6/2. fejezet

...és egy régi ismerős

– Megéreztem valakinek az illatát, és ha nem tudnám, hogy teljességgel kizárt, azt hinném, hogy egy már elégetett vámpír illatát érzem. Bár, furcsa az illat, teljesen biztosan tudom, kihez tartozik, de ugyanakkor, mintha korom és hamuszag is vegyülne az illatba.
– Ki az? – kérdeztem.
– Te, Bella, nem biztos, hogy emlékszel rá. Bree illatát érzem.
Erre a névre Carlisle és Esme felkapta a fejét, velem együtt, mert Jasper azt hitte elfelejtettem az egyetlen újszülött vámpírt, akit igazán volt alkalmam megnézni életemben. Életemben, mert még ember voltam, amikor Bree-t láttam, miután a családjaim megvédtek Victoria őrült újszülöttekből álló seregétől. Ő volt az a szegény vámpírlány, aki megadta magát Jaspernek és Carlisle-nak. Hajlandó lett volna tanulni és betartani a szabályainkat, de Jane parancsára Felix széttépte, és rádobta arra a máglyára, amit az újszülöttek elégetésére gyújtottunk. Benne láttam meg először a jövőm egy lehetséges változatát, de aztán minden másként alakult. Az ő emléke mégis kísért engem, mert miattam tették vámpírrá, és végül miattam kellett végleg elpusztulnia. Pedig okosnak és intelligensnek tűnt, annak ellenére, hogy alig néhány hónapos lehetett csak, amikor a csata kitört. Ő mégis képes volt megálljt parancsolni magának a szomja ellenére, amit miattam érzett. Hiába próbálta Carlisle meggyőzni Jane-t, ő hajthatatlan volt, pedig Bree megérdemelt volna egy esélyt. Sajnáltam őt, és bármit megtettem volna, hogy visszahozzam őt az élők sorába, vagy legalább az élőholtak közé, de úgy tudtam, hogy erre semmilyen módszer nem létezik.
– Carlisle, lehetséges ez? – kérdezte megdöbbenve Edward, miközben mindannyian ugyanolyan hitetlen arckifejezéssel vártuk a választ.
– Soha nem hallottam még róla, hogy bármilyen vámpír összerakta volna magát, miután elégették. Jasper, nem lehet, hogy tévedsz?
– Nem, Carlisle! Alig néhány centire voltam tőle, és az izgalom miatt hajszálpontosan emlékszem az illatára.
– Mikori lehet a nyom?
– Néhány órás talán, de céltalanul cikcakkozik a nyom, mintha zsákmányt keresett volna.
– „Igazi” vámpírként, a dzsungelben? – kérdeztem, hitetlenül.
– Ez tényleg nagyon fura – mondta Edward, majd hozzátette: – Kövessük a nyomot néhány órán át, hátha találunk valamit.
– Rendben – válaszoltuk, szinte mindannyian.
Jacob és Nessie visszamentek a faluba, hogy szóljanak, később térünk vissza, mert találtunk egy lehetséges veszélyforrást, viszont nem akarunk úgy elutazni, hogy nem teszünk meg mindent a helyiek biztonságáért. Jasper kisebb kihagyásokkal ugyan, de nyomon volt, mert félórai futás után mi is érezni kezdtük azt a semmivel össze nem téveszthető édes illatot, ami a vámpírok sajátja, de ugyanakkor elszoruló torokkal vettem tudomásul, hogy Jaspernek teljesen igaza van. Ebbe az illatba a korom füstszaga, és a hamu keserűsége vegyült. Ettől a keserűségtől én is megkeseredtem, mert egyre jobban előtört az emlékezetemből Bree szomorú arca, ahogyan utoljára rám nézett, miután tudatosult benne, hogy Carlisle-ék nem képesek megvédeni, és rájött, hogy az ő létezésének vége. Újabb tíz perc elteltével, intenzívebbé vált az illat a levegőben. Kiterjesztettem a pajzsomat, hogy megérezzem, ha egy gondolkodó lény van a közelben. A pajzsom peremén megéreztem, mielőtt eltűnt volna.
– Gyertek utánam! – kiáltottam a többieknek, mert én már tudtam, merre találjuk meg az illat gazdáját. Teljes erőbedobással futottam, mert a tudat menekült előlem. Csak Edward tudott lépést tartani velem. Húszpercnyi őrült rohanás után beértük az illetőt. Amikor hallótávolságba értünk, utána kiáltottam:
–Állj meg! Nem akarunk bántani.
– Várj, Bella! Majd én. Azt hiszi a Volturi vagyunk, retteg. Szerintem ő az – majd kiabálva folytatta: – Bree, ha te vagy az, állj meg! A bronzvörös gondolatolvasó vagyok! Nem akarunk bántani. Nem találkoztunk Freddel, és Diegót se találtuk meg.
Ekkor a menekülő alak hirtelen megállt, majd térdre rogyott ott, ahol éppen állt. Mi pedig lelassítva, nagy ívben körbekerülve őt, megálltunk előtte. Azért mentünk szemből, mert nem akartuk, hogy úgy érezze, meg akarjuk támadni. Természetesen mindketten fölé magasodtunk a térdelő alaknak. Mikor megálltunk vettük csak észre, hogy néma zokogás rázza a vékony, kistermetű alak testét. Edward szólt hozzá, meleg hangon, olyan kedvesen, mintha családtag lett volna a törékenynek látszó lény előttünk.
– Bree, te vagy az? Hogyan lehetséges ez? Hogy élted túl?
A kis alak előttünk felemelte a fejét, kisimította hosszú, csatakos és kócos haját az arcából. Ekkor tűnt fel, hogy hamuszürkék a kezei, fekete foltokkal tarkítva. Igen, még én is tudtam, hogy ő az. Edwarddal mindketten ösztönösen leguggoltunk elébe, hogy egy magasságba kerüljön a szemünk. Ránéztünk, várva a választ az Edward által feltett kérdésre. Ekkor ránk emelte az addig lesütött szemeit, mi pedig a döbbenettől leültünk a földre, és képtelenek voltunk egyetlen szót is kinyögni. A lány szemei ugyanolyan sárgák voltak, mint a mieink. Mostanra beértek minket a többiek, egyetlen intéssel mutattam nekik, úgy tűnik, nincs veszély.
– Bree, hogy lehet, hogy életben vagy? – kérdezte ezúttal Carlisle, teljesen tanácstalanul.
Bree ránézett, majd miután felismerte benne azt a lényt, aki megpróbálta megmenteni, kedvesen rámosolygott. Carlisle a mienkhez hasonlóan reagált Bree szemeinek látványára, csak éppen nem ült le a földre.
– Nem tudom. – Rekedt és „füstös” a hangja, mintha egy füsttel teli épületből mentették volna ki, de mégis kedves ártatlanság sugárzott a hangjából, képtelen voltam abban a pillanatban veszélyforrásként tekinteni rá. – Emlékszem rátok. – Ekkor rám nézett, majd hirtelen megláttam a felismerést az arcán. – Rád is emlékszem. Akkor, te még ember voltál. Victoria rád vadászott. Miattad tett engem Riley vámpírrá. Ezek szerint, már te is vámpír vagy. Az az átkozott Volturi! Kénytelenek voltak téged átváltoztatni, ugye?
– Nem, Bree! Én is vámpír akartam lenni, mert egymásba szerettünk a „gondolatolvasóval” – rámosolyogtam közben Edwardra, amitől Bree arcán fájdalmat láttam átsuhanni. – De végül mégse szándékosan lettem az, de ez most lényegtelen történet. Az sokkal fontosabb, hogy te hogy lehetsz itt, hiszen láttunk elégni. – Ekkor hirtelen ködösen és zavarosan ugyan, de leperegtek előttem a múlt nyár eseményei, és rájöttem, hogy ha mi nem esünk szerelembe, akkor jó eséllyel ő sem változott volna vámpírrá. – Bree, bocsáss meg nekem, kérlek! Tényleg miattam lettél azzá, ami most vagy. – Valamiért úgy éreztem, hozzá kell érnem, mintha valaki olyan lenne, akit meg kell vigasztalnom. Óvatosan az arca felé nyúltam, hogy megsimogassam. A felé közelítő kezem elől elhúzódott, majd amikor nem bírt már távolabb menekülni, megreszketett az érintésemtől. A lágy simítástól megtört benne valami, amitől hirtelen a nyakamba borult, és újra rázni kezdte, vézna kis testét, a száraz zokogás. Némán, döbbenten vártunk, hogy megnyugodjon, mert nem tudtuk feldolgozni a tényt, hogy egy vámpír, akit elégettek, itt van közöttünk.
– Meséld el, kérlek, mi történt veled akkor, hogy lehet, hogy itt vagy? – Felnéztem Carlisle-ra, megint előjött a kutató, tudós énje. Bree pedig megtört, bánatos hangon belefogott egy olyan történetbe, amilyet még valószínűleg soha, senki sem hallhatott.
– A máglya melletti vízmosásban, félig egy szikla alatt ébredtem fel éjszaka, esett az eső. Vízben ázott a testem, ami akkor még nem is volt testnek nevezhető. A mellkasom és a két vállam volt még csak akkor, aztán ahogy egyre több víz folyt felém, lassan elkezdtem érezni a karjaimat, ahogyan növekedtek. Amikor a derekamig ért a növekedés, és már kinőttek a kezeim, fel tudtam ülni. Körülnéztem, folyt a víz körülöttem, mert a hegyen tovább esett, de a máglyánál közben elállt, és előbújt a Hold. A holdfényben láttam meg, hogy a víz a máglya maradványai felől folyik felém, és miközben elhalad a testem körül, megtisztul a hamutól, ami lassan újraépített engem. Ezután jöttem rá, hogy véget ért minden. Napvilágnál láttam meg, milyen szörny lett belőlem.
– Miről beszélsz? – kérdezett közbe Carlisle, aminek hatására Bree felállt, és vetkőzni kezdett. Megdöbbentő látványt nyújtott. A feje, és a nyakával együtt a vállainak középső része volt csak ép, ahogyan leszakították a testéről, alatta minden ugyanolyan hamuszürke és fekete foltos volt, mint a kezei. A máglya hamujából épült újjá a teste.
– Teljességgel hihetetlen! Soha még csak hasonlóról se hallottam! – kiáltott fel Carlisle. – Porból lettünk – idézte a bibliát, majd tovább kérdezett, miközben Bree felöltözött és lassan elindultunk vissza, a falu felé.
– Szereztem néhány ruhát és vadásztam. Megöltem két túrázót a Mount Rainieren. Utána Seattle-be mentem, és megpróbáltam megtalálni Fredet, de elkéstem. Egy halvány illatnyomot követve feljutottam egészen Alaszkába, de ott teljesen elveszítettem a nyomát. Miközben próbáltam a nyomára akadni, ott találkoztam egy szintén sárga szemű nővel. Elég ellenséges volt velem, de arra a kérdésemre legalább válaszolt, hogy mitől sárga a szemetek.
–Mit válaszolt?
– Azt, hogy ti csak állatokra vadásztok. Megdöbbentem a válaszától, de aztán eszembe jutott, hogy ő – itt Esmére mutatott – mennyire emberi módon bánt velem, mintha elítélné a gyilkolás gondolatát, így elfogadtam azt, hogy ez lehetséges. Már előtte is kezdtem rosszul érezni magam az emberek megölése miatt, de nem foglalkoztam vele. Azután viszont kipróbáltam, hogy milyen állatokra vadászni. Amikor rájöttem, hogy ez sokkal kényelmesebb és veszélytelenebb dolog, mint állandóan eltüntetni az emberi áldozatokat, ráálltam az állatok vadászatára. Két-három hónap után rájöttem, hogy sokkal jobban érzem magam attól, hogy nem öltem meg senkit, akit esetleg valahol hazavárnak. Éltem az életemet, aztán néhány hete megéreztem Jane szagát, és ijedtemben idáig futottam. Most pedig itt állok előtettek. Hát ennyi a történet. Egy éve nem öltem embert, de nem is igazán találkoztam velük. Ha másik vámpírt érzek a közelben, menekülök, mert félek a Volturitól. Istenem, olyan jó beszélni végre valakikkel, akikről tudom, hogy nem akarnak bántani. Köszönöm nektek azt az erőfeszítést, amit akkor tettetek értem! Tisztában vagyok vele, hogy nektek se volt több lehetőségetek – a saját életetek kockáztatása nélkül – többet tenni értem.
– Nincs mit megköszönnöd, Bree! Sajnálom, hogy akkor nem tehettünk érted többet! De most, talán… gyere velünk! Nem kell bejönnöd a faluba, de van itt néhány baráti vámpír, akik szintén elkezdték megkímélni az embereket. Összeismertetünk velük. Ha akarsz, velünk is jöhetsz, de azt teszel, amit csak akarsz – szólt hozzá fájdalommal a hangjában Carlisle.
– Nem akarok elmenni innen! Nem mehetek az emberek közé, nem hagyhatom, hogy meglássanak. Semmi értelme elmennem innen, itt talán a Volturitól is biztonságban vagyok. Az eszem szerint veletek mennék, de nem akarok magamnak még több fájdalmat okozni, mint amit így is kénytelen vagyok minden másodpercben elviselni. – Nagyon furcsán nézhettünk rá, mert hirtelen megállt az elbeszélésben, és látszott rajta, hogy érzi, ezt most meg kell magyaráznia. – Tudjátok, láttam tavaly is, és most is, hogy mennyire szeretitek egymást. Ez pedig… nekem már túl sok. Riley-ék a legjobb tudomásom szerint megölték Diegót. Alig néhány napot töltöttünk csak együtt, de úgy érzem, vele a lelkem egy része is meghalt. Nem vagyok képes mások szerelmét elviselni, mert attól úgy érzem, hogy egy hatalmas lyuk van a mellkasom közepén, ott, ahol a szívem volt egykor.
Szegény Bree, pontosan tudom, miről beszél. Így tényleg kín lehet mások szerelmét látni. Bree ugyanannyira emberi módon érez, mint mi. Semmi kétségem a felől, hogy ugyanolyan jó lelke van, mint bármelyikünknek. Ő közénk való, hozzánk kéne, hogy tartozzon. Ha egyszer valaha képes lesz elviselni mások szerelmének a látványát, akkor minden erőmmel azon leszek, hogy a családom befogadja őt. Ösztönösen érzem vele kapcsolatban, hogy már lelki válságot okozna neki, ha embert ölne. Neki is visszatért a lelkiismerete az emberi múltjából.
– Egyébként, milyen szabály volt az, ami miatt megöltek, mert szinte amióta csak felébredtem a vízmosásban, ezen agyalok?
– Az a szabály a vámpírok világában, hogy nem ölünk nyíltan, és eltakarítunk magunk után, ugyanis a fő szabály az, hogy mindenáron titokban kell maradnunk az emberek előtt – mondta el az első törvényt neki Jazz.
Bree hangosan, ugyanakkor keserűséggel a hangjában felnevetett.
– Min nevetsz? – kérdeztem tőle.
– Három hónapos koromtól kezdve, amikor már képes lettem bármi másra gondolni a vadászaton kívül is, onnantól kezdve Diegóval mást se csináltunk, abban a néhány napban, amíg Riley ellenetek nem vezetett minket, csak a többiek után sikáltuk el a nyomokat, mindenféle balesetnek beállítva a gyilkosságokat. Diegóval ugyanis rájöttünk, hogy mivel eddig nem tudtunk a vámpírokról, talán titokban élnek, ezért nem kéne felhívni magunkra az emberek figyelmét. Pont engem végeztek ki azok miatt az idióták miatt. Hát ez... komolyan mondom…
– Sajnálom, ami veled történt, de Zafrináékkal és ha nem ölsz embereket, szerintem a Ticuna törzzsel békében élhetsz itt.
– Vannak itt emberek, akik tudnak a vámpírok létezéséről?
– Igen, de ezt majd ők elmesélik neked.
– Bella, kérdezhetek valamit?
– Persze – mosolyogtam rá.
– Miért nem hatott rád Jane?
– Ez a képességem vámpírként, csak most már ki is bírom terjeszteni. – Nem akartam neki részletezni az új erőmet, hiszen még én magam sem vagyok vele tisztában teljesen. – Jane-nek ez elég rosszul esik. A télen volt vele egy afférunk. Ha megtehette volna, biztos megölt volna. Soha, senki sem volt még képes eddig megvédeni tőle másokat. Velem viszont sem ő, sem a testvére nem képes semmit se kezdeni. Ha én használom a pajzsomat, ők semmit sem tudnak tenni a védelmem alatt állókkal.
– Ennek örülök. Ad nekem egy kis elégtételt azért, hogy úgy megkínzott és kivégeztetett. Meg a tetejében van belőle még egy példány. Azt mondod a testvére? – Bólintottam. – Szívesen megölném, csak azért, hogy megtudja, milyen érzés ezzel a fájdalommal élni, de már nem akarok még egy ilyennek se fájdalmat okozni többé, mint Jane.
A lelkembe zártam Bree-t ettől a mondatától, és láttam, hogy a többiek is hasonlóan éreznek vele kapcsolatban. Magamban családtaggá fogadtam ebben a pillanatban szegényt. Önmagától felébredt a lelkiismerete, ezért pedig jobb létet érdemel, mint ami kijutott neki.
–Jane valószínűleg nem akarta, hogy el tudd nekünk mesélni azt, amit te akkor gondolatban elmondtál. Nem volt tisztában vele, hogy te tudsz a képességemről. Köszönöm neked az akkor átadott információkat, és azt is, hogy nem árultad el a barátainkat. A csata után próbáltam Fred nyomára akadni, mivel gondolatban megkértél rá, hogy legyek kedves Freddel, de nem talákoztam ilyen nevű vámpírral, azóta sem. Mellesleg: honnan tudtad, hogy olvasok a gondolatokban?
–Vagy csak nem tudsz róla. Frednek olyan képessége van, hogyha úgy akarja, nem vagy képes ránézni. Diego úgy mondta: taszítja az embereket. Azt, hogy honnan tudtam a tehetségedről, majd egyszer talán elmondom, de nem ma.
Összenéztünk és fejet hajtottunk Bree akarata előtt. Távol áll tőlünk, hogy bárkiből is erőszakkal kiszedjünk valamit, amit nem akar elmondani.
–Elég érdekesnek hangzik ennek a Frednek a tehetsége – szólalt meg Carlisle a téma lezárását elfogadván.
Miután a falu közelébe értünk, Edward elhívta Zafrinát, hogy megismerje Bree-t. Ők pedig ellátták a szomorú sorsú vámpírlányt mindennel, amire csak szüksége lehetett. Nekünk indulnunk kellett, hogy hazatérhessünk, de megígértük egymásnak, hogy valamilyen módon kapcsolatban maradunk, mert bárhogyan szépítjük is a dolgot, szegény Breenek azért lett ez a sorsa, mert Edward és én egymásba szerettünk. Ez pedig azt jelenti, hogy valamilyen módon felelősséggel tartozunk érte, neki.

Futás...

Itt a szössz, amit az egyik megjegyzésemben ígértem, és pénteken az is kiderül, hogy kinek a gondolataiba tekinthettünk be most.

Futás...

Néztem a város jellegzetes fényeit és a mindenki által ismert jelképét a hegytetőről. Tudom, hogy nem kéne már semmit sem jelentenie a számomra, de ha egyszer minden ott kezdődött…
Már többször átgondoltam, hogy mi lenne ha… ha elmennék és megkeresném őt, de nem tehetem, hiszen vámpír vagyok és a vámpírok nem leplezhetik le magukat az emberek előtt. Csak azért, hogy lássa, mégis vittem valamire, mégis lett belőlem vala… mi. Aki ezt megszegi, arra nagyon csúnya büntetés vár. Bár, úgy látszik, néha vannak kivételek. Nem gondolkozom ezen tovább, nincs semmi értelme. Soha többé nem megyek annak a helynek a közelébe. Megfordulva láthatnám az utolsó áldozatom hűlő tetemét, de az már csak egy darab undorító húsdarab. Ahogyan a város fényeiben mászkáló emberek is könnyen azzá válhatnak, ha egy hozzám hasonlóval hozza őket össze a balsorsuk. Csendben emésztgettem az előbb magamba szívott vért. Jóllaktam egy időre, néhány napig, egy-két hétig nem kell tartania tőlem senkinek és semminek. Az a legbiztosabb, ha elkerülöm a helyeket, ahol olyanok járnak, mint én. Nincs a számomra jelentősége már az időnek, de ideje eltűnnöm innen, már messzire kelet felé látom a halvány világosodást az ég alján. Egy óra múlva hajnalodni kezd az emberi lények számára is. Egy újabb órával később, talán ébredezni kezd az a néhány túrázó is, akik néhány kilométerre innen vertek sátrat két napja. Az a szerencséjük, hogy ez a szerencsétlen a lábaimnál hamarabb került az utamba náluk. Most viszont cipelhetem el innen a hústömeget, hogy ne találjanak rá reggel, amikor felmásznak ide. Ritkán esik meg velem az utóbbi időben, hogy el kell takarítanom a nyomaimat, de most kivételt teszek, jobb lesz így mindenkinek. A vállamra kaptam az áldozatom tetemét, és leugrottam a szakadékba. Néhány kilométerrel távolabb a folyó feletti szurdok pereméről lenézve láttam, ahogyan az áldozatomat bukdácsolva sodorja a folyó magával. Sohasem találják meg. Szétzúzza a folyó, felzabálják a halak, a maradék pedig lassan elenyészik a tengerben, vagy még itt, a folyó fenekén. Ideje indulnom, már egy ideje motoszkál bennem a gondolat, hogy fel kellene néznem újra a kanadai erdőkbe, hátha találok valami nyomot, ami talán egy jó ismerőshöz vezet, valakihez, aki talán nem akar kapásból megölni. Alig fél órával később már átléptem a határvonalat, nem mintha ennek vámpír szempontból bármilyen apró jelentősége is lett volna. Olyan száz kilométer után megálltam egy kicsit. Lehunytam a szemem és minden mást kizárva elkezdtem magamba szívni az illatokat. Kövek, nedves föld, a földben élő állatok, a fák, a bokrok, a virágok illatán kívül semmi. Néhány száz méterre egy fa tövében egy rókacsalád lakik, ezek olyan büdösek, hogy még az emberek botorra is megérzi a szagukat, na, arra se megyek tovább. Elindultam északnak, csak futottam, futottam, míg bele nem rohantam egy illatba, amit bármikor felismernék. Ez az illat azon kevesek közé tartozik, amik képesek a frászt hozni rám. Rám, egy vámpírra. Olyannyira rettegek ettől a szagtól, hogy minden józan ítélőképességemet a sarokba dobva menekülni kezdek előle. Nincs erő, ami maradásra bírhatna, a létfenntartási ösztönöm azt parancsolja, hogy fussak, amíg csak az erőmből telik, ez elől a szag elől. Én pedig gondolkodás nélkül engedek ezúttal az ösztöneim súgta parancsnak, és máris futni kezdek dél felé, hogy a lehető leggyorsabban, a lehető legmesszebb kerüljek a szagtól és annak gazdájától. Olyan páni félelem lett úrrá rajtam, hogy három napig megállás nélkül futottam, végig a Sziklás-hegység erdein, az arizonai sivatagon át, keresztül Új-Mexikón, míg végül Columbiában kezdtem lenyugodni annyira, hogy már nem egy expresszvonat sebességével, hanem csak egy jobb autóéval futottam tovább, míg az Amazonas dzsungelét végre eléggé gazdagnak éreztem szagokban ahhoz, hogy ne keltsen akkora feltűnést az illatom. Meg az esőerdőben minden nap elmossa a szagok nagy részét az eső, az én illatom meg nem teljesen szokványos még a vámpírok között sem. Ez a tény talán el tud rejteni az üldözőim elől. Ezen elgondolkozva belenyugodtam abba, hogy talán itt kéne megtelepednem. A dzsungelben meg úgyse tűnik fel nagyon, ha eltűnnek bizonyos élőlények. Talán ez a nedves őserdő lesz az „otthonom” az elkövetkező örökkévalóságban? Majd meglátjuk.

6/1. fejezet

Itt a friss. Kettészedem ezt a fejezetet, mert tényleg kegyetlen hosszú volt az előző is, és ez is az lenne egyben. Szegény Mikkamakkától kaptam is emailben szépen a hosszú korrektúrázni való miatt. :-)) (Ezúton is: Bocsi!) Ezért aztán, hogy kíméljem Mikkamakka nyelvtani szótárát és az olvasók szemeit a sok gép előtt olvasástól, kettécsapom ezt a fejezetet, de azt, hogy hol vágom el, az már az én kis gonosz lelkem találmánya... :-)

6. Eskü...

Úgy időzítettük az utunkat, hogy teljesen besötétedjen, mire a riói kikötőbe érünk. Ott már Carlisle várt ránk, Alice persze jobb volt megint, mint a telefon. Kapóra jött, hogy az erőm miatti aggódás arra késztette Edwardot, hogy belemenjen a korábbi indulásba, mert volt egy okom, amiért néhány napot Zafrinával akartam tölteni. Mivel Charlie és Alice telefonja felborította a terveimet, ezért csak néhány napom maradt a tervemre, a néhány hét helyett, amennyit eredetileg szerettem volna. De hálás voltam a sorsnak, hogy van, ami Edwardot foglalkoztassa, így nem volt ideje gyanakodni a viselkedésem miatt. Nem volt viszont vesztegetni való időm, ezért a megérkezésünkkor, miután tiszteletünket tettük Kaurénál és a családjánál, rögtön megkerestem Zafrinát azzal, amit kiterveltem.
– Szia, Zafrina! Hogy vagy?
– Én jól. Tőled meg meg sem kérdezem, Bella. Az arcodra van írva a boldogság és a nyugalom. De jó így látni téged. Ha tudnék aludni, lidérces álmom lenne a tavalyi arcodtól. Olyan gyönyörű vagy, olyan kiegyensúlyozottnak és szerelmesnek látszol.
– Az is vagyok. Köszönöm a bókjaidat. De azért, nem vagyok olyan gyönyörű, mint te – mondtam egy kis keserűséggel a hangomban, mert, ahogyan ránéztem, láttam az egzotikus szépségét, amit a vámpírsága még jobban kiemelt. Mellette az átalakuláskor szerzett extra szépségemmel is szürke kisegérnek éreztem magam.
– Bella, az önértékelésed mindig is csapnivaló volt. Én egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy az egyik legszebb vámpír mellett, amiért irigy is vagyok rád, még a vérfarkasokat is az ujjad köré csavarod. Néztél te mostanában tükörbe? Hidd el, Bella, sokkal szebb vagy, mint azt magadról hiszed! A lelked szépségéről és tisztaságáról nem is beszélve.
– Köszönöm a biztatásodat. Igyekszem nem elfelejteni, de nem ezért kereslek.
– Hanem miért?
– Szeretnék veled néhány kísérletet elvégezni a képességemmel kapcsolatban, és a te erőd, hogy úgy mondjam, alkalmas a veszélytelen kísérletezésre.
– Állok elébe. Kíváncsivá tettél.
– Szóval rájöttem, hogy nemcsak kis területen tudok sok embert védeni, hanem messziről is tudok egyet blokkolni. Edward gondolatolvasó képességét több mint, másfél kilométerről képes vagyok leárnyékolni. Arra lennék kíváncsi, hogy téged is le tudlak-e árnyékolni.
– Az nem semmi! Próbáljuk ki. Senna, segítesz?
– Persze. Ez érdekes lesz.
Két napon át kísérleteztünk, amikor Edward mással volt elfoglalva. Kiderült, hogy Zafrinát ugyanúgy tudom semlegesíteni, mint Edwardot. Egyre könnyebben ment a dolog. A harmadik nap reggelén viszont, történt valami rendkívüli. Kísérletezés közben, mivel Zafrina nem tudott az illúzióival kitörni a blokkolásom alól, kipróbálta, hogy mi van akkor, ha hirtelen valaki másra összpontosít. Kachiri is elkísért aznap minket Zafrina kérésére, csak azt nem kötötte az orromra, hogy miért. Ezzel az volt a célja, hogy kiderüljön, nem csak félrevezetem-e magam az árnyékoló képességem milyenségével kapcsolatban. Továbbra sem tudott kitörni, de mivel megéreztem az erejében a változást, nagyon erősen kezdtem ráküldeni a blokkolásomat. Sokkal erősebben, mint ahogy gondoltam. Ennek pedig drámai következményei lettek. Zafrina egy pillanatra felsikoltott, majd kővé dermedve eldőlt, mint egy zsák, mozdulatlanul, eközben én azt éreztem, hogy a sikoltása pillanatában megérintettem a tudatát a blokkoló gömbömmel, amikor pedig eldőlt, éreztem, hogy megszűnik az ellenállása velem szemben, pont úgy, mint amikor a saját önvédelmem iktatom ki, hogy Edward beleláthasson a fejembe. Azonnal visszahúztam az erőteret, amivel leárnyékoltam a tudatát. Rögtön magához tért, de nem tudta, hogy mi történt vele, csak annyit érzékelt, hogy egy pillanatra tükröződni látta a saját maga által keltett illúziót, majd hirtelen elsötétült a világ. Ha képes lett volna rá, azt mondanám, hogy eszméletét vesztette. Megdöbbenve ültünk az esőerdőben egy farönkön, és elemezgettük, hogy mi volt ez. Senna rákérdezett:
– Mi történt?
– Tedd meg vele is! – szólított fel hirtelen Zafrina, egy kaján vigyor kíséretében.
Megtettem. Mivel Sennának nem voltak kifelé ható, támadó jellegű mentális képességei, ezért jóval gyengébb is volt a tudatának az ellenállása az erőmmel szemben. Azonnal összecsuklott, mivel már tudtam, hogy mit kell tennem a cél elérése érdekében. Igaza volt Edwardnak, minden fegyvernek két oldala van. Nincs tisztán védekező fegyver, és nincs olyan támadó fegyver sem, amit ne lehetne védekezésre használni.
– Hihetetlen vagy! Ez nem lehet igaz! Ez olyan, mint Alec a Volturinál, csak te sokkal gyorsabb vagy. Kíváncsi vagyok, hogy hármunkat egyszerre ki tudsz-e ütni?
Megpróbáltam, az egyént körbe vevő buborékkal nem sikerült, de a szokásos védekező ernyőm kiterjesztésekor, amikor elértem őket, képes voltam egy koncentráció lökettel letörni a tudatuk ellenállását. Mind a hárman összeestek. Egyszerűen eszméletüket veszítették, mindannyian. Ahogy kiütöttem őket rájöttem, hogy miután létrehoztam a hatást, nagyon könnyedén, szinte összpontosítás nélkül képes vagyok fenntartani a dolgot, mert az összeomlott tudatuk nem képes védekezni az erőm ellen. Arra jött egy jaguár. Miközben Zafrináékat kiütve tartottam, egy hirtelen ötlettől vezérelve, a jaguár tudatát is bevontam a gömbbe, és amikor elértem az elméjét, egy gyenge lökés kellett csak az erőtérben, hogy a jaguár szépen megvárja, míg odasétálok hozzá és kiszívom a vérét. Amikor befejeztem az étkezést, visszahúztam a gömböt. Zafrináék azonnal magukhoz tértek, persze rögtön tudták az árnyékok változásából, hogy több perc kimaradt a létezésükből. Mosolyogva álltam előttük. Tudtam, hogy nincs többé erő a földön, ami képes lenne nekem ártani, hacsak nem tud úgy meglepni, hogy ne tudjak összpontosítani. Zafrina először visszamosolygott, majd amikor meglátta a jaguár tetemét, láttam a szemében eluralkodni a félelmet, a lehetséges elmúlástól, és a rettegést a képességem erejétől.
– Bella, nem tudok mit mondani. Egyszerűen megrémítesz! Nagyon-nagyon örülök neki, hogy nem az ellenséged, hanem a barátod vagyok.
– Miért félsz tőlem?
– Hát nem érted? Az egyik legerősebb illuzionista vámpír vagyok, őszintén, még nem is találkoztam eddig magamnál erősebbel, erre jössz te, ne haragudj a szóért, de gyenge kis kezdőként, és úgy kikapcsolod a tudatunkat, hogy esélyünk sincs még az önvédelemre se, ráadásul csoportosan is működik a dolog. Bella, a tiéd a legpusztítóbb vámpír képesség a földön. Te úgy lemészárolhattál volna minket, mint a jaguárt. Úgy, hogy nem is lettünk volna a tudatában annak, hogy elmúlunk végleg.
– Ezek szerint egy szörny vagyok a szörnyek között. Te még nem tudod, de azért tudunk itt és most úgy gyakorolni, hogy Edward nem gyanakszik, mert van egy másik gondja velem, amit Carlisle-lal most kutatnak. De szerintem, ha ezt megtudják, le fognak állni. Az a gond eltörpül e mellett az erő mellett, pedig az sem kicsi.
– Miért, mi a gond veled?
– Túl erős vagyok.
– Azt tudom, most tapasztaltam meg.
– Nem, Zafrina, fizikailag vagyok túl erős. – Láttam az arcán, hogy nem érti, ezért elmondtam neki, hogy mi történt a szigeten, az utolsó napon, azzal kiegészítve, hogy Jacob már megölt legalább hat vámpírt, amiből öt újszülött volt. Ellenem viszont még csak védekezni sem tudott, amikor legyűrtem.
– Bella, milyen vámpír lettél te? – kérdezte, kerekedő szemekkel – Az elmondásod alapján a fizikai erőd is túlszárnyal minden eddig ismertet, a szellemi képességedtől pedig kiráz a hideg, ha csak rágondolok, már ne haragudj.
– Nem haragszom! Rád soha! Nélküled és Eleazar nélkül, nem ébredtem volna rá, hogy mire vagyok képes, sőt már nem élnénk, mert tavaly elpusztított volna a Volturi. Csak most jönnének a közelbe! – Láttam a rémületet a szemében, szerintem, meglátta az ádáz, gyilkos tüzet a szememben, amit a Volturi gondolata váltott ki belőlem.
– Menjünk vissza a faluba. El kell mondanom a családomnak, hogy egy fenevaddal élnek egy fedél alatt – mosolyogtam.
– Bella! Ez nem vicc. Te tényleg halálos vagy, még a saját fajtánkra is. Nem szeretnék a Volturi helyében lenni, ha az utadba kerülnek – mondta Senna, aki eddig nem tudott magához térni a sokktól, amit az okozott, hogy rájött, teljességgel védtelen velem szemben. Kachiri pedig szintén félelemmel teli szemekkel bólogatott minden szavára.
– Ne aggódjatok ezen! Ti a barátaim vagytok. Titeket sohasem bántanálak!
Amikor visszatértünk a faluba és beszámoltunk a családomnak az erdőben történt eseményekről, igazi temetői csend lett körülöttem. Még Carlisle sem tudott mit mondani.
Végül vagy ötpercnyi gondolkodás után – ez nálunk az örökkévalósággal egyenértékű, ha gondolkodásról van szó – mégis megszólalt:
– Meg kell keresnünk a románokat!
– Ne! Ők túl gonoszak. Megpróbálnak majd bennünket rávenni a Volturi elleni támadásra, vagy ami még rosszabb, megpróbálják a mi nevünkben felbőszíteni őket, hogy a vesztükbe rohanjanak, amikor Bellával találkoznak – tiltakozott Edward hevesen, miközben védelmezőn átölelt. Mosolyogni kezdtem a gondolaton, hogy mostantól én tudom őt megvédeni, nem pedig ő engem. Hányszor érveltem neki ezzel az átváltozásomért könyörögve régebben.
– Edward, ők a legöregebb vámpírok, akikről tudok, meg kell őket kérdezni, hogy találkoztak-e valaha ilyennel, mint Bella. Lehet, hogy csak szerencsés véletlen, hogy Bellában egy iszonyú erős mentális fegyver, és mindennél nagyobb fizikai erő egyesült. Bár az utóbbiról szerintem jócskán tehetünk mi is. Tudjuk, hogy Alice is hasonló Bellához, csak nem ilyen pusztítóak a képességei.
– Tudom én is, hogy Alice a látszat ellenére erősebb Emmettnél is. De nem akarom, hogy akinek nem muszáj, az tudjon Bella erejéről. Nem akarom, hogy a Volturi csak azért ránk szálljon, hogy Bellát valami módon magukhoz ragadják.
– Inkább megölném őket, vagy magamat valahogy, mint hogy közéjük álljak – jelentettem ki hirtelen, olyan jégcsap-hideg magabiztossággal, hogy láttam a saját családom arcára kiülni a borzalmat. Megijedtem attól, hogy ilyen hatást váltok ki a szeretteimből. Láttam, hogy egyszerűen félnek tőlem.
– Mi bajotok van? Emberként nem bántottatok, most meg féltek tőlem? Mikor értitek már meg végre, hogy ti a családom vagytok. Meghalnék inkább, semhogy ártsak bármelyikőtöknek is. Szeretlek titeket, nélkületek nincs értelme léteznem. Edward és Nessie elvesztése esetén valószínűleg önként máglyára vetném magam, de akárki helyett is meghalnék, túl jelentéktelen vagyok hozzátok képest.
– Bella, ne mondj ilyet! – szólalt meg Carlisle, belefojtva a szót Edwardba. – Bella, a legerősebb vámpír vagy, akivel valaha találkoztam. Ráadásul ez párosul egy halálos és gyors mentális erővel, ami nyugodtan állítom, legyőzhetetlenné tesz téged. Bella, komolyan mondom, nem szeretnék az ellenséged lenni. Feltehetőleg az első támadó mozdulatom lenne az utolsó is, mielőtt elpusztítanál.
– Carlisle, ne mondd ezt! Én nem vagyok sem halálos, sem pedig legyőzhetetlen.
– Bella! – szólt közbe Jasper ezúttal. – Játsszunk el a gondolattal! Azt veszed észre, hogy egy idegen vámpír megtámadja Nessie-t az erdőben, miközben te egy kilométerre vagy tőle. Mit tennél?
– Kiütném a tudatát, odarohannék és széttépném! – válaszoltam azonnal, a dühtől és a harci láztól elvakultan, eközben éreztem, hogy elönti a számat a méreg, mialatt beszélek, és nagyon, de nagyon gyilkolni akartam. Persze mindezt csak azért, mert magam elé képzeltem a helyzetet, amit Jasper felvázolt.
– Erről beszélünk, Bella! – szólt bele Edward is az eszmecserébe. – Te másfél kilométer távolságból bárkit harcképtelenné tudsz tenni úgy, hogy nincs esélye védekezni. Utána a magatehetetlen áldozatodat széttéped, mint egy papírlapot. Valójában a fizikai erőd önmagában halálossá tesz. Nekem, amikor Jacobbal harcolok, csak azért van esélyem, mert látom, hogy mire készül. Ő egymaga halálos veszély bármelyik vámpírra. De ő maga mondta, hogy meg se tud moccanni a szorításodban, szerinted mekkora erő van benned? Szerintem még Felix is gyenge csecsemő a te erődhöz. De neked ez nem elég, teljes öntudatlanságba taszítod az ellenfeled. Bella, a leghalálosabb fegyver vagy a vámpírok között.
Megdöbbentem. Rájöttem, hogy igaza van. Lenéztem a két vékonyka karomra, és képtelen voltam elhinni, amit mondanak. Pedig már réges-régen megtanultam Edwardtól, hogy a vámpíroknál sosem szabad bedőlni a látszatnak. Megrémültem a gondolattól, ami testet öltött az elmémben, a megcáfolhatatlan igazságtartalma volt, ami megrémített. Csúcsragadozó lettem a csúcsragadozók felett. Megijedtem a lehetőségtől, hogy egyszer, véletlenül elveszítem az önuralmam, és megölök valakit, akit nem akarok.
– Öljetek meg! Most rögtön! – szólaltam meg hirtelen, láttam Edward arcán a mérhetetlen fájdalmat átsuhanni, de nem volt más megoldás. – Rosalie majd felneveli Nessie-t. Túl veszélyes vagyok a világra.
– Nem! – ordította, Edward. – Ezt még egyszer ki ne ejtsd a szádon!
– Miért? Akkor megölsz? – kérdeztem tőle, a humor legkisebb szikrája nélkül.
– Bella! – vette át a szót Carlisle újra. – Álljunk meg egy-két gondolat erejéig! Ahogy arra tudtunk vigyázni, hogy ne essen bajod, míg ember voltál, ezután majd arra vigyázunk, hogy másokra ne jelents felesleges veszélyt. Ezt megígérem! Kérlek, gondolj bele a lehetőségekbe! A Volturi akaratával szemben tehetetlenek voltunk eddig. Csak azért tűrték el a létezésünket, mert nem jelentettünk veszélyt senkire. De tudom, hogy nem egy vámpírt megöltek, valamilyen mondvacsinált ürüggyel, csak azért, mert a mi példánkat akarta követni. Veled az oldalunkon viszont talán többen is lehetünk egy napon, mint a Volturi. Bella, te lehetsz a beteljesítője az álmomnak, annak az álomnak, amit háromszáz-sok éve dédelgetek, hogy a vámpírok békében élnek az emberek mellett. Segíts nekem ebben. Ne akard magad elpusztítani. Te egy lehetséges ragyogó jövőt jelenthetsz, nem pedig veszélyt.
Carlisle szavai időt adtak az elmémnek, hogy fusson egynéhány kört, a kijelentésem ellenére a létfenntartási ösztönöm dolgozni kezdett. Beindult, hogy próbáljon kiutat keresni a leggyorsabb és legcélravezetőbb megoldás elől, nevezetesen a pusztulásom elől. Végül villámként hasított belém, amit Carlisle az első vadászatom után mondott, mikor szegény Jasper elmenekült, mert nem tudott napirendre térni az önuralmamtól: „Talán ez az ő tehetsége, mondhatjuk.” Igen, az egyik tehetségem a hihetetlen önkontroll, ami kellett is ehhez a másik pusztító tehetséghez, ami úgy tűnik, mostanra teljesedett ki. Szerencse, hogy nem fordítva jöttek elő belőlem a képességek. Mostanra már a fél kontinens halott lenne emberestől, vámpírostól, alakváltóstól együtt. Ahogy ez átfutott az elmémen, hirtelen nyugalom szállt meg, mindennél erősebb nyugalom. Még soha nem éreztem ilyen nyugodtnak magam, még emberként sem. Amióta vámpír lettem, sohasem mertem nyugodt lenni, mert nem tudhattam, hogy egy hirtelen érzelmi kitörés mikor változtat át egy őrjöngő szörnyeteggé, ami képtelen uralkodni magán, de most ez hirtelen megváltozott. A nyugalom mögött megéreztem azt a mérhetetlen, és elsöprő hatalmat, ami megadatott nekem, és a nyugalmat, mert teljesen biztos vagyok benne, hogy tudom uralni magam, bármilyen körülmények között. Ebben a pillanatban kristályosodott ki a gondolat, ami meggyőződéssé is vált, azonnal. Élet és halál ura vagyok magam körül másfél kilométeres körön belül, legyen szó bármilyen életformáról. Tehát akiket szeretek, ha másfél kilométeren belül vannak, meg tudom védeni bármilyen ártó szándéktól, legyen az tudatos, vagy ösztönös. Rájöttem, hogy az eszelős félelem, ami eltöltött eddig a hatalmam miatt, csak azért volt, mert nem tudtam, hogy képes vagyok-e uralni. De ez már nem volt kérdés, hiszen feltételek nélkül állította mindenki, aki csak ismert, hogy nálam nagyobb önuralma senkinek sincs, sem az emberek, sem pedig a vámpírok között, tehát biztonságosnak mondható a létezésem, és az életben maradásom. Nagyot szusszantam, mikor ezt végiggondoltam. Felnéztem, és azt láttam, hogy mindenki engem néz, és csend van körülöttem. Úgy látszik ez a gondolatkör lassabban ment, mint kellett volna. Kezdett kínos lenni a csend. Hirtelen kíváncsi lettem egy másik dologra. Edwardra néztem, majd koncentrálni kezdtem. Láttam, hogy először megrémült, aztán hirtelen elcsodálkozott. Eddig, ha be akartam engedni az elmémbe, olyan erősen kellett koncentrálnom, hogy még a fejemet is megfogtam, most viszont, ahogy hirtelen megtaláltam az agyam rejtett képességeihez vezető utat, ez is nagyon egyszerű lett. Egy pillanat alatt elmondtam neki a gondolataimat, amik az előbb zajlottak le a fejemben. Beleborzongott abba, hogy görcsös koncentrálás helyett, mosolyogva nyitogatom neki a gondolataimat, olyan könnyedén, mintha csak kis fiókokat huzigálnék. Amikor a végére értem, mutattam neki még valamit, hiszen tudtam, csak ő láthatja. Egy szemtelen vigyor kíséretében felidéztem neki az utolsó szeretkezésünket a tengerben. Majd szóban hozzátettem:
– Átgondoltam! Örökké akarok létezni, veletek együtt, hogy jobbá tegyem a világot!
Carlisle önelégülten mosolygott, azt hitte, hogy ő győzött meg. Edward viszont pontosan tudta, hogy mi motiválja a további létezésemet, és azt is tudta, hogy ebben neki nem kis része van. Pontosan tudta, hogy mit akartam neki mutatni a szex-jelenetünkkel.
– Carlisle, tudom, mire gondolsz, de bocsáss meg érte, ki kell téged ábrándítanom, nem tudnátok megóvni anélkül, hogy kárt ne tennék bennetek! Más valami jutott eszembe.
– Micsoda?
– Emlékszel rá pontosan – tudtam, hogy igen, csak azt akartam, hogy az ő szájából hangozzon el a mondat, a többiek miatt –, mit mondtál a tehetségemmel kapcsolatosan, az első vadászatom után?
– Persze, azt mondtam, hogy lehet, hogy a mindenkinél erősebb önuralom a tehetséged, ezért tudtál megállni újszülöttként, hogy ne öld meg azt a szerencsétlen túrázót.
– Carlisle, lehetséges az, hogy valakinek két tehetsége van, vagy az, hogy két egymást kiegészítő tehetsége?
– Miért is ne? Több olyan vámpírról is tudok, aki nem csak egy dologban jó. – Láttam rajta, hogy kezdi megérteni a gondolataim lényegét.
– Köszönöm a válaszodat! Ezen tények tudatában, ki merem jelenteni, hogy nem vagyok veszélyes a körülöttem levőkre, ha azok nem akarnak ártani nekünk. Itt és most ünnepélyesen megígérem – megfogtam Edward kezét az egyik kezemmel, a másikkal pedig a címeres medált a nyakamban, tudtam, hogy Carlisle látja, és tudja, hogy a családi címerre és ezzel együtt a fő elveinkre esküszöm meg –, hogy soha semmilyen körülmények között nem használom a hatalmamat ártatlanok ellen, viszont bárkire irgalom nélkül lecsapok vele, aki hitetlenül, hazug, csaló módon és igazságtalanul ártani próbál bárkinek. Legyen az ember, vámpír, vérfarkas vagy bármilyen más élőlény.
Döbbent, de ugyanakkor könnyű lett a csend. Eloszlott a bizonytalanság és a rettegés. Még két napot töltöttünk a környéken, azután elindultunk hazafelé. Az indulás előtt még elmentünk vadászni. Hát… kiakasztó volt velem ez a vadászat. Túlságosan is könnyedén tudtam használni az erőmet. Sportot kezdtem űzni belőle. Csak a vérengzés maradt meg a vadászatból. A végén már könyörögtek, hogy hagyjam őket harcolni is az állatokkal, ugyanis bármilyen zsákmányként számba vehető lény volt másfél kilométeren belül, azonnal öntudatlan állapotba vittem. Csak ki kellett szívni a vérüket. Nevettem az egészen. Carlisle szólalt meg, viccelődve, a vadászat vége felé:
– Bella, mindig is mondtam, hogy különleges vagy. Ne félj semmitől! A Volturi egy hatalmas, és önző erő a vámpírok világában, de te megeszed őket reggelire, úgy, ahogy vannak. Alec-kel, Jane-nel, Felixszel és Demetrivel együtt, úgy, hogy még csak a körmöd se piszkolod be velük.
Aztán hirtelen történt valami. Jasper szinte megdermedt futtában, majd nem sokkal később Edward is lefagyott, amint Jasper gondolatai kitisztulhattak. Alice egy másodperc alatt Jasper mellett termett. Carlisle-lal egymásra néztünk, teljesen értetlenül. Végül nem bírván a kíváncsiságommal, megkérdeztem őket:
– Jasper, mi történt?

Folytatása következik...

ui.: Nyugalom, nem kell két hetet várni! Jövő pénteken jön a második fele.

5. fejezet

Tisztelt Olvasóim!

Fogalmam sincs hogyan fogadjátok ezt a fejezetet, de én nagyon szeretem, ezért ez, szinte ugyanolyan, mint a legelső változata. Talán, egy-két bekezdéssel bővült a születése óta, fogadjátok szeretettel!

Esme szigetén

Mi négyen átszálltunk a jachtunkba, és ideiglenesen búcsút vettünk a többiektől, majd elindultunk a szigetünkre. Csodálatos élmény volt újra látni az Atlanti-óceánnak ezt a hamisítatlan gyöngyszemét.
Minden ugyanolyan volt, és mégsem. Késő éjszaka érkeztünk meg, a hófehér homok, a part, a lassan, fokozatosan mélyülő strand, minden olyan tökéletes volt, akár egy prospektuslapon, vagy egy tündérmesében. A ház is ugyanolyan volt, mint a homályos emberi emlékeimben.
Renesmee és Jacob, bár szinte az egész utat végigaludták, azonnal elvackolták magukat, azért a repülőgépen nem volt olyan kényelmes az alvás, mint egy igazi ágyban.
Edward és én lementünk a tengerhez. Míg csak létezem, nem fogom elfelejteni ezt a hajnalt – nem mintha képes lennék rá. Bementünk a vízbe. Egymás szemébe néztünk, az ő számára a fizikai látvány ugyan változott, de én ugyanazt láttam az ő szemében, amit az első alkalommal. A vágy, ami a szemében égett, ahogyan rámnézett… ha nem lettem volna már ugyanolyan lény, mint ő, most talán tényleg féltem volna tőle, szinte felfalt a szemeivel. Elvesztem a tűzben, amivel rámnézett, elveszítettem minden józan gondolatomat. Menthetetlenül szerelmesek vagyunk egymásba. Mindörökre. Ez a tűz, nagyon remélem, soha nem fog lankadni, akkor már inkább az igazi halál, mint nélküle létezni. Ekkor szeretkeztünk először lebegve a tengerben. Órákon át. A hullámok ringatták a testünket, szabadon mozoghattunk mind a ketten, teljesen megszabadulva a korlátainktól és a gátlásainktól, már ha azok még voltak egyáltalán. Nem pazaroltuk az időt a beszédre, vagy akár egyetlen hangra, mert ahhoz levegőre lenne szükség, az viszont azt jelenti, hogy a felszínre kellene úszni, és mi nem akarunk még ennyi időt sem elvesztegetni. Pedig az idő az, amiből szó szerint végtelen mennyiség áll a rendelkezésünkre. Egyszerűen képtelenség Edward testét megunni. Már fényes nappal lett, mire abbahagytuk és bementünk a házba. Még jó, hogy a személyzet nem ma jön takarítani. Teljes lebukás lenne. Mióta vámpír lettem, először kellett ételt készítenem, de Edwardnak már volt némi gyakorlata az előző nászutunkról, így gyorsan meglett, amit kitaláltunk. Jacob étvágyát ismerve egy tucat tojásból sütöttem sonkás omlettet, Edward pedig kakaót készített Nessie-nek, szinte ez volt az egyetlen emberi ital, amitől nem fintorgott túlságosan, ha meg kellett innia.
Valószínűleg egy vérkonzervnek jobban örült volna. Én viszont, annak ellenére, ami vagyok, jobban örülnék neki, ha az emberi ételeket részesítené előnyben, a vérszívással szemben. Hosszú távon könnyebb lenne az élete. Bár Nessie panaszkodott, neki fel se tűnt, neki ez volt a természetes, de emlékeztem rá az emberi életemből, hogy minek milyen íze volt, de ő túl gazdagon és részletekbe menően írta le az ízeket. Lehet, hogy az ő ízlelése valahol félúton volt az embereké és a vámpíroké között? Egy biztos, megmérgezni nem lehetett volna. Minden összetevőt fel tudott sorolni, bármilyen ételt raktunk is elé. Azért azt nem érezte meg, hogy milyen magot evett a tyúk, amelyik a tojást tojta, de ha valamilyen vegyi anyag lett volna benne, azt biztosan észreveszi.
– Hé, srácok! Mi jót kotyvasztottatok nekünk? – jött elő az illatra nyújtózkodva Jake, majd kis idő múlva Nessie is előkerült a szemeit dörgölve és nagyokat ásítva. Olyan gyermeki tudott lenni, amikor csak úgy, gondolkodás nélkül nézett ki a fejéből.
– Sonkás omlett, és fincsi kakaó neked, kicsim – válaszoltam mindkettőjüknek.
– Anya, nincs legalább egy vérkonzerv? – Fancsali képet vágott a mondanivalójához.
– Nem tudja a származását letagadni! – kezdett Jacob hahotázni, miközben Edward vállát csapkodta jókedvében, aki csak elnézően mosolygott rajta.
– Nagyon vicces, Jake bácsi – válaszolta iróniával a hangjában, egy felnőtt ember arckifejezésével Nessie.
Nem lehetett nem észrevenni. A mi lányunk sohasem volt gyerek igazán. Olyan volt, mint egy kisnövésű felnőtt. Nehezemre esett bevallani, de Jake-nél máris felnőttebb módon viselkedett, és gondolkodott. Soha nem tudtam a gyerekekkel mit kezdeni, ehhez lehet, hogy túl fiatal voltam és most már mindörökre az is maradok, de azért néha jó lenne, ha igazi kisgyerekként viselkedett volna. Viszont amiken máris keresztül kellett mennie az életben… valahogy nem bántam, hogy átugorhattuk a fejlődésében ezt a szakaszt.
– Nincs, kicsim, sőt, van egy rossz hírem. A szigeten gyakorlatilag nincsenek zsákmányként számba vehető állatok. Apának és anyának is majd a kontinensre kell mennie egy-két héten belül, ha nem akar belőletek lakmározni, vadászat helyett. – Vigyorogva körbenyaltam a számat, miközben éhes szemeket meresztettem rá. – De nektek Jake-kel ebből nem lesz semmi gondotok, ennivaló van itt bőven, mind a kettőtöknek.
– Bellaaaaaa! – volt egy adag igazi vámpírmorgás is a szó mögött. – Tudod, hogy vadászni szeretek! Utálom a gagyi emberkajákat. Veletek akarok menni!
– Hohó, ifjú hölgy! – szólt rá Edward. – Mi ez a hiszti? Mégis gyerek vagy?
Ez hatott. Nagyon be tudott rajta pörögni, ha megpróbáltuk gyereknek nézni.
– Köszi, hogy már megint csak azt nézitek, hogy mekkora vagyok! Még jó, hogy nem tart tizennyolc évig, mire felnövök, hanem csak hétig – mondta ezt olyan dühösen, hogy ha akkora lett volna, mint mi, komolyan megijedtem volna tőle.
Mérgében kötött egy csomót a fémkanál nyelére, amivel eddig a kakaóját kavargatta, majd duzzogva elvonult felfedezni a házat, és a környékét. Miközben Jake megreggelizett, megkértem rá, hogy vigye el Renesmee-t abba az öbölbe, ahol tavaly a delfinekkel úszkáltam. Persze rögtön benne volt a buliban. Ezt a részét egy kicsit sajnáltam az új életemnek, de az állatok ösztönösen tudták, hogy mi az, ami veszélyes rájuk, ezért azután a közelünkbe se mertek jönni, ha a vízben voltunk. Annak ellenére, hogy nekem, legalábbis egyelőre, eszembe se jutott őket bántani. Megkerestem Renesmee-t, hogy elmondjam neki, miben egyeztünk meg Jacobbal.
– Nessie! – a kis naiv, még mindig az hiszi, hogy elbújhat előlünk. Hallottam a szívdobogását a harmadik pálma lombjai között. Annak ellenére, hogy félig vámpír, meg tudtam lepni. Egy pillanat alatt a háta mögött voltam, majd a nyakába sziszegtem.
– Bella! Az idegeimre mész. Hogy vagy képes ilyen hangtalanul a hátam mögé kerülni. Még apát is észreveszem, sőt még Alice-t is, csak te tudsz így meglepni.
– Tudom, drágám, de én magam se értem, hogy vagyok rá képes. Még apádat is meg tudom lepni mostanában. Újabban nem veszi észre, ha becserkészem.
– Mit akarsz nekem mondani?
– Honnan veszed, hogy mondani akarok valamit?
– Olyan hangsúllyal kiáltottad a nevem, mint amikor mondani akarsz valamit.
– Igazad van – adtam igazat neki, miközben hátulról átölelve a mellkasát, magamhoz húztam, ő pedig belesimult a márvány testem ölelésébe. – Azt akartam mondani, hogy a sziget egyik öblében delfinek szoktak időzni. Ha mi apáddal a közelbe megyünk, elriasztjuk őket, de szerintem Jacob és te megpróbálhatnátok a közelükbe menni.
– Megpróbáljuk elkapni őket a vérükért?
– Te minden áron csak vadászni akarsz? Szerintem inkább meg kéne próbálni először barátkozni velük. Állat létükre meglepően intelligensek. Tudod mit? Ha a közelükbe tudsz férkőzni, óvatosan megpróbálhatnál mutatni nekik valami veszélytelent, valamit, ami a szeretetről szól. Talán értenek belőle.
– Jó, anyu, de mit mutassak nekik?
– Talán azt, amikor Jake-kel és velem Charlie-nál karácsonyoztunk, a fa alatt megöleltük egymást. Szerintem kezdetnek nem volna rossz.
– Jó! Próbáljuk ki, most rögtön!
– Menj! Jacob csak rád vár.
Elmentek. Kíváncsi lettem volna, hogy mire jutnak, de nem mehettem velük. Emlékeztem rá, hogy annak idején, ha Edward csak a part közelébe jött, a delfinek rögtön elúsztak. Innen tudtam, ha jött értem. Mostanra ugyanolyan vagyok már, mint Edward. Ezért aztán türelmesnek kell lennem. Addig visszamentem Edwardhoz a házba, kihasználni az alkalmat, hogy újra kettesben maradtunk. Deja vu érzésem volt a kék szoba látványától, miután meghallottuk Renesmee-éket közelíteni. Ezúttal azonban nem Edward volt, aki leamortizálta az ágyat, hanem én. Esme szerintem soha többé nem fog a szigetnek még csak a közelébe se engedni minket.
– Anyu, anyu! Úsztam a delfinekkel! – ugrott vagy tizenöt méter távolságból a karjaim közé. Megint gyereknek látszott, megtanultam már, hogy meg kell jegyeznem az ilyen pillanatokat, hiszen értelmi szempontból olyan volt, akár egy felnőtt. Csak amikor valami olyat tapasztalt, amit eddig még nem, kizárólag ilyenkor volt ilyen gyermekien rácsodálkozó a világra.
– Milyen volt? Mesélj!
– Először nem akartak a közelünkbe jönni, de amikor Jake bácsi elkezdett nevetve a vízbe dobálni, akkor odajöttek hozzánk. Azután, az egyik hagyta, hogy az uszonyába kapaszkodjak és húzni kezdett a vízben. Egy idő múlva villantottam neki egy képet Jake-ről és rólam, ahogy játszottunk a vízben. Szerintem megijedt, mert rögtön elúszott tőlem, a többiek meg azonnal követték. Azután már nem is jöttek vissza – a végét nagyon szomorúan mondta.
– Nem baj, kicsim, délután vagy holnap újra megpróbálhatod.
Az elkövetkező napokban Jake és Nessie az étkezéseket és az éjszakai alvást leszámítva folyamatosan a delfinek öblében volt, apránként kezdett Renesmee-nek sikere lenni a delfinek körében is úgy, mint ahogy mindenkinél, akinél csak próbálkozott. Nekünk pedig Edwarddal egyre sötétebb színűre változott a szemünk. Rengeteget szeretkeztünk, lehet, hogy ettől éheztünk ki gyorsabban? Egyre csábítóbban hatott rám Jacob szívének nedves és meleg lüktetése. Tudtam, hogy mennünk kell vadászni. Nem akartam Nessie-nek csalódást okozni, de nem lett volna helyes magunkkal vinni a dél-amerikai dzsungelbe úgy, hogy mi sem ismertük igazán a helyet, ahol vadászni akartunk. Ezért Edwarddal egyik este, miután Renesmee elaludt – Jacob aznap a szokásosnál is jobban kifárasztotta – gyorsan leléptünk. Csak remélni tudtuk, hogy reggelre visszaérünk.
Nem hittem először Edwardnak, de igaza volt. Gyorsabban tudunk úszni, mint amilyen gyors volt a jachtunk. Ahogy partot értünk, azonnal bevetettük magunkat a dzsungelbe. Hatalmas szerencsénk volt. Találtunk egy lámacsordát, amire két puma és két jaguár leselkedett. A lámák nagy része, ha képes volt rá, szerintem hálás lehetett nekünk. A pumák és a jaguárok többé már nem leselkednek semmire. Azért hogy biztosra menjünk, még fejenként levadásztunk két-két lámát is, mielőtt hazaindultunk volna. Reggel már mi vártuk a konyhában őket. Renesmee viszont a megfigyelőképességét tőlem örökölte.
– Bellaaaa! – tudtam azonnal, hogy lebuktunk, csak akkor szólított anya helyett Bellának, ha dühös volt rám. – Ti vadászni voltatok az éjjel!
– Miből gondolod?
– Ne nézz madárnak. Sárga a szeme mindkettőtöknek.
– Lebuktunk – vigyorogtam rá.
– Szemetek vagytok, mondtam, hogy veletek akarok menni.
– Renesmee Carlie Cullen! Mi ez a hang? – pirított rá Edward.
– Bocsánat!
– Tudom, de mi is ismeretlen vidékre mentünk, talán legközelebb velünk jöhettek – mondtam neki engesztelően.
– Nagyon igazságosak vagytok. Pont úgy viselkedtek, mintha bármi veszély tudna rám leselkedni odakint.
Mérgesen felkapta az egyik húsvillát az asztalról és bizonyítékként a sebezhetetlenségére, belevágta – volna – a saját karjába. Persze a villa kicsorbulva csúszott le az asztallapra a kezéről. Igaza volt. Attól soha nem kellett félnünk, hogy bármilyen emberi módon meg lehetett volna sebezni. Hiszen félig vámpír. Nem volt olyan fegyver, vagy vadállat a földön, ami ártani tudott volna neki. Ő viszont, annál többet tudott volna ártani bárkinek, vagy bárminek, ha akart volna.
Jake és Nessie elmentek az öbölbe. Teltek a hetek. Ideje volt egy kis rendet tenni magunk körül. Edwarddal kettesben, a mi gyorsaságunkkal fél óra alatt rendbe raktuk a házat. Másnapra volt várható a takarító személyzet, és pontosan ezért kellett rendet raknunk. Négyesben ugyanis elég lazán kezeltük a rend fogalmát. Délben Jake és Nessie nem jöttek haza ebédelni, ezért délután egy halom szendviccsel felpakolva elindultam a delfin öbölhöz – már így hívtuk a helyet. Amikor odaértem, eléggé messzire úszkáltak a parttól, ezért miután lepakoltam, beugrottam a vízbe. Legnagyobb meglepetésemre, amikor kiértem hozzájuk, nem voltak teljesen egyedül. Az egyik delfin velük maradt. A többi persze azonnal menekülőre fogta, amint megérezte a jelenlétemet. A delfin oldalán egy nagy félhold alakú sebhely éktelenkedett. Megmozdult az emlékezetem. Nem szerettem, ha az emberi múltamban kellett kutatni, olyan homályos és elmosódott volt, de végül bekattant a kép. Ez az a delfin volt, amelyik annak idején megúsztatott engem. Ezért nem menekült el a többivel. Emlékezett rám, és ez megzavarhatta valami módon, valahogy felül tudta írni az agyában az önvédelmi ösztönt. Nem. Ez teljességgel lehetetlen. Eszembe jutott az első vadászatom. Azt a szerencsétlen túrázót csak az mentette meg, hogy nem ismertem fel még Edward mozgását akkor, ezért az önvédelmi ösztönöm elterelte a figyelmemet az illatáról. Csak az önvédelem volt az egyetlen érzés, ami felül tudott kerekedni a mérhetetlen szomjúságon. Az persze más kérdés, hogy miután ráeszméltem, hogy mit is készülök tenni, én képes voltam abbahagyni a vadászatot. Az önvédelmi ösztönt semmi sem képes kikapcsolni, itt valami más van a háttérben. Ez a delfin öngyilkos akar lenni? – kérdeztem meg, szinte saját magamtól.
– Nem, anya – válaszolta Nessie.
– Ezt honnan veszed? Miért nem menekült el a többivel együtt?
– Szerintem emlékszik rád, és szeret téged. Meg szerintem nem is fél.
– Miből gondolod?
– Amikor téged mutattalak neki, vidáman kezdett el játszadozni a vízben, utána meg úgy láttam, mintha keresett volna. Később megmutattam neki, ahogy vadászol egy antilopra. Ettől megijedt, azután megmutattam neki Jake-et farkasként, meg azt, ahogy a mezőn ülve Jake-et simogatod. Ettől nagyon izgatott lett, mintha féltett volna. Aztán megmutattam neki, ahogy Jake bácsi átváltozik. Ettől elmenekült, aztán pár perc múlva visszajött, amikor eszébe juthatott, hogy hetek óta itt játszunk velük az öbölben és semmi olyan nem történt, ami veszélyes lett volna rájuk. Amikor visszatért, megmutattam neki, ahogy apa emlékeiben láttam magam vadászni. Ebből rájöhetett, hogy figyelmeztetem rá, hogy én is ragadozó vagyok – ezt olyan büszkeséggel és áhítattal mondta magáról, hogy Jacobbal összenéztünk, sőt én még bele is borzongtam, vagy valami olyasmi. – Szerintem, ebből megértette, hogy mi nem fogjuk őket bántani. Most szerintem ő kockáztat, mert kíváncsi rád.
– Ezt gyorsan ki tudjuk próbálni.
A delfin irányába kezdtem úszni. A tenger felé fordult, de nem gyorsított. Nem tudhatta, de persze esélye sem lett volna, ha el akartam volna kapni. Utolértem, és óvatosan megérintettem az oldalát. Mintha áram rázta volna meg, eliramodott, majd lassan visszatért hozzánk. Ekkor újra próbálkoztam, most nem menekült el, szerintem csak az volt a baja, hogy más lett az érintésem, mint ami az emlékeiben volt. Belekapaszkodtam az uszonyába. Elkezdett húzni. Jó érzés árasztott el, jólesett egy kicsit újra embernek érezni magam, de nem hiányzott. Jake-re és Nessie-re néztem, meg Edwardra, aki a parton állt. Soha nem bántam meg az olyan döntéseimet, amiket két óránál lassabban hoztam meg – emberként. Most pedig ennek már nem volt jelentősége. Elengedtem a delfint, befordultam a hasa alá, és elkezdtem vele úszni. Miután meguntam ezt, lehagytam. Ezen vagy megsértődött, vagy megrémült, de menekülőre fogta. Visszaúsztam Nessie-ékhez, elkezdtünk játszani. Pár perccel később a delfin újra ott volt mellettünk. Nessie odaúszott hozzá és megmutatta neki Edwardot, ahogy össze vagyunk ölelkezve otthon a tükör előtt, ezzel a tudomására hozta a delfinnek, hogy mi egymáshoz tartozunk, és egyformán gondolkozunk. Jake gondolatban hívni kezdte Edwardot, aki kisvártatva meg is érkezett. A delfin ügyesen manőverezve a lehető legtávolabb húzódott Edwardtól, de Nessie úgy vonzotta, mint a mágnes. Ezt kihasználva Nessie finoman a viszonylag mozdulatlanul lebegő Edward felé kormányozta a delfint. Edward kinyújtotta a kezét és hagyta, hogy a delfin érintse meg őt. Megtört az „átok”. A Kishercegben éreztük magunkat. Megszelídítettük a „rókát”. Edward teljesen megdöbbent Nessie hatásán.
– Erre én is vágytam már nagyon régóta – közölte végtelen lágysággal a hangjában. – Azt hittem, ez lehetetlen. Az állatok soha, semmilyen körülmények között sem jönnek a közelünkbe. De ti hihetetlenek vagytok. Ezen Carlisle meg lesz döbbenve, ha elmondom neki.
– Apa, mire gondol a delfin?
– Elég nagy zűrzavar van most a fejében. Nessie, az állatok gondolataiban nem tudok olvasni, csak az ösztönös érzelmeiket tudom nagyjából megfejteni. Egyrészt van benne egy egészséges rettegés tőlem és anyádtól, ami teljesen ésszerű. Nem úgy, mint egyesek – itt félreérthetetlen arckifejezéssel nézett rám, tudtam, hogy a múltra gondol, hogy nem menekültem előle, amikor még lehetett volna.
– Edward! Ne várd meg, míg utolérlek! – ezzel elkezdtem rá olyan sebességgel fröcskölni a vizet, mintha egy hajó motorja lettem volna.
Elkapott és megcsókolt.
– Drágám, ezt nem tudtam kihagyni. Te olyan ésszerűtlen vagy. De ez jó, különben nem lennél nekem, és nem lenne Nessie sem.
– Most mire gondol? – Renesmee iszonyatosan kíváncsi volt.
– Ragaszkodást érzek felőle, ami a minket összekötő szeretet szinonimája lehet nála. A rettegése kezd csillapodni, amit az előbb látott, lenyugtatta. Érezheti, hogy jelen pillanatban veszélytelenek vagyunk rá nézve. Kíváncsiságot is érzek benne. Szerintem a tudatában van annak, hogy nem vagyunk emberek. De annak is, hogy most emberként viselkedünk. Ezt nem tudja feldolgozni. Szerintem tisztában van vele, hogy ebben a pillanatban azért van életben, mert mi eldöntöttük, hogy nem vadászunk rá. Kíváncsi vagyok, hogy holnap a többi delfin is itt lesz-e? Ti ketten, nem vagytok éhesek?
– Miért, mi a kaja? – kérdezte Jacob rögtön, ahogy megtört a varázs, ami elterelte a figyelmüket eddig arról, hogy reggel óta nem ettek egy falatot se.
Nessie megmutatta a delfinnek, hogy enni megyünk. A delfin erre vidám csettegést hallatva kiemelkedett a vízből, a két mellső uszonyát rázva elbúcsúzott tőlünk, és eliramodott a társait megkeresni.
Olyan éhes volt még Nessie is, hogy eszébe sem jutott reklamálni azért, hogy emberi ennivalót kell fogyasztania. Miután teleették magukat, visszamentünk a házba. Az egész napot könnyed szórakozással töltöttük. Filmet néztünk, társasjátékot játszottunk. A képességemnek hála, Edward nem tudott csalni.
Ezen a délutánon felfedeztem valamit.
Eddig úgy használtam a pajzsomat, hogy kiterjesztettem azok köré, akiket meg akartam védeni. Ez jó is volt, ha nem lehetett tudni, hogy pontosan honnan, és milyen támadás érkezik. De ma egyedül Edwardtól kellett védenem Renesmee és Jacob elméjét, ezért elkezdtem másként koncentrálni. Megpróbáltam Edward köré húzni a pajzsomból egy buborékot, hogy ne tudja a képességét használni. Rájöttem, hogy ezt a fajta buborékot, mivel jóval kisebb volt, mint a másik, sokkal könnyebb volt fenntartani. Edward egy idő után rájött, hogy nem csak minket nem érzékel, hanem a kint levő állatokat sem. Gyakorlatilag megvakítottam a „harmadik szemét”.
– Bella, ezt te teszed velem? Hogy csinálod? Semmit se érzékelek magam körül, majdnem olyan, mintha vak lennék.
– Üdvözöllek a gondolatolvasás-mentes világban – vigyorogtam rá öntelten, amikor ebből rájöttem, hogy működik, amit kitaláltam. – Az előbb jöttem rá, hogy sokkal könnyebb egyvalakinek az elméjét burokba zárnom, mint másik hármat védeni attól az egytől. Könnyebben tudom fenntartani a pajzsot, hogy ne tudj csalni.
– Ez nem lehet igaz. Teljesen meg tudod bénítani a képességem. Bella, Eleazar nem jól látta. Nem tisztán védekező a képességed. Bár minden fegyvernek két oldala van. Ha ügyesen használod, ki tudja… – nem fejezte be a mondatot, pedig kíváncsi lettem volna, hogy mire gondol.
Az éjszaka nagy részét Edwarddal most is átszeretkeztük, menthetetlenül elpusztítva a kék szobában az ágyat. Hajnaltájban kísérleteztünk, hogy milyen távolságból működik így a pajzsom. A szokott módon körülbelül száz méterig tudtam kiterjeszteni a pajzsom, nagy koncentráció árán, és stressz alatt. De így, hogy kis területre kellett összpontosítani az erőmet, több mint másfél kilométer távolságból még tudtam árnyékolni Edward képességét. Gyakorlatilag ki tudtam iktatni a gondolatolvasását, mert messzebbről tudtam semlegesíteni, mint amilyen messziről ő egyáltalán használni tudta idegenek esetén. Ettől egyrészt szomorú lett, másrészt felvillanyozta, hogy erősebb vagyok nála a saját képességében, egy furcsa és kicsavart módon.
– Ma beszélnünk kell Carlisle-lal – mondta. – Miután Gustavóék elmentek, felhívom.
Ebben a pillanatban csörögni kezdett Edward készüléke. Carlisle. Egymásra néztünk, és egyszerre mondtuk ki, mosollyal az arcunkon: Alice. De nem, ehhez most Alice-nek semmi köze sem volt. Carlisle azért hívott, mert tudott róla, hogy ma jönnek a takarítók. Ezzel kapcsolatban volt sürgős közlendője. Fatális véletlen, de Kaure Ticuna indián volt, abba a törzsbe tartozott, ahonnan Huilen és Nahuel származott eredetileg. Élénken élt náluk a törzsi legenda a libishomenről (nagy libidójú, különös idegen) és az éjszaka vadászó, vérszívó emberről. Ha tudta volna, milyen közel jár a legendájuk a valósághoz, biztos nem tette volna be a lábát a szigetre, amikor mi is ott vagyunk.
– Edward – mondta a telefonba Carlisle –, hangosíts ki, légy szíves, ez most mindenkinek szól!
– Ahogy kívánod. Beszélhetsz! – tette le a készüléket Edward kihangosítva az asztalra.
– Tegnap este szerencsés kimenetelű „baleset” történt a közelben.
– Jól vagytok? – kérdeztem közbe, aggódni kezdtem, bár tudnom kellett volna, hogy felesleges.
– Igen, mindannyian jól vagyunk. – Hallatszott a hangján, hogy jólesett neki az aggódásom. – Gustavóék hamarosan ott lesznek, ezért gyorsnak kell lennem. Tegnap este a faluból egy tíz év körüli kisfiú elkóborolt a dzsungelbe. Rátámadt egy jaguár. Akik a keresésére indultak, meglátták Huilent és Zafrinát, ahogy elintézték a jaguárt. Megijedtek, visszamenekültek a faluba. Miután elújságolták, hogy mit láttak, igazi lincshangulat kezdett kialakulni, a törzsi legendákból tudták, hogy mit látnak. Azonnal rájöttek, hogy mik vagyunk. Már úgy nézett ki, hogy menekülnünk vagy gyilkolnunk kell. Ekkor azonban Zafrina, Nahuel és Huilen megjelentek a falu szélén a fiúval, a gyermeknek egy haja szála sem görbült. Hitetlenkedve hallgatták a fiú beszámolóját a megmeneküléséről. Sajnos nem volt megállás, túl sokan voltunk egyszerre jelen, túl sokat tudtak már előtte is rólunk ahhoz, hogy összerakják a képet. Egész éjszaka beszéltünk velük. Elmondtuk nekik, hogy óriási veszélybe sodortuk őket akaratunk ellenére. Nem értették, hogy lehetnének nagyobb veszélyben, amikor mi már így is a közelben voltunk. Zafrina megmutatta nekik egy illúzióban, ami a télen történt, a Volturit, a támadásukat. Nem hagyott ki semmit, ami lényeges volt a jelen helyzet megítéléséhez. Kaure meg éppen látogatóban volt a szüleinél. Megkérdezte tőlem, hogy jól látta-e a látomásban, hogy te is, Bella, egy vagy közülünk. Ha ma odaérnek, ne lepődjetek meg, ha sokkot kap, Nessie-t ugyanis nem nagyon lehetett látni a vízióban, és hát Bella, nem tudjátok letagadni. Úgy hasonlít rátok. Gustavót tartsátok távol a dolgoktól, ő semmit sem tud.
Ebben a percben hallottam meg a csónakot közelíteni a szigethez.
–Carlisle, gyakorlatilag megérkeztek. – szóltam a telefonhoz.
–Rendben, Bella, már minden fontosat tudtok. Legyetek ügyesek! Jake, a látomásban csak farkasként látott, ezt nem árt tudnod. Bár szerintem ez az információ már nem változtatna semmit.
–Köszönjük, Carlisle, szia! – búcsúzott el tőle Edward, majd kiment ajtót nyitni.
Nem volt már idő cselekedni, hiszen a legokosabb az lett volna, ha Jacob és Renesmee eltűnnek onnan, de már bent voltak a házban. Edward gyorsan kiküldte Gustavót az udvarra füvet nyírni. Kaurénak pedig kiadta, hogy takarítsa ki a konyhát.
Szegény Kaure. Jake éhes volt, ezért kiment a konyhába, kifosztani a hűtőt, és megnézni, hogy mit hoztak bele utánpótlásként. Gyanítom, hogy az éhségénél a kíváncsiság nagyobb szerepet játszott a konyhai látogatásban.
El tudom képzelni mi játszódott le Kauréban, amikor meglátta Jacobot. Két méter magas, hatalmas, rézbőrű indián, akkora izmokkal a vállán és a karjain mintha dinnyéket aggatott volna magára. Földbe gyökerezett a lába. Az egésznek a tetejébe még utána akartam menni Jake-nek a konyhába, hogy figyelmeztessem, de elkéstem. Kaure engem is meglátott. Azt a sajnálatot, amivel rám nézett – örökre beleégett a memóriámba. Láttam a szemében, hogy tiszta szívéből sajnál azért, ami szerinte velem történt. Nem bírtam ki, hogy ne vigasztaljam meg.
– Kaure! Szeretnék neked elmondani valamit, ülj le és beszélgessünk egy kicsit!– szóltam hozzá portugálul az igazi hangomon, már csak Renée volt az, akinek fenntartottam a régi hangom utánzását.
Szegénynek kicsi hiányzott, hogy elájuljon. Tavaly még egy szót sem tudtam kinyögni a nyelvén, most viszont folyékonyan beszéltem, ráadásul olyan más lett a hangom, és úgy megváltoztam, hogy az ő helyében én sikoltozva menekültem volna. Szerencsémre nem kellett utána rohannom és erőszakkal visszacipelni, ami elvette volna a barátságos kinézetét a dolognak – ő viszont megkövülve lerogyott egy székre. A színe, kreol bőre ellenére az enyémmel kezdett vetekedni, ezért mindenféle színlelt emberi lassúság nélkül adtam neki egy pohár hideg vizet.
– Hogy is kezdjem? Először is: Jake, Kaure. Kaure, ez itt Jacob – mutattam be őket egymásnak. Majd észbe kaptam, hiszen igazán még mi sem mutatkoztunk be egymásnak! – Én pedig Isabella Cullen vagyok, de kérlek, szólíts csak Bellának! – Ezzel kezet nyújtottam neki. Összerázkódott a hideg érintésemtől, de igyekeztem lágyan, barátságosan nézni rá, és úgy is viselkedni. Nem sokat segített. – Kaure, próbálj megnyugodni! Ebben a házban senki nem bánt senkit. Ne félj!
– Igen – nyelt egy nagyot –, azt hiszem, ezt talán tudom, és talán el is hiszem. Azután, amit tegnap éjjel megtudtam rólatok. Tényleg igazat mondtak azok a Carl… Carli -ék vagy kik.
– Carlisle az apósom. Az övé és Esme-é a sziget. Jacob pedig a legjobb barátom, Edward pedig a férjem, már tavaly is az volt. Nem csak úgy mondtuk. – Közben Jake odament hozzá és kezet nyújtott neki. Az ő érintésétől is megijedt. Jacob az ellenkező véglet volt, biztos nem számított a forróságra.
– Bella, a barátod biztosan beteg, tűzforró a keze. – Magamat juttatta eszembe a viselkedése, azt hitte Jacobnak valami baja van, és mindenről megfeledkezve azon kezdett gondolkozni, hogyan segítsen rajta. – Tegyünk gyorsan borogatást a fejére, mielőtt összeesik a láztól.
– Nyugodj meg, Jake-nek semmi baja! Ő ilyen. Hogy is mondjam, ő egy másik különleges csoportba tartozik.
– Miért, mi ő? – Egyből kíváncsi lett.
– Jake, megmutatod? – kérdeztem tőle, miután az eddigieket lefordítottam neki.
– Ha ezt akarod? – ezzel egy hátra szaltóba kezdett, de mire földet ért, már farkas volt.
Ott állt az én hatalmas, saját „házi farkasom” előttünk. Kaurét el kellett kapnom, hogy le ne essen a székről. Meg kell hagyni, Jake a maga száznyolcvan kilónyi tömegével elég félelmetesen festett farkasként. Jake kivonult, hogy pár perccel később visszatérjen újra emberként. A ruháról már megint megfeledkezett. Ezen jót kuncogtam magamban.
– Látod, Kaure, mi eredetileg egymás halálos ellenségei vagyunk, de az események, amik lezajlottak az életünkben, örök barátságot és szeretetet kovácsoltak közénk. Mi képesek vagyunk békében élni, sőt belepusztulnánk, ha a bármelyikünket baj érné.
– De mi ő?
– Hát még nem jöttél rá? Jacob farkasember vagy vérfarkas, ő sem tudja pontosan, bár egy nagyon öreg vámpír szerint az igazi vérfarkasok szintén emberekre vadásznak. Jacobék, viszont tőlünk védik az embereket. – Kerekedő szemekkel bámult rám. – Igen, Kaure, ha még nem lett kimondva, én kimondom, mi pedig vámpírok vagyunk. Csak egy kicsit mások. Mi nem ölünk embereket. A lelkiismeretünk nem engedi. Ez egy állapot. Ettől még nem kötelező szörnyetegként léteznünk.
– De… te tavaly még nem így néztél ki. – Érződött rajta, hogy kezd feloldódni, már nem rettegett annyira, mint eleinte. Főként miután Jake nekiállt elpusztítani a hűtő teljes beltartalmát. Ezen még ő is mosolyogni kezdett. Jake-et enni látni, olyan hatást váltott ki, hogy majdnem még én is megkívántam az ennivalót, ami előtte volt.
– Tényleg nem. De utána olyan események történtek, amik miatt csak két lehetőség maradt, vagy azzá válok, ami most vagyok, vagy ténylegesen meghalok, menthetetlenül.
– A Volturi? Akiket tegnap mutatott Zafrina.
– Nem. Bár előbb-utóbb, miattuk be kellett volna ennek a dolognak következni, és én erre már nagyon régóta készen álltam. De más oka volt.
– A lény, ami a hasadban volt! De hát én figyelmeztettelek rá, hogy ő a halál!– kiáltott fel a felismeréstől.
– Tudom, Kaure, és köszönöm neked azt, hogy akkor figyelmeztettél, de kár lett volna őt elpusztítani! Ő egy csoda.
– Hát nem lett elpusztítva az a szörnyeteg!
– Nem szörnyeteg! – Nem tudtam az ingerültséget elfojtani a hangomban, aztán valamivel nyugodtabban folytattam. – Carlisle-nak sikerült volna mind a kettőnket megmenteni, de sajnos történt egy baleset, amitől beindult a szülés, ő pedig nem volt a közelben. A baba haldokolni kezdett bennem. Fuldoklás közben gyakorlatilag tönkretett belülről, mire kiszedték. Túl súlyos sérüléseket szenvedtem. Edward és Jacob csak úgy tudott megmenteni, hogy míg Jake életben tartott, Edward megmérgezte a testem, amitől az átalakult, és meggyógyult minden sérülésem.
– Mi lett a szörnnyel?
Mintha végszó lett volna, Nessie berohant a konyhába, iszonyú sebességgel, és Jake hátára vetette magát hangosan kacagva, aki persze a földre zuhant a váratlan, és elsöprő erejű támadástól. Elkapta Nessie-t és kirohant vele a nappaliba, majd játékból birkózni kezdtek, persze úgy, hogy recsegett belé a padló.
Jelentőségteljesen Nessie-re mutattam.
– Ő? De hát ez képtelenség! Bár, ahogy jobban megnézem, le se lehetne tagadni. Olyan szép, mint az anyukája.
– Köszönöm. Igazán kedves vagy! Iszonyúan gyorsan fejlődik, bár egyre lassabban.
– Meddig fog élni, ha ilyen gyorsan fejlődik?
– Ő olyan, mint Nahuel.
– Nahuel?
– Az a „férfi” aki tegnap megmentette a fiút.
– Ahh!… a vérszívó ember. De hát akkor… ő nagyon veszélyes. – Láttam rajta, hogy próbál menekülési útvonalat keresni, amire persze esélye sem lett volna.
– Egyáltalán nem. Veszélytelenebb, mint Edward vagy én, ő ugyanis képes emberi ennivalón élni, velünk ellentétben. Nessie, kicsim, gyere ide!
– Miért, anya? – kérdezte csengő hangján.
– Mert be akarlak mutatni a néninek.
– Helló – köszönt rá Kaure.
– Szia! Hogy vagy, hogy hívnak? – kérdezte Nessie portugálul. Ezen még én is meglepődtem.
– Nessie, honnan tudsz te portugálul? – kérdeztem tőle.
– Apa a múltkor, mikor a repülőjegyekért voltál oda, átadta nekem a tudását. – Ezt úgy mondta, mintha ez teljesen természetes lenne. Neki az is volt már, amióta rájöttek, hogy tud olvasni Edward gondolataiban.
– Ez szép! Én meg görcsölök itt a tolmácsolással.
Ezen mind a hárman nevetni kezdtünk.
– Furcsa a neve.
– A Renesmee becézése. – Olyan elkerekedő szemekkel nézett rám, hogy gyorsan elmagyaráztam neki Nessie nevének a keletkezését.
– Á, már értem. De kár, hogy ilyen rövid lesz az élete. Olyan aranyos, nem is úgy néz ki, mintha veszélyes tudna lenni.
– Kaure, honnan veszed, hogy rövid lesz az élete?
– Hát amilyen gyorsan nő, gondolom olyan gyorsan fog öregedni is.
– Hát nem tudod? Nahuel szerinted mennyi idős?
– Talán... húsz éves? – kérdezett vissza bizonytalanul.
– Kaure, Nahuel most olyan százötven éves körül van. Én még annyi vagyok, amennyinek látszom, de Edward százhat, Carlisle pedig háromszázhatvanöt. Mi soha nem öregszünk meg. Nessie néhány év múlva felnő és utána ő sem változik már tovább.
– De hát ez hogyan lehetséges?
– Mi sem tudjuk. De egy biztos. Mi nem tudunk szaporodni a hagyományos értelemben.
– De hát, Nessie?
– Ő egy különös, és nagyon szerencsés véletlen. Egy vámpír nem szokta életben hagyni a női áldozatát, de Edward és én egymásba szerettünk két évvel ezelőtt, mindörökre. Neki volt elég ereje ahhoz, hogy ne öljön meg, még a nászéjszakán se. Nessie akkor fogant. Alig egy hónap alatt kifejlődött. De a vámpír nők meddők, mert a testünk nem változik. Én sem vagyok már képes újabb gyereket szülni. Mindegy, az én esetemből derült fény arra, hogy a férfi vámpírok viszont képesek gyereket nemzeni, csak a nő nem szokta túlélni az együttlétet. Miután Nessie megszületett, és ilyen gyorsan kezdett fejlődni, kétségbe estünk, hogy milyen rövid életet adott neki a sors. Carlisle kutatni kezdett, hogy mit lehetne tenni, mert nem akartuk átváltoztatni, de ha nem lett volna más megoldás, valószínűleg megtesszük. Carlisle egyébként annak ellenére, amik vagyunk, egy kitűnő sebészorvos. A kutatás közben bukkant rá Nahuel legendájára. Nessie-t a Volturi is el akarta pusztítani, mert másnak hitték, mint ami. Ennek a találkozásnak és „csatának” a képeit mutatta meg nektek Zafrina az éjjel.
– Carlisle sebész? De hát ott rengeteg vér folyik.
– Igen, ez igaz, de Carlisle főként, és mi is olyan önuralommal rendelkezünk, hogy képesek vagyunk megállni azt, hogy embereket öljünk a vérükért. Csak állatokra vadászunk.
– Te, állatokra? Mégis milyen állatokra, nyulakra, ürgére? – kérdezte végignézve a törékenynek látszó külsőmön – megszólalt benne az indián büszkeség.
– Nem, Kaure, a látszat csal. A legerősebb állatot is képes vagyok egy-két percen belül megölni és kiszívni a vérét. Nekünk emberfeletti erőnk van, és még a tetejébe sebezhetetlenek is vagyunk. Egy hete voltam vadászni, megöltem két jaguárt, és három lámát mire teleittam magam. Még legalább egy hétig nem fogok veszélyt jelenteni az emberekre. Amikor ki vagyunk éhezve, azért mi is veszélyesek vagyunk. Látod a szemem? Amikor sárga színű, jól vagyok lakva. Ha fekete lenne, már valószínűleg minden második gondolatom az lenne, hogy hogyan tudnálak feltűnés nélkül megölni. De ne félj, tudok uralkodni magamon. Most pedig, hogy nem vagyok szomjas, egész könnyen megy. Nessie pedig, hidd el, a legcsodálatosabb lény a földön! Csak szeretetet érdemel. Okos, értelmes, jó szívű. Képzeld el, az állatok ösztönösen érzik a veszélyt, ezért mi nem is próbálkozunk a közelükbe menni barátkozási céllal, ugyanis nincs semmi értelme! De Nessie ezen a téren csodát tett tegnap. A sziget körül élő delfinek közül az egyiket úgy sikerült megszelídítenie, hogy Edward, és az én közelségemet is hajlandó elviselni, sőt, tegnap együtt úsztam vele.
– De hát hogyan tudta ennyire szelíddé tenni, hogy tudta elmagyarázni az állatnak, hogy ti nem vagytok veszélyesek, amikor még én is érzem a veszélyt az irányodból, már ne haragudj?
– Semmi baj, tisztában vagyok vele. Nessie-nek van egy különös képessége, képes az emlékképeit megmutatni annak, akit megérint. Kipróbálod?
– Hát, elég érdekes lehet.
Nessie rögtön odament hozzá és megérintette. Kaure először úgy, mint bárki más, ugrott egy félmétert hátra, aztán győzött a kíváncsisága. Perceken keresztül tartott. Figyeltem közben Kaure arcát, először mosolygott, majd szomorú lett, majd újra vidám, aztán rémült, végül boldog elégedettség tükröződött az arcán. Ha jól sejtettem, Nessie az eddigi életéből mutatott neki egy montázst.
– Ez csodálatos volt. Bella, nagyon sajnálom, ami veletek történt. Ti tényleg nem ezt érdemlitek az élettől, láttalak Nessie emlékeiben feküdni egy asztalon, úgy néztél ki, mint egy halott. Annyira sajnállak titeket.
– Valószínűleg Nessie az átváltozásomat mutatta neked a szülés után. Ne sajnáld, én már két éve eldöntöttem, hogy ezt akarom! Az események, amik jöttek, csak segítettek beteljesíteni a sorsomat. Kaure! Amiért azt kértem, hogy beszélgessünk. Nem szabad soha semmilyen kívülállónak, még az én fajtámból valóknak sem elárulnod, hogy tudsz a létezésünkről. Az én fajtám csak egyetlen törvényt tart be következetesen. Halandó nem tudhat a létezésünkről; vagy át kell változtatni, vagy meg kell ölni. De mi az egyikre elvi okokból, a másikra pedig lelkiismereti okokból nem vagyunk hajlandóak. Úgyhogy nem marad más lehetőségünk, mint bízni az emberek titoktartó képességében, kihangsúlyozva azt, hogy rájuk nézve ez a dolog sokkal veszélyesebb, mint ránk nézve. Mert a Volturi eljön, és betartja a törvényt helyettünk is, és utána eljön minket is megbüntetni.
– Hogyan lehet titeket megbüntetni?
– Úgy, hogy megölnek minket.
– De hát hogyan? Nem azt mondtad, hogy sebezhetetlenek és halhatatlanok vagytok?
– Nem teljesen. Van egy, és csak egy módja, az elpusztításunknak.
– Elárulod?
– Nem szívesen, de bízom benned! Darabokra kell hozzá tépni a testünket és elégetni. Kaure, Gustavo semmit sem tud az egészről, és ennek így is kell maradnia. Az indiánok nagyon összetartó közösséget alkotnak, és tudnak titkot tartani, de az egyszerű emberek, kevés kivételtől eltekintve, erre képtelenek. Ha bármikor felmerül a létezésünk, inkább tagadjátok le mindenki előtt úgy, hogy lehet, hogy a másik is tudja valójában az igazat, de nem szabad kívülállókat beavatni. A vámpírok közül Zafrinában, Kachiriben, Sennában, Huilenben meg Nahuelben bízhattok meg, ami a titkot illeti. A többire én nem tudok garanciát vállalni.
– Ezt hogy érted?
– A vérszomjukra gondolok. Mi a Cullen családban egymásra is vigyázunk. Mi tényleg egy családnak számítunk. Felelősek vagyunk egymás tetteiért és egyikünk sem akarja, hogy bármelyikünknek is szégyenkeznie kelljen valaki más tettei miatt. Nem tudom, hogy Zafrináék mennyire képesek uralkodni magukon. Ők még most kezdték az önmegtartóztatást. Mi pedig már elég régóta gyakoroljuk. Én például egy csepp emberi vért sem ittam, amióta vámpír vagyok. Nagyon kérlek, tartsd meg a titkunkat, a saját érdeketekben, és egy kicsit a mienkben is. Kérlek szépen, igyekezz mindenkit meggyőzni a faluban ennek a fontosságáról!
– Jól van, Bella, Ticuna indián becsületszavamra esküszöm, hogy megtartom a titkotokat. Te lehet, hogy nem tudod, de én a törzsfőnök lánya vagyok. Ha én, az apám, vagy az anyám megesküszünk valamire, az az egész törzset kötelezi feltételek nélkül. A titkotok örökre köztünk marad. Az a másik kettő az éjjel saját magát legyőzve megmentette a törzsünk egyik fiát. Ez minket örök hálára kötelezett. Most pedig, Bella, engedd, hogy elvégezzem, amiért Gustavo fizet engem!
– Ülj le, Kaure, mutatok valamit, de ígérd meg, hogy nem ájulsz el a látványtól!
– Jó, megpróbálok nem elájulni.
Azzal nekiálltam kitakarítani a konyhát helyette. Csak éppen nem emberi sebességgel. Negyed óra alatt újjá varázsoltam a helyiséget.
– Ez volt a legkevesebb azért, mert feltartottalak – álltam elébe a kifáradás legkisebb jele nélkül, amikor végeztem.
– Bella, hogy is mondjam, ezt a dolgot most irigylem.
– Elhiszem neked. Most pedig, menjetek! Néhány nap múlva találkozunk a szárazföldön. Hamarosan hazatérünk mindannyian, és előtte még szeretnék Zafrinával is találkozni.
– Sziasztok! – köszönt el mindenkitől Kaure.
Edward ekkor jelent meg az erdő felől, egy egész fürt banánt hozott a vállán.
– Nézd, mit találtam az éhenkórászoknak! – mondta, miközben az asztalnál faló Jake-re nézett, nevető szemekkel. Jake-nek megállt a szájában a falat.
– Nekem beszélsz, vérszívó? – kérdezett vissza Jake olyan hangsúllyal, hogy tudtam, ebből óriási birkózás lesz.
– Fiúk! Csak odakint. Nem szeretném, ha a házat is újjá kéne építtetni miattatok.
Erre versenyt futva kirohantak. Én meg megint szedegethettem Jake után a ruhafoszlányokat.
Alice hívott a mobilomon.
– Szia, Bella! Nem akartok kijönni a szárazföldre, mielőtt hazamegyünk? Mindjárt itt a házassági évfordulótok. Partit akarok szervezni, de ahhoz időben haza kéne menni.
– Alice! Megőrjítesz! Egy! Pontosan tudod, hogy ki akarunk menni a szárazföldre. Kettő! Tudod, mennyire szeretem a partikat, főként, ha én vagyok a középpontban. Három! Sajnos tudom, hogy megállíthatatlan vagy, ha egyszer beindulsz. Négy! Tégy, amit csak akarsz, ha neked ez okoz örömet! Szabad kezet kapsz, mert szeretlek! – a végét már nem tudtam dühösen mondani, mert amennyire bosszantó volt, pont annyira volt szeretni való is.
– Azt hittem, nehezebb lesz meggyőzni téged.
– Alice, csak azért hagyom magam, mert egyszerűen imádlak, és tudom, hogy nagyobb örömet szerzek vele, ha hagylak szervezkedni, mint amilyen kényelmetlenséget okoz nekem a partin való részvétel.
– Köszönöm, Bella! Várunk titeket. Szia!
– Szia! Te… te, kis bosszantó boszorkány. – mondtam neki, már nevetve.
Hallottam a csilingelő nevetését, amikor letette a telefont.
Még néhány nap. Olyan gyorsan repült itt az idő. Még szinte csak most érkeztünk. Hányszor is voltunk vadászni? Először kettesben Edwarddal, utána mentünk mind a négyen, aztán csak hárman, mert Jake túlette magát grillcsirkével. Úgy látszik, ezen a szigeten valakinek a gyomrát mindig megüli a grillcsirke. Utána megint csak ketten mentünk Edwarddal, a múlt héten pedig újra négyen voltunk. Te jó ég, átlagosan kéthetente kellett vadásznunk. Így, hogy örökké él valaki, olyan gyors tud lenni az élet. Mindjárt vége a júliusnak. Nem csoda, hogy Alice el akarja kezdeni a parti szervezését.
Újra csengeni kezdett a telefonom. Tuti, hogy Alice, el fogom küldeni a pokolba, ha a parti részleteibe akar beleavatni, vagy bevonni a szervezésbe.
Nocsak! Ez Charlie.
– Szia, apa! Valami baj van, hogy hívsz?
– Nincs semmi baj, csak rég hallottam azt az angyali hangodat – mondta elérzékenyülve az aggódásomon, miközben szemtelen kuncogást hallottam a háttérben, Seth volt az.
– Mondd meg Seth-nek, hogy ne nevesse ki az érzelmeidet, mert megjárja, amikor hazamegyek! – szóltam bele nevetve a készülékbe.
– Hallottad, Seth! – nevetett bele Charlie a telefonba. Olyan jó volt hallani az őszinte és vidám nevetését.
– Miért hívsz?
– Azt akartam kérdezni tőled igazság szerint, hogy mivel te férjezett nő vagy, én meg eléggé összemelegedtem Sue-val mostanában, hát szóval, hogy… szükség lenne a szobádra. Seth-nek meg Leah-nak. Azt fontolgatjuk Sue-val, hogy összebútorozunk.
Először fordult velem egyet a ház, megszűnik létezni a szobám, ami húsz éve változatlanul áll a helyén. A kuckó, ahová meghúztam magam minden nyáron, amikor kényszerűségből Forksban töltöttem a nyarakat. A szoba, ahol először álmodtam vele. A szoba, ahol tudatosult bennem, hogy Edward vámpír. A szoba, ahol az első éjszaka aludhattam hozzábújva a hűvös mellkasához. A szoba, ahol eldöntöttem, hogy mi akarok lenni. A gyűlölt szoba, ahol minden rá emlékeztetett, amikor merő jóakaratból elhagyott és mégsem voltam képes kiköltözni belőle, a szoba, ahol apátiában tengődtem négy hónapon át, a szoba, ahol utoljára Bella Swanként aludtam, és a szoba, ahol azóta gyakorlatilag nem jártam. A szoba, ahol az addigi jelentéktelen életem mindörökre megváltozott, hogy jelentősége legyen sok ember, és még több természetfeletti lény életére. Mert én már Bella Cullen vagyok. Az utolsó gondolattól melegség öntötte el a lelkem. Megfogtam a nyakamban lógó medált. Azt mondta Edward, azért kapom, hogy a számomra fontos emberek akkor is velem legyenek, ha éppen nincsenek a közelben. Ténylegesen megváltozott a kapcsolatuk Jake-kel, olyanok, mint a testvérek, most is hallom kintről a birkózásuk hangját. Olyanok, mint két óvodás kölyök. Én már nem tartozom ahhoz a szobához, csak az emlékek kötnek oda. Viszont még egyszer látni akarom úgy, ahogy most van, hogy örökre megőrizzem az emlékét, a tökéletes memóriámban. Azután változzon, aminek változnia kell.
Ezeket a dolgokat persze olyan gyorsan gondoltam végig, hogy Charlie-nak még levegőt sem volt ideje venni, a következő mondathoz.
– Rendben van, apa, de van egy feltételem. Néhány nap múlva hazatérünk, addig nagyon szépen kérlek, ne nyúljatok semmihez! Még egyszer, utoljára szeretném a szobámat úgy látni, ahogy az elmúlt húsz évben nézett ki, hogy biztosan emlékezzek a helyre, ahol mindörökre megváltozott az életem. Meg azután az emeleten van a szoba, jól fog jönni egy kis extra erő a bútorok pakolásánál.
– Seth erős, mint egy bivaly.
– Apu, az lehet. De ő farkasként erős igazán. Mi, vámpírok pedig így, ahogy vagyunk. Edwarddal, és Emmett-tel, meg talán Jasperrel átmegyünk segíteni, amikor hazaérünk. Pár perc alatt megoldjuk a pakolást. Csak arra kérlek, hogy Seth-ék bútorait olyan helyre hordjátok, ami az utcáról nem látszik. Nem volna szerencsés a titoktartásunknak, ha azt látnák az emberek, hogy egy ruhásszekrénnyel a hátamon futkározok egyedül az utcán. Még nem tudom, pontosan mikor megyünk haza, de egy hét múlva már biztosan otthon leszünk.
– Hát jó, Bella! Egy hét nem a világ. Megvárunk titeket. Jól vagytok, egyébként?
– Igen, mindenki jól van, senki nem ölt embert se – tettem még hozzá egy kis morbid humort. – Sőt, új barátokra tettünk szert, de ezt majd Nessie meséli el neked, jó?
– Hát persze. Akkor, legkésőbb egy hét múlva találkozunk.
– Igen, apa. Szia!
– Szia.
Még egy pár napig maradni akartunk, de jobb lesz, ha már ma megyünk. Ha azt akarom, hogy ez a két elvetemült „kölyök” valamiben a segítségemre legyen a hazaindulás előkészítésében, akkor jobban járok, ha szétugrasztom őket, mert estig nem fogják abbahagyni a birkózást, ha egyszer belelendülnek. Kimentem a ház elé hozzájuk, de a hangomnak semmi hatása nem volt. Ha nem tudtam volna, hogy csak játszanak, azt hittem volna, hogy halálig tartó harcnak vagyok a szemtanúja. Dobálták egymást a földhöz, morogtak egymásra, úgy tettek, mintha át akarnák harapni egymás torkát, de az utolsó pillanatban mindig megálltak. A mozgásukból ítélve Edward csalt, olvasta Jake gondolatait. Ezt az „igazságtalanságot” nem tűrhettem tovább. Ahogy figyeltem őket ráeszméltem, hogy ők már nem játszanak, hanem harci edzést tartanak. Mióta tavaly a Volturival kellett harcolnom és megéreztem a harc „ízét”, kedvet kaptam hozzá. Élvezni kezdtem a harcias helyzeteket, élvezni kezdtem a harci láz érzését.
Úgy döntöttem beszállok a buliba. Közéjük ugrottam, Edwardot hátra löktem, Jacobra pedig ráugrottam. Jake megpróbált kifordulni alólam, de könnyedén le tudtam fogni a mozgását. Nem is éreztem szinte az ellenállását, mintha nem is egy farkasembert kellett volna lefognom, hanem egy egyszerű kutyát. Ekkor láttam meg, a szemem sarkából, hogy Edward, Jacob védelmében hátulról próbál letámadni. Kimozdultam oldalra, a támadása vonalából, ugyanakkor az egyik kezemmel röptében elkaptam a nyakát, és a földhöz vágtam a harc hevében. Láttam az arcán, hogy fájt neki az esés. Ekkor döbbentem rá, hogy gyakorlatilag Jake-et már régen megfojthattam volna, Edward pedig néhány másodpercig harcképtelen volt, tehát végül is mindkettőjüket legyőztem néhány pillanat alatt. Leálltam, feltettem a kezeimet a levegőbe, ezzel jelezve, hogy részemről véget ért a harc. Edward fájdalmas arcot vágva ült fel, míg Jake elrohant, hogy pár másodperc múlva újra emberként legyen köztünk.
– Bella, ezt hogy csináltad? – kérdezte először Edward, miközben Jake szintén kérdő arckifejezéssel ült le, mellénk.
– Nem tudom, csak úgy jött. Ösztönösen támadtam Jake-re, utána meg ugyanúgy, ösztönből védekeztem ellened.
– Bella, meg se tudtam mozdulni, olyan erővel szorítottál a földre. Ha ez élesben ment volna, szerintem halott lennék. Volt már szerencsém Laurent-hoz, meg másik öt újszülötthöz, amikor megvédtünk tőlük, de őket én terítettem le a földre, szinte nem is éreztem az erejüket, amikor harcoltunk. Veled szemben pedig tehetetlen vagyok. Még védekezni sem tudtam. Nem tudtam kitörni a szorításodból.
– Bella, esküszöm jobban fájt, ahogy földhöz vágtál, mint amikor Jane leterített Volterrában. Nem lelki szempontból értem. Úgy éreztem, szétszakadok az erőtől, amivel belenyomtál a földbe. Még Emmett sincs ilyen erős.
– Fiúk kapaszkodjatok, nem akartalak bántani titeket, így nem is teljes erőbedobással harcoltam, csak akkora erővel, amiről úgy éreztem, hogy elegendő ehhez a játékhoz.
– Bella, valami gond van. Beszélnünk kell Carlisle-lal. Ez nem normális. Meg kell őt kérdeznünk.
– Jól van! Srácok, azért jöttem ki, mert Charlie telefonált. Össze akarnak költözni Sue Clearwaterrel. Kellene nekik a volt szobám, én viszont szeretném még egyszer látni, mielőtt megszűnik létezni abban a formájában, ahogy húsz évig állt. Tehát döntöttem, nem négy nap múlva indulunk, hanem ma este megyünk Carlisle-ékhoz, hogy egy hét múlva otthon tudjunk lenni, mert szeretnék nekik segíteni a költözésben is.
– Rendben, drágám, pakoljunk. Jake, ha megkérlek, elmész Nessie-ért a delfin-öbölbe?
– Persze, Edward. Máris indulok. Ti meg addig rámoljatok!
– Hé! Azt a fürt banánt is pakoljátok be! – szólt még vissza az erdő széléről.
– Jellemző, mindig csak a hasával törődik – zsörtölődött mosolyogva Edward.
Ahogy alkonyodni kezdett, bezártuk a házat és lassan elindultunk a szárazföld felé.