Drága Olvasóim!
Szépen sutyiban bepótoltam itt gyorsan a lemaradásomat. Remélem, nem lesz több ilyen. Viszont van egy másik fontos közlendőm is: ezzel a fejezettel még én is hadilábon állok. Amikor írtam eléggé elborult lelkiállapotban voltam, és ez, sajnos, tükröződik a fejezet tartalmán is. Többször nekiugrottam, hogy át/újraírjam, de egyszerűen nem megy, viszont ez az alapja a következő fejezet indulásának, így nem lehet/nincs szívem egyszerűen eldobni.
Meg van még egy dolog, ebben a fejezetben van egy elrejtett utalás egy másik fantasy sorozatra. Kíváncsi vagyok hányan és milyen gyorsan jönnek rá, hogy melyik könyvsorozatról és azon belül kikről van szó. Kommentekben lehet tippelni, amiket most ideiglenesen rejtetté fogok tenni!
Jó olvasást!
Szépen sutyiban bepótoltam itt gyorsan a lemaradásomat. Remélem, nem lesz több ilyen. Viszont van egy másik fontos közlendőm is: ezzel a fejezettel még én is hadilábon állok. Amikor írtam eléggé elborult lelkiállapotban voltam, és ez, sajnos, tükröződik a fejezet tartalmán is. Többször nekiugrottam, hogy át/újraírjam, de egyszerűen nem megy, viszont ez az alapja a következő fejezet indulásának, így nem lehet/nincs szívem egyszerűen eldobni.
Meg van még egy dolog, ebben a fejezetben van egy elrejtett utalás egy másik fantasy sorozatra. Kíváncsi vagyok hányan és milyen gyorsan jönnek rá, hogy melyik könyvsorozatról és azon belül kikről van szó. Kommentekben lehet tippelni, amiket most ideiglenesen rejtetté fogok tenni!
Jó olvasást!
Új iskola, új kocsi, új meglepetések
Közelít a szeptember. Ideje felkészülni az egyetemre. Elsősorban nekem. A velőmig XXI. századi gyerek vagyok. Nem okoz gondot a számítógépek és úgy általában a technika használata, de amit a családom tud… Nem vagyok irigy a tudására senkinek, de még Esme is, akitől a legtávolabb állt az egész, még szerintem ő is képes lett volna néhány perc alatt feltörni bármilyen számítógépes rendszert. Ha jobban belegondolok, nincs ebben semmi rendkívüli. Mindannyian vámpírként élték végig a számítástechnika forradalmát. A fejlődéssel egy időben tanulták meg azt használni, így jobban tudtak programozni, vagy egy hálózattal bánni, mint bármilyen zseni az emberek között, alapjaiban értik az egésznek a működését. Nem akartam lemaradni a tudásban. Edward és Nessie segítségével nem volt ezen a téren nehéz a dolgom. Nessie-n keresztül Edward nagyon gyorsan feltöltötte a fejemet a szükséges tudnivalókkal. Még zongorázni is megtanított, persze nem tudtam úgy játszani, mint ő, de legalább kottából le tudtam játszani mindent, egy átlagembernél kicsit jobban. Viszont az én tudásszomjam kielégítése közben elfeledkeztünk arról az apróságról, hogy Nessie is megjegyzett közben mindent, amit Edward átadott nekem. Azután Rosalie-tól is megtanultam ezt-azt az autóinkról, hogy ha valami történik menet közben, ne legyen rá szükségem, hogy szerelőt hívjak. Nessie tudása, és hát, időnként Edwardé is, az enyémmel együtt gyarapodott napról-napra. Ennek meglepő, és mulatságos következménye lett. Egy délután, mikor Nessie Jake-kel együtt Charlie-nál ütötte éppen agyon az időt, Charlie-t felhívta Mrs. Newton, hogy menjen ki hozzá az üzletbe, mert rajtakapott egy turistát, aki a kosár helyett a zsebébe pakolta az árut, és hát… intézkedni kellene. Ez ellen apámnak semmi kifogása nem volt, csak a kék-fehér cirkálójának. Jacobbal együtt bebújtak a motortérbe, de azon kívül, hogy néztek maguk elé, nemigen tudtak mit kezdeni a kocsival. Apámnak sose volt érzéke az autószereléshez, Jacobnak meg mindig öregebb járgányai voltak, így egy modern, mindenféle elektronikával telizsúfolt motorral nemigen tudott mit kezdeni. Ekkor lepte meg őket Nessie. Beugrott a kocsiba, és az ellenkezésük ellenére, megpróbálta beindítani. Amikor ez nem jött neki össze, a Rosalie-tól eltanult technikával kiszedte a kocsi számítógépéből a valószínű hibát. Majd mivel túl lusta volt felrohanni az emeletre, hogy hozzáférjen az internethez, ott helyben feltörte a rendőrségi terminált a kocsiban, felment a netre, feltörte a gyári javítási adatbázist majd öt perc leforgása alatt, három szerszámmal megjavította az autót úgy, hogy közben, még csak össze sem piszkolta a kezét. Apám nem tudott megszólalni, amikor meglátta, hogy Nessie netezik a rendőrségi terminálon keresztül, Jacob meg teljesen összetört lélekben, mint autószerelő, de ezután még jobban szerette Nessie-t, ha lehetett még fokozni azt, amit egyébként is érzett iránta. Ezután már nem csak szerette és ragaszkodott hozzá, hanem tisztelte is, mert volt valami, amiben biztos jobb volt nála, máris. Szegény Jacob, ha rászokunk a családban arra, hogy Edward és Nessie képességeit kiaknázva tanítsuk meg egymást arra, amit mi tudunk és ezt Nessie mind megjegyzi –, kétségem nem volt felőle, hogy ugyanolyan jó memóriája van, mint egy vámpírnak – akkor még nagyon sokszor fog meglepődni a jövőben Nessie tudásán.
Eljött annak is az ideje, hogy lecseréljük Edward S60R-jét egy másik autóra, ami jó lesz hétköznapi bejárásra, az egyetemre. Ez az autó már ötödik éve szolgálta Edwardot. Azóta, amióta Forksba költöztek. Érdekes módon annak ellenére, hogy Emmett Jeepjét leszámítva európai autók voltak a családban, mindenki a legjobban a Volvót szerette, ha el kellett csak úgy szaladni valahova nagyobb feltűnés nélkül. Ez sem volt teljesen hétköznapi kinézetű, de még mindig ez a kocsi volt a legkevésbé feltűnő az összes közül. Mert azt nem lehet mondani, hogy AMG Mercedesből minden sarkon kettő állna az államok területén, ugyanúgy, ahogy Rosalie tűzpiros M3 BMW-je, vagy Alice sárga Porsche Carrerája sem volt annyira hétköznapi látvány, hogy észre ne vegyék. Edward Ferrari F430-as Spiderjéről, meg az én Barabusomról már nem is beszélve. Nem akartuk szem elől téveszteni, ezért nem gondolkoztunk azon, hogy beadjuk a kereskedésbe, arról nem is beszélve, hogy jóval környezetbarátabb, és takarékosabb volt sok amerikai autónál. Ezért azután nem eladtuk a kocsit, hanem kapott egy egyszerű Washington állami rendszámot a cullenes helyett, és nekiajándékoztuk Seth-nek meg Leah-nak, gyakorlatilag apáméknak. Az erőről és sebességről persze képtelenek voltunk lemondani. Már én is ugyanolyan őrült sebesség-megszállott voltam, mint bárki a családban. Tényleg ez volt a gyengéje a fajtámnak. Ezért aztán nem bírtuk ki, olyan kocsit hozattunk, ami elég hétköznapinak tűnt, de azért volt benne spiritusz. Meg azért elég sűrűn lehetett belőle látni felénk is, persze nem azt a felszereltséget, ami nekünk jött, de erről az autón, egy kis feliraton meg a dupla kipufogón kívül semmi sem árulkodott. A méretéhez és az erejéhez képest ez is elég környezetkímélő volt a maga módján. Pont időben, egy héttel a szemeszter kezdete előtt jött meg. Rosalie-t én vittem el átvenni a kocsit. Persze útközben már azon eszelt, hogyan tud még több teljesítményt kicsikarni belőle, mint amit a gyártó már így is elég bőkezűen osztogatott. Azért a Barabusszal nem tudta felvenni a versenyt, arra még a Ferrari is csak úgy volt képes, hogy Rosalie újraprogramozta az egész fedélzeti elektronikát. De általában még akkor is én nyertem. Amikor megérkezett utánam, nem állt be rögtön a garázsba, hanem kiállt vele a ház elé, hogy jól körbenézhessük mindannyian. Miközben nézegettük és próbáltuk megszokni, ő pontosan elsorolta minden paraméterét. Nem érdekelt igazság szerint, de odafigyeltem rá, nem akartam még egyszer úgy beégni, mint az esküvő előtt a Mercivel, amiről a benzinkútnál világosított fel két turista, hogy gyakorlatilag egy autónak álcázott tank, és valószínűleg egy kézen elfér az USA-ban található példányok darabszáma. Ragaszkodtunk a Volvóhoz, mint márkához, de kényelmesebbet és nagyobbat szerettünk volna, mint az S60R. Elvégre naponta kétszer kétszáz kilométert fogunk vele furikázni az egyetemig oda-vissza. Ezért aztán egy S80 lett belőle. Ebbe aztán belerakattunk apait-anyait, mivel a Volvónál az autó külseje vajmi keveset változik attól, hogy mit tetet bele az ember. Ez volt a gyártó filozófiája. Az ő gyártmányukat azonnal ismerje fel mindenki, ehhez pedig a legegyszerűbb út, ha meglehetősen hasonlóra készítik még a különböző modelleket is. Rosalie sorolta is áhítattal szépen a műszaki adatokat:
- V8-as 4,4 literes motor, 315 lóerő, még – sejtelmesen elmosolyodott –, 440 Newtonméter nyomaték, 6,5 másodperc nulláról száz kilométerre, 6 fokozatú geartronic váltó, állandó négykerék hajtás, executive felszereltség szénfekete gyöngyház metál fényezéssel. Plusz még minden földi jó, amit bele lehetett tetetni extraként az autóba. Az autószalonos fickó még soha nem látott élőben ilyen felszereltségű példányt. Azt mondta még a főnöke is odament körbenézni, amikor megjött, mert ilyet még senki nem rendelt náluk, eddig.
Természetesen ez a kocsi is a legerősebb volt a saját fajtájából, mint az összes többi, ami a garázsban állt. Azonnal beillet a sorba, mert természetesen megkapta a S60R-ről a CULLEN-4 rendszámot. Megvolt hát az új „hétköznapi autó” a családban. Mivel az összes tervünk felborult az átváltozásommal tavaly, senki sem hitte volna, hogy ilyen gyorsan eljutunk a „B” tervhez újra, ami immáron „A” tervvé lépett elő, hiszen az átváltozásom megtörtént. Nem mintha bármilyen iskolarendszerű oktatásra szükségem lett volna, csak annyi kellett volna, hogy Carlisle leül velünk gondolatokat cserélni néhány délután, és máris többet tudtam volna, mint jónéhány egyetemi tanár. Azért jó volt játszani a gondolattal, hogy egyetemista vagyok, ráadásul vizsgadrukk és görcs nélkül, hiszen bármit, ami elhangzott, a legkisebb kihagyás nélkül megjegyeztem. Akár még a tanár hangját is tudtam volna utánozni, ez azonban már kiakasztott volna mindenkit. Meg azért jó érzéssel töltött el, hogy tisztán, hamisítás és hazugságok nélkül érek el egy diplomát, azt az elkerülhetetlen apróságot leszámítva, hogy mindent azonnal megjegyeztem, tehát a hagyományos értelemben véve egy percet sem kellett tanulnom. A vámpírságom ellenére, jól esett emberként viselkedni, társadalmi elvárásoknak megfelelni. Ráéreztem, hogy miért ragaszkodott a családom ehhez az életformához. Annak ellenére, amik voltunk, mindannyian újra embernek érezhették magukat. Nekem ez a rész még nem nagyon jelentett semmit, hiszen nekem nem volt problémám az átalakulás után, ezért nem is éreztem különösebb változást az eddigi életemhez képest ezen a téren, azt kivéve, hogy ugyanúgy, mint a többieket, engem is gyötört a száraz, égető vérszomj, ha nagy tömegben vettek körül az emberek, de ezt is csak egy legyőzendő kihívásnak tekintettem. Bátran vágtam bele a dologba, azért is, mert én tulajdonképpen a saját előző életemet vittem tovább, társadalmi szemszögből. Bella Swan már gyakorlatilag halott volt, de volt egy örököse, aki tovább élte az életét helyette. Élvezni kezdtem ezt az életet már az első nap.
Amikor megérkeztünk az egyetem diák parkolójába, kiszálltunk a fekete Volvónkból a falfehér bőrünkkel és földöntúli szépségünkkel. Alice és én összenéztünk. Ő már nem először játszotta ezt, de látta rajtam, hogy jobban élvezem az egészet, mint hittem volna. Eszembe jutott, mit éreztem, amikor az első nap megláttam őket Forksban, ahogy megláttam őket az ebédlőben. Emlékeztem, hogy Rosalie szépsége porba tiporta minden önbecsülésemet egyetlen pillanat alatt. Ugyanilyen hatást váltottunk ki az egyetem parkolójában. Elsápadó, elképedt, áhítozó arcok mindkét nem részéről. A tetejében pedig mindenki reményeit azonnal tönkrezúztuk azzal a mozdulattal, ahogy Edward és én, valamint Jasper és Alice egymásba karoltunk, miután elindultunk befelé. Láttam a lányok arcán az irigységet tükröződni a hihetetlen szépségünk, és nyilvánvaló szerelmünk láttán, még az is lerítt rólunk, hogy tisztában vagyunk a külső adottságainkkal. Ők még nem is tudták, hogy mindezt mindenféle kozmetikai trükkök nélkül érjük el, míg ők, csak azért, hogy tized annyira nézzenek ki valahogy, mint mi, legalább naponta fél órát töltenek a harci színeik felkenésével. Szétrebbentek előlünk, ahogy vonultunk az épület felé. Láttam a velünk szemben közlekedőkön, először a szépségünk miatti csodálatot, majd mikor szemkontaktusba kerültem valakivel, a rettegő félelmet felizzani a szemükben. Meglátták bennem a halálos veszélyt. Nem is olyan régen ez még elszomorított, de már részben túltettem magam rajta. Vagyok, ami vagyok. Veszélyes vagyok? Igen. Annak is látszom? Igen. Magamnak választottam ezt a létformát? Igen. Akkor semmi csodálkoznivalóm sincs azon, hogy megijednek és rettegnek tőlem. Ez persze nem jelenti azt, hogy ha valaki hozzánk szól, annak rögtön letépem a fejét és megfürdöm a vérében, csak azt, hogy nem fogok csak azért megpróbálni veszélytelennek látszani, mert egy rakás idegen ettől rosszul érzi magát. Emberi gyengeségem volt, hogy mindig mások boldogságáért aggódtam, azzal ellentétben, hogy egy kicsit önző módon, néha legalább, magammal foglalkoztam volna. Meg egyébként is, lehetetlen vállalkozás lett volna egyszerre több száz emberrel elhitetni, hogy teljesen mások vagyunk, mint aminek látszunk. Egymásra néztünk, én még újonc voltam, de rögtön felvettem a dolog ritmusát. Mosolyogtunk az embereken. Nem tudtunk mást tenni, nem lehetett nem élvezni a helyzetet. A tanulmányi osztályon beálltunk a sorba a jegyzeteinkért és az órabeosztásunkért. Nem mintha Edward és Alice nem tudta volna pontosan, hogy mi lesz a beosztás. Ők készítették néhány napja, amikor feltörték az egyetem rendszerét. Edward és én minden óránkat együtt töltjük majd, ahogyan Jasper és Alice is. A sor végén állva, ahogy az előttünk állók megérezték a jelenlétünket, szép sorban elszivárogtak előlünk, öt perc leforgása alatt a sor legelején álltunk, pedig legalább fél óráig kellett volna tartania, hogy odajussunk a pult elé. Újabb előnye a vámpírságnak, amiről Edward nem tájékoztatott.
Az ügyintéző lány, ránk sem nézett addig a pillanatig, míg meg nem hallotta a nevem Edwardé után. Az a Mrs. kezdet a nevem elején ilyen fiatalon ritkaságszámba ment, de én így akartam. Kétséget kizáróan mindenki tudtára akartam hozni, hogy mi egymáshoz tartozunk. Ezért amikor mondtam a nevem, szándékosan felemeltem a hangomat, amin Edward csak mosolygott, és gyorsan körbenéztem, hogy milyen hatást váltott ki a közelben álló lányokból. Drámai volt a hatás, tíznél biztosan több lányon láttam a csalódást, és másik haton, hogy majd ők megmutatják, hogy akkor is megszerzik Edwardot, ha nős. Felütötte a fejét bennem a féltékenység zöld szemű ördöge, annak ellenére, hogy tudtam, ezer százalékig megbízhatom Edwardban, megjegyeztem az arcát mind a hat lánynak, előbb-utóbb nagyon kellemetlen perceik lesznek még azért a nézésért, hogy azt hiszik, elvehetik azt, ami az örökkévalóságig csak az enyém, mint ahogy én is az övé. Majd, talán néhányszor tíz év múlva, lehet, hogy eljátsszuk mi is, mint Emmett és Rosalie, hogy „csak” testvérek vagyunk, de még túlságosan élveztem, hogy Edward felesége lehetek. Bár abban teljesen biztos vagyok, hogy soha senki nem lesz képes rávenni arra, hogy megcsaljam vagy elhagyjam. Onnantól fogva, hogy a pultos lány vette a fáradságot arra, hogy ránk nézzen, ember létére iszonyú sebességre kapcsolt, hogy megszabaduljon tőlünk, pedig semmi okot nem adtunk neki arra, hogy féljen tőlünk, csak jól működtek az önvédelmi ösztönei. Elindultunk az előadók felé, félúton szétváltunk. Végre újra egy kis magánvilágba kerültem az én „emberemmel”. Beültünk az előadóba. Teljesen jellegtelenül telt el az első nap, ugyanúgy, ahogy az azt követőek is. Amint arra számítottam is, semmi újdonságot nem tudtak tanítani nekünk. Mindenből előre felkészültem, jó diákhoz illően. Nem akartam elrontani a családi összképet sem, ezért nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy ne tudjak válaszolni egy tanár által feltett kérdésre. A tanárok ösztönösen kerülték egyelőre a velünk való kontaktust, de ez nem fog örökké tartani, mindegyik össze fogja szedni a bátorságát, és fel fogja tenni a maga kérdését nekünk, ebben biztos vagyok. Mióta vámpír vagyok, most kényszerültem rá először, hogy írjak, az aláírásomat leszámítva, ami természetesen még teljesen azonos a régi macskakaparásommal. De az egyetemen kénytelen vagyok jegyzetelni. Senki sem hitte volna el, hogy ennyit tudok úgy, hogy még csak nem is jegyzetelem a nagy tudású tanárok szavait, ezért hát hozzáfogtam. Nem mintha megerőltető lett volna, csak felesleges. Az agyam egyik kis zugából irányítottam a jegyzetelést, ami gyakorlatilag a tanár szavainak szó szerinti leírása volt. Nem is figyeltem oda rá, mit és hogyan írok le. Az első jegyzetelős órámon ránéztem Edwardra, miközben úgy jegyzeteltem, hogy oda se néztem a papírra. Ő pedig nem a tanárt figyelte vagy engem nézett, hanem a kezemet, ahogy írtam. Láttam az arcán a csodálattal vegyes gyönyörűséget. Megnéztem, hogy mit bámul. Megállt a kezemben a toll. Rámeredtem a saját kézírásomra. Elképedtem azon, amit láttam. Ugyanolyan szép régimódi betűkkel írtam, mint Edward. Csak valahogy még könnyedebbnek tűnt. Leginkább Alice kézírásához hasonlított az enyém. Nem is írtam, inkább rajzoltam a betűket, olyan kacskaringósan és díszesen, mintha egy régi kódex lapját írnám, csak sokkal gyorsabban, mintha akár számítógépen írtam volna.
– Edward, te tudtad, hogy az írásom is megváltozik majd? – súgtam neki.
– Nem, de az én írásom is megváltozott, amikor átváltoztam. De Esme azt mondja nála semmilyen változás nem történt, bár ő már előtte is gyönyörűen írt. Drágám, a kézírásod olyan szép, mint te magad.
– Köszi! Tényleg jobban néz ki, mint az a macskakaparás, amit emberként műveltem írás gyanánt.
– Megkérhetném a turbékoló galambpárt, hogy osszák meg velünk is azt a rendkívül fontos és témába vágó információt, amiről éppen csevegnek, miután bemutatkoztak! – szólt közbe a tanár, olyan hangnemben, amitől felforrt bennem a düh, úgyhogy Edwardot megelőzve válaszoltam neki.
– Természetesen, tanár úr! Isabella Cullen vagyok, aki pedig mellettem ül, az a férjem, Edward Cullen. A férjemmel csak arról „csevegtünk” magunk között, hogy milyen szép a kézírásom. De ez szerintem olyan csendben zajlott közöttünk, hogy semmiképpen sem zavarhatta meg az ön előadását. Ezért nem értem, hogy ön miért rontott nekünk ezzel az eltúlzott indulattal. – Mondtam ezt olyan dühtől telített, halálos veszélyt sugalló hanghordozással, hogy még Edward is megmerevedett mellettem, szerintem azt várta, hogy mikor ugrom rá a tanárra a padsorok felett átrepülve, hogy megöljem, de ettől messze voltam. Csak azt akartam, hogy gyorsan jegeljük le a témát.
– Áh! Felvágták a nyelvét a fiatal asszonykának. Az én előadásom alatt semmilyen magánjellegű „bájcsevejnek” nincs helye. Legközelebb ezt otthon beszéljék meg. Ha megengedi, szeretném látni azt a „gyönyörű kézírást” – fröcsögte ironikusan a tanerő felénk, teljesen biztosan a dolgában, hogy jól leéget az egész előadó előtt. Nem bírtam magammal, eldurrant az agyam, meg akartam leckéztetni ezt a felfújt hólyagot. Ezért amikor elindultam felé minden apró mozdulatomra figyeltem, hogy még a szokásosnál is kecsesebben és arisztokratikusabban mozogjak, mindezt persze olyan légies könnyedséggel, ami már nem volt emberi, de ennyit még talán meg lehet kockáztatni. Láttam az elképedését a mozgásomtól, de az igazi meglepetés akkor következett be, amikor meglátta a jegyzetfüzetemet.
– Kérem, Dr. Bencroft, ne rejtse véka alá a véleményét, legyen velem őszinte, és kérem, mutassa be az előadóteremnek azt, amit maga előtt lát, és nagyon kérem, árulja el, hiányzik-e valami a jegyzetemből, abban a tekintetben, hogy minden szót pontosan írtam-e le! – Hidegzuhanyként hatott rá a metszően élesen, és fagyos hidegséggel előadott mondókám. Ahogy belenézett a füzetembe, rájött, hogy a saját maga által állított csapdába sétált bele. Miután pedig a közvetlen közelében álltam, megérezte azt a veszélyt is, ami sugárzott belőlem, ezért meg sem próbált kihátrálni a csapdából.
– Hölgyeim és Uraim, el kell ismernem, hogy Mrs. Cullen kézírása a régi kódexek betűivel vetekszik, és ha jól emlékszem, minden egyes szó le van jegyezve, ami csak ezen az előadáson eddig elhangzott. – Méregtől vörös fejjel mutatta körbe a füzetemet az első sorokban ülőknek, akik csodálkozva nézték a tökéletesen kivitelezett írást, amely szó szerint tartalmazott mindent, ami elhangzott. Folyamatosan hallatszottak olyan szavak, hogy csodálatos, hihetetlen, elképesztő, gyönyörű, ilyen nincs stb…
Amikor visszaadta a füzetemet, szándékosan úgy nyúltam érte, hogy megfoghassam a kezemmel az övét. Miután éreztem megremegni az érintésemtől, mélyen a szemébe néztem és hamisítatlan, mosolynak álcázott vámpírvicsorgást küldtem felé. Kevés kellett volna hozzá, hogy holtan rogyjon össze az ijedtségtől. Magamban persze közben nevettem az elért hatáson. Hallottam, ahogy a pulzusa felszaladt kétszáz környékére, de fogva tartottam a kezét a füzet rejtekében, majd olyan halkan, hogy rajta kívül más ne hallja, odasúgtam neki:
– Ha még egyszer belénk köt ilyen pökhendi módon, valami olyat teszek magával, amit szinte biztos, hogy később magam is megbánok, ezt megígérem! Most pedig folytassa az órát, hiszen nem azért fizetünk az egyetemnek, hogy a maga kisded játékait hallgassuk, hanem hogy tanuljunk!
Ezzel hátat fordítottam neki, és visszamentem a helyemre. Közben láttam, hogy a színe az enyémhez kezd hasonló lenni, és hallottam, hogy akadozva ver a szíve, de valahogy nem tudtam megsajnálni. Tudtam, hogy nem lesz semmi baja, az akadozás ellenére erősen, tisztán és számomra hívogatóan lüktettet a szíve, a vén kujonnak. Edward rosszalló tekintettel nézett rám, majd úgy kérdezett meg, hogy azt még a mellette ülő sem hallhatta:
– Miért kellett ez? Kicsi kellett volna, hogy lebukj előtte, vagy hogy megöld a puszta szavaiddal.
– Dehogy is! Szüksége volt egy leckére ennek a felfújt hólyagnak. Carlisle húszmilliót utalt át a családunk adományaként az egyetem alapítványának. Ha a dékán elé mer pofátlankodni miattunk, szerintem páros lábbal billentik fenékbe. Túl sokat érünk nekik jelenleg ahhoz, hogy egy ilyen semmiség miatt belénk kössenek – súgtam neki ugyanolyan halkan.
– Húszmilliót? Nem csodálom, hogy berágtál. Bella, vigyázz, mit teszel! Néhány ember a teremben gyanakodni kezdett az emberi mivoltodat illetően.
A következő hét közepére napsütést jósolt a házi meteorológusunk, ezért nem mentünk az egyetem közelébe, viszont támadt egy kis elintéznivalónk Casperben, Wyomingban, Edwarddal. Mehetett volna egyedül is, de nem akartam elválni tőle, mert nagyon szótlan és morcos volt a tanárral történt afférom óta. Ezért együtt mentünk, még mindig imádunk együtt tölteni minden egyes percet egymással, közben reménykedtem benne, hogy kihúzom belőle, hogy mi baja van. Hajnalban beugrottunk a Barabusba, és délelőttre Casper közelébe értünk. Egy újabb befektetés felszámolása volt a dolga Edwardnak, ami az ő nevén volt.
– Drágám, mi bajod van? Napok óta olyan szótlan vagy, és látom rajtad a szomorúságot.
– Bella, te lehet, hogy nem látod, de attól félek pontosan azzá váltál, amitől tartottam.
– Mire gondolsz?
– Hát nem vetted észre? Ott, az előadóban olyan voltál, mint Jane. Igazi szörnyeteggé változtál, változtattalak. Ettől féltem, Bella! Kezd eltűnni belőled az, akit szeretek, az önzetlen, mindenkit szerető, mindig humánus, jó akaratú Bella. Ugyanolyan szörnyeteggé kezdesz válni, mint én. De még ez sem számít. A legnagyobb baj, hogy eddig nem vettem észre ezt, sőt még élveztem is, ahogy erősen, keményen bántál néhány emberrel. Büszke voltam az én páromra, aki erősebb mindenkinél. Ott, az előadóban jöttem rá arra, hogy sokkal gonoszabbul viselkedsz már az emberekkel, mint én valaha is képes lennék. Ne érts félre, szeretlek és mindig is szeretni foglak, akkor is, ha embereket kezdesz ölni. Elválunk Carlisle-éktól, ha te emberekre akarsz vadászni. Bella, követlek, bárhová is vezet ez, de akkor is szomorú leszek. Olyanná változom a kedvedért, mint te magad. Ha téged nem érdekel az emberiség, akkor engem sem. Bárhová követlek. De nagyon-nagyon remélem, hogy nem ez fog történni, félek attól, hogy mivé fajulhat ez a dolog. Embertelenül, és szadista módon bántál a tanárral. Kíméletlen és hideg voltál. Szerintem, akkor sem álltál volna le, ha megölöd vele. Ez már nem te vagy, nem az a lény, akibe beleszerettem. Remélem, vissza lehet még fordítani a folyamatot. Mert ez oda vezet, hogy olyanok leszünk, mint a Volturi. Vagy még rosszabbak.
– Miért mondod ezt? – Szíven ütött, amit mondott. Láttam rajta, hogy szenved. Nem akarta, hogy lássam, ezért kifelé bámult maga mellett az ablakon, de az én kocsimban ültünk, ezért tudtam, hova kell néznem, ha látni akarom az arcát, legalább tükröződve. Rosszul esett, amit mondott, de az arcán látott érzelmek meggyőztek róla, hogy úgy érzi, igaza van. Nem hittem, hogy ennyire bántja, amit tettem a tanárral. Részemről semmi tétje sem volt a dolognak, csak meg akartam egy kicsit ijeszteni azt a pökhendi hólyagot. Egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy meg is ölhetem a viselkedésemmel. Volt igazság abban, amit Edward mondott, de mivel folyamatosan emberek között mozogtam a vadászatainkat leszámítva, ezért néha már-már elfelejtettem, hogy milyen veszélyesnek látnak minket a halandók. Annyira megszoktam az elmúlt másfél hétben az emberek közelségét, hogy már a szomjúságomról is megfeledkeztem sokszor. Teljesen megfeledkeztem magamról, arról, hogy már nem vagyok ember, tehát nem hihetem azt, hogy emberi értékrend szerint gondolkodom. Azt hittem magamról, ember vagyok, az emberekről meg azt, hogy olyanok, mint mi. Eltolódott az értékrendem, szegény Edward meg azt hitte, szándékosan gonoszkodom. Kiiktattam a pajzsomat, és a szemem sarkából figyeltem, hogy mikor jön rá, hogy csak játszottam a tanárral. Nagyon bántott az, amit gondolt rólam, de teljesen megértettem az álláspontját. Elkezdtem a saját akkori gondolataimra emlékezve visszajátszani neki az eseményeket. Néhány másodperc alatt felderült az arca.
– Bella, te tényleg ezt gondoltad közben, vagy csak engem akarsz megnyugtatni egy jól kitalált hazugsággal? – A kinézetéből sejtettem, hogy rájött az igazságra, csak bizonytalan volt velem kapcsolatban, mint mindig is.
– Edward, ezzel most megbántottál! Hazudtam én neked, valaha is? – láthatta a fejemben az érzelmeket, miközben ezt mondtam neki. Láttam rajta, hogy azonnal megbánta, amit az előbb mondott. – Csak elszámítottam magam. Nem akartam én senkit sem megölni, csak egy kicsit meg akartam ijeszteni. Eszembe se jutott, hogy ártok ezzel bárkinek is. Annyira sajnálom! Miért nem mondtad el, mi bánt?
– Bella, állj meg! – Rögtön beletapostam a fékbe, és megálltam a semmi közepén, egy erdőben.
Nem tudtam, mit akar, csak azt láttam, hogy kiugrik az autóból és int, hogy menjek vele. Befutottunk az erdőbe, valahol Montana állam közepén. Egyszer csak visszafordult és letepert a földre. Természetesen fél kézzel meg tudtam volna akadályozni, bármire is készült, de éreztem, hogy semmi rossz nem történhet kettőnk között. Olyan energikusan kezdett velem szeretkezni, hogy gondolkozni sem volt időm. Nem tudtam mire vélni a dolgot, de nagyon jólesett, amit művelt velem. Amikor abbahagytuk (mi nem fejeztük be soha a szeretkezést, csak abbahagytuk egy időre), ugyanolyan vidáman nézett rám, mint néhány nappal korábban.
– Tényleg nem akartad igazából bántani?
– Nem, csak mivel nem figyelmeztettél, hogy kezdek eldurvulni, így észre sem vettem, hogy átléptem az ijesztgetés és a halálra rémítés közötti határon. Azt hiszem, nem vagyok képes jól látni kívülről a viselkedésemet. Kérlek, Edward figyelj rám, és figyelmeztess, ha túlmennék azon a határon, ami még elfogadható egy emberrel szemben! Mélységesen bánom, amit azzal a szerencsétlennel tettem. Azt hiszem, ha legközelebb találkozok vele, nagyon kedvesnek kell vele lennem és bocsánatot fogok tőle kérni. Egyszerűen megfeledkeztem róla, hogy mik vagyunk.
– Bella, a szomjúságunk mindig emlékeztet rá minket, hogy mik vagyunk. – Keserűen mondta ezt, miközben kinyújtotta a kezét, hogy felsegítsen a fűből. Hiába, igazi múlt század eleji úriember volt. A szó legnemesebb értelmében. Eszembe jutott egy tréfa, ami biztosan felvidítja: Ahogy felálltam a kezébe kapaszkodva, tovább vittem a mozdulatot. A hátamra kaptam és elkezdtem futni vele az erdőben úgy, mint ahogyan ő tette velem régen. Néhány száz méter megtétele után már hangosan nevettünk az egészen.
– Edward! Gondolj vissza arra, amit az előbb mutattam! Szándékosan nem mutatom újra, nehogy azt hidd, hogy csalok. Érezd át újra, amit láttál a fejemben! Látod-e a szomjúságot a gondolataim között? – mondtam ezt neki, futás közben.
– Nem. Ez lehetetlen! – Láttam a totális hitetlenséget a szemében, miután megálltam és leengedtem a saját lábaira újra.
– Edward, én magam se tudom hogyan, de képes vagyok teljesen megfeledkezni újabban a szomjúságról, egyszerűen nem érzem, amíg el nem kezdek vadászni. Úgy tudtam, mindörökre a létezésem része lesz már ez fájó, égető vérszomj, de néhány napja feltűnt, hogy valami megszokott hiányzik. Egészen addig nem is jöttem rá, hogy mi, amíg este el nem indultunk vadászni. Szerintem képes lennék egy vérző ember mellett lenni anélkül, hogy veszélyben lenne tőlem. Nem tudom, hogyan vagyok rá képes, de teljesen ki bírom iktatni az érzést a gondolataim közül.
– Bella, hogy vagy erre képes? Carlisle is közel kétszáz év alatt jutott el odáig, hogy immúnissá vált a vér szagára, de még ő is szomjas, egyfolytában.
– Ha rájövök, elárulom, jó? – feleltem neki nevetve, miközben visszaültünk a kocsiba.
– Ez nem vicces, tudod?
– Tudom, de mit csináljak neki? Én sem értem, hogy miért nem vagyok állandóan szomjas. Egyszer csak nem éreztem az égő érzést a torkomban. Pontosabban érzem, csak figyelmen kívül hagyom. Bár mindig is bosszantott, hogy van valami olyan, amit nem tudok uralni igazán. Tudod, emberként mindig tudtam uralkodni az érzéseimen. Azon, hogy kinek mit mutatok meg a lelkemből, de mióta átváltoztam, bosszantott a szomjúság. Tudtam, hogy ezt az árat kell fizetnem az örökkévalóságért, de azért bosszantott. Néhány hete viszont rájöttem, hogy ahogyan az első perctől fogva is, képes vagyok az agyam egy hátsó zugába száműzni a szomjúság érzését. Aztán valamikor a múlt héten rájöttem, hogy ez a dolog is csak egy érzés, amit uralni lehet. Nem gondoltam rá, és egyszer csak nem tolakodott az elmémbe, amikor megéreztem egy ember illatát. Elmúlt.
– „Nem gondoltál rá”? „Elmúlt”? Bella! Ez nem így működik. Lassan kilencven éve vagyok vámpír, de még soha nem is hallottam olyanról, hogy valaki a fajtánkból ne legyen szomjas. Te valahogyan más vagy. Elmondok most neked… valamit. Beszélgettünk rólad, még amikor a legelején voltunk mindennek. Alice az első perctől állította, hogy közénk fogsz tartozni. Nem akartam elfogadni ezt a lehetőséget és mindig lehurrogtam. Ő pedig ebből tudta, hogy engem nagyon bánt a dolog, ezért nem erőltette soha, hogy befejezze a mondandóját, de néhány hete megmutatta, hogy mit látott. Egy olyan látomást mutatott, amit én nem láttam előtte. Azt mondta akkor nap reggel látta, amikor elvittelek a rétünkre. Addig is volt hasonló látomása rólad, de akkor hirtelen megváltozott minden. Azelőtt is látott téged vámpírként, meg kivérzett holtestként is. Akkor viszont azt mondta, hogy a kivérzett, halott Bellás látomása semmivé foszlott. Ez rendben is volt, hiszen gondolom, emlékszel rá, aznap döntöttem el végleg, hogy többet jelentesz a saját létezésemnél nekem. Tehát nem engedhetem meg, hogy bármi bajod essen. Én a másik verziót sem voltam hajlandó elfogadni akkor még. A többiek hittek Alice-nek. Emlékszel? Amikor éjszaka elcipeltetted magad a házunkba, hogy megszavaztasd a vámpírrá változtatásodat? Neked szerintem akkor nem tűnt fel, de nyolc szék volt a nappaliban az asztal körül. Te már akkor családtagnak számítottál. Görcsösen ragaszkodtam az emberi mivoltodhoz. Látott téged vámpírként, de nekem nemrég egy másik látomást is mutatott, ez az esemény még mindig a jövőben rejtőzik, és Alice azt mondja ilyen biztos még látomásban nem volt soha. Azt mondta, nagyon örül neki, hogy Aro ezt nem láthatta még, amikor Volterrában voltunk, mert akkor biztos nem engedtek volna el élve, de ami történt, megtörtént. Ezt a látomást akkor látta, amikor feladtam a harcot az emberi életben tartásodért, amikor eldöntöttem, hogy csak a te makacs, önfejű… és valljuk be, bizonyos módon öngyilkos módszered szerint lehetsz boldog. Én képtelen lettem volna téged emberként boldoggá tenni, ha te csak vámpírként tudsz igazán boldog lenni mellettem. A látomásban Bella, te egyszer, valamikor, ott fogsz állni Volterrában a főtéren, de nem a Volturi tagjaként, nyugi, hanem ő sem látja hogyan, de mintha felettük állnál, mintha hatalmad lenne felettük. Ráadásul úgy, hogy egy csomó halandó ember vesz körbe, a tűző napsütésben, de senki nem bánt senkit. De az nyilvánvaló, hogy mindenki tisztában van vele, vámpírok vagyunk. Érthetetlen, de így van a látomásban. Lehet, hogy több száz év múlva fog bekövetkezni, de be fog az, tuti. Túlságosan tiszta ez a látomás ahhoz, hogy ne valósuljon meg.
– Edward, gondolj bele a képességem hatalmába! Szerintem a Volturi hatalmának bealkonyul, ha belénk kötnek. Csak attól félek, mi lesz a világgal, ha a Volturi visszatartó ereje megszűnik. Ezért nem akarok összetűzésbe kerülni velük, mert annak beláthatatlan következményei lehetnek.
– Ebben teljesen igazad van. Elítéljük a gondolkodásukat az emberi lényekről, de tény, hogy nélkülük horrorfilmre emlékeztetne az emberi élet a földön.
– Pontosan erre gondolok én is. Nem akarok a hatalmuk ellen semmit tenni, de tudom, ha ők belénk kötnek, vagy ártanak közülünk valakinek, esküszöm, hogy megbánják.
– Bella, bevallom neked, néhány napja megrendült a hitem a jóságodban, de csak azért, mert buta módon félrevezettem magam ahelyett, hogy simán megkérdeztelek volna. Újra bebizonyosodott rólad, hogy sokkal jobb vagy a kis kilengéseid ellenére is, mint sok ember.
– Edward, fejezd már be az állandó istenítésemet, mert kezd az idegeimre menni! Nem vagyok én jobb semmivel sem egy átlagembernél, csak halhatatlan vagyok, és halhatatlanul szeretlek, örökké. Ennyi!
– Még mindig alulértékeled magad – mondta mű sértődöttséggel a hangjában és kibámult az oldalablakon, hogy ne láthassam az arcát, de persze én láttam, és ezen jót kuncogtam magamban. Vártam, mikor adja fel a műbalhézást. Nem akaródzott neki, ezért úgy döntöttem, én szólalok meg először.
– Na jó, tényleg van egy kis extra bennem, egy átlagemberhez képest. – Közben majdnem felnevettem. Rám nézett, miközben elnevette magát. Újra tökéletes volt közöttünk minden. Megfogtuk egymás kezét. Rettentően hosszú volt az út.
– Edward, legközelebb repülnünk kéne, nem gondolod?
– Jó, ha hazaértünk elhozom a Gulfstreamünket Alaszkából, persze, csak ha hajlandó vagy elvinni érte.
– Mi? Van egy sugárhajtású magángépünk? Te meg tudod vezetni?
– Aha!
– Edward, van valami, amihez te nem értesz? Vagy még valami, amiről még nem szóltál?
– Igen, van.
– Éspedig?
– Például ahhoz sem értek, hogyan vegyelek rá, hogy végre olyannak lásd magad, amilyen valójában vagy. Van még egy hatalmas hajónk is. A többi kacatról azt hiszem, már tudsz.
– Edward, kikészítesz! – Most rajtam volt a sértődés sora.
Hagyott főni a saját levemben. Az út további részében kőszobrot játszott mellettem. Casperbe érve Edward bement a bankba elintézni, amiért jöttünk, én pedig a kocsiban ücsörögve nézelődtem. Figyeltem az embereket, ahogy élték az egyszerű életüket, mit sem tudva arról, hogy létezik egy másik, titkos, szörnyekkel teli és vérrel átitatott világ. Nézelődés közben akadt meg a szemem rajtuk. Pontosabban nem is a párocskán, hanem azon, amit ittak. Még soha nem láttam ilyen színű folyadékot, sem emberként, sem pedig vámpírként. Irizálóan piros volt a folyadék, amit mind a ketten egy-egy címke és felirat nélküli üvegből ittak. Leginkább a vérre hasonlított a színe, de vámpírként láttam messziről is, hogy furcsa módon ásványi szemcsék és növénydarabkák úszkálnak benne. Látszott rajtuk, hogy nem lehet túlságosan jó ízű a lötty, de akkor miért kortyolgatják mind a ketten? Ez nagyon furcsa. Amikor Edward a dolga végeztével visszatért hozzám, felhívtam a figyelmét a párocskára. Rögtön feltűnt neki is a folyadék. Amikor elkezdett feléjük hallgatózni, láttam rajta, hogy megütközik valamin, de némán vártam, hogy mit derít ki. Néhány másodperc után megfogta a karomat. Ahogy odanéztem a párra rögtön láttam, hogy minket néznek az utca túloldaláról. Abban biztos vagyok, hogy nem közülünk valók voltak. Nagyon furcsa, annyira lekötötte a figyelmemet az italuk, hogy észre sem vettem, látom vérüket az ereikben áramlani ugyanolyan irizáló színben, mint az italuk színe.
– Bella, az a lány hallja a gondolataimat. – Azonnal kapcsoltam, nagyon gyorsan pajzsot vontam kettőnk köré, ugyanis nem tudtam, mire számítsak.
– Ne! Húzd vissza a pajzsot! Telepatikusan beszélgetnek egymás közt, de olyan gyorsan, hogy még én is alig bírom követni. Pedig embernek tűnnek, és úgy látom azok is, bár furcsa mód látom a vérüket, ahogy áramlik az ereikben. A pasas fura, olyanok… olyan időtlenek a gondolatai, mint Carlisle-nak, de a lány biztos, hogy fiatal. De a lánynak erősebb a mentális képessége, mint a fickónak. Nem tudom, fogalmam sincs, mik ők. Teljesen embernek tűnnek, és ugyanúgy szerelmesek egymásba, mint mi. Látom a gondolataikban, meghalnának egymásért úgy, mint te, vagy én.
Ebben a pillanatban a normális emberi sebességnél kicsivel gyorsabban felugrottak az asztaluktól, és megindultak az utcasarok felé. Ott, mivel a tömeg már nem látta őket rákapcsoltak. Mi persze követtük őket, emberfeletti sebességgel mentek, majd hirtelen megálltak. Még a vámpírszemeimnek is csaknem túl gyorsan történt a dolog, ami következett. Egyetlen pillanatra, egy ezredmásodpercre egy ködszerűség nyílt meg előttük, ők átléptek rajta, a köd pedig azonnal semmivé foszlott, de ők már nem voltak sehol. A ködben egy gyönyörű mező látszott, de ezt csak egy vámpír láthatta, emberi szemmel szerintem csak egy villanást láttam volna, vagy még azt sem. Egyszerűen eltűntek, mintha soha nem is lettek volna ott. Csak néztünk egymásra Edwarddal megkövülten, el nem tudtuk képzelni, hogy mi volt ez. Már bántam, hogy nem őket vontam bénító pajzs alá. De késő bánat, eb gondolat.
– Mit hallottál a fejükben?
– Nem sok mindent, miután észrevettek minket, rólunk beszéltek.
– Még valami?
– Csak annyit hallottam mielőtt eltűntek, hogy a fickó azt mondta lánynak, hogy gyerünk gyorsan innen, erre a lány megtorpant, és többé nem hallottam őket. Előtte egy férfiról beszélgettek, hogy hogyan kéne megtalálni. Aztán meghallotta a lány a gondolataimat és onnantól fogva, mi voltunk a téma. Szerintem fogalmuk sincs, hogy mik vagyunk.
– Remélem is! Már így is túl sokan tudnak rólunk. Szerintem otthon utána kéne néznünk a fickónak, hátha kiderül róla valami. Induljunk hazafelé, szeretnék még ma hazaérni.
Elég érdekes arckifejezést vágott erre Edward, de nem foglalkoztam vele különösebben.
Eljött annak is az ideje, hogy lecseréljük Edward S60R-jét egy másik autóra, ami jó lesz hétköznapi bejárásra, az egyetemre. Ez az autó már ötödik éve szolgálta Edwardot. Azóta, amióta Forksba költöztek. Érdekes módon annak ellenére, hogy Emmett Jeepjét leszámítva európai autók voltak a családban, mindenki a legjobban a Volvót szerette, ha el kellett csak úgy szaladni valahova nagyobb feltűnés nélkül. Ez sem volt teljesen hétköznapi kinézetű, de még mindig ez a kocsi volt a legkevésbé feltűnő az összes közül. Mert azt nem lehet mondani, hogy AMG Mercedesből minden sarkon kettő állna az államok területén, ugyanúgy, ahogy Rosalie tűzpiros M3 BMW-je, vagy Alice sárga Porsche Carrerája sem volt annyira hétköznapi látvány, hogy észre ne vegyék. Edward Ferrari F430-as Spiderjéről, meg az én Barabusomról már nem is beszélve. Nem akartuk szem elől téveszteni, ezért nem gondolkoztunk azon, hogy beadjuk a kereskedésbe, arról nem is beszélve, hogy jóval környezetbarátabb, és takarékosabb volt sok amerikai autónál. Ezért azután nem eladtuk a kocsit, hanem kapott egy egyszerű Washington állami rendszámot a cullenes helyett, és nekiajándékoztuk Seth-nek meg Leah-nak, gyakorlatilag apáméknak. Az erőről és sebességről persze képtelenek voltunk lemondani. Már én is ugyanolyan őrült sebesség-megszállott voltam, mint bárki a családban. Tényleg ez volt a gyengéje a fajtámnak. Ezért aztán nem bírtuk ki, olyan kocsit hozattunk, ami elég hétköznapinak tűnt, de azért volt benne spiritusz. Meg azért elég sűrűn lehetett belőle látni felénk is, persze nem azt a felszereltséget, ami nekünk jött, de erről az autón, egy kis feliraton meg a dupla kipufogón kívül semmi sem árulkodott. A méretéhez és az erejéhez képest ez is elég környezetkímélő volt a maga módján. Pont időben, egy héttel a szemeszter kezdete előtt jött meg. Rosalie-t én vittem el átvenni a kocsit. Persze útközben már azon eszelt, hogyan tud még több teljesítményt kicsikarni belőle, mint amit a gyártó már így is elég bőkezűen osztogatott. Azért a Barabusszal nem tudta felvenni a versenyt, arra még a Ferrari is csak úgy volt képes, hogy Rosalie újraprogramozta az egész fedélzeti elektronikát. De általában még akkor is én nyertem. Amikor megérkezett utánam, nem állt be rögtön a garázsba, hanem kiállt vele a ház elé, hogy jól körbenézhessük mindannyian. Miközben nézegettük és próbáltuk megszokni, ő pontosan elsorolta minden paraméterét. Nem érdekelt igazság szerint, de odafigyeltem rá, nem akartam még egyszer úgy beégni, mint az esküvő előtt a Mercivel, amiről a benzinkútnál világosított fel két turista, hogy gyakorlatilag egy autónak álcázott tank, és valószínűleg egy kézen elfér az USA-ban található példányok darabszáma. Ragaszkodtunk a Volvóhoz, mint márkához, de kényelmesebbet és nagyobbat szerettünk volna, mint az S60R. Elvégre naponta kétszer kétszáz kilométert fogunk vele furikázni az egyetemig oda-vissza. Ezért aztán egy S80 lett belőle. Ebbe aztán belerakattunk apait-anyait, mivel a Volvónál az autó külseje vajmi keveset változik attól, hogy mit tetet bele az ember. Ez volt a gyártó filozófiája. Az ő gyártmányukat azonnal ismerje fel mindenki, ehhez pedig a legegyszerűbb út, ha meglehetősen hasonlóra készítik még a különböző modelleket is. Rosalie sorolta is áhítattal szépen a műszaki adatokat:
- V8-as 4,4 literes motor, 315 lóerő, még – sejtelmesen elmosolyodott –, 440 Newtonméter nyomaték, 6,5 másodperc nulláról száz kilométerre, 6 fokozatú geartronic váltó, állandó négykerék hajtás, executive felszereltség szénfekete gyöngyház metál fényezéssel. Plusz még minden földi jó, amit bele lehetett tetetni extraként az autóba. Az autószalonos fickó még soha nem látott élőben ilyen felszereltségű példányt. Azt mondta még a főnöke is odament körbenézni, amikor megjött, mert ilyet még senki nem rendelt náluk, eddig.
Természetesen ez a kocsi is a legerősebb volt a saját fajtájából, mint az összes többi, ami a garázsban állt. Azonnal beillet a sorba, mert természetesen megkapta a S60R-ről a CULLEN-4 rendszámot. Megvolt hát az új „hétköznapi autó” a családban. Mivel az összes tervünk felborult az átváltozásommal tavaly, senki sem hitte volna, hogy ilyen gyorsan eljutunk a „B” tervhez újra, ami immáron „A” tervvé lépett elő, hiszen az átváltozásom megtörtént. Nem mintha bármilyen iskolarendszerű oktatásra szükségem lett volna, csak annyi kellett volna, hogy Carlisle leül velünk gondolatokat cserélni néhány délután, és máris többet tudtam volna, mint jónéhány egyetemi tanár. Azért jó volt játszani a gondolattal, hogy egyetemista vagyok, ráadásul vizsgadrukk és görcs nélkül, hiszen bármit, ami elhangzott, a legkisebb kihagyás nélkül megjegyeztem. Akár még a tanár hangját is tudtam volna utánozni, ez azonban már kiakasztott volna mindenkit. Meg azért jó érzéssel töltött el, hogy tisztán, hamisítás és hazugságok nélkül érek el egy diplomát, azt az elkerülhetetlen apróságot leszámítva, hogy mindent azonnal megjegyeztem, tehát a hagyományos értelemben véve egy percet sem kellett tanulnom. A vámpírságom ellenére, jól esett emberként viselkedni, társadalmi elvárásoknak megfelelni. Ráéreztem, hogy miért ragaszkodott a családom ehhez az életformához. Annak ellenére, amik voltunk, mindannyian újra embernek érezhették magukat. Nekem ez a rész még nem nagyon jelentett semmit, hiszen nekem nem volt problémám az átalakulás után, ezért nem is éreztem különösebb változást az eddigi életemhez képest ezen a téren, azt kivéve, hogy ugyanúgy, mint a többieket, engem is gyötört a száraz, égető vérszomj, ha nagy tömegben vettek körül az emberek, de ezt is csak egy legyőzendő kihívásnak tekintettem. Bátran vágtam bele a dologba, azért is, mert én tulajdonképpen a saját előző életemet vittem tovább, társadalmi szemszögből. Bella Swan már gyakorlatilag halott volt, de volt egy örököse, aki tovább élte az életét helyette. Élvezni kezdtem ezt az életet már az első nap.
Amikor megérkeztünk az egyetem diák parkolójába, kiszálltunk a fekete Volvónkból a falfehér bőrünkkel és földöntúli szépségünkkel. Alice és én összenéztünk. Ő már nem először játszotta ezt, de látta rajtam, hogy jobban élvezem az egészet, mint hittem volna. Eszembe jutott, mit éreztem, amikor az első nap megláttam őket Forksban, ahogy megláttam őket az ebédlőben. Emlékeztem, hogy Rosalie szépsége porba tiporta minden önbecsülésemet egyetlen pillanat alatt. Ugyanilyen hatást váltottunk ki az egyetem parkolójában. Elsápadó, elképedt, áhítozó arcok mindkét nem részéről. A tetejében pedig mindenki reményeit azonnal tönkrezúztuk azzal a mozdulattal, ahogy Edward és én, valamint Jasper és Alice egymásba karoltunk, miután elindultunk befelé. Láttam a lányok arcán az irigységet tükröződni a hihetetlen szépségünk, és nyilvánvaló szerelmünk láttán, még az is lerítt rólunk, hogy tisztában vagyunk a külső adottságainkkal. Ők még nem is tudták, hogy mindezt mindenféle kozmetikai trükkök nélkül érjük el, míg ők, csak azért, hogy tized annyira nézzenek ki valahogy, mint mi, legalább naponta fél órát töltenek a harci színeik felkenésével. Szétrebbentek előlünk, ahogy vonultunk az épület felé. Láttam a velünk szemben közlekedőkön, először a szépségünk miatti csodálatot, majd mikor szemkontaktusba kerültem valakivel, a rettegő félelmet felizzani a szemükben. Meglátták bennem a halálos veszélyt. Nem is olyan régen ez még elszomorított, de már részben túltettem magam rajta. Vagyok, ami vagyok. Veszélyes vagyok? Igen. Annak is látszom? Igen. Magamnak választottam ezt a létformát? Igen. Akkor semmi csodálkoznivalóm sincs azon, hogy megijednek és rettegnek tőlem. Ez persze nem jelenti azt, hogy ha valaki hozzánk szól, annak rögtön letépem a fejét és megfürdöm a vérében, csak azt, hogy nem fogok csak azért megpróbálni veszélytelennek látszani, mert egy rakás idegen ettől rosszul érzi magát. Emberi gyengeségem volt, hogy mindig mások boldogságáért aggódtam, azzal ellentétben, hogy egy kicsit önző módon, néha legalább, magammal foglalkoztam volna. Meg egyébként is, lehetetlen vállalkozás lett volna egyszerre több száz emberrel elhitetni, hogy teljesen mások vagyunk, mint aminek látszunk. Egymásra néztünk, én még újonc voltam, de rögtön felvettem a dolog ritmusát. Mosolyogtunk az embereken. Nem tudtunk mást tenni, nem lehetett nem élvezni a helyzetet. A tanulmányi osztályon beálltunk a sorba a jegyzeteinkért és az órabeosztásunkért. Nem mintha Edward és Alice nem tudta volna pontosan, hogy mi lesz a beosztás. Ők készítették néhány napja, amikor feltörték az egyetem rendszerét. Edward és én minden óránkat együtt töltjük majd, ahogyan Jasper és Alice is. A sor végén állva, ahogy az előttünk állók megérezték a jelenlétünket, szép sorban elszivárogtak előlünk, öt perc leforgása alatt a sor legelején álltunk, pedig legalább fél óráig kellett volna tartania, hogy odajussunk a pult elé. Újabb előnye a vámpírságnak, amiről Edward nem tájékoztatott.
Az ügyintéző lány, ránk sem nézett addig a pillanatig, míg meg nem hallotta a nevem Edwardé után. Az a Mrs. kezdet a nevem elején ilyen fiatalon ritkaságszámba ment, de én így akartam. Kétséget kizáróan mindenki tudtára akartam hozni, hogy mi egymáshoz tartozunk. Ezért amikor mondtam a nevem, szándékosan felemeltem a hangomat, amin Edward csak mosolygott, és gyorsan körbenéztem, hogy milyen hatást váltott ki a közelben álló lányokból. Drámai volt a hatás, tíznél biztosan több lányon láttam a csalódást, és másik haton, hogy majd ők megmutatják, hogy akkor is megszerzik Edwardot, ha nős. Felütötte a fejét bennem a féltékenység zöld szemű ördöge, annak ellenére, hogy tudtam, ezer százalékig megbízhatom Edwardban, megjegyeztem az arcát mind a hat lánynak, előbb-utóbb nagyon kellemetlen perceik lesznek még azért a nézésért, hogy azt hiszik, elvehetik azt, ami az örökkévalóságig csak az enyém, mint ahogy én is az övé. Majd, talán néhányszor tíz év múlva, lehet, hogy eljátsszuk mi is, mint Emmett és Rosalie, hogy „csak” testvérek vagyunk, de még túlságosan élveztem, hogy Edward felesége lehetek. Bár abban teljesen biztos vagyok, hogy soha senki nem lesz képes rávenni arra, hogy megcsaljam vagy elhagyjam. Onnantól fogva, hogy a pultos lány vette a fáradságot arra, hogy ránk nézzen, ember létére iszonyú sebességre kapcsolt, hogy megszabaduljon tőlünk, pedig semmi okot nem adtunk neki arra, hogy féljen tőlünk, csak jól működtek az önvédelmi ösztönei. Elindultunk az előadók felé, félúton szétváltunk. Végre újra egy kis magánvilágba kerültem az én „emberemmel”. Beültünk az előadóba. Teljesen jellegtelenül telt el az első nap, ugyanúgy, ahogy az azt követőek is. Amint arra számítottam is, semmi újdonságot nem tudtak tanítani nekünk. Mindenből előre felkészültem, jó diákhoz illően. Nem akartam elrontani a családi összképet sem, ezért nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy ne tudjak válaszolni egy tanár által feltett kérdésre. A tanárok ösztönösen kerülték egyelőre a velünk való kontaktust, de ez nem fog örökké tartani, mindegyik össze fogja szedni a bátorságát, és fel fogja tenni a maga kérdését nekünk, ebben biztos vagyok. Mióta vámpír vagyok, most kényszerültem rá először, hogy írjak, az aláírásomat leszámítva, ami természetesen még teljesen azonos a régi macskakaparásommal. De az egyetemen kénytelen vagyok jegyzetelni. Senki sem hitte volna el, hogy ennyit tudok úgy, hogy még csak nem is jegyzetelem a nagy tudású tanárok szavait, ezért hát hozzáfogtam. Nem mintha megerőltető lett volna, csak felesleges. Az agyam egyik kis zugából irányítottam a jegyzetelést, ami gyakorlatilag a tanár szavainak szó szerinti leírása volt. Nem is figyeltem oda rá, mit és hogyan írok le. Az első jegyzetelős órámon ránéztem Edwardra, miközben úgy jegyzeteltem, hogy oda se néztem a papírra. Ő pedig nem a tanárt figyelte vagy engem nézett, hanem a kezemet, ahogy írtam. Láttam az arcán a csodálattal vegyes gyönyörűséget. Megnéztem, hogy mit bámul. Megállt a kezemben a toll. Rámeredtem a saját kézírásomra. Elképedtem azon, amit láttam. Ugyanolyan szép régimódi betűkkel írtam, mint Edward. Csak valahogy még könnyedebbnek tűnt. Leginkább Alice kézírásához hasonlított az enyém. Nem is írtam, inkább rajzoltam a betűket, olyan kacskaringósan és díszesen, mintha egy régi kódex lapját írnám, csak sokkal gyorsabban, mintha akár számítógépen írtam volna.
– Edward, te tudtad, hogy az írásom is megváltozik majd? – súgtam neki.
– Nem, de az én írásom is megváltozott, amikor átváltoztam. De Esme azt mondja nála semmilyen változás nem történt, bár ő már előtte is gyönyörűen írt. Drágám, a kézírásod olyan szép, mint te magad.
– Köszi! Tényleg jobban néz ki, mint az a macskakaparás, amit emberként műveltem írás gyanánt.
– Megkérhetném a turbékoló galambpárt, hogy osszák meg velünk is azt a rendkívül fontos és témába vágó információt, amiről éppen csevegnek, miután bemutatkoztak! – szólt közbe a tanár, olyan hangnemben, amitől felforrt bennem a düh, úgyhogy Edwardot megelőzve válaszoltam neki.
– Természetesen, tanár úr! Isabella Cullen vagyok, aki pedig mellettem ül, az a férjem, Edward Cullen. A férjemmel csak arról „csevegtünk” magunk között, hogy milyen szép a kézírásom. De ez szerintem olyan csendben zajlott közöttünk, hogy semmiképpen sem zavarhatta meg az ön előadását. Ezért nem értem, hogy ön miért rontott nekünk ezzel az eltúlzott indulattal. – Mondtam ezt olyan dühtől telített, halálos veszélyt sugalló hanghordozással, hogy még Edward is megmerevedett mellettem, szerintem azt várta, hogy mikor ugrom rá a tanárra a padsorok felett átrepülve, hogy megöljem, de ettől messze voltam. Csak azt akartam, hogy gyorsan jegeljük le a témát.
– Áh! Felvágták a nyelvét a fiatal asszonykának. Az én előadásom alatt semmilyen magánjellegű „bájcsevejnek” nincs helye. Legközelebb ezt otthon beszéljék meg. Ha megengedi, szeretném látni azt a „gyönyörű kézírást” – fröcsögte ironikusan a tanerő felénk, teljesen biztosan a dolgában, hogy jól leéget az egész előadó előtt. Nem bírtam magammal, eldurrant az agyam, meg akartam leckéztetni ezt a felfújt hólyagot. Ezért amikor elindultam felé minden apró mozdulatomra figyeltem, hogy még a szokásosnál is kecsesebben és arisztokratikusabban mozogjak, mindezt persze olyan légies könnyedséggel, ami már nem volt emberi, de ennyit még talán meg lehet kockáztatni. Láttam az elképedését a mozgásomtól, de az igazi meglepetés akkor következett be, amikor meglátta a jegyzetfüzetemet.
– Kérem, Dr. Bencroft, ne rejtse véka alá a véleményét, legyen velem őszinte, és kérem, mutassa be az előadóteremnek azt, amit maga előtt lát, és nagyon kérem, árulja el, hiányzik-e valami a jegyzetemből, abban a tekintetben, hogy minden szót pontosan írtam-e le! – Hidegzuhanyként hatott rá a metszően élesen, és fagyos hidegséggel előadott mondókám. Ahogy belenézett a füzetembe, rájött, hogy a saját maga által állított csapdába sétált bele. Miután pedig a közvetlen közelében álltam, megérezte azt a veszélyt is, ami sugárzott belőlem, ezért meg sem próbált kihátrálni a csapdából.
– Hölgyeim és Uraim, el kell ismernem, hogy Mrs. Cullen kézírása a régi kódexek betűivel vetekszik, és ha jól emlékszem, minden egyes szó le van jegyezve, ami csak ezen az előadáson eddig elhangzott. – Méregtől vörös fejjel mutatta körbe a füzetemet az első sorokban ülőknek, akik csodálkozva nézték a tökéletesen kivitelezett írást, amely szó szerint tartalmazott mindent, ami elhangzott. Folyamatosan hallatszottak olyan szavak, hogy csodálatos, hihetetlen, elképesztő, gyönyörű, ilyen nincs stb…
Amikor visszaadta a füzetemet, szándékosan úgy nyúltam érte, hogy megfoghassam a kezemmel az övét. Miután éreztem megremegni az érintésemtől, mélyen a szemébe néztem és hamisítatlan, mosolynak álcázott vámpírvicsorgást küldtem felé. Kevés kellett volna hozzá, hogy holtan rogyjon össze az ijedtségtől. Magamban persze közben nevettem az elért hatáson. Hallottam, ahogy a pulzusa felszaladt kétszáz környékére, de fogva tartottam a kezét a füzet rejtekében, majd olyan halkan, hogy rajta kívül más ne hallja, odasúgtam neki:
– Ha még egyszer belénk köt ilyen pökhendi módon, valami olyat teszek magával, amit szinte biztos, hogy később magam is megbánok, ezt megígérem! Most pedig folytassa az órát, hiszen nem azért fizetünk az egyetemnek, hogy a maga kisded játékait hallgassuk, hanem hogy tanuljunk!
Ezzel hátat fordítottam neki, és visszamentem a helyemre. Közben láttam, hogy a színe az enyémhez kezd hasonló lenni, és hallottam, hogy akadozva ver a szíve, de valahogy nem tudtam megsajnálni. Tudtam, hogy nem lesz semmi baja, az akadozás ellenére erősen, tisztán és számomra hívogatóan lüktettet a szíve, a vén kujonnak. Edward rosszalló tekintettel nézett rám, majd úgy kérdezett meg, hogy azt még a mellette ülő sem hallhatta:
– Miért kellett ez? Kicsi kellett volna, hogy lebukj előtte, vagy hogy megöld a puszta szavaiddal.
– Dehogy is! Szüksége volt egy leckére ennek a felfújt hólyagnak. Carlisle húszmilliót utalt át a családunk adományaként az egyetem alapítványának. Ha a dékán elé mer pofátlankodni miattunk, szerintem páros lábbal billentik fenékbe. Túl sokat érünk nekik jelenleg ahhoz, hogy egy ilyen semmiség miatt belénk kössenek – súgtam neki ugyanolyan halkan.
– Húszmilliót? Nem csodálom, hogy berágtál. Bella, vigyázz, mit teszel! Néhány ember a teremben gyanakodni kezdett az emberi mivoltodat illetően.
A következő hét közepére napsütést jósolt a házi meteorológusunk, ezért nem mentünk az egyetem közelébe, viszont támadt egy kis elintéznivalónk Casperben, Wyomingban, Edwarddal. Mehetett volna egyedül is, de nem akartam elválni tőle, mert nagyon szótlan és morcos volt a tanárral történt afférom óta. Ezért együtt mentünk, még mindig imádunk együtt tölteni minden egyes percet egymással, közben reménykedtem benne, hogy kihúzom belőle, hogy mi baja van. Hajnalban beugrottunk a Barabusba, és délelőttre Casper közelébe értünk. Egy újabb befektetés felszámolása volt a dolga Edwardnak, ami az ő nevén volt.
– Drágám, mi bajod van? Napok óta olyan szótlan vagy, és látom rajtad a szomorúságot.
– Bella, te lehet, hogy nem látod, de attól félek pontosan azzá váltál, amitől tartottam.
– Mire gondolsz?
– Hát nem vetted észre? Ott, az előadóban olyan voltál, mint Jane. Igazi szörnyeteggé változtál, változtattalak. Ettől féltem, Bella! Kezd eltűnni belőled az, akit szeretek, az önzetlen, mindenkit szerető, mindig humánus, jó akaratú Bella. Ugyanolyan szörnyeteggé kezdesz válni, mint én. De még ez sem számít. A legnagyobb baj, hogy eddig nem vettem észre ezt, sőt még élveztem is, ahogy erősen, keményen bántál néhány emberrel. Büszke voltam az én páromra, aki erősebb mindenkinél. Ott, az előadóban jöttem rá arra, hogy sokkal gonoszabbul viselkedsz már az emberekkel, mint én valaha is képes lennék. Ne érts félre, szeretlek és mindig is szeretni foglak, akkor is, ha embereket kezdesz ölni. Elválunk Carlisle-éktól, ha te emberekre akarsz vadászni. Bella, követlek, bárhová is vezet ez, de akkor is szomorú leszek. Olyanná változom a kedvedért, mint te magad. Ha téged nem érdekel az emberiség, akkor engem sem. Bárhová követlek. De nagyon-nagyon remélem, hogy nem ez fog történni, félek attól, hogy mivé fajulhat ez a dolog. Embertelenül, és szadista módon bántál a tanárral. Kíméletlen és hideg voltál. Szerintem, akkor sem álltál volna le, ha megölöd vele. Ez már nem te vagy, nem az a lény, akibe beleszerettem. Remélem, vissza lehet még fordítani a folyamatot. Mert ez oda vezet, hogy olyanok leszünk, mint a Volturi. Vagy még rosszabbak.
– Miért mondod ezt? – Szíven ütött, amit mondott. Láttam rajta, hogy szenved. Nem akarta, hogy lássam, ezért kifelé bámult maga mellett az ablakon, de az én kocsimban ültünk, ezért tudtam, hova kell néznem, ha látni akarom az arcát, legalább tükröződve. Rosszul esett, amit mondott, de az arcán látott érzelmek meggyőztek róla, hogy úgy érzi, igaza van. Nem hittem, hogy ennyire bántja, amit tettem a tanárral. Részemről semmi tétje sem volt a dolognak, csak meg akartam egy kicsit ijeszteni azt a pökhendi hólyagot. Egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy meg is ölhetem a viselkedésemmel. Volt igazság abban, amit Edward mondott, de mivel folyamatosan emberek között mozogtam a vadászatainkat leszámítva, ezért néha már-már elfelejtettem, hogy milyen veszélyesnek látnak minket a halandók. Annyira megszoktam az elmúlt másfél hétben az emberek közelségét, hogy már a szomjúságomról is megfeledkeztem sokszor. Teljesen megfeledkeztem magamról, arról, hogy már nem vagyok ember, tehát nem hihetem azt, hogy emberi értékrend szerint gondolkodom. Azt hittem magamról, ember vagyok, az emberekről meg azt, hogy olyanok, mint mi. Eltolódott az értékrendem, szegény Edward meg azt hitte, szándékosan gonoszkodom. Kiiktattam a pajzsomat, és a szemem sarkából figyeltem, hogy mikor jön rá, hogy csak játszottam a tanárral. Nagyon bántott az, amit gondolt rólam, de teljesen megértettem az álláspontját. Elkezdtem a saját akkori gondolataimra emlékezve visszajátszani neki az eseményeket. Néhány másodperc alatt felderült az arca.
– Bella, te tényleg ezt gondoltad közben, vagy csak engem akarsz megnyugtatni egy jól kitalált hazugsággal? – A kinézetéből sejtettem, hogy rájött az igazságra, csak bizonytalan volt velem kapcsolatban, mint mindig is.
– Edward, ezzel most megbántottál! Hazudtam én neked, valaha is? – láthatta a fejemben az érzelmeket, miközben ezt mondtam neki. Láttam rajta, hogy azonnal megbánta, amit az előbb mondott. – Csak elszámítottam magam. Nem akartam én senkit sem megölni, csak egy kicsit meg akartam ijeszteni. Eszembe se jutott, hogy ártok ezzel bárkinek is. Annyira sajnálom! Miért nem mondtad el, mi bánt?
– Bella, állj meg! – Rögtön beletapostam a fékbe, és megálltam a semmi közepén, egy erdőben.
Nem tudtam, mit akar, csak azt láttam, hogy kiugrik az autóból és int, hogy menjek vele. Befutottunk az erdőbe, valahol Montana állam közepén. Egyszer csak visszafordult és letepert a földre. Természetesen fél kézzel meg tudtam volna akadályozni, bármire is készült, de éreztem, hogy semmi rossz nem történhet kettőnk között. Olyan energikusan kezdett velem szeretkezni, hogy gondolkozni sem volt időm. Nem tudtam mire vélni a dolgot, de nagyon jólesett, amit művelt velem. Amikor abbahagytuk (mi nem fejeztük be soha a szeretkezést, csak abbahagytuk egy időre), ugyanolyan vidáman nézett rám, mint néhány nappal korábban.
– Tényleg nem akartad igazából bántani?
– Nem, csak mivel nem figyelmeztettél, hogy kezdek eldurvulni, így észre sem vettem, hogy átléptem az ijesztgetés és a halálra rémítés közötti határon. Azt hiszem, nem vagyok képes jól látni kívülről a viselkedésemet. Kérlek, Edward figyelj rám, és figyelmeztess, ha túlmennék azon a határon, ami még elfogadható egy emberrel szemben! Mélységesen bánom, amit azzal a szerencsétlennel tettem. Azt hiszem, ha legközelebb találkozok vele, nagyon kedvesnek kell vele lennem és bocsánatot fogok tőle kérni. Egyszerűen megfeledkeztem róla, hogy mik vagyunk.
– Bella, a szomjúságunk mindig emlékeztet rá minket, hogy mik vagyunk. – Keserűen mondta ezt, miközben kinyújtotta a kezét, hogy felsegítsen a fűből. Hiába, igazi múlt század eleji úriember volt. A szó legnemesebb értelmében. Eszembe jutott egy tréfa, ami biztosan felvidítja: Ahogy felálltam a kezébe kapaszkodva, tovább vittem a mozdulatot. A hátamra kaptam és elkezdtem futni vele az erdőben úgy, mint ahogyan ő tette velem régen. Néhány száz méter megtétele után már hangosan nevettünk az egészen.
– Edward! Gondolj vissza arra, amit az előbb mutattam! Szándékosan nem mutatom újra, nehogy azt hidd, hogy csalok. Érezd át újra, amit láttál a fejemben! Látod-e a szomjúságot a gondolataim között? – mondtam ezt neki, futás közben.
– Nem. Ez lehetetlen! – Láttam a totális hitetlenséget a szemében, miután megálltam és leengedtem a saját lábaira újra.
– Edward, én magam se tudom hogyan, de képes vagyok teljesen megfeledkezni újabban a szomjúságról, egyszerűen nem érzem, amíg el nem kezdek vadászni. Úgy tudtam, mindörökre a létezésem része lesz már ez fájó, égető vérszomj, de néhány napja feltűnt, hogy valami megszokott hiányzik. Egészen addig nem is jöttem rá, hogy mi, amíg este el nem indultunk vadászni. Szerintem képes lennék egy vérző ember mellett lenni anélkül, hogy veszélyben lenne tőlem. Nem tudom, hogyan vagyok rá képes, de teljesen ki bírom iktatni az érzést a gondolataim közül.
– Bella, hogy vagy erre képes? Carlisle is közel kétszáz év alatt jutott el odáig, hogy immúnissá vált a vér szagára, de még ő is szomjas, egyfolytában.
– Ha rájövök, elárulom, jó? – feleltem neki nevetve, miközben visszaültünk a kocsiba.
– Ez nem vicces, tudod?
– Tudom, de mit csináljak neki? Én sem értem, hogy miért nem vagyok állandóan szomjas. Egyszer csak nem éreztem az égő érzést a torkomban. Pontosabban érzem, csak figyelmen kívül hagyom. Bár mindig is bosszantott, hogy van valami olyan, amit nem tudok uralni igazán. Tudod, emberként mindig tudtam uralkodni az érzéseimen. Azon, hogy kinek mit mutatok meg a lelkemből, de mióta átváltoztam, bosszantott a szomjúság. Tudtam, hogy ezt az árat kell fizetnem az örökkévalóságért, de azért bosszantott. Néhány hete viszont rájöttem, hogy ahogyan az első perctől fogva is, képes vagyok az agyam egy hátsó zugába száműzni a szomjúság érzését. Aztán valamikor a múlt héten rájöttem, hogy ez a dolog is csak egy érzés, amit uralni lehet. Nem gondoltam rá, és egyszer csak nem tolakodott az elmémbe, amikor megéreztem egy ember illatát. Elmúlt.
– „Nem gondoltál rá”? „Elmúlt”? Bella! Ez nem így működik. Lassan kilencven éve vagyok vámpír, de még soha nem is hallottam olyanról, hogy valaki a fajtánkból ne legyen szomjas. Te valahogyan más vagy. Elmondok most neked… valamit. Beszélgettünk rólad, még amikor a legelején voltunk mindennek. Alice az első perctől állította, hogy közénk fogsz tartozni. Nem akartam elfogadni ezt a lehetőséget és mindig lehurrogtam. Ő pedig ebből tudta, hogy engem nagyon bánt a dolog, ezért nem erőltette soha, hogy befejezze a mondandóját, de néhány hete megmutatta, hogy mit látott. Egy olyan látomást mutatott, amit én nem láttam előtte. Azt mondta akkor nap reggel látta, amikor elvittelek a rétünkre. Addig is volt hasonló látomása rólad, de akkor hirtelen megváltozott minden. Azelőtt is látott téged vámpírként, meg kivérzett holtestként is. Akkor viszont azt mondta, hogy a kivérzett, halott Bellás látomása semmivé foszlott. Ez rendben is volt, hiszen gondolom, emlékszel rá, aznap döntöttem el végleg, hogy többet jelentesz a saját létezésemnél nekem. Tehát nem engedhetem meg, hogy bármi bajod essen. Én a másik verziót sem voltam hajlandó elfogadni akkor még. A többiek hittek Alice-nek. Emlékszel? Amikor éjszaka elcipeltetted magad a házunkba, hogy megszavaztasd a vámpírrá változtatásodat? Neked szerintem akkor nem tűnt fel, de nyolc szék volt a nappaliban az asztal körül. Te már akkor családtagnak számítottál. Görcsösen ragaszkodtam az emberi mivoltodhoz. Látott téged vámpírként, de nekem nemrég egy másik látomást is mutatott, ez az esemény még mindig a jövőben rejtőzik, és Alice azt mondja ilyen biztos még látomásban nem volt soha. Azt mondta, nagyon örül neki, hogy Aro ezt nem láthatta még, amikor Volterrában voltunk, mert akkor biztos nem engedtek volna el élve, de ami történt, megtörtént. Ezt a látomást akkor látta, amikor feladtam a harcot az emberi életben tartásodért, amikor eldöntöttem, hogy csak a te makacs, önfejű… és valljuk be, bizonyos módon öngyilkos módszered szerint lehetsz boldog. Én képtelen lettem volna téged emberként boldoggá tenni, ha te csak vámpírként tudsz igazán boldog lenni mellettem. A látomásban Bella, te egyszer, valamikor, ott fogsz állni Volterrában a főtéren, de nem a Volturi tagjaként, nyugi, hanem ő sem látja hogyan, de mintha felettük állnál, mintha hatalmad lenne felettük. Ráadásul úgy, hogy egy csomó halandó ember vesz körbe, a tűző napsütésben, de senki nem bánt senkit. De az nyilvánvaló, hogy mindenki tisztában van vele, vámpírok vagyunk. Érthetetlen, de így van a látomásban. Lehet, hogy több száz év múlva fog bekövetkezni, de be fog az, tuti. Túlságosan tiszta ez a látomás ahhoz, hogy ne valósuljon meg.
– Edward, gondolj bele a képességem hatalmába! Szerintem a Volturi hatalmának bealkonyul, ha belénk kötnek. Csak attól félek, mi lesz a világgal, ha a Volturi visszatartó ereje megszűnik. Ezért nem akarok összetűzésbe kerülni velük, mert annak beláthatatlan következményei lehetnek.
– Ebben teljesen igazad van. Elítéljük a gondolkodásukat az emberi lényekről, de tény, hogy nélkülük horrorfilmre emlékeztetne az emberi élet a földön.
– Pontosan erre gondolok én is. Nem akarok a hatalmuk ellen semmit tenni, de tudom, ha ők belénk kötnek, vagy ártanak közülünk valakinek, esküszöm, hogy megbánják.
– Bella, bevallom neked, néhány napja megrendült a hitem a jóságodban, de csak azért, mert buta módon félrevezettem magam ahelyett, hogy simán megkérdeztelek volna. Újra bebizonyosodott rólad, hogy sokkal jobb vagy a kis kilengéseid ellenére is, mint sok ember.
– Edward, fejezd már be az állandó istenítésemet, mert kezd az idegeimre menni! Nem vagyok én jobb semmivel sem egy átlagembernél, csak halhatatlan vagyok, és halhatatlanul szeretlek, örökké. Ennyi!
– Még mindig alulértékeled magad – mondta mű sértődöttséggel a hangjában és kibámult az oldalablakon, hogy ne láthassam az arcát, de persze én láttam, és ezen jót kuncogtam magamban. Vártam, mikor adja fel a műbalhézást. Nem akaródzott neki, ezért úgy döntöttem, én szólalok meg először.
– Na jó, tényleg van egy kis extra bennem, egy átlagemberhez képest. – Közben majdnem felnevettem. Rám nézett, miközben elnevette magát. Újra tökéletes volt közöttünk minden. Megfogtuk egymás kezét. Rettentően hosszú volt az út.
– Edward, legközelebb repülnünk kéne, nem gondolod?
– Jó, ha hazaértünk elhozom a Gulfstreamünket Alaszkából, persze, csak ha hajlandó vagy elvinni érte.
– Mi? Van egy sugárhajtású magángépünk? Te meg tudod vezetni?
– Aha!
– Edward, van valami, amihez te nem értesz? Vagy még valami, amiről még nem szóltál?
– Igen, van.
– Éspedig?
– Például ahhoz sem értek, hogyan vegyelek rá, hogy végre olyannak lásd magad, amilyen valójában vagy. Van még egy hatalmas hajónk is. A többi kacatról azt hiszem, már tudsz.
– Edward, kikészítesz! – Most rajtam volt a sértődés sora.
Hagyott főni a saját levemben. Az út további részében kőszobrot játszott mellettem. Casperbe érve Edward bement a bankba elintézni, amiért jöttünk, én pedig a kocsiban ücsörögve nézelődtem. Figyeltem az embereket, ahogy élték az egyszerű életüket, mit sem tudva arról, hogy létezik egy másik, titkos, szörnyekkel teli és vérrel átitatott világ. Nézelődés közben akadt meg a szemem rajtuk. Pontosabban nem is a párocskán, hanem azon, amit ittak. Még soha nem láttam ilyen színű folyadékot, sem emberként, sem pedig vámpírként. Irizálóan piros volt a folyadék, amit mind a ketten egy-egy címke és felirat nélküli üvegből ittak. Leginkább a vérre hasonlított a színe, de vámpírként láttam messziről is, hogy furcsa módon ásványi szemcsék és növénydarabkák úszkálnak benne. Látszott rajtuk, hogy nem lehet túlságosan jó ízű a lötty, de akkor miért kortyolgatják mind a ketten? Ez nagyon furcsa. Amikor Edward a dolga végeztével visszatért hozzám, felhívtam a figyelmét a párocskára. Rögtön feltűnt neki is a folyadék. Amikor elkezdett feléjük hallgatózni, láttam rajta, hogy megütközik valamin, de némán vártam, hogy mit derít ki. Néhány másodperc után megfogta a karomat. Ahogy odanéztem a párra rögtön láttam, hogy minket néznek az utca túloldaláról. Abban biztos vagyok, hogy nem közülünk valók voltak. Nagyon furcsa, annyira lekötötte a figyelmemet az italuk, hogy észre sem vettem, látom vérüket az ereikben áramlani ugyanolyan irizáló színben, mint az italuk színe.
– Bella, az a lány hallja a gondolataimat. – Azonnal kapcsoltam, nagyon gyorsan pajzsot vontam kettőnk köré, ugyanis nem tudtam, mire számítsak.
– Ne! Húzd vissza a pajzsot! Telepatikusan beszélgetnek egymás közt, de olyan gyorsan, hogy még én is alig bírom követni. Pedig embernek tűnnek, és úgy látom azok is, bár furcsa mód látom a vérüket, ahogy áramlik az ereikben. A pasas fura, olyanok… olyan időtlenek a gondolatai, mint Carlisle-nak, de a lány biztos, hogy fiatal. De a lánynak erősebb a mentális képessége, mint a fickónak. Nem tudom, fogalmam sincs, mik ők. Teljesen embernek tűnnek, és ugyanúgy szerelmesek egymásba, mint mi. Látom a gondolataikban, meghalnának egymásért úgy, mint te, vagy én.
Ebben a pillanatban a normális emberi sebességnél kicsivel gyorsabban felugrottak az asztaluktól, és megindultak az utcasarok felé. Ott, mivel a tömeg már nem látta őket rákapcsoltak. Mi persze követtük őket, emberfeletti sebességgel mentek, majd hirtelen megálltak. Még a vámpírszemeimnek is csaknem túl gyorsan történt a dolog, ami következett. Egyetlen pillanatra, egy ezredmásodpercre egy ködszerűség nyílt meg előttük, ők átléptek rajta, a köd pedig azonnal semmivé foszlott, de ők már nem voltak sehol. A ködben egy gyönyörű mező látszott, de ezt csak egy vámpír láthatta, emberi szemmel szerintem csak egy villanást láttam volna, vagy még azt sem. Egyszerűen eltűntek, mintha soha nem is lettek volna ott. Csak néztünk egymásra Edwarddal megkövülten, el nem tudtuk képzelni, hogy mi volt ez. Már bántam, hogy nem őket vontam bénító pajzs alá. De késő bánat, eb gondolat.
– Mit hallottál a fejükben?
– Nem sok mindent, miután észrevettek minket, rólunk beszéltek.
– Még valami?
– Csak annyit hallottam mielőtt eltűntek, hogy a fickó azt mondta lánynak, hogy gyerünk gyorsan innen, erre a lány megtorpant, és többé nem hallottam őket. Előtte egy férfiról beszélgettek, hogy hogyan kéne megtalálni. Aztán meghallotta a lány a gondolataimat és onnantól fogva, mi voltunk a téma. Szerintem fogalmuk sincs, hogy mik vagyunk.
– Remélem is! Már így is túl sokan tudnak rólunk. Szerintem otthon utána kéne néznünk a fickónak, hátha kiderül róla valami. Induljunk hazafelé, szeretnék még ma hazaérni.
Elég érdekes arckifejezést vágott erre Edward, de nem foglalkoztam vele különösebben.
