7. fejezet

7. Úton hazafelé

A hazafelé tartó repülőúton feltettem azt a kérdést Carlisle-nak, amit a három nappal korábbi esti beszélgetéskor szerettem volna, csak a téma nem engedte meg, hogy eltereljem a figyelmét a fő problémáról, ezért ráhagytam.
– Carlisle, hogy értetted azt, hogy „jócskán tehetünk”, a fizikai erőmről?
–Úgy, drága… – megakasztotta valami a gondolatait – lányom, tényleg Bella, ezt Rosalie-nak el ne áruld, mert elsüllyedek, ha megtudja, de már sokkal inkább tekintelek a lányomnak, mint őt. Pedig csak a nagyapád vagyok, bizonyos értelemben – mosolygott rám félszegen. – Annyira éretten gondolkozol a korodhoz képest, már ne haragudj! Az egész családból Esme és Edward elkötelezettsége mellé csak te érsz fel, hacsak túl nem szárnyalod még őket is.
– Nem haragszom, miért is haragudnék. Hiszen már örökre tizenéves maradok, hála nektek. Az én számomra az életkor említése elveszítette a tavalyi születésnapomkor a jelentőségét. Ezért hagytam rá Alice-re is a parti ötletét, kétszáz év múlva is a tizenkilencediket fogjuk ünnepelni, ugyanúgy, mint most. Csak majd magunkban tesszük hozzá, hogy „kétszázegyedjére”. Azt hiszem értem, mit akarsz ezzel mondani. Emlékezz mit mondott rám Renée is mindig: „Bella, te harmincöt évesnek születtél, és minden nappal egyre középkorúbb leszel.” Nem tudom, hogyan csinálom, de amióta csak az eszemet tudom, soha nem volt egyetlen átgondolatlan döntésem vagy felelőtlen cselekedetem sem, kivéve azt a néhány bolond hónapot, míg Edward nem volt velem. Amikor megszavaztattam veletek az átváltoztatásomat, már akkor tudtam, hogy úgyis vámpír leszek. Egyedül a te, és Jasper szavazatában nem voltam száz százalékig biztos. De abban, azért majdnem biztos voltam, hogy Jasper Alice mellé áll, és tudtam, hogy mindennél jobban bántja, hogy meg akart ölni, ezért reméltem, hogy az átváltozásom mellett szavaz. Ezzel pedig a kocka el volt vetve. Nyolcból öt. A te szavazatod pedig mindent vitt. Igazság szerint téged kellett volna elsőnek megkérdeznem, de nem mertem, és akkor lehet, hogy Rosalie is igennel szavazott volna a meggyőződése ellenére. Köszönöm neked még egyszer azt az igent, mérhetetlenül boldoggá tettél vele. Csak akkor, abban a helyzetben nem volt szabad kimutatnom, hogy mennyire örültem neki. Csak Edward lelkét akartam lenyugtatni, hogy ne marcangolja magát az én lelki üdvöm miatt. Inkább vele az örök kárhozat, mint a mennyország nélküle, hogy a ti hitetekhez kapcsolódjak. Jól elkanyarodtunk attól, amit kérdeztem, apa – mosolyogtam rá a legőszintébb mosolyommal, amit eddig csak az igazi apámnak tartottam fent a lelkemben, mert Carlisle tényleg a második apám lett, és majd a jövőben egyszer az egyetlen is marad. Ettől egy pillanatra elszomorodtam, de kíváncsi voltam a válaszára, ezért újra megkérdeztem: – Miért is tehettek ti, az én erőmről?
– Szóval, abban a néhány napban, mikor – Jacobnak hála – rájöttünk, hogy Nessie-nek vérre van szüksége a további fejlődéshez, és te elkezdtél vért inni, mit gondolsz, mennyi vért ittál?
– Nem tudom, homályosak az emlékeim. Talán tíz litert?
– Bella, három megye szabadon megvásárolható nulla negatív vérkészletét felvásároltam. Én magam is megdöbbentem rajta, mikor Nessie megszületett, hogy csak három vagy négy liter vér volt otthon, utánanéztem, előtte összesen negyven litert halmoztam fel. Ez azt jelenti, hogy mivel hagyományos módon egy cseppet sem használtunk fel belőle, és vámpír „módon” sem, harmincöt liter vért ittál meg, jó négy nap alatt. Ebből talán, hét-nyolc veszett oda a szüléskor a hasadból. Úgy számoltam legalább huszonöt litert dolgoztál fel a testedben. Aminek maximum a fele kerülhetett bele Nessie testébe, tehát legalább tizenkét-három litert a te tested dolgozott fel. Egy vámpír, ha nem akar vérengzeni, hanem csak a szomját elégíti ki a szükséges mértékben, akkor kéthetente öl meg egy embert. Ez azt jelenti, hogy benned az átalakulásod kezdetekor legalább négyszer annyi alapanyag volt a méreg számára, mint a saját vérmennyiséged. Ezért mondom, hogy tehetünk mi is arról, hogy ilyen erős lettél. Már kiderült a kutatásainkból, hogy amilyen vérbő valaki az átalakulása kezdetekor, körülbelül ahhoz mérhető lesz a végső ereje. Bella, eszerint benned négy „vámpírnyi” erő egyesül. Ez az elméletem. Ezért vagy szerintem erősebb bárkinél a fajtánkból, és szerintem, nem is lesz nálad erőteljesebb vámpír mostanában. Még az is lehet, hogy egy kicsivel a mostaninál is erősebb leszel.
– De hát… azt mondtátok, hogy gyengülni fogok majd nagyjából egy évvel az átalakulásom után?
– Igen, ez normális esetben így is szokott lenni.
– Kösz szépen! Ezt megint megkaptam. Hát én körülöttem már soha semmi nem fog normálisan zajlani?
– Bella, úgy látszik neked ez a sorsod. Még azon sem csodálkoznék, ha… – mondta mosolyogva, ahogy eljátszott egy gondolattal.
– Carlisle, mire gondolsz?
– Bocsáss meg! Nem akarlak megbántani, csak eszembe jutott egy furcsa lehetőség, de nem mondom el, hogy mire gondoltam, mert nem akarlak megbántani, vagy szomorúnak látni. Egy nagyon ostoba gondolat volt csak.
– Na jó, nem kell elmondanod, de ígérd meg, hogyha már nem fog a dolog megbántani, akkor elmondod! – Mosolyogtam a mondandómhoz, mert nem akartam, hogy követelésnek érezze a kérésemet, de valójában, majd’ szétvetett a kíváncsiság, hogy megtudjam, mi jutott eszébe. – Most akkor gyengülni fogok, vagy sem?
– Rendben, ezt megígérem, egyébként meg, fogalmam sincs. A papírforma szerint gyengülnöd kellene, de szerinted hány olyan ember élt a földön eddig, aki több tíz liter vért ivott meg, és utána vámpírrá változott, hm?
– Egy sem. Ki van zárva. Csak én vagyok ilyen morbid.
– Nem vagy te morbid, csak különleges. Minden szempontból. Annak idején azt hittük Esmével, hogy majd Edward és Rosalie egy párt fognak alkotni. Gyönyörű pár lettek volna. Nem is értettem eleinte, Edward mit eszik rajtad, de ahogy megismertelek, a gondolkodásod, a felfogásod, a hűséged, az önfeláldozásod, és nem utolsó sorban a szerelmed, amit iránta érzel és éreztél már emberként is, attól, ahogy rád nézett, az altatódal, amit írt neked… tudtad, hogy kilencven év alatt ilyen gyönyörű zenét még nem komponált? Amikor először játszotta, kivétel nélkül szúrt a szemünk a gyönyörűségtől és nem tudtuk, hogyan lehet ennyi szépséget kicsalni a zongorából, egyszerűen hihetetlen volt, nem lehet leírni az érzelmeket, amik akkor az arcán voltak és láttam a te arcodon az ő érzelmeit visszatükröződni. Attól ráeszméltem arra, hogy te vagy Edward tökéletes párja, a kiegészítője, a lelki társa, és az is tudatosult bennem, hogyha így vagy úgy, te megszűnsz létezni, akkor Edward is megszűnik. Még akkor is, ha velünk maradt volna. Ti így ketten vagytok egy egész. Mióta pedig átalakultál… hát Bella, sok gyönyörű vámpírnőt láttam háromszázötven év alatt, de te a párodat ritkítod.
– Köszönöm, Carlisle! Te is tudod, hogy a többiek mind szebbek nálam.
– Bella, én arról beszélek, ahogy most látlak, te három nappal ezelőtt megváltoztál. Néztél te azóta tükörbe? Ha nem, tedd meg! Meg fogsz döbbenni a saját látványodon. Eddig is szép voltál, egy gyönyörű vámpírlány. Feltehetően nem egy férfiember szívesen adta volna már eddig is az életét neked, ha el akarnád venni tőlük. De most, ha rád nézek, komolyan mondom, bánom, hogy nem vagyok ember, hogy neked adhassam az életem.
– Carlisle, hagyd abba! Ez már túlzás, ne is haragudj. Olyannak festesz le, amilyen nem voltam, és soha nem is leszek.
– Hagyd, hogy megmagyarázzam! A minapi döntésed óta, úgy látom, végleg megtaláltad a helyed a világunkban. Eddig is a helyén volt az eszed és szíved, és minden elvárhatón felül illeszkedtél be a családunkba, a világunkba, de néhány napja már nem csak egy tagja vagy a Cullen családnak, hanem az alakítója a családunk történetének, az egyik legerősebb jellemmé váltál a családban néhány hónap alatt. Hidd el, Bella, érzem, hogy bizonyos esetben még én is ki fogom kérni a hozzájárulásodat dolgokhoz, sőt hagyni fogom… nem, kérni foglak rá, hogy ha az a szükséges, te hozd meg a döntő szót a családunkban! Teljesen egyenértékű tagja lettél a vámpírok társadalmának, ha lehet ilyenről egyáltalán beszélni. Felnőttél ahhoz, amivé lettél, és ezt a tényt három nappal ezelőtt fel is ismerted. Ez olyan magabiztosságot adott neked, ami szinte süt belőled. Magam sem tudtam ezt addig, míg rá nem ismertem erre a tényre, csak azt éreztem, hogy valami hiányzik belőled. Bár voltak érdekes dolgok körülötted. Ez az átlagon felüli megfigyelőképességed. Csak tudnám, honnan vetted? Zavart, de nem tudtam segíteni abban, hogy megtaláld önmagad, vámpírként. Most pedig menj ki a mosdóba, és annak a tudatában, amit az előbb elmondtam, nézz a tükörbe, és hidd el, amit látsz! Az a nő, az a lény, aki visszanéz rád a tükörből, te vagy. Ne kételkedj többé magadban egy pillanatig sem, soha többé! Nem is láttam még hozzád foghatót, mióta létezem. A karizma, ami három napja körülvesz téged, letaglóz. Képtelen vagyok elhinni, de igaz. Ugyanolyan vagy, mint a lányod, mindenkit az ujjad köré tudsz csavarni, ha akarsz. Vagy… talán fordítva, ő olyan, mint te?
Nem válaszoltam neki, mert a hangsúlyában benne volt a kérdés költői jellege. Inkább megtettem, amire kért. Belenéztem a mosdó tükrébe. Láttam magam belülről kifelé haladva, láttam a szabálytalan ajkaimat, láttam a részleteiben össze nem illő államat, orromat, arccsontomat, szemeim állását. Azután láttam az összhatást, ami szomorkásan széppé tette az arcom. Kicsit még kifelé haladva, már látszódott a vámpírsággal együtt járó szoborszépség, a gyöngyház fényű és sima bőröm, amit körbeölelt, még inkább kiemelve azt, a sötét, mahagóni színű, lágy esésű hajzuhatag, ami lágyan omlott rá a tökéletes formájú vállaimra, és elől a melleimre. Nő voltam, belevesztem a részletek megfigyelésébe, és a hibák keresésébe. Elég! Miről beszél Carlisle?! Még így is tele vagyok hibákkal, az elmúlt hónapok során, miközben elmúlt az újdonság varázsa, apránként felfedeztem a régi testi hibáimat. Igaz viszont, hogy a változás pozitívan hatott az összképre. Dühösen hátat fordítottam a tükörnek és elkezdtem a falat bámulni magam előtt. Nem mehettem ki, éreztem az önuralmam ellenére, hogy feltört bennem a düh, ami rendkívül veszélyessé tud válni a mi esetünkben. Várnom kellett, míg lenyugszom. Sikerült néhány tizedmásodperc alatt visszanyerni a teljes uralmat magam felett. Bizonygatni kezdtem magamnak, hogy mivel valószínűleg jelenleg a legerősebb vámpír vagyok, kénytelen vagyok uralkodni magamon az eskümhöz híven, hiszen senki sem lenne képes megfékezni engem, saját magamon kívül. Ahogy erre gondoltam, elöntött a büszkeség az esküm miatt, és újra hatalmába kerített az a magabiztosság, amit három napja éreztem a dzsungel közepén, attól, ahogy éreztem, hogy eláraszt a nyugalom a lelkemben, és a hatalom, amit uralok általa. Elindultam kifelé a mosdóból, és mivel nő vagyok, hát egy utolsó pillantás a tükör felé, és akkor… megláttam, amiről Carlisle beszélt. Egy villanás, és beleégett a kép magamról, a saját csalhatatlan és kristálytiszta vámpíremlékezetembe. Azonnal behunytam a szemem, hogy ne zavarjon meg a látvány változása a tükörben. Mintha a húsz év ellenére, amit leéltem, több száz éves álomból ébredtem volna. Igaza volt az utolsó szóig. Sütött belőlem a magabiztos önbecsülés, egyszerre láttam meg magamban Rosalie gyönyörű-állhatatosságát, Esme hűséges-anyaságát, és Alice légiesen könnyed vidámságát. Egy pillanatig láttam ezt a tükörképet magamról, de már tudtam, hogy ha nem saját magammal nézek farkasszemet, akkor tényleg így nézhetek ki. Láttam az emlékezetem csapdájában a képet, magamról. Arisztokratikusan, de nem felsőbbrendűen magabiztos, erőt, és hát... ez a vámpírlét buktatója, veszélyt sugárzóan gyönyörű, topáz színű tűzzel égő szemekkel. Olyan voltam, mint a középkori festményeken a végzet asszonya ábrázolások, de jól érzem magam ebben a szerepben. Lehet, hogy egyesek számára tényleg a végzet asszonya leszek majd, valamikor. De abban is biztos vagyok, hogy majd azok a lények jól megalapozott és mérlegelt döntések alapján kapják meg a végzetüket. Kivonultam a mellékhelyiségből. Két utas, aki nem aludt, két unott üzletember felnézett, és elkaptam a tekintetüket. Azonnal éreztem a változást; eddig, ha egy ember szemébe néztem, az rögtön megriadt a látványomtól és elfordult, hogy meneküljön, de most először, ezek a férfiak, a nyilvánvaló félelmük ellenére, nem fordultak el, hanem követtek a szemükkel, szerintem önként tépték volna fel az artériáikat, ha megkérem őket. Hirtelen megtetszettem saját magamnak, biztos ez is dobott egyet a kinézetemen. Ahogy elmentem Carlisle és Esme mellett, láttam, hogy a látványom még őket is megigézi, pedig ők már láttak eleget belőlem eddig is. Aztán büszkeséggel a szemükben egymásra néztek, szinte hallottam a ki nem mondott gondolatot az irányukból: „a mi lányunk!” Alice-en láttam visszatükröződni a saját boldog magabiztosságomat, Jasper pedig egyszerűen tátott szájjal bámult utánam, míg Alice fejbe nem vágta, vigyorogva. Amikor odaértem Edwardhoz, a mindenséghez, akihez tartoztam, és ő felnézett rám, úgy nézett rám, mintha akkor látott volna először. Hihetetlen tűz gyúlt a borostyánszín szemeiben, újra az átalakuláskor égő tüzet éreztem a testemben a nézésétől, lángra kapott minden porcikám a vágytól, amit iránta érzek, ő pedig mozdulatlanra dermedt a látványomtól, teljesen vámpír módon ült ott. Megkövült a szépségemtől és én ezzel tisztában voltam. Nem tudtam uralkodni tovább a vele kapcsolatos érzéseimen. Kiterjesztettem a képességem, és a gépnek abban a részében, ahol mi ültünk, aki ébren volt, annak kimaradt néhány perc az életéből, Edwardot kivéve. Az ölébe vetettem magam és vadul csókolni kezdtem, ahol értem. Tiltakozni próbált, de amikor belelátott az elmémbe, rájött, hogy gondoskodtam a magányunkról. Ebben a pillanatban lehullott róla a mozdulatlanság, viszonozni kezdte a csókom, és most először fent tudtam tartani a nyitott kaput az elmém irányába, átélhette velem együtt az érzelmeimet. Érezhette végre minden gondolatom. Érzékeltem, ahogy szinte megőrül attól, amit érzek az ő irányában. Tudtam, hogy amint kettesben leszünk, a szerelem egy új magasságába fogunk eljutni, de itt és most meg kellett állnunk, mert a repülő látta volna kárát. Lassan kibomlottunk egymás karjaiból, leültem mellé, finoman megcsókoltuk egymást, miközben visszahúztam a pajzsomat, sorban éreztem, ahogy az emberek tudata visszatér a valóságba. Szerintem észre sem vették, ami történt. Jó, hogy éjszakai járat volt, csak néztünk egymás szemébe mozdulatlanul és lélegzés nélkül, teljesen kizártuk a világot, megfeledkeztünk róla. Mikorra észbe kaptunk, eltelt legalább, egy félóra. Edward gyorsan körbeszondázott, de mindenki aludt, aki láthatta volna a szerelmes szobrokat a repülőn. Hirtelen eszembe jutott valami, amit Edwardnak is gyorsan megmutattam. Egy homályos, emberi emlékem, amikor hazatértünk Volterrából, azon a napon, amikor majdnem, mindennek vége lett. A drága, jó Alice, és Jasper Seattle-ben a reptéren, amikor megérkeztünk, újra láthatták egymást. Akkor ők néztek így egymásra, mint mi most. Edward azonnal tudta mire gondolok.
– Bella, Carlisle és Esme ragaszkodnak egymáshoz, Emmett és Rosalie szeretik egymást, Jasper és Alice rajonganak egymásért, majdnem úgy, mint mi. De a te és énközöttem létrejött kapcsolathoz talán csak Jake bevésődése hasonlítható, mi egymásnak vésődtünk be örökre, a másik három pár érzelmeit is magunkba olvasztva. Biztosan tudom, hogy nálam jobban férfi még nem szeretett nőt, mint ahogy abban is biztos vagyok most már, hogy nő sem szeretett még jobban férfit, mint te, engem. Ha majd Nessie elég felnőtt lesz, megkérem, hogy mutassa meg neked, hogy én most mit éreztem, amikor megláttalak. Addig viszont csak a gyenge szavak maradnak, hogy kifejezzem, amit érzek irántad. Nálad csodálatosabb angyalt még nem láttam. Ha van a magunkfajta számára mennyország, akkor te biztosan egy angyal vagy onnan.
Válasz helyett újra megcsókoltam és belemerültünk a saját kis külön szerelmes világunkba. Egészen Houstonig.