1. fejezet

1. Edward és Jacob

Újra tavasz van Forksban. Ez azonban csak annyit jelent errefelé, hogy a télen néhanapján bekövetkező havazás helyett újra eső esik. Békésen kopog a tetőn, de érzékeny vámpírfüleim az eső hangja mögött is felfedezik a lépések zaját. Biztosan történt valami. Túl korai még a hazatérésük, legkorábban csak délutánra vártam őket. Szegény Jake, most el fogom szomorítani, elfogyott a kontaktlencsém és már nincs időm szerezni Alice-től.

Három lény lépéseit hallom. Nagy erőteljes dobbanások, ez Jacob, a… testvérem, a barátom, majdnem a mindenem, de… csak majdnem. Csak úgy tudok rá gondolni, mint testvéremre. A megkövült szívem egy kis darabja másként gondol Jacobra, de tudom, hogy ki az a személy, aki nélkül képtelen vagyok létezni. Ha nem esem szerelembe Edwarddal ő előtte, akkor mi most biztosan egy pár lennénk, de nem így történt. Edward nyerte el a lelkem, így vele maradok az örökkévalóságig. Talán, ha Edward önzetlenségében – hogy egy emberi életre adjon nekem esélyt – nem hagyott volna el egy időre, és ezáltal, nem tapasztaltam volna meg a földi poklot, akkor lehet, hogy felmerült volna bennem az idők során, hogy jól döntöttem-e, de így már teljes bizonyossággal tudom, hogy helyesen döntöttem.

A második, kissé szertelenül ugrabugráló, de ugyanolyan kecsesen puha lépés, mint az apjáé: Renesmee, a lányom. Kiszámított, emberi fül számára hangtalan lépések, igen ez Ő… aki viszont a mindenem, feltételek és „ha” nélkül, aki miatt boldog vagyok, hogy azzá lettem, ami vagyok. Aki miatt, ha képes lenne a szívem még akár egyet is dobbanni, biztos, hogy kiugrana a helyéből, és ez most már örökkön-örökké így lesz. Megtudtam Carlisle-tól, még a kezdet kezdetén, a vámpírok létezésében nagyon kevés a változás. Szinte az egyetlen a szerelem, ami változtatni tud rajtunk, de én már azelőtt szerelembe estem vele, hogy átváltoztam volna, így én már a vámpírrá válásomkor örökre elkötelezett voltam mellette. A férjem, – milyen lapos, hétköznapi szó egy földre szállt isten szinonimájaként – Edward, bátran állítom, az egyik legnemesebb lelkű lény ezen a bolygón.

Vadászni mentek el reggel, már látom is őket, Jake olyan mackósan jön – nyakatekert hasonlat egy farkasemberre –, hogy mindjárt elalszik, Nessie nyugodtan, ahhoz képest, amilyen kis szeleburdi szokott lenni, Edwardnak pedig újra topázszínűek a szemei. Nálunk, „vegetáriánus” vámpíroknál ebből lehet megállapítani, hogy mennyire vagyunk éppen kiéhezve a vérre. A mi családunk kizárólag állatokat öl, ellentétben a legtöbb hozzánk hasonlóval, akik gátlástalanul vadásznak az emberekre. Az ő szemük színe riasztóan vörös, és alig változik. A mienk ezzel ellentétben, a sárga különböző árnyalataiban tündököl, és változik a szomjúságunknak megfelelően, a topázszínűtől a feketéig. Carlisle-t kérdeztem egyszer róla, hogy mi az oka a szemünk színének, de ő sem tudja az igazi okát, csak elméletei vannak. A régi időkben, amikor még nem volt családja, nem is volt rajta kívül másik ilyen szemű vámpír. Amíg Alice és Jasper nem csatlakozott a családhoz, azt hitte, hogy ez a mi családunk jellemzője. De Jasper szeme is sárga lett, miután nem ivott többé emberi vért. Ekkor jött rá Carlisle, hogy az emberi vértől vörös a vámpírok szeme. Az én szemem is vörös volt az újjászületésemkor, de nagyon gyorsan, alig három hónap alatt megváltozott, ami újabb bizonyíték volt erre. Nem volt még rá példa rajta és Rosalie-n, Alice-en, na, meg rajtam kívül a történelemben, hogy valamelyikünk kibírta volna azt, hogy ne öljön embereket a vérükért, még Edward és Esme is „megbotlott”, ezért nem is volt viszonyítási módja, ami alapján kutathatott volna.

Neki még viszonylag „könnyű” dolga volt a XVII. századi Angliában, ha nem akart embereket ölni, még hetekig el tudta kerülni az emberi civilizációt, és persze állatból is jóval több akadt. Nekem már nem volt ilyen egyszerű itt a XXI. század elején, de kibírtam, mert ki akartam bírni, mint ahogy vámpírrá válni is akartam, amióta eldöntöttem két éve, hogy Edward az életem, és bármi is legyen az ő élete, az enyémnek is annak kell lennie. Ezért, mivel legyőztem az ösztönt, ami az emberek levadászására sarkallt, az én szemem azonnal változni kezdett, mert nem volt utánpótlása annak az anyagnak a testemben, amitől vörös maradt volna, hiszen a saját vérem beépült a testembe az átváltozásomkor, azzal együtt, amit a szülés előtt magamba döntöttem.

Kitártam előttük az ajtót, és ekkor furcsa dolog történt. Jacob lépett oda hozzám, majd hátrafordult a lemaradó Edwardék felé, pedig ez mindig fordítva történt meg, eddig.

– Nem haragszol? – kérdezte Edwardtól. Én meg néztem rájuk, mint egy sült hal. Edward szemében olyan szeretetet láttam Jacob iránt, amit sohasem gondoltam volna, hogy látni fogok, mintha a testvére lenne, vagy… valami hasonló.

– Nem, ha Bella engedi, amit tenni szeretnél, akkor ez a legkevesebb, amit érted tehetek…

– Ti meg vagytok húzatva?! Mi történt? Reggel még úgy mentetek el, hogy tudtam, csak azért nem estek egymásnak, mert az nekem fájna a legjobban hármunk közül. – Csak, és kizárólag Renesmee kedvéért voltak hajlandóak elviselni egymást. Az idilli állapot, ami a Volturi meghátrálása után köszöntött ránk, gyorsan elillant. Nem tudom őket hibáztatni érte. Alapvető ösztön bennünk az ellenségesség egymás iránt, meg az sem segített a békét fenntartani, amit Renesmee és a falka tagjai tettek a tél folyamán. Még én is megharagudtam rájuk, egy kicsit. Ennek ellenére Nessie és én persze folyamatosan azon mesterkedünk, hogy ez az ellenségeskedés megszűnjön, de bevallom, eddig nem sok sikert értünk el.

– Bella, később mindent elmondok, de most ne törődj velem, és légy Jake-kel nagyon, de nagyon megértő, Nessie-vel átmegyünk Carlisle-ékhoz, nekik is tudni kell arról, ami ma történt. Jake, te meg ne légy túl rámenős, tudod milyen, ha dühbe gurul, és még mindig egy eszeveszetten erős újszülött, ezt ne felejtsd el! Heten sem tudnánk megvédeni tőle, ha meg akarna ölni, de remélem, nem teszi, mert egy nagyon jó ember halna meg, úgyhogy csak óvatosan!

– Edward! Ne ijesztgesd Jake-et, te is tudod nagyon jól, hogy soha, semmilyen körülmények közt sem lennék képes már ártani neki!– Bella! – szólt a nevetését elfojtva, Jake. – Simán elintézném mindkettőtöket egyszerre, ha akarnám.

Ez már kezdett bosszantani. Jake jó szándékánál és szívénél csak az önbizalma, és a szája volt nagyobb.

– Fogadjunk? – kérdeztem tőle vihogva, miközben egy laza lökéssel a földre döntöttem, és a két kezét a földre szorítottam úgy, hogy moccanni sem tudott, majd a mellkasára ültem.

Miután felrántottam Jake-et a földről, egy olyan erejű mozdulattal, amitől egy egyszerű embernek kiszakadt volna a karja, Edward és Nessie hátat fordítottak és elmentek, egy fura mosollyal az arcukon.

– Hú, micsoda vadmacska lettél, mióta vérszívó vagy! – mondta olyan pimasz hangsúllyal, hogy szívem szerint beledöngöltem volna a földbe. Persze csak azért, hogy visszavegyek abból a bosszantóan nagy szájából.

– Mi a fene történt? Elmondanád? – fordultam Jake felé, most már egy kicsit ingerülten, mert nem szerettem, ha sötétben kell tapogatóznom, és a szemtelenkedése sem segített a lenyugvásomban.

– Bella, én ezt a részt meghagyom Edwardnak, de beszélnünk kell egymással, most rögtön.Ezután, olyat tett, amit régóta meg sem próbált. Megfogta a számomra már jó ideje túl forró kezeivel az arcomat, szinte megperzselt az érintése, de ennek ellenére úgy éreztem, mintha jeges vízbe mártottak volna. Nem értettem az okát a viselkedésében bekövetkezett hirtelen változásnak. Megpuszilta a jéghideg, gyémántkeménységű bőrömet az arcomon. Majd így szólt:

– Bella, drága Bella, eddig nem tudtam, mi vezérelt, hogy azt tedd magaddal, amit tettél, de már értem – közbe akartam szólni, de finoman lezárta a számat az ujjával, és a nyomaték kedvéért megrázta a fejét –, és ne bánkódj többé miattam. Kérlek, most az egyszer az életben hallgass végig! Megbékéltem ma azzal, amivé lettél, megbocsátom ezt neked, és már tudom, hogy jól döntöttél, annak ellenére, hogy ennek eddig az ellenkezőjéről győzködtelek.

– De mi történt, Jacob? Eddig, ha csak valami eszedbe juttatta, hogy mi vagyok, már attól olyan szomorú lettél, hogy ha rád néztem, elment a kedvem mindentől. Ezért hordok állandóan nyavalyás kontaktlencséket, amikor tudom, hogy jössz, mert tudom, hogy a szemem látványától elszomorodsz, mert emlékeztet arra, amivé váltam.

– Ma valami különös történt vadászat közben, azután Edward… Ezt majd ő elmondja, vagy Nessie megmutatja neked később, teljesen mindegy. Most legyen elég annyi, hogy szeretnélek megcsókolni – ebben a pillanatban megmerevedtem, hirtelen régi és homályos emberi emlékek tolultak az elmémbe –, bármilyen visszataszítóan émelyítő is a szagod.

– Te beszélsz, te… ázott kutya! – vetettem közbe, vigyorogva.Már nagyon rég nem vettem fel a kötözködését, és már régóta túlléptünk ezen, a „kinek milyen a szaga” kérdésen. Éreztem, hogy csak a hirtelen támadt feszültséget próbálja oldani.

– Miért akarsz megcsókolni?

– Mert, azt akarom tudni, hogy az ember Bella, akit egyszer megcsókoltam, ott van-e még e mögött a hideg, számító, fagyott, ragadozó, de ugyanakkor elképesztően szép külső mögött – miközben ezt mondta, kedvesen mosolyogva, és mélyen a szemembe nézve végigcirógatta forró kézfejével a holdvilág sápadtságú, és ugyanolyan hideg arcomat.

– Hát jó, de figyelmeztetlek, ha bármi mást akarsz tenni egy csókon kívül, Carlisle-nak sok dolga lesz veled, mire újra összerak!

– Csak ilyen egyszerűen hagyod?

– Jake, te olyan naiv és feledékeny vagy. Hallottam mit mondott Edward, és a mi… hogy is mondtad egyszer: „kristályosított agyú szörnyeteg” elménk, ha emlékszel rá, legalább százszor gyorsabban és tökéletesebben működik, mint az embereké. Nem tudom mi történt veletek odakint, de Edward is furcsa volt mikor ideértetek, és a furcsaság ellenére olyan békésen néztetek egymásra, hogy úgy érzem, jó oka van annak, hogy magunkra hagyott bennünket, és azt mondta, hogy legyek veled „nagyon megértő”, hát én „nagyon megértő” leszek, tedd meg!

Megcsókolt. Felnyögtem. – A szomjas, száraz, fájdalmas tűz a torkomban azonnal fellángolt, de megálljt parancsoltam a bennem élő fenevadnak, hiszen nem bánthatom a legjobb barátomat. – Nem úgy csókolt, mint régen, amikor még ember voltam, olyan kicsit rámenősen, hanem félve, hogy mi lesz a reakcióm, nem akarom-e rögtön földhöz vágni, vagy megölni. Azért elszomorított egy kicsit, hogy fél tőlem egy farkasember, pont ő, akinek tudnia kellene, hogy soha nem lennék képes ártani neki, azok után, amin az elmúlt két évben keresztülmentünk. Pont ő, az egyetlen olyan lény a földön, aki képes kárt tenni egy vámpírban a saját fajtáján kívül. Ennek ellenére viszonoztam a csókját, ami fájdalmas emlékeket juttatott eszembe, de azért jólesett. A halott, mozdulatlan szívem egy kis darabja ujjongva üdvözölte az érzést, amit Jacob közelsége és csókja váltott ki belőlem. Viszont én még inkább tudtam innentől, hogy jól döntöttem, amikor Edwardot választottam, mert vele abbahagyni a csókolózást rosszabb volt, mint kiéhezve emberek közé menni.

Amikor szétváltak az ajkaink, a szemébe néztem, és láttam benne a megnyugvást:

– Bella, igaza van Edwardnak, te tényleg különleges vagy. Ott éreztem a csókodban az „én Bellámat”, akiről azt hittem, hogy örökre megszűnt létezni ott, azon a kórházi ágyon, a Cullen házban. Bocsáss meg nekem mindenért, amivel megbántottalak az átváltozásod előtt és után, te a szavaimmal ellentétben ugyanaz az érző lény vagy, aki mindig is voltál! Be kell vallanom neked, mivel újraértékeltem magamban a dolgokat ma, nehezemre esik kimondani, de szebb vagy így, mint emberként voltál, csak a szemeid hiányoznak, de ezen nem lehet segíteni. Azaz, egy dolog vígasztal ez ügyben, Nessie a te szemeidet örökölte, így azok megmaradtak nekem, ha belenézek a szemébe, az ember Bellát, téged látlak benne, meg azért tetszik az is, hogy örökké így fogsz kinézni. Bella, felejtsd el a kontaktlencséket, gyönyörű vagy nélkülük is, így legalább látom a szemeidben a valódi érzéseidet! Egyébként mi volt az a nyögés? Talán megbántad a választásodat? – Most majdnem úgy mosolygott rám, mint Edward, ha a szemtelenséget kivonom belőle, ami a szemében csillogott közben.

– Jake, te idióta! Nem bántam meg semmit! Azért nyögtem, mert nekem fájt az, hogy ilyen közelről szívom be a szagodat. Felébredt a vérszomjam, és fáj az, ha egy tüzes lándzsát dugnak a torkomba. Mit képzelsz, hogy érezném magam, ha megölnélek? Meg miket beszélsz, te? Érzéseket látsz a szemeimben? Nem az a csökönyös véleményed, hogy kősziklák vagyunk, amik képtelenek az érzelmekre?

– Bocsáss meg, kérlek! Már megint nem gondoltam erre. Bella, ma minden megváltozott. Lehet, hogy kőből vagytok, de több érzés van bennetek, mint nagyon sok emberben. Érző kövek, ez jó! – Nevetni kezdett a saját viccén.

A történtek miatt teljesen letaglózva álltam, cikáztak a gondolatok a fejemben, de elképzelni sem tudtam, hogy mi történhetett velük, amitől így megváltoztak mindketten. Annyit ki tudtam következtetni, hogy Nessie-nek biztosan köze van a dologhoz, mert pont olyan sejtelmesen mosolygott a távozásukkor, mint az apja. Jacob indulni készült az ajtón kifelé, maga után húzva finoman engem is, majd hirtelen megállt, és megszólalt:

– Bella, azt hiszem, te vagy az a lény a földön, aki a legjobban megérdemli azt, hogy halhatatlan legyen, nélküled sokkal szegényebb hely lenne a világ. Gyere, siessünk, a többiek már biztosan tűkön ülnek attól, hogy Edward mit akar mondani, és csak ránk várnak!

Nem tudtam, mi történhetett, de már nem voltam ideges. Futva mentünk a Cullen házhoz. Amikor odaértünk éreztem az izgalommal vegyes várakozást a levegőben, amihez jóformán az átváltozásom óta először, nem volt semmi közöm.

– Mi történt veletek? Olyanok vagytok Jacobbal, mint akik bedrogoztak! – fordultam Edwardhoz azonnal, ahogy odaértünk.

– Várj Bella, mindent elmagyarázok! – súgta a fülembe, majd hangosan folytatta – Ma, vadászat közben meglepő dolog történt. Nessie nem vett észre egy jávorantilop csordát az erdőben, amit Jake és én már egy ideje észrevettünk. Miközben a szomorúságát tudatta velem, az ő szokásosan csendes módján, egyszer csak azt vettem észre, ahogy arra gondoltam, hogy hogyan kéne valahogy úgy az antilopok nyomára juttatni, hogy ne vegye észre azt, hogy rávezettük a dologra, a saját gondolataimat láttam visszatükröződni az elméjében. Persze ezzel azonnal lelepleződtünk előtte Jake-kel. Nem tudom, hogyan történt, de valahogy kiolvasta a fejemből, hogy mire gondolok. Remélem érthető voltam, még mindig olyan… zavarodott vagyok – mosolygott bizonytalanul az egész társaság felé.

– Jó, ez fantasztikus – vetettem közbe – de, mitől változtatok meg ennyire Jake-kel? Nessie a lányunk, éppenséggel nem csak a fordítottját örökölhette a képességeinknek, hanem akár az eredeti képességet is – kezdtem újra ideges lenni, mert nem értettem még mindig az összefüggéseket, ezért átsiklottam a tény felett, hogy a lányom olvas az apja gondolataiban, és így áttételesen ugyan, de mindenkiében. Amit aztán a saját képességének hála, bárkinek meg tud mutatni. Tehát Nessie és Edward együtt tökéletesen tudnak gondolatokat és emlékeket közvetíteni bárkik között. Ennek a jelentőségére csak néhány nappal később döbbentem rá, akkor viszont, mivel éppen futottam az erdőben, kidöntöttem három óriási fenyőt, mivel egész egyszerűen elfelejtettem kikerülni azokat.

– Mit mondasz? –vágott közbe izgatottan, Carlisle – Nessie olvas a gondolataidban? De hát ez… hihetetlen. Bár én veletek kapcsolatban már semmin sem tudok meglepődni.

– Komolyan mondom, megőrülök! Carlisle, ne haragudj, de hagyjuk végre Edwardnak, hogy elmondja, amit akar, mert mindjárt összetörök valamit!

– Jó, jó máris mondom – szólalt meg végre, Edward. – Amikor rájöttem, hogy mi történt, megkértem Jake-et, hogy „beszéljen” ő is Nessie-vel, hátha nála is megtörténik, ami nálam, de nem történt semmi. Utána támadt egy ötletem, visszatérítettem Nessie figyelmét magamhoz és megkértem, hogy figyeljen arra, amire gondolok, és akkor eszembe jutott, hogyan lehetne kipróbálni, hogy valóság-e, amit gondolok. Az egyetlen személy emlékeire koncentráltam, akinek senki sem képes a fejébe látni.

– Rám gondoltál?

– Igen drágám. Pontosabban azokra az emlékeidre, amiket a Volturival folytatott „csata” után mutattál nekem a fejedből, és Nessie elkapta az egészet kristálytisztán, pont olyan élesen, ahogy azt csak egy vámpír emlékezete képes megőrizni. Aztán Nessie kikövetelte, hogy mutassak meg neki mindent, amit a fejedben láttam akkor, és azóta, amikor engedted, hogy a fejedbe lássak.

– Te megmutattad neki? – kérdeztem félve és baljósan, ugyanis volt Edward fejében néhány olyan emlékképem, amiről nem akartam, hogy Nessie valaha is tudjon.

– Hát… nem mindent, ne aggódj – vigyorgott rám azzal a csibészes mosolyával, amitől tudta, hogy rögtön elolvadok!

– Igen, de Jake?

– De türelmetlen vagy! Azután, megmutattam Nessie-nek, hogy mit gondolsz az életedről, mit érzel irántam, ő iránta, és Jake iránt. Nessie annyira felnőtt módon gondolkozik a korához képest, ahogy meglátta az emlékeidben azt a fájdalmat, amit azért érzel, mert nem tudod Jake-nek megmutatni azt, hogy mennyire szereted, annak ellenére, amit magaddal tettél, rögtön megértette, mit kell tennie, hogy boldoggá tegye az anyukáját, a legjobb barátját, és vele együtt mindegyikünket. Odafordult Jake-hez és megmutatta neki, amit kellett. Én meg persze nem bírtam magammal, és figyeltem a gondolatait. Megdöbbentem – nem, sokkot kaptam, ez a jó szó – azon, amit a fejében láttam, azon, amit veled kapcsolatban érzett miután meglátta azt a szenvedést, ami benned tombolt, amikor tudtad, hogy megbántottad őt azzal, hogy engem szeretsz, hogy vámpír akarsz lenni, az átváltozásoddal, még ha az elkerülhetetlen is volt. Megbocsátottam abban a pillanatban mindent, ami miatt valaha is nehezteltem rá. Feltörtek az érzelmei szegény Jake-nek és nem bírta visszafogni magát, azt hittem idegösszeomlást kap attól, amit lát. Úgy éreztem, tennem kell valamit, ami talán egy kicsit enyhíti ennek a nagyszerű embernek a fájdalmát és a csalódottságát amiatt, hogy a világ, amiben eddig élt, és aminek a hitelességében eddig eszébe sem jutott kételkedni, kártyavárként omlik össze. Ahogy láttam a fájdalmát, és a mérhetetlen szeretetét irántad, a kőszívem majdnem megmozdult a mellkasomban. Csak egy dologra tudtam gondolni, csak egy dolgot tehettem azért, hogy enyhítsem a fájdalmát. Nessie-n keresztül megmutattam neki, amit én érzek irántad, Nessie iránt, és a végén azt, hogy hogyan hatott rám az, amit a fejében láttam néhány perccel korábban. Drágám, mi Jake-kel, ott az erdőben örökre megváltoztunk, mi már nem vagyunk féltékenyek a másikra. Mi már soha nem fogunk ellenségesen gondolni egymásra. Mi már bármilyen helyzetben hátat merünk egymásnak fordítani, tudva azt, hogy a másikunk az élete árán is megvédi az egyiket, csak azért, hogy legalább a másikunk megmaradjon, neked. A „te Jacobod” – most először nem volt ironikus a hangja, amikor ezt a szóösszetételt használta – és én, úgy szeretjük egymást mától, mint te minket, ez elválaszthatatlanul összeköt bennünket, míg csak létezünk. Rájöttünk arra mind a ketten, hogy mi nem egymás riválisai vagyunk a te szemedben, hanem a kiegészítői egymásnak, te mindkettőnket szeretsz, csak másként. Én a magam részéről soha többé nem kérdőjelezem meg Jake igazmondását, hűségét, és szeretetét, amit irántatok érez – itt rám és Renesmee-re nézett.

– Edward – szólt közbe elhaló hangon Jake, aki eddig csendesen magába fordulva hallgatott, az ablakon kifelé bámulva, az üvegfal mellett. Most lassan megfordult, és megláttuk, hogy két méretes könnycsepp gurul le az arcán, ennek hatására a döbbenet a házban szinte tapintható lett. – Nemcsak őket szeretem, mindig is szimpatikus lettél volna nekem, ha nem lettem volna féltékeny rád, meg nem lettél volna egy „aljas vérszívó pióca” – a szomorú ábrázata ellenére is mosolygott, és tudtuk, hogy ez csak a szokásos nagypofájú Jake féle „bosszantó-beszólás” akar lenni, nem tudta magát meghazudtolni – de ezek után, ami ma történt, nem tudok már többé semmiért se neheztelni rátok. Te mindent megtettél azért, hogy Bellát eltérítsd attól, ami felé olyan makacsul csörtetett, amivé lenni akart, ez az ő döntése volt, bármennyire is szerettem volna rád kenni a felelősséget miatta. Ma már tudom, hogy hiba, a legnagyobb hiba lett volna, ha sikerül megakadályozni a tervét. Ő így boldog veled, így teljes a létezése, lehet, hogy hülyén hangzik, de kezdem azt hinni, hogy ő erre az életre, vámpírnak született. – Most hallottam először úgy elhangzani a szájából a vámpír szót, hogy nem megvetés volt benne, hanem szeretet. – Már tudom, hogy ti itt mind különlegesek vagytok, kivétel nélkül. Ti nyolcan emberibbek vagytok sok-sok embernél, és ezt a törzsemnek is tudnia kell rólatok. Mégpedig azt, hogy tisztellek, és… nos, szeretlek titeket, mindegyikőtöket, és a többieknek nem kell kételkedniük abban a döntésben, amit a békekötéskor hoztak, hogy helyes-e egyáltalán ilyen veszélyes lényekkel, mint ti, szóba állni. Mostmár elhiszem rólatok, hogy mások vagytok, mint a többi hozzátok hasonló. A legnagyobb tiszteletem a tiétek azért, ahogyan megtagadjátok az ösztöneiteket, csak azért, hogy megkíméljétek mások életét. Nem vagyok benne biztos, hogy fordított helyzetben képes lennék rá, az alapján, amit Nessie mutatott Edward emlékeiből. Pokoli érzés lehet a szomjúságotok. Edward, engedd meg nekem, hogy mostantól, tiszteletem jeléül, testvéremként tekintsek rád, egy tagjaként a falkámnak, és a törzsemnek.

– Jake – mondta Edward, hallottam a megindultságot a hangjában, és éreztem még valamit, amit soha ezelőtt, Edward rezzenéstelen vámpírkezei megremegtek a derekamon. Ettől a szememben szúró fájdalmat éreztem, és már jó ideje tudtam, hogy ez azt jelenti, hogyha még képes lennék rá, könnyek áztatnák az arcomat. – Az enyém a megtiszteltetés, hogy felajánlottad ezt a lehetőséget nekem, és tudod mit, Jake, nem is vagy olyan büdös! – mosolygott, hogy véget vessen a beszélgetés kínos részének, mert, mint később elmondta nekem, látta Jacob fejében, hogy kezdi zavarban érezni magát, majd Alice-hez fordult:

– Elintézted?– Persze, bátyókám! – válaszolt rögtön Alice, majd egy kis borítékkal a kezében odalibegett Edwardhoz.

Az események sodrában észre sem vettem, hogy Alice eddig nem volt köztünk.

– Jake, nagyon remélem, hogy nem sértelek meg azzal, amit most tenni készülök, de hirtelen nem jutott jobb dolog az eszembe, amivel kifejezhetném a hálámat, a bűnbánatomat, és a szeretetemet irántad. Tudod mit? – itt elmosolyodott a gondolattól, amivel megoldja a helyzetet. – Tekintsd egyszerűen egy megkésett karácsonyi ajándéknak tőlem, a legújabb öcsémnek, mert remélem, annak tekinthetlek, elvégre én már százhat éves vagyok!

Ezzel átadta a borítékot Jacobnak. Ő kibontotta a borítékot, majd elkerekedő szemekkel Edwardra nézett:

– Ez meg, mi?

– Jake, mielőtt Bellát megláttam, csak egyetlen dolog volt a létezésemben, amihez ragaszkodtam, a kedvenc autóm, az Aston-Martin Vanquish. Már nem gyártanak ilyet, de neked adom, mert láttam rajtad, hogy tetszett, a körülmények ellenére, amik között kipróbáltad. Bárcsak többet adhatnék, mert ez semmi, ahhoz képest, amit te tettél értünk, teljesen függetlenül attól, hogy mi volt a mozgatórugója a cselekedeteidnek.

– Jó, látom a kulcsot és a forgalmit, ami már az én nevemre szól, tehát elég nehéz lenne visszacsinálni. De ez mi? – azzal kiemelt a borítékból egy ugyanolyan fekete hitelkártyát, mint amilyen mindegyikünknek volt a Cullen családban, és láttam a sértődöttséget átsuhanni az arcán attól, hogy az ő nevére szól.

– Félre ne értsd ezt, Jacob! Igazság szerint, ez a kártya már a télen kész volt, tudod sok mindenre fel kellett készülnünk akkor, – az elkomoruló tekintetek miatt Edward gyorsan témát váltott, miközben azt is megéreztem, hogy elönt egy megmagyarázhatatlan vidám érzés. Mindannyian egy pillanatra Jasperre kaptuk a szemünket, aki a háttérbe húzódva hallgatta a beszélgetést, de nem nehezteltünk rá, mert szükség volt erre a beavatkozására, még Jake is hálásan nézett rá – csak az újabb összezördülésünk miatt nem kaptad meg. Mivel, már a testvérem vagy, – itt szélesen elmosolyodott – te is családhoz tartozol, ugyanazok a jogok illetnek meg, mint bármelyikünket, teljes hozzáférési jogod van az összes számlánkhoz ezzel a kártyával. – Ennél a pontnál bocsánatkérően Carlisle-ra és Esme-re nézett, ebben a pillanatban tudtam, hogy a hátuk mögött intézkedett a télen, mint ahogyan én, az iratokkal. Szegény Edward, biztos nem gondolta át, valószínűleg a lelki fájdalom miatt, hogy Aro azonnal a nyomukra akadna, ha használnák a kártyát, miután ő kiolvasta ezt Edward fejéből. Carlisle rögtön megértette Edward szándékait, és csak ennyit fűzött hozzá:

– Üdv a családban, Jacob!

– Én… ezt nem fogadhatom el.

– Tedd csak el – nyugtatta, Carlisle. – Több pénz van azon a számlán, amihez ez a kártya tartozik, mint egy ország éves költségvetése, ez nekünk apróság, de neked és az apádnak, valamint a törzsnek is megkönnyíti az életét. Jake, a szövetség akkor az igazi, ha nem csak diplomáciai frázisok pufogtatásában merül ki. A törzsed, pontosabban a falkáitok megmentették az életünket, vagy nevezzük bárminek, tavaly nyáron és a télen, függetlenül attól, amit Bella tett, és függetlenül a te „bevésődésedtől”. Ne haragudj rám Bella, nem akarom kicsinyíteni, amit tettél, de először a tizenhat ló nagyságú farkas látványa késztette a Volturit megállásra! Aztán persze a te hihetetlen adományod volt az, amitől feladták a harcot. Egy ideje már gondolkoztam azon, hogyan támogathatnám úgy a Quileute törzset anyagilag, hogy ne sértsem meg őket, de feltűnés nélkül csak kisebb összegeket tudtam elhelyezni a rezervátum számlájára. Ez így sokkal jobb, és célirányosabb lesz.

– Ó, hát te voltál! – kiáltott fel Jake, mint akinek hirtelen felkapcsolták a villanyt odabent – Már egy ideje tudják apámék, hogy van egy titkos adományozója a rezervátumi alapítványnak, csak sehogy sem tudták lenyomozni, hogy ki az. Az életben rá nem jöttünk volna, hogy te voltál. Olyan előítéletesek voltunk eddig. A mai naptól fogva semmi ehhez hasonlón nem lepődök meg veled kapcsolatban. Azon kívül, hogy nemes szándék vezérel, még ahhoz is van érzéked, hogy a segítséged nehogy sértődést okozzon.

– Jacob, ez az erdő itt talán az egyetlen olyan hely a világon, ahol én, és a családom úgy tudunk vadászni az állatokra, hogy gyakorlatilag nem fenyeget bennünket a lelepleződés veszélye, vagy az, hogy el kell valakit hallgattatnunk, akaratunk ellenére. Ezzel te is tisztában vagy már, mióta láttad a Volturit, hogy mit tesz azokkal, akik nem tartják a titkot. Tudom, hogy a Quileute büszke nép, és szemtől szemben nem fogadnának el tőlem semmit. Talán rajtad keresztül működhet a dolog. Azt kezdesz a hitelkártyával, amit csak akarsz, de ha nem akarod a törzset megbántani, szerintem nem kéne nagydobra verni. Még valami: Jake, Edward és Bella ne haragudjatok rám azért, amit most fogok mondani, de Jake-nek tudnia kell, mert ez is az igazsághoz tartozik, meg nagyon régóta kikívánkozik belőlem! Ha nem így alakult volna a sorsod Bella, ha nem változtál volna át, vagy Edwarddal elhagytátok volna egymást, miután megtudtad a titkunkat, talán csak egy lehetőséged maradt volna, az igazi, emberi életben maradásra. Amire figyelmeztettelek volna, amikor elhagyjuk Forksot, hogy a Quileute törzsből kell valakit választanod magadnak, mert a mi titoktartási szerződésünk a törzs minden tagjára érvényes, és ezt a szerződést már a Volturi is ismeri. Az egyetlen emberi menekülésed az lett volna, ha a törzs tagjává válsz, azáltal, hogy hozzámész valamelyik indiánhoz, például hozzád, Jacob.

– Hát köszönöm, Carlisle, azt is, hogy elmondtad azt a lehetőséget, ami megmenthette volna Bella emberi életét, de már tudom, hogy kár lett volna. Neki ez a sorsa, hogy közétek tartozik, így a jó neki, itt boldog Edwarddal és Nessie-vel, és nekem csak ez számít! Igyekszem bölcsen használni a lehetőséget, amit a kezembe adtál, és nem visszaélni vele. Köszi a verdát, tesó!

Olyan pimaszul nézett Edwardra, hogy azt hittem vissza kell tartanom őt attól, hogy neki ugorjon, de Edward csak mosolyogva kezet nyújtott ennek a lökött farkasnak, majd a kézfogásból, ahogy egymás szemébe néztek közben, egy igazi ölelésbe ment át a mozdulat. Úgy néztek ki összeölelkezve, mint két testvér, akik évtizedek óta nem látták egymást. A többiek még mindig ledermedve álltak, döbbenettel az arcukon attól, hogy ez a két lény mit művelt ma egymással. Kivéve Alice-t és Nessie-t, akik szinte már önkívületben vigyorogtak az eseményeken. Először érdekes módon Esme rázta le magáról a döbbenet béklyóját.

– Jacob, szeretnélek megölelni! Kérlek, ne utasíts vissza! Előre is bocsánatot kérek a szagomért.

Esdeklően nézett Jacobra, aki először döbbent képet vágott, majd egy félszeg mosollyal az arcán, egy alig látható bólintással engedélyt adott Esmének. Esme lassan odament hozzá, eltörpült a hatalmas indián mellett, nem is tudta csak a derekát átölelni. Jacob megmerevedve állt az ölelésben, majd lassan felemelte a karjait és viszonozta a mozdulatot. Szinte egyszerre sóhajtott fel mindenki a házban, amikor Jacob mosolyogva nézett le Esmére, aki felnyúlt és megsimogatta Jake arcát. A vámpír és a farkas úgy állt ott, mint egy anya és a fia. Éreztem, hogy Jacob ma végleges és örök békét kötött velünk. Rosalie volt a következő, aki teljesen letaglózott mindannyiunkat. Tőle teljesen szokatlan mondat hagyta el ajkait, amitől mindegyikünknek tátva maradt a szája:

– Jacob, ha a bátyám befogad téged a családba, annak ellenére, hogy kis híján elcsábítottad tőle a szerelmét – úgy éreztem, hogy rögtön nekiugrok és széttépem ezért a beszólásért –, akkor én nem tehetek mást, mint hogy azt mondom, szerintem a többiek nevében is, hogy üdv a családban… nem bírom ki, de most még egyszer utoljára nézd ezt el nekem, légy olyan kedves: te kutya! – és amire álmomban sem gondoltam volna, már ha még képes lennék álmodni, odahajolt Jacobhoz és megpuszilta mindkét oldalról.

Ezen úgy elkezdtünk nevetni, hogy beleremegtek a hatalmas üvegfalak. Emmett és Jacob összepacsiztak, mint két régi cimbora. Jasper pedig csendesen sütkérezett a jó érzések áradatában a falnak támaszkodva. Carlisle pedig azon kezdett gondolkozni – nem tudta magát megtagadni – hogy vajon Nessie új képessége csak az apjával működik-e , vagy valaki mással is.

Igazi béke és szeretet uralkodott el a házban. Addig, míg meg nem szűnt a feszültség, tudatában sem volt senki a létezésének, amit Jacob állandó jelenléte váltott ki az összes vámpírból, de miután Jake szerepe a családban átváltozott „megtűrt szövetséges ismerősről” testvérré, gyerekké, baráttá, ki hogy érezte ezt, nem volt többé miért feszültnek lenni. Jacob hazament beszélni a történtekről az apjával, mi pedig estére csendesen hazamentünk a saját házunkba, az emberi tempónál alig gyorsabban.

– Furcsa volt Carlisle és Jacob. Észrevettem valamit, amit egyszerűen nem tudok hova tenni – kezdte a beszélgetést, Edward.

– Mire gondolsz?

– Amikor Jake elindult, összenéztek Carlisle-al, és olyan érzésem támadt, mintha lenne valami közös titkuk, csak nem tudom mi, mert Carlisle és Jake is, egyetlen pillantás után már másra koncentráltak, túlságosan is feltűnően. Mindegy, majd elmondja valamelyikük, ha tudnunk kell róla, ha pedig nem, hát legyen a kettejük dolga.

– Nem úgy tűnik, mintha túlságosan izgatna?

– Foglalkoztat a dolog, csak bízom bennük. Ha kell, úgyis elmondják mi volt ez, ha nem, akkor pedig úgysincs jelentősége.

– Hihetetlen, hogy ezt hallom tőled.

– Mit?

– Hogy bízol Jacobban.

– Bella! Ma tényleg minden megváltozott közöttünk.

– Azt érzem, de akkor is nehéz még felfogni, hogy annyi ellenségeskedés után Renesmee egyetlen óra leforgása alatt békét hozott közénk.

–Remélem, igazad lesz! Mert Jake-kel tényleg bízunk már egymásban és Seth is a barátom már egy ideje, de a többi farkas még okozhat gondot. Elég közel voltunk a velük való háborúhoz a te átváltozásoddal. Akkor kizárólag azért álltak le, mert Jake bevésődött, így nem okozhattak fájdalmat neki. Azután meg, amikor megtudták Jake-től a teljes igazságot, már nem volt igazi okuk támadni. A Volturi elleni harc pedig ráébresztette őket, hogy mi tényleg mások vagyunk. Elsősorban az ütött szöget Sam fejébe, hogy Garrett, egy igazi, vad, nomád vámpír felnéz ránk az életmódunk miatt és elismeri azt, igaz nem nyíltan, hogy jobbak vagyunk náluk. Ez pedig, hogy egy másik szemszögből, az „ellenség” szemszögéből nézve is jobbaknak látszunk, elgondolkodtatta arról, hogy bíznia kéne a megérzésében, és adni egy esélyt a számunkra, hogy bizonyíthassunk. Valahogy… úgy érzem, nem számít már többé, hogy ők farkasok, mi pedig vámpírok vagyunk. Egy közösségé váltunk, anélkül, hogy észrevettük volna. Nekik nincs más ellenségük a mi fajtánkon kívül, de kívülállók az emberiség szempontjából, mi pedig kívülállóknak számítunk a saját fajtánk szemében. Ők is és mi is, egyfajta kitaszítottjai vagyunk a világnak. Miért legyünk ellenségek, ha barátok is lehetünk? Biztosan tudom, hogy Jake már nem a vámpírt látja bennünk, hanem az élete párjának a családját, mint ahogyan mi sem a farkasokat látjuk többé szerintem bennük, hanem egy hozzánk hasonló érdekcsoportot, akikkel közösek a céljaink.

– Tényleg, drágám, Seth hol van? Már lassan olyan lesz a Cullen házban, mint valami beépített bútor, most meg nincs sehol.

– Leah-val felmentek északra, egy őrjáratra. Idegen vámpírt éreztek meg azon a területen, ami tulajdonképpen már Tanyáékhoz tartozik, de ők sem tudnak senkiről a közelben. Valaki idegen lesz, Leah meg tudod milyen izgága, állandóan bizonyítani akar Jacobnak, Seth meg elkísérte.

– Remélem, nem csinálnak semmi őrültséget.

– Nem hiszem. Megállapodtunk, hogy Garrett meg Eleazar néhány kilométerről szintén őrjáratot tartanak és megegyeztünk, hogy senki nem kezd el hősködni, hacsak nem történik nyílt támadás. Vigyázni fognak egymásra.

– Te elhiszed, hogy Leah nem provokálja a Denali vámpírokat?

– Azt nem, de azt tudom, hogy Seth-nek esze ágában sincs olyan vámpírokra támadni, akik nem bántanak embereket, meg Garrett-tel elég jóban van. Seth majd lehűti Leah túlbuzgóságát, meg Eleazarék is tudják, hogy Leah csak heves, nem pedig rossz szándékú.

– Nagyon remélem, hogy igazad van.

– Nem fognak egymásnak esni, annál sokkal jobban érdekli őket az idegen vámpír közelsége.

Aznap este, miután Nessie szokásos módon kómaszerűen mély álomba zuhant, szokásunkhoz híven átszeretkeztük az éjjelt Edwarddal, de ez most más volt, mint ahogyan ezután már minden egyes alkalom más volt, mint előtte. Könnyebb lett mindkettőnknek. Megvolt benne minden, ugyanúgy, mint eddig, de valahogy még felszabadultabbak lettünk. Emberek számára elképzelhetetlen érzelmek és erők működtek bennünk. Beszélgettünk róla, mindketten úgy éreztük, hogy Jake érzései, és tudat alatti jelenléte tett eddig mindkettőnket visszafogottabbá, de ez már mindörökre eltűnt. Ő is, és mi is megtaláltuk a lelki békénket, végleg. Szinte kimondhatatlan érzés volt, ha csak hozzám ért, ha végigsimította a kezével a bőröm, olyan érzés volt mintha egyenesen az agyamba hatolna a simogatása. Az egyesülésünk pedig egyszerűen elvette az eszem, képtelen vagyok ilyenkor bármi másra figyelmet fordítani, mint az ő testére, a legkisebb rezdülésére. Minden éjszakánk tökéletes lett. Hosszú órákon át, fáradhatatlanul. Sokszor csak reggel tudatosult bennünk, hogy éjjel mit műveltünk. Elég sűrűn kellett a ruhatárunkat pótolgatni, a bútorzatról már nem is beszélve.

Ez után a nap után érezhetően megváltozott a légkör Forksban és a környékén. Miután Jake beszélt a titkos törzsi tanáccsal, és elmesélte nekik ennek a napnak az eseményeiből azt, ami rájuk tartozott, és persze megmutatta a falkájának és Sam falkájának, amit Renesmee-től látott – gyakorlatilag ez nem volt más, mint az elmúlt két év történéseinek tömörített változata, a vámpírok szemszögéből és Edward érzéseivel bemutatva –, nem volt többé a rezervátumban olyan ember vagy farkas, aki kétségbe vonta volna a vámpír családunk békés szándékait. Megszűnt az a képzeletbeli határvonal is létezni, ami közel nyolcvan éve választotta el a Quileute területeket és a „vámpírok földjét”. Ez után a nap után szabadon járt-kelt mindenki amerre csak akart az egész vadonban, és persze a városban is. Eddig Carlisle és én voltunk a kivételek, Carlisle azért, mert a Victoriával vívott csata után ápolni kezdte a sérült Jake-et, aki farkasként került haza, és hát érdekes lett volna, ha egy farkast látnak el a kórházban. Arról nem is beszélve, hogy a falka minden tagjának alapból negyvenkét fok volt a testhőmérséklete, és ezt elég nehéz lett volna a kórházban kimagyarázni. Furcsa lett volna az is, ha az indiánok egyszer beengednek egy orvost a rezervátumba, azután meg nem. Engem pedig azért engedtek be, igaz, kísérettel, miután átváltoztam, mert az egész falka tanúsította rólam – az élen Jacobbal, a törvényes alfahímmel, aki személyes garanciát vállalt értem –, hogy újszülött vámpír létemre soha senkit nem bántottam, pedig tudták a Cullenektől, hogy ilyenre még nem sok újszülött vámpír volt képes, eddig. Az egyszerű hétköznapi embereknek az egészből csak annyi tűnt fel, hogy eddig, ha egy Cullen és egy indián találkozott valahol, akkor gyűlölködve bámulták egymást. Ettől a naptól kezdve viszont valamilyen rejtélyes, mindentudó mosoly kíséretében mentek el egymás mellett. Nem volt ez olyan szembetűnő dolog, de azért előbb-utóbb mindenkinek érezhetővé vált a békésebb hangulat. Nem lett ez barátság, túlzás lenne azt állítani, de sokkal több lett már, mint fegyverszünet. Igazi szövetség kezdett kialakulni.

Voltak persze kisebb gondok, hiszen Jasper elég nagy hévvel tud reagálni, ha valakinek elszabadulnak az érzelmei, és a falkából Paul nem egy hűvös vérmérsékletű farkas, ezért aztán egy erdei találkozásnak majdnem csúnya vége lett mindkettejük részéről. De szerencsére, a legjobb dolog sült ki belőle, ami csak lehetett. Egymás torkának estek, aztán amikor patthelyzet alakult ki közöttük, Jasper megkérdezte Paultól, hogy miért akarja őt megölni, erre Paul értetlenül megrázta nagy farkas fejét, majd a megérkező Edward segítségével elmondta, hogy ő úgy érezte, hogy Jasper akarja őt megölni. Egy totális félreértés áldozatai lettek mindketten. Ennek viszont lett egy olyan hozadéka, amire senki sem számított. Jasper és Paul elkezdtek közösen gyakorolni. Paul nem lett nyugodtabb, vagy kevésbé heves, de megtanulta kordában tartani az indulatait, míg Jasper megtanulta közben helyesen értelmezni a farkasok érzelmi hullámzásait, aminek nem kis hasznát vehetjük még a jövőben.