20. fejezet

Angela

Nessie-vel kettesben elmentünk egy hipermarketbe. Két-háromszáz ember jóllakatásához elegendő ételt összeszedni nem volt egyszerű feladat, de Nessie-vel megbirkóztunk vele. Miközben úton voltunk, Carlisle felhívott:
– Igen?
– Bella?
– Ki más?
– Sose lehet tudni. Nem találtam Angela-tól semmilyen értékelhető DNS mintát a kórházban. Nem tudnál valami módon szerezni tőle egy hajszálat, vagy ami még jobb lenne, szövet darabot, esetleg vért?
– De Carlisle, jó, hogy azt nem kéred tőlem, hogy harapjam meg és vegyek vért tőle!- válaszoltam neki műfelháborodással a hangomban.
– Csak arra próbáltalak rávezetni, hogy minél inkább élő szövetből van a minta, annál jobb lesz a DNS leképezés.
– Nem akartam vele találkozni, míg nem muszáj, de úgy látom, elkerülhetetlen lesz a dolog.
– Köszönöm, Bella!
– Nagyapád jól feladta a leckét.
– Anya, te mindent meg tudsz oldani. – olyan természetességgel mondta ezt Nessie, hogy majdnem az árokba hajtottam tőle.
– Nessie, ne mondj ilyeneket, mert kénytelenek leszünk új autót venni!
– De ha igaz.
– Hagyjuk ezt, jó!
– Bella, én mindig igazat mondok.
– Gyerünk vásárolni!
A hipermarketben a sok ember közt fellángolt a szomjam, de biztonságban voltak tőlem. Elmentem egy tükör előtt, belenéztem, és meglepődve láttam, hogy éjfeketék a szemeim, pedig három napja ittam tele magam. Hogy lehet ez? Borostyán színűeknek kéne lenniük. Gyorsan végigvettem a lehetőségeket. A végén beugrott. A tűz. Biztosan az emésztette fel a bennem levő vért. Erre majd vigyáznom kell, és ma este újra el kell mennem, hogy ritkítsak a vadállományon.
Az egyik sorban megéreztem, nagyon intenzív volt az illat. Ekkora szerencsém nem lehet, ez Angela. Itt kell, hogy legyen pár méteren belül, mert szinte még a teste melegét is érzem az illatban. Gyorsan körülkémleltem, mivel nem láttam, elindultam az orrom után.
– Bella, hova mégy? A pulykák nem arra vannak.
– Érzem Angela illatát. Itt van a közelben. – ezt persze vámpír módon mondtam neki, nehogy valaki meghallja, akinek nem kéne.
Két sorral arrébb megláttam a hátát. Ez jó lesz. Gyorsan odaugrom, kitépem egy szál haját, és már itt sem vagyok. Mire végiggondoltam a mozgást, amit tenni akartam Angela megfordult és fülig érő mosollyal megindult felém.
– Bella, de rég láttalak! Úgy hiányzol! Merre jársz mostanában, sosem látlak?
Igaza volt Edwardéknak, Angela teljesen fesztelenül jött oda hozzám, megölelt, megpuszilt, mintha nem is sugározna belőlem a veszély, pedig tudtam a régi időkből, hogy Edward mikor szomjas volt, alig mertek az emberek öt lépésnél közelebb menni hozzá. Edward pedig soha nem kockáztatta meg azt, hogy kiéhezve menjen az emberek közé. Szinte megfagytam meglepetésemben ettől a közvetlenségtől.
– Jujj, Bella! Így lehűlt az idő odakint, mióta bent vagyunk? Olyan hideg az arcod.
Remek! Most mi a frászt mondjak neki úgy, hogy nem hazudok, de az igazságot se mondom el. Teljesen leblokkoltam. Erre még nem volt példa az átalakulásom óta. Nessie ráérzett, hogy valami nincs rendben nálam, ezért megmentette a helyzetet. Ebből persze Angela és az apja semmit sem vettek észre.
– Szia! Én Nessie vagyok.
– Szia, Nessie! Még nem találkoztunk. Ki vagy te? – Most Nessie-n volt a lefagyás sora. Nem számított arra, amit én mindig is tudtam Angeláról. Pokoli érzéke volt hozzá, hogy olyat és úgy kérdezzen, ahogy nem kéne.
– Őőőő… Vanessa Wolfe vagyok. Nem régen fogadott örökbe Bella és Edward. Edward unokatestvérének voltam a lánya. Tavaly meghaltak egy autóbalesetben. Edward bácsi az egyetlen élő rokonom – a szám tátva maradt. Nessie olyan folyékonyan hantázott, ráadásul szemrebbenés nélkül, hogy én is majdnem elhittem, amit mondott. Közben feltűnt, hogy Angela szívdobogása az első pár másodpercet leszámítva, ami az örömnek volt betudható, hogy meglátott, teljesen nyugodt maradt. Az apjával ellentétben, akinek lassan százötven közelébe kúszott a pulzusa és vörös volt a feje, mint egy főtt ráknak. Kezdtem félni, hogy megüti a guta, ha sokáig beszélgetünk. Attól viszont teljesen elhűltem, hogy Angela szinte hozzám ért és teljesen nyugodt volt, az apja viszont a bevásárlókocsik túloldalán állva is majdnem pánik tüneteket produkált a közelségemtől. Óvatosan Angela vállához tettem a kezem, miközben finoman az egyik hajszálát az ujjam köré csavartam. Egy gyors mozdulattal kitéptem a hajszálat. Nessie persze látta, hogy megvan a DNS minta, amit akartam. Mire Angelaban tudatosult a fájdalom a kitépett hajszál miatt, a kezem már az oldalam mellett lógott újra.
– Szegénykém! Úgy sajnálom!
– Semmi baj. Már megbékéltem a dologgal. Bella és Edward a legjobb szülők a világon. Jobb dolgom van mellettük, mint otthon. Ha lehet, jobban szeretnek az igazi szüleimnél is. – A rafinált kis rókája, úgy dicsért szembe, hogy még csak ne is tudjak ellenkezni vele. Kezdtem félni a saját lányomtól. Ravaszabb, mint az egész Cullen család együtt véve. Ráadásként, borotvaként vág az esze.
– Bella, csodálatosak vagytok! Edward, hogy van egyébként?
– Segít Alice-nek megszervezni a La Push-i hálaadást. – Puff neki, úgy összezavart az előbb Nessie hantázása, hogy elszóltam magam. A Cullenek La Pushon, ezt a labdát Angela biztosan lecsapja.
– De hát nem az van, hogy a Cullenek nem mennek La Pushra?
– Angela, megváltoztak a dolgok az elmúlt egy évben. Képzeld, már volt indián parti a Cullen házban. – Lódítottam egy kicsit. – Ha jól sejtem, most is az lesz a vége. Délben kezdődik a buli a parton, estére meg átvonul az egész társaság a Cullen házhoz. Gyere el te is! – kíváncsi lettem rá, hogy érzi magát kilenc és fél vámpír között.
– Jó, megyek! Úgyis akartam egy fotósorozatot, La Pushról.
– Szívesen látunk. – aggódtam egy kicsit a fotózás miatt. Na, nem a jelen, hanem a távoli jövő miatt.
– Apa, jól vagy? – kérdezte hirtelen, Angela.
Meghallottam és Nessie is biztosan, hogy az öreg Webernek hirtelen össze-vissza kezdett verni a szíve, majd néhány dobbanás után meg is állt. Láttam Nessie-n is, hogy nehezen türtőzteti magát addig a néhány másodpercig, míg emberileg elfogadható lesz a reakciónk. Nem árulhattuk el, hogy halljuk az emberek szívét dobogni több tíz méterről. Ahogy az öreg összecsuklott, estében elkaptam. Összenéztünk Nessie-vel egy pillanatra. Ő is vígan elkaphatta volna, de az egyenlő lett volna a lebukással. Amint vízszintesben volt, Nessie egyetlen mozdulattal feltépte a nyakánál a ruhát. Láttam Angela arcán, hogy feltűnt neki a rendkívüli erőről és gyorsaságról tanúskodó mozdulat, de nem volt idő ilyen apró veszélyfaktorokkal foglalkozni. Arra kellett vigyázni, máshogy ne áruljuk el magunkat. A normális az lett volna, ha Nessie kezdi el lélegeztetni az öreget, én pedig a szívét masszírozom, de én nem használtam el az oxigént a levegőből, így kockáztattunk. Tudtam, hogy Nessie is minden erőlködés nélkül, akár összetörhetné az öreg mellkasát, de vigyázott. Iszonyú összhangban dolgoztunk. Egy pillanatra felnéztem Angelára, láttam az arcán, hogy ezért még magyarázkodnom kell neki, hacsak, a hála miatt, amit az apja megmentése miatt érez majd, el nem felejti az egészet. A gyors és szakszerű, na meg, emberfeletti képességekkel végzett újraélesztés hatására az öreg Weber szíve alig negyven másodperccel később megindult. Ezt nem lehetett megmagyarázni, ahogy Angelára néztem, tudtam, hogy valamit meglátott. Rögtön kapcsoltam, hogy mi történt. Nem gondolkoztunk Nessie-vel, amint az öreg szíve megindult, mindketten egy pillanatnyi késedelem nélkül abbahagytuk az újraélesztést, pedig normálisan legalább még az egyikünknek folytatnia kellett volna, míg a másik nem szól neki, hogy minden oké. Lebuktunk, láttam Angela arcán, hogy gyanakszik, de nagyon. Hívtam Carlisle-t.
– Carlisle? Jó lenne, ha bemennél a kórházba. Angela Weber apját hamarosan beviszik a mentők, valószínűleg szívrohammal. Nessie-vel mentettük meg az életét… Honnan tudom? Százötven volt a pulzusa, majd akadozni kezdett a szíve, aztán megállt… Hogy meddig tartott? Olyan negyven másodperc… Igen, tiszta levegőt kapott, én lélegeztettem, Nessie csinálta a masszázst… Jó, Nessie bekíséri, majd hazahozod.
– Bella, magyarázattal tartozol nekem!
– Angela! Nem akarod tudni, hidd el! Inkább légy hálás azért, amit tettünk, és hálád jeléül felejtsd el, hogy hogyan tettük, jó? – Valamit megláthatott a szememben, aminek a hatására meggondolta magát, és kifújta a levegőt, amit a következő mondathoz szívott be, majd teljesen mással folytatta, mint amit eredetileg mondani akarhatott.
– Megpróbálom. Ha apa jobban lesz, hálaadáskor találkozunk!
– Rendben. – Ezzel elindult velük a mentő, én pedig ott maradtam három bevásárlókocsival, egymagam. Szépen vagyunk. Újabb telefon.
– Rosalie? Emmett-tel eljönnétek a hipermarkethez? Itt maradtam három bevásárlókocsival egymagam… Nessie? Semmi baja… Majd elmondom. Siessetek!... Oké.
Nessie és Carlisle ügyesen elintézte, hogy Angela ne gyanakodjon jobban, mint addig. Angela persze nem tudhatta, de Nessie az orra előtt mondott el mindent Carlisle-nak, aki persze szemrebbenés nélkül nézte végig Nessie „emlékvideóját”. Carlisle pontosan tudta mi történt, ezért Angela nem is tudta sarokba szorítani. Ideges voltam Angela miatt, de rövid volt az idő hálaadásig, így éjjel-nappal dolgoztunk a buli részletein Alice-szel, ezért nem volt rá módom, hogy gondolkozzam a dolgon. Egyvalami hozott részben megkönnyebbülést, részben pedig még több idegeskedni valót az életembe. Szerda reggel szólt Carlisle, hogy előtte van Angela DNS eredménye.
– Mit gondolsz Bella?
– Nem tudom, fogalmam sincs.
– Ötvennégy.
– Mi?
– Százalékban vámpír. Igaz az elmélet, legalább nem volt hiábavaló az egész akció.
– Az tuti. A hipermarketben az apja három méterre volt tőlem és szívrohamot kapott. Angela meg ott állt mellettem, olyan közel, hogy vigyáznom kellett nehogy hozzám érjen, és még csak a pulzusa se gyorsult fel. Hogyan mondjam el úgy neki, hogy ne rohanjon és adassa ki már a másnapi újságban?
– Nem tudom, Bella. A te barátnőd. Egy biztos, eltitkolnunk nem szabad előle, mert ugyanaz érvényes rá is, mint rád. Ha egy másik evolúciós vámpírral jön össze, ő is áldozattá válhat. Tudnia kell az igazat.
– Tudom, csak azt nem, hogy hogyan mondom el neki.
– Majd az élet előhozza. Mindig adódik megfelelő alkalom.
– Remélem, igazad lesz!
Másnap reggel testületileg kivonultunk La Push-ra. Egész jól mentek a dolgok. Mindenki a rezervátumból csodálattal, tisztelettel és valami megfoghatatlannal a szemében nézett rám és Emilyre. Sejtettem az okát. Tudták, hogy a jelenlegi tudásunk szerint, elpusztíthatatlanok vagyunk mindketten. Ráadásul én még olyan hatalommal is rendelkeztem, amivel a legkisebb megerőltetés nélkül megölhettem volna mindenkit, de nem tettem. Sőt, megesküdtem, hogy a saját létem árán is megvédem őket. Éreztem a csodálkozó pillantásokat, minden irányból. Jött a színrelépésem, megérkezett Angela az elmaradhatatlan fényképezőgépével. Leültünk a tűz mellé beszélgetni. Betelepedett közém és Alice közé. Ez még nem volt meglepő, mert annak idején, mikor már együtt voltam Edwarddal, Alice elég jó barátnője lett Angelanak, tehát nem volt csoda, hogy nem tartott tőle jobban, mint tőlem. Egy idő után Alice felugrott mellőlünk és Carlisle kérésére, amit Angela persze nem tudott, Emmett, a vitán felül legfélelmetesebb tagja a családnak ült le Angela mellé. Edward, Carlisle és én is kagylózó fülekkel hallgattuk Angela szívének minden dobbanását. Eltelt már vagy öt perc, de Angela szíve ugyanolyan nyugodt maradt, mint előtte volt. Pedig még a közelben levő indiánok is idegesebbek lettek Emmett közelségétől, pedig ők együtt éltek Emilyvel, tehát saját tapasztalatból tudták, hogy semmi félnivalójuk sincs tőlünk. Eldőlt a kérdés. Angela nyugalma a benne szunnyadó vámpír résznek volt köszönhető.
– Gyere Angela, beszélgessünk egy kicsit négyszemközt!
– Arról akarsz velem beszélni, ami a hipermarketben történt?
– Majd arról is. De előbb, kérlek, nézz itt jól szét! Látod ezt a rengeteg jó embert?
– Igen látom. Csodálatos ez a béke és szeretet, ami belengi ezt a helyet. Sőt, azt is látom, ahogyan rád néznek. Bella, mit tettél te az emberekkel? Amerre nézek, mindenki úgy néz rád, mintha egy-egy… istennő lennél. Mi ez, Bella?
– Angela, meg fogod érteni! Valahogyan meg kell veled osztanom egy titkot, amit soha semmilyen körülmények közt sem árulhatsz el, mert akkor ezt a rengeteg embert jó eséllyel halálra ítéled. Óriási jelentősége van a dolognak. Nézz szét! Ez a kis indián törzs mindig itt élt békében, és háborítatlanul, egy-két viharos időszakot kivéve. Én és a családom, ha kell, egy órán belül el tudunk tűnni innen nyomtalanul, mindörökre. De nekik nincs hova menni. Nekik ez az otthonuk. Számukra nincs máshol hely a világban. Tudom, hogy újságírónak készülsz, de ez egy titok, egy olyan titok, ami az összes embert halálos veszélybe sodorja kivétel nélkül, akit itt látsz, magadat is beleértve.
– Felfogtam a dolog jelentőségét, azt hiszem. De miért akarod velem megosztani a titkot, ha annyira veszélyes róla tudni?
– Mert te is a része vagy a titoknak, csak nem tudsz róla. Mi is, biztosak, csak tegnap lettünk benne. Sőt, hogy ez a dolog egyáltalán létezik, alig egy hete tudjuk mi is. Igazságtalan lenne, és öntudatlanul veszélybe sodorná az életed, ha nem tudnál a dologról.
– Most már áruld el Bella, mert már túl sok a megválaszolatlan kérdés.
– Elmondom, de előbb esküdj meg nekem, hogy soha senkinek nem árulod el, amit ma itt megtudsz. Mire a végére érünk, rájössz, hogy a te érdeked is megőrizni a titkot.
– Jó, megesküszöm, de már beleőrülök a kíváncsiságba!
– Angela, – éreztem, ahogyan megborzong a kezem érintésétől. – én már nem vagyok ember. Mint a múlt hét végén kiderült, teljesen soha nem is voltam, mint ahogyan te sem vagy teljesen ember.
– Mi ez Bella? Valamilyen agyament UFO szektába csöppentél?
– Nem Angela, bárcsak ilyen egyszerű lenne!
– „Ilyen egyszerű”, kezdek megijedni. Akkor, mi ez a mitikus hókusz-pókusz?
– Pontosan Angela, mitológia, de a sötét fajtából. Vámpírok, farkasemberek. Ez mond neked valamit?
– Persze! Szenteltvíz, ezüstgolyó, napfény, fakaró és máris megszűnt a probléma.
– Nem, Angela! Amit felsoroltál csak mese. A vámpírokat el lehet pusztítani, de csak egyetlen módon, és nem a nap öl meg minket. Engem azonban már ezen az egy módon sem lehet megölni, én igazi halhatatlan vagyok. Valószínűleg én leszek az utolsó élőlény ezen a bolygón, pedig valójában már több mint egy éve halott vagyok.
– Bella, menj a fenébe! Ezzel a baromsággal nem tudsz megetetni. Te, vámpír? Vámpírok nincsenek!
– Jó, Angela! Lehet, hogy rosszul kezdtem hozzá. Akkor mond el nekem, hogy mi lenne az a bizonyíték, amitől hinni kezdesz nekem!
– Nem tudom.
– Ha mondjuk, egy farkasember előtted változna át, elhinnéd, hogy ezek a mitikus lények léteznek.
– Talán. Most, mit csinálsz?
– Összpontosítok. Gondolatban szólok Edwardnak, hogy szóljon Jacobnak és Samnek, hogy jöjjenek ide. Angela nem tűnik fel valami kézenfekvő?
– Mi?
– A ruházatom. Nem gondolod, hogy lengén vagyok öltözve ehhez az időjáráshoz? Alig öt fok van, rajtam meg egy vékony felső van, meg egy rövid szoknya. Rajtad viszont van legalább három pulóver és két nadrág.
– Nem fázol?
– Nem. Nekem teljesen mindegy hány fok van. Annyi a hőmérsékletem, mint a körülöttem levő levegőnek. Nincs vérem, ami melegen tartana. Hallgasd meg, hogy dobog-e a szívem úgy, mint a tied? Azt ugyanis hallom, úgy, mint az apádét. Akkor is hallottam mikor megállt és akkor is, mikor sikerült Nessie-nek újraindítania. Azért álltunk meg mindketten olyan hirtelen, mert meghallottuk, hogy újra dobogni kezd a szíve. – Láttam a szemében, hogy rájött, most magyaráztam meg neki a hipermarketben történteket, és úgy tűnt kezd végre hinni nekem.
– Nessie olyan, mint te? De hisz még gyerek, fogtam a kezét, ő meleg volt tegnap is.
– Igen. Ő egy vámpír-ember hibrid. De valójában nyolcvan százalékban vámpír és csak húsz százalék emberi rész van benne. Valójában tavaly szeptemberben született. Ő a lányom. Valójában Renesmee Carlie Cullen a neve. Nézz rá egy kicsit jobban! Edward az apja. A nászutunkon fogant és egy hónap múlva megszületett. Még három vagy hat év és felnőtt lesz, de tovább nem öregszik ő sem. – Angie újra teljes hitetlenséget sugárzó szemmel nézett rám.
– Mit szeretnél, Bella? – kérdezte Jake, ahogy befutott.
– Miss szkeptikus nem hisz nekem. Megmutatnád, hogy mi is vagy, amikor nem vagy ember?
– Persze, ha akarod? – ezzel már be is dobta a szokásos hátra szaltós átváltozását. Angela rettegve a hátam mögé ugrott, amikor meglátta a hatalmas farkast, amivé Jacob átváltozott. Ahogy kapaszkodott a hátamba, eszembe jutott valami.
– Köszönöm Jake. Menj, és szerintem szerezz valami ruhát magadnak! – szóltam neki nevetve, ő meg morogva prüszkölt egyet, maga köré nézve. Megint elfelejtette, hogy szétfoszlanak a ruhái, mikor átváltozik. – Angela, bebizonyítom, hogy természetfeletti lény vagyok.
– Hogyan?
– Kapaszkodj fel a hátamra, de úgy, mintha az életed múlna rajta, mert lehet, hogy tényleg az múlik rajta, ha leesel!
– De hát, el sem bírsz!
– Angela! Bella egy megrakott rönkszállító kamiont is fel tud borítani egy kézzel, nyugodtan mássz fel a hátára! – közölte Sam, aki előrelátó módon nem változott át, mert tudta, hogy Jake látványa is elég lesz.
– Hát jó, megpróbálom.
– Kapaszkodj! Szorosabban!
– De megfojtalak.
– Nem tudsz! Gyerünk! – végre úgy éreztem, elég erősen kapaszkodik, hogy ne essen le az első ugrásnál. – Szólj, ha rosszul vagy, mert akkor megállunk!
– Rendben. – Ezzel elkezdtem futni, be, az erdőbe. Éreztem, ahogyan gyorsul a légzése és a pulzusa az izgalomtól, én pedig aljas módon rátettem egy lapáttal. Felugrottam a fák ágai közé. Tollpihe a súlya számomra. Teljes sebességgel futottam, és repültem a fák között, Edward sem ért volna most utol. Az illata viszont teljesen közömbös, nem is éreztem a késztetést, hogy megtámadjam, viszont jól esett volna egy kis vér, szomjas lettem, de nem rá. Észrevettem egy magányos szívhangot az erdőben. Hm! Az illata alapján egy puma. Ezen Edward tuti megsértődik, de nem bírtam ellenállni a késztetésnek. Alig öt méterre a pumától letettem Angelat, majd egy perc alatt végeztem a hatalmas ragadozóval. Mikor visszamentem Angie-hez láttam, hogy gyakorlatilag sokkos állapotba került. Átmelegített a vér, ezért bátran hozzá mertem nyúlni, megfogtam a kezét.
 – Angie, ne haragudj, de nem bírtam ellenállni! Te vagy az első emberi lény szerintem, a történelemben, aki végignézte egy vámpír vadászatát, és túlélte.
– Te tényleg vámpír vagy?
– Az bizony. Tényleg létezünk és a múlt héten jöttünk rá, hogy az evolúció hozta létre a fajtánkat. Angela, részben te is közénk tartozol. Apád a félelemtől kapott szívrohamot, amit a közelségem váltott ki belőle.
– Miért félt volna tőled?
– Mert az ember az elsődleges zsákmány egy vámpír számára, de mi megtanultuk uralni a vérszomjunkat, és nem ölünk embereket. Ezt az emberek megérzik, csak a civilizáltságuk miatt nem tudják az érzést értelmezni.
– De én nem félek tőled, és a családod többi tagjától se.
– Tudom, ezért lettél gyanús a szemünkben, hogy olyan vagy, mint én.
– Mert te milyen vagy?
– A szüleim, Charlie és Renée emberek, teljesen hétköznapi emberek, ugyanúgy, ahogyan a te szüleid is azok, bennem viszont egy olyan genetikai kombináció állt össze, ami hatvan százalékban egy vámpír génkészletének felel meg.
– Velem mi van?
– Érezted azt a kis fájdalmat a hipermarketben?
– Igen, mintha valaki kitépte volna egy hajszálam.
– Én voltam, és bocsáss meg érte, kérlek! DNS mintát szereztem tőled. Ötvennégy százalékban vámpír vagy te is. Ezért nem félsz tőlünk. Ha visszamegyünk Carlisle mindent el tud magyarázni. Akkor derült ki, hogy valami nem stimmel, amikor Nessie génjeit vizsgálta Carlisle. Az most mindegy, milyen okból. Kiderült, hogy Nessie nem ötven százalékban vámpír, mint ahogyan a származása miatt kellene, hanem, mint már említettem, nyolcvan százalék körül van nála a vámpírgének mennyisége. Carlisle nyomozni kezdett és kiderült, hogy születésem óta hatvan százalékban vámpír vagyok. Méghozzá egy teljesen más vámpír, mint a többiek. A többieket el lehet pusztítani úgy, hogy darabokra tépik, és tűzbe dobják őket, engem viszont nem. Tűzálló a bőröm és nem fáj az sem, ha tűz éri a testem. Különleges vagyok, ahogyan Nessie és te is.
– Ez így meredek nekem egy kicsit.
– Tudom, de Carlisle mindent elmond neked részletesen. Azt is, mire kell vigyáznod, hogy nehogy rászabadíts valami olyat az emberiségre, amit nem kéne.
– Jó, gyerünk vissza! De, ha lehet, inkább csak sétáljunk.
– Angela! Holnap reggelre érnénk vissza emberi tempóval. – Felnéztem az égre, a nap állása és az órám alapján betájoltam, hol álltunk meg. – Kanadában vagyunk, Vancouvertől északra.
– De hát, az legalább egy órás autóút!
– Mi az erdőn át jöttünk, kábé kétszázhetvennel.
– Az lehetetlen!
– Én vagyok valószínűleg a leggyorsabb és a legerősebb lény a földön jelen pillanatban. Ráadásul van egy olyan képességem, amitől mindenki retteg.
– Mi az?
– Öntudatlan állapotba tudlak tenni, de nem csak téged, hanem egy bő másfél kilométeren belül minden lényt, ami, vagy aki körülvesz. Gondolj bele, egy csuklómozdulattal képes lennék megölni téged, ráadásul még védekezni sincs esélyed ellenem.
– Te tényleg halálos lehetsz.
– Angela, a leghalálosabb ragadozók vagyunk a földön. Emberi módon nem lehet minket elpusztítani, ésolyan gyorsan tudunk ölni, hogy nem is vagy a tudatában, hogy megölünk, de már halott is vagy. Gyere, felveszlek, ha félsz kiütöm a tudatod, és öt perc alatt La Push-on leszünk!
– Ez nem veszélyes?
– Egyáltalán nem. Majd kérdezd meg Emilyt, milyen volt, amikor haldokolt és megszabadítottam a fájdalomtól!
– Már értem miért néznek rád úgy, mint egy istenre.
– Az előbb pont ezen gondolkodtam, csak nem találtam a megfelelő szót arra, ami a nézésükben volt. Lehet, hogy tényleg úgy néznek rám, de nem értem, miért?
– Bella, ha csak a fele igaz annak, amit elmondtál, akkor te az evolúció csúcsa vagy, vagyis bizonyos szempontból egy felsőbbrendű lény, tehát isten.
– Bolondságokat beszélsz, Angie! Ne nevettess! Bella a pokolból, talán! De isten. Áh!
Így, hogy nem a hátamon vittem, lassabban tudtam csak futni, de tíz percen belül az erdő szélénél voltunk a La Push-i tábortűztől néhány méterre. Szabadon engedtem a tudatát, majd talpra állítottam.
– Mennyi idő telt el?
– Csak tíz perc. Gyere, menjünk vissza a többiekhez! Nézd őket! Mind jó emberek, akik jobbá akarják tenni a világot, amiben élünk. Vigyázz rájuk te is úgy, mint én! Ne áruld el a titkunkat, hisz’ te is a részese vagy, ha tetszik, ha nem!
– Rendben Bella, felfogtam a dolog jelentőségét. Nem örülök, hogy érintett vagyok a dologban, de nem tehetek ellene semmit, nem igaz?
– Ez így van.
– Bella, megfoghatom a kezed? Sohasem mondtam, de talán te voltál az egyetlen igazi barátnőm, és még talán Alice a suli vége felé. Bár, vele nem sokat beszélgettem, de úgy érzem sokkal jobb barátokká is válhattunk volna, ha még kitart a suli egy évig. – tette hozzá kuncogva és a fejét csóválva a hitetlenségtől. – Az alapján, amit elmondtál, viszont kezdem érteni, hogy miért.
– Igen, én is így gondoltam mikor ez kiderült, ez volt az egyik dolog, ami miatt gyanússá váltál te is. Persze, hogy megfoghatod, ha nem irtózol a hidegségétől.
– Miért irtózzak, közelebb állok hozzád, mint az emberekhez, nem? – hallottam, hogy szomorúság bujkál a hangjában, de egyáltalán nem lepett meg a dolog. Most tudta meg, hogy jelentős részben, egy halálos, és természetfeletti lény, a helyében én se lettem volna feldobva a hírtől.
– Végül is, igen. Ha csak egy kicsit is, de közelebb.
– Nem is olyan hideg a kezed.
– A puma vérétől, átmelegítette a testem. Néhány óra múlva újra lehűlök. Te viszont, útközben kihűltél egy kicsit.
– Értem.
– Milyen pumát emlegettek ti? – jött oda hozzánk Edward, amikor Angela gondolatain keresztül meghallotta, hogy visszaértünk.
– Edward, honnan tudod, miről beszéltünk?
– Kábé másfél kilométeren belül, bárkinek, akire koncentrálok, belelátok a fejébe, kivéve Bellát. Neki csak akkor, ha ő is akarja. Nessie pedig, ha akarja, el tudja titkolni előlem a gondolatait, elvégre az anyja lánya. De milyen pumáról van szó? – láttam, ahogy nyel egyet a lehetséges extra vér gondolatára.
– Drágám, Kanadában elkaptam egyet az előbb, neked nem maradt belőle semmi, bocsáss meg, de szomjas voltam! Ez a tüzes kísérlet felborította az anyagcserémet. Kapóra jött, ahogy Angela látott vadászni, végre elhitte, hogy mi vagyok.
– Angela látott? Vadászat közben! És nem ölted meg őt?
– Te nem érzed? Carlisle elmélete igazabb, mint hittük. Szomjas lettem futás közben, de nem éreztem úgy, hogy Angela táplálékként szóba jöhetne. Valahogy úgy érzek vele, mint Nessie-vel kapcsolatban. Nem csábít ölésre az illata.
– Igazad van. Felizgatott a puma, amit emlegettél, erre itt áll melletted egy ember…
– Bocs, hogy közbeszólok, félember! – vetette közbe, Angela. Edward pedig halványan elmosolyodott rajta.
–De nem érzem úgy, hogy meg kéne ölnöm a véréért. Ezek szerint, Bella mindent elmondott.
– Igen, és jobban belegondolva, köszönöm, hogy elmondtátok. Csak azt nem értem, hogy miért rejt ez a titok, halálos veszélyt?
– Holnap gyere vissza a Cullen házba, most nem akarom, hogy Carlisle elvigyen, mert holnapig mesélne neked az elmúlt évszázadok történetéről, ha nem állítanánk le. Ma ünnepelünk. Holnap, ha eljössz, megtudhatsz mindent rólunk.
– Ott leszek, abban viszont ti lehettek biztosak.
– Vagy ha mersz, ott is alhatsz a házban a buli után. Minket nem zavar. Bármelyik szobában lefekhetsz, amelyik csak tetszik. Csak ne felejts el rákérdezni nála a Volturira. Abból megtudod, miért lehet halálos a titkunkat emberként tudni. Elöljáróban csak annyit, hogy nem miattunk, efelől biztos lehetsz.
– Nem, köszönöm, nem akarom senki fekhelyét elfoglalni! Mi a további program?
– Lassan felkerekedik a társaság és elmegyünk a házhoz. Ott folytatjuk, mert itt nemsokára túl hideg lesz az embereknek. A kertben már égnek a máglyák. Sülnek a pulykák. Oltári buli lesz az éjjel. Senki helyét sem foglalod el, nyugi. Senki sem fog zavarni, Bella is olyan jókat aludt a házban régen. Képzeld el, volt, hogy heten vigyáztunk az álmára. Micsoda luxus! Nálunk csak a látszat miatt vannak az ágyak. Mi sohasem alszunk. – jött oda hozzánk Alice, szinte tánclépésben. Majd kézen fogta Angelát és elrángatta a tábortűzhöz. Még hallottam, ahogy visszakérdez, hogy jól értette-e? Így, hogy nem kellett titkolóznom előtte, nehezemre esett elválni tőle. Hiányzott a közelsége, Alice mellett ő volt az egyetlen igazi barátnőm. Emilyvel is jóban voltam, de vele ugyanúgy megvolt a három lépés távolság, mint Rosalie-val.
– Edward, olyan jó, hogy Angelaval őszinte lehetek. Úgy hiányzott a barátsága. Míg nem volt itt, fel se tűnt, de már most hiányzik, pedig Alice csak most rabolta el.
– Érdekes, amit mondasz. Carlisle, hasonlóakat gondol Charlie-val kapcsolatban, és az apád szintén hasonlóakat gondol Carlisle-ról. Én sajnos azt hiszem, nem ismerem ezt az érzést, de Jacob úgy érzem egyre közelebb áll hozzám, mióta nem vagyok rá féltékeny miattad. Talán Seth-re merném azt állítani, hogy a barátom, de még ez sem ér fel ahhoz az érzelemhez, amit a fejetekben látok. Te is hiányzol Angelanak. Bosszantja egy kicsit Alice erőszakossága, jobban szeretne inkább, veled beszélgetni.
– Köszönöm, drágám! Ez most jólesik. – megcsókoltam, már órák óta nem értem hozzá, és ez szinte fizikai fájdalmat tudott okozni. Hozzábújtam, most, hogy a vér átmelegített, majdnem olyan érzés volt a hűvös mellkasát érezni, mint amikor még ember voltam.
– Bella, olyan jó meleg vagy majdnem, mint régen. Ez egy kicsit hiányzik. Többször kéne ilyen hirtelen vadászatokra menned nélkülem. – mondta a kedvenc félmosolyommal a szája szegletében.
– Olyan… izé vagy! – csaptam egyet gyengéden a mellkasára, bár ez egy embert megölt volna. – Mindig elrontod a kedvem azzal, hogy emlékeztetsz, hogy embernek jobban szerettél!
– Ez nem igaz Bella, te is tudod! A melegséged egy egész kicsit hiányzik, de az nem, hogy folyamatosan aggódnom kellett, hogy mi történik veled, míg nem vagyok a közelben, ha meg melletted voltam, akkor meg attól rettegtem, hogy mikor öllek meg. Sokkal jobb így, hogy egyformák vagyunk. Nem kell vigyáznom minden lépésedre, lépésemre.
– Egyformák, mi? Vigyázz magadra Edward Cullen, mert megverlek! – bokszoltam bele finoman a hasába viccből, ő pedig harsányan nevetni kezdett, majd megölelt újra és megcsókolt. Elöntött a forróság, pedig hideg voltam, mint a jég, ő akart engem, én akartam őt. Változatlanul. Közel három év alatt a szerelmünk nemhogy lankadt volna, hanem egyre erősebbnek tűnt. Kezdem elhinni, hogy az idők végezetéig így lehet.
Jó kis logisztikai feladat volt mindenkit átjuttatni Forks túloldalára rövid idő alatt, de Alice-szel két nap alatt sikerült kitalálni a megoldást. Így most szinte zavartalanul folytatódott a buli a Cullen háznál. Igazi népünnepély lett belőle. Láttam a családom minden egyes tagján, hogy talán még soha nem érezhették magukat ennyire embernek, mert nem is kellett igazán megjátszani magukat. A jelenlevők közül majdnem mindenki pontosan tudta, hogy mik vagyunk, így felesleges volt embernek mutatni magunkat. Önfeledten szórakozhattunk mi is. Hajnaltájban fogyott el a vendégsereg. Azért azt észrevettük, hogy talán még csak nem is szándékosan, és természetesen emberi alakban, de a farkasok mentek haza utoljára. Már erősen hajnalodott, amikor az utolsó autónyi farkassal eltűnt Seth, Carlisle kocsijával a bejáró úton, Alice szinte azonnal felsikoltott...