Itt a szössz, amit az egyik megjegyzésemben ígértem, és pénteken az is kiderül, hogy kinek a gondolataiba tekinthettünk be most.
Futás...
Néztem a város jellegzetes fényeit és a mindenki által ismert jelképét a hegytetőről. Tudom, hogy nem kéne már semmit sem jelentenie a számomra, de ha egyszer minden ott kezdődött…
Már többször átgondoltam, hogy mi lenne ha… ha elmennék és megkeresném őt, de nem tehetem, hiszen vámpír vagyok és a vámpírok nem leplezhetik le magukat az emberek előtt. Csak azért, hogy lássa, mégis vittem valamire, mégis lett belőlem vala… mi. Aki ezt megszegi, arra nagyon csúnya büntetés vár. Bár, úgy látszik, néha vannak kivételek. Nem gondolkozom ezen tovább, nincs semmi értelme. Soha többé nem megyek annak a helynek a közelébe. Megfordulva láthatnám az utolsó áldozatom hűlő tetemét, de az már csak egy darab undorító húsdarab. Ahogyan a város fényeiben mászkáló emberek is könnyen azzá válhatnak, ha egy hozzám hasonlóval hozza őket össze a balsorsuk. Csendben emésztgettem az előbb magamba szívott vért. Jóllaktam egy időre, néhány napig, egy-két hétig nem kell tartania tőlem senkinek és semminek. Az a legbiztosabb, ha elkerülöm a helyeket, ahol olyanok járnak, mint én. Nincs a számomra jelentősége már az időnek, de ideje eltűnnöm innen, már messzire kelet felé látom a halvány világosodást az ég alján. Egy óra múlva hajnalodni kezd az emberi lények számára is. Egy újabb órával később, talán ébredezni kezd az a néhány túrázó is, akik néhány kilométerre innen vertek sátrat két napja. Az a szerencséjük, hogy ez a szerencsétlen a lábaimnál hamarabb került az utamba náluk. Most viszont cipelhetem el innen a hústömeget, hogy ne találjanak rá reggel, amikor felmásznak ide. Ritkán esik meg velem az utóbbi időben, hogy el kell takarítanom a nyomaimat, de most kivételt teszek, jobb lesz így mindenkinek. A vállamra kaptam az áldozatom tetemét, és leugrottam a szakadékba. Néhány kilométerrel távolabb a folyó feletti szurdok pereméről lenézve láttam, ahogyan az áldozatomat bukdácsolva sodorja a folyó magával. Sohasem találják meg. Szétzúzza a folyó, felzabálják a halak, a maradék pedig lassan elenyészik a tengerben, vagy még itt, a folyó fenekén. Ideje indulnom, már egy ideje motoszkál bennem a gondolat, hogy fel kellene néznem újra a kanadai erdőkbe, hátha találok valami nyomot, ami talán egy jó ismerőshöz vezet, valakihez, aki talán nem akar kapásból megölni. Alig fél órával később már átléptem a határvonalat, nem mintha ennek vámpír szempontból bármilyen apró jelentősége is lett volna. Olyan száz kilométer után megálltam egy kicsit. Lehunytam a szemem és minden mást kizárva elkezdtem magamba szívni az illatokat. Kövek, nedves föld, a földben élő állatok, a fák, a bokrok, a virágok illatán kívül semmi. Néhány száz méterre egy fa tövében egy rókacsalád lakik, ezek olyan büdösek, hogy még az emberek botorra is megérzi a szagukat, na, arra se megyek tovább. Elindultam északnak, csak futottam, futottam, míg bele nem rohantam egy illatba, amit bármikor felismernék. Ez az illat azon kevesek közé tartozik, amik képesek a frászt hozni rám. Rám, egy vámpírra. Olyannyira rettegek ettől a szagtól, hogy minden józan ítélőképességemet a sarokba dobva menekülni kezdek előle. Nincs erő, ami maradásra bírhatna, a létfenntartási ösztönöm azt parancsolja, hogy fussak, amíg csak az erőmből telik, ez elől a szag elől. Én pedig gondolkodás nélkül engedek ezúttal az ösztöneim súgta parancsnak, és máris futni kezdek dél felé, hogy a lehető leggyorsabban, a lehető legmesszebb kerüljek a szagtól és annak gazdájától. Olyan páni félelem lett úrrá rajtam, hogy három napig megállás nélkül futottam, végig a Sziklás-hegység erdein, az arizonai sivatagon át, keresztül Új-Mexikón, míg végül Columbiában kezdtem lenyugodni annyira, hogy már nem egy expresszvonat sebességével, hanem csak egy jobb autóéval futottam tovább, míg az Amazonas dzsungelét végre eléggé gazdagnak éreztem szagokban ahhoz, hogy ne keltsen akkora feltűnést az illatom. Meg az esőerdőben minden nap elmossa a szagok nagy részét az eső, az én illatom meg nem teljesen szokványos még a vámpírok között sem. Ez a tény talán el tud rejteni az üldözőim elől. Ezen elgondolkozva belenyugodtam abba, hogy talán itt kéne megtelepednem. A dzsungelben meg úgyse tűnik fel nagyon, ha eltűnnek bizonyos élőlények. Talán ez a nedves őserdő lesz az „otthonom” az elkövetkező örökkévalóságban? Majd meglátjuk.
Már többször átgondoltam, hogy mi lenne ha… ha elmennék és megkeresném őt, de nem tehetem, hiszen vámpír vagyok és a vámpírok nem leplezhetik le magukat az emberek előtt. Csak azért, hogy lássa, mégis vittem valamire, mégis lett belőlem vala… mi. Aki ezt megszegi, arra nagyon csúnya büntetés vár. Bár, úgy látszik, néha vannak kivételek. Nem gondolkozom ezen tovább, nincs semmi értelme. Soha többé nem megyek annak a helynek a közelébe. Megfordulva láthatnám az utolsó áldozatom hűlő tetemét, de az már csak egy darab undorító húsdarab. Ahogyan a város fényeiben mászkáló emberek is könnyen azzá válhatnak, ha egy hozzám hasonlóval hozza őket össze a balsorsuk. Csendben emésztgettem az előbb magamba szívott vért. Jóllaktam egy időre, néhány napig, egy-két hétig nem kell tartania tőlem senkinek és semminek. Az a legbiztosabb, ha elkerülöm a helyeket, ahol olyanok járnak, mint én. Nincs a számomra jelentősége már az időnek, de ideje eltűnnöm innen, már messzire kelet felé látom a halvány világosodást az ég alján. Egy óra múlva hajnalodni kezd az emberi lények számára is. Egy újabb órával később, talán ébredezni kezd az a néhány túrázó is, akik néhány kilométerre innen vertek sátrat két napja. Az a szerencséjük, hogy ez a szerencsétlen a lábaimnál hamarabb került az utamba náluk. Most viszont cipelhetem el innen a hústömeget, hogy ne találjanak rá reggel, amikor felmásznak ide. Ritkán esik meg velem az utóbbi időben, hogy el kell takarítanom a nyomaimat, de most kivételt teszek, jobb lesz így mindenkinek. A vállamra kaptam az áldozatom tetemét, és leugrottam a szakadékba. Néhány kilométerrel távolabb a folyó feletti szurdok pereméről lenézve láttam, ahogyan az áldozatomat bukdácsolva sodorja a folyó magával. Sohasem találják meg. Szétzúzza a folyó, felzabálják a halak, a maradék pedig lassan elenyészik a tengerben, vagy még itt, a folyó fenekén. Ideje indulnom, már egy ideje motoszkál bennem a gondolat, hogy fel kellene néznem újra a kanadai erdőkbe, hátha találok valami nyomot, ami talán egy jó ismerőshöz vezet, valakihez, aki talán nem akar kapásból megölni. Alig fél órával később már átléptem a határvonalat, nem mintha ennek vámpír szempontból bármilyen apró jelentősége is lett volna. Olyan száz kilométer után megálltam egy kicsit. Lehunytam a szemem és minden mást kizárva elkezdtem magamba szívni az illatokat. Kövek, nedves föld, a földben élő állatok, a fák, a bokrok, a virágok illatán kívül semmi. Néhány száz méterre egy fa tövében egy rókacsalád lakik, ezek olyan büdösek, hogy még az emberek botorra is megérzi a szagukat, na, arra se megyek tovább. Elindultam északnak, csak futottam, futottam, míg bele nem rohantam egy illatba, amit bármikor felismernék. Ez az illat azon kevesek közé tartozik, amik képesek a frászt hozni rám. Rám, egy vámpírra. Olyannyira rettegek ettől a szagtól, hogy minden józan ítélőképességemet a sarokba dobva menekülni kezdek előle. Nincs erő, ami maradásra bírhatna, a létfenntartási ösztönöm azt parancsolja, hogy fussak, amíg csak az erőmből telik, ez elől a szag elől. Én pedig gondolkodás nélkül engedek ezúttal az ösztöneim súgta parancsnak, és máris futni kezdek dél felé, hogy a lehető leggyorsabban, a lehető legmesszebb kerüljek a szagtól és annak gazdájától. Olyan páni félelem lett úrrá rajtam, hogy három napig megállás nélkül futottam, végig a Sziklás-hegység erdein, az arizonai sivatagon át, keresztül Új-Mexikón, míg végül Columbiában kezdtem lenyugodni annyira, hogy már nem egy expresszvonat sebességével, hanem csak egy jobb autóéval futottam tovább, míg az Amazonas dzsungelét végre eléggé gazdagnak éreztem szagokban ahhoz, hogy ne keltsen akkora feltűnést az illatom. Meg az esőerdőben minden nap elmossa a szagok nagy részét az eső, az én illatom meg nem teljesen szokványos még a vámpírok között sem. Ez a tény talán el tud rejteni az üldözőim elől. Ezen elgondolkozva belenyugodtam abba, hogy talán itt kéne megtelepednem. A dzsungelben meg úgyse tűnik fel nagyon, ha eltűnnek bizonyos élőlények. Talán ez a nedves őserdő lesz az „otthonom” az elkövetkező örökkévalóságban? Majd meglátjuk.
0 comments:
Megjegyzés küldése