8. fejezet

Üdvözlet nektek, drága olvasóim!

Bocsánatot kell kérnem tőletek, amiért nem frissítettem időben, de sajnos, gépzűrjeim voltak, így azok elhárításába kellett fektetnem az energiáimat. Mostantól viszont, remélhetőleg, minden a megszokott ütemben fog menni. Mint láthatjátok, bepótoltam az elmaradást is, így napra kész vagyok újra.

Jó olvasást!

8. Újra itthon

Seattle-be egyszerre érkeztünk meg Rosalie-vel és Emmett-tel. Velük mi, „szigetlakók” nem találkoztunk a Rióba érkezésünk óta. Ugyanis ők két héttel korábban hazatértek az Államokba, hogy Alice egyik látomásának megfelelően felszámoljanak néhány ingatlan alapú befektetést. Időben el kellett kezdenünk, hogy ne legyen feltűnő. Rengeteg ilyen jellegű befektetése volt a családunknak. Alice látomása a világgazdaság állásáról az elkövetkező néhány évre pedig nem volt szívderítő, hogy finoman fogalmazzak. Ebből a külön úton járásból adódóan kettőjüknek fogalma sem volt a körülöttem történt változásokról. Emmett-nek viszont rögtön feltűnt, hogy már nem szürke kisegérként kullogok a többiek után kifelé a repülőből, hanem az elsők közt, egymás mellett Edwarddal, Carlisle-lal és Esmével jövök át a várótermen, büszkén felemelt fejjel, teljesen egyenrangúan a többiekkel.
– Mi történt, húgocskám? Carlisle feltalált neked egy önbizalom-injekciót? – mondta hatalmas jókedvvel a hangjában, ahogy üdvözlésképpen átölelt.
– Nem, csak egy kicsit megváltozott az önértékelésem, mióta nem találkoztunk. Magabiztosabb és erősebb lettem. – Tudtam, hogy lecsapja a mondatomban megbúvó magas labdát.
– Nana! Azt majd meglátjuk. – A körülöttünk álló embereknek fogalma sem lehetett róla, de Emmett akkora erővel tapogatta meg a karjaimat, amitől akármilyen halandónak péppé lapult volna a keze.
– Fogadás? Este, otthon megkóstoljuk egymást? – kérdeztem tőle, miközben viszonoztam a kis mutatványát. Kíváncsi voltam az erőmre, és a környezetemben ő volt a legjobb tesztalany. Meg tudtam azt is, hogy a fogadásnak képtelen ellenállni.
– Naná! – kurjantotta vidáman. Majd amikor megérezte az erőt, amivel visszaszorítottam a karját, nagyon gyorsan lehervadt a mosoly az arcáról.
– Au! Bella, ez fájt! – Riadt és hitetlenkedő szemekkel nézett Rosalie-ra, aki teljesen összezavarodva állt, félig a háta mögött. Rosalie-t az zavarta meg, hogy Emmett úgy vágott fájdalmas arcot a szorításomtól, hogy közben ő látta, hogy még csak nem is erőlködöm azon, hogy fájdalmat tudjak okozni Emmettnek. A többiek pedig magától értetődőnek vették az események ilyen kimenetelét. Rosalie-nak az is feltűnt, ami egy férfinak sohasem, látta a „végzet asszonya” jelleget a megjelenésemben, ami eddig az ő pozíciója volt a családunkban. Viszont éreztem, az ő manöken szépsége ellenére, hogy nem én érzem magam szürke egérnek a csapatban, hanem ő.
– Induljunk haza! Útközben szeretnélek titeket megkérni valamire – szóltam az egész családhoz. Ők pedig az ellenkezés, vagy a rosszallás legkisebb jele nélkül követtek. Holott eddig így, az egész családnak utasítást adni, csak Carlisle-nak volt „joga”, egyedül. Rosalie és Emmett kővé dermedtek az utasításomtól.
– Gyerünk, gyerünk! Bellának igaza van – kezdte őket noszogatni Carlisle.
– Ki ő? Már egy újszülött is parancsolgathat ebben a… családban? – fakadt ki Rosalie-ból, az igazi énje.
– Rosalie! Bellának ugyanolyan jogai vannak a családban, mint bárki másnak. Ne merd megkérdőjelezni egyetlen döntését se, vagy bármit, amit mond! Világos? – szólt hozzá Carlisle, olyan zord és fenyegető hangnemben, hogyha a beszéddel fagyasztani lehetne, akkor az egész reptér jéggé fagyott volna.
– Mi van veletek? Mit tett Bella, hogy a talpát nyaljátok, mint a kutyája? – sütött belőle az ellenszenv az irányomba, miközben Jacobra nézett, ő pedig egy emberi fül számára halhatatlan morgással viszonozta neki. Szívből sajnáltam ezt, mert az átalakulásom óta gyakorlatilag jó barátnők és anyák voltunk, közösen. Nessie, mivel régóta nem látta, most is az ő kezében volt.
– Rosie néni! – szólt bele Nessie a beszélgetésbe, ami kezdett eldurvulni. – Útközben az autóban elmagyarázom, hogy mi történt. Miért tiszteljük anyát ennyire, mindannyian.
– Tisztelitek? – kérdezett vissza kerekedő szemekkel Rosalie.
– Igen, Rosalie! – vágta rá szinte egyszerre mindenki, aki velem egyszerre érkezett haza.
– Rosalie, meg fogod érteni. Ne haragudj rám ezért, én se tehetek róla, hogy így alakulnak a dolgok. Rajtam kívülálló okok miatt, még én is kénytelen vagyok saját magammal szemben tiszteletet érezni.
– Most már nem értek semmit. Nessie, nagyon remélem, te mindenre tudsz magyarázatot adni!
– Mielőtt kiérünk a reptérről, meg kéne beszélnünk valamit. Azt, ami miatt azt kértem, hogy néhány nappal hamarabb jöjjünk haza. Charlie és Sue Clearwater úgy döntöttek, hogy összeköltöznek. Ezért szükségük van a régi szobámra Seth és Leah számára. Még egyszer szeretném a szobámat látni, mielőtt megszűnik. Ez a rész idáig csak az én problémám, de szeretném, ha néhányan eljönnétek segíteni a költözésben, bár egymagam is megoldhatnám, amilyen erőben mostanság vagyok. – itt Rosalie-re és Emmettre sandítottam egy elhúzott fél mosollyal, nem tudom, fogták-e az eldugott lényeget a mondatban. – Nem akarom ugyanis apámékat megijeszteni túlságosan a képességeimmel. Edward, Emmett és talán… Jazz? – néztem rá kérdőn. – Ki jön velem?
– Szerintem menjünk haza előbb, pakoljunk le gyorsan, utána pedig menjünk mindannyian. Hiszen egy család vagyunk – vetette fel Esme, átkarolva Carlisle, és az én derekamat, majd olyan halkan és gyorsan, hogy emberi füllel nem lehetett hallani, hozzátette: – A természetfeletti erők családja, meg azoké, akik tudnak róla.
– Köszönöm, Esme! De azt hiszem, erre egyáltalán nincs szükség.
– Ne szabadkozz! – Már vidáman mosolygott az egész család közben, Esme közelében elpárolgott mindenkiből a düh és feszültség.
– Megyünk és kész!
– Ha képes lenne rá, most a feje búbjáig vörös lenne! – vetette közbe az arckifejezésemet látva, medvehangján nevetve Emmett, miközben Jacobbal összeölelkeztek a viszontlátás örömére.
Tényleg úgy éreztem, hogy elpirultam, holott tudtam, hogy ez lehetetlen. A reptér kijáratánál tudtam, hogy legalább két autó fog ránk várni, de a leszállásig azt hittem, hogy majd Emmett és Rosalie lesz a két sofőr, de mivel ők egyszerre jöttek meg velünk, elképzelésem sem volt arról, hogyan jutunk haza. Legnagyobb meglepetésemre az ajtóban apám cirkálója (eléggé elítélendő módon, kihasználva a villogókat a kocsi tetején, a tilosban parkolva), Carlisle AMG-je és Edward Volvója várt ránk. Az egésznek a betetőzése pedig, hogy apám és Seth mellett, Leah volt a harmadik sofőr. Látszott rajta, hogy továbbra sem szeret minket, de legalább elfogadta a helyzetet, ami kialakult. Hálás vagyok neki.
– Leah – szóltam hozzá két lépés távolságból –, tudom, hogy nem szeretsz, amióta átváltoztam, bár előtte sem kedveltél igazán, de hidd el, a külsőm és a szomjam leszámítva, ugyanaz az ember vagyok, akinek ismertél. Szeretnélek megölelni, ugyanis ha jól látom, apámat ismerve, hamarosan mostohatestvérek leszünk.
– Na, nem bánom, ölelj meg, de ne hidd, hogy megbocsátom neked, amivé váltál! A fogaidat meg tartsd távol a nyakamtól! - sziszegte a fülembe, amikor megöleltem. - Az a Bella, akit én ismertem, és szerettem, meghalt kétezer-hat szeptember tizedikén, vagy tizenharmadikán. Tényleg mikor haltál meg emberként? Tizedikén vagy tizenharmadikán?
– Én magam se tudom igazán. Tizedikén a méreginjekció eldöntötte a sorsom, de a szívem csak tizenharmadikán reggel szűnt meg dobogni. Carlisle, velünk jönnél? Szeretnék erről beszélgetni veled.
Nem mondanám, hogy Leah örült volna annak, hogy Jacob helyett Carlisle ül be hozzánk Edwardon kívül, de a hirtelen jött kíváncsisága megbékélésre késztette. Később elmondta, arra számított, hogy majd Jacobot, Nessie-t és esetleg Alice-t kell majd fuvaroznia.– Tényleg Leah! Honnan tudtátok, hogy háromautónyian leszünk?
– Mégis, mit tippelsz? A vámpírok közül kinek van rám olyan hatása, hogy rá bír venni, hogy a flancos kocsitokkal, a büdös hullátokat fuvarozzam? – elengedtem a sértegetését a fülem mellett, mert tisztában voltam vele, hogy csak a farkas énje dühöng ellenünk.
– Alice! Miért is lepődök meg rajta? – Persze, Leah-át is Alice tudta egy kicsit megpuhítani közülünk.
– Carlisle! Tulajdonképpen én most akkor tizedikén, vagy tizenharmadikán haltam meg/születtem újjá?
– Bella, ez fogas kérdés. A tizedikei napot, azokkal a sérülésekkel, amiket a szülés közben szereztél, biztos nem élted volna túl. Tehát mondhatjuk, hogy tizedikén meghaltál. Viszont ha abból indulok ki, hogy ha teljesen egészségesen kaptad volna a mérget, ahogy azt előtte terveztük, azt kell mondanom, hogy orvosi szempontból tizedikén kaptál halálos mérgezést, ami ellen a szervezeted tizenharmadikára adta fel a harcot. A keringésed tizenharmadikán szűnt meg, a szíved akkor szűnt meg dobogni örökre, tehát tizenharmadikán születtél újjá. Tehát mindent figyelembe véve, szeptember tizenharmadika az emberi és a vámpír születésnapod is. Egyszerre ünnepeljük mind a kettőt.
– Mi?! Ti azt terveztétek, hogy Bellából vámpírt csináltok? Úgy, hogy semmi oka nem lett volna? – Láttam, hogy elborzadva néz rám, miközben nőttön-nőtt a dühe is az irányomban.
– Nyugodj meg, Leah! Ez az én döntésem volt. Edward ellenezte az utolsó pillanatig, mígnem muszáj volt megtenni ahhoz, hogy ebben a világban maradhassak a szeretteimmel, mindörökre. Carlisle-ék pedig, Edward jóváhagyása nélkül, azt hiszem, soha sem tették volna meg, akárhogy is könyörögtem volna érte. Így legalább beteljesült minden, amit csak akartam, sőt, Nessie-vel még több is.
– Bella, undorodom tőled! Hogy akarhat valaki olyan undorító vérszívóvá válni, mint amilyenek ti vagytok?
– Nem is vagyok annyira undorító, sőt, már ne is haragudj, de semmivel sem vagyok undorítóbb, mint te! Te is megeszed az állatok húsát és vérét, amikor farkasként vadászol. Miben különbözünk? Csak annyiban, hogy én nem eszem meg az áldozatomat, hanem csak a vérét szívom ki. Ennyi. Leah, gondolj bele a helyzetembe! Mi, Edwarddal, örökre szóló és egymás nélkül értelmetlen életet jelentő szerelembe estünk egymással. Nem akartam, hogy a saját dédunokámnak nézzék életem szerelmét mellettem, mielőtt meghalok. Ő, biztosan tudom, szinte azonnal követett volna a halálba, de miért ne élhetnénk örökké, ha lehet?
– Mert nem akartam, hogy elkárhozzon a lelked, mint a mienk.
– Edward, csend legyen! – csattantam fel, de azért egy mosoly átsuhant az arcomon – Ezerszer megbeszéltük, én ebben nem hiszek. Vita lezárva. Mára, hála az égnek, vagy akárminek, nem is lehet rajta változtatni. Az örökkévalóságig együtt leszünk. Sőt, Leah, amilyen érzelmeket táplálsz Jake iránt, lehet, hogy te is az örökkévalóságig itt leszel, mert míg a vámpírok közelében vagy, te sem öregszel, arra remélem, rájöttél. Jacob pedig nem tágít Nessie mellől soha az életben, abban biztos lehetsz.
– Bella! Veled ellentétben én nem akarom kiszívni a környezetemben élő emberekből az életet egy meggondolatlan pillanatban, te viszont igen.
– Leah! Te, ha most nem uralnád magad, akkor farkassá változnál és nekem ugranál, hogy elpusztíts, de nem teszed, mert uralkodsz a vágyaidon. Nekem ugyanilyen uralkodni a szomjamon. Soha nem lesz meggondolatlan pillanatom, nekem elhiheted!
– Leah! Engedd meg, hogy mondjak én is valamit!
– Igen, Carlisle!
– Amit most mondott Bella, abban száz százalékig megbízhatsz. Szerintem még nálam is megbízhatóbban uralja a szomját. A kórházban rengeteg vér folyik a kezem alatt, szó szerint, de olyankor nem vadászom. Vadászat közben, ha ember kerülne a közelembe, valószínűleg nem tudnék uralkodni magamon, de Bella megtette, mint tudod, az első vadászatán. Elárulom neked, olyan szomjas, mint azon a vadászaton, soha többé nem lesz. Ő mégis képes volt megállítani a vágyait. Ilyen önuralom nincs még egy az egész világon, mint neki. De ez így van jól. Olyan erővel és hatalommal, ami neki van, rettegnék tőle még én is, ha nem így lenne.
– Igazán kösz, Carlisle! Most alighanem szereztél nekem egy új ellenséget Leah személyében.
– Hogy érted azt, hogy olyan hatalommal, ami neki van?
– Leah, azt hiszem, ez nem csak rád tartozik, hanem az egész Quileute törzsre és a falkára is. Szerintem holnap Jacob és Nessie átmennek a rezervátumba elmondani, amit Brazíliában felfedeztünk. Pontosabban, amit Bella fedezett fel magában. Nincs arra szó, hogy Bella milyen hatalommal rendelkezik. Ha akarná, elpusztíthatna mindent maga körül úgy, hogy még csak nem is tudnánk a közelébe férkőzni, hogy megállítsuk.
Megérkeztünk a házunkhoz. Ez véget vetett a beszélgetésnek. Egyetlen perc leforgása alatt kirámoltuk a csomagokat. Majd az egész család, immáron ki-ki a saját neki megfelelő autóval megindult a Swan ház felé. Amikor odaértünk, akkor vettem észre Rosalie és Emmett szemében ugyanazt a rettegést, amit néhány nappal korábban láttam a többiek szemében. Mielőtt a fogadalmamat tettem volna. Majd a többiek megnyugtatják őket.
– Szia, Apa! – köszöntem oda Charlie-nak úgy, ahogy világ életemben eddig mindig is tettem.
– Hi, Bells! – szólt vissza, megrökönyödve a díszkíséreten, amivel érkeztem.
– Ne nézz így rám, Apa! Nem tehetek róla, hogy mind jönni akartak segíteni. Csak Edwardot és Emmettet meg talán Jaspert szerettem volna, ha eljönnek, de Esme kitalálta, hogy jöjjünk mindannyian. Úgyhogy most adjatok nekem egy negyedórát, hogy elbúcsúzhassak a szobámtól, aztán kezdhetjük!
– Rendben, Bella! Addig elmegyünk egy kanyar cuccosért a Clearwater házba, oké? – kérdezte Emmett, miközben Seth-szel gyömöszölték egymás testrészeit.
Felrohantam a szobámba, ahol gyakorlatilag az esküvőnk napjának reggele óta nem jártam. Minden ugyanúgy nézett ki, mint amikor utoljára itthagytam. Még az ágytakaró is a földön hevert, ahova éjszakánként álmomban lerúgtam régen. A rövid ágy, ahol annyi éjszakán át aludtam Edward karjaiban, majd magányosan, szív nélkül... – még mindig fájdalmat érzek a mellkasomban, ha eszembe jut az a fél év, Edward rosszul gondolta, az én lelkem nem tudott elkárhozni. Az már elkárhozott abban a percben mikor őt megláttam először, mert akkor, mikor nem volt velem, nekem nem volt se lelkem, se szívem – majd újra együtt. Míg csak el nem jött az esküvő napja. Megsimítottam a hintaszéket, a megsárgult függönyöket. A nem felejtő és tökéletes memóriámba véstem a szoba összes részletét, még a repedéseket is a falon, még az ablakból nyíló kilátást is. Tudtam, hogy valószínűleg soha többé nem fogok ezen az ablakon kinézni. Ég veled, régi szobám, ég veled, Isabella Marie Swan, ég veled, emberi szükségletek. Ti már mindörökre ebben a szobában maradtok. Ebben a pillanatban értettem meg, hogy egy kivételével minden szál örökre megszakad a régi emberi életemmel, amikor kilépek ezen az ajtón. Már csak egyetlen egy szál marad meg. Az anyám. A drága, kelekótya, csupa szív anyám, aki annak idején berendezte ezt a szobát. Az apám nem számított most, ő pontosan tudja, mi vagyok. Most az emberi lelkem egy elveszettnek hitt része az emlékeimbe zárva visszatért hozzám, és tudtam, hogy a felejteni képtelen vámpír emlékezetem miatt mindörökre velem marad, hogy emlékeztessen arra, hogy ki vagyok, hogy miért és mitől lettem az, aki vagyok. Emlékeztet rá, hogy mi a kötelességem, ha már megkaptam a lehetőséget, hogy az idők végezetéig a szerelmemmel és a családommal lehetek. Mindig feláldoztam a magam boldogságát, a mások öröme és boldogulása érdekében, ettől pedig jobban éreztem magam, mintha magamnak értem volna el valamit. Tudtam, hogy ez az érzés, aminek motiválnia kell az egész további létezésemet, hogy jobb helyé tegyük a világot, ahol létezünk. Az erővel, ami nekem van, és a családom tudásával, akaratával erre minden esélyünk meg is van. Szúrni kezdett a szemem, olyan iszonyatosan, ahogy az átváltozásom óta talán csak egyszer. A lelkembe nézve tudtam, hogy most, ha még ember lennék, zokognék egy ideig, hogy lenyugtasson, de erre már semmi szükségem sincs. Egy gondolati parancs az agyam egyik zugából a másikba, és már véget is ért az érzés. Csúcsragadozóként nem uralkodhatnak el rajtam az érzelmek csak úgy. Így pedig, hogy az én akaratomtól függött, hogy gyakorlatilag másfél kilométeren belül ki él, és ki hal erőszakos halált, végképp nem tehettem meg, hogy bármilyen érzelmi hatás befolyásolni tudjon. Még egyszer körülnéztem a szobában, még egyszer bevéstem az agyamba még a levegőben lévő porszemek látványát, ízét is, az egész szoba illatát. Ez volt a régi emberi illatom. Hmm. Igazat kell adnom Edwardnak, tényleg csábítóan finom lehetett az illatom emberként. Lángolni kezdett a torkom a gondolattól, de tudtam, hogy ez az érzés most veszélytelen, hiszen az illat gazdája én magam voltam… valaha. Hátat fordítottam a szobának és kiléptem az ajtón, behúzva azt magam mögött. Vége. Örökre. Isabella Swan tényleg nincs többé. Most már csak Bella Marie Cullen létezik. A szomorúság és a szorongás helyett, amit vártam, hirtelen megkönnyebbülés és felszabadultság, amit éreztem. Furcsa, de megszabadultam egy lelki tehertől. Hirtelen a helyükre kerültek bennem az érzelmek és az emlékek. Mivel önként lettem azzá, ami vagyok, mindig úgy éreztem, hogy még mindig felelősséggel tartozom a régi énem fenntartása iránt. Még mindig élni akartam Bella Swanként és vele egy időben Bella Cullenként is, hogy mindkét élet elvárásainak megfeleljek. Ez viszont hosszú távon lehetetlen vállalkozás. Hiszen senki sem élhet két életet egy időben, főként úgy, ahogy az én két életem eltért egymástól. Bella Swan Bella Cullenként akart élni. Sikerült neki. Boldog vagyok, ha lehet, még boldogabb vagyok, mint eddig bármikor. Bella Swan, az ember életét örökre elraktároztam az emlékezetemben, hogy szükség esetén bármikor feléleszthessem, ha Bella Cullen, a vámpír dilemmába kerül, hogy adott esetben hogyan döntene egy hozzám hasonló ember. Tudtam, hogy szükségem van ezekre az emlékekre, hogy az idők során ne veszítsem el önmagam, azt, ahonnan jöttem.
Lementem lassan a földszintre.
– Kérlek, menjetek és rámoljátok ki! Nem vagyok rá képes, hogy végignézzem azt, ahogy eltűnik. Majd ha már üres lesz a szoba, segítek én is bepakolni, meg rendezkedni.
Jó érzékkel, a csapat az ablakon keresztül oldotta meg a kipakolást úgy, hogy közben Edward az utcán „mászkáló” gondolatokat figyelte, miközben Alice a közeli jövőt kutatta. Örökre hálás leszek a tapintatos megoldásért. A régi cuccaimat Emmett Jeepjébe rakodták a többiek. Azután, hogy én is beszálltam a pakolásba, hihetetlen sebességgel renováltuk ki a szobát, majd rendeztük be újra. Esme és Alice nem bírt magával, míg mi pakoltunk, ők teljesen felújították a konyhát és a nappalit a földszinten. Rá se lehetett ismerni a házra, mikorra végeztünk. Sue rémülten nézett ki a fejéből, sokszor nem is látta a mozgásunkat, olyan gyorsak voltunk. Seth és Emmett Carlisle-nak és Jaspernek dobálta fel az udvarról a szekrényeket meg az ágyakat, miközben Edward percek alatt beszerelt a nappaliba Rosalie-val egy komplett házimozi rendszert. Én személy szerint a lépcső alatti lomkamrából válogattam ki a haszontalan dolgokat, amit Leah alig győzött kihordani, pedig hát ő is farkas volt, tehát erőben és sebességben nem maradt el tőlünk sokban. Mikor végeztünk, szinte egyazon pillanatban álltunk meg mindannyian az új nappaliban. Charlie-nak elállt a szava az új tévétől, amit Alice kerített valahonnan, de hogy mikor, az még az én figyelmem is elkerülte.
– Azért van neki előnye, ha az ember lányai meg a fia természetfeletti lények, a násznépről már nem is beszélve – jelentette ki jóleső fáradsággal a hangjában Charlie, miközben ledobta magát az új tévé elé.
– Apa, sok boldogságot kívánok nektek Sue-val, legyetek annyira boldogok egymással, mint amilyen én vagyok Edwarddal!
– Mindent köszönök nektek! – tette hozzá Sue.
– Azt meg kell hagyni, hogy gyors házfelújításban verhetetlen egy csapat vagytok – szólt közbe nem kicsi elismeréssel, és talán egy kis melegséggel a hangjában Leah.
Lehet, hogy megtörik a jég? Nem vagyok biztos benne, majd Edward elmondja, mi járt Leah fejében.
– Hogy voltatok képesek erre, amikor egész éjjel utaztatok? – kérdezte meg Sue. Tudtam, biztosan arra gondolhat, hogy fáradtak vagyunk.
– Sue, te tudsz a legkevesebbet rólunk. Mi soha nem fáradunk el, és nem is alszunk. Bármikor hívhatsz minket, ha segítség kell. Akár még hajnali háromkor is. Ha bármilyen kérdésed van velünk kapcsolatban, kérdezd csak meg Seth-től. Ő több időt töltött a Cullen házban, mint bárki más halandó, engem is beleértve.
– Akkor ezért érzem rajta állandóan a szagotokat, már teljesen átjárta – szólt be Leah egy mosollyal az arcán, oldalba bökve közben a testvérét.
– Azt hiszem, ki merem jelenteni Carlisle és Esme nevében is, hogy a Cullen ház ajtaja nyitva áll előtted is. Szívesen látott vendégek vagytok bármikor.
– Ideje hazamennünk! – vette át a szót Carlisle.
Amilyen gyorsan jöttünk, olyan gyorsan távoztunk is Charlie házából. Amikor az út végén feltűnt a Cullen-ház, valahogy másnak láttam, mint eddig. Aztán rájöttem miért. Eddig ez volt az a ház, ahol mindig csak vendégnek éreztem magam. Ez most megváltozott, az igazi otthonom továbbra is a közös kis erdei házunk Edwarddal, a második otthonom pedig eddig Charlie háza volt, de most már ez a ház a második otthonom és Charlie háza az, ahová mostantól csak vendégként fogok belépni. De a volt szobámban átgondolt dolgok miatt tudtam, hogy ez így helyes. Én már mindörökre ehhez a világhoz tartozom, mert ide akartam tartozni, csak időre volt szükségem, hogy ezt a tényt felismerjem.
Emmett zavarta meg az elmélkedésemet.
– Bella, szkander, vagy birkózás? Válassz!
– Mi van?
– A fogadásunk a reptéren, vagy berezeltél?
– Én, tőled? Neked viszont van félnivalód!
– Miért, feltaláltad a vámpír energiaitalt?
– Sok a szöveg, Emmett! Mutass valamit! – Nem tehettem róla, de az a hangnem, amiben megszólalt, egyszerűen feldühített, meg akartam leckéztetni. Kimentünk a folyópartra, ahol előző ősszel már egyszer szkanderoztunk. Mivel akkor elpusztítottam az egyetlen alkalmas szikladarabot, most csak a birkózás jöhetett szóba. Nem tartott sokáig. Emmett elsőre nem talált fogást rajtam, mert egyszerűen túl gyorsan fordultam ki az útjából. Elkaptam a két hatalmas karját, mögé fordultam, a fejem felett, mint egy tollpárnát átdobtam magam elé. Letepertem a földre, a mellkasára ültem, a kezeit pedig egyszerűen a kavicsok közé nyomtam, úgy hogy közben azok homokká zúzódtak. Mozdulásra képtelen volt. Láttam a fájdalmat a szemében a szorításomtól, ezért engedtem rajta egy kicsit. Megpróbált kitörni, nagyon kár volt próbálkoznia. A következő pillanatban hasra fordítottam, továbbra is rajta ülve, majd elkaptam a fejét és nagyon kicsi kellett volna ahhoz, hogy letépjem. Ebben a pillanatban kétszer a földre csapott maga mellett, ezzel jelezve, hogy feladta a küzdelmet. Abban a tízezred-másodpercben már szabad is lett. A többiek csodálkozva nézték, hogy az egyik pillanatban még Emmett hátán ülök, a következőben pedig mellettük állok. Még vámpírszemmel nézve is iszonyú gyors lettem.
– Na, Emmett, elismered, hogy erősebb vagyok nálad?
– El – mondta mérhetetlen szomorúsággal a hangjában.
– Emmett, ne légy szomorú! – vigasztalta Carlisle. – Te kötöttél bele Bellába, hát viseld a következményeit! Azt még nem is láttad milyen, amikor úgy vadászik, hogy a képességét használja. Bella, iszonyatosan erős és gyors vagy – kuncogott Carlisle, miközben rám nézett.
Hangosan nevetni kezdtem, amikor rájöttem, hogy Carlisle most fogja ecsetelni az új vadászati stílusomat, ami ugyan nagyon kellemes volt a maga módján, de nem volt sportszerű az áldozattal szemben, ezért én sem vadásztam így. A hagyományos módon legalább megmaradt az egyenrangúság illúziója.
– Miért, az milyen?
– Egy szóval? Kiakasztó!
– Mi benne a kiakasztó?
– Az, hogy öntudatlanná teszi az áldozatot, lazán odasétál, kiszívja a vérét, majd továbbáll úgy, hogy még csak nem is kell sietnie. Elég neki, ha a lehetséges préda másfél kilométernél közelebb van.
– Ez hihetetlen!
– Pedig hidd el! Rióban már könyörögtünk neki, hogy hagyjon végre vadászni minket, de ez a kis boszorkány csak nevetett rajtunk. Minden zsákmányállatot, ami másfél kilométeren belül volt, egyszerűen kiütött, ott feküdtek a földön, várva, hogy kiszívjuk a vérüket. Elképesztő volt.
Emmett félelemmel vegyes tisztelettel nézett rám. Miközben én a vállaimat felrántva mosolyogtam rá.
– Ez van. A képességeimről nem tehetek. – mondtam neki engesztelően.
Véget ért egy újabb nap. Elbúcsúztunk mindenkitől, és hármasban megindultunk a saját kis világunk felé, hogy Edwarddal megtapasztaljunk valami olyat, amit eddig még nem, mialatt Nessie alszik. Leírhatatlanul csodálatos éjszaka volt. Már különösebb megerőltetés nélkül tudtam kiiktatva tartani a védőpajzsomat, ezért Edward mindent látott, amire csak vágyom. Ilyetén módon mindig tudta, hogy nekem mitől lesz még jobb, amit teszünk éppen, mint amilyen valaha is volt. Olyan őrjítő magasságokba csaptak fel az érzelmeink, hogy abban a pillanatban, amikor mindennek a csúcsán voltunk, megőrülve egymás testétől azt éreztem, hogy ugyanúgy elveszítem az önuralmamat, mint emberként. Néhány perc kimaradt a létezésemből. Nem tudtam, mi történik, később arra következtetésre jutottunk, hogy kiütöttem a saját tudatunkat arra a néhány percre, mivel ő sem emlékezett semmire. Veszélyes volt, ezzel teljes mértékben tisztában voltunk mindketten, de olyan emberiek voltunk ettől a tudatvesztéses állapottól, hogy újra kezdtük az egészet és ugyanaz lett a vége. Nem tudtunk betelni az érzéseinkkel, ezért újra kezdtük még egyszer, egyfolytában újra, és újra, és újra…
Míg Nessie fel nem ébredt reggel. Nehéz nappal várt ránk. El kellett mondani a Quileute-oknak a képességeimben bekövetkezett változásokat. Meg kellett őket nyugtatni, mielőtt valami olyan történik, ami miatt megijednek és túlreagálják a dolgokat.