Emily
Eltelt a hétvége, szokás szerint vadásztunk, hogy ne legyünk szomjasak, amikor annyi ember vesz körül minket. Hétfőn újra az egyetemen voltunk, az ebédszünetben Alice elkapta Jazz és az én karomat, miközben Edwardra nézett rettegő szemekkel. Láttam, hogy Edward szemében is feltűnik a rettegés, majd a mérhetetlen fájdalom. A picsába, kénytelen leszek megölni azt a nyavalyás tanárt, tuti, hogy eljárt a szája. A következő pillanatban véget ért a látomása Alicenek, felugrott az asztaltól Edwarddal együtt, majd csak annyit mondott:
– Óriási baj van!
– Mivel, kivel, mi történt? Mondjatok már valamit, mert jó, hogy ti tudjátok, mi van, de Jazz és én, nem!
– Ne kérdezz, csak gyertek! Emilyvel van baj!
– Hívom Samet.
– Jó! Kérdezd meg tőle, hogy otthon van-e, Emy! Ha igen, tartsa otthon! Ne engedje kocsiba ülni! – Azonnal tárcsáztam Sam számát, nem is gondolkoztam azon, hogy túl gyorsan nyomkodom a gombokat egy emberhez képest, bárki megláthatott volna.
– Szia, Sam! Emily otthon van?
– Nincs Bella, húsz perce ment el itthonról. A kórházba ment, az utolsó vizsgálatokat akarja Carlisle megcsinálni a műtét előtt. Üzensz neki valamit?
– Nem, csak Alice akart tőle kérdezni valamit.
Ezen közben a mi számunkra kínosan lassú tempóban tartottunk a parkoló felé. Az emberek számára szerintem így is túl gyorsnak tűnhettünk, de nem volt vesztegetni való időnk. Ahogy kocsiba ültünk már száguldottunk is a kórház felé. Közben hívtuk Carlisle-t, hogy Emy ott van-e már, de nem tudott róla, és ez rossz hír volt, mert a kórház normál, emberi sebességgel haladva sem volt messzebb Saméktől, mint tizenöt perc.
– Alice! Áruld már el, mit láttál!
– Emilyt láttam, ahogy kifordul egy sarkon a kocsijával, de a rossz szeme miatt, nem lát meg egy hatalmas rönkszállító kamiont, és elébe hajt. Az meg, mivel nem tud már megállni, egyszerűen letarolja Emy kocsiját az útról.
– Túléli?
– Nem tudom. Azt nem látom. De figyelmeztetni kéne Carlisle-t.
Ebben a pillanatban csörögni kezdett a telefonom.
– Igen, Carlisle!
– A mentők most jelentették, hogy hoznak egy kritikusan sérült nőt. Autóbaleset a La Push roadon. Alice tud valamit?
– Igen. Szinte biztos, hogy Emily az.
– Jó, felkészülök a fogadására.
– Carlisle, ugye nem azt készülsz tenni, amire gondolok?
– Nem, dehogy. Ilyen döntést hozni nincs jogom. Túl sok az érintett, és túl kényes a helyzet is egy ilyen döntéshez. A felkészülés annyit jelent most, hogyha Emily az, nála semmilyen vizsgálatra sincs szükség. Mindent tudunk róla, így nem kell várni a labor eredményekre, ha valami olyat akarunk tenni vele. Ez óriási előny életmentő beavatkozásoknál. Most érkezik a mentő, le kell tennem!
– Várj! Csak addig tartsd a vonalat, míg megmondod, hogy Emily-e az! Aztán rögtön tedd le nyugodtan, minden szó felesleges!
– Jó!
– Várok. – közben Edward iszonyú tempóval hajszolta a kocsinkat Forks felé. Ha nem lettem volna sebezhetetlen és halhatatlan, biztos halálfélelmem lett volna.
– Istenem, miért? Bella, ő az… – a vonal megszakadt.
A kórháznál Edward és Alice kiszálltak, én pedig Jasperrel elindultam Samért. Bíztam benne, hogy Jazz képessége elég lesz ahhoz, hogy Sam fájdalmában és felindultságában ne változzon át, mert úgy elég érdekes lenne a kórházba bejutnia. Alig öt perc alatt tettem meg az egyébként tizenöt perces utat. Még azzal sem foglalkoztam, hogy a baleset helyszínénél lassítsak, pedig Charlie-ék még ott helyszíneltek. Az egyik kollégája mérgesen integetett, hogy megállítson minket, de leolvastam apám szájáról, hogy azt mondja neki: „Hagyd Rob, ez csak Bella, valószínűleg Samért mennek, hogy bevigyék Emilyhez, majd később elmagyarázom.” Még láttam Rob elképedt arcát a tükörben, de a sheriffnek ő sem mondott ellent. Na, igen, miután néhány napja sötétedés után bevittem Charliet Port Angelesbe a Barabus-szal, világítás nélkül, mert úgy jobban láttam a sötétben, mintha a lámpák miatt beszűkül a pupillám, nem volt kétséges előtte, hogy bármilyen autóversenyzőnél jobban vezet, bármelyikünk. Persze megbeszéltük, hogy egy tréningen szereztem az extra vezetői tudásomat. Ez összhangban volt azzal, amit annak idején Angelanak mondtam. Így nem kellett pironkodnia, ha valaki száguldozni látott, de hogy ne hozzam kellemetlen helyzetbe, az ilyen vészhelyzeteket leszámítva mindig a szabályok szerint vezettem, ha valaki láthatott, még ha nagyon nehezemre esett is, a „vánszorgás”.
– Sam! Bella vagyok. – mondtam be az ajtót kinyitva Saméknél, miután a kopogásomra nem jött válasz.
– Szia Bella! Nem mondom, hogy gyere be, mert úgy látom, beengedted magad. – mondta egy halvány, álmos mosollyal az arcán. Ez jó jel volt, legalább még nyugodt és jókedvű.
– Sam! Azt hiszem, velünk kéne jönnöd.
– Miért? Mi történt? – láttam az aggodalmat kiülni az arcára, egy pillanat alatt összekapta magát.
– Sam, baleset történt. Gyere, beviszünk Emyhez a kórházba! Útközben elmondom, amit tudok. – Mondtam neki úgy, hogy semmilyen érzelmet nem engedtem az arcomra kiülni, pedig belülről marcangolt a fájdalom. Áldottam ezt a jellegzetességét a vámpírságnak, emberként már zokogva mondtam volna neki a mondat végét.
Bepattantunk az autóba, és kilőttem a város irányába.
– Egyelőre csak annyit tudok, hogy kritikus állapotban van. Carlisle mindent megtesz érte. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy frissek a laborleletei a műtéti felkészülés miatt, így nem kell semmilyen vizsgálatra várni, ha olyat akarnak tenni vele. – ekkor száguldottam el a baleset helyszíne mellett, Charlie most messziről látott minket és úgy irányította a dolgokat, hogy akadálytalanul tudjak átszáguldani a területen. – Itt történt.
– Hogyan? Ki volt a hibás?
– Alice látomásából tudom, hogy eléfordult a rönkszállítónak, mert a sérült szeme miatt nem látta meg, mielőtt kifordult. Senki sem volt hibás Sam, egyszerűen nem látta meg a kamiont.
– De! Ti vagytok hibásak! Minek jöttetek ide? – láttam rajta, hogy kezdi elveszíteni az uralmat maga felett, de Jasper közbelépett. Elkezdte használni a képességét. Sam lassan megnyugodott, részben saját magának köszönhetően. Mi nem szóltunk hozzá, amíg ő meg nem szólalt.
– Köszönöm Jasper! A képességed lenyűgöző tud lenni, most pedig nagyon hasznos is volt. Már éreztem, hogy kezdek átalakulni, de valahogy sikerült megállni.
– Sam, kérlek! Gondolj arra, ha átváltozol, nem tudsz bemenni Emyhez. Rád pedig most nagyobb szüksége van, mint néhány vámpírra, Carlisle-t kivéve.
– Oké Bella, lenyugodtam. Ezen ráérek később is bosszankodni.
– Sam, én még nem voltam vámpír, amikor te átváltoztál, de úgy érzem, bocsánatot kell kérnem mindannyiunk nevében, azért amit a jelenlétük miatt tettél Emily arcával. Biztosan állítom, hogy Rosie-t kivéve bármelyikünk, bármikor megismétli ezt a bocsánatkérést, tiszta lelkiismerettel. Még valamit szeretnék mondani, ha még nem tisztáztuk volna, örülök, hogy azzá lehettem, ami vagyok és örülök neki, hogy Edward velem lehet és nem halt meg valamikor az én születésem környékén aggastyánként, mintha halandó maradt volna. Örülnék annak is, ha csak egy emberi élet állna előttem Edwarddal, de sokkal jobban felvillanyoz, hogy tudom, az örökkévalóságig vele lehetek. Ezért kérlek, ne ócsárold a jelenlétemben a fajtámat!– csak azért beszéltem, hogy eltereljem a figyelmét, bár nem hiszem, hogy sok értelme volt.
– Rendben Bella, neked megbocsátok. De a többieknek csak akkor fogok, azt hiszem, ha eltűntök végre erről a környékről. – nézett mérgesen Jazzre, de ő most a helyzet miatt nem vette fel a kesztyűt, hanem még jobban összpontosított arra, hogy nyugalmat teremtsen maga körül.
Hálás voltam Jasper önuralmáért, már attól féltem, hogy nem bírja cérnával és nekiesik Samnek, de láttam rajta, hogy nagyon küzd azért, hogy ne legyen baj. Megérkeztünk a kórházhoz. Nem sokat teketóriáztak velünk az ajtóban, Jaspernek és nekem szabad bejárásunk volt Carlisle-hoz egyébként is. Mivel Sam velünk volt, neki sem kellett magyarázkodnia ezúttal, sőt kérdeznie sem kellett semmit, mert tudtuk, hogy a balesetin vannak a többiek. Nem is foglalkoztam semmivel, csak robogtam Sam nyomában, fel se tűnt, hogy Jazz lemarad tőlünk. Benyitottunk az ajtón a kórterembe, amikor tudatosult bennem, hogy Jazz miért maradt le. Carlisle-on és Edwardon kívül, csak emberek voltak a szobában. Azonnal lángra lobbant a torkom. Éreztem, ahogy elönti a testem a szomjúság érzése a friss vér szagától, majd nagyon gyorsan utat tör a tudatom felé, hogy elborítva azt, véres pokollá változtassam a kezelőszoba belsejét. Az emberek nem vették észre, de a mögöttem becsukódó ajtón belül megálltam, megmerevedtem, majd lassan a tudatos énem visszavette a hatalmat a testem és az ösztöneim felett. A tomboló lángolás minden lélegzetvételnél ott volt a torkomban, de biztonságban voltam. A feltörő gyilkolási vágyat bezártam az elmém egy hátsó zugába és eldobtam a kulcsot egy időre. Az egész néhány ezredmásodperc lehetett, Edwardon és Samen kívül más nem is vette észre a megtorpanásomat. Közelebb mentem. Emy ágyán még véres volt a lepedő, ahogy mentették az életét, most készült egy nővér tisztára cserélni. Tudtam, hogy hamarosan csillapodni fog a szag, hiszen a kötések alól már nem tört át olyan könnyen. Gyakorlatilag most először voltam emberi vér kézzelfogható közelségében úgy, hogy nem lettem rosszul tőle. Emberként a vér szagától mindig ájulásig rosszul lettem, kivéve azt a néhány napot, amikor Nessie és a saját életben maradásom érdekében kénytelen voltam vért inni, bár akkor is közel voltam az ájuláshoz. Vámpírként pedig, eddig gondosan kerültem az olyan helyzeteket, amik emberi vér közelébe vittek volna, de most nem is gondolkoztam, hogy mi történhet, ha mégsem olyan az önuralmam, mint amilyennek gondoltuk. Az Emilyért érzett aggodalmam eluralta az elmém és ez jó volt, mert nem engedett másra gondolni.
– Jól vagy, Bella? – kérdezte halkan tőlem Edward, miközben én összeszűkített szemekkel lestem, hogy Carlisle mit tesz Emilyvel. Érdekes volt egy sebészt munka közben látni. Eddig mikor sebész közelében voltam, soha nem néztem oda, amikor összevarrtak, mert elájultam volna a látványtól, a vérszag tetejében. Most, hogy elzártam a vérszomjamat az agyam hátsó zugába, egész jól voltam, vámpírként természetesen nem tudtam viszolyogva gondolni a vérre, érdekes ellentét volt ez. A vér szagát, még az emberi vérét is undorítónak éreztem a tudatos emberi énemmel, de a bennem létező ösztönlényt, a gyilkos énemet folyamatosan hívogatta és csábította a vérszag. A látványával pedig emberként sem lett volna túl sok bajom, ha a szagától nem lettem volna rosszul. Azon vettem észre magam, hogy gondosan elemzem és megjegyzem Carlisle minden mozdulatát. Ki tudja, jól jöhet még ez a tudás valamikor.
– Igen, jól. Sőt jobban, mint hittem volna. Azt is kibírnám szerintem, ha nyíltan vérezne. Nem érzem úgy, hogy támadnom kéne – a végét olyan gyorsan és halkan mondtam el, hogy csak vámpírfülekkel és aggyal volt halható. Láttam Edwardon, hogy rosszabbul viseli, mint én. Állandó jelleggel nyelte a mérget a szájából, ez pedig azt jelentette, hogy kicsi kellene hozzá, hogy támadjon. Ekkor Carlisle keze megállt a levegőben.
– Bella, ez nem lehet igaz. Tudod te, hány évembe tellett idáig eljutni? – Ártatlan kérdés volt ez avatatlan füleknek, de én értettem és csak mosolyogtam rajta. Önuralomból már emberként is jó voltam, és ez most, semmi másról nem szólt.
– Tudom Carlisle, és sajnálom, hogy ez nekem könnyebben megy, mint neked, de nem tehetek róla.
– Semmi baj, csak ez már engem is bosszant egy kicsit. – magunkra maradtunk egy kis időre, a nővér, aki bent volt, kivitte a szennyest. – Kétszáz évembe telt és még mindig nyelem a mérgem miközben dolgozom, te meg állsz itt mellettem, és teljesen laza vagy. Hihetetlen!
– Mi van Emilyvel? Azt látom, hogy rossz bőrben van.
– Hát, Bella! Nálánál jobb állapotban lévő sérültet is veszítettem már el. – láttam, hogy Samre sandított, miközben ezt mondta. Sam azonnal felkapta a fejét erre a kijelentésre.
– Dokikám, ha nem tudja megmenteni, készüljön rá, hogy nem hagyja el „élve” ezt a szobát!
– Sam! Tudod, hogy nem fogom hagyni, hogy megtedd, vagy, hogy lebuktass mindannyiunkat! – szóltam rá ingerülten, mert azért izgatott voltam a vér szagától. Hirtelen leeresztett a dühe. Eszébe jutott, hogy mire vagyok képes.
– Tudom, Bella. Bocsáss meg! Kérlek, Carlisle, ő az életem, mentsd meg valahogy! Egyáltalán magához tér még valaha?
– Igen Sam – válaszolta neki Edward gyorsan, miután összevillant a szemük Carlisle-lal – a tudatával semmi baj sincs hála az égnek, csak kábult a rengeteg morfiumtól. Érzem a gondolatait. Voltam már kómás ember közelében, de ő nincs kómában, csak el van kábulva. Így is érzem viszont, hogy iszonyú fájdalmai lennének, ha öntudatánál lenne. A gerince biztosan ép, de a teste minden pontjából fájdalom sugárzik. A medencéje, a mellkasa, a lábai. A belső szervek állapotáról pedig semmit sem tudunk, amíg át nem küldjük a CT-n. De ahogyan kinéz a teste, nem sok jót sejtek. Erősen küzd az életben maradásért. Sam, ne haragudj, hogy ilyen tárgyilagosan mondom ezt el, de nem fogok neked hazudni! Jobb, ha tisztán látod a dolgokat. Carlisle többet fog tudni mondani, miután meglesz a CT eredménye.
– Sam mindent megteszünk, sőt még többet is, ha kell, de nem tudok ígérni semmit, amíg nincs meg a vizsgálatok eredménye. – Mondta ezt rengeteg szomorúsággal a hangjában Carlisle. Visszatért a nővér a szobába. Carlisle rögtön mondta neki: – Janice kérem, szóljon fel a CT-be, hogy visszük a traumás beteget, legyen ott egy készenléti kocsi és csoport azonos vér, a biztonság kedvéért, Edward, Bella segítenétek? Induljunk! Sam, te menj ki addig légy szíves, a váróba! – Majd olyan halkan tette hozzá, hogy csak természetfeletti fülekkel lehetett hallani. – Ne haragudj, de a protokolt nem hághatom át még a te kedvedért sem, Edwardéknak külön engedélye van a főigazgatótól bárhova belépni a kórház területén. Most pedig nincs idő, hogy engedélyt kérjek neked is. – Közben ránézett Samre, olyan fájdalmas és bocsánatkérően esdeklő arccal, amilyennek még soha nem láttam.
– Rendben Carlisle, megértem és köszönöm! – mondta Sam, ugyanolyan halkan.
Ekkor tudatosult bennem, hogy Carlisle már tud valamit, amit nem akar még elmondani Samnek, vagy nem biztos még teljesen a dolgában. Elindultunk, ahogy a liftajtó becsukódott lehullott Carlisle álarca. Tíz évet öregedett az önvád, a bűntudat, és a tehetetlenség hatására.
– Gyakorlatilag menthetetlen. Nem tudom, hogyan mondjam el Samnek. A CT csak megerősíteni kell, amit már tudok, de bizonyíték nélkül nem állok oda Sam elé. Olyan súlyos belső sérülései vannak, hogyha elkezdjük műteni, belehal az operációba. Ha nem műtjük meg, maximum két-három napon belül összeomlik a kémiai egyensúly a szervezetében. Az egyik veséje oda van. Szétment a csípője, a combcsontja valószínűleg soha nem lenne tökéletes, ha életben is marad. Nem lennék meglepve, ha a méhe is károsodott volna. Törött mindkét karja, sorozatos bordatörései vannak, gép nélkül nem is tudna lélegezni huzamosabb ideig. A belső szervekről még nem tudok nyilatkozni, de már ez is elég ahhoz, hogy lemondjon róla minden orvos. Sajnos, engem is beleértve. Még összehívok egy konzíliumot, de nem hiszem, hogy sok értelme van. Háromszáz év orvosi tapasztalatával a hátam mögött sem vagyok képes megmenteni az életét.
– Csak egyetlen esélye van, igaz?
– Bella! Ezt nem tehetjük! Te különleges vagy, de Emilyről nem tudunk semmit ilyen téren. Már nem a huszadik század elején élünk, mindenfelé túl sok ember él. Nem akarok egy újszülöttet rászabadítani a világra, különösen erre a környékre. Túl sok jó ember él itt ahhoz, hogy el tudnám viselni, hogy miattam baja esik akármelyiknek. Sam pedig beleőrülne a gondolatba. Meg az is lehet, hogy Emilyben is ott van a farkas kromoszóma, ami, szerintem, megöli, ha a méreg bejut a szervezetébe.
– Ha benne lenne a farkas gén, nem kéne gyorsabban gyógyulnia? – mikor kiejtettem a számon a kérdést már tudtam, hogy butaságot mondok.
– Sajnos, nem. Ha benne is van, akkor is inaktív. De a méreggel szerintem, halálos kombinációt alkot.
– Carlisle, a minapi buli óta Emy teljesen másként viszonyul hozzánk. Szerintem beszélnünk kéne vele a lehetőségekről.
– Hogyan Bella? Ha kihozom a kábulatból, eszét fogja veszíteni a fájdalomtól. Ha öntudatlan, nem tudunk vele kommunikálni, ha félig éber, akkor meg nem beszámítható, amit mond. Különben is, mindkét keze törött, ha levesszük a lélegeztető gépről, azonnal megfullad. Ez patthelyzet, Bella.
– Ezzel kapcsolatban máris van egy ötletem, de várjuk meg a végső eredményeket, Carlisle.
Ebben a pillanatban nyílt ki a lift ajtaja. Berobogtunk a CT vizsgálóba, perceken belül már jöttek is az eredmények a gépből. Ahogy Carlisle és Edward nézték a monitoron megjelenő képeket és adatokat egyre komorabb arcot vágtak, mind a ketten. A végén reménytelenül ingatták a fejüket, a CT-t kezelő technikussal együtt. Szótlanul álltak bent a helyiségben. Döntést hoztam, megadom valahogyan a választás lehetőségét Samnek és Emilynek. A vizsgáló ajtaja előtt Alice várt ránk. A liftajtó becsukódásával az ő szája kinyílt.
– Mire készültök? Láttam Emilyt úgy, hogy közülünk való! Mi lesz, egész Washington államot átváltoztatjuk apránként?
Alice ingerült volt. Ilyennek még soha nem láttam, de szerintem Edward és Carlisle se. Megütközve néztek rá a háta mögül. Ahogy a lift megállt, Alice kiugrott az ajtón, esélyünk se volt mondani neki bármit is. Volt néhány perc, míg Sam visszatér a körünkbe.
–Azt hiszem, magyarázattal tartozom. – Közöltem a fiúkkal, amikor szembefordultam velük.
– Mégis, miről beszélsz? – kérdezte Edward, nem tudom Alice mit láthatott, de tudtam, hogy megmutatta Edwardnak.
– Ahogy láttalak titeket a vizsgálóban a technikussal együtt, rájöttem, hogy meg kell adnom Emy-nek a választás lehetőségét. Abból, amit Alice látott, most már tudom, hogy lehetséges átváltoznia, tehát ez sem akadály. Nem akarom a beleegyezése nélkül megtenni, rákényszeríteni, mivel ismerem Rosalie történetét. De nem akarom azt sem, mivel ismeri a titkunkat, hogy elzárjuk előle a vámpírélet lehetőségét, ismerem a saját történetemet, és tudom, hogy visszajárnék még a mennyországból is, ha nem tette volna meg Edward, amit tett. Gyanítom, hogy milyen felelősséggel jár, amit esetleg tenni készülök, készülünk, de a lelkiismeretem nem bírná el, ha úgy halna meg, hogy nem akar elmenni, és ebben mi akadályozzuk meg, holott hatalmunkban áll őt halhatatlanná tenni. Azt szeretném, hogy az összes lehetőséget ismerve, ő maga dönthessen a sorsáról. – Rosalie esetének említésétől Carlisle arcán fájdalmas fintor futott át, de ami történt, az megtörtént, és nem lehetett rajta változtatni.
– Bella, hogyan akarsz vele beszélni? Samnek elmondani, ezt a lehetőséget? Hm? – kérdezte tőlem Carlisle, gondterhelt és bánatos arccal. – Mert a megváltoztathatatlan tényt én fogom vele közölni, mint Emily orvosa, de a meggyőzése érdekében, először összehívok egy konzíliumot. De amit te főzöl Bella, azt neked kell megenni. Nagyon tartok Sam reakciójától, jobb lenne, ha nem itt mondanád el ezt a lehetőséget neki. Meg arra is kíváncsi lennék, hogyan akarod megtenni? Megharapod itt a kórházban?
– Menjünk szép sorjában. Nem akarom Sam kezébe adni Emy sorsát. Tudnia kell a véleményét, sőt szerintem tudni is akarja, de az ő döntésének kell lennie. Kitaláltam hogyan beszélhetnénk vele, de előbb ki kell valakin próbálnom a dolgot. Aztán, ha már tudjuk, hogy Emily mit szeretne, akkor beavatom Samet is a dologba, vagy nem. Nem akarom megharapni. Az a módszer, amivel Edward engem átváltoztatott tökéletes, sőt, ha nem hagyjuk az utolsó pillanatra a dolgot, elég lesz szerintem, az injekció önmagában. Az biztos, hogy nem itt a kórházban kellene megjátszanunk a halálát, és otthon megmérgezni, de ne szaladjunk ennyire előre, kész tervem van az egészre. Lebontottam gyorsan a pajzsot az elmém körül és gyorsan végigszaladtam a tervemen, hogy Edward tudja mit eszeltem ki. Megfeszülten figyelte a gondolataimat.
– Carlisle, Bella terve teljesen jónak tűnik. Később majd elmondom mit talált ki, de most kell valaki, akin Bella ki tudja próbálni, hogy képes-e valakit úgy blokkolni, hogy a testét ne érezze, de a tudata ne legyen kiütve. Ez most a fő buktatópontja a tervnek.
– Azt hiszem sejtem, mit gondoltál ki, Bella. Alice-szel nem tudom mi történt, Samet addig nem kéne semmilyen szinten beavatni, míg el nem jutunk az ő részéhez. Sajnos, én most nem lehetek kísérleti nyúl, pedig szívesen kipróbálnám, amire készülsz, bármi is az. – csillogott a szeme, ismertem már ezt a nézését, igazi, jó értelemben vett tudós volt. – Edward képességére szükségünk van Emily állapotának ellenőrzéséhez. Jasper maradt az egyetlen, így hirtelenjében. Beszélj vele Bella, szerintem szívesen fog segíteni.
Elsiettem Jaspert megkeresni. Míg én távol voltam Carlisle elmondta a rossz hírt Samnek. Nem sok kellett volna hozzá, hogy nagyon csúnya vége legyen a találkozásuknak, de Sam végül erőt vett magán és magába roskadva leült a váróban.
– Jazz, szeretnélek megkérni, hogy segíts nekem kipróbálni valamit.
– Rendben Bella. Mi lenne az?
– Gyere, útközben elmondom!
Visszamentünk Emily szobájába.
– Készen állsz? – kérdeztem.
– Persze – vágta rá.
Elkezdtem összpontosítani Jasperre. A tudatáig eljutnom rutinművelet volt, de pontosan azon a határvonalon kellett a képességemmel megállni, ahol eddig mindig egy erőszakos lökést kellett gyakorolnom az áldozatom tudatára, hogy letörjem azt. Ezúttal azonban az volt a célom, hogy ne üssem ki a tudatát. Nem is sikerült elsőre a dolog. Szegény Jaspert nyolcszor ütöttem ki egymás után, mire sikerült nagyjából elérni, amit szerettem volna. Végre megvolt, képes voltam megállni azon a leheletnél is vékonyabb határon, ami elválasztotta az illető tudatát a testétől. Megszólalni nem tudott, de tudatánál volt, mivel pislogott. Ez volt a megbeszélt jel, hogy folyamatosan pislogni fog, mivel Edward nem látott bele a fejébe a blokkolás miatt. Sikerült, egy újabb részlettel lett gazdagabb a képességeim tárháza. Még néhányszor kipróbáltam, hogyan működik a dolog, majd elkezdtem visszafelé gyakorolni, mert Emilynél visszafelé kell megtennem. Kiütött állapotból annyira szabadon engedni, hogy gondolkozni képes legyen, de ne érezze a fájdalmat, amíg nem muszáj. Szegény Jasper, eléggé szenvedhetett a magatehetetlen állapottól, amibe került, de hősiesen tűrte látszólag. Arra azért nem mertem volna megesküdni, hogy mit fog tenni vagy mondani, miután befejezem rajta a kísérletezést. Még egyvalami volt hátra, ami kétségre adott okot, mi van, ha Jasper tudatánál van, de nem hallott egy szót sem, mert a füleit is megbénítom? Bár még erre az esetre is volt egy mentőötletem, de az, felesleges időveszteséggel járt volna és Nessie-t sem akartam ebbe bevonni. Elengedtem a képességem, hagytam, hogy szétoszoljon körülöttem, és megszűnjön a hatás, amit keltek. Jazz felkelt az ágyról.
– Bella, ez félelmetes. Közben elgondolkoztam látva az arcodat, hogy milyen könnyedén használod már az erődet. Annak idején a Volturi ellen, szinte görcsbe voltál rándulva, hogy fenntartsd a pajzsot, most meg teljesen lazán, erőlködés nélkül, szinte játszol az uralommal bármilyen lény felett. Jó, hogy nem voltam és soha nem is leszek az ellenséged, téged nem is tudom, hogyan lehetne legyőzni. Még ha meg is lep valaki, akkor is ki tudod ütni, aztán meg már, esélye sincs.
– Köszi, Jazz! Te biztosan kitalálnád, hogyan győzz le engem. Majd még beszélünk róla. Hallottad, hogy közben mit mondtam?
– Igen, hallottam, bár olyan volt mintha nagyon messziről beszéltél volna, de határozottan hallottam a hangodat és Edwardét is. Működik a módszered. A testemből semmit sem éreztem közben. Elég rossz dolog lehet bénának lenni.
Egy kicsit aggasztott, hogy Jasper a vámpírfüleivel messziről hallotta a hangunkat, de reménykedtem benne, hogy csak az idegei, vagy, ami továbbítja bennünk az ingereket, játszik vele. Ideje volt immáron élesben kipróbálni, amit kitaláltam. Úgy éreztem, nincs más lehetőségünk.
– Carlisle, meg kéne próbálni Emilynél kiiktatni a kábítószerek hatását. Azt hiszem, képes vagyok úgy blokkolni a tudatát, hogy ne érezzen fájdalmat, amíg nem muszáj.
– Oké Bella, kezdjük. Mielőtt a CT-be mentünk valahogyan megérezhettem, hogy mire készülhetsz, úgyhogy lecseréltem a gyógyszerét olyanra, amit elég gyorsan lehet semlegesíteni. Beadom a semlegesítőt, néhány percen belül lebomlik az altatószer, de ha nem sikerül, amit tervezel, csak a morfium lesz elég gyors és erős ahhoz, hogy ne kínlódjon feleslegesen, tehát ha nem sikerül, legalább tizenkét órán keresztül nem is próbálkozhatunk újra.
Kiütöttem Emy tudatát, hogy majd amikor kell, én irányíthassam a dolgokat. Amikor Carlisle szólt, hogy elmúlhatott a szer hatása, elkezdtem visszavonni a blokkoló pajzsot Emily tudatáról. Amikor megéreztem, hogy a tudata felébredt megtartottam a gömböt a tudata körül és beszélni kezdtem hozzá:
– Emy, Bella vagyok. Tudom, hogy nagyon furcsa, amit most érzel, de másként nem vagyok képes megakadályozni azt, hogy fájdalmaid legyenek. Nem bénultál meg, én tartalak ilyen állapotban, hogy ne érezz fájdalmat. Nagyon súlyos baleset ért. Nem láttad meg a sarkon a rönkszállítót, az meg már nem tudott megállni és legázolt az útról. Beszélnünk kell veled, mielőtt bármit is tennénk. Átengedem a szót Carlisle-nak, ő elmondja mi a helyzet.
– Emily, nagyon súlyosan megsérültél. Sajnos olyan rossz állapotban vagy, hogy nem tudunk megműteni, mert teljesen biztosan belehalnál a műtétbe még az elején. Eltörött mindkét karod, a bordáid mindkét oldalon, a jobb combcsontod, szilánkosra, valószínűleg össze sem lehet rakni, a medencéd is törött, megsérült sajnos a méhed is, valamint szétzúzódott az egyik veséd. A májad meg van repedve és a gyomrod is vérzik befelé, bár az a legenyhébb sérülésed. Sajnos olyan rossz állapotban vagy, hogy nem tudunk rajtad segíteni anélkül, hogy meg ne ölnénk vele. A gépek, amikre kötve vagy két-három napig életben tudnak tartani, az eddigi tapasztalatok szerint. Viszont a szervezetedben ez a gépekkel és gyógyszerekkel létrehozott egyensúly fel fog borulni és nem tudunk tenni semmit a megmentésed érdekében. Még körül-belül három nap az élet számodra. Bocsáss meg nekem, kérlek! Én vagyok az oka, hogy ide jutottál. Nincs olyan módszer az orvostudomány jelenlegi állása szerint, ami megmenthetné az életedet.
– Emy, Bella vagyok újra. Szeretném kipróbálni, hogy egyáltalán van-e értelme annak, amit most csinálunk, hogy hallottad-e, amit Carlisle az előbb elmondott. Ezt csak egy módon tudhatjuk meg. Kérlek, ne próbálj majd meg megszólalni, mert gépre vagy kötve így ez lehetetlen lenne, viszont ha visszavonom azt az erőt, ami lezárja a fájdalom útját az agyad felé, akkor, amire gondolsz, azt Edward meghallja, és el tudja mondani nekünk! Iszonyatosan fog fájni, mert azt Edward is érezte, míg el voltál altatva és én is most, de nincs más módunk a veled való kommunikációra. Úgy időzítem a dolgot, hogy legalább a bordáid ne fájjanak. Amikor érzed, hogy elönt a fájdalom, kérlek, gondolj a válaszokra és a kérdésekre, amik felmerülnek benned, és a végén szólíts engem! Amikor Edward meghallja, hogy rám gondolsz rögtön szólni fog, és én, megszabadítalak a fájdalomtól.
Óvatosan, de gyorsan visszahúztam a blokkoló erőt Emy agya körül. Láttam Edward arcát eltorzulni a kíntól, amit Emily fejében érzett. Eltelt tíz gyötrelmes másodperc, majd Edward hirtelen megszólalt: – Bella. – Azonnal blokkolni kezdtem szegény Emy tudatát.
– Bella, Carlisle. Emily köszöni, amit tesztek érte. Köszöni, hogy megkíméled a fájdalomtól és köszöni, hogy még egyszer utoljára beszélhet, ha áttételesen is a szeretteivel. Azt kérdezi, hogy a méhe mennyire sérült. Meg hogy Sam itt van-e a közelben. Meg azt is mondta még, hogy „Carlisle ne vádold magad miattam, mert nem te voltál az, aki nem látta meg a teherautót.” Azt is mondta még – láttam Edwardon, hogy fájdalommal telik meg a szeme – milyen szerencsések vagyunk mi, hogy velünk soha nem történhet ilyen, és hogy tartsuk meg az emlékezetünkben, így egy kicsit ő is örökké élni fog.
– Emy, – szóltam hozzá újra – ezt a végére akartam hagyni, de abból, amit mondasz, kitűnik, hogy mit gondolsz rólunk, és a létezésünkről. Azt hiszem, átugorhatjuk a puhatolózós részt. Van egy esélyed, de az mindörökre szól, és nem lehet visszafordítani. Át tudunk változtatni téged is vámpírrá. De ez, a te döntésed kell, hogy legyen, senki nem szólhat bele. Úgy tudom, Esme még nálad is rosszabb állapotban volt, amikor Carlisle átváltoztatta, rólam nem is beszélve. Carlisle igenlően bólogat, tehát a teljes gyógyulásod biztos, mint ahogy az is, hogy a sebhely eltűnik az arcodról. A méhed sérülésének most sajnos nincs jelentősége, mert nem élhetsz addig, hogy ez most számítson, ha pedig átváltozol, a méhed csak egy felesleges testrész lesz. Bocsánat a nyers és célratörő fogalmazásért, de úgy gondolom, sem a hely, sem az idő nem kedvez most a finomkodásnak. Bármikor bejöhet valaki, és elég furán festene, hogy egy elvileg altatásban levő személlyel beszélgetünk. Bárhogyan is döntesz, segítek Samnek elmondani, vigasztalni fogom vagy meggyőzni, attól függően, hogy te mit szeretnél. Emy, mielőtt hagynálak újra válaszolni, tudnod kell még egy dolgot. Ha te úgy döntesz, hogy közénk fogsz tartozni, de Sam ezt nem akarja elfogadni, mi akkor is meg tudjuk tenni úgy, hogy Samnek ne jusson a tudomására, hogy vámpír lettél. De akkor, soha többé nem láthatod őket. Sam még azt sem tudja, hogy lehet veled beszélni, először meg akartam tudni, hogy elvileg érdekel-e a további létezés lehetősége vámpírként. Majd amikor már tudom, hogy milyen elvi döntést hoztál, beszélek vele. Koncentrálj Emy, Edward már készen áll!
Újra elengedtem a pajzsot. Edward újra átélte a kínt, amit szegény Emily is. Majd láttam a kikerekedő szemeit attól, amire Emily gondolt.
– Bella, ha politikus lennél, a lábaid előtt heverne a világ. Emily azt mondja, hogy az utolsó lehetőséggel nem kíván semmilyen módon sem élni. Elvileg érdekli a vámpírként való élet. Hisz benne, hogy meg tudod Samet győzni róla, hogy elfogadja a választását. De, nem kíván a szerettei nélkül élni, tehát ha Sam nem lenne képes elfogadni, amivé válni készül, akkor inkább meghal, mintsem, hogy nélkülük éljen. Azt kérdezi, hogy mivel jár az átalakulás. – közben persze bénítottam Emilyt, hogy ne legyenek fájdalmai.
Ránéztem Carlisle-ra, értette, hogy miért nézek rá könyörgő szemekkel, de nem tudott rajtam segíteni. Képtelenség lett volna Edwardot addig eltávolítani, míg Emilyvel beszélek a kínról, utána meg rögtön itt kéne lennie, hogy fogja Emy gondolatait. Nem volt mit tenni, el kellett árulnom Edwardnak, hogy emlékszem az átváltozásomra. Hacsak, meg nem kérem, hogy ő beszéljen róla.
– Edward, beszélnél Emilynek az átváltozásról?
– A sajátomra már alig emlékszem, érthető okokból nem ez a kedvenc emlékem, de megtehetjük vele azt, amit veled is. Nem kell éreznie belőle semmit. Te sem emlékszel semmire az egészből. – Ekkor Carlisle a vállára tette a kezét.
– Edward… fiam! Bella meg akart ettől téged kímélni, hogy ne bántson a dolog.
– Carlisle, ne! – tiltakoztam.
– Miért Bella? Egyszer úgyis el akartad mondani neki. Mindvégig érzett mindent az átváltozás alatt, a morfium nem volt jó ötlet. Csak megbénította és növelte a kínjait, mert a méregnek még a morfiummal is meg kellett küzdenie a testében. Nekem később elmondta. Neked azért nem beszéltünk róla eddig, mert nem akarta, hogy terhelje a lelkedet a dolog. Ennyi idő távlatából és most már Bella fejébe is bele tudsz látni, ha akarja, már azt hiszem elveszett a jelentősége. A legjobb módszer, ha hagyjuk, hogy a méreg tegye a dolgát, akármilyen fájdalmas is.
– Bella, erről még beszélni fogunk! – Mondta Edward, fájdalmas és bánatos hanghordozással. – Mennyi titkod van még előttem?
– Edward, talán két-három dolog van az életemben, amiről nem tudsz. De most kérlek, hagyjuk ezt! Fontosabb dolgunk van ennél, ebben a pillanatban. Emily, az átalakulás gyötrelmes fájdalommal jár. Tűz égeti belülről az ereidet, ahogy a méreg szétterjed és sejtről sejtre haladva, átalakítja a tested. Ha elkezdődik, többé már nem lehet a folyamatot megállítani, de amikor elkezdődik, inkább fogod akarni százszor, ezerszer azt a fájdalmat, amit most érzel, mikor nem bénítalak meg, mint azt a tüzet. Azt nem merem megpróbálni, hogy az átváltozás alatt a pajzsommal csökkentsem a kínjaidat, mert nem tudom, hogyan befolyásolná a későbbi agyműködésedet, félek, hogy megzavarná az átalakulási folyamatot. Amikor felébredsz a végén, minden megváltozik. Többé nem leszel éhes, sőt undorítónak fogod találni az emberi ételeket, látni fogsz éjjel a sötétben, iszonyúan erős leszel és gyors, kilométerekről fogod hallani az autópálya hangjait. Több száz méterről vagy akár kilométerekről érzel majd illatokat, de nem lesz szükséged a levegőre. Soha többé nem dobban meg a szíved, mert egy élőhalott leszel. Nem fogsz fázni és meleged sem lesz többé. Nem fogsz soha elfáradni, képtelen leszel az alvásra, egyetlen végtelen nappal lesz az életed. Soha többé semmit sem fogsz elfelejteni, mindenre emlékezel kristálytisztán, mintha filmen néznéd vissza. Soha többé nem leszel beteg, és ugyanolyan szép és kecses leszel, mint mi. Nagyjából ezek az előnyei, de van egy óriási hátránya. A kínzó és égető szomjúság, ami egy pillanatra sem fog megszűnni, csak addig, míg éppen kiszívod a vért az aktuális áldozatodból. Lehet, hogy az első időkben másra nem is tudsz majd gondolni, mint ennek a szomjúságnak a csillapítására. Ez lehet, hogy tíz-húsz évig fog tartani, lehet, hogy csak egy év, de az is lehet, hogy képes leszel az első perctől kezdve kordában tartani, mint én. Senki nem tudja, hogy szegény Jaspernek miért olyan nehéz még mindig uralkodnia magán, mint ahogyan azt sem, hogy Rosalie, Carlisle, vagy én hogyan vagyunk képesek az első perctől kezdve uralkodni magunkon, hogy ne legyünk vérengző szörnyek. Azt hittem én is magamról, hogy majd évekig képtelen leszek bármi másra figyelni, mint a vér iránti vágyra, de már az ébredésemkor képes voltam másra gondolni, mint a gyilkolás. – láttam, ahogyan Edward arcán az a féloldalas mosoly suhan át, amitől még mindig az eszemet tudtam veszíteni. Az emlék hatására, amikor néhány perces újszülöttként gyakorlatilag köré tekeredtem és szemérmetlenül megcsókoltam, nem törődve a körülöttem állókkal. – Emy, én mondtam Carlisle-nak ezt a lehetőséget, én vállalok érted felelősséget. Mindvégig melletted állok, míg vissza nem térhetsz a civilizációba. Egy dologra viszont szeretnélek megkérni: – eddig csak áttételesen jelentetted ki az akaratodat. Egyértelműen kérj meg rá minket, hogy hogyan cselekedjünk! Felkészítsük a családodat az elmúlásodra, vagy arra, hogy vámpír leszel? Ezután pedig ennek megfelelően fogok, fogunk cselekedni. Természetesen az utolsó pillanatig meggondolhatod magad, ha mégis úgy döntesz, hogy inkább meghalsz, minthogy vámpírként élj, esküszöm neked, hogy semmit sem fogsz belőle érezni. Csendes öntudatlanságban fog elérni a vég. Ez a legkevesebb, amit megtehetek érted. Edward készülj, kérlek!
Elengedtem a pajzsot újra. Edward végighallgatta Emily gondolatait.
– Bella, légy szíves! – szólt rám.
– Mit mondott? – kérdeztem, miután természetesen újból lebénítottam az idegrendszerét Emilynek.
– Hát… Bella, nehéz időszak előtt állsz. Megkért rá, hogy beszélj Sammel. Még vele is beszélni akar, de azt szeretné, ha nem érne véget az élete. Ha Sam kategorikusan elzárkózik a dologtól, akkor nyomatékosan megkér arra, hogy mond neki azt, hogy kezdje el intézni a temetést.
– Rendben Emy, a kívánságod szerint fogok tenni. Most Carlisle bead neked valamit, amitől elalszol és nem lesz szükség a jelenlétemre, hogy ne érezz fájdalmat. Legközelebb, amikor felébredsz Sam is itt lesz, hogy beszélhessetek egymással.
– Óriási baj van!
– Mivel, kivel, mi történt? Mondjatok már valamit, mert jó, hogy ti tudjátok, mi van, de Jazz és én, nem!
– Ne kérdezz, csak gyertek! Emilyvel van baj!
– Hívom Samet.
– Jó! Kérdezd meg tőle, hogy otthon van-e, Emy! Ha igen, tartsa otthon! Ne engedje kocsiba ülni! – Azonnal tárcsáztam Sam számát, nem is gondolkoztam azon, hogy túl gyorsan nyomkodom a gombokat egy emberhez képest, bárki megláthatott volna.
– Szia, Sam! Emily otthon van?
– Nincs Bella, húsz perce ment el itthonról. A kórházba ment, az utolsó vizsgálatokat akarja Carlisle megcsinálni a műtét előtt. Üzensz neki valamit?
– Nem, csak Alice akart tőle kérdezni valamit.
Ezen közben a mi számunkra kínosan lassú tempóban tartottunk a parkoló felé. Az emberek számára szerintem így is túl gyorsnak tűnhettünk, de nem volt vesztegetni való időnk. Ahogy kocsiba ültünk már száguldottunk is a kórház felé. Közben hívtuk Carlisle-t, hogy Emy ott van-e már, de nem tudott róla, és ez rossz hír volt, mert a kórház normál, emberi sebességgel haladva sem volt messzebb Saméktől, mint tizenöt perc.
– Alice! Áruld már el, mit láttál!
– Emilyt láttam, ahogy kifordul egy sarkon a kocsijával, de a rossz szeme miatt, nem lát meg egy hatalmas rönkszállító kamiont, és elébe hajt. Az meg, mivel nem tud már megállni, egyszerűen letarolja Emy kocsiját az útról.
– Túléli?
– Nem tudom. Azt nem látom. De figyelmeztetni kéne Carlisle-t.
Ebben a pillanatban csörögni kezdett a telefonom.
– Igen, Carlisle!
– A mentők most jelentették, hogy hoznak egy kritikusan sérült nőt. Autóbaleset a La Push roadon. Alice tud valamit?
– Igen. Szinte biztos, hogy Emily az.
– Jó, felkészülök a fogadására.
– Carlisle, ugye nem azt készülsz tenni, amire gondolok?
– Nem, dehogy. Ilyen döntést hozni nincs jogom. Túl sok az érintett, és túl kényes a helyzet is egy ilyen döntéshez. A felkészülés annyit jelent most, hogyha Emily az, nála semmilyen vizsgálatra sincs szükség. Mindent tudunk róla, így nem kell várni a labor eredményekre, ha valami olyat akarunk tenni vele. Ez óriási előny életmentő beavatkozásoknál. Most érkezik a mentő, le kell tennem!
– Várj! Csak addig tartsd a vonalat, míg megmondod, hogy Emily-e az! Aztán rögtön tedd le nyugodtan, minden szó felesleges!
– Jó!
– Várok. – közben Edward iszonyú tempóval hajszolta a kocsinkat Forks felé. Ha nem lettem volna sebezhetetlen és halhatatlan, biztos halálfélelmem lett volna.
– Istenem, miért? Bella, ő az… – a vonal megszakadt.
A kórháznál Edward és Alice kiszálltak, én pedig Jasperrel elindultam Samért. Bíztam benne, hogy Jazz képessége elég lesz ahhoz, hogy Sam fájdalmában és felindultságában ne változzon át, mert úgy elég érdekes lenne a kórházba bejutnia. Alig öt perc alatt tettem meg az egyébként tizenöt perces utat. Még azzal sem foglalkoztam, hogy a baleset helyszínénél lassítsak, pedig Charlie-ék még ott helyszíneltek. Az egyik kollégája mérgesen integetett, hogy megállítson minket, de leolvastam apám szájáról, hogy azt mondja neki: „Hagyd Rob, ez csak Bella, valószínűleg Samért mennek, hogy bevigyék Emilyhez, majd később elmagyarázom.” Még láttam Rob elképedt arcát a tükörben, de a sheriffnek ő sem mondott ellent. Na, igen, miután néhány napja sötétedés után bevittem Charliet Port Angelesbe a Barabus-szal, világítás nélkül, mert úgy jobban láttam a sötétben, mintha a lámpák miatt beszűkül a pupillám, nem volt kétséges előtte, hogy bármilyen autóversenyzőnél jobban vezet, bármelyikünk. Persze megbeszéltük, hogy egy tréningen szereztem az extra vezetői tudásomat. Ez összhangban volt azzal, amit annak idején Angelanak mondtam. Így nem kellett pironkodnia, ha valaki száguldozni látott, de hogy ne hozzam kellemetlen helyzetbe, az ilyen vészhelyzeteket leszámítva mindig a szabályok szerint vezettem, ha valaki láthatott, még ha nagyon nehezemre esett is, a „vánszorgás”.
– Sam! Bella vagyok. – mondtam be az ajtót kinyitva Saméknél, miután a kopogásomra nem jött válasz.
– Szia Bella! Nem mondom, hogy gyere be, mert úgy látom, beengedted magad. – mondta egy halvány, álmos mosollyal az arcán. Ez jó jel volt, legalább még nyugodt és jókedvű.
– Sam! Azt hiszem, velünk kéne jönnöd.
– Miért? Mi történt? – láttam az aggodalmat kiülni az arcára, egy pillanat alatt összekapta magát.
– Sam, baleset történt. Gyere, beviszünk Emyhez a kórházba! Útközben elmondom, amit tudok. – Mondtam neki úgy, hogy semmilyen érzelmet nem engedtem az arcomra kiülni, pedig belülről marcangolt a fájdalom. Áldottam ezt a jellegzetességét a vámpírságnak, emberként már zokogva mondtam volna neki a mondat végét.
Bepattantunk az autóba, és kilőttem a város irányába.
– Egyelőre csak annyit tudok, hogy kritikus állapotban van. Carlisle mindent megtesz érte. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy frissek a laborleletei a műtéti felkészülés miatt, így nem kell semmilyen vizsgálatra várni, ha olyat akarnak tenni vele. – ekkor száguldottam el a baleset helyszíne mellett, Charlie most messziről látott minket és úgy irányította a dolgokat, hogy akadálytalanul tudjak átszáguldani a területen. – Itt történt.
– Hogyan? Ki volt a hibás?
– Alice látomásából tudom, hogy eléfordult a rönkszállítónak, mert a sérült szeme miatt nem látta meg, mielőtt kifordult. Senki sem volt hibás Sam, egyszerűen nem látta meg a kamiont.
– De! Ti vagytok hibásak! Minek jöttetek ide? – láttam rajta, hogy kezdi elveszíteni az uralmat maga felett, de Jasper közbelépett. Elkezdte használni a képességét. Sam lassan megnyugodott, részben saját magának köszönhetően. Mi nem szóltunk hozzá, amíg ő meg nem szólalt.
– Köszönöm Jasper! A képességed lenyűgöző tud lenni, most pedig nagyon hasznos is volt. Már éreztem, hogy kezdek átalakulni, de valahogy sikerült megállni.
– Sam, kérlek! Gondolj arra, ha átváltozol, nem tudsz bemenni Emyhez. Rád pedig most nagyobb szüksége van, mint néhány vámpírra, Carlisle-t kivéve.
– Oké Bella, lenyugodtam. Ezen ráérek később is bosszankodni.
– Sam, én még nem voltam vámpír, amikor te átváltoztál, de úgy érzem, bocsánatot kell kérnem mindannyiunk nevében, azért amit a jelenlétük miatt tettél Emily arcával. Biztosan állítom, hogy Rosie-t kivéve bármelyikünk, bármikor megismétli ezt a bocsánatkérést, tiszta lelkiismerettel. Még valamit szeretnék mondani, ha még nem tisztáztuk volna, örülök, hogy azzá lehettem, ami vagyok és örülök neki, hogy Edward velem lehet és nem halt meg valamikor az én születésem környékén aggastyánként, mintha halandó maradt volna. Örülnék annak is, ha csak egy emberi élet állna előttem Edwarddal, de sokkal jobban felvillanyoz, hogy tudom, az örökkévalóságig vele lehetek. Ezért kérlek, ne ócsárold a jelenlétemben a fajtámat!– csak azért beszéltem, hogy eltereljem a figyelmét, bár nem hiszem, hogy sok értelme volt.
– Rendben Bella, neked megbocsátok. De a többieknek csak akkor fogok, azt hiszem, ha eltűntök végre erről a környékről. – nézett mérgesen Jazzre, de ő most a helyzet miatt nem vette fel a kesztyűt, hanem még jobban összpontosított arra, hogy nyugalmat teremtsen maga körül.
Hálás voltam Jasper önuralmáért, már attól féltem, hogy nem bírja cérnával és nekiesik Samnek, de láttam rajta, hogy nagyon küzd azért, hogy ne legyen baj. Megérkeztünk a kórházhoz. Nem sokat teketóriáztak velünk az ajtóban, Jaspernek és nekem szabad bejárásunk volt Carlisle-hoz egyébként is. Mivel Sam velünk volt, neki sem kellett magyarázkodnia ezúttal, sőt kérdeznie sem kellett semmit, mert tudtuk, hogy a balesetin vannak a többiek. Nem is foglalkoztam semmivel, csak robogtam Sam nyomában, fel se tűnt, hogy Jazz lemarad tőlünk. Benyitottunk az ajtón a kórterembe, amikor tudatosult bennem, hogy Jazz miért maradt le. Carlisle-on és Edwardon kívül, csak emberek voltak a szobában. Azonnal lángra lobbant a torkom. Éreztem, ahogy elönti a testem a szomjúság érzése a friss vér szagától, majd nagyon gyorsan utat tör a tudatom felé, hogy elborítva azt, véres pokollá változtassam a kezelőszoba belsejét. Az emberek nem vették észre, de a mögöttem becsukódó ajtón belül megálltam, megmerevedtem, majd lassan a tudatos énem visszavette a hatalmat a testem és az ösztöneim felett. A tomboló lángolás minden lélegzetvételnél ott volt a torkomban, de biztonságban voltam. A feltörő gyilkolási vágyat bezártam az elmém egy hátsó zugába és eldobtam a kulcsot egy időre. Az egész néhány ezredmásodperc lehetett, Edwardon és Samen kívül más nem is vette észre a megtorpanásomat. Közelebb mentem. Emy ágyán még véres volt a lepedő, ahogy mentették az életét, most készült egy nővér tisztára cserélni. Tudtam, hogy hamarosan csillapodni fog a szag, hiszen a kötések alól már nem tört át olyan könnyen. Gyakorlatilag most először voltam emberi vér kézzelfogható közelségében úgy, hogy nem lettem rosszul tőle. Emberként a vér szagától mindig ájulásig rosszul lettem, kivéve azt a néhány napot, amikor Nessie és a saját életben maradásom érdekében kénytelen voltam vért inni, bár akkor is közel voltam az ájuláshoz. Vámpírként pedig, eddig gondosan kerültem az olyan helyzeteket, amik emberi vér közelébe vittek volna, de most nem is gondolkoztam, hogy mi történhet, ha mégsem olyan az önuralmam, mint amilyennek gondoltuk. Az Emilyért érzett aggodalmam eluralta az elmém és ez jó volt, mert nem engedett másra gondolni.
– Jól vagy, Bella? – kérdezte halkan tőlem Edward, miközben én összeszűkített szemekkel lestem, hogy Carlisle mit tesz Emilyvel. Érdekes volt egy sebészt munka közben látni. Eddig mikor sebész közelében voltam, soha nem néztem oda, amikor összevarrtak, mert elájultam volna a látványtól, a vérszag tetejében. Most, hogy elzártam a vérszomjamat az agyam hátsó zugába, egész jól voltam, vámpírként természetesen nem tudtam viszolyogva gondolni a vérre, érdekes ellentét volt ez. A vér szagát, még az emberi vérét is undorítónak éreztem a tudatos emberi énemmel, de a bennem létező ösztönlényt, a gyilkos énemet folyamatosan hívogatta és csábította a vérszag. A látványával pedig emberként sem lett volna túl sok bajom, ha a szagától nem lettem volna rosszul. Azon vettem észre magam, hogy gondosan elemzem és megjegyzem Carlisle minden mozdulatát. Ki tudja, jól jöhet még ez a tudás valamikor.
– Igen, jól. Sőt jobban, mint hittem volna. Azt is kibírnám szerintem, ha nyíltan vérezne. Nem érzem úgy, hogy támadnom kéne – a végét olyan gyorsan és halkan mondtam el, hogy csak vámpírfülekkel és aggyal volt halható. Láttam Edwardon, hogy rosszabbul viseli, mint én. Állandó jelleggel nyelte a mérget a szájából, ez pedig azt jelentette, hogy kicsi kellene hozzá, hogy támadjon. Ekkor Carlisle keze megállt a levegőben.
– Bella, ez nem lehet igaz. Tudod te, hány évembe tellett idáig eljutni? – Ártatlan kérdés volt ez avatatlan füleknek, de én értettem és csak mosolyogtam rajta. Önuralomból már emberként is jó voltam, és ez most, semmi másról nem szólt.
– Tudom Carlisle, és sajnálom, hogy ez nekem könnyebben megy, mint neked, de nem tehetek róla.
– Semmi baj, csak ez már engem is bosszant egy kicsit. – magunkra maradtunk egy kis időre, a nővér, aki bent volt, kivitte a szennyest. – Kétszáz évembe telt és még mindig nyelem a mérgem miközben dolgozom, te meg állsz itt mellettem, és teljesen laza vagy. Hihetetlen!
– Mi van Emilyvel? Azt látom, hogy rossz bőrben van.
– Hát, Bella! Nálánál jobb állapotban lévő sérültet is veszítettem már el. – láttam, hogy Samre sandított, miközben ezt mondta. Sam azonnal felkapta a fejét erre a kijelentésre.
– Dokikám, ha nem tudja megmenteni, készüljön rá, hogy nem hagyja el „élve” ezt a szobát!
– Sam! Tudod, hogy nem fogom hagyni, hogy megtedd, vagy, hogy lebuktass mindannyiunkat! – szóltam rá ingerülten, mert azért izgatott voltam a vér szagától. Hirtelen leeresztett a dühe. Eszébe jutott, hogy mire vagyok képes.
– Tudom, Bella. Bocsáss meg! Kérlek, Carlisle, ő az életem, mentsd meg valahogy! Egyáltalán magához tér még valaha?
– Igen Sam – válaszolta neki Edward gyorsan, miután összevillant a szemük Carlisle-lal – a tudatával semmi baj sincs hála az égnek, csak kábult a rengeteg morfiumtól. Érzem a gondolatait. Voltam már kómás ember közelében, de ő nincs kómában, csak el van kábulva. Így is érzem viszont, hogy iszonyú fájdalmai lennének, ha öntudatánál lenne. A gerince biztosan ép, de a teste minden pontjából fájdalom sugárzik. A medencéje, a mellkasa, a lábai. A belső szervek állapotáról pedig semmit sem tudunk, amíg át nem küldjük a CT-n. De ahogyan kinéz a teste, nem sok jót sejtek. Erősen küzd az életben maradásért. Sam, ne haragudj, hogy ilyen tárgyilagosan mondom ezt el, de nem fogok neked hazudni! Jobb, ha tisztán látod a dolgokat. Carlisle többet fog tudni mondani, miután meglesz a CT eredménye.
– Sam mindent megteszünk, sőt még többet is, ha kell, de nem tudok ígérni semmit, amíg nincs meg a vizsgálatok eredménye. – Mondta ezt rengeteg szomorúsággal a hangjában Carlisle. Visszatért a nővér a szobába. Carlisle rögtön mondta neki: – Janice kérem, szóljon fel a CT-be, hogy visszük a traumás beteget, legyen ott egy készenléti kocsi és csoport azonos vér, a biztonság kedvéért, Edward, Bella segítenétek? Induljunk! Sam, te menj ki addig légy szíves, a váróba! – Majd olyan halkan tette hozzá, hogy csak természetfeletti fülekkel lehetett hallani. – Ne haragudj, de a protokolt nem hághatom át még a te kedvedért sem, Edwardéknak külön engedélye van a főigazgatótól bárhova belépni a kórház területén. Most pedig nincs idő, hogy engedélyt kérjek neked is. – Közben ránézett Samre, olyan fájdalmas és bocsánatkérően esdeklő arccal, amilyennek még soha nem láttam.
– Rendben Carlisle, megértem és köszönöm! – mondta Sam, ugyanolyan halkan.
Ekkor tudatosult bennem, hogy Carlisle már tud valamit, amit nem akar még elmondani Samnek, vagy nem biztos még teljesen a dolgában. Elindultunk, ahogy a liftajtó becsukódott lehullott Carlisle álarca. Tíz évet öregedett az önvád, a bűntudat, és a tehetetlenség hatására.
– Gyakorlatilag menthetetlen. Nem tudom, hogyan mondjam el Samnek. A CT csak megerősíteni kell, amit már tudok, de bizonyíték nélkül nem állok oda Sam elé. Olyan súlyos belső sérülései vannak, hogyha elkezdjük műteni, belehal az operációba. Ha nem műtjük meg, maximum két-három napon belül összeomlik a kémiai egyensúly a szervezetében. Az egyik veséje oda van. Szétment a csípője, a combcsontja valószínűleg soha nem lenne tökéletes, ha életben is marad. Nem lennék meglepve, ha a méhe is károsodott volna. Törött mindkét karja, sorozatos bordatörései vannak, gép nélkül nem is tudna lélegezni huzamosabb ideig. A belső szervekről még nem tudok nyilatkozni, de már ez is elég ahhoz, hogy lemondjon róla minden orvos. Sajnos, engem is beleértve. Még összehívok egy konzíliumot, de nem hiszem, hogy sok értelme van. Háromszáz év orvosi tapasztalatával a hátam mögött sem vagyok képes megmenteni az életét.
– Csak egyetlen esélye van, igaz?
– Bella! Ezt nem tehetjük! Te különleges vagy, de Emilyről nem tudunk semmit ilyen téren. Már nem a huszadik század elején élünk, mindenfelé túl sok ember él. Nem akarok egy újszülöttet rászabadítani a világra, különösen erre a környékre. Túl sok jó ember él itt ahhoz, hogy el tudnám viselni, hogy miattam baja esik akármelyiknek. Sam pedig beleőrülne a gondolatba. Meg az is lehet, hogy Emilyben is ott van a farkas kromoszóma, ami, szerintem, megöli, ha a méreg bejut a szervezetébe.
– Ha benne lenne a farkas gén, nem kéne gyorsabban gyógyulnia? – mikor kiejtettem a számon a kérdést már tudtam, hogy butaságot mondok.
– Sajnos, nem. Ha benne is van, akkor is inaktív. De a méreggel szerintem, halálos kombinációt alkot.
– Carlisle, a minapi buli óta Emy teljesen másként viszonyul hozzánk. Szerintem beszélnünk kéne vele a lehetőségekről.
– Hogyan Bella? Ha kihozom a kábulatból, eszét fogja veszíteni a fájdalomtól. Ha öntudatlan, nem tudunk vele kommunikálni, ha félig éber, akkor meg nem beszámítható, amit mond. Különben is, mindkét keze törött, ha levesszük a lélegeztető gépről, azonnal megfullad. Ez patthelyzet, Bella.
– Ezzel kapcsolatban máris van egy ötletem, de várjuk meg a végső eredményeket, Carlisle.
Ebben a pillanatban nyílt ki a lift ajtaja. Berobogtunk a CT vizsgálóba, perceken belül már jöttek is az eredmények a gépből. Ahogy Carlisle és Edward nézték a monitoron megjelenő képeket és adatokat egyre komorabb arcot vágtak, mind a ketten. A végén reménytelenül ingatták a fejüket, a CT-t kezelő technikussal együtt. Szótlanul álltak bent a helyiségben. Döntést hoztam, megadom valahogyan a választás lehetőségét Samnek és Emilynek. A vizsgáló ajtaja előtt Alice várt ránk. A liftajtó becsukódásával az ő szája kinyílt.
– Mire készültök? Láttam Emilyt úgy, hogy közülünk való! Mi lesz, egész Washington államot átváltoztatjuk apránként?
Alice ingerült volt. Ilyennek még soha nem láttam, de szerintem Edward és Carlisle se. Megütközve néztek rá a háta mögül. Ahogy a lift megállt, Alice kiugrott az ajtón, esélyünk se volt mondani neki bármit is. Volt néhány perc, míg Sam visszatér a körünkbe.
–Azt hiszem, magyarázattal tartozom. – Közöltem a fiúkkal, amikor szembefordultam velük.
– Mégis, miről beszélsz? – kérdezte Edward, nem tudom Alice mit láthatott, de tudtam, hogy megmutatta Edwardnak.
– Ahogy láttalak titeket a vizsgálóban a technikussal együtt, rájöttem, hogy meg kell adnom Emy-nek a választás lehetőségét. Abból, amit Alice látott, most már tudom, hogy lehetséges átváltoznia, tehát ez sem akadály. Nem akarom a beleegyezése nélkül megtenni, rákényszeríteni, mivel ismerem Rosalie történetét. De nem akarom azt sem, mivel ismeri a titkunkat, hogy elzárjuk előle a vámpírélet lehetőségét, ismerem a saját történetemet, és tudom, hogy visszajárnék még a mennyországból is, ha nem tette volna meg Edward, amit tett. Gyanítom, hogy milyen felelősséggel jár, amit esetleg tenni készülök, készülünk, de a lelkiismeretem nem bírná el, ha úgy halna meg, hogy nem akar elmenni, és ebben mi akadályozzuk meg, holott hatalmunkban áll őt halhatatlanná tenni. Azt szeretném, hogy az összes lehetőséget ismerve, ő maga dönthessen a sorsáról. – Rosalie esetének említésétől Carlisle arcán fájdalmas fintor futott át, de ami történt, az megtörtént, és nem lehetett rajta változtatni.
– Bella, hogyan akarsz vele beszélni? Samnek elmondani, ezt a lehetőséget? Hm? – kérdezte tőlem Carlisle, gondterhelt és bánatos arccal. – Mert a megváltoztathatatlan tényt én fogom vele közölni, mint Emily orvosa, de a meggyőzése érdekében, először összehívok egy konzíliumot. De amit te főzöl Bella, azt neked kell megenni. Nagyon tartok Sam reakciójától, jobb lenne, ha nem itt mondanád el ezt a lehetőséget neki. Meg arra is kíváncsi lennék, hogyan akarod megtenni? Megharapod itt a kórházban?
– Menjünk szép sorjában. Nem akarom Sam kezébe adni Emy sorsát. Tudnia kell a véleményét, sőt szerintem tudni is akarja, de az ő döntésének kell lennie. Kitaláltam hogyan beszélhetnénk vele, de előbb ki kell valakin próbálnom a dolgot. Aztán, ha már tudjuk, hogy Emily mit szeretne, akkor beavatom Samet is a dologba, vagy nem. Nem akarom megharapni. Az a módszer, amivel Edward engem átváltoztatott tökéletes, sőt, ha nem hagyjuk az utolsó pillanatra a dolgot, elég lesz szerintem, az injekció önmagában. Az biztos, hogy nem itt a kórházban kellene megjátszanunk a halálát, és otthon megmérgezni, de ne szaladjunk ennyire előre, kész tervem van az egészre. Lebontottam gyorsan a pajzsot az elmém körül és gyorsan végigszaladtam a tervemen, hogy Edward tudja mit eszeltem ki. Megfeszülten figyelte a gondolataimat.
– Carlisle, Bella terve teljesen jónak tűnik. Később majd elmondom mit talált ki, de most kell valaki, akin Bella ki tudja próbálni, hogy képes-e valakit úgy blokkolni, hogy a testét ne érezze, de a tudata ne legyen kiütve. Ez most a fő buktatópontja a tervnek.
– Azt hiszem sejtem, mit gondoltál ki, Bella. Alice-szel nem tudom mi történt, Samet addig nem kéne semmilyen szinten beavatni, míg el nem jutunk az ő részéhez. Sajnos, én most nem lehetek kísérleti nyúl, pedig szívesen kipróbálnám, amire készülsz, bármi is az. – csillogott a szeme, ismertem már ezt a nézését, igazi, jó értelemben vett tudós volt. – Edward képességére szükségünk van Emily állapotának ellenőrzéséhez. Jasper maradt az egyetlen, így hirtelenjében. Beszélj vele Bella, szerintem szívesen fog segíteni.
Elsiettem Jaspert megkeresni. Míg én távol voltam Carlisle elmondta a rossz hírt Samnek. Nem sok kellett volna hozzá, hogy nagyon csúnya vége legyen a találkozásuknak, de Sam végül erőt vett magán és magába roskadva leült a váróban.
– Jazz, szeretnélek megkérni, hogy segíts nekem kipróbálni valamit.
– Rendben Bella. Mi lenne az?
– Gyere, útközben elmondom!
Visszamentünk Emily szobájába.
– Készen állsz? – kérdeztem.
– Persze – vágta rá.
Elkezdtem összpontosítani Jasperre. A tudatáig eljutnom rutinművelet volt, de pontosan azon a határvonalon kellett a képességemmel megállni, ahol eddig mindig egy erőszakos lökést kellett gyakorolnom az áldozatom tudatára, hogy letörjem azt. Ezúttal azonban az volt a célom, hogy ne üssem ki a tudatát. Nem is sikerült elsőre a dolog. Szegény Jaspert nyolcszor ütöttem ki egymás után, mire sikerült nagyjából elérni, amit szerettem volna. Végre megvolt, képes voltam megállni azon a leheletnél is vékonyabb határon, ami elválasztotta az illető tudatát a testétől. Megszólalni nem tudott, de tudatánál volt, mivel pislogott. Ez volt a megbeszélt jel, hogy folyamatosan pislogni fog, mivel Edward nem látott bele a fejébe a blokkolás miatt. Sikerült, egy újabb részlettel lett gazdagabb a képességeim tárháza. Még néhányszor kipróbáltam, hogyan működik a dolog, majd elkezdtem visszafelé gyakorolni, mert Emilynél visszafelé kell megtennem. Kiütött állapotból annyira szabadon engedni, hogy gondolkozni képes legyen, de ne érezze a fájdalmat, amíg nem muszáj. Szegény Jasper, eléggé szenvedhetett a magatehetetlen állapottól, amibe került, de hősiesen tűrte látszólag. Arra azért nem mertem volna megesküdni, hogy mit fog tenni vagy mondani, miután befejezem rajta a kísérletezést. Még egyvalami volt hátra, ami kétségre adott okot, mi van, ha Jasper tudatánál van, de nem hallott egy szót sem, mert a füleit is megbénítom? Bár még erre az esetre is volt egy mentőötletem, de az, felesleges időveszteséggel járt volna és Nessie-t sem akartam ebbe bevonni. Elengedtem a képességem, hagytam, hogy szétoszoljon körülöttem, és megszűnjön a hatás, amit keltek. Jazz felkelt az ágyról.
– Bella, ez félelmetes. Közben elgondolkoztam látva az arcodat, hogy milyen könnyedén használod már az erődet. Annak idején a Volturi ellen, szinte görcsbe voltál rándulva, hogy fenntartsd a pajzsot, most meg teljesen lazán, erőlködés nélkül, szinte játszol az uralommal bármilyen lény felett. Jó, hogy nem voltam és soha nem is leszek az ellenséged, téged nem is tudom, hogyan lehetne legyőzni. Még ha meg is lep valaki, akkor is ki tudod ütni, aztán meg már, esélye sincs.
– Köszi, Jazz! Te biztosan kitalálnád, hogyan győzz le engem. Majd még beszélünk róla. Hallottad, hogy közben mit mondtam?
– Igen, hallottam, bár olyan volt mintha nagyon messziről beszéltél volna, de határozottan hallottam a hangodat és Edwardét is. Működik a módszered. A testemből semmit sem éreztem közben. Elég rossz dolog lehet bénának lenni.
Egy kicsit aggasztott, hogy Jasper a vámpírfüleivel messziről hallotta a hangunkat, de reménykedtem benne, hogy csak az idegei, vagy, ami továbbítja bennünk az ingereket, játszik vele. Ideje volt immáron élesben kipróbálni, amit kitaláltam. Úgy éreztem, nincs más lehetőségünk.
– Carlisle, meg kéne próbálni Emilynél kiiktatni a kábítószerek hatását. Azt hiszem, képes vagyok úgy blokkolni a tudatát, hogy ne érezzen fájdalmat, amíg nem muszáj.
– Oké Bella, kezdjük. Mielőtt a CT-be mentünk valahogyan megérezhettem, hogy mire készülhetsz, úgyhogy lecseréltem a gyógyszerét olyanra, amit elég gyorsan lehet semlegesíteni. Beadom a semlegesítőt, néhány percen belül lebomlik az altatószer, de ha nem sikerül, amit tervezel, csak a morfium lesz elég gyors és erős ahhoz, hogy ne kínlódjon feleslegesen, tehát ha nem sikerül, legalább tizenkét órán keresztül nem is próbálkozhatunk újra.
Kiütöttem Emy tudatát, hogy majd amikor kell, én irányíthassam a dolgokat. Amikor Carlisle szólt, hogy elmúlhatott a szer hatása, elkezdtem visszavonni a blokkoló pajzsot Emily tudatáról. Amikor megéreztem, hogy a tudata felébredt megtartottam a gömböt a tudata körül és beszélni kezdtem hozzá:
– Emy, Bella vagyok. Tudom, hogy nagyon furcsa, amit most érzel, de másként nem vagyok képes megakadályozni azt, hogy fájdalmaid legyenek. Nem bénultál meg, én tartalak ilyen állapotban, hogy ne érezz fájdalmat. Nagyon súlyos baleset ért. Nem láttad meg a sarkon a rönkszállítót, az meg már nem tudott megállni és legázolt az útról. Beszélnünk kell veled, mielőtt bármit is tennénk. Átengedem a szót Carlisle-nak, ő elmondja mi a helyzet.
– Emily, nagyon súlyosan megsérültél. Sajnos olyan rossz állapotban vagy, hogy nem tudunk megműteni, mert teljesen biztosan belehalnál a műtétbe még az elején. Eltörött mindkét karod, a bordáid mindkét oldalon, a jobb combcsontod, szilánkosra, valószínűleg össze sem lehet rakni, a medencéd is törött, megsérült sajnos a méhed is, valamint szétzúzódott az egyik veséd. A májad meg van repedve és a gyomrod is vérzik befelé, bár az a legenyhébb sérülésed. Sajnos olyan rossz állapotban vagy, hogy nem tudunk rajtad segíteni anélkül, hogy meg ne ölnénk vele. A gépek, amikre kötve vagy két-három napig életben tudnak tartani, az eddigi tapasztalatok szerint. Viszont a szervezetedben ez a gépekkel és gyógyszerekkel létrehozott egyensúly fel fog borulni és nem tudunk tenni semmit a megmentésed érdekében. Még körül-belül három nap az élet számodra. Bocsáss meg nekem, kérlek! Én vagyok az oka, hogy ide jutottál. Nincs olyan módszer az orvostudomány jelenlegi állása szerint, ami megmenthetné az életedet.
– Emy, Bella vagyok újra. Szeretném kipróbálni, hogy egyáltalán van-e értelme annak, amit most csinálunk, hogy hallottad-e, amit Carlisle az előbb elmondott. Ezt csak egy módon tudhatjuk meg. Kérlek, ne próbálj majd meg megszólalni, mert gépre vagy kötve így ez lehetetlen lenne, viszont ha visszavonom azt az erőt, ami lezárja a fájdalom útját az agyad felé, akkor, amire gondolsz, azt Edward meghallja, és el tudja mondani nekünk! Iszonyatosan fog fájni, mert azt Edward is érezte, míg el voltál altatva és én is most, de nincs más módunk a veled való kommunikációra. Úgy időzítem a dolgot, hogy legalább a bordáid ne fájjanak. Amikor érzed, hogy elönt a fájdalom, kérlek, gondolj a válaszokra és a kérdésekre, amik felmerülnek benned, és a végén szólíts engem! Amikor Edward meghallja, hogy rám gondolsz rögtön szólni fog, és én, megszabadítalak a fájdalomtól.
Óvatosan, de gyorsan visszahúztam a blokkoló erőt Emy agya körül. Láttam Edward arcát eltorzulni a kíntól, amit Emily fejében érzett. Eltelt tíz gyötrelmes másodperc, majd Edward hirtelen megszólalt: – Bella. – Azonnal blokkolni kezdtem szegény Emy tudatát.
– Bella, Carlisle. Emily köszöni, amit tesztek érte. Köszöni, hogy megkíméled a fájdalomtól és köszöni, hogy még egyszer utoljára beszélhet, ha áttételesen is a szeretteivel. Azt kérdezi, hogy a méhe mennyire sérült. Meg hogy Sam itt van-e a közelben. Meg azt is mondta még, hogy „Carlisle ne vádold magad miattam, mert nem te voltál az, aki nem látta meg a teherautót.” Azt is mondta még – láttam Edwardon, hogy fájdalommal telik meg a szeme – milyen szerencsések vagyunk mi, hogy velünk soha nem történhet ilyen, és hogy tartsuk meg az emlékezetünkben, így egy kicsit ő is örökké élni fog.
– Emy, – szóltam hozzá újra – ezt a végére akartam hagyni, de abból, amit mondasz, kitűnik, hogy mit gondolsz rólunk, és a létezésünkről. Azt hiszem, átugorhatjuk a puhatolózós részt. Van egy esélyed, de az mindörökre szól, és nem lehet visszafordítani. Át tudunk változtatni téged is vámpírrá. De ez, a te döntésed kell, hogy legyen, senki nem szólhat bele. Úgy tudom, Esme még nálad is rosszabb állapotban volt, amikor Carlisle átváltoztatta, rólam nem is beszélve. Carlisle igenlően bólogat, tehát a teljes gyógyulásod biztos, mint ahogy az is, hogy a sebhely eltűnik az arcodról. A méhed sérülésének most sajnos nincs jelentősége, mert nem élhetsz addig, hogy ez most számítson, ha pedig átváltozol, a méhed csak egy felesleges testrész lesz. Bocsánat a nyers és célratörő fogalmazásért, de úgy gondolom, sem a hely, sem az idő nem kedvez most a finomkodásnak. Bármikor bejöhet valaki, és elég furán festene, hogy egy elvileg altatásban levő személlyel beszélgetünk. Bárhogyan is döntesz, segítek Samnek elmondani, vigasztalni fogom vagy meggyőzni, attól függően, hogy te mit szeretnél. Emy, mielőtt hagynálak újra válaszolni, tudnod kell még egy dolgot. Ha te úgy döntesz, hogy közénk fogsz tartozni, de Sam ezt nem akarja elfogadni, mi akkor is meg tudjuk tenni úgy, hogy Samnek ne jusson a tudomására, hogy vámpír lettél. De akkor, soha többé nem láthatod őket. Sam még azt sem tudja, hogy lehet veled beszélni, először meg akartam tudni, hogy elvileg érdekel-e a további létezés lehetősége vámpírként. Majd amikor már tudom, hogy milyen elvi döntést hoztál, beszélek vele. Koncentrálj Emy, Edward már készen áll!
Újra elengedtem a pajzsot. Edward újra átélte a kínt, amit szegény Emily is. Majd láttam a kikerekedő szemeit attól, amire Emily gondolt.
– Bella, ha politikus lennél, a lábaid előtt heverne a világ. Emily azt mondja, hogy az utolsó lehetőséggel nem kíván semmilyen módon sem élni. Elvileg érdekli a vámpírként való élet. Hisz benne, hogy meg tudod Samet győzni róla, hogy elfogadja a választását. De, nem kíván a szerettei nélkül élni, tehát ha Sam nem lenne képes elfogadni, amivé válni készül, akkor inkább meghal, mintsem, hogy nélkülük éljen. Azt kérdezi, hogy mivel jár az átalakulás. – közben persze bénítottam Emilyt, hogy ne legyenek fájdalmai.
Ránéztem Carlisle-ra, értette, hogy miért nézek rá könyörgő szemekkel, de nem tudott rajtam segíteni. Képtelenség lett volna Edwardot addig eltávolítani, míg Emilyvel beszélek a kínról, utána meg rögtön itt kéne lennie, hogy fogja Emy gondolatait. Nem volt mit tenni, el kellett árulnom Edwardnak, hogy emlékszem az átváltozásomra. Hacsak, meg nem kérem, hogy ő beszéljen róla.
– Edward, beszélnél Emilynek az átváltozásról?
– A sajátomra már alig emlékszem, érthető okokból nem ez a kedvenc emlékem, de megtehetjük vele azt, amit veled is. Nem kell éreznie belőle semmit. Te sem emlékszel semmire az egészből. – Ekkor Carlisle a vállára tette a kezét.
– Edward… fiam! Bella meg akart ettől téged kímélni, hogy ne bántson a dolog.
– Carlisle, ne! – tiltakoztam.
– Miért Bella? Egyszer úgyis el akartad mondani neki. Mindvégig érzett mindent az átváltozás alatt, a morfium nem volt jó ötlet. Csak megbénította és növelte a kínjait, mert a méregnek még a morfiummal is meg kellett küzdenie a testében. Nekem később elmondta. Neked azért nem beszéltünk róla eddig, mert nem akarta, hogy terhelje a lelkedet a dolog. Ennyi idő távlatából és most már Bella fejébe is bele tudsz látni, ha akarja, már azt hiszem elveszett a jelentősége. A legjobb módszer, ha hagyjuk, hogy a méreg tegye a dolgát, akármilyen fájdalmas is.
– Bella, erről még beszélni fogunk! – Mondta Edward, fájdalmas és bánatos hanghordozással. – Mennyi titkod van még előttem?
– Edward, talán két-három dolog van az életemben, amiről nem tudsz. De most kérlek, hagyjuk ezt! Fontosabb dolgunk van ennél, ebben a pillanatban. Emily, az átalakulás gyötrelmes fájdalommal jár. Tűz égeti belülről az ereidet, ahogy a méreg szétterjed és sejtről sejtre haladva, átalakítja a tested. Ha elkezdődik, többé már nem lehet a folyamatot megállítani, de amikor elkezdődik, inkább fogod akarni százszor, ezerszer azt a fájdalmat, amit most érzel, mikor nem bénítalak meg, mint azt a tüzet. Azt nem merem megpróbálni, hogy az átváltozás alatt a pajzsommal csökkentsem a kínjaidat, mert nem tudom, hogyan befolyásolná a későbbi agyműködésedet, félek, hogy megzavarná az átalakulási folyamatot. Amikor felébredsz a végén, minden megváltozik. Többé nem leszel éhes, sőt undorítónak fogod találni az emberi ételeket, látni fogsz éjjel a sötétben, iszonyúan erős leszel és gyors, kilométerekről fogod hallani az autópálya hangjait. Több száz méterről vagy akár kilométerekről érzel majd illatokat, de nem lesz szükséged a levegőre. Soha többé nem dobban meg a szíved, mert egy élőhalott leszel. Nem fogsz fázni és meleged sem lesz többé. Nem fogsz soha elfáradni, képtelen leszel az alvásra, egyetlen végtelen nappal lesz az életed. Soha többé semmit sem fogsz elfelejteni, mindenre emlékezel kristálytisztán, mintha filmen néznéd vissza. Soha többé nem leszel beteg, és ugyanolyan szép és kecses leszel, mint mi. Nagyjából ezek az előnyei, de van egy óriási hátránya. A kínzó és égető szomjúság, ami egy pillanatra sem fog megszűnni, csak addig, míg éppen kiszívod a vért az aktuális áldozatodból. Lehet, hogy az első időkben másra nem is tudsz majd gondolni, mint ennek a szomjúságnak a csillapítására. Ez lehet, hogy tíz-húsz évig fog tartani, lehet, hogy csak egy év, de az is lehet, hogy képes leszel az első perctől kezdve kordában tartani, mint én. Senki nem tudja, hogy szegény Jaspernek miért olyan nehéz még mindig uralkodnia magán, mint ahogyan azt sem, hogy Rosalie, Carlisle, vagy én hogyan vagyunk képesek az első perctől kezdve uralkodni magunkon, hogy ne legyünk vérengző szörnyek. Azt hittem én is magamról, hogy majd évekig képtelen leszek bármi másra figyelni, mint a vér iránti vágyra, de már az ébredésemkor képes voltam másra gondolni, mint a gyilkolás. – láttam, ahogyan Edward arcán az a féloldalas mosoly suhan át, amitől még mindig az eszemet tudtam veszíteni. Az emlék hatására, amikor néhány perces újszülöttként gyakorlatilag köré tekeredtem és szemérmetlenül megcsókoltam, nem törődve a körülöttem állókkal. – Emy, én mondtam Carlisle-nak ezt a lehetőséget, én vállalok érted felelősséget. Mindvégig melletted állok, míg vissza nem térhetsz a civilizációba. Egy dologra viszont szeretnélek megkérni: – eddig csak áttételesen jelentetted ki az akaratodat. Egyértelműen kérj meg rá minket, hogy hogyan cselekedjünk! Felkészítsük a családodat az elmúlásodra, vagy arra, hogy vámpír leszel? Ezután pedig ennek megfelelően fogok, fogunk cselekedni. Természetesen az utolsó pillanatig meggondolhatod magad, ha mégis úgy döntesz, hogy inkább meghalsz, minthogy vámpírként élj, esküszöm neked, hogy semmit sem fogsz belőle érezni. Csendes öntudatlanságban fog elérni a vég. Ez a legkevesebb, amit megtehetek érted. Edward készülj, kérlek!
Elengedtem a pajzsot újra. Edward végighallgatta Emily gondolatait.
– Bella, légy szíves! – szólt rám.
– Mit mondott? – kérdeztem, miután természetesen újból lebénítottam az idegrendszerét Emilynek.
– Hát… Bella, nehéz időszak előtt állsz. Megkért rá, hogy beszélj Sammel. Még vele is beszélni akar, de azt szeretné, ha nem érne véget az élete. Ha Sam kategorikusan elzárkózik a dologtól, akkor nyomatékosan megkér arra, hogy mond neki azt, hogy kezdje el intézni a temetést.
– Rendben Emy, a kívánságod szerint fogok tenni. Most Carlisle bead neked valamit, amitől elalszol és nem lesz szükség a jelenlétemre, hogy ne érezz fájdalmat. Legközelebb, amikor felébredsz Sam is itt lesz, hogy beszélhessetek egymással.
0 comments:
Megjegyzés küldése