Húúúú...

Sziasztok!

Először is Kellemes karácsonyt és boldog új évet mindenkinek!

Babonából nem írtam eddig, mert nem akartam elkiabálni a dolgot. Múlt hónap végén történt egy olyan esemény velem, ami még 14-5 év alatt, amióta számítógéppel foglalkozom, még nem. Elhalálozott az egyik Winchesterem.

Igen, pont az, amelyiken a New morning utolsó érvényes verziója volt(Az utolsó mentésem belőle, több mint fél éves, így teljesen használhatatlan már). Gyakorlatilag 2 napon belül sikerült helyreállítani róla minden fontos fájlt, kivéve... na mit? Eltaláltátok! Azt. Mostanáig küzdöttem vele minden nap, amikor csak volt egy kis szabadidőm, hogy valahogy meg lehessen nyitni és ma végre sikerült! Ahogy végigszaladtam rajta itt-ott vannak benne "hieroglifák" meg kínai, japán írásjelek, de úgy nézem 99%-ban sikerült a helyreállítás. Hurrá!

Azért persze még átnézem a szöveget mielőtt feltolom a következő fejit, de előre is bocsánatot kérek, ha valahol, valami "disznóság" lesz benne. Az jó eséllyel a helyreállító program hibájának tudható be.

A ráérő időmtől függően ma vagy holnap jön a friss!

ui: Hozzáértőknek! Nem vagyok láma, mindig volt 2 érvényes példányom belőle, csak egy szerencsétlen véletlen folytán a PD, amin a backup volt, ideiglenesen (aznap) le lett formázva rendszerindító drivenak egy ipari PC-hez(Szakmai ártalom, hogy a saját cuccaimat használom a munkához, de ez van.), így csak egy példány volt belőle, amikor elszállt a wincsi. Éppen akkor szállt el, amikor a visszamásolás miatt lett elindítva, aminek az esélye... hát, erősen konvergál a 0-hoz.

14. fejezet

Sziasztok!

Írhatnám, hogy szándékosan hallgatok egy hónapja, de az hazugság lenne. Sajnos, csak emberből vagyok én is, így 95% fáradtság miatt, a maradék 5% meg a lustaságom miatt nem volt friss eddig. Egyébként, ez lehet, hogy nem is baj, mert a most aktuális két fejezet annyira szervesen összetartozik, hogy csak a terjedelem miatt van szétszedve. Készüljetek! Ez maratoni lesz most. Jó olvasást!

ui: Javítás majd akkor, ha Mikkamakka ráér, addig türelmeteket kérem!

Sam

Bólintottam egyet Carlisle-nak, aminek hatására benyomta az altatót az infúziós csőbe. Vártam még néhány percig, aztán felhagytam a bénítással. Edward egy kézlegyintéssel jelezte, hogy Emily nem érez semmit. El kellett mennem, megkeresni Samet. Támadt egy ötletem Emily sorsával kapcsolatban.
– Carlisle, rajtad és Edwardon, meg a technikuson kívül, tudja valaki, hogy Emily milyen súlyos állapotban van pontosan?
– Nem Bella, de mire akarsz kilyukadni?
– Csak arra, hogyha az itteni orvosok megtudják, hogy Emy gyakorlatilag halott, akkor elég érdekes helyzetet teremt, ha nagyon szerencsés esetben, néhány hét múlva kicsattanó egészségben végigsétál a város főutcáján. Szerintem, ezt a konzílium dolgot hanyagolni kéne. Nem gondolod?
– Ennyire bízol egy leendő vámpír önuralmában, vagy saját magadban hiszel ennyire? – rengeteg irónia volt a kérdésében és ebben igazat kellett neki adnom, de nem volt teljesen kizárható ez a lehetőség sem.
– Nem vagyok teljesen biztos a dolgomban, de tisztán emlékszem rá, hogyan vagyok képes állandóan legyőzni és uralni a vérszomjamat és talán, meg tudom rá Emilyt tanítani. Ha sikerrel járok, néhány hét múlva a szerettei közt lehet újra. A Quileute-ok közössége eléggé zárt ahhoz, hogy biztonságban legyen közöttük, és Sammel, meg a halhatatlan falkával mindörökre meg tudják védeni ezt a menedéket nekünk, vagy a később hozzánk csatlakozó vegetáriánus vámpíroknak. Ha most Emily közülünk valóvá lesz, az, ha minden jól megy, szó szerint, örökre szólóvá teszi a szövetséget, és a barátságot velük. Nem vagyok orvos Carlisle, nem tudom, milyen kapcsolataid vannak, de szerintem el kéne valahogy szállítanunk Emyt innen egy másik „kórházba”. Persze, csak miután véglegessé váltak a dolgok. Gondoljatok bele, ha így történik, ahogyan gondolom, akkor bármi történik is a világban, az USA legesősebb területén mindörökre lesz egy menedék a családunknak. Ez egy előre nem várt nyeresége lehet szegény Emy átalakulásának, de most vannak sürgősebb dolgaink. Nem tudom meddig fog tartani Samet meggyőzni, de azt hiszem Jacob most jól fog jönni. Nem ártana még ma eljutni a végső döntésig, mert nem akarok kifutni az időből. Carlisle, meddig lehet Emy állapota stabilnak mondható? – miközben beszéltem, villámtempóban írtam egy SMS-t Jacobnak, hogy jöjjön a kórházba, meg vázoltam neki az eseményeket.
– Két napig majdnem biztosan úgy, hogy beleszámolom az eddig eltelt időt is. Talán három napunk van, vagy egy kicsivel több, ha elég erős a szervezete. De négy napban ne reménykedjünk, szinte nulla rá az esély.
– Jó, akkor mondjuk két, két és fél napunk van megtenni, amit akarunk. Ha egy fél nap alatt sikerül meggyőzni Samet, akkor két napunk marad. Edward, ha megvan Sam beleegyezése, tudod mit szeretnék. Amíg távol vagyok, mond el, kérlek Carlisle-nak a tervem! Indulok, jobb lenne Emilyt minél hamarabb elvinni innen, nehogy azt mondják, hogy alkalmatlan a szállításra és bajba kerüljünk. Idehívtam Jake-et, hogy segítsen Sam lelkére beszélni. Ő elég jól tudja milyen egy vámpír mellett élni, na, jó, egy fél vámpír mellett, akinek mellesleg, vámpírok a szülei – tettem még hozzá, mosolyogva.
Kimentem a váróba. Földbe gyökerezett a lábam, sok mindenre számítottam, de erre a látványra nem voltam felkészülve. Egy széken ült Sam, vele szemben állt, mint egy indián nagyfőnök, összefont karokkal, Jacob. Ebben semmi szokatlan se volt, de Sam két oldalán Jasper és Alice ült, fogva a hozzájuk közelebb levő kezét és úgy vigasztalták Samet. Ahogy a közelükbe értem, megéreztem a nyugalmat, amit Jasper keltett maga körül. Még mindig lenyűgözött a képessége, pedig már sokszor megtapasztaltam.
– Sam, beszélni szeretnék veled, de nem itt. Gyere velem, kérlek, legalább a parkolóba, hogy nyugodtan tudjunk beszélni. Jake örülnék, ha te is ott lennél. Alice, ha gondolod, velünk jöhetnél.
– Miről akarsz velem beszélni? Szerintem, nincs miről. Miattatok megváltozott az életem, a szerelmem, az életem értelme gépek közt haldoklik odabent. Mit tudsz mondani, ami rávehetne arra, hogy ne törjek minden erőmmel a fajtád kipusztítása felé.
Jasper és Alice azonnal elhúzódtak Sam mellől. Érezni kezdtem, hogy Jasper még erősebb nyugalmat sugároz maga köré, ettől valamelyest lenyugodott Sam lelke.
– Kérlek, gyere ki! Pontosan arról akarok veled beszélni, ami megváltoztathatja ezt a helyzetet.
Felkapta a fejét Sam erre a mondatra, miközben Jake sejtelmesen mosolyogni kezdett, mert ő az SMS-ből már tudta, mit akarok.
– Menj ki Bellával Sam, és bízz benne! Sok szempontból Bella emberibb, mint mi magunk. Sőt, sok-sok embernél is jobb. Azt hiszem, ezt te is tudod.
– Igazad van, Bella tényleg sohasem viselkedik úgy, mint ahogy az elvárható lenne a fajtájától. Jó tanára van az apósa személyében. Inkább egy jó szellemhez tudnám hasonlítani. – halvány mosolyt véltem felfedezni a szája szögletében. – Rendben, gyerünk!
Alig vártam, hogy nyíltan tudjak vele beszélni. Sötét este volt már, bár ez egyikünket sem zavarta, csak elrejtett minket az emberek kíváncsi szeme elől.
– Sam, Carlisle elmondta neked, hogy mi a helyzet Emilyvel, igaz?
– Igen. Elmondta, hogy semmit sem tud tenni érte. Ezért vagyok kíváncsi rá, hogy milyen dolgot tudsz mondani, ami megváltoztatja a helyzetet. Megfenyegetsz, hogy elpusztítasz? Állok elébe. Legalább megszabadítasz a szenvedéstől, ami rám vár, meg a falkámra is, miattam. – A bevésődés! Még ez is az ügy hasznára lehet.
– Nem, Sam! Eszem ágában sincs ártani neked. Ha nem önvédelemből kell megtennem, soha nem ártok neked. Te is többször kockáztattad az életedet értem, és ezt nem felejtem el, nem is vagyok képes elfelejteni. Ezért vállalom fel, hogy segítsek rajtatok, pedig ha valami rosszul sül el, könnyen lehet, hogy a létezésemmel fizetek én is, és a családom is érte, de így legalább törlesztek egy kicsit.
Értetlen kifejezéssel az arcán nézett rám, nem jött még rá, hogy hova akarok kilyukadni, hirtelen támadt egy új ötletem, az lesz a legjobb, ha addig célozgatok és szórom az információ morzsákat elébe, míg rá nem jön, hogy mire készülünk Emilyvel.
– Te most miről beszélsz?
– Sam, nézz rám! Tekints el a külsőmtől, és a szagomtól a te szempontodból nézve. Kit látsz magad előtt, egy vérszomjas, szörnyeteg fenevadat, vagy egy lányt, akinek egy kicsit furcsán alakul az élete? Mit súgnak az ösztöneid?
– Bella, te tényleg fura vagy. Az ősellenségem vagy, ha azt nézem, ami vagy, de simán hátat mernék fordítani neked, bármikor. Tovább megyek, mivel tisztában vagyok a hatalmaddal, eszelős frásznak kéne rajtam lenni attól, hogy itt vagyok veled egy lesötétített üvegű autóban, és senki se tudna megvédeni tőled, ha el akarnál pusztítani. Ezzel ellentétben, olyan nyugodt vagyok a körülményekhez képest, mintha otthon ülnék a TV előtt, egy unalmas filmet nézve. Magam se hittem volna, hogy valaha ilyet mondok bármelyik vámpírnak, de megbízom benned Bella, azt kell, hogy mondjam, feltétlenül. Te sokkal inkább az a lány vagy, aki leordította a hajamat, amikor Jake közénk került és te azt hitted, hogy valami rosszba akarjuk belerángatni, mint azaz aljas vérszívó, aminek lenned kéne. Nem tudom, hogyan érted ezt el, de tény. Nem bírok másként gondolni rád, csak Bellaként. A rendőrfőnök lányaként. Képtelen vagyok rá, hogy lássam benned a vámpírt.
– Ha így áll a helyzet Sam, akkor most mondok neked valamit. Hiszem, hogy nem vagyok annyira különleges, mint ahogy mondják. Csak mások voltak az átváltozásom körülményei, mint a többieknek. Ezért tudtam ennyire önmagam maradni. Az más dolog, hogy a fizikai szükségleteim és a képességeim most már mások, de a lelkem és a tudatom ugyanaz, mint ami volt. A fő különbség a többiek és köztem, hogy a többieket, gyakorlatilag a saját akaratuk, és tudatos döntésük ellenére tették azzá, amik, míg én tudtam, hogy mi történik, és akartam azt. Ez most teljesen független attól, hogy én, ha egészséges lettem volna, akkor is elértem volna, hogy azzá váljak, ami most vagyok. Ennek a ténynek azt hiszem, rendkívüli jelentősége van, abból a szempontból, hogy nekem nem kellett újra megtalálnom magamat, a rengeteg zavaró érzés között, miután átalakultam, hanem tudtam, hogy mi, miért történik. Ezért tudtam szerintem, az első perctől kezdve uralni az érzelmeimet, mert fel voltam készülve a változásokra. – éreztem, hogy még mindig nem sejti, mire megy ki a beszélgetés, ezért lassan stratégiát váltottam – Sam, ígérd meg, hogy türelemmel végighallgatod, amit most mondok.
– Bella, azt hiszem, neked bármit hajlandó lennék megígérni. Úgy érzem, nem akarsz becsapni, vagy félrevezetni. Mindig olyan nyíltan beszélsz velem, mintha nem is lennénk a kutya meg a macska egymásnak, a természet rendje szerint. Ha te megbízol bennem, én miért ne bíznék meg benned.
– Mert hivatásos hazudozók vagyunk mind egy szálig. – vetettem oda neki gyorsan, gondolkodás nélkül. Mikor kiszaladt a mondat a számon, akkor tudatosult bennem, hogy egy pillanat alatt hazavághatom azt a törékeny bizalmat, amit az elmúlt néhány hétben lassan felépítettem Samben, de csak mosolygott a kiszólásomon.
– Bella, ösztönösen megérzem, ha valaki hazudik. Végül ez az ösztön volt, ami megakadályozta, hogy rátok támadjunk egy éve. Tudom, hogy mikor hazudtok. Nem tudom hogyan, de érzem. Te, most nem hazudsz. Ha eddig félrevezetettek is minket, arról kiderült utólag, hogy a mi érdekünkben történik. Ez a kiszólás is az őszinteségedet bizonyítja. Mond, bármit is akarsz, tudni fogom, ha be akarsz csapni!
– Emilynek van egy esélye, de csak és kizárólag, egy. Gondolj arra, amiről az elmúlt percekben beszéltünk. Hiszem, hogy Emilynek minden esélye megvan arra, hogy…
– Nem, azt az egyet soha! Csak a holtestemen át! Én nem akarhatom ezt! Ő biztosan nem akarná! Nem azt mondtad, hogy a legfontosabb, hogy az illető tudja, hogy mi történik vele? – végre leesett neki, úgy látszik a gyors felfogóképesség nem volt általános tulajdonság a farkasok között. Jake-kel ezek szerint ebben is hasonlítottunk egymásra emberként. Viszont cserébe Samnek volt egy beépített hazugságdetektora.
– Sam, – megfogtam a kezét bátorítólag, valószínűleg az eddigiek hatása miatt nem húzta el a kezét, pedig amilyen kellemetlenül forró volt nekem az ő érintése, az enyém hidegsége is olyan rossz lehetett neki, de értékelte a gesztust – Emy tudja mi a helyzet, áttételesen ugyan, de tudunk vele beszélni. Edwarddal ketten együtt képesek vagyunk rá. Ő készen áll rá. De nélküled, nem akar élni. Azt mondta, ha te nemet mondasz, akkor rendeld meg neki a koporsót, veled viszont, akár örökké.
– Bella, mindketten tudjuk, hogy ez lehetetlen. Én nem vagyok halhatatlan és nem is lehetek az, mert nem változhatok át a génjeim miatt. Ezt Jake-től hallottam. Hogyan élhetnénk örökké?
– Sam, Jake majdnem biztosan máris öröklétre van „kárhoztatva”, bár lehet, hogy nem reklámozza. – szinte nevetve mondtam neki a „kárhoztatva” szót, a helyzet ellenére, amiben voltunk. – Nessie vámpír része nem engedi Jake-ben leállni a farkas géneket. Ezért nem öregszik egy percet se, míg együtt maradnak. Gondolj bele! Ha Emily vámpír lesz, és együtt maradtok, hány évet fogsz öregedni? Az elmúlt két évben nem láttam rajtatok, hogy öregedtetek volna egy percet is.
– Ez a mondáink szerint is így van. Azt mondod, Emily vámpír akar lenni?
– Természetesen nem, de nincs más esélye. Azt mondta, melletted viszont hajlandó lenne az öröklétre. Mi pedig meg tudjuk neki adni. A szülinapomkor, amikor barátnők lettünk, elég sokat beszélgettünk. Meglehetősen tisztában van a vámpírléttel. Ezért hiszem, hogy jó eséllyel hasonló lesz hozzám, és kordában tudja tartani majd a vérszomját. Ez az egyetlen dolog, amit meg kell tanulnia uralni. Ettől függetlenül lehet, hogy nehéz dolga lesz. Lehet, hogy évekbe telik mire uralni tudja magát, de szerintem olyan lesz, mint én. Te elég erős hatással leszel rá, hogy ne akarjon megölni. Sam, szerencsés esetben csak néhány hétig, vagy hónapig nem találkozhattok személyesen. Nem fogom egyikőtök életét sem kockáztatni egy elhamarkodott találkozással. Edwardék vakmerőek voltak velem kapcsolatban, és majdnem baj lett. Amíg nem leszünk valami módon biztosak benne, hogy biztonságos élő emberrel találkoznia, addig nem kockáztatunk, jó?
– Azt mondod, „csak” a vérszomját kell megtanulnia uralni?
– Sam! Nehogy azt hidd, hogy ez valami csekélység! Annak ellenére, hogy tized annyira sem csábító a számunkra a szagotok, mégis összefut a méreg a számban, ahogy itt ülök veled. Az egyik legnagyobb kín, amit el tudsz képzelni. Ahhoz tudnám hasonlítani, mintha te hetek óta nem ettél volna, és eléd tennének egy nagy tál gőzölgő marhasültet, te pedig nem nyúlhatnál hozzá, mert abba azonnal belehalna egy másik emberi lény. Ez a helyzet pedig csak azt tükrözi, amikor jól vagyunk lakva, amikor ki vagyunk éhezve, majdnem beleőrülünk az ölési vágyba és a szomjúságba. Minden egyes pillanatában a további létezésének meg kell majd küzdenie ezzel a dologgal. De hidd el, menni fog neki, és én is segíteni fogok neki!
– Akkor mégsem volt kiszínezve.
– Micsoda, Sam?
– Csak eszembe jutott, amikor annak idején Jake megmutatta nekünk, hogy mi járt Edward fejében az elmúlt két évben. Mindannyian azt hittük, hogy csak Jake próbálja kiszínezni az emlékeket nekünk, hogy jobban megsajnáljunk titeket, „szegény vérszívókat”.
– Ja, arra gondolsz, amikor kiderült, hogy Nessie képes az apja fejében olvasni?
– Igen, de nem hittem volna, hogy igaz. Olyan erőteljes volt az érzés, hogy rögtön utána elkaptam egy őzet és ahelyett, hogy lakmározni kezdtem volna belőle, először csak a vérét kezdtem szívni.
– Sam! Ez annál sokkal rosszabb a valóságban, már láttam azokat az emlékeket én is. A poros nyomában sincsenek a valódi érzésnek. Egyszerűen le se lehet írni, hogy milyen nehéz kibírni, hogy ne öljünk, de muszáj.
– Komolyan kezdelek tisztelni titeket. Rólad mindig tudtam, hogy erős akaratod van, de azt hittem a többiek csak úgy csinálnak, mintha ez olyan „nagy” dolog lenne.
– Tévedsz, Sam! Bár ne tévednél! Sokkal egyszerűbb lenne az életünk, de ezt az árat fizetjük az öröklétért. Iszonyatosan nehéz, de én még mindig azt mondom, hogy megérte.
– Bella, te elfogult vagy Edward miatt! Beszélhetek vele?
– Igen, bár nem egyszerű. Meg kell hozzá bíznod Edwardban is. Az elfogultsággal kapcsolatban meg igazad van – mosolyogtam.
– Miért kell megbíznom Edwardban?
– Ez úgy működik, hogy Carlisle kihozza Emy-t az altatásból, miközben én lebénítva tartom, beszélünk hozzá, majd megszüntetem a bénítást. Ekkor nagyon fájnak neki a sérülései, de Edward beleláthat a fejébe és hallja, hogy mire gondol. Én lebénítom újra, Edward pedig elmondja nekünk, hogy Emily mire gondolt. Bocsáss meg, Sam! De mi Emilyvel már mindent megbeszéltünk. Ha ő nem akarná ezt, elhallgattuk volna előled ezt a lehetőséget, hogy ne okozzunk felesleges fájdalmat. Carlisle megfogadta Rosalie után, hogy soha többé nem változtat át úgy valakit, hogy az illető nincs tisztában azzal, hogy mi történik. Emmett volt az egyetlen kivétel, de az is Rosalie kiengesztelése érdekében történt. Meg szerencséje is lett vele Carlisle-nak. Emmettet nem zavarja, hogy mivé lett, míg Rosalie-val együtt lehet. Nekem is könyörögnöm kellett, hogy legalább megígérje, hogy megteszi, pedig akkor már a Volturival kötött egyesség ott lebegett a fejünk felett.
– Csak azt tudnám, hogy Emmett mit eszik Rosalie-n, mert a külsejét leszámítva, nagyon kibírhatatlan.
– Sam, Rosalie ember szeretne lenni. Gyereket szülni, megöregedni és csendben meghalni. De pontosan ez a három dolog az, amit képtelenek vagyunk neki megadni. Bár a gyerek Nessie-vel egy kicsit teljesült. Most is ő vigyáz rá. Habár, erre egyre kevésbé van szükség. Rosalie utál mindenkit maga körül, mert azt látja, ami ő már soha nem lehet. Rám pedig azért neheztel, mert nekem mindaz meglehetett volna Jacob mellett, amire ő vágyik. Én pedig lecseréltem az egészet, erre. Ezt ő nem érti, nem értheti. Ő soha nem érzett olyan szerelmet senki iránt, mint ami kettőnk közt van Edwarddal vagy, amilyen köztetek van, Emilyvel. Köztünk maradjon, de Rosie ilyen egyszerűen néz a világra, ő ilyen lineáris gondolkodású. Olyan egyszerű, mint a faék. Neki minden fekete vagy fehér, de számítani, azt lehet rá. Ha megígér valamit, azt betartja tűzön-vízen át.
– Hm. Azt hiszem, mostantól egy kicsit másként nézek Rosalie-ra. Beszélni szeretnék Emilyvel, menjünk be hozzá!
– Sam, lehet, hogy most nem lehet. Nem tudom Carlisle mit adott neki, amikor kijöttem, de arra számítottam, hogy sokkal tovább fog tartani, meggyőzni téged. Nem fog ártani neki egy kis öntudatlan pihenés. Nehéz és gyötrelemmel teli napok elé néz. Hagyd, hogy kialudja magát, még utoljára!
– Nem győztél meg, Bella. Még nem. Csak beszélni szeretnék Emilyvel. Azt szeretném, ha tudná, hogy mellette állok, bármit is szeretne. Még nincs eldöntve semmi. Bár, ha igaz, amit mondtál, és sajnos érzem, hogy igaz, csak a lelkem még küzd a tények ellen, mindenben támogatom. Nem tudok nélküle élni. Ez az egyetlen dolog, amiért nem ugrottam neked, amikor rájöttem, hogy miről beszélsz. Azt, az utoljára alvást, hogy érted?
– Nem tudod?
– Mit?
– Mi sohasem alszunk. Sam, az egyik ok, amiért felajánlottam Emilynek a lehetőséget az, hogy Edwardtól tudom, hogy ti ketten pontosan ugyanolyan érzelmeket tápláltok egymás iránt, mint mi. Se Edward nélkülem, sem én nélküle nem tudnék tovább létezni. Amikor még nem volt hajlandó átváltoztatni, úgy tervezte, hogy miután én megöregszem és meghalok, ő megöleti magát, hogy ne kelljen az emlékemmel élnie. Sam, amikor Edwardék elmentek innen, és én leugrottam a szikláról, ő azt hitte, hogy meghaltam, akkor én az utolsó pillanatban akadályoztam meg Volterra-ban, hogy olyat tegyen, amiért azonnal kivégezték volna. Tudom, hogy mit éreztek egymás iránt. Akkor, mikor ez történt Volterra-ban Alice elmondta előre, hogy ha nem sikerül Edwardot megállítanom, akkor mindketten halottak leszünk estére, mert az ottaniak rájönnek, hogy mindent tudok, de nem érdekelt. Ezért egy halandónak vagy meg kell halnia, vagy vámpírrá kell lennie, de én biztos voltam benne, ha Edwardot megölik, azonnal a halált választom, a legkisebb bizonytalanság nélkül. Elég volt az a négy hónap apátia, pedig akkor tudtam, hogy tovább él valahol, akkor is csak az tartott életben, hogy egyszer talán visszatér.
– Azt hiszem Bella, kezdem érteni, hogy mi motivál most téged, és köszönöm, hogy meg akarod menteni az életünket, még ha ilyen kitekert módon is. Ne felejtsd el, hogy amikor Edward itt hagyott, én találtam rád az erdőben! Hogy is mondjam, halottabb voltál, mint most. Úgy gondolom, ez mindent elárul az akkori állapotodról. Azt hiszem, nincs más lehetőség, igaz? Kár lett volna, ha annak idején sikerül a tervezett rajtaütés, hogy elintézzünk téged meg a babát.
– Sajna’ úgy gondolom, nincs. Mindent átvettünk, de egyszerűen menthetetlen. Sam, tökéletesen látod, én abban a néhány hónapban ténylegesen halott, egy igazi zombi voltam. Egy lélek nélküli test. Azért köszönöm, hogy megmentettél. Ne juttasd eszembe, hogy meg akartátok ölni a lányomat, mert meggondolom magam! – mosolyogtam a fenyegető szavak ellenére, mert nem nehezteltem rájuk.
– Bocsáss meg érte, Bella! Akkor, az tűnt a legésszerűbb ötletnek. Utólag, beismerem, Nessie-t látva, életem egyik legnagyobb hibája lett volna elpusztítani őt.
– Elfogadom, Sam. A te helyedben, azt hiszem, én is hasonlóan cselekedtem volna. Gyerünk, nézzük meg tudunk-e most beszélni Emy-vel!
Miután visszatértünk az épületbe, kiderült, hogy az altatót még legalább két órán keresztül nem lehet semlegesíteni Emy szervezetében. Addig kihasználtuk az időt, hogy megbeszéljük a részleteket. Edward beszélt Tanyaval és Kate-tel, hogy odamehetünk-e Denaliba Emilyvel. Carlisle elintézte Emily átszállítását Seattle-be. Valójában Rosalie-val és Emmett-tel beszélt otthon, de kellett a színjáték a tökéletes álca miatt. Sam csendesen őrizte Emily valószínűleg utolsó, igazi álmát, Jacobbal karöltve. Carlisle közben felkészült, összekapta az orvosi táskáját és szerzett ruhát Jake-nek, Edwardnak és Esmenek a reggeli mentős akcióhoz. Rosalie közben meghamisította az adatokat a kórház számítógépében, hogy senki se jöhessen rá, Emily soha nem jut el Seattle-ig, legalább is betegként. Én pedig előkerítettem Alice-t, hogy megtudjam tőle, hogy miért volt olyan ingerült, amikor meglátta Emily sorsát.
– Alice, miért vagy ilyen ingerült? – kérdeztem tőle, amikor megtaláltam, mert láttam rajta, hogy még mindig fel van dúlva.
– Bella én nem vagyok ingerült, csak ideges vagyok attól, hogy egy újabb vámpír lesz a környéken. Szeretek itt lenni, és kezdünk nagyon feltűnőek lenni. Lassan szét kell válnunk, mert olyan sokan leszünk, hogy mindenütt azonnal kiszúrják, hogy valami nem stimmel velünk. Gondolj bele, Emilyvel együtt már kilencen leszünk egy kupacban. Tízen, ha Nessie-t is hozzászámolom, és hozzá kell számolnom, mert Rosalie-val megint vadászni mentek a tiltásod ellenére. Nessie pedig sokkal ügyesebb nyomkövető Rosie-nál, a gyengébb érzékszervei ellenére, így egész jó kis vérengzést csaptak fent, a Mount Rainier körüli erdőben. Szerintem a vadőröknek fel fog tűnni, amit tettek. – láttam rajta, hogy elfelejti, hogy a megfigyelőképesség a fő fegyverem még mindig, a többi hatalmam ellenére is. Átláttam a mellébeszélésén, mint az üvegen. Tudja, hogy ha Nessie vadászni megy, az engem feldühít. Nem mintha bármi veszély fenyegette volna a vadonban, csak nem akartam, hogy a mi életmódunkat kövesse, ha nem muszáj. Egyen csak emberi ételeket, a vérszívást meg hagyja meg az igazi vámpíroknak, bár lehet, hogy néha szüksége volt rá, nem hiszem, hogy az emberi ételekből lehetett volna annyi energiát kinyerni, ami a mi fizikai képességeinkhez szükséges. De ez, most csak figyelem elterelés. Láttam, hogy feszült lett a kérdésemtől.
– Alice, láttál valami olyat, ami veszélyt hordoz magában Emilyvel kapcsolatban? Embert fog ölni? Közülünk valakit? Mond el, és megakadályozzuk! Beszélj már! – láttam rajta, hogyha tudna, sírna. Csak azt nem tudtam, hogy miért, és ettől idegessé váltam, ezért kezdtem egyre durvább lenni vele.
– Nem Bella, semmi ilyesmit nem láttam, csak… áh, hagyjuk!
– Nem hagyjuk, Alice! Ha valami veszély les ránk és te tudsz róla, akkor én is tudni akarom, vagy te leszel a felelős mindenért! Bökd már ki, az istenért, hogy mi van!
– Féltékeny vagyok, Bella!
– Jasperre? Ki az a lény? Talán Emily?
– Nem, semmi ilyesmi. – egy pillanatra elmosolyodott a feltételezésemen, Jasperben teljesen megbízott. – Rád vagyok féltékeny. Pontosabban, Emilyre.
– Miért? Mit látsz a jövőben, ami miatt féltékeny vagy rá? Még az sem biztos teljesen, hogy közülünk való lesz.
– Bella, utoljára ezt a mondatot Edward szájából hallottam, veled kapcsolatban, két és fél évvel ezelőtt. Ő azt mondta, hogy szubjektívek a látomásaim. Én pedig figyelmeztettem, hogyha nem akarja, hogy vámpír legyen belőled, akkor tűnjön el a környékről, míg te itt vagy. Mert ahányszor megváltoztatta a döntését, hogy marad vagy megy, én mindannyiszor láttam a barátságunkat, hol úgy, hogy vámpír vagy, hol úgy, hogy ember. De ez, mindig Edward döntésének megfelelően változott. Hiába figyelmeztettem, nem maradt Denaliban az első találkozásotok után. Azt mondta, amikor hazatért, mindegy mi lesz a sorsotok, nem bírja magát távol tartani tőled. Aranyos volt, amikor rákérdeztem, hogy miért. Azt válaszolta rá, hogy ahogy Alaszkában feküdt éjszaka a csillagos ég alatt, a csillagokban a te arcképed jött ki neki, ahogy felnézett az égre. Egy percen belül úton volt hazafelé, már akkor sem bírt nélküled élni. Az én látomásom pedig attól a pillanattól fogva soha többé nem mutatta, hogy ember maradsz. Feleslegesen kínzott meg azzal az ostoba elhagyással. Akkor jó ötletnek látszott, és kicsit el is halványult a látomásom, de nem tűnt el. Azóta Bella, én abban a hitben ringatom magam, hogy szó szerint örökre szereztem egy barátnőt magamnak. Erre, néhány órája mikor eldöntötted, hogy Emilyt átváltoztatod, láttalak téged, ahogyan Emilyvel beszélgettek, és én nem vagyok a közelben. Ő jobb barátnőd lesz, mint én. Félek, hogy elveszítelek. Edward megkapott téged örökre, de én… Több mint nyolcvan éve várok egy lelki társra, egy igazi barátra, sőt amilyen különc lehettem emberként, lehet, hogy száz éve keresem az igazi barátságot. Végre itt vagy te, titokban örültem neki, hogy az öröklétet választottad, mert így nem kell újabb lelki társat keresnem magamnak, mert te is halhatatlan lettél. De így semmi értelme sincs az egésznek. Emily elrabolja a barátságunkat.
– Alice, Emily mindig is „csak”, a barátnőm lehet. Míg te a nővérem vagy. Mi ketten örökre elválaszthatatlan barátok és testvérek lettünk. Tiszta szívemből szeretlek. Még azt is szeretem benned, amikor felbosszantasz. Képtelen vagyok rád bármiért is haragudni. Alice, soha életemben nem volt olyan barátnőm, aki hozzád fogható lett volna szeretetben és őszinteségben. A mi kettőnk kapcsolatáért soha nem kell aggódnod! Senki nem tud elvenni tőled, míg csak létezünk. – megfogtam a derekát, és magamhoz húztam, hogy megpuszilhassam a gyönyörű angyalarcát, ő pedig megfogta a két vállamat viszonzásképpen és magához ölelt. Miután befejeztük, még mindig egymásba kapaszkodva néztünk egymás szemébe a legtisztább szeretettel, amire csak képesek vagyunk. Tudjuk mindketten, hogy a sorsunk mindörökre összekötötte a létezésünket egymással. Ekkor nyitott be a helyiségbe Edward. Ahogy ránk nézett láttam, hogy megdermed valamitől. Azt hittem valami olyan gondolatot hall, ami veszélyt hordoz, de csak állt ott megfagyva az ajtóban egy szó nélkül, míg vagy öt másodperccel később kinyögte, hogy: – Alice!
– Mi van, Edward?
– A látomásod Belláról!
– Melyik?
– Amit először láttál, amikor megláttam őt a suliban. Te az én szememen keresztül ezt a jelenetet láttad.
– Miket beszélsz? – ebben a pillanatban tudtam, hogy Alicenek kettős látomása van és azt is tudtam, hogy ha tudna, örömében könnyezne. Ráborult a vállamra és könnyek nélkül zokogni kezdett, én meg csak simogattam a hátát, hogy megnyugtassam. Megértettem, hogy az a látomás, amit Edward az előbb emlegetett, az előző pillanatot mutatta meg neki. Ha képes lettem volna rá, én is sírtam volna örömömben. Nekem is lett még egy lelki társam Edward mellé, örökre.
– Lányok! Carlisle azt mondja, kihozhatjuk Emilyt az altatásból.
– Rendben beszéljünk vele, aztán kezdjük el megvalósítani, amit kitaláltunk! Vagy nem.
Bementünk Emily szobájába. Carlisle már készen állt, hogy semlegesítse az altatót.
– Sam, itt az idő, ha beszélni szeretnél vele ezekről a dolgokról. De figyelmeztetnem kell téged, hogy van egy vagy több olyan sérülése Emilynek, amit biztos nem vettünk észre, mert az utóbbi néhány órában sokat romlottak az eredményei. Talán harminc, harminchat óránk van, vagy neki annyi van hátra. – mondta Samnek, Carlisle.
– Akkor pedig ne húzzuk, amiből nincs sok. Rajta, ti tudjátok, hogy megy ez!
Carlisle beadta a semlegesítőt, én meg rögtön blokkolni kezdtem Emily idegrendszerét. Néhány perccel később éreztem Emy fejében a változást, de úgy éreztem valami nincs rendben. Nem olyan volt, mint aki öntudatánál van, végül rájöttem, hogy mi történik. Emily önmagától aludt, hiszen már késő éjszaka van. Több, mint egy év folyamatos ébrenlét után hajlamos voltam megfeledkezni olyan apróságokról, hogy az emberek éjszaka aludni szoktak. Emily aludt, a természetes alvási ciklusa szerint. Sam ébresztgetni kezdte. Igaza volt Edwardnak Samék szerelmével kapcsolatban. Néztem, ahogy simogatja az arcát, halkan a fülébe súgja a nevét, apró kis puszikat ad az arcára. Edward ébresztgetett így, míg ember voltam. Jó volt másoknál is olyan érzelmeket látni, mint ami köztünk van. Megéreztem Emily öntudatát.
– Sam, beszélj hozzá! – mondtam suttogva. – Felébredt, hallani fogja minden szavad.
– Em, Bella és Carlisle elmondott mindent veled kapcsolatban, amit tudnom kell. Tényleg ezt akarod? Vámpírrá válni? Egy vérszomjas gyilkológéppé?
– Sam, alig két órája beszéltünk róla, hogy milyennek látsz engem. Hiszem, hogy Emily sem fog tőlem sokban különbözni.
– Sam, – szólt közbe Alice – Bella igazat mond. Emily olyan vámpír lesz, mint ő maga. Úgy látom, hogy a jövőben soha, egyetlen embert sem fog megölni.
– Csak tudni szeretném, hogy jól meggondolta-e? Edward, megtennéd, hogy kiolvasod a választ Emily fejéből!
– Persze, Sam. Bella!
Szétoszlattam a pajzsom. Láttam Edward arcán a fájdalom tükröződését, de most valahogyan más volt, sokkal szomorúbb, mint délután. Emily arcán egy könnycseppet láttam végigcsordulni, miközben Edward rám nézett. Lebénítottam Emilyt.
– Sam, idézem: ”Drágám, nem sok átgondolni valóm van. Ha te képes vagy egy vámpírral együtt élni, akkor életben akarok maradni, hogy együtt lehessek veled. Ha viszont úgy érzed, hogy erre képtelen vagy, akkor hagyjatok csendben elmenni. Nélküled semmilyen élet se érdekel. Inkább meghalok, mint hogy nélküled éljek, egyedül.”
– Nélküled nekem sem élet, az élet. Veled viszont, bármit túlélek. Ha az együttlétünknek azaz ára, hogy egy vámpírral kell együtt élnem, akkor szeretni fogom azt a vámpírt, sőt azt is, aki létrehozta. – biztatóan mosolygott közben rám. – Hozd meg a döntésed drága Em, mert szorít az idő, alig több mint, egy napunk van! Ha te meghalsz, nagyon hamar találkozunk az örök vadászmezőkön. Erre is készen állok. Nem bírom tovább nézni az összetört testét, kimegyek. Mondjátok el, mit döntött! – kifutott a szobából könnyes szemekkel.
– Emily, Sam kiment a szobából, de természetesen visszahívjuk a kedvedért, ha akarod. Nem akarlak sürgetni, még néhány órán át, gondolkodhatsz nyugodtan. Én ráérek, kizárom a fájdalmat az életedből, hogy nyugodtan tudj gondolkozni. Most újra megszüntetem a bénítást, hogy kedved szerint tudj válaszolni. – ezzel el is engedtem a blokkolást. Alig tíz másodperccel később Edward jelzett.
– Bella, nincs min gondolkozni. – idézte Edward, Emily szavait – Sam megerősítette a döntésemet. Változtassatok át! Két dolgot kérek. Az egyik, hogy közben mondj el mindent, ami történik! Nem tudom, hogy van-e jelentősége, de a másik, hogy szeretnék leginkább hozzád hasonlítani, ezért kérlek, hogy te tedd meg! Köszönöm mindegyikőtöknek, amit értünk tesztek! Remélem, egyszer meg tudom hálálni.
– Emily nincs mit meghálálnod! Én köszönöm, hogy törleszthetek egy kicsit abból a sok mindenből, amit ti tettetek értünk! A kín, amit ki kell állnod, sokkal rosszabb lesz, mint amit el tudsz képzelni, de hidd el nekem, megéri! Megteszem, amit kérsz. Az én mérgem fog átváltoztatni, de nem foglak megharapni. Valamelyest gyorsítja a folyamatot, ha egyenesen a szívedbe adjuk be a mérget. Gyorsabban terjed, és hamarabb fejti ki a hatását. Ha egy kis szerencséd van, két nap múlva olyan leszel, mint én. Carlisle, most a nyakadba ad egy olyan injekciót, ami az én hatásomhoz hasonló, de ez csak alig egy órán át hat. Már nem akar semmi erős gyógyszert használni, nehogy úgy járj, mint én. Amikorra annak elmúlik a hatása, már a Cullen házban leszünk. Ott, amint kitisztulnak belőled a gyógyszerek, én magam mérgezlek meg. Utána elviszünk Alaszkába, egy olyan helyre, ahol nem élnek a közelben emberek. Mire átváltozol, ott leszünk. Aztán részletesen megtanítalak mindenre, hogy ne jelents felesleges veszélyt senkire.
Intettem Carlisle-nak, aki beadta az injekciót Emilynek. Néhány perc múlva távoztunk a kórházból, mintha csak pihenni mennénk haza. Valójában Emmett már elkötött egy mentőautót, hogy Emilyt el tudjuk hajnalban szállítani. Jacob már mentősofőri egyenruhában feszített a garázsunkban, Esme volt az ápoló, míg Edward egy mulatságos álbajuszt ragasztva és parókát téve a fejére, a mentőorvos szerepét játszotta. Carlisle a kórházban maradt, vigyázni Emilyre, és áttette őt egy mobil életben tartó rendszerre. Hajnalban, mikor az éjszakás személyzet a legálmosabb és legfigyelmetlenebb volt, megérkezett a „mentő”, Emilyért. Carlisle az utolsó pillanatban csavart egyet a terven. Emilyvel együtt beszállt a mentőbe, így alig egy percig látták a kórházi dolgozók a mentő „személyzetét”. Minden simán ment, Emily már a házban volt, mire kivilágosodott. Emmett visszavitte a mentőautót az állomásra, amilyen ügyes, észre sem veszik, hogy el lett hozva. Fogalmam se volt, annak idején Edward hogyan tudta a mérgét fecskendőbe szívni, de elmondta. Gondoljak az emberi vérre, attól megtelik a szám méreggel, majd egyszerűen szívjam fel egy tűvel egyenesen a számból. Rákérdeztem, nyúljak a számba egy tűvel? Miért, szerinted, megsérthet egy tű? Kérdezett vissza, mosolyogva. Elkezdtem a pajzsommal Emy tudatát körülvenni, mert éreztem, hogy gyengülni kezdett az injekció illata. Egy jó órával később éreztük, hogy végleg elillant a vegyszerek szaga. Ha nem blokkoltam volna Emy tudatát, iszonyú fájdalmai lettek volna. Eljött az utolsó lehetőség a megállásra.
– Emily, megszűnt a gyógyszerek hatása. Itt az utolsó lehetőség, hogy meggondold magad. Halál, vagy gyötrelmes kínok árán öröklét? Készen állok rá, hogy vámpírrá tegyelek. Most utoljára veszem le rólad a bénítást, hogy válaszolni tudj.
– Bella, – válaszolt Edward helyette, szinte rögtön – ezt akarom, már eldöntöttem, tedd meg! Ne foglalkozz vele, hogy mivel jár! Mind kibírtátok, én is ki fogom.
Még utoljára megbénítottam egy rövid időre. Át akartam adni Carlisle-nak a fecskendőt, de elutasította:
– Bella, neked kell megtenni, hiszen megígérted! Te leszel Emily anyja. Hallod és látod, hol ver a szíve, csak döfd bele a tűt és nyomd be a mérget.
Fölé hajoltam Emilynek, ránéztem a nyugodt, és az ép oldalon szép arcára, tudtam, hogy gyönyörű vámpír lesz belőle. Sam nem fog csalódni a látványban. Sajnáltam, hogy ilyen emberinek, ilyen törékenynek és ártatlannak soha többé nem láthatja senki, de megőriztem a képet az emlékezetemben, hogy átadhassam neki, azért, hogy emlékezzen rá mindig, hogy ki volt. Pontos emlékeim voltak arról, ami következett, ezért folyamatosan mondtam neki, mi történik.
– Emy, beleszúrom a tűt a szívedbe, amiben a mérgem van. Miután beadtam, és kihúztam a tűt, nem merem tovább bénítani az idegeidet. Sajnálom, amit érezni fogsz, de ez elkerülhetetlen – azzal együtt, ahogy beszéltem, cselekedtem is. – Először meleget, majd forróságot fogsz érezni, utána pedig azt fogod kívánni, hogy öljünk meg, mert annyira fáj a tűz, ami éget belülről, de ez az átváltozás tüze, innen már nem lehet visszafordulni. Ahogyan a méreg szétterjed, és szaporodni kezd a testedben, úgy fog elemészteni a belső tűz. Hallani fogom, amikor a szíved már megfertőződik a méregtől, mert gyorsabban kezd verni, akkor lekapcsolunk rólad minden orvosi eszközt. Gyakorlatilag máris halhatatlan leszel, hiába vannak halálos sérüléseid, az átalakulás már be fog fejeződni. Vámpír leszel.
Mire ezt végigmondtam, már hallottam, ahogyan a szívének a ritmusa akadozni kezd, a méregtől besűrűsödött vére miatt, majd egy-két akadozó dobbanás után egy új, erőteljesebb és minden dobbanással egy nagyon kicsit gyorsabb ritmusban kezd verni. Bevégeztetett, Emilyből biztosan vámpír válik. Carlisle és Edward lekapcsolták a gépeket, amik eddig életben tartották Emy-t, de ez a testére már semmilyen hatást sem gyakorol. Ahogy megszabadult a lélegeztető gép csövétől, mintha az agyamba vágott volna a szenvedése. Hallottam a nyögéseket, amik feltörtek a torkából a kíntól, amit kiállt, de derekasan küzdött, hogy ne ordítson. Tudtam, milyen nehéz helyzetben van, átéltem minden pillanatát én is ennek a gyötrelemnek, mint mindannyian, akik az ágy körül álltunk.
– Ez a kín jó néhány órán át fog tartani változatlanul, majd egyszer csak azt veszed észre, hogy tudsz gondolkozni a fájdalom ellenére. Ekkorra már, azt hiszem, Alaszkában leszünk. Addig nem fogsz tudni rám figyelni a fájdalomtól, majd ott folytatom, amit tudnod kell. – Amint befejeztem a mondókámat, Emily elkapta a kezem. Az ereje máris nőni kezdett, de a csontjai még nem voltak erre készek, ezért, ahogy a szenvedéstől megszorította a kezem, hallottam, ahogyan eltörnek a csontok az ujjaiban. Felsikoltott fájdalmában, majd rám meresztette vérben és könnyekben úszó szemeit, és a kiállt kíntól összecsikorduló fogakkal mondani akart valamit, de nem lehetett érteni, ezért közelebb hajoltam hozzá:
– B…e…ll…a…kö…szö…nöm!
Alig bírta ki, hogy ne üvöltsön a fülembe, nem tudtam mást tenni, csak megsimogattam az összekarmolt arcát, és csak remélni tudtam, hogy a fájdalmon keresztül is érzi, hogy már nem olyan az arca, mint tegnap. Bámulatos volt látni, szinte, percről-percre, hogyan változik meg a méreg hatására a teste. Sötét rézszínű bőre, hogyan vesz fel egy sokkal világosabb mulatt árnyalatot, hogyan tűnnek el a bőréről azok a pici kis hibák, amiket az emberek az életük során szoktak összeszedni. Eszméletlenül gyorsan tűntek el a testéről a fizikai sérülések, amiket a balesetben szedett össze. Az arcának változása, ahogyan kisimult a karmolás nyom az arcán, utána pedig, ahogyan átalakul abba az embertelen, lenyűgöző, szoborszerűen angyali szépségbe, amilyenek mind voltunk. Ekkora már szegény, szinte öntudatát veszítve hánykolódott az ágyon, amire fektettük. Látszódott, ahogyan a teste is alakulni kezd. Az arcáról egyszer csak eltűntek az érzelmek, elenyészett a pír, ami addig a bőrében áramló vér jele volt. Megszűnt emberi lenni az arca, mindörökre. Feszesebbé és keményebbé kezdtek válni a formái. Egyre inkább kezdett egy topmodellre hasonlítani, egy emberi nő helyett. Tetőfokára hághatott a fájdalma, mert csak öntudatlan nyöszörgésre tellett az erejéből. Ideje volt indulnunk. Messzire volt a Denali Nemzeti Park, legalábbis autóval.

13. fejezet

Emily

Eltelt a hétvége, szokás szerint vadásztunk, hogy ne legyünk szomjasak, amikor annyi ember vesz körül minket. Hétfőn újra az egyetemen voltunk, az ebédszünetben Alice elkapta Jazz és az én karomat, miközben Edwardra nézett rettegő szemekkel. Láttam, hogy Edward szemében is feltűnik a rettegés, majd a mérhetetlen fájdalom. A picsába, kénytelen leszek megölni azt a nyavalyás tanárt, tuti, hogy eljárt a szája. A következő pillanatban véget ért a látomása Alicenek, felugrott az asztaltól Edwarddal együtt, majd csak annyit mondott:
– Óriási baj van!
– Mivel, kivel, mi történt? Mondjatok már valamit, mert jó, hogy ti tudjátok, mi van, de Jazz és én, nem!
– Ne kérdezz, csak gyertek! Emilyvel van baj!
– Hívom Samet.
– Jó! Kérdezd meg tőle, hogy otthon van-e, Emy! Ha igen, tartsa otthon! Ne engedje kocsiba ülni! – Azonnal tárcsáztam Sam számát, nem is gondolkoztam azon, hogy túl gyorsan nyomkodom a gombokat egy emberhez képest, bárki megláthatott volna.
– Szia, Sam! Emily otthon van?
– Nincs Bella, húsz perce ment el itthonról. A kórházba ment, az utolsó vizsgálatokat akarja Carlisle megcsinálni a műtét előtt. Üzensz neki valamit?
– Nem, csak Alice akart tőle kérdezni valamit.
Ezen közben a mi számunkra kínosan lassú tempóban tartottunk a parkoló felé. Az emberek számára szerintem így is túl gyorsnak tűnhettünk, de nem volt vesztegetni való időnk. Ahogy kocsiba ültünk már száguldottunk is a kórház felé. Közben hívtuk Carlisle-t, hogy Emy ott van-e már, de nem tudott róla, és ez rossz hír volt, mert a kórház normál, emberi sebességgel haladva sem volt messzebb Saméktől, mint tizenöt perc.
– Alice! Áruld már el, mit láttál!
– Emilyt láttam, ahogy kifordul egy sarkon a kocsijával, de a rossz szeme miatt, nem lát meg egy hatalmas rönkszállító kamiont, és elébe hajt. Az meg, mivel nem tud már megállni, egyszerűen letarolja Emy kocsiját az útról.
– Túléli?
– Nem tudom. Azt nem látom. De figyelmeztetni kéne Carlisle-t.
Ebben a pillanatban csörögni kezdett a telefonom.
– Igen, Carlisle!
– A mentők most jelentették, hogy hoznak egy kritikusan sérült nőt. Autóbaleset a La Push roadon. Alice tud valamit?
– Igen. Szinte biztos, hogy Emily az.
– Jó, felkészülök a fogadására.
– Carlisle, ugye nem azt készülsz tenni, amire gondolok?
– Nem, dehogy. Ilyen döntést hozni nincs jogom. Túl sok az érintett, és túl kényes a helyzet is egy ilyen döntéshez. A felkészülés annyit jelent most, hogyha Emily az, nála semmilyen vizsgálatra sincs szükség. Mindent tudunk róla, így nem kell várni a labor eredményekre, ha valami olyat akarunk tenni vele. Ez óriási előny életmentő beavatkozásoknál. Most érkezik a mentő, le kell tennem!
– Várj! Csak addig tartsd a vonalat, míg megmondod, hogy Emily-e az! Aztán rögtön tedd le nyugodtan, minden szó felesleges!
– Jó!
– Várok. – közben Edward iszonyú tempóval hajszolta a kocsinkat Forks felé. Ha nem lettem volna sebezhetetlen és halhatatlan, biztos halálfélelmem lett volna.
– Istenem, miért? Bella, ő az… – a vonal megszakadt.
A kórháznál Edward és Alice kiszálltak, én pedig Jasperrel elindultam Samért. Bíztam benne, hogy Jazz képessége elég lesz ahhoz, hogy Sam fájdalmában és felindultságában ne változzon át, mert úgy elég érdekes lenne a kórházba bejutnia. Alig öt perc alatt tettem meg az egyébként tizenöt perces utat. Még azzal sem foglalkoztam, hogy a baleset helyszínénél lassítsak, pedig Charlie-ék még ott helyszíneltek. Az egyik kollégája mérgesen integetett, hogy megállítson minket, de leolvastam apám szájáról, hogy azt mondja neki: „Hagyd Rob, ez csak Bella, valószínűleg Samért mennek, hogy bevigyék Emilyhez, majd később elmagyarázom.” Még láttam Rob elképedt arcát a tükörben, de a sheriffnek ő sem mondott ellent. Na, igen, miután néhány napja sötétedés után bevittem Charliet Port Angelesbe a Barabus-szal, világítás nélkül, mert úgy jobban láttam a sötétben, mintha a lámpák miatt beszűkül a pupillám, nem volt kétséges előtte, hogy bármilyen autóversenyzőnél jobban vezet, bármelyikünk. Persze megbeszéltük, hogy egy tréningen szereztem az extra vezetői tudásomat. Ez összhangban volt azzal, amit annak idején Angelanak mondtam. Így nem kellett pironkodnia, ha valaki száguldozni látott, de hogy ne hozzam kellemetlen helyzetbe, az ilyen vészhelyzeteket leszámítva mindig a szabályok szerint vezettem, ha valaki láthatott, még ha nagyon nehezemre esett is, a „vánszorgás”.
– Sam! Bella vagyok. – mondtam be az ajtót kinyitva Saméknél, miután a kopogásomra nem jött válasz.
– Szia Bella! Nem mondom, hogy gyere be, mert úgy látom, beengedted magad. – mondta egy halvány, álmos mosollyal az arcán. Ez jó jel volt, legalább még nyugodt és jókedvű.
– Sam! Azt hiszem, velünk kéne jönnöd.
– Miért? Mi történt? – láttam az aggodalmat kiülni az arcára, egy pillanat alatt összekapta magát.
– Sam, baleset történt. Gyere, beviszünk Emyhez a kórházba! Útközben elmondom, amit tudok. – Mondtam neki úgy, hogy semmilyen érzelmet nem engedtem az arcomra kiülni, pedig belülről marcangolt a fájdalom. Áldottam ezt a jellegzetességét a vámpírságnak, emberként már zokogva mondtam volna neki a mondat végét.
Bepattantunk az autóba, és kilőttem a város irányába.
– Egyelőre csak annyit tudok, hogy kritikus állapotban van. Carlisle mindent megtesz érte. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy frissek a laborleletei a műtéti felkészülés miatt, így nem kell semmilyen vizsgálatra várni, ha olyat akarnak tenni vele. – ekkor száguldottam el a baleset helyszíne mellett, Charlie most messziről látott minket és úgy irányította a dolgokat, hogy akadálytalanul tudjak átszáguldani a területen. – Itt történt.
– Hogyan? Ki volt a hibás?
– Alice látomásából tudom, hogy eléfordult a rönkszállítónak, mert a sérült szeme miatt nem látta meg, mielőtt kifordult. Senki sem volt hibás Sam, egyszerűen nem látta meg a kamiont.
– De! Ti vagytok hibásak! Minek jöttetek ide? – láttam rajta, hogy kezdi elveszíteni az uralmat maga felett, de Jasper közbelépett. Elkezdte használni a képességét. Sam lassan megnyugodott, részben saját magának köszönhetően. Mi nem szóltunk hozzá, amíg ő meg nem szólalt.
– Köszönöm Jasper! A képességed lenyűgöző tud lenni, most pedig nagyon hasznos is volt. Már éreztem, hogy kezdek átalakulni, de valahogy sikerült megállni.
– Sam, kérlek! Gondolj arra, ha átváltozol, nem tudsz bemenni Emyhez. Rád pedig most nagyobb szüksége van, mint néhány vámpírra, Carlisle-t kivéve.
– Oké Bella, lenyugodtam. Ezen ráérek később is bosszankodni.
– Sam, én még nem voltam vámpír, amikor te átváltoztál, de úgy érzem, bocsánatot kell kérnem mindannyiunk nevében, azért amit a jelenlétük miatt tettél Emily arcával. Biztosan állítom, hogy Rosie-t kivéve bármelyikünk, bármikor megismétli ezt a bocsánatkérést, tiszta lelkiismerettel. Még valamit szeretnék mondani, ha még nem tisztáztuk volna, örülök, hogy azzá lehettem, ami vagyok és örülök neki, hogy Edward velem lehet és nem halt meg valamikor az én születésem környékén aggastyánként, mintha halandó maradt volna. Örülnék annak is, ha csak egy emberi élet állna előttem Edwarddal, de sokkal jobban felvillanyoz, hogy tudom, az örökkévalóságig vele lehetek. Ezért kérlek, ne ócsárold a jelenlétemben a fajtámat!– csak azért beszéltem, hogy eltereljem a figyelmét, bár nem hiszem, hogy sok értelme volt.
– Rendben Bella, neked megbocsátok. De a többieknek csak akkor fogok, azt hiszem, ha eltűntök végre erről a környékről. – nézett mérgesen Jazzre, de ő most a helyzet miatt nem vette fel a kesztyűt, hanem még jobban összpontosított arra, hogy nyugalmat teremtsen maga körül.
Hálás voltam Jasper önuralmáért, már attól féltem, hogy nem bírja cérnával és nekiesik Samnek, de láttam rajta, hogy nagyon küzd azért, hogy ne legyen baj. Megérkeztünk a kórházhoz. Nem sokat teketóriáztak velünk az ajtóban, Jaspernek és nekem szabad bejárásunk volt Carlisle-hoz egyébként is. Mivel Sam velünk volt, neki sem kellett magyarázkodnia ezúttal, sőt kérdeznie sem kellett semmit, mert tudtuk, hogy a balesetin vannak a többiek. Nem is foglalkoztam semmivel, csak robogtam Sam nyomában, fel se tűnt, hogy Jazz lemarad tőlünk. Benyitottunk az ajtón a kórterembe, amikor tudatosult bennem, hogy Jazz miért maradt le. Carlisle-on és Edwardon kívül, csak emberek voltak a szobában. Azonnal lángra lobbant a torkom. Éreztem, ahogy elönti a testem a szomjúság érzése a friss vér szagától, majd nagyon gyorsan utat tör a tudatom felé, hogy elborítva azt, véres pokollá változtassam a kezelőszoba belsejét. Az emberek nem vették észre, de a mögöttem becsukódó ajtón belül megálltam, megmerevedtem, majd lassan a tudatos énem visszavette a hatalmat a testem és az ösztöneim felett. A tomboló lángolás minden lélegzetvételnél ott volt a torkomban, de biztonságban voltam. A feltörő gyilkolási vágyat bezártam az elmém egy hátsó zugába és eldobtam a kulcsot egy időre. Az egész néhány ezredmásodperc lehetett, Edwardon és Samen kívül más nem is vette észre a megtorpanásomat. Közelebb mentem. Emy ágyán még véres volt a lepedő, ahogy mentették az életét, most készült egy nővér tisztára cserélni. Tudtam, hogy hamarosan csillapodni fog a szag, hiszen a kötések alól már nem tört át olyan könnyen. Gyakorlatilag most először voltam emberi vér kézzelfogható közelségében úgy, hogy nem lettem rosszul tőle. Emberként a vér szagától mindig ájulásig rosszul lettem, kivéve azt a néhány napot, amikor Nessie és a saját életben maradásom érdekében kénytelen voltam vért inni, bár akkor is közel voltam az ájuláshoz. Vámpírként pedig, eddig gondosan kerültem az olyan helyzeteket, amik emberi vér közelébe vittek volna, de most nem is gondolkoztam, hogy mi történhet, ha mégsem olyan az önuralmam, mint amilyennek gondoltuk. Az Emilyért érzett aggodalmam eluralta az elmém és ez jó volt, mert nem engedett másra gondolni.
– Jól vagy, Bella? – kérdezte halkan tőlem Edward, miközben én összeszűkített szemekkel lestem, hogy Carlisle mit tesz Emilyvel. Érdekes volt egy sebészt munka közben látni. Eddig mikor sebész közelében voltam, soha nem néztem oda, amikor összevarrtak, mert elájultam volna a látványtól, a vérszag tetejében. Most, hogy elzártam a vérszomjamat az agyam hátsó zugába, egész jól voltam, vámpírként természetesen nem tudtam viszolyogva gondolni a vérre, érdekes ellentét volt ez. A vér szagát, még az emberi vérét is undorítónak éreztem a tudatos emberi énemmel, de a bennem létező ösztönlényt, a gyilkos énemet folyamatosan hívogatta és csábította a vérszag. A látványával pedig emberként sem lett volna túl sok bajom, ha a szagától nem lettem volna rosszul. Azon vettem észre magam, hogy gondosan elemzem és megjegyzem Carlisle minden mozdulatát. Ki tudja, jól jöhet még ez a tudás valamikor.
– Igen, jól. Sőt jobban, mint hittem volna. Azt is kibírnám szerintem, ha nyíltan vérezne. Nem érzem úgy, hogy támadnom kéne – a végét olyan gyorsan és halkan mondtam el, hogy csak vámpírfülekkel és aggyal volt halható. Láttam Edwardon, hogy rosszabbul viseli, mint én. Állandó jelleggel nyelte a mérget a szájából, ez pedig azt jelentette, hogy kicsi kellene hozzá, hogy támadjon. Ekkor Carlisle keze megállt a levegőben.
– Bella, ez nem lehet igaz. Tudod te, hány évembe tellett idáig eljutni? – Ártatlan kérdés volt ez avatatlan füleknek, de én értettem és csak mosolyogtam rajta. Önuralomból már emberként is jó voltam, és ez most, semmi másról nem szólt.
– Tudom Carlisle, és sajnálom, hogy ez nekem könnyebben megy, mint neked, de nem tehetek róla.
– Semmi baj, csak ez már engem is bosszant egy kicsit. – magunkra maradtunk egy kis időre, a nővér, aki bent volt, kivitte a szennyest. – Kétszáz évembe telt és még mindig nyelem a mérgem miközben dolgozom, te meg állsz itt mellettem, és teljesen laza vagy. Hihetetlen!
– Mi van Emilyvel? Azt látom, hogy rossz bőrben van.
– Hát, Bella! Nálánál jobb állapotban lévő sérültet is veszítettem már el. – láttam, hogy Samre sandított, miközben ezt mondta. Sam azonnal felkapta a fejét erre a kijelentésre.
– Dokikám, ha nem tudja megmenteni, készüljön rá, hogy nem hagyja el „élve” ezt a szobát!
– Sam! Tudod, hogy nem fogom hagyni, hogy megtedd, vagy, hogy lebuktass mindannyiunkat! – szóltam rá ingerülten, mert azért izgatott voltam a vér szagától. Hirtelen leeresztett a dühe. Eszébe jutott, hogy mire vagyok képes.
– Tudom, Bella. Bocsáss meg! Kérlek, Carlisle, ő az életem, mentsd meg valahogy! Egyáltalán magához tér még valaha?
– Igen Sam – válaszolta neki Edward gyorsan, miután összevillant a szemük Carlisle-lal – a tudatával semmi baj sincs hála az égnek, csak kábult a rengeteg morfiumtól. Érzem a gondolatait. Voltam már kómás ember közelében, de ő nincs kómában, csak el van kábulva. Így is érzem viszont, hogy iszonyú fájdalmai lennének, ha öntudatánál lenne. A gerince biztosan ép, de a teste minden pontjából fájdalom sugárzik. A medencéje, a mellkasa, a lábai. A belső szervek állapotáról pedig semmit sem tudunk, amíg át nem küldjük a CT-n. De ahogyan kinéz a teste, nem sok jót sejtek. Erősen küzd az életben maradásért. Sam, ne haragudj, hogy ilyen tárgyilagosan mondom ezt el, de nem fogok neked hazudni! Jobb, ha tisztán látod a dolgokat. Carlisle többet fog tudni mondani, miután meglesz a CT eredménye.
– Sam mindent megteszünk, sőt még többet is, ha kell, de nem tudok ígérni semmit, amíg nincs meg a vizsgálatok eredménye. – Mondta ezt rengeteg szomorúsággal a hangjában Carlisle. Visszatért a nővér a szobába. Carlisle rögtön mondta neki: – Janice kérem, szóljon fel a CT-be, hogy visszük a traumás beteget, legyen ott egy készenléti kocsi és csoport azonos vér, a biztonság kedvéért, Edward, Bella segítenétek? Induljunk! Sam, te menj ki addig légy szíves, a váróba! – Majd olyan halkan tette hozzá, hogy csak természetfeletti fülekkel lehetett hallani. – Ne haragudj, de a protokolt nem hághatom át még a te kedvedért sem, Edwardéknak külön engedélye van a főigazgatótól bárhova belépni a kórház területén. Most pedig nincs idő, hogy engedélyt kérjek neked is. – Közben ránézett Samre, olyan fájdalmas és bocsánatkérően esdeklő arccal, amilyennek még soha nem láttam.
– Rendben Carlisle, megértem és köszönöm! – mondta Sam, ugyanolyan halkan.
Ekkor tudatosult bennem, hogy Carlisle már tud valamit, amit nem akar még elmondani Samnek, vagy nem biztos még teljesen a dolgában. Elindultunk, ahogy a liftajtó becsukódott lehullott Carlisle álarca. Tíz évet öregedett az önvád, a bűntudat, és a tehetetlenség hatására.
– Gyakorlatilag menthetetlen. Nem tudom, hogyan mondjam el Samnek. A CT csak megerősíteni kell, amit már tudok, de bizonyíték nélkül nem állok oda Sam elé. Olyan súlyos belső sérülései vannak, hogyha elkezdjük műteni, belehal az operációba. Ha nem műtjük meg, maximum két-három napon belül összeomlik a kémiai egyensúly a szervezetében. Az egyik veséje oda van. Szétment a csípője, a combcsontja valószínűleg soha nem lenne tökéletes, ha életben is marad. Nem lennék meglepve, ha a méhe is károsodott volna. Törött mindkét karja, sorozatos bordatörései vannak, gép nélkül nem is tudna lélegezni huzamosabb ideig. A belső szervekről még nem tudok nyilatkozni, de már ez is elég ahhoz, hogy lemondjon róla minden orvos. Sajnos, engem is beleértve. Még összehívok egy konzíliumot, de nem hiszem, hogy sok értelme van. Háromszáz év orvosi tapasztalatával a hátam mögött sem vagyok képes megmenteni az életét.
– Csak egyetlen esélye van, igaz?
– Bella! Ezt nem tehetjük! Te különleges vagy, de Emilyről nem tudunk semmit ilyen téren. Már nem a huszadik század elején élünk, mindenfelé túl sok ember él. Nem akarok egy újszülöttet rászabadítani a világra, különösen erre a környékre. Túl sok jó ember él itt ahhoz, hogy el tudnám viselni, hogy miattam baja esik akármelyiknek. Sam pedig beleőrülne a gondolatba. Meg az is lehet, hogy Emilyben is ott van a farkas kromoszóma, ami, szerintem, megöli, ha a méreg bejut a szervezetébe.
– Ha benne lenne a farkas gén, nem kéne gyorsabban gyógyulnia? – mikor kiejtettem a számon a kérdést már tudtam, hogy butaságot mondok.
– Sajnos, nem. Ha benne is van, akkor is inaktív. De a méreggel szerintem, halálos kombinációt alkot.
– Carlisle, a minapi buli óta Emy teljesen másként viszonyul hozzánk. Szerintem beszélnünk kéne vele a lehetőségekről.
– Hogyan Bella? Ha kihozom a kábulatból, eszét fogja veszíteni a fájdalomtól. Ha öntudatlan, nem tudunk vele kommunikálni, ha félig éber, akkor meg nem beszámítható, amit mond. Különben is, mindkét keze törött, ha levesszük a lélegeztető gépről, azonnal megfullad. Ez patthelyzet, Bella.
– Ezzel kapcsolatban máris van egy ötletem, de várjuk meg a végső eredményeket, Carlisle.
Ebben a pillanatban nyílt ki a lift ajtaja. Berobogtunk a CT vizsgálóba, perceken belül már jöttek is az eredmények a gépből. Ahogy Carlisle és Edward nézték a monitoron megjelenő képeket és adatokat egyre komorabb arcot vágtak, mind a ketten. A végén reménytelenül ingatták a fejüket, a CT-t kezelő technikussal együtt. Szótlanul álltak bent a helyiségben. Döntést hoztam, megadom valahogyan a választás lehetőségét Samnek és Emilynek. A vizsgáló ajtaja előtt Alice várt ránk. A liftajtó becsukódásával az ő szája kinyílt.
– Mire készültök? Láttam Emilyt úgy, hogy közülünk való! Mi lesz, egész Washington államot átváltoztatjuk apránként?
Alice ingerült volt. Ilyennek még soha nem láttam, de szerintem Edward és Carlisle se. Megütközve néztek rá a háta mögül. Ahogy a lift megállt, Alice kiugrott az ajtón, esélyünk se volt mondani neki bármit is. Volt néhány perc, míg Sam visszatér a körünkbe.
–Azt hiszem, magyarázattal tartozom. – Közöltem a fiúkkal, amikor szembefordultam velük.
– Mégis, miről beszélsz? – kérdezte Edward, nem tudom Alice mit láthatott, de tudtam, hogy megmutatta Edwardnak.
– Ahogy láttalak titeket a vizsgálóban a technikussal együtt, rájöttem, hogy meg kell adnom Emy-nek a választás lehetőségét. Abból, amit Alice látott, most már tudom, hogy lehetséges átváltoznia, tehát ez sem akadály. Nem akarom a beleegyezése nélkül megtenni, rákényszeríteni, mivel ismerem Rosalie történetét. De nem akarom azt sem, mivel ismeri a titkunkat, hogy elzárjuk előle a vámpírélet lehetőségét, ismerem a saját történetemet, és tudom, hogy visszajárnék még a mennyországból is, ha nem tette volna meg Edward, amit tett. Gyanítom, hogy milyen felelősséggel jár, amit esetleg tenni készülök, készülünk, de a lelkiismeretem nem bírná el, ha úgy halna meg, hogy nem akar elmenni, és ebben mi akadályozzuk meg, holott hatalmunkban áll őt halhatatlanná tenni. Azt szeretném, hogy az összes lehetőséget ismerve, ő maga dönthessen a sorsáról. – Rosalie esetének említésétől Carlisle arcán fájdalmas fintor futott át, de ami történt, az megtörtént, és nem lehetett rajta változtatni.
– Bella, hogyan akarsz vele beszélni? Samnek elmondani, ezt a lehetőséget? Hm? – kérdezte tőlem Carlisle, gondterhelt és bánatos arccal. – Mert a megváltoztathatatlan tényt én fogom vele közölni, mint Emily orvosa, de a meggyőzése érdekében, először összehívok egy konzíliumot. De amit te főzöl Bella, azt neked kell megenni. Nagyon tartok Sam reakciójától, jobb lenne, ha nem itt mondanád el ezt a lehetőséget neki. Meg arra is kíváncsi lennék, hogyan akarod megtenni? Megharapod itt a kórházban?
– Menjünk szép sorjában. Nem akarom Sam kezébe adni Emy sorsát. Tudnia kell a véleményét, sőt szerintem tudni is akarja, de az ő döntésének kell lennie. Kitaláltam hogyan beszélhetnénk vele, de előbb ki kell valakin próbálnom a dolgot. Aztán, ha már tudjuk, hogy Emily mit szeretne, akkor beavatom Samet is a dologba, vagy nem. Nem akarom megharapni. Az a módszer, amivel Edward engem átváltoztatott tökéletes, sőt, ha nem hagyjuk az utolsó pillanatra a dolgot, elég lesz szerintem, az injekció önmagában. Az biztos, hogy nem itt a kórházban kellene megjátszanunk a halálát, és otthon megmérgezni, de ne szaladjunk ennyire előre, kész tervem van az egészre. Lebontottam gyorsan a pajzsot az elmém körül és gyorsan végigszaladtam a tervemen, hogy Edward tudja mit eszeltem ki. Megfeszülten figyelte a gondolataimat.
– Carlisle, Bella terve teljesen jónak tűnik. Később majd elmondom mit talált ki, de most kell valaki, akin Bella ki tudja próbálni, hogy képes-e valakit úgy blokkolni, hogy a testét ne érezze, de a tudata ne legyen kiütve. Ez most a fő buktatópontja a tervnek.
– Azt hiszem sejtem, mit gondoltál ki, Bella. Alice-szel nem tudom mi történt, Samet addig nem kéne semmilyen szinten beavatni, míg el nem jutunk az ő részéhez. Sajnos, én most nem lehetek kísérleti nyúl, pedig szívesen kipróbálnám, amire készülsz, bármi is az. – csillogott a szeme, ismertem már ezt a nézését, igazi, jó értelemben vett tudós volt. – Edward képességére szükségünk van Emily állapotának ellenőrzéséhez. Jasper maradt az egyetlen, így hirtelenjében. Beszélj vele Bella, szerintem szívesen fog segíteni.
Elsiettem Jaspert megkeresni. Míg én távol voltam Carlisle elmondta a rossz hírt Samnek. Nem sok kellett volna hozzá, hogy nagyon csúnya vége legyen a találkozásuknak, de Sam végül erőt vett magán és magába roskadva leült a váróban.
– Jazz, szeretnélek megkérni, hogy segíts nekem kipróbálni valamit.
– Rendben Bella. Mi lenne az?
– Gyere, útközben elmondom!
Visszamentünk Emily szobájába.
– Készen állsz? – kérdeztem.
– Persze – vágta rá.
Elkezdtem összpontosítani Jasperre. A tudatáig eljutnom rutinművelet volt, de pontosan azon a határvonalon kellett a képességemmel megállni, ahol eddig mindig egy erőszakos lökést kellett gyakorolnom az áldozatom tudatára, hogy letörjem azt. Ezúttal azonban az volt a célom, hogy ne üssem ki a tudatát. Nem is sikerült elsőre a dolog. Szegény Jaspert nyolcszor ütöttem ki egymás után, mire sikerült nagyjából elérni, amit szerettem volna. Végre megvolt, képes voltam megállni azon a leheletnél is vékonyabb határon, ami elválasztotta az illető tudatát a testétől. Megszólalni nem tudott, de tudatánál volt, mivel pislogott. Ez volt a megbeszélt jel, hogy folyamatosan pislogni fog, mivel Edward nem látott bele a fejébe a blokkolás miatt. Sikerült, egy újabb részlettel lett gazdagabb a képességeim tárháza. Még néhányszor kipróbáltam, hogyan működik a dolog, majd elkezdtem visszafelé gyakorolni, mert Emilynél visszafelé kell megtennem. Kiütött állapotból annyira szabadon engedni, hogy gondolkozni képes legyen, de ne érezze a fájdalmat, amíg nem muszáj. Szegény Jasper, eléggé szenvedhetett a magatehetetlen állapottól, amibe került, de hősiesen tűrte látszólag. Arra azért nem mertem volna megesküdni, hogy mit fog tenni vagy mondani, miután befejezem rajta a kísérletezést. Még egyvalami volt hátra, ami kétségre adott okot, mi van, ha Jasper tudatánál van, de nem hallott egy szót sem, mert a füleit is megbénítom? Bár még erre az esetre is volt egy mentőötletem, de az, felesleges időveszteséggel járt volna és Nessie-t sem akartam ebbe bevonni. Elengedtem a képességem, hagytam, hogy szétoszoljon körülöttem, és megszűnjön a hatás, amit keltek. Jazz felkelt az ágyról.
– Bella, ez félelmetes. Közben elgondolkoztam látva az arcodat, hogy milyen könnyedén használod már az erődet. Annak idején a Volturi ellen, szinte görcsbe voltál rándulva, hogy fenntartsd a pajzsot, most meg teljesen lazán, erőlködés nélkül, szinte játszol az uralommal bármilyen lény felett. Jó, hogy nem voltam és soha nem is leszek az ellenséged, téged nem is tudom, hogyan lehetne legyőzni. Még ha meg is lep valaki, akkor is ki tudod ütni, aztán meg már, esélye sincs.
– Köszi, Jazz! Te biztosan kitalálnád, hogyan győzz le engem. Majd még beszélünk róla. Hallottad, hogy közben mit mondtam?
– Igen, hallottam, bár olyan volt mintha nagyon messziről beszéltél volna, de határozottan hallottam a hangodat és Edwardét is. Működik a módszered. A testemből semmit sem éreztem közben. Elég rossz dolog lehet bénának lenni.
Egy kicsit aggasztott, hogy Jasper a vámpírfüleivel messziről hallotta a hangunkat, de reménykedtem benne, hogy csak az idegei, vagy, ami továbbítja bennünk az ingereket, játszik vele. Ideje volt immáron élesben kipróbálni, amit kitaláltam. Úgy éreztem, nincs más lehetőségünk.
– Carlisle, meg kéne próbálni Emilynél kiiktatni a kábítószerek hatását. Azt hiszem, képes vagyok úgy blokkolni a tudatát, hogy ne érezzen fájdalmat, amíg nem muszáj.
– Oké Bella, kezdjük. Mielőtt a CT-be mentünk valahogyan megérezhettem, hogy mire készülhetsz, úgyhogy lecseréltem a gyógyszerét olyanra, amit elég gyorsan lehet semlegesíteni. Beadom a semlegesítőt, néhány percen belül lebomlik az altatószer, de ha nem sikerül, amit tervezel, csak a morfium lesz elég gyors és erős ahhoz, hogy ne kínlódjon feleslegesen, tehát ha nem sikerül, legalább tizenkét órán keresztül nem is próbálkozhatunk újra.
Kiütöttem Emy tudatát, hogy majd amikor kell, én irányíthassam a dolgokat. Amikor Carlisle szólt, hogy elmúlhatott a szer hatása, elkezdtem visszavonni a blokkoló pajzsot Emily tudatáról. Amikor megéreztem, hogy a tudata felébredt megtartottam a gömböt a tudata körül és beszélni kezdtem hozzá:
– Emy, Bella vagyok. Tudom, hogy nagyon furcsa, amit most érzel, de másként nem vagyok képes megakadályozni azt, hogy fájdalmaid legyenek. Nem bénultál meg, én tartalak ilyen állapotban, hogy ne érezz fájdalmat. Nagyon súlyos baleset ért. Nem láttad meg a sarkon a rönkszállítót, az meg már nem tudott megállni és legázolt az útról. Beszélnünk kell veled, mielőtt bármit is tennénk. Átengedem a szót Carlisle-nak, ő elmondja mi a helyzet.
– Emily, nagyon súlyosan megsérültél. Sajnos olyan rossz állapotban vagy, hogy nem tudunk megműteni, mert teljesen biztosan belehalnál a műtétbe még az elején. Eltörött mindkét karod, a bordáid mindkét oldalon, a jobb combcsontod, szilánkosra, valószínűleg össze sem lehet rakni, a medencéd is törött, megsérült sajnos a méhed is, valamint szétzúzódott az egyik veséd. A májad meg van repedve és a gyomrod is vérzik befelé, bár az a legenyhébb sérülésed. Sajnos olyan rossz állapotban vagy, hogy nem tudunk rajtad segíteni anélkül, hogy meg ne ölnénk vele. A gépek, amikre kötve vagy két-három napig életben tudnak tartani, az eddigi tapasztalatok szerint. Viszont a szervezetedben ez a gépekkel és gyógyszerekkel létrehozott egyensúly fel fog borulni és nem tudunk tenni semmit a megmentésed érdekében. Még körül-belül három nap az élet számodra. Bocsáss meg nekem, kérlek! Én vagyok az oka, hogy ide jutottál. Nincs olyan módszer az orvostudomány jelenlegi állása szerint, ami megmenthetné az életedet.
– Emy, Bella vagyok újra. Szeretném kipróbálni, hogy egyáltalán van-e értelme annak, amit most csinálunk, hogy hallottad-e, amit Carlisle az előbb elmondott. Ezt csak egy módon tudhatjuk meg. Kérlek, ne próbálj majd meg megszólalni, mert gépre vagy kötve így ez lehetetlen lenne, viszont ha visszavonom azt az erőt, ami lezárja a fájdalom útját az agyad felé, akkor, amire gondolsz, azt Edward meghallja, és el tudja mondani nekünk! Iszonyatosan fog fájni, mert azt Edward is érezte, míg el voltál altatva és én is most, de nincs más módunk a veled való kommunikációra. Úgy időzítem a dolgot, hogy legalább a bordáid ne fájjanak. Amikor érzed, hogy elönt a fájdalom, kérlek, gondolj a válaszokra és a kérdésekre, amik felmerülnek benned, és a végén szólíts engem! Amikor Edward meghallja, hogy rám gondolsz rögtön szólni fog, és én, megszabadítalak a fájdalomtól.
Óvatosan, de gyorsan visszahúztam a blokkoló erőt Emy agya körül. Láttam Edward arcát eltorzulni a kíntól, amit Emily fejében érzett. Eltelt tíz gyötrelmes másodperc, majd Edward hirtelen megszólalt: – Bella. – Azonnal blokkolni kezdtem szegény Emy tudatát.
– Bella, Carlisle. Emily köszöni, amit tesztek érte. Köszöni, hogy megkíméled a fájdalomtól és köszöni, hogy még egyszer utoljára beszélhet, ha áttételesen is a szeretteivel. Azt kérdezi, hogy a méhe mennyire sérült. Meg hogy Sam itt van-e a közelben. Meg azt is mondta még, hogy „Carlisle ne vádold magad miattam, mert nem te voltál az, aki nem látta meg a teherautót.” Azt is mondta még – láttam Edwardon, hogy fájdalommal telik meg a szeme – milyen szerencsések vagyunk mi, hogy velünk soha nem történhet ilyen, és hogy tartsuk meg az emlékezetünkben, így egy kicsit ő is örökké élni fog.
– Emy, – szóltam hozzá újra – ezt a végére akartam hagyni, de abból, amit mondasz, kitűnik, hogy mit gondolsz rólunk, és a létezésünkről. Azt hiszem, átugorhatjuk a puhatolózós részt. Van egy esélyed, de az mindörökre szól, és nem lehet visszafordítani. Át tudunk változtatni téged is vámpírrá. De ez, a te döntésed kell, hogy legyen, senki nem szólhat bele. Úgy tudom, Esme még nálad is rosszabb állapotban volt, amikor Carlisle átváltoztatta, rólam nem is beszélve. Carlisle igenlően bólogat, tehát a teljes gyógyulásod biztos, mint ahogy az is, hogy a sebhely eltűnik az arcodról. A méhed sérülésének most sajnos nincs jelentősége, mert nem élhetsz addig, hogy ez most számítson, ha pedig átváltozol, a méhed csak egy felesleges testrész lesz. Bocsánat a nyers és célratörő fogalmazásért, de úgy gondolom, sem a hely, sem az idő nem kedvez most a finomkodásnak. Bármikor bejöhet valaki, és elég furán festene, hogy egy elvileg altatásban levő személlyel beszélgetünk. Bárhogyan is döntesz, segítek Samnek elmondani, vigasztalni fogom vagy meggyőzni, attól függően, hogy te mit szeretnél. Emy, mielőtt hagynálak újra válaszolni, tudnod kell még egy dolgot. Ha te úgy döntesz, hogy közénk fogsz tartozni, de Sam ezt nem akarja elfogadni, mi akkor is meg tudjuk tenni úgy, hogy Samnek ne jusson a tudomására, hogy vámpír lettél. De akkor, soha többé nem láthatod őket. Sam még azt sem tudja, hogy lehet veled beszélni, először meg akartam tudni, hogy elvileg érdekel-e a további létezés lehetősége vámpírként. Majd amikor már tudom, hogy milyen elvi döntést hoztál, beszélek vele. Koncentrálj Emy, Edward már készen áll!
Újra elengedtem a pajzsot. Edward újra átélte a kínt, amit szegény Emily is. Majd láttam a kikerekedő szemeit attól, amire Emily gondolt.
– Bella, ha politikus lennél, a lábaid előtt heverne a világ. Emily azt mondja, hogy az utolsó lehetőséggel nem kíván semmilyen módon sem élni. Elvileg érdekli a vámpírként való élet. Hisz benne, hogy meg tudod Samet győzni róla, hogy elfogadja a választását. De, nem kíván a szerettei nélkül élni, tehát ha Sam nem lenne képes elfogadni, amivé válni készül, akkor inkább meghal, mintsem, hogy nélkülük éljen. Azt kérdezi, hogy mivel jár az átalakulás. – közben persze bénítottam Emilyt, hogy ne legyenek fájdalmai.
Ránéztem Carlisle-ra, értette, hogy miért nézek rá könyörgő szemekkel, de nem tudott rajtam segíteni. Képtelenség lett volna Edwardot addig eltávolítani, míg Emilyvel beszélek a kínról, utána meg rögtön itt kéne lennie, hogy fogja Emy gondolatait. Nem volt mit tenni, el kellett árulnom Edwardnak, hogy emlékszem az átváltozásomra. Hacsak, meg nem kérem, hogy ő beszéljen róla.
– Edward, beszélnél Emilynek az átváltozásról?
– A sajátomra már alig emlékszem, érthető okokból nem ez a kedvenc emlékem, de megtehetjük vele azt, amit veled is. Nem kell éreznie belőle semmit. Te sem emlékszel semmire az egészből. – Ekkor Carlisle a vállára tette a kezét.
– Edward… fiam! Bella meg akart ettől téged kímélni, hogy ne bántson a dolog.
– Carlisle, ne! – tiltakoztam.
– Miért Bella? Egyszer úgyis el akartad mondani neki. Mindvégig érzett mindent az átváltozás alatt, a morfium nem volt jó ötlet. Csak megbénította és növelte a kínjait, mert a méregnek még a morfiummal is meg kellett küzdenie a testében. Nekem később elmondta. Neked azért nem beszéltünk róla eddig, mert nem akarta, hogy terhelje a lelkedet a dolog. Ennyi idő távlatából és most már Bella fejébe is bele tudsz látni, ha akarja, már azt hiszem elveszett a jelentősége. A legjobb módszer, ha hagyjuk, hogy a méreg tegye a dolgát, akármilyen fájdalmas is.
– Bella, erről még beszélni fogunk! – Mondta Edward, fájdalmas és bánatos hanghordozással. – Mennyi titkod van még előttem?
– Edward, talán két-három dolog van az életemben, amiről nem tudsz. De most kérlek, hagyjuk ezt! Fontosabb dolgunk van ennél, ebben a pillanatban. Emily, az átalakulás gyötrelmes fájdalommal jár. Tűz égeti belülről az ereidet, ahogy a méreg szétterjed és sejtről sejtre haladva, átalakítja a tested. Ha elkezdődik, többé már nem lehet a folyamatot megállítani, de amikor elkezdődik, inkább fogod akarni százszor, ezerszer azt a fájdalmat, amit most érzel, mikor nem bénítalak meg, mint azt a tüzet. Azt nem merem megpróbálni, hogy az átváltozás alatt a pajzsommal csökkentsem a kínjaidat, mert nem tudom, hogyan befolyásolná a későbbi agyműködésedet, félek, hogy megzavarná az átalakulási folyamatot. Amikor felébredsz a végén, minden megváltozik. Többé nem leszel éhes, sőt undorítónak fogod találni az emberi ételeket, látni fogsz éjjel a sötétben, iszonyúan erős leszel és gyors, kilométerekről fogod hallani az autópálya hangjait. Több száz méterről vagy akár kilométerekről érzel majd illatokat, de nem lesz szükséged a levegőre. Soha többé nem dobban meg a szíved, mert egy élőhalott leszel. Nem fogsz fázni és meleged sem lesz többé. Nem fogsz soha elfáradni, képtelen leszel az alvásra, egyetlen végtelen nappal lesz az életed. Soha többé semmit sem fogsz elfelejteni, mindenre emlékezel kristálytisztán, mintha filmen néznéd vissza. Soha többé nem leszel beteg, és ugyanolyan szép és kecses leszel, mint mi. Nagyjából ezek az előnyei, de van egy óriási hátránya. A kínzó és égető szomjúság, ami egy pillanatra sem fog megszűnni, csak addig, míg éppen kiszívod a vért az aktuális áldozatodból. Lehet, hogy az első időkben másra nem is tudsz majd gondolni, mint ennek a szomjúságnak a csillapítására. Ez lehet, hogy tíz-húsz évig fog tartani, lehet, hogy csak egy év, de az is lehet, hogy képes leszel az első perctől kezdve kordában tartani, mint én. Senki nem tudja, hogy szegény Jaspernek miért olyan nehéz még mindig uralkodnia magán, mint ahogyan azt sem, hogy Rosalie, Carlisle, vagy én hogyan vagyunk képesek az első perctől kezdve uralkodni magunkon, hogy ne legyünk vérengző szörnyek. Azt hittem én is magamról, hogy majd évekig képtelen leszek bármi másra figyelni, mint a vér iránti vágyra, de már az ébredésemkor képes voltam másra gondolni, mint a gyilkolás. – láttam, ahogyan Edward arcán az a féloldalas mosoly suhan át, amitől még mindig az eszemet tudtam veszíteni. Az emlék hatására, amikor néhány perces újszülöttként gyakorlatilag köré tekeredtem és szemérmetlenül megcsókoltam, nem törődve a körülöttem állókkal. – Emy, én mondtam Carlisle-nak ezt a lehetőséget, én vállalok érted felelősséget. Mindvégig melletted állok, míg vissza nem térhetsz a civilizációba. Egy dologra viszont szeretnélek megkérni: – eddig csak áttételesen jelentetted ki az akaratodat. Egyértelműen kérj meg rá minket, hogy hogyan cselekedjünk! Felkészítsük a családodat az elmúlásodra, vagy arra, hogy vámpír leszel? Ezután pedig ennek megfelelően fogok, fogunk cselekedni. Természetesen az utolsó pillanatig meggondolhatod magad, ha mégis úgy döntesz, hogy inkább meghalsz, minthogy vámpírként élj, esküszöm neked, hogy semmit sem fogsz belőle érezni. Csendes öntudatlanságban fog elérni a vég. Ez a legkevesebb, amit megtehetek érted. Edward készülj, kérlek!
Elengedtem a pajzsot újra. Edward végighallgatta Emily gondolatait.
– Bella, légy szíves! – szólt rám.
– Mit mondott? – kérdeztem, miután természetesen újból lebénítottam az idegrendszerét Emilynek.
– Hát… Bella, nehéz időszak előtt állsz. Megkért rá, hogy beszélj Sammel. Még vele is beszélni akar, de azt szeretné, ha nem érne véget az élete. Ha Sam kategorikusan elzárkózik a dologtól, akkor nyomatékosan megkér arra, hogy mond neki azt, hogy kezdje el intézni a temetést.
– Rendben Emy, a kívánságod szerint fogok tenni. Most Carlisle bead neked valamit, amitől elalszol és nem lesz szükség a jelenlétemre, hogy ne érezz fájdalmat. Legközelebb, amikor felébredsz Sam is itt lesz, hogy beszélhessetek egymással.