegenek, akikre a nagyapád emlékezett, az Carlisle, Edward, Emmett, Esme, és Rosalie voltak. Akiket pedig a képen láttál, Aro a sovány elöl. A nagydarab, aki mögötte van, Marcus. A harmadik pedig Caius. Sajnos mindhármukat ismerem már, még emberként egyszer kénytelen voltam találkozni velük. A negyedik a képen pedig te is tudod, hogy kicsoda. A kép eredetije, amit a neten láttál, ott lóg Carlisle dolgozószobájában. Ezért tudom, hogy ki, és hogyan néz ki a képen. Hármójuk miatt van itt mindenki veszélyben a tudása miatt. A következő kérdésedre a válasz. Hogy milyen érzés? Nézz rám! Láttál te engem valaha is tűsarkakon menni? Elárulom, bárkit megszégyenítően tudok akár táncolni is benne. Ez pedig csak egy része, a másik része, hogy olyan erős is vagyok, több szempontból is, hogy azt el sem tudod képzelni. Anya, most már elmondom, te úgy gondolod, hogy mi most egymás közt beszélgettünk, de valójában Phil az egyetlen, aki nem hallotta minden egyes szavunkat. Még apa is tudja miről beszéltünk, hallom, ahogy Alice folyamatosan suttogja a fülébe minden egyes szavunkat. Apa néhány hónapja szintén a beavatottak közé tartozik. Őt se szándékosan világosítottam fel, csak nem volt más választásom, mint az erőmet használva megmenteni az életét, és ezzel lebuktam előtte. Ne sértődj meg ezen, kérlek! Nekünk nincs titkunk egymás előtt. Annál sokkal jobban tiszteljük egymást. A szemem pedig azért barna most, mert egy nyamvadt kontaktlencse van a szememben, de ha vársz néhány percet, megláthatod az igazi színét is a szememnek, ugyanis kivenni már képtelenség lenne a lencsét, a mérgem hamarosan szétmarja.
– A mérged?
– A vámpírok halálos mérge az, amitől a test is átalakul azzá, ami most vagyok. De ez egy hosszú történet. Kérdezz meg bárkit róla a családból, mindent elmondunk, te mostantól a mi oldalunkon állsz! Légy erős, még két dolgot kell elmondanom neked, hogy átérezd a súlyát az egésznek! Hogy mit kockáztatsz, ha elárulod a titkunkat. A másik legendában, amit említettél, ugyanannyi igazság van, mint a sajátunkban. E miatt a titok miatt a Quileute-ok a szövetségeseink, és most már a barátaink is. Őket ugyanúgy halálos veszélybe sodorja a lelepleződés, mint minket. Ugyanúgy természetfeletti képességeik vannak, mint nekünk. A másik dolog, ami miatt biztosan tudom, hogy megbízhatok benned, az valaki, akit még nem ismersz, de jobban fogod őt szeretni, mint engem vagy saját magadat. Végül is, egy sajnálatos balesetből kifolyólag miatta lettem azzá, aki most vagyok. – Úgy éreztem, könnyebben feldolgozza a vámpírrá válásomat, ha okkal történt, mint ha megtudná, hogy valójában önszántamból is vérszomjas gyilkossá akartam válni.
– Bella, kiről beszélsz? Teljesen felcsigáztál.
– Előre bocsátom, nagyon furcsa lesz ezt hallanod, de ő tényleg az, akinek mondom, és annak ellenére, amit látni fogsz.
– Miről beszélsz?
– Renée, van egy unokád.
– Mi??
– Kicsim, gyere ide a nagyihoz – mondtam ezt ugyanazzal a hangerővel, amivel eddig beszélgettünk.
– Ezt biztosan nem hallotta.
– De hallotta, anya. Félig ember, félig vámpír. Edward a biológiai apja. A szüléskor szerzett sérüléseim miatt kellett átváltoznom vámpírrá, de én erre akkor már elég régóta készültem, hogy esetleg megtörténhet. Ne lepődj meg, egy hónap múlva lesz egy éves, de biológiai szempontból most olyan nyolc-kilenc évesnek felel meg! A nászéjszakánkon fogant, és egy hónappal később meg is született.
– Az a rejtélyes vírusfertőzésed tavaly. Éreztem, hogy valami nem stimmel, de annyira összeszedett volt minden, hogy fel sem merült bennem az, hogy valaki félrevezet. Bella, meddig fog élni, ha ilyen gyorsan nő?
– Halhatatlan, mint mi. Még hat év, és felnőtt lesz. Bár, ez nem biztos, lehet, hogy hamarabb fog felnőni. Utána már nem változik soha többé.
– Anya, pontosan huszonnyolc nap múlva lesz az első szülinapom, holott már a nyolcadiknak is meg kellett volna lenni – kotyogta közbe Nessie, miközben kijött a házból.
Láttam anyám arcán a hitetlenséget, majd az őszinte csodálatot, és végül a felismerést, ahogy Nessie arcában meglátott minket az apjával. Nessie azonnal elbűvölte. Majd rögtön egy kicsit meg is ijesztette. Jó húsz méterről ugrott a karjaim közé.
– Picurkám, ne légy igazságtalan. Neked több ezer szülinapod lesz még. Míg az embereknek csak hetven-nyolcvan adatik meg.
– Bella, mi volt ez?
– Mondom, hogy iszonyú erősek vagyunk. Én simán ugrok kétszáz métert egy lépés nekifutással. Ő majdnem olyan erős, mint egy igazi vámpír, és ugyanúgy sebezhetetlen.
– De… ez hogy lehetséges?
– Renée, neki van egy érdekes képessége. Meg tudja neked mutatni az emlékeit és a gondolatait. Sok mindenre magyarázatot fog adni, vele jársz a legjobban. Ő nem magyarázni fog, hanem megmutatja. – Láttam a döbbenetet az arcán, de a kíváncsisága még legyőzte a sokkhatást, amit az információözönnek kellett volna okoznia nála.
– Bella, nektek is van „érdekes” képességetek?
– Van. Edward például tudja olvasni minden ember gondolatait, kivéve az enyémeket. Alice belelát időnként a jövőbe, Jasper befolyásolni tudja az emberek hangulatát. Én pedig, hm… gyakorlatilag élet és halál ura vagyok másfél kilométeren belül magam körül.
– Ezt meg, hogy érted?
– Nessie, mutasd meg a nagyinak!
– Bella, Nessie a neve?
– Nem, a teljes neve Renesmee Carlie Cullen. Gondolom, ki bírod találni, hogy jött össze a neve.
– Azt hiszem, igen.
Ebben a másodpercben éreztem meg a szememben a változást. Éreztem, hogy a lencse anyaga szétoszlik. Egy pillanatra elfordultam. Behunytam a szemem, és úgy fordultam vissza Renée felé. Tudtam, hogy a legszebb, aranyosan csillogó borostyán színében van a szemem, mert négy napja vadásztam utoljára. Ilyenkor volt a legszebb. Anyámnak meg ráadásul a kedvence volt a borostyán. Finoman megfogtam a karját, úgy szóltam hozzá:
– Nézz rám, Anya! Szólj, ha az arcomba nézel!
– Igen drágám, az arcodat nézem.
Kinyitottam a szemem. Láttam az ámulattal vegyes csodálkozást az arcán, tudtam, hogy rabul ejtettem a lelkét, örökre. Úgy nézett rám, mintha magát istent látta volna. Láttam rajta, hogy soha nem fog elárulni. Eltöltötte a lelkét a földöntúli szépségem. Hirtelen megfogalmazódott bennem valami. Apám soha nem tudott titkot tartani, vagy legalábbis a barátainak mindig, mindent elmondott. Anyám állandóan pletykálkodott mindenről, mindenkivel. Nem tudtam, honnan örököltem a kegyetlen titoktartó képességem. Anyám lassan harminc éve őrizte ezt a titkot, amit még nekem se mondott el. Már tudtam, hogyan voltam képes az igazán fontos titkokat megtartani.
– Bella… ez hihetetlen. Ilyen szépet nem láttam, amióta csak élek.
– Anya, ez csak addig lesz így, míg meg nem látsz napfényben.
– De hát a nap a halálos ellenségetek, nem?
– Hülye Hollywood! – fortyantam fel, egy pillanatra. Láttam anyám szemében a rémületet felvillanni. Sajnáltam, hogy látnia kellett, milyen, amikor gyilkos indulatokat tükröz a szemem. – Nyugi, Anya, semmi baj! Tényleg halálosan veszélyes vagyok. De titeket soha sem bántana egyikünk sem. Semmi baj sincs a nappal, csak ha valaki meglátna napfényben, rögtön tudná, hogy minden vagyok, csak ember nem. Van viszont egy apróság, ami nem jelent semmit annak, aki nem ismert eddig, vagy régen nem találkozott velem, és már elfelejtette a hangom. Ugyanis az átváltozáskor az is megváltozott kicsit, csak most utánozom neked a régi hangom. Ezt is elmondom, úgy látom, könnyebben veszed ezt az egészet, mint vártam.
– Hogyan változott meg a hangod?
– Tudod, az átalakulás az egész testet átalakítja. – Ezt már az igazi hangomon mondtam neki, tátott szájjal hallgatta a harangozó csengést a számból. – A külső kinézetünk nagy részén, és az elménken kívül semmi, de semmi nem marad meg belőlünk. Teljesen mások leszünk, de ezt majd később elmagyarázom.
– Bella, olyan a hangod, mintha az angyalok énekelnének. Gyönyörű, még soha az életben ilyen szép hangot ember szájából nem hallottam – mondta olyan áhítattal, hogy azt hittem rögtön elájul.
– Anya, egyszerű ez, úgy veszem észre, nem figyelsz eléggé arra, amit mondok, már nem vagyok ember. Apa is azt mondta, hogy angyal vagyok, de ne felejtsétek el egy pillanatra se, hogy én a pokolból vagyok itt, nem a mennyországból. – Renée illata úgy perzselte a torkomat, hogy alig bírtam megállni, hogy ne vessem rá magam. – Alig bírom megállni, hogy ne támadjalak meg, és szívjam ki a véred az utolsó cseppig. Pedig nem is régen vadásztam. Kegyetlenségnek hangzik a saját lányod szájából ez, de szomjazom a véredre, és nemcsak arra, hogy belekóstoljak, hanem ki akarom szívni az utolsó cseppig, nem törődve egy pillanatra se azzal a ténnyel, hogy ezzel megöllek téged. A saját anyámat. Borzalmasan bántja a lelkem ez a dolog, de ez is a lényem része már. Ezt az árat fizetjük a halhatatlanságért. Olyan érzés, mintha lángoló vasdarabokat szurkálna valaki a torkomba, minden egyes levegővételkor. Mindig szólj előre, ha meg akarsz látogatni. Előtte elmegyünk vadászni, hogy ne legyünk szomjasak. Csak addig vagytok tőlünk igazi biztonságban, míg nem vagyunk kiéhezve a vérre.
– Te vadászol? Mire?
– Grizzlykre, pumákra, antilopokra, meg mindenre, amiben több vér van két liternél. Kivéve az embereket.
– Mivel vadászol ezekre az állatokra?
– A fogammal, meg a fizikai erőmmel. – Láttam a színtiszta hitetlenséget a szemében. – Majd Nessie megmutatja, ha érdekel. Amikor fele ekkora volt, úgy ölt meg egy kétszáz kilós pumát, hogy annak esélye sem volt ellene fordulni. Ő pedig csak félig vámpír. Kérdezd meg apát, hogyan mentettem meg az ő és Billy életét! De figyelmeztetlek, halálra fogsz rémülni!
– Nem tudom, mit gondoljak rólad? Olyan bonyolult az egész.
– Tudom, Anya. Csak egyet ne felejts el! Örökre a lányod maradok, itt belül. – a fejemet kocogtattam, hogy értse, mire gondolok.
– Miért nem itt? – kérdezte a szívem helyére téve a kezét, mindig is érzelgős volt.
– Azért anya, mert ott nekem már semmilyen részem sincs. Nekem már nincs szívem, a szó fizikai értelmében.
– Ezt meg, hogy érted?
– Pont olyan vagy, mint apa. – az égre emelt szemeimet forgatva mondtam ezt neki – Hallgasd meg a szívem, hogy dobog-e? – amikor odahajolt, szándékosan abbahagytam a lélegzést is. Legalább három percen keresztül rá volt hajolva a kőkemény mellkasomra, én pedig megdermedve álltam, míg fel nem fogta, hogy ha három évig állunk ott, akkor sem fogja hallani a szívem megdobbanni, és nem fogok levegőt sem venni. Kétségbeesetten nézett az aranyló szemeimbe. – Anya, én emberi szempontból halott vagyok. Ezért nem tudok már meghalni sem – tettem még egy fanyar mosolyt a mondandóm ezen részének a végére. – A szívem kővé dermedt és örökre megállt a tavalyi szülinapomon, azóta vagyok vámpír. A levegőt meg csak a beszéd, és a szaglás miatt szívom be, egyébként semmi szükségem rá.
– Annyira sajnállak, kicsim. Mivé lettél? Nem lehet visszafordítani? Olyan egészségesnek látszol, a szokásosnál is fakóbb sápadtságod ellenére.
Megráztam a fejemet.
– Ez örökre szól, nincs semmilyen módja a visszatérésnek, de azt hiszem, hacsak Edward nem akarná minden áron, akkor sem akarnék visszaváltozni, ha lehetne. Ne sajnálj semmit! Boldogabb vagyok most, mint bármikor ezelőtt. Te voltál az utolsó feladat a mostani létezésemben, ami megoldatlanul lebegett minden nap a fejem felett. De most ez is megoldódott. Nyugodtan nézek a jövőbe. Soha ne bánkódj miattam, anya! Egyetlen bajom van csak veled kapcsolatban. Soha többé nem mehetek Jacksonwille-be, legalábbis, nappal. Egyetlen régi ismerősömmel sem találkozhatok a későbbiek során. Néhány év múlva mindenkinek feltűnne, hogy tizenkilenc éves maradtam.
– Mit beszélsz? Majdnem húsz vagy!
– Hát az igaz, hogy leéltem húsz évet, de nem tűnt fel, mit mondtam az előbb a halállal és az elmúlással kapcsolatban? Én az elmúlt majdnem egy évben egy percet sem öregedtem, anya. Emlékezz a képen Carlislera! Ő most pontosan úgy néz ki, mint a kép készítése idején. Én, ebből a szempontból, már pontosan olyan vagyok, mint ő. Ha nem történik semmi rendkívüli, én is ugyanígy fogok kinézni, amikor a naptár már kétezer-háromszázat fog mutatni.
Megdöbbent, vagyis inkább sokkos arckifejezéssel állt velem szemben. Láttam, hogy az összeomlás határára került, de már mindent tudott, amit kellett. Nem kellett tovább terhelnem. Lassan bementünk a házba. Nessie-t kézen fogva vezette. Látszott a mozgásán, hogy Nessie közben folyamatosan vetíti neki az emlékképeket. Amikor beértünk láttam a megkönnyebbült arcokat. Tudták, hogy Renée volt a legkeményebb dió. De már Nessie kezei közt volt. Ez pedig azt jelentette, hogy mindent a lehető legkíméletesebb módon fog megtudni rólunk, csak amíg ez tart, Philt távol kell tőle tartanunk, de Alice és Rosalie már elterelték a TV irányába baseballt nézni.
Eszembe jutott, hogy alig két hete azon gondolkodtam a szobámban Charlie-nál, hogy miután onnan eljövök, már csak az anyám marad a régi életemből, ami az emberi lényemhez igazán hozzáköt. Ő maradt az egyetlen, aki miatt fenn kellett tartani az emberi látszatot napra készen, hogy bármikor Bella Swan tudjak lenni. De ez a kényszer is megszűnt ma. Nyugodtan eltemethettem magamban Bella Swant. Emlékké tettem az emberi lényemet. Mostantól átadtam végleg magam annak, ami lettem. Nem gondoltam többé a múltra, lezártam az agyamnak azt a zugát, ahol ez a részem létezett a nap minden percében. Elszakadt az utolsó szál, ami őt a mindennapi jelenben tartotta. Felmentem a szobánkba, ami Edwardé volt régen. Megfogtam a dobozkát, amiben a barna kontaktlencséket tartottam. Az utolsó eszközét a színlelésnek. Azt hiszem, lassan két és fél éve ezt a percet vártam. Nyugodtan megtehettem, amire készültem, mert Angelának hála, Forksban mindenki úgy tudja, hogy a Culleneknek egy vírus miatt sárga a szemük. A WC fölé tartva a dobozt, a kezemmel összepréseltem, majd beleejtettem a csészébe, és végül lehúztam. Elöntött a boldogság, ettől a másodperctől kezdve elkezdhetem végre élni a magam által választott életet. Az átalakulásom ebben a percben fejeződött be végleg. Nem akkor, amikor közel egy éve felébredtem egy örök és végtelen napra. Ettől a pillanattól kezdve csak vámpír vagyok. Megszűntem ember lenni. Ennek pedig így kellett lennie. A hatalmamat figyelembe véve, ez egy embernek, vagy részben embernek, túl sok lett volna. Túl nagy ez a felelősség ahhoz, hogy bármilyen emberi gyengeséget megengedhessek magamnak. Lementem a nappaliba a többiekhez. A parti már javában tartott, Nessie és anyám persze el voltak húzódva az egyik sarokban álló fotelba, de Phil úgy tudta, hogy a nagyi ismerkedik a fogadott lányunkkal. Az megint más kérdés volt, hogy mit mondunk neki jövőre, vagy néhány év múlva, Nessie-vel kapcsolatban. Ezen majd ráérünk akkor aggódni. Létezésem során először, jól éreztem magam egy partin. Úgy látszik, ez a buliktól való viszolygás is a múltam része volt. Ez, a régi egyensúlyérzékemet és önértékelésemet figyelembe véve, nem volt csoda. Ahogy siklottam lefelé a lépcsőn a nappaliba, megláttam a tükörképem az üvegfalon. A repülő mosdója óta már tudtam, hogy nem szabad elkezdenem figyelni a képet, hanem gyorsan el kell raktároznom az első benyomást magamról. Minden rendben van, ugyanaz a tökéletes lény tükröződik most is, mint a repülőn. Bella Cullen már szereti a bulikat, mert megmutathatja a magabiztos szépségét. Örültem neki, mert Alice-t ismerve, az elkövetkező örökkévalóságban valószínűleg az őrületbe kergetnének a partijai, ha nem tudnám azokat élvezni.
0 comments:
Megjegyzés küldése