6/1. fejezet

Itt a friss. Kettészedem ezt a fejezetet, mert tényleg kegyetlen hosszú volt az előző is, és ez is az lenne egyben. Szegény Mikkamakkától kaptam is emailben szépen a hosszú korrektúrázni való miatt. :-)) (Ezúton is: Bocsi!) Ezért aztán, hogy kíméljem Mikkamakka nyelvtani szótárát és az olvasók szemeit a sok gép előtt olvasástól, kettécsapom ezt a fejezetet, de azt, hogy hol vágom el, az már az én kis gonosz lelkem találmánya... :-)

6. Eskü...

Úgy időzítettük az utunkat, hogy teljesen besötétedjen, mire a riói kikötőbe érünk. Ott már Carlisle várt ránk, Alice persze jobb volt megint, mint a telefon. Kapóra jött, hogy az erőm miatti aggódás arra késztette Edwardot, hogy belemenjen a korábbi indulásba, mert volt egy okom, amiért néhány napot Zafrinával akartam tölteni. Mivel Charlie és Alice telefonja felborította a terveimet, ezért csak néhány napom maradt a tervemre, a néhány hét helyett, amennyit eredetileg szerettem volna. De hálás voltam a sorsnak, hogy van, ami Edwardot foglalkoztassa, így nem volt ideje gyanakodni a viselkedésem miatt. Nem volt viszont vesztegetni való időm, ezért a megérkezésünkkor, miután tiszteletünket tettük Kaurénál és a családjánál, rögtön megkerestem Zafrinát azzal, amit kiterveltem.
– Szia, Zafrina! Hogy vagy?
– Én jól. Tőled meg meg sem kérdezem, Bella. Az arcodra van írva a boldogság és a nyugalom. De jó így látni téged. Ha tudnék aludni, lidérces álmom lenne a tavalyi arcodtól. Olyan gyönyörű vagy, olyan kiegyensúlyozottnak és szerelmesnek látszol.
– Az is vagyok. Köszönöm a bókjaidat. De azért, nem vagyok olyan gyönyörű, mint te – mondtam egy kis keserűséggel a hangomban, mert, ahogyan ránéztem, láttam az egzotikus szépségét, amit a vámpírsága még jobban kiemelt. Mellette az átalakuláskor szerzett extra szépségemmel is szürke kisegérnek éreztem magam.
– Bella, az önértékelésed mindig is csapnivaló volt. Én egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy az egyik legszebb vámpír mellett, amiért irigy is vagyok rád, még a vérfarkasokat is az ujjad köré csavarod. Néztél te mostanában tükörbe? Hidd el, Bella, sokkal szebb vagy, mint azt magadról hiszed! A lelked szépségéről és tisztaságáról nem is beszélve.
– Köszönöm a biztatásodat. Igyekszem nem elfelejteni, de nem ezért kereslek.
– Hanem miért?
– Szeretnék veled néhány kísérletet elvégezni a képességemmel kapcsolatban, és a te erőd, hogy úgy mondjam, alkalmas a veszélytelen kísérletezésre.
– Állok elébe. Kíváncsivá tettél.
– Szóval rájöttem, hogy nemcsak kis területen tudok sok embert védeni, hanem messziről is tudok egyet blokkolni. Edward gondolatolvasó képességét több mint, másfél kilométerről képes vagyok leárnyékolni. Arra lennék kíváncsi, hogy téged is le tudlak-e árnyékolni.
– Az nem semmi! Próbáljuk ki. Senna, segítesz?
– Persze. Ez érdekes lesz.
Két napon át kísérleteztünk, amikor Edward mással volt elfoglalva. Kiderült, hogy Zafrinát ugyanúgy tudom semlegesíteni, mint Edwardot. Egyre könnyebben ment a dolog. A harmadik nap reggelén viszont, történt valami rendkívüli. Kísérletezés közben, mivel Zafrina nem tudott az illúzióival kitörni a blokkolásom alól, kipróbálta, hogy mi van akkor, ha hirtelen valaki másra összpontosít. Kachiri is elkísért aznap minket Zafrina kérésére, csak azt nem kötötte az orromra, hogy miért. Ezzel az volt a célja, hogy kiderüljön, nem csak félrevezetem-e magam az árnyékoló képességem milyenségével kapcsolatban. Továbbra sem tudott kitörni, de mivel megéreztem az erejében a változást, nagyon erősen kezdtem ráküldeni a blokkolásomat. Sokkal erősebben, mint ahogy gondoltam. Ennek pedig drámai következményei lettek. Zafrina egy pillanatra felsikoltott, majd kővé dermedve eldőlt, mint egy zsák, mozdulatlanul, eközben én azt éreztem, hogy a sikoltása pillanatában megérintettem a tudatát a blokkoló gömbömmel, amikor pedig eldőlt, éreztem, hogy megszűnik az ellenállása velem szemben, pont úgy, mint amikor a saját önvédelmem iktatom ki, hogy Edward beleláthasson a fejembe. Azonnal visszahúztam az erőteret, amivel leárnyékoltam a tudatát. Rögtön magához tért, de nem tudta, hogy mi történt vele, csak annyit érzékelt, hogy egy pillanatra tükröződni látta a saját maga által keltett illúziót, majd hirtelen elsötétült a világ. Ha képes lett volna rá, azt mondanám, hogy eszméletét vesztette. Megdöbbenve ültünk az esőerdőben egy farönkön, és elemezgettük, hogy mi volt ez. Senna rákérdezett:
– Mi történt?
– Tedd meg vele is! – szólított fel hirtelen Zafrina, egy kaján vigyor kíséretében.
Megtettem. Mivel Sennának nem voltak kifelé ható, támadó jellegű mentális képességei, ezért jóval gyengébb is volt a tudatának az ellenállása az erőmmel szemben. Azonnal összecsuklott, mivel már tudtam, hogy mit kell tennem a cél elérése érdekében. Igaza volt Edwardnak, minden fegyvernek két oldala van. Nincs tisztán védekező fegyver, és nincs olyan támadó fegyver sem, amit ne lehetne védekezésre használni.
– Hihetetlen vagy! Ez nem lehet igaz! Ez olyan, mint Alec a Volturinál, csak te sokkal gyorsabb vagy. Kíváncsi vagyok, hogy hármunkat egyszerre ki tudsz-e ütni?
Megpróbáltam, az egyént körbe vevő buborékkal nem sikerült, de a szokásos védekező ernyőm kiterjesztésekor, amikor elértem őket, képes voltam egy koncentráció lökettel letörni a tudatuk ellenállását. Mind a hárman összeestek. Egyszerűen eszméletüket veszítették, mindannyian. Ahogy kiütöttem őket rájöttem, hogy miután létrehoztam a hatást, nagyon könnyedén, szinte összpontosítás nélkül képes vagyok fenntartani a dolgot, mert az összeomlott tudatuk nem képes védekezni az erőm ellen. Arra jött egy jaguár. Miközben Zafrináékat kiütve tartottam, egy hirtelen ötlettől vezérelve, a jaguár tudatát is bevontam a gömbbe, és amikor elértem az elméjét, egy gyenge lökés kellett csak az erőtérben, hogy a jaguár szépen megvárja, míg odasétálok hozzá és kiszívom a vérét. Amikor befejeztem az étkezést, visszahúztam a gömböt. Zafrináék azonnal magukhoz tértek, persze rögtön tudták az árnyékok változásából, hogy több perc kimaradt a létezésükből. Mosolyogva álltam előttük. Tudtam, hogy nincs többé erő a földön, ami képes lenne nekem ártani, hacsak nem tud úgy meglepni, hogy ne tudjak összpontosítani. Zafrina először visszamosolygott, majd amikor meglátta a jaguár tetemét, láttam a szemében eluralkodni a félelmet, a lehetséges elmúlástól, és a rettegést a képességem erejétől.
– Bella, nem tudok mit mondani. Egyszerűen megrémítesz! Nagyon-nagyon örülök neki, hogy nem az ellenséged, hanem a barátod vagyok.
– Miért félsz tőlem?
– Hát nem érted? Az egyik legerősebb illuzionista vámpír vagyok, őszintén, még nem is találkoztam eddig magamnál erősebbel, erre jössz te, ne haragudj a szóért, de gyenge kis kezdőként, és úgy kikapcsolod a tudatunkat, hogy esélyünk sincs még az önvédelemre se, ráadásul csoportosan is működik a dolog. Bella, a tiéd a legpusztítóbb vámpír képesség a földön. Te úgy lemészárolhattál volna minket, mint a jaguárt. Úgy, hogy nem is lettünk volna a tudatában annak, hogy elmúlunk végleg.
– Ezek szerint egy szörny vagyok a szörnyek között. Te még nem tudod, de azért tudunk itt és most úgy gyakorolni, hogy Edward nem gyanakszik, mert van egy másik gondja velem, amit Carlisle-lal most kutatnak. De szerintem, ha ezt megtudják, le fognak állni. Az a gond eltörpül e mellett az erő mellett, pedig az sem kicsi.
– Miért, mi a gond veled?
– Túl erős vagyok.
– Azt tudom, most tapasztaltam meg.
– Nem, Zafrina, fizikailag vagyok túl erős. – Láttam az arcán, hogy nem érti, ezért elmondtam neki, hogy mi történt a szigeten, az utolsó napon, azzal kiegészítve, hogy Jacob már megölt legalább hat vámpírt, amiből öt újszülött volt. Ellenem viszont még csak védekezni sem tudott, amikor legyűrtem.
– Bella, milyen vámpír lettél te? – kérdezte, kerekedő szemekkel – Az elmondásod alapján a fizikai erőd is túlszárnyal minden eddig ismertet, a szellemi képességedtől pedig kiráz a hideg, ha csak rágondolok, már ne haragudj.
– Nem haragszom! Rád soha! Nélküled és Eleazar nélkül, nem ébredtem volna rá, hogy mire vagyok képes, sőt már nem élnénk, mert tavaly elpusztított volna a Volturi. Csak most jönnének a közelbe! – Láttam a rémületet a szemében, szerintem, meglátta az ádáz, gyilkos tüzet a szememben, amit a Volturi gondolata váltott ki belőlem.
– Menjünk vissza a faluba. El kell mondanom a családomnak, hogy egy fenevaddal élnek egy fedél alatt – mosolyogtam.
– Bella! Ez nem vicc. Te tényleg halálos vagy, még a saját fajtánkra is. Nem szeretnék a Volturi helyében lenni, ha az utadba kerülnek – mondta Senna, aki eddig nem tudott magához térni a sokktól, amit az okozott, hogy rájött, teljességgel védtelen velem szemben. Kachiri pedig szintén félelemmel teli szemekkel bólogatott minden szavára.
– Ne aggódjatok ezen! Ti a barátaim vagytok. Titeket sohasem bántanálak!
Amikor visszatértünk a faluba és beszámoltunk a családomnak az erdőben történt eseményekről, igazi temetői csend lett körülöttem. Még Carlisle sem tudott mit mondani.
Végül vagy ötpercnyi gondolkodás után – ez nálunk az örökkévalósággal egyenértékű, ha gondolkodásról van szó – mégis megszólalt:
– Meg kell keresnünk a románokat!
– Ne! Ők túl gonoszak. Megpróbálnak majd bennünket rávenni a Volturi elleni támadásra, vagy ami még rosszabb, megpróbálják a mi nevünkben felbőszíteni őket, hogy a vesztükbe rohanjanak, amikor Bellával találkoznak – tiltakozott Edward hevesen, miközben védelmezőn átölelt. Mosolyogni kezdtem a gondolaton, hogy mostantól én tudom őt megvédeni, nem pedig ő engem. Hányszor érveltem neki ezzel az átváltozásomért könyörögve régebben.
– Edward, ők a legöregebb vámpírok, akikről tudok, meg kell őket kérdezni, hogy találkoztak-e valaha ilyennel, mint Bella. Lehet, hogy csak szerencsés véletlen, hogy Bellában egy iszonyú erős mentális fegyver, és mindennél nagyobb fizikai erő egyesült. Bár az utóbbiról szerintem jócskán tehetünk mi is. Tudjuk, hogy Alice is hasonló Bellához, csak nem ilyen pusztítóak a képességei.
– Tudom én is, hogy Alice a látszat ellenére erősebb Emmettnél is. De nem akarom, hogy akinek nem muszáj, az tudjon Bella erejéről. Nem akarom, hogy a Volturi csak azért ránk szálljon, hogy Bellát valami módon magukhoz ragadják.
– Inkább megölném őket, vagy magamat valahogy, mint hogy közéjük álljak – jelentettem ki hirtelen, olyan jégcsap-hideg magabiztossággal, hogy láttam a saját családom arcára kiülni a borzalmat. Megijedtem attól, hogy ilyen hatást váltok ki a szeretteimből. Láttam, hogy egyszerűen félnek tőlem.
– Mi bajotok van? Emberként nem bántottatok, most meg féltek tőlem? Mikor értitek már meg végre, hogy ti a családom vagytok. Meghalnék inkább, semhogy ártsak bármelyikőtöknek is. Szeretlek titeket, nélkületek nincs értelme léteznem. Edward és Nessie elvesztése esetén valószínűleg önként máglyára vetném magam, de akárki helyett is meghalnék, túl jelentéktelen vagyok hozzátok képest.
– Bella, ne mondj ilyet! – szólalt meg Carlisle, belefojtva a szót Edwardba. – Bella, a legerősebb vámpír vagy, akivel valaha találkoztam. Ráadásul ez párosul egy halálos és gyors mentális erővel, ami nyugodtan állítom, legyőzhetetlenné tesz téged. Bella, komolyan mondom, nem szeretnék az ellenséged lenni. Feltehetőleg az első támadó mozdulatom lenne az utolsó is, mielőtt elpusztítanál.
– Carlisle, ne mondd ezt! Én nem vagyok sem halálos, sem pedig legyőzhetetlen.
– Bella! – szólt közbe Jasper ezúttal. – Játsszunk el a gondolattal! Azt veszed észre, hogy egy idegen vámpír megtámadja Nessie-t az erdőben, miközben te egy kilométerre vagy tőle. Mit tennél?
– Kiütném a tudatát, odarohannék és széttépném! – válaszoltam azonnal, a dühtől és a harci láztól elvakultan, eközben éreztem, hogy elönti a számat a méreg, mialatt beszélek, és nagyon, de nagyon gyilkolni akartam. Persze mindezt csak azért, mert magam elé képzeltem a helyzetet, amit Jasper felvázolt.
– Erről beszélünk, Bella! – szólt bele Edward is az eszmecserébe. – Te másfél kilométer távolságból bárkit harcképtelenné tudsz tenni úgy, hogy nincs esélye védekezni. Utána a magatehetetlen áldozatodat széttéped, mint egy papírlapot. Valójában a fizikai erőd önmagában halálossá tesz. Nekem, amikor Jacobbal harcolok, csak azért van esélyem, mert látom, hogy mire készül. Ő egymaga halálos veszély bármelyik vámpírra. De ő maga mondta, hogy meg se tud moccanni a szorításodban, szerinted mekkora erő van benned? Szerintem még Felix is gyenge csecsemő a te erődhöz. De neked ez nem elég, teljes öntudatlanságba taszítod az ellenfeled. Bella, a leghalálosabb fegyver vagy a vámpírok között.
Megdöbbentem. Rájöttem, hogy igaza van. Lenéztem a két vékonyka karomra, és képtelen voltam elhinni, amit mondanak. Pedig már réges-régen megtanultam Edwardtól, hogy a vámpíroknál sosem szabad bedőlni a látszatnak. Megrémültem a gondolattól, ami testet öltött az elmémben, a megcáfolhatatlan igazságtartalma volt, ami megrémített. Csúcsragadozó lettem a csúcsragadozók felett. Megijedtem a lehetőségtől, hogy egyszer, véletlenül elveszítem az önuralmam, és megölök valakit, akit nem akarok.
– Öljetek meg! Most rögtön! – szólaltam meg hirtelen, láttam Edward arcán a mérhetetlen fájdalmat átsuhanni, de nem volt más megoldás. – Rosalie majd felneveli Nessie-t. Túl veszélyes vagyok a világra.
– Nem! – ordította, Edward. – Ezt még egyszer ki ne ejtsd a szádon!
– Miért? Akkor megölsz? – kérdeztem tőle, a humor legkisebb szikrája nélkül.
– Bella! – vette át a szót Carlisle újra. – Álljunk meg egy-két gondolat erejéig! Ahogy arra tudtunk vigyázni, hogy ne essen bajod, míg ember voltál, ezután majd arra vigyázunk, hogy másokra ne jelents felesleges veszélyt. Ezt megígérem! Kérlek, gondolj bele a lehetőségekbe! A Volturi akaratával szemben tehetetlenek voltunk eddig. Csak azért tűrték el a létezésünket, mert nem jelentettünk veszélyt senkire. De tudom, hogy nem egy vámpírt megöltek, valamilyen mondvacsinált ürüggyel, csak azért, mert a mi példánkat akarta követni. Veled az oldalunkon viszont talán többen is lehetünk egy napon, mint a Volturi. Bella, te lehetsz a beteljesítője az álmomnak, annak az álomnak, amit háromszáz-sok éve dédelgetek, hogy a vámpírok békében élnek az emberek mellett. Segíts nekem ebben. Ne akard magad elpusztítani. Te egy lehetséges ragyogó jövőt jelenthetsz, nem pedig veszélyt.
Carlisle szavai időt adtak az elmémnek, hogy fusson egynéhány kört, a kijelentésem ellenére a létfenntartási ösztönöm dolgozni kezdett. Beindult, hogy próbáljon kiutat keresni a leggyorsabb és legcélravezetőbb megoldás elől, nevezetesen a pusztulásom elől. Végül villámként hasított belém, amit Carlisle az első vadászatom után mondott, mikor szegény Jasper elmenekült, mert nem tudott napirendre térni az önuralmamtól: „Talán ez az ő tehetsége, mondhatjuk.” Igen, az egyik tehetségem a hihetetlen önkontroll, ami kellett is ehhez a másik pusztító tehetséghez, ami úgy tűnik, mostanra teljesedett ki. Szerencse, hogy nem fordítva jöttek elő belőlem a képességek. Mostanra már a fél kontinens halott lenne emberestől, vámpírostól, alakváltóstól együtt. Ahogy ez átfutott az elmémen, hirtelen nyugalom szállt meg, mindennél erősebb nyugalom. Még soha nem éreztem ilyen nyugodtnak magam, még emberként sem. Amióta vámpír lettem, sohasem mertem nyugodt lenni, mert nem tudhattam, hogy egy hirtelen érzelmi kitörés mikor változtat át egy őrjöngő szörnyeteggé, ami képtelen uralkodni magán, de most ez hirtelen megváltozott. A nyugalom mögött megéreztem azt a mérhetetlen, és elsöprő hatalmat, ami megadatott nekem, és a nyugalmat, mert teljesen biztos vagyok benne, hogy tudom uralni magam, bármilyen körülmények között. Ebben a pillanatban kristályosodott ki a gondolat, ami meggyőződéssé is vált, azonnal. Élet és halál ura vagyok magam körül másfél kilométeres körön belül, legyen szó bármilyen életformáról. Tehát akiket szeretek, ha másfél kilométeren belül vannak, meg tudom védeni bármilyen ártó szándéktól, legyen az tudatos, vagy ösztönös. Rájöttem, hogy az eszelős félelem, ami eltöltött eddig a hatalmam miatt, csak azért volt, mert nem tudtam, hogy képes vagyok-e uralni. De ez már nem volt kérdés, hiszen feltételek nélkül állította mindenki, aki csak ismert, hogy nálam nagyobb önuralma senkinek sincs, sem az emberek, sem pedig a vámpírok között, tehát biztonságosnak mondható a létezésem, és az életben maradásom. Nagyot szusszantam, mikor ezt végiggondoltam. Felnéztem, és azt láttam, hogy mindenki engem néz, és csend van körülöttem. Úgy látszik ez a gondolatkör lassabban ment, mint kellett volna. Kezdett kínos lenni a csend. Hirtelen kíváncsi lettem egy másik dologra. Edwardra néztem, majd koncentrálni kezdtem. Láttam, hogy először megrémült, aztán hirtelen elcsodálkozott. Eddig, ha be akartam engedni az elmémbe, olyan erősen kellett koncentrálnom, hogy még a fejemet is megfogtam, most viszont, ahogy hirtelen megtaláltam az agyam rejtett képességeihez vezető utat, ez is nagyon egyszerű lett. Egy pillanat alatt elmondtam neki a gondolataimat, amik az előbb zajlottak le a fejemben. Beleborzongott abba, hogy görcsös koncentrálás helyett, mosolyogva nyitogatom neki a gondolataimat, olyan könnyedén, mintha csak kis fiókokat huzigálnék. Amikor a végére értem, mutattam neki még valamit, hiszen tudtam, csak ő láthatja. Egy szemtelen vigyor kíséretében felidéztem neki az utolsó szeretkezésünket a tengerben. Majd szóban hozzátettem:
– Átgondoltam! Örökké akarok létezni, veletek együtt, hogy jobbá tegyem a világot!
Carlisle önelégülten mosolygott, azt hitte, hogy ő győzött meg. Edward viszont pontosan tudta, hogy mi motiválja a további létezésemet, és azt is tudta, hogy ebben neki nem kis része van. Pontosan tudta, hogy mit akartam neki mutatni a szex-jelenetünkkel.
– Carlisle, tudom, mire gondolsz, de bocsáss meg érte, ki kell téged ábrándítanom, nem tudnátok megóvni anélkül, hogy kárt ne tennék bennetek! Más valami jutott eszembe.
– Micsoda?
– Emlékszel rá pontosan – tudtam, hogy igen, csak azt akartam, hogy az ő szájából hangozzon el a mondat, a többiek miatt –, mit mondtál a tehetségemmel kapcsolatosan, az első vadászatom után?
– Persze, azt mondtam, hogy lehet, hogy a mindenkinél erősebb önuralom a tehetséged, ezért tudtál megállni újszülöttként, hogy ne öld meg azt a szerencsétlen túrázót.
– Carlisle, lehetséges az, hogy valakinek két tehetsége van, vagy az, hogy két egymást kiegészítő tehetsége?
– Miért is ne? Több olyan vámpírról is tudok, aki nem csak egy dologban jó. – Láttam rajta, hogy kezdi megérteni a gondolataim lényegét.
– Köszönöm a válaszodat! Ezen tények tudatában, ki merem jelenteni, hogy nem vagyok veszélyes a körülöttem levőkre, ha azok nem akarnak ártani nekünk. Itt és most ünnepélyesen megígérem – megfogtam Edward kezét az egyik kezemmel, a másikkal pedig a címeres medált a nyakamban, tudtam, hogy Carlisle látja, és tudja, hogy a családi címerre és ezzel együtt a fő elveinkre esküszöm meg –, hogy soha semmilyen körülmények között nem használom a hatalmamat ártatlanok ellen, viszont bárkire irgalom nélkül lecsapok vele, aki hitetlenül, hazug, csaló módon és igazságtalanul ártani próbál bárkinek. Legyen az ember, vámpír, vérfarkas vagy bármilyen más élőlény.
Döbbent, de ugyanakkor könnyű lett a csend. Eloszlott a bizonytalanság és a rettegés. Még két napot töltöttünk a környéken, azután elindultunk hazafelé. Az indulás előtt még elmentünk vadászni. Hát… kiakasztó volt velem ez a vadászat. Túlságosan is könnyedén tudtam használni az erőmet. Sportot kezdtem űzni belőle. Csak a vérengzés maradt meg a vadászatból. A végén már könyörögtek, hogy hagyjam őket harcolni is az állatokkal, ugyanis bármilyen zsákmányként számba vehető lény volt másfél kilométeren belül, azonnal öntudatlan állapotba vittem. Csak ki kellett szívni a vérüket. Nevettem az egészen. Carlisle szólalt meg, viccelődve, a vadászat vége felé:
– Bella, mindig is mondtam, hogy különleges vagy. Ne félj semmitől! A Volturi egy hatalmas, és önző erő a vámpírok világában, de te megeszed őket reggelire, úgy, ahogy vannak. Alec-kel, Jane-nel, Felixszel és Demetrivel együtt, úgy, hogy még csak a körmöd se piszkolod be velük.
Aztán hirtelen történt valami. Jasper szinte megdermedt futtában, majd nem sokkal később Edward is lefagyott, amint Jasper gondolatai kitisztulhattak. Alice egy másodperc alatt Jasper mellett termett. Carlisle-lal egymásra néztünk, teljesen értetlenül. Végül nem bírván a kíváncsiságommal, megkérdeztem őket:
– Jasper, mi történt?

Folytatása következik...

ui.: Nyugalom, nem kell két hetet várni! Jövő pénteken jön a második fele.