2. Seattle, 3. A lebukás

Itt az új fejezet, a második, és ígéretemhez híven a harmadik is, hogy sorban legyenek. Idővel majd a régi változatokat törölni fogom.

Jó olvasást kívánok!

2. Seattle

Néhány héttel később megjött az új kocsim. Miután Edward Jacobnak adta a Vanquish-ét, elkérte az én Ferrarimat kölcsönbe. Én meg úgyis jobban szerettem a Volvójával mászkálni. Szegény apám infarktust kapott volna, ha azt látja, hogy egy tesztoszteron-rakétával járkálok. Amilyen ügyetlen voltam emberként, nem is csodálkoztam ezen a nézetén, bár szerintem sejtette, hogy a változással, ami bekövetkezett nálam, talán az ügyetlenségem is a múlté lett. Edwardot próbáltam lebeszélni, de hajthatatlan volt. Megrendelte nekem azt az autót, ami szerinte a legjobban illett az új személyiségemhez.
Annak idején, amikor még ember voltam, az esküvő előtt hozatta a Ferrarit, „utána” autó gyanánt. Az „előtte” autó egy Mercedes Guardian volt, egy személykocsinak álcázott tank, és amilyen két balláb voltam emberként, el kellett ismernem, igaza volt a védelem tekintetében. A Ferrari viszont valahogy nem illett hozzám, valahogy nem bírtam hozzászokni, magam sem tudom miért, de nem tetszett. Kívül hivalkodóan piros volt, belül pedig fekete. Hát én minden voltam az életben, csak hivalkodó nem. A belsőmre pedig, annak ellenére, hogy vámpír vagyok, minden szín jellemző lenne, kivéve a feketét.
Ez a kocsi viszont rögtön megtetszett, ahogy megláttam. Edward most jól eltalálta, mire van szükségem. Valahogy olyan volt mintha a lényem kiterjesztése lett volna. Annak ellenére beleszerettem, hogy soha nem voltam autórajongó – vagy csak kezdett engem is elkapni a vámpírok sebességmániája. Ez az autó fekete volt, sötét üvegekkel, elegáns, baljós kinézetű, amit el kell ismerni, ha tükörbe néztem, teljesen igaz volt rám is, a nyilvánvaló szépségem ellenére is. Már egészen megszoktam az új külsőmet. Már nem feszélyezett az, ha utánam fordultak az utcán, vagy ha valaki bókolni próbált nekem. Az azért feltűnt, hogy füttyögni utánam, vagy trágár megjegyzést tenni, senki sem mert, annál azért veszélyesebbnek látszottam. Ez igaz is volt, mert a vámpír létnek, pláne, ha olyan életmódot élek, amilyet választottam, volt egy óriási hátránya, mégpedig a torkomat folyamatosan, szinte szó szerint égető szomjúság az emberek vére után.
Ugyanakkor ez a kocsi nem volt annyira hivalkodó. Az erejét tekintve viszont olyan, mint én jelenleg. Nem volt ennél erősebb sportkocsi a földön. A belseje pedig hófehér bőr, olyan tiszta, mint a szűz hó a hegyekben. Egy földre szállt rakéta. Egy egyedi felszereltségű – ha lehet ezt mondani egy eleve kis példányszámban, egyedi megrendelésre gyártott kocsiról – Barabus TKR.
Emberként be sem mertem volna ülni egy ilyenbe, de egy egyedi módszertől eltekintve elpusztíthatatlan lényként, cseppet sem izgatott, hogy veszélyes-e egy ilyen autóban ülni.
Ez a kocsi én voltam, gépi kiadásban.
Még jó, hogy apám volt a helyi rendőrfőnök. Tudtam mindig, hogy merre járőrözik, így időben tudtam lassítani, hogy ne legyen oka megállítani, mert beleőrült volna, ha megtudja, hogy én járkálok ezzel a fenevaddal. Megkérdezte persze, hogy kié az autó a családban, mert hát a rendszáma eléggé egyértelművé tette, hogy hova tartozik: CULLEN-2. – Ez a rendszám eredetileg a Vanquish-en volt, de miután az Jake-é lett, így a táblát megörökölte az új kocsim. – Na, nem mintha e nélkül nem tudta volna, hogy hová is való. Mi persze lódítottunk neki egy kicsit, azt állítottuk, hogy Emmetté. Amitől megnyugodott egy kicsit, mert Emmettet tartotta a Cullen „gyerekek” közül a legfelelősségteljesebbnek, annak ellenére, hogy pont az ellenkezője volt igaz. Az első igazi utam a kocsival Seattle-be vezetett, de mennyivel másabb volt ez az út, mint az előző. Akkor a félelemtől, és a lehetséges végső elmúlástól rettegve mentem az irathamisítóhoz, hogy egérutat biztosítsak Jacobnak és Renesmee-nek a Volturi klán elől. Most viszont csak azért, mert Renesmee túl gyorsan fejlődött egy embergyerekhez képest. Mr. J. Jenks, vagy Dr. Jason Scott, vagy ki tudja, hogy hívták valójában, én csak az első találkozásunkkor megállapodott J-ként szólítottam. Hálás volt nekem, hogy átvettem a vele való kapcsolattartást Jaspertől. Amikor Jaspert megkérdeztem, hogy miért retteg tőle ennyire J., csak mosolygott és annyit mondott: –Tudod Bella, bizonyos üzleti kapcsolatokat jobban motivál a félelem, mint a pénz.
A régi forksi ismerőseim közül csak Angelát engedtem közel az új lényemhez, őt is csak egy véletlen találkozás miatt. Edwardtól tudtam, hogy Angela soha nem hazudott nekem, mindig őszinte baráti érzelmeket táplált irántam. Ezen kívül volt egy a saját maga számára felbecsülhetetlen értéke úgy, hogy nem is tudott róla. Nevezetesen az, hogy nem tett fel felesleges kérdéseket, legalább is nekem. Ha valamit mondtam neki, azt elfogadta úgy, ahogy mondtam, vagy ha valamire megkértem, nem ébredt benne kétely arról, hogy miért kérem azt tőle, amit kérek. Miután átváltoztam, Edwarddal kitárgyaltuk az összes régi ismerősömet, hogyha véletlenül kénytelen lennék valamelyikükkel közelebbi társalgásba bocsátkozni, mi a leghelyesebb viselkedésmód velük, mi a legkevésbé veszélyes a számukra. Egyedül Angelát tartotta Edward igazából szinte veszélytelennek, annak ellenére, hogy újságírónak készült. Angelával valamilyen megmagyarázhatatlan okból feltétlen bizalommal voltunk egymás iránt, ezt ő maga is furcsállotta, de egyszerűen nem bírt kételkedni a szavaimban, akárcsak én az övében. Én pedig soha nem is adtam neki okot arra, hogy kételkedjen az igazmondásomban. Nem szerettem volna senki előtt sem magyarázkodni a megváltozott külsőm, és a jelentősen megjavult egyensúlyérzékem miatt, ezért igyekeztem elkerülni azokat az embereket, akik ismertek régebbről. Apámnál jártam a rendőrségen, ő pedig az anyja által elkövetett tilos parkolás miatti büntetést volt befizetni az őrsön. Már kifelé jöttem Charlie-tól, amikor összefutottunk az ajtóban, és nekem már emberi módon nem volt lehetőségem megakadályozni a találkozást. Végül is nem lehet akkora baj ebből a találkozásból, hiszen a tél folyamán már találkoztunk egyszer, és akkor sem történt semmi. Ő, velem ellentétben, szívből örült a találkozásunknak, majd megkért, hogy ha már ilyen régen találkoztunk, ne rohanjak már annyira, és várjam meg, míg végez. Odabent közölte apámmal, hogy siet, hogy elérje a Seattle-be induló buszt, ezért megkérte Charlie-t, hogy gyorsan rendezzék le a bírságcédula ügyét. Erre apám elárulta neki, hogy éppen azért voltam nála, mert Seattle-be készülök menni, és megkérdeztem tőle, nem kell-e neki valami onnan.
– Kérd meg nyugodtan Bellát, biztosan szívesen elvisz! – mondta neki, ennél a pontnál szégyellem bevallani, de gyilkos gondolataim támadtak apámmal szemben, mivel én ráadásul, Angela háta mögül integettem is neki, hogy ne árulkodjon, de ő egy laza félmosollyal elkerülhetetlenné tette az Angelával való hosszabb találkozást. Halvány fogalma sincs róla, hogy mekkora veszélybe sodorta Angelát ezzel. Elsétáltunk a rendőrségtől, kétutcányira parkoltam le a Barabusszal, hogy apám meg ne lássa, mivel vagyok. Mikor Angela meglátta a kocsimat, földbe gyökerezett a lába.
– Milyen kocsi ez? – kérdezte megkövülten. – Azt látom rajta, hogy nagyon gyors és erős lehet, de még az életben nem láttam ilyet.
– Nem fogsz túl sűrűn ilyet látni – vetettem neki oda, könnyedén –, alig ötven példány létezik még csak belőle. A leggyorsabb és legerősebb autó a földön, amelyik rendszámot kaphat az utcai forgalomhoz.
– De mi ez? Most már igazán kíváncsivá tettél.
– Egy Barabus TKR. Nézz utána a Google-ön, ha érdekel, hogy mire képes. De most inkább ülj be, megmutatom! Angela! Ha elárulod apámnak, hogy milyen autót vezetek, én nem tudom, mit teszek veled.
Miután beültünk rászóltam, hogy kösse be az övét, azután rögtön elindultam.
– Te nem kötöd be magad? – kérdezte meg teljesen őszinte érdeklődéssel a hangjában, ami belőlem egy elég meggondolatlan elszólást váltott ki:
– Nekem nincs rá szükségem. – Ahogy kiejtettem a számon a mondatot, Angela elhallgatott, és láttam rajta, hogy nem tud mihez kezdeni a válaszommal, vagyis inkább nem akar. Én meg átkoztam a könnyelműségemet, dühös voltam magamra, hogy lehetek ilyen felelőtlen. Rám nézett és láttam rajta, hogy az arckifejezésemet látva lenyeli a miértre vonatkozó kérdését. Újságírótanoncként azt már megtanulta, hogy mikor jobb nem kérdezni. Hálás voltam neki ezért, de ekkor jöttem rá arra, hogy Edwardnak milyen nehéz dolga lehetett a kapcsolatunk elején, legszívesebben elmondtam volna Angelának mindent, de nem tehettem. Sajnáltam Angelát, pontosan úgy nézhettem ki a feltörő dühöm miatt, amitől az emberekben feléledt az önvédelmi ösztön, és menekülni kezdtek a közelünkből úgy, hogy maguk sem tudták az okát. Hát igen, lassan nehezebben tudom kordában tartani a dühömet, mint a vérszomjamat. Nem mutattam ki régen, hogy ne bántsak meg másokat, de elég sokszor, és sajnos, túl könnyen dühbe tudok gurulni. Emberként ez legfeljebb mosolygásra adhatott okot bárkinek, de vámpírként eléggé veszélyessé vált ez a hátrányos tulajdonságom. Egy gyors oldalpillantással megnéztem magamnak Angela arcát. Hihetetlen módon, nem láttam rajta, hogy félne, vagy pláne rettegne tőlem, csak az összpontosítást, hogy kitaláljon valamit, amivel kihozhatja a beszélgetésünket abból a gödörből, amibe az én elszólásom miatt került. Nem értettem a viselkedését. Néhány hete Charlie-nál Leah tized ennyire sem bosszantott fel, Charlie-nak mégis inába szállt a bátorsága az arckifejezésemet látva. Ezzel szemben Angela még csak idegesnek sem mondható. Láttam rajta, hogy meg van kettőzve a lelkében, hiszen én – vagyis akinek hitt – a volt középiskolai osztálytársa, és barátnője voltam. Azt, hogy nem fél tőlem betudtam annak, hogy régről ismer, bár valójában éreztem, hogy csak saját magamat nyugtatom ezzel a magyarázattal, de a valódi okról fogalmam sincs. Kínjában nem tudott jobbat kitalálni, ezért feltett egy teljesen más témájú kérdést:
– Mennyit ér ez a kocsi? – Elmosolyodtam az illetlen, de a jelen körülmények közt mégis tapintatosnak mondható kérdésen.
– Őszintén? Fogalmam sincs.
– Hú… azt sejtettem, hogy a Cullenek gazdagok, de, hogy ennyire…
– Még annál is jobban. Mérhetetlenül gazdagok vagyunk – nem tudtam nem őszinte lenni vele, egy bizonyos határig.
– Tudom Bella, hogy a pénz sok mindent megold, de alszol te eleget, mostanában? Olyan karikásak a szemeid.
A francba, isteni érzéke van hozzá, hogy a szándéka ellenére mindig valami veszélyeset kérdezzen. Ha tud magára vigyázni, pokolian jó újságíró lehet belőle. A sápadtságom neki nem tűnt fel, mert a bőröm színe nem sokat változott, embernek is majdnem olyan sápadt voltam, mint most. Vicces módon, az egyik iskolabálon készült fotón fehérebbnek látszottam, mint Edward, pedig akkor még ember voltam, így nem csoda, hogy nem tűnt fel Angelának a fakóságom. Mint ahogy talán ez volt a magyarázat arra is, hogy annak idején Victoriáék miért nem szúrták ki azonnal, hogy ember vagyok. Nem sütött a nap, én mégis napszemüvegben voltam, nem vártam meg, míg erre is rákérdez, úgyhogy levettem és előálltam neki egy alig hihető magyarázattal, amit viszont semmilyen módon nem tudott ellenőrizni.
– Tudod Angela, a Culleneknek, de ha ezt bárkinek elárulod, én esküszöm, kinyírlak – fenyegettem meg mosolyogva, amitől ő nyelt egy hatalmasat, de félelmet továbbra sem láttam a szemében – van egy genetikai mutációjuk, amit egy teljesen ártalmatlan és hagyományos úton nem terjedő, genetikusan beépülő vírus okoz. Csak a testnedvekkel terjed, ha érted mire gondolok – ha még ember lettem volna, tuti, hogy fülig vörösödtem volna, de így teljesen hihető lett, vámpírként, tökéletesen uralva a testem legkisebb rezdülését is, könnyű volt hazudni –, ez okozza a szemem alatti karikákat, meg azt is, hogy az íriszem sárgának tűnik, ugyanúgy, mint a többieknél. Valójában nem változik meg, csak a fénytörése lesz más szögű a vírus miatt, ezért ha szemtől szembe vagy velem, sárgának látod. De ettől semmi bajom sincs, csak egy kicsit érzékenyebb a szemem a fényre a megszokottnál, ezért hordok még ilyen időben is napszemüveget.
– Értem – válaszolta tamáskodva. Tudtam, hogy nehezen hihető a magyarázatom, és főként az orvosi része miatt még ellenőrizhetetlen is, de azt mégse dobhattam oda neki, hogy: hé’ Angie, nem tűnik fel, hogy vámpírnak látszom, és az is vagyok?
Ahogy elhagytam Forks környékét, bekapcsoltam a rendszámtakarót, amit Rosalie szerelt a kocsiba, nem mintha nem tudta volna bármelyik rendőr lenyomozni az autót. Az államoknak ezen a részén biztosan ez volt belőle az egyetlen példány. De, ha nincs rendszám, nincs bizonyíték. Ráléptem a gázra, és élvezni kezdtem a száguldást, mint annak idején, amikor a kősziklán először próbáltam ki az emberfeletti erőmet. Az óra szerint, több mint kétszázötven mérfölddel száguldottam, a legtöbb radarnak esélye sem volt bemérni, egyszerűen nem erre tervezték azokat. Nekem viszont semmilyen nehézséget sem okozott az iszonyatos sebesség mellett a vezetés, ez olyan volt a vámpír érzékeimnek és agyamnak, mintha csak futottam volna, ösztönből ment, mint a vadászat. Ha sikerült is fényképet készíteni rólam valamelyik rendőrnek, biztosan csak egy elmosódott paca volt a kocsim a fotón.
Angela eleinte élvezte a gyorsulást, aztán a szeme a sebességmérőre tévedt, és láttam, hogy páni félelem ül ki az arcára. Gondolom eszébe jutott, hogy milyen „ügyes” voltam autóvezetőnek az előző életemben, újabb hiba, amit vétettem.
– Bella, mennyivel mész?! – kérdezte rettegve.
– Kétszázötven körül – vetettem oda lazán.
– Kilométerben?
– Nem, mérföldben.
– Te, jó ég! Lassíts, mert meghalunk!
Remek! Újabb hibát vétettem, most mi a fenét találjak ki? Kezdtem lassanként egyik hazugságot kitalálni a másik után. Most kezdtem igazán felfogni, hogy miért mondta azt Edward, hogy hivatásos hazudozók vagyunk mind egy szálig. Még jó, hogy soha semmit nem felejtünk el, így nem kellett attól félnem, hogy meghazudtolom saját magamat.
– Bízz bennem! A kocsival járt egy, két hónapos, elég komoly vezetéstechnikai tanfolyam is, amit a világ legjobb autóversenyzői tartottak. Kitűnő eredménnyel végeztem. Úgy látszik, ebben jobb vagyok, mint a táncban, vagy akár a járásban – kuncogtam a saját viccemen, ha sejtené szegény, hogy mitől vezetek ilyen jól. Ő viszont nem gondolta a dolgot ennyire viccesnek és az út további részében nem szólt hozzám, hanem kifehéredett ujjakkal, görcsösen markolta a műszerfalat és a feje feletti kapaszkodót.
Nem dobtuk a kukába annak a két hétnek a munkáját, amikor a dél-amerikai utunkat terveztük, addig, míg szegény Irina képében meg nem jött a hidegzuhany a nyakunkba, a Volturival együtt. Túl voltunk már ezen. A Volturi látszólag békével távozott, de nem voltunk róla meggyőződve teljesen, hogy végleg békén hagynak minket, túl nagy szálkák voltunk a szemükben. Úgy meg különösen, hogy a téli incidens után egyre több vámpír kezdi megpróbálni a mi életvitelünket utánozni. Többekben felébredt a lelkiismeret-furdalás a gátlástalan vérszomjuk miatt, főként úgy, hogy láttak engem az alig három hónapos újszülöttet, és megdöbbenve tapasztalták, hogy képes vagyok látszólag különösebb erőfeszítés nélkül megállni azt, hogy bárkit megöljek, sőt, jóllakottan képes voltam minden további nélkül emberek közé menni anélkül, hogy egy pillanatig is veszélyben lett volna tőlem bárki. Egyrészt jó lett volna újra látni Zafrinát, Kachirit és Sennát, az amazon vámpírokat, akiknek köszönhetően időben lett kifejlesztve a képességem, ami mindegyikünket megmentett a lemészárlástól. Jó lett volna újra látni Nahuelt is, aki az egyetlen férfi fél-vámpír volt a földön tudomásunk szerint, és persze a két nővérét, ők voltak ugyanis azok, akik a legjobban hasonlítottak arra, amilyen majd a lányom lesz, amikor felnő. Állítólag Nahuel is megváltoztatta az emberekhez való viszonyát, miután látta azt, hogy mi, vámpírok képesek vagyunk emberéletek kioltása nélkül élni, benne is felébredt az érzés, hogy ő, aki képes emberi táplálékon is élni, miért oltsa ki mások életét. Rádöbbent arra, hogy nem is olyan szörnyeteg ő, mint amilyennek hiszi magát. Csak szerencsétlenek voltak a világra jöttének körülményei. Nem úgy, mint Nessie-nek. Az ő anyja magányosan, a dzsungelben szülte meg őt, belehalva a szülésbe. Kétségtelenül ez a sors várt volna rám is, ha nincs ott az addigi két legfontosabb lény az életemben. Edward és Jacob. A vámpír és a farkasember összefogtak egymással, váll-váll mellett, hogy valahogy megmentsék az én, saját magam által tönkretett életemet. Sikerült nekik, mint a példa mutatja, bár eredetileg egyikőjük sem látott túl nagy esélyt arra, hogy ez lesz a vége, a tervek ugyanis nem tartalmazták az én vámpírrá válásomat a szüléskor, de egy baleset közbeszólt, és én örültem neki, hogy nem kell tovább azért könyörögnöm, amivé már lassan két éve lenni akartam. Örültem neki, hogy most már örökre tizenkilenc éves maradok. Végre azt az életet élhettem, amit választottam magamnak. Boldog voltam, és ez látszott rajtam. Ezen gondolkodtam miközben egy új megrendelést vittem Mr. J-nek.
Gyorsan Seattle-be értünk. Angie remegő térdekkel szállt ki az autómból. Elbúcsúztunk, és közölte velem, hogy az életben még egyszer nem ül be mellém, ebbe a kocsiba. Mosolyogva bocsátottam útjára. Sajnáltam szegényt, de valójában az volt a célom a száguldással, hogy ne legyen kedve velem hazajönni. Túl veszélyeseket kérdezett, én pedig nem akartam őt bántani lelkileg sem, testileg pedig végképp nem.
Bejelentés nélkül mentem J-hez és élveztem a helyzetet, nem úgy, mint az első alkalommal.
– Segíthetek? – kérdezte a titkárnője, April. Láttam rajta, hogy nem emlékszik rám, szitasűrűségű emberi emlékezetével. Úgy sejtettem, hogy ennek J. részéről még lesznek kellemetlen következményei a számára.
– Mrs. Cullen vagyok – nyomtam meg a családnevemet szándékosan, hátha eszébe jut róla, ki vagyok.
– Be van jelentve?
– Nem, de szóljon, kérem, Mr. J-nek, hogy Bella Cullen keresi! – Nem tehetek róla, de egyszerűen unszimpatikus nekem ez a nő, ezért létezésem során először villantottam egy igazi vámpír mosolyt az arcomon. Nem kell arra gondolni, hogy óriás szemfogaink lennének. Más miatt vagyunk veszélyesek, az iszonyatos erő, gyorsaság, és a halálos, fájdalmas, bénító méreg a szánkban, amitől olyan könnyen tudunk ölni. A hatalmas szemfog csak az embereknek való mese volt, mint a fokhagyma, az ezüstgolyó meg a szentelt víz is, a fakaróról már nem is beszélve. Még egy kihegyezett acélrúd sem tud kárt tenni bennünk. Sőt, a nappal sincs semmi bajunk, azon kívül, hogy az emberek azonnal tudnák, ha meglátnak minket, hogy valami földöntúlival van dolguk. Ezért nem megyünk a direkt napfényre olyan helyen, ahol halandók lehetnek.
Láttam az arcán a rémületet átsuhanni, meglátta a szépségemen túl a halálos veszély érintését – bevallom, valahogy nem élveztem azt, hogy tőlem, az alig százhetvenöt centi magas, vékony nőtől valaki fél. Ebből persze a külsőmön nem látszott semmi. A rémülete hatására gyorsan kedves mosolyba rendeztem az arcomat. Nem akartam megijeszteni, még akkor sem, ha nem bírom egyébként a személyiségét. Gyorsan maga elé bámult, és félve beleszólt az intercomba az asztalán:
– Uram?!
– Mi van? Nem megmondtam, hogy ne zavarjon! – vakkantotta bele a másik oldalról, J.
– Őőő… egy bizonyos Bella… keresi.
– Miféle Bella? Ne szórakozzon velem, mert kirúgom!
– Mrs. Bella… – itt megszántam szegényt és odasúgtam neki: Cullen – Cullen.
– Maga hülye liba, azonnal engedje be! Amíg a hölgy nem távozik, az úristent sem engedheti be az ajtón! Majd hozzátette: – kivéve, ha egy másik Cullen az illető! Megértette, maga félkegyelmű?!
Olyan dühös és rettegő volt a hangja, hogy azt hittem, infarktust kap.
Beléptem az ajtón. Ez a szegény ember, halálra van rémülve a gondolattól, hogy megvárakoztatott egy Cullent. Nem tudtam még mindig, hogy Jasper mit tett vele, de őszintén, már nem is voltam rá kíváncsi. Ha jól sejtettem még a jóval keményebb vámpír lelkemnek is sok lett volna tudni. Nem halt meg az önfeláldozó és önzetlen Bella, csak egy kicsit keményebb lett a lelkem csakúgy, mint a testem. A hihetetlen önuralmamnak hála átugrottam a vámpírlét legrosszabb szakaszát, nevezetesen az őrjöngő, vérszomjas, megfékezhetetlen részt, ezért bátran állítom, hogy emberi szempontból ugyanaz a Bella voltam, mint rég. Csak azért a vámpírság, a dobbanás nélküli szív, a mindig tévedhetetlen logikával, számítóan és elképzelhetetlen sebességgel működő agy, aminek a hiánya az emberi lét gyengéje, megváltoztatott egy kicsit. Már nem érdekeltek annyira az idegen emberek érzelmei, vagy gondjai. Persze ha a szeretteimnek bármilyen problémája volt, az ugyanúgy megfogta a lelkem, mint régen. Most viszont J. szerencséjére, boldog és felszabadult voltam.
– Á, kedves Bella! – üdvözölt szívélyesen, de láttam a rettegést a szemében – Remélem, meg tudja bocsátani nekem ezt a sajnálatos hibát, amit az előbb vétett a titkárnőm, amennyiben óhajtja, természetesen azonnal kirúgom.
Furcsa, gondoltam, de nem J. járt az eszemben, hanem Angela. J., csak attól, hogy meglátott, úgy nézett ki, hogy a nadrágjába ereszti a hólyagja tartalmát. Ezzel szemben Angela még akkor sem tűnt igazán rettegőnek, amikor a saját hibámon bedühödtem mellette ülve, pedig olyankor még a farkasok is távolabb szoktak húzódni mellőlem, Jacobot kivéve. Ő pontosan tudta, hogy bármi is lesz a dührohamom következménye, senkit sem fogok bántani azok közül, akikkel együtt élek. Angela viszont nem Jacob.
– J., kérem ne, az a szegény lány nincs tisztában a mi kapcsolatunk mikéntjével! Ezért természetesen nem haragszom sem rá, sem pedig önre. – Nagyon kedvesen mosolyogtam rá. Látszott rajta, hogy mázsás kő esik le szívéről, amiért abban a kegyben részesül, hogy megbocsátom az üresfejű titkárnője hibáját. April pedig jön nekem eggyel, akkor is, ha nem tud róla.
– Ó, persze, persze, miben lehetek újra a Cullen család szolgálatára?
– Ezúttal csak egy útlevél és TB kártya kell, és most nem sürgős, elég, ha két hét múlva készen lesz.
– Pompás! Kérhetném a nevet?
– Renesmee Carlie Cullen.
– Hmm. Furcsa név. Ez az Esme és Carlie rész valahogy olyan ismerős, csak nem tudom hova tenni.
– Ön túl kíváncsi. Nem tartozik magára, de elmondom: a Renesmee, a Renée és az Esme összevonásából a két nagymama, a Carlie pedig a Carlisle és a Charlie összevonásából a két nagypapa után lett. A lányomról van szó. – Lehet, hogy gyanította azt, mik vagyunk, sőt, tovább megyek, valószínűleg tudta, de az, hogy van egy saját lányom, talán elbizonytalanítja.
– Ó, ezúttal a kis hölgy immár a saját nevén utazhat? Hát ennek szívből örülök, de akkor miért nem igényelnek neki hivatalosan útlevelet? Ezek szerint elmúlt az a gond, ami miatt az elmúlt alkalommal olyan sürgősen kellettek az iratok. Használhatjuk a múltkori fényképet?
– Nem, hoztam újat! Most pedig figyelmeztetnem kell önt! Kérem, ne lepődjön meg, és bármit gondol, tartsa meg magának, mert ha valami olyat ejt ki a száján, amit nem akarok hallani, akkor itt, hogy is mondjam csak, sok dolga lesz a helyszínelőknek! Értve vagyok, J.? – nyomtam meg a végét a kelleténél jobban. – Az életkor pedig hét év. – Itt felszaladt a szemöldöke, de nem szólt semmit.
– Természetesen, Mrs. Cullen. Engedje meg, hogy a fecsegésemért, kiengesztelésképpen, hogyan is fejezzem ki magam… Meghívom önt erre az ügyletre.
– Köszönöm! Ez igazán nagylelkű ajánlat, de figyelmeztetem, ha bármi kitudódik a lányomról, az csak önön keresztül lehet, akkor pedig Jasper eljön önhöz egy nem túl szívélyes látogatásra, amihez képest a purgatórium pokla trópusi nyaralásnak tűnik! Remélem, érthető vagyok? A díjazása pedig a szokásos! – Azt hiszem, Jasper az érzelmi manipuláló képességével hatott J.-re, de mi ez ahhoz képest, ha egy vékony, gyenge nő, egyetlen perc alatt, tornádóként szétrombolja az irodáját úgy, hogy egyetlen ép bútor sem marad benne.
– Persze, Mrs. Cullen!
A kezét nyújtotta felém, én pedig, hogy nehogy véletlenül abba hibába essen, hogy egy másik Cullen kevésbé veszélyes tud lenni, mint Jasper, megfogtam a kezét – összerándult a jéghideg érintésemtől – a kelleténél egy kicsit nagyobb, az emberi kinézetemből adódónál pedig biztosan nagyobb erővel szorítottam meg a kezét. Éppen csak annyira, hogy egy-két napig biztosan borogatnia kelljen azt. Felszisszent a fájdalomtól, de egyébként egész jól palástolta az érzelmeit.
– Ha meg nem sértem, önnek pont olyan erős a kézfogása, mint a nagyra becsült sógorának.
– Tudom, ez családi vonás – a hangsúly a családi szón volt, a nyomaték kedvéért.
– Most veszem észre, hogy az ön szeme érdekes módon, pont olyan színű, mint Mr. Jasperé.
Itt kezdett igazán veszélyessé válni a társalgásunk, már láttam, hogy hiba volt vele túl szívélyesnek lenni. Rögtön elkezdett bizalmaskodni, úgyhogy gyorsan témát váltottam:
– J, nem azért jöttem önhöz, hogy a szemeim színéről társalogjak! – Engedtem, hogy a rosszallásom kiüljön az arcomra, miközben az ajtó felé indultam. Ettől ő falfehérré változott, majdnem olyan fehér lett, mintha ő maga is közülünk való lett volna. – Ne higgye, hogy Jasper veszélyes, ő kisiskolásnak számít mellettem, ha dühbe gurulok, Ön nem tudja, mire vagyok képes, és higgye el, nem is akarja megtudni! A kapcsolatunk nagyon jól alakult eddig, ne akarja elrontani felesleges kérdésekkel és fecsegéssel – szóltam vissza még az ajtóból. Sajnáltam megfélemlíteni J.-t, de az ő lelki békéje és a családunk biztonsága között kellett választanom. Hirtelen nem tudtam kitalálni, hogy mit kezdjek vele, azt viszont nem engedhettem meg, hogy azt gondolja, következmények nélkül fecseghet valakinek rólunk. Bosszantott, hogy ilyen nehezen tudtam kezelni egy irathamisító problémáját. A hazaút teljesen eseménytelen volt, azt az apróságot leszámítva, hogy a bosszúságom, amit J. miatt éreztem, átcsapott szomjúságba, mire elértem Forksot.

3. A lebukás

Otthon egy cetli várt:

„Drágám!
Jake-kel és Renesmee-vel elmentünk Charlie-hoz. Ha tudsz, majd gyere utánunk. Ha nem találjuk otthon, akkor elmegyünk Port Angelesbe vásárolni.
Szeretlek! Edward”

Rendben. De hogy menjek el Charlie-hoz? A Volvót elvitték magukkal. A Barabusszal nem mehetek apámhoz. Futva mehetnék, de akkor meg hazudnom kéne neki, amit meg megint nem szeretnék, így is éppen eléggé félre volt informálódva, amit sem ő, sem mi nem bántunk, a „csak-amit-feltétlenül-szükséges-tudni” elv miatt, csak nem akartam még szándékos hazugságokkal is tetézni a dolgot. Nem lesz gond, ha nincs otthon, ha pedig otthon van – megrántottam a vállamat, csak úgy, saját magamnak –, majd kitalálom, hogy mit mondjak neki.
Öt perc alatt nála voltam az erdőn át. Jó érzés volt száguldani a fák között, és az emberfeletti érzékeimre támaszkodva figyelni az erdőt. Még mindig olyan gyors voltam, mint az újjászületésem után, egy szemernyit sem lassultam, még mindig lefutottam Edwardot, ha nagyon akartam, pedig már egy fél év is eltelt, amióta vámpír lettem. Carlisle azt mondta, hogy három-négy hónap után csökkenni kezd majd az erőm, főként úgy, hogy nem fogyasztok emberi vért, csak állatokét. Ez a gyengülés azonban nálam még váratott magára. Carlisle furcsállotta is, de már úgy megszokta mindenki a különösebbnél különösebb anomáliákat a vámpír-létem körül, hogy már csak egy vállrándításra tellett neki emiatt.
Charlie nem volt otthon, pedig közben kitaláltam, hogy azt mondom neki, Jessica nálunk járt és ő hozott el de nagyon sietnie kellett, ezért nem jött be még köszönni sem. Tehát a cetli második fele lépett életbe. Edwardék Port Angelesbe mentek. Jobb ötletem nem lévén, úgy döntöttem, csillapítok a szomjamon. Bevetettem magam az erdőbe, és vadászni kezdtem. Elindultam felfelé a hegyre, néhány kilométerről jávorantilopok szagát hozta felém a szél. Nem sok időbe tellett odaérnem hozzájuk. A második hímet terítettem le a csordából, az első olyan szép volt, hogy sajnáltam megölni. Még. Majd előbb-utóbb az is sorra kerül. Még mindig nem szerettem a vér ízét, lehet, hogy ez a hiányosság az emberi életemből maradt vissza? Lehet, hogy ez a majdnem undorodás volt a kulcs ahhoz, hogy nem öltem embereket? Nem, szinte beleborzongtam, ahogy eszembe jutott az első vadászat, a tabu illattal, ha Edward nincs ott, és a védekező ösztönöm nem tereli el a figyelmemet, mostanra legalább egy ember élete biztosan a lelkemen száradna. Emberként a vér szagától rosszul lettem, több méter távolságból is, a látványától viszont érdekes módon semmi bajom sem volt, pedig Edward szerint az emberek nem érzik meg több méterről a vérszagot, de én mindig is éreztem. Ennek ellenére élveztem a meleg testből áradó hő érintését, beitták szemeim a bőr alatt lüktető erek látványát, hallottam áldozatom minden egyes szívdobbanását, azt is, ahogy lassan elcsendesedik, miközben kiszívom belőle az életet, de ez nem zavart már. Ilyenkor ösztönlény voltam, csak az önfenntartás irányított. Azt a kis önuralmat leszámítva, hogy ha megéreztem volna az emberek illatát, legyen erőm elfutni az ellenkező irányba. Miután végeztem az első áldozatommal, újra utánuk eredtem, és annak ellenére, hogy teljes sebességgel menekültek előlem, könnyedén utolértem a csordát. Ezúttal egy öreg nőstény volt az áldozatom, két perc sem telt belé és egy szikkadt, élettelen hústömeg maradt belőle. Egy vérszomjas szörnyeteg vagyok, beismerem. De még mindig jobb így, hogy itt élem ki az ösztöneimet, mintha mondjuk, Seattle külvárosában járnék házról-házra, és gyilkolnám halomra az otthonülő háziasszonyokat.
Ez a gondolat azonban az állati áldozataimat egyáltalán nem vigasztalja. Sajnáltam megölni az állatokat is, de ez volt az egyetlen szükségletem. A vér. Frissen, forrón, lüktetőn, egyenesen az áldozat ereiből kiszívva. Nem volt szükségem alvásra, az emberi ételeket csak nagy undor árán tudtam legyömöszölni a torkomon, ugyanis szinte atomi szinten éreztem az összetevőket benne. Arról már nem is beszélve, hogy képtelen lévén megemészteni azt, később vissza kellene öklendeznem, amit megettem. Ez pedig nem volt valami kellemes gondolat. Nem volt szükségem vízre sem, soha nem volt melegem, nem fáztam, sőt a levegőre sem volt szükségem, csak a szaglás és a beszéd miatt lélegeztünk. Egyébként meg akár hetekig is képesek lettünk volna teljes mozdulatlanságban állni úgy, hogy utána azonnal mindenféle merevség nélkül teljes sebességgel tudtam volna sprintelni újra. Tökéletes ragadozó és gyilkos vagyok. Soha nem fáradtam el bármennyit futottam. Nem bánom, sőt, szeretem és még az egésznek a tetejébe halhatatlan is vagyok.
Eleinte rendesen összekentem magam vadászat közben, de aztán ellestem Edwardtól a fortélyokat. Néhány hét után Alice-t megszégyenítően képes voltam tűsarkúban elindulni vadászni, és csak kilométerekre a háztól tudatosult bennem, hogy tizenkét centi magas sarkakon rohangászom az erdőben. Emberként edzőcipőn kívül mást fel sem mertem venni, mert még abban is képes voltam hasra esni, a tükörsima betonon is.
Mostanra már olyan szintre fejlesztettem a vadásztudományomat, hogy akár egy koktélruhában is minden gond nélkül ment a dolog úgy, hogy még csak be sem piszkítottam magam.
Ebben a pillanatban éreztem meg, szélirányból. Az illat intenzitásából ítélve lehetett vagy nyolc kilométer a távolság, de ez már nem menthette meg tőlem a grizzlyt, a húsevők illata jobban hasonlított az emberére, ezért aztán kívánatosabb is volt a számunkra, mint a büdösnek mondható növényevők. Feltámadt újra a vérszomjam, ismét égni kezdett a torkom. Azonnal tudtam, hogy kioltásra van ítélve az illat. Ez a medve többé nem látja a napot. Azonnal irányba fordultam, és futni kezdtem, megtettem vagy tizenegy kilométert, hatalmas lehet ez az állat, ha ilyen messziről az illat ereje alapján eltévesztettem a távolságot. Gyorsan döntöttem, egy ekkora medve óriási veszélyt jelent az emberekre is, ezért aztán, szinte feljogosítva éreztem magam a megölésére. Ekkor hirtelen más illat is megcsapta az orromat, ahogy egy kicsit változott a szél iránya.
Embereké!
Nagyon vigyáznom kellett. Azonnal felmértem a helyzetet, az emberek miatt el kellett volna futnom, de már csillapodott a két antiloptól a szomjam, meg egyébként sem voltam teljesen kiéhezve, amikor elkezdtem vadászni. Megálltam egy pillanatra mérlegelni a helyzetet, megállapítani, hogy mennyire vagyok ura a bennem lakozó fenevadnak. Már közel sem éreztem olyan veszélyesnek az ösztöneimet az emberekre, mint a medvét. Annyira azért nem bővelkedik a Forks környéki rengeteg a medvéknek való csemegékben.
Sejtettem már, hol lehet a medve, fent jártam az Inn-river forrásvidékén, gyanítottam, hogy a medve pisztrángokra vadászik a patakban. Sajnos azonban az emberek is ismerik ezt a jó kis horgászhelyet. Annak idején apám és Billy, amikor még kicsi voltam és kénytelen voltam meghajolni a szülői akarat előtt, gyakran hoztak fel ide engem is, mikor Forksban kellett „nyaralnom”.
A francba!
Most, hogy közelebb értem – meg sem lepődtem rajta igazán –, megéreztem, ez Billy és az apám. Újra elkezdtek együtt horgászni járni, amióta orvosilag megmagyarázhatatlan módon javulni kezdett Billy lába és naponta néhány órán át képes lett elhagyni a tolószékét. Mi azért sejtettük, hogy nem a cukorbetegség kezdett meggyógyulni, hanem a vámpírok közelsége és a Billyben szunnyadó farkas húzódik meg a háttérben. Még jó háromnegyed kilométerre voltam a pataktól, de muszáj volt közelebb mennem. Charlie és Billy valószínűleg nem is sejtik, hogy mekkora veszélyben vannak. Ha ez a medve akkora, amekkorának hiszem, akkor elég nagy bajban vannak, ha keresztezik az útját. Billynek ugyan van egy öreg vadászpuskája, de az egy ekkora állatot csak felbosszant, kárt nemigen tesz benne. Charlie-nak van megfelelő méretű csúzlija egy ekkora dög ellen is, de az szolgálati fegyver, ezért csak akkor veszi magához, ha valami konkrét oka van rá.
Hangtalan vámpírlépteimmel közelebb osontam a patakhoz, na nem mintha gyenge emberi fülekkel meghallhatták volna a közeledésemet. Billy éppen húzta vissza a csaliját a patakban, apám meg ebben a pillanatban lendítette meg a botot, hogy jó messzire kivesse a horgot. Abból a szögből, ahol álltam, azonnal láttam a veszélyt, amit ők sajnos nem, mert egy kellően nagy szikla pont eltakarta előlük a medvét. Még valami mást is láttam, ahogy elindult a csali a bot végéről. Tökéletesen működő agyam a pillanat töredéke alatt kiszámolta a horog röppályáját, amelynek a vége pont a medve domborúbbik felénél volt. Láttam a horgot becsapódni a vízbe, majd felpattanni a végét egyenesen a medve ülepébe. Abban a pillanatban tudtam, hogy vagy néhány másodpercen belül lelepleződöm az apám előtt, vagy megöli őket a medve. A medve megfordult, és azonnal el is indult, hogy revánsot vegyen a két szerencsétlen emberen. Hatalmas állat volt, ahogy felágaskodott, két és fél vagy talán három méter magas is lehetett.
Szegény Billy résen van, azért benne is dolgoznak a farkas gének. Azonnal csőre töltötte a flintáját, és lőtt. Persze, ahogy gondoltam, csak felbosszantotta a medvét, kárt nem tett benne. Nem volt több idő gondolkodni, döntenem kellett, hagyom, hogy megölje a saját apámat és Jacob apját egy nyavalyás medve, vagy én végzek a medvével és lelepleződik az apám előtt, hogy mi vagyok.
Nem kellett sokat fontolgatnom a dolgot, az apám elvesztésének még a gondolata is fájdalommal töltötte meg az elmém minden zugát. Tudtam, hogy majd egyszer eljön az ideje annak, hogy Charlie meghal, de ez az esemény nem most fog bekövetkezni, főként nem a szemem láttára. Charlie már éppen eleget tudott, és még legalább ugyanannyit sejtett abból, amivé lettem tavaly, csak a saját nyugalma érdekében nem akarta tudomásul venni a kirakós játék eredményét. Az a lehetőség meg ki van zárva, hogy csak úgy odafutok, megölöm a medvét, és eltűnök az erdőben. Már eldöntöttem, hogy elkapom ezt a medvét. Vámpírként már alapból nehéz lett volna elállnom a vadászattól. Ha egyszer eldöntjük, hogy mire vadászunk, nagyon nehéz megváltoztatni a döntésünket, mert onnantól átmegyünk egy gondolkodásra képtelen ösztönlénybe, amit csak és kizárólag az önfenntartás érdekel. Talán, még a többiek sem képesek rá igazán, hogy változtassanak, ha egyszer beindulnak. Én viszont tudom, hogy képes vagyok megtenni. De most úgy érzem, képtelen vagyok lemondani a medve véréről. Miután megöltem, szükségem lesz rá, hogy lenyugtasson a testemben szétáradó melegsége. Mert ha nem, akkor egyáltalán nem biztos, hogy nem önti el az agyam a vörös köd. Ha pedig ez bekövetkezik, akkor csak egy vérszomjas ragadozó leszek néhány percig, bármilyen értelmes gondolkodás képessége nélkül. Nincs más megoldás, meg kell állnom, inni a medvéből, mert nem akarok arra eszmélni, hogy az apám életének megmentője helyett a gyilkosa lettem. Ez pedig azt jelenti, hogy Charlie látni fogja, hogy mit teszek. Nem akarok fájdalmat okozni neki, de most egyszerűen nincs más lehetőség. Inkább egy kis lelki fájdalom, mint a halál. Meg egyébként is, Edward is mondta sokszor, hogy apám a tudatalattijában már valószínűleg tisztában van vele, mi vagyok, csak saját magának sem meri bevallani. Hát ezek után majd nem lesz több mellébeszélés. Különben is, ő az apám, a medve meg csak zsákmány. Mint az íjról kilőtt nyílvessző, úgy ugrottam elő a fák közül. A fenébe, még az egésznek a tetejében a nap is kisütött, rajtam meg a cipőn és az indigókék miniruhán kívül nincs más ruhadarab. Nem baj, Billy már látott a napon bennünket. Legalább nem fog rám lőni, mert a csillogásból rájön, hogy mi repül át a levegőn. Így Charlie lelkét sem kell még azzal is megterhelni, hogy golyóálló is vagyok. Egyetlen szemvillanás alatt két ugrásból megtettem a majdnem fél kilométert, ami elválasztott tőlük. A medve éppen apámra emelte hatalmas mancsát. Ezt nem kellett volna, elöntött a düh, ölni akartam érte, megvédeni őt, az egyik embert, aki nélkül nem léteznék. A számat elöntötte a méreg, már a gyilkolás vágya dolgozott bennem. Dühösebb voltam, ha ez egyáltalán lehetséges, mint amikor a Volturival néztünk farkasszemet a mezőn, a hegyek közt. Nem kellett volna pont apámra támadnia. Ha Billyre emeli először a mancsát, akkor is leterítettem volna, de így apámnak lett halálközeli élménye. Tudtam abból az időből, amikor James támadt rám, hogy ez örökre beleég az ember emlékezetébe, máig előttem van az arca – igaz homályosan –. ahogy közelít felém. Vagy amikor a giminél Edward mentette meg az életem, és a két autó között a gyönyörű szemeivel rámnézett. Most szegény apám járt ugyanígy. Örökre beleég az agyába, ahogy vicsorító, méreggel teli szájjal, a levegőben repülve, a saját százhetvenöt centi magas, „gyenge” lánya leterít egy kétszer akkora, és legalább tízszer nehezebb állatot, mintha az csak egy játék mackó lenne. Szívből – ha mondhatok ilyet – sajnáltam ezért őt, de ezután nem lesz mellébeszélés, mindent meg fog tudni. Abban a pillanatban értem el a medvét, amikor az éppen lecsapni készült apám feje irányába, egyetlen végzetes mozdulattal. Ez volt az utolsó tudatos cselekedete az életben. A megérkezésem pillanatában egyetlen, csuklóból indított csapással ripityára zúztam a felemelt karban a csontokat. A súlyom nem volt nagy, de a sebességem megtette, amit kellett, pótolta, ami a súlyomból hiányzott a medve feldöntéséhez. Ezért aztán, mint egy ágyúgolyó terítettem le a földre. A következő mozdulatommal szétroncsoltam a hatalmas állat másik karját is. Majd kevesebb, mint egy percen belül az összes vérét kiszívtam, a legkisebb irgalom érzése nélkül, a vére melegsége átjárta minden porcikámat, ami gyorsan lenyugtatott. Mióta vámpír voltam, ilyen gyorsan még soha nem öltem, de jólesett az erőm ilyen hatalmát érezni. Már rég végeztem, mire Charlie felocsúdott a történtekből. Szerintem sokkos állapotban volt, csak azt nem tudtam eldönteni, hogy miattam, a medve miatt, vagy mindkettő miatt. Bár a legutóbbira volt a legnagyobb esély.
Hosszú perceken át csak bámult maga elé. Nem piszkáltam, mert hallottam, ahogy a szívdobogása lassan megnyugszik. Csendben, kimerevedve álltam, néztem az arcát és magamban próbáltam elemezni, mi járhat a fejében. Először a dühöt ismertem fel az arcán, majd a meghökkenést, utána a hitetlenséget, végül a csodálkozást. Tudtam, hogy a történteket elemzi magában, mindazzal kiegészítve, amit eddig megtudott.
Billy tudott megszólalni elsőként:
– Köszönöm, Bella – mondta csendesen –, sok mindenre gondoltam abban a néhány másodpercben, ami a lövésemtől a te érkezésedig eltelt, de azt az életben nem gondoltam volna, hogy pont te leszel a megmentőnk.
Mialatt Billy ezt mondta nekem, apám odament a medvéhez. Óvatosan megbökdöste a lábával, majd megnézte, és láttam, hogy látja az állat két hatalmas karján, hogy azokban egyetlen ép csont sincs. Lehajolt és megnézte az állat nyakát. Láttam a döbbenetet az arcán, amikor rájött, hogy a medvének nincs kitörve a nyaka. Szerintem, arra számított, hogy ahogyan a medve hátrazuhant, biztosan kitörte a nyakát. Majd a felismerést és az elfojtott rémületet, amikor felfedezte a harapásnyomot az állat nyakán és azt, hogy hiába nyomkodja a sebet, abból egy csepp nem sok, annyi vér se jön, sőt, sehol sincs egy csepp vér sem. Holott az állat mindkét karját átszúrta a törött csont, és egy ekkora állatban legalább tíz liter vér kering, míg él. Leroskadt a földre, egyenesen beleült a vízbe, onnan nézett végig rajtam és láttam rajta, hogy letaglózza a látványom. Ahogyan vakítóan szikrázva, gyémántként ragyogott a bőröm a napsütésben, amint kihúzva magamat, jóllakottan, egy ragadozó felsőbbrendűségével állok az áldozatom felett úgy, hogy még csak egy gyűrődés sincs a ruhámon. Úgy álltam ott, mintha ha egy party közepén lennék, ráadásul, már megint tűsarkúban voltam, ami az amúgy is kecses mozgásomat és tartásomat, ha lehet, még jobban kiemelte. Felnyögött.
– Mi vagy te? – kérdezte fahangon, olyan nézéssel a szemében, mintha most látott volna életében először, ami igaz is volt, bizonyos értelemben.
– Te mit gondolsz? – kérdeztem vissza.
– Nem tudom.
– De már tudod, apa, csak nem mered kimondani. Sőt, továbbmegyek, már jó ideje sejted, csak nem mered bevallani saját magadnak sem. – Lehajoltam hozzá, és finoman megráztam a karjainál fogva.
– A bőröd, mi történt vele? – nézett rá, a csillogó karjaimra. Máris védekező üzemmódra kapcsolt az agya, elkezdte másra terelni a figyelmét a legfontosabb kérdésről.
– Nem tűnt fel, hogy amióta Renesmee megszületett, nem láttál napsütésben?
– Nem. Tényleg?
– Igen, apa, mert Nessie születése után változtam át, ahogy utána az első találkozásunkkor meg is állapítottad: „egy lettem közülük”, gyakorlatilag nem éltem túl a szülést. Jacob és Edward pumpálták a szívemet addig, míg a méreg el nem kezdte átalakítani a testem, hogy azután maguktól végbemenjenek a dolgok. Nélkülük már nem léteznék, már a forksi temetőben oszlana a testem. Edward öngyilkos lett volna valószínűleg, Jacob pedig bánatában farkasként bolyongana valahol az erdőben.
– Miféle átváltozásról, és méregről beszélsz?
– Nem mondhatom meg. Mit gondolsz, apa, azok után, amit ma láttál, minek gondolsz engem?
Nem akartam nyíltan kimondani neki, hogy mi vagyok. Hasonlított ez a helyzet arra, amikor Jacob nem tudta elmondani nekem, hogy farkasember lett belőle, de tudta, hogy rájövök, ha rávezet a megoldásra. Talán, abban reménykedtem, hogy azzal, hogy nem én mondom meg neki, hanem „magától” jön rá, az felmenti őt az első törvény ítélete alól. Persze valójában tudtam, hogy nem számítana, ha kiderül, hogy tud rólunk.
– Milyen átváltozás, ez valamilyen kozmetikai trükk?
– Ne beszélj mellé, kérlek! Mondd ki! Mire gondolsz, hogy mi vagyok, én?! – kérdeztem szinte kiabálva, már nem bírtam tovább ezt a struccpolitikát, és mellébeszélést.
– Olyan valószerűtlen, de csak egyvalami jut eszembe, áh!… ilyen nincs, meg különben is a nap... – rázta a fejét a hitetlenségtől, és tudtam, hogy jó nyomon jár a nappal, a buta filmekben megjelenő vámpírok elpusztíthatóságára gondolt.
– Apa, egy éve még azt mondtad volna, hogy elmegyógyintézeti kezelésre szorul, aki azt állítja, hogy léteznek farkasemberek. Láttad Jacobot. Tudod, mi ő. Mellesleg a napfényes sztori csak hollywoodi fogás, a valóságban semmi baj sincs vele. Nézz rám! Ha így meglátna valaki az utcán, mit gondolna, mi vagyok én?
– Nem tudom. Fogalmam sincs, minek néznének.
– Dehogynem, apa, az eddigiek alapján te már pontosan tudod, hogy mi vagyok, csak még magadnak se akarod beismerni. Gyerünk, mondd ki, mire gondolsz!
– Vámpír? – félve mondta ki a szót. Félve attól, hogy igaza van és félve attól is, hogy butaságot mond.
– Végre kimondtad! Igen, vámpír vagyok. Egy szörnyeteg. A tökéletes gyilkos. Az evolúció csúcsragadozója. De nézz rám! Látsz engem? Látod a lányodat a külsőm mögött? Tudnod kell, hogy itt vagyok. Számodra nincs jelentősége a változásnak, én örökre a lányod maradok, ezt semmi nem tudja megváltoztatni. Ugyanúgy, ahogy a külsőm se fog soha megváltozni már. Még egy dolgot kell megtudnod, aztán nincs több új információ mára, hacsak te nem kezdesz kérdezősködni. Én örökre tizenkilenc éves maradok.
– Ezt úgy érted, hogy egy ideig nem öregszel? – láttam rajta, hogy még védekezik az agya a tények ellen, arra gondol, hogy majd valamikor emberi időléptéken belül úgyis véget ér a létezésem, nem tudta még befogadni a természetfeletti részemet, de ki kellett ábrándítanom, bármennyire nem akartam neki fájdalmat, vagy csalódást okozni, jobb volt ezen túl lenni.
– Nem, apa, úgy értettem, hogy örökre, az örökkévalóságig így fogok kinézni. Edward százhat éves, Carlisle a háromszázhatvanötödiket tapossa, Esme száztizenkettő, Jasper a polgárháború idején változott át, Rosalie harmincháromban, Alice pedig kilencszázhúszban, de tudok több ezer éves vámpírok létezéséről is. Mi halhatatlanok vagyunk.
Láttam a döbbenetet, és kicsivel később újra a dühöt az arcán, aztán lassan újra lenyugodott, beletörődő arcot vágott. Ismertem az apámat, de nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan feldolgozza az eseményeket. Bár, ha jobban belegondolok, én is ilyen voltam emberként. Mikor megtudtam, hogy Edward vámpír, az idegesség, és a bizonytalanság csak addig tartott, amíg eldöntöttem, hogy bármi is legyen ő, vele akarok lenni, aztán már minden olyan könnyű lett. Ezt a tulajdonságot biztosan Charlie-tól örököltem. Ez ügyben is jobb volt vámpírnak lenni, a mostani agyam nem vívódott semmin. Egyszerűen az emberi felfogóképességnél milliószor gyorsabban, a pillanat töredéke alatt hoztam meg a döntéseimet.
– Emlékszel még, amikor Edward elhagyott? Akkor ettől az élettől akart megkímélni. De én majdnem belehaltam a bánatba.
– Hogy is felejthetném el, olyan voltál, mint egy élőhalott.
– Nem, apa, élőhalott most vagyok, de hidd el, most boldog vagyok, és semmit nem bánok abból, ami velem történt! – nevettem rá az igazi, csengő és zengzetekben gazdag vámpírhangomon, amit eddig gondosan titkoltam előtte.
– Bella, mi történt a hangoddal?
– Mióta átváltoztam, ilyen a hangom, csak megtanultam megváltoztatni, hogy te és anya ne ijedjetek meg.
– Hát, a hangod minden, csak nem ijesztő.
– Amikor Edwardék visszajöttek, előtte eltűntem három napra, amiért aztán szobafogságra ítéltél, emlékszel?
– Persze. De most, hogy jön ez ide?
– Mindjárt megtudod. Akkor azért tűntem el, mert Alice meglátogatott otthon. De nem hozzám jött, hanem téged vigasztalni, az én „halálom” miatt.
– Miről beszélsz, már akkor… – gyorsan folytattam, hogy beléfojtsam a meginduló téves gondolatokat, már nem akartam többé, hogy tévútra vezesse saját magát úgy, ahogy eddig hagytuk neki.
– Alice-nek volt egy látomása arról, hogy La Pushnál leugrom a szikláról, de azt már nem látta, láthatta – Billyre sandítottam, és láttam egy halvány mosolyt átsuhanni az arcán, Alice képességének hiányossága miatt –, hogy nekem semmi bajom se lett. Ez Edward tudomására jutott, és egy félreértés miatt, azt hitte meghaltam, öngyilkos akart lenni. Apa, nemcsak én nem tudok létezni Edward nélkül, hanem ő sem nélkülem. Meg akarta öletni magát, mert nem tudott tovább létezni úgy, hogy én már nem élek. Ami, hogy is mondjam, a mi esetünkben nem egyszerű dolog. Ezért elment Olaszországba, hogy az ottani vámpíroktól kikövetelje a saját halálát. Alice tudta, hogy csak és kizárólag a személyes jelenlétem az, ami meggyőzi Edwardot, hogy élek. Akkor éjjel mi átrepültük Alice-szel a fél világot, és másnap az utolsó pillanatban megmentettem Edwardot az öngyilkosságtól. Ezek után elkerülhetetlenné vált, hogy találkozzak az ottani vámpírokkal. Ott tudtam meg tőlük, hogy két lehetőségem maradt: vagy előbb-utóbb én is vámpír leszek, vagy megölnek, ugyanis a vámpírok létezéséről nyíltan egy halandó sem tudhat. Csak én kaptam egy kis haladékot, mert tudtam tartani a számat, és meggyőztem őket, hogy jobb lesz mindenkinek, ha a saját terveim szerint intézem az eltűnésemet, és a „halálomat”. – Ezzel azt akartam a tudtára adni, hogy Edward ugyanolyan végzetesen szeret engem, mint én őt. Így, ha még Charlie most azonnal nem is, de idővel felfogja, hogy jó helyen vagyok, és boldogan „élek”.
– Szegény lányom, mire kényszerítettek azok a mocskok!
– Ne bánkódj apa, és ne húzd fel magad, én már tudat alatt akkor készen álltam az átalakulásra, sőt, vágytam rá, amikor Phoenixbe mentem, tudod, amikor olyan aljas módon faképnél hagytalak!
– Miért, akkor sem mondtál igazat? – kérdezte vádlón.
– Ha már a nagy vallomásoknál tartunk, nem. Akkor egy másik vámpír üldözött, mert meglátta, hogy Edward szerelmes belém, és a Cullen család meg akart védeni. Azzal, hogy elmentem, téged védtelek, ugyanis a vámpír kívül hallgatózott, miközben én itt hagytalak. Ezzel magunk után csaltuk. Utána meg, ő csalt engem csapdába Phoenixben, anya hangjával a tengerparti videofelvételről, de, ez egy hosszú mese. Akkor én nem a szálloda lépcsőjén zúztam össze magam, hanem azzal az idegen vámpírral harcoltam, a régi balett stúdióban. A Cullenek mentettek meg, ugyanis az a vámpír megharapott, de Edward kiszívta a mérget, amit akkor én nagyon bántam. De később megbocsátottam nekik, mert ha akkor nem mentenek meg, akkor soha nem eshettem volna teherbe Renesmee-vel. A balett stúdió is azért égett le, mert Alice, Emmett és Jasper ott pusztították el a másik vámpírt, és el kellett tüntetni a nyomokat. Miközben Carlisle és Edward az életemet mentették, az alatt Esme és Rosalie titokban rád vigyáztak, én már valójában akkor közéjük tartoztam, engem már akkor maguk közé fogadtak, és úgy vigyáztak ránk, ahogy senki sem lett volna képes. Apa, az egész család szeretett engem, már emberként is, mint, ahogyan én is őket. A szállodában is Alice és Emmett gyártott hamis nyomokat. Emlékszel még a sebhelyre a csuklómon, amit akkor szereztem? Ez az egy dolog, ami a régi sérüléseimből megmaradt, egy másik vámpír nyoma. Ha jól figyelsz, a bőröm csillogása más ott, ahol a sebhely van. Ez az egyetlen hiba rajtam. Apa, ebben a pillanatban egyetlen dologtól félek csak, semmi mástól. Válaszolj légy szíves, de őszintén! A lányodnak tartasz még, vagy már csak egy idegen, ismeretlen, földöntúli lény vagyok a számodra?
Csendben ült tovább és láttam rajta, hogy emésztgeti azt, amit az előbb mondtam el neki, majd néhány percnyi meditálás után – ami nekem az örökkévalósággal volt egyenértékű – végre válaszra nyitotta a száját:
– Aha! Bella, te mindig a lányom maradsz, akármivé is alakultál. Még ha nem az én lányom lennél, ma akkor is örök hálára köteleztél azzal, amit tettél. Anyádnak mit mondunk? – Reflexből jött nála a kérdés.
– Pfűűű… hát egyelőre, semmit. Nessie ugyanúgy halhatatlan, mint mi. Csak úgy néz ki, hét éves korára fog felnőtté válni testileg, utána ő sem öregszik tovább. Majd akkor kitalálunk valamit anyának. Az én világom nem neki való. Azt ugye tudod, hogy innen hamarosan költöznünk kell? – Láttam a fájdalom jeleit átsuhanni az arcán, azt gondolhatja, hamarosan elveszíthet, pedig pont most kap vissza. Ez a beszélgetés alapozza meg, hogy ne kelljen nagyon hamar, végleg elválnom tőle. – Az embereknek kezd feltűnni Carlisle változatlansága, legalább tíz évvel fiatalabbnak látszik az igazolványában szereplő életkoránál. Apa, ha tudod tartani a szádat, és talán, képes lennél az emberek gyanakvását elaltatni velünk szemben, akkor még itt maradhatunk egy ideig. De tudnod kell, hogy előbb-utóbb el kell innen mennünk egy jó hosszú időre. – Még valami mellékeset szerettem volna elmondani neki, hogy ez se terhelje tovább a lelkemet – Apu, még valami, az a Barabus, tudod?
– Igen, mi van vele?
– Az, az én kocsim.
– Na, ne! Az a leggyorsabb autó a földön, te meg olyan ügyet… – gyorsan félbeharapta a szót, ahogy bevillant neki az, ahogy elintéztem a medvét.
– Na és! Én meg jelen pillanatban valószínűleg a leggyorsabb, és legerősebb vámpír vagyok a földön.
– Tényleg, a medvével mi történt?
– Semmi, szétzúztam a két karját, aztán lefogtam, és kiszívtam a vérét, az utolsó cseppig.
– „Lefogtál”, egy medvét? Mégis, mennyire vagy erős?
– Arra nincs emberi szó, úgyhogy inkább megmutatom.
Azzal odamentem ahhoz a sziklához, ami eltakarta előlük a medvét, majd minden erőlködés nélkül, mintha csak tészta lenne, kimarkoltam egy darabot az oldalából. Majd odavittem apám elé, és egyetlen mozdulattal porrá zúztam a szikladarabot a kezemben.
– Mondd, hogy ez csak valami illúzió!
– Nem, apa, ez a valóság. A puszta kezemmel képes lennék megállítani egy száguldó vonatot. Több mint kétszáz kilométer per órával tudok futni úgy, hogy nekem olyan, mintha te csak kocognál, és még csak el sem tudok tőle fáradni. Ha ti innen most elindultok hazafelé, mire hazaérsz, én megfőznék neked, ha nem lenne ott Sue, hogy megtegye helyettem.
– Tényleg, és mit eszel?
– Kizárólag vért. De azt sem kell minden nap. Igazándiból az ember lenne a fő fogás az étlapon, de mi „vegetáriánus” vámpírok vagyunk. Csak állatokat ölünk, embert soha. Ettől sárga a szemünk, ha emberek vérét innánk, akkor vörös lenne. – Hirtelen eszembe jutott valami, amire figyelmeztetnem kellett. – Ha véletlenül, bár erre a környékre nem jön egyetlen emberre vadászó vámpír sem a Quileute-ok és mi miattunk, találkoznál egy vörös szeművel közülünk, azonnal mondd meg neki, hogy Bella Cullen apja vagy. Elmenekülni úgysincs esélyed, de a nevem említése talán megvéd. – Azt már nem mertem hozzátenni, hogyha egyáltalán lenne ideje bármit is mondani, mert mitagadás, annak ellenére, hogy az apám, a vérének az illata felébresztette bennem a vérszomjas szörnyeteget, amit persze kulcsra zártam az elmém egy távoli zugában.
– Ezt hogy érted?
– Ez is egy hosszú történet, de hidd el, a nevünknek súlya van, és kétszer is meggondolja bármelyik vadász, hogy ujjat húzzon velünk!
– Szoktál enni valami… emberit is?
– Apa, az már nem nekem való, bár éppenséggel képes lennék rá. Nem „halnék” bele – kuncogtam hangosan. – Én például a steakedben megérzem annak az embernek az ízét, aki arra a fűre lépett a tehén előtt, amit lelegelt, mielőtt levágták volna. Nekem már olyanok az emberi ételek, mintha neked homokot kéne enni – az öklendezős részt nem taglaltam neki, úgy éreztem, nem kell mindent feltétlenül elmondanom neki a sajátosságainkról – Mielőtt megkérdezed: nem iszom, nem alszom, toalettre se kell mennem. Még levegőre sincs szükségem valójában, csak a szaglás, és a beszéd miatt lélegzünk. Ha én itt most lefekszem mozdulatlanul, simán halottnak nyilvánítana bármelyik orvos.
– Dehogy, a szíved dobogása elárulja, hogy élsz. – Rendőrként, a beleivódott ismeretek miatt, automatikusan megkereste azt az életjelet, amit az előbb nem soroltam fel neki.
– Figyelj, apa – fogtam meg a kezét, összerándult az érintésemtől, rendőr volt, fogott már sajnos elég hullát ahhoz, hogy a fejében ne tudja leállítani a gondolatot, mire hasonlít az érintésem, annak ellenére, hogy most a medve vérétől majdnem meleg volt a kezem – hallgasd meg, hogy dobog-e a szívem! – Ekkor még reménykedve odahajolt a mellkasomhoz, majd döbbenten eltávolodott tőlem. – Én mondtam, hogy élőhalott vagyok. Az én szívem mindörökre megállt a tizenkilencedik születésnapom reggelén, amikor befejeződött az átalakulásom. Carlisle fogalmazta meg a legjobban az állapotunkat: – „Örökre meg vagyunk fagyva, kikristályosodva az időben, csak éppen tudunk mozogni és gondolkozni.”
– Milyen érzés volt átalakulni? – Feltámadt benne a kíváncsiság, ha tudná… hogy mennyire hasonlítanak Carlisle-lal egymásra, ebből a szempontból.
– A pokol összes gyötrelme, ezerszeresen megszorozva. Képzeld el, hogy meg vagy bénulva, és máglyára dobnak. Ez a tűz éget, csak nem kívülről, hanem belülről, két-három napon keresztül. A vámpírméreg sejtről sejtre alakítja át a testet, miközben a kíntól gondolkodni sem vagy képes, aztán egy utolsó szívdobbanással vége szakad az egésznek.
– Szegénykém.
– Apa, ne emészd magad a sorsom miatt! Nekem megérte, egész életemben nem voltam ilyen jól, és még soha nem voltam ilyen boldog. Gondolj csak bele a pozitív oldalába: soha többé nem kell vigyáznod rám, hiszen én már nem tudom többé összetörni se magam. Katasztrófa Bella nincs többé! – mosolyogtam rá, tiszta szívemből.
– Hát, ez legalább jó. Valami mérget emlegettél, ami átalakított, most te is… „mérges” vagy?
– Igen.
– Ha megharapnál, átváltoznék én is?
– Igen, de nem haraplak meg, nincs az a hatalom a földön, ami erre rávehetne, kivéve talán, ha a halálos ágyadon fekve, tiszta fejjel könyörögnél érte, hogy tegyem meg. Talán akkor.
– Csak kíváncsiságból kérdeztem.
– Reméltem is! – mosolyogtam rá
– Bella, mindig szépnek láttalak, hiszen a lányom vagy, de most, egyszerűen gyönyörű vagy. – Kimeredt szemekkel nézett rám, ahogy csillogtam a napsütésben, és mosolyogtam rá.
– Köszönöm, apu!
– Bella, te nem szörnyeteg vagy, hanem egy angyal. – jelentette ki, miközben megfogta a jéghideg kezemet.
– A pokol angyala – mondtam neki fanyarul, miközben a grizzly teteme felé intettem.
– Billy, valahogy elment a kedvem a horgászástól. A lányom egy vámpír. Mit szólsz te ehhez? A tetemmel mi lesz?
– Ezt majd egy kicsit később megbeszéljük. Menjünk haza, a dögevők majd elintézik, amit kell – válaszolt neki, Billy.
Elindultunk a folyótól mindhárman, Billyék autója felé.
– Bells! Megértem, hogy el kell mennetek innen hamarosan, de azért, én meglátogathatlak, ha már nem lesztek itt?
Láttam a szemeiben a rettegést attól, hogy nemet mondok neki, de ennek, most, hogy már tudta a tiszta igazságot rólunk, semmi akadálya sem volt. Siettem is megnyugtatni, mert nem akartam egy pillanatig sem szenvedést látni az arcán, annak ellenére, ami történt.
– Persze, apu! Amikor csak akarod. Mindig nyitva lesz előtted az otthonunk ajtaja, bárhol is legyünk éppen.
Azonnal megnyugodott és megpaskolta a karomat. Nem szólt egy szót se többet, de tudtam, hogy rendben lesz. Az autónál elköszöntem tőlük, majd futásnak eredtem, látszólag hazafelé, de valójában egy kis kerülővel visszatértem a medve teteméhez. Odamentem a medvéhez, egyetlen mozdulattal eltörtem a nyakát, majd a torkának azt a részét, ahol megharaptam, kézzel kitéptem és eldobtam, hogy ne legyen nyoma a harapásomnak. Nem akartam, hogy Charlie lássa, milyen az, amikor a vámpír énem kerül előtérbe az emberi oldalam helyett. Féltem tőle, hogy megrettenne attól, ha látná a szörnyet, amivé valójában változtam. Homályosan dereng az emberi emlékeimből, hogy volt néhány olyan pillanat, amikor még én is megijedtem Edwardtól, amikor valami miatt elkezdett a közelemben igazán vámpírként viselkedni. Valószínűleg halálra rémülne a jéghideg logikától, amivel ilyenkor gondolkozok és cselekszem. Az ilyen, és ehhez hasonló kis trükkök miatt nem jöttek rá soha a vadőrök, hogy mi pusztíthatta el ezeket a csúcsragadozókat. A lábánál fogva felkaptam a medvét a hátamra, és bevittem a sűrűbe, hogy ne legyen annyira szem előtt.
Otthon Edwardék persze már tudták Alice-től, hogy mi történt fent a hegyen. Legalábbis, nagy vonalakban.
– Charlie hogy fogadta? – kérdezte tőlem Edward, amikor beléptem az ajtón, eközben láttam rajta, hogy fürkészi az arcomat, nekem vajon milyen lelki sokkot okoztak az események.
– Jobban, mint vártam volna – fújtam egy nagyot, hiszen túl voltam létezésem egyik legnagyobb próbatételén, és ez, megkönnyebbüléssel töltött el.
– Muszáj volt lelepleződnöd? – kérdezte Jacob, hallottam a hangján, hogy neheztel rám, mert szerette Charlie-t, és nem szerette volna, ha rosszul érzi magát.
– Nem volt egyszerűen más lehetőségem. Így is majdnem elkéstem. Ha nem mentem volna vadászni, mostanra mind a ketten halottak lennének. – Az elmém egy részéből előtört a fájdalom, amit a medve megtámadása előtt is éreztem.
– Miért, ki volt még ott?
Gondolnom kellett volna rá. Mivel Billyben is ott voltak a farkas gének, Alice őt sem látta soha, miként Jacobot sem. Annak idején ez a hiányosság majdnem a halálba kergette Edwardot.
– Az apád, Jake. Ő nem okozott gondot, pontosan tudta mi történik, amikor meglátta a szikrázó csillogást a levegőben.
– Sütött a nap? – kérdezte Edward meghökkenve, mintha a lelepleződés önmagában nem lenne elég.
– Igen, pont akkor sütött ki, amikor kiugrottam a rejtekhelyemről, ahonnan addig figyeltem az eseményeket.
– Charlie mennyit tud?
– Most már mindent, gyakorlatilag.
– Ideje elköltöznünk.
– Tudom drágám, de nem lehetne még húzni egy kicsit?
– Mire gondolsz?
– Dél-Amerika. Két hét, és itt lesznek Renesmee iratai. Elmennénk, de csak néhány hónapra. Az alatt az emberek is felejtenének egy kicsit Carlisle kinézetéből. Utána még két-három évig kihúzhatnánk itt.
– Bella szívem, megmagyaráznád, hogy miért húzzuk annyi ideig a költözést?
– Azért, mert itt van Charlie, és végre bujkálás, magyarázkodás és hazudozás nélkül tudnék újra a társaságában lenni. Ezen kívül Jacobnak sem lesz egyszerű elköltözni a falkától. Ez egy jó próba lenne neki is, hogy mennyire tud távol lenni tőlük. Végül pedig Renesmee, ha most költözünk új helyre, rejtve kéne őt tartanunk a növekedése miatt, és amilyen kis felfedező, nincs szívem a négy fal közé zárni. Itt viszont pontosan tudjuk, hogy meddig merészkedhetünk anélkül, hogy valaki meglátná őt. Néhány év, talán négy, azután már nem fog olyan sokat változni. Utána felveheti a mi életvitelünket, benne pont az a veszélyes jelenleg, ami belőlünk örökre eltűnt. Ő túl gyorsan változik.
– Bella?
– Igen?
– Valami megütötte a fülem.
– Éspedig?
– Te bánod, hogy átváltoztattalak.
– Ezt meg honnan veszed? – még mindig nem bírt leszállni a témáról. Kénytelen leszek komolyan elbeszélgetni vele, erről a lelki üdvöm és mennyország vagy pokol kérdéskörről. Erősen bántja a lelkiismeretem, hogy ő még mindig rágja magát azon, hogy helyes volt-e megmérgeznie.
– Az előbb. Amit mondtál.
– Mit mondtam én?
– Olyan bánatos volt a hangod, amikor azt mondtad, hogy belőlünk örökre eltűnt a változás.
– Edward! Ne bosszants! Miért marcangolod még mindig magad, ne haragudj, de ez már mazochizmus. Készülj! Megmutatom.
Ezzel elkezdtem koncentrálni, hogy Edward beleláthasson a fejembe. Tudtam, hogy nincs más mód arra, hogy meggyőzzem. Arra gondoltam, miután éreztem, hogy már beleláthat a gondolataimba, hogy Nessie egy nagy házban bolyong. Minden egyes szoba után egyre nagyobb lesz és közben egyre szomorúbb, majd amikor már felnőttnek látom, kiégett, kifejezéstelen tekintettel lép ki az utolsó ajtón, a szabadba. Odakint pedig nem tud mit kezdeni a világgal, ugyanis teljesen elszakadt attól, ami kint történik.
– Ezért volt szomorúság a hangomban, te buta – mosolyogtam rá.
– Bella, ez… ez hihetetlen. Talán pontosan ez történne. Ez tényleg nem élet. Igazad van. Próbáljuk meg. Beszéljünk a többiekkel. Én is szeretek itt lenni.
– Edward! Köszönöm, hogy azzá tettél, ami most vagyok. Köszönöm neked, hogy örökre, az idők végezetéig együtt lehetek veled, ha te is úgy akarod! Sohasem bánom meg, amit tettél velem. Ezen soha többé ne is kezdj el gondolkozni, megtiltom! Érted?
– Igen, drága szerelmem. Köszönöm, hogy vagy nekem. Bella, azt meg én tiltom meg neked, hogy még egyszer valaha is arra gondolj, hogy én nem akarok veled lenni – elkezdett féloldalasan, fanyar arckifejezéssel mosolyogni. – Ha megunsz, kérlek, inkább ölj meg, mint hogy elhagyj, mert én nélküled nem akarok létezni!
Válasz helyett megcsókoltam, hosszan, édesen… szerelmesen. Ez többet mondott minden szónál. Átszaladtunk a Cullen házba. Elmondtam ott is, mi történt a hegyen. Emmett megállított, amikor a medvével való „küzdelem” végére értem.
– Bella, ne viccelj! Egy három méter magas grizzlyvel, még én is elbirkózom vagy tíz percig, mire legyűröm.
– Na és? Újszülött vagyok, nem? Esküszöm, nem volt több egy percnél – kacsintottam rá incselkedve.
– Annyira azért már te sem vagy újszülött – szólt közbe, Carlisle.
– Olyan könnyű volt. Lehet, hogy le volt gyengülve a tél után.
– Bella! Pont ezért szeretek ilyenkor vadászni rájuk. A legyengülés ellenére sokkal ingerlékenyebbek és erőteljesebbek, mert éhesek.
– Biztos azért volt, mert az apámat védtem.
Ettől a magyarázattól hirtelen mindenki leszállt a témáról.
Carlisle aggódott ugyan egy kicsit Charlie tudása miatt, de nem azért, mert ő beszélt volna, hanem amiatt, hogy egy idegen vámpír esetleg elárulja őt a Volturinak, bár erre kicsi volt az esély. Másrészről örült neki, hogy Charlie előtt nem kell többé titkolóznia. A kórház és a rendőrség napi kapcsolatában ők ketten elég sűrűn találkoztak. Főleg, mióta hozzámentem Edwardhoz. Már azokat a rendőrséggel összefüggő ügyeket is Carlisle-nak kellett intézni, amit addig mindig valaki más oldott meg. Úgy voltak vele a kórházban, hogy a rokoni viszony miatt biztosan rugalmasabban mennek a dolgok, és ez igaz is volt. Csak Carlisle-nak volt nehéz Charlie előtt alakoskodni. Ez a gond viszont most örökre megoldódott.