"0." fejezet, Ami a "hajnal" és a "reggel" között történt

Ez a kis rövid "0." fejezet köti össze a Hajnalhasadás végét az Új Reggel elejével. Fogadjátok szeretettel!

Jó olvasást kívánok!

T-A

– Edward! Renesmee ébredezik.
– Bella, várj még egy kicsit! – mondta, miközben visszahúzva a padlóra, újra megcsókolt.
– Edward! – szóltam rá, immár dühösebben, de mosolyogva.
Fölé kerültem, megpusziltam, majd mosolygó arccal folytattam:
– Tudom, hogy Reneesmee gyorsan fel fog nőni, de erről a dologról még egy kissé korai lenne tudnia, nem?
Bosszús arckifejezést öltött, de nem nehezteltem rá, mert tudtam, hogy ez csak annak szól, hogy egy időre fel kell függesztenünk a szerelmi mámort, amibe végre elmerülhettünk gondtalanul és megnyugodva. Tegnap elhárult a végső elmúlás veszélye a fejünk fölül, választ kaptunk a legnehezebb kérdésre, ami megválaszolatlan volt, és minden nap emésztett mindhármunkat Nessie születése óta. Ő is halhatatlan. Mellette pedig Jake is, ha hinni lehet a legendáknak, ami szinte hihetetlen, de eddig mindig igaznak bizonyultak.
– Igazad van – mondta lemondással és szomorúsággal a hangjában, de ahogy a szemembe nézett, már mosolyogva folytatta. – Ha felkelt, gyerünk át a nagy házba!
– Miért?
– Beszélni akarok Huilenékkel, mielőtt elutaznak, hogy mire számítsunk Nessie-vel kapcsolatban.
– Rendben, de engem zavar, ahogy bámul. Tudom, hogy miért, de… akkor is zavar. Beszéljetek nyugodtan, én elmegyek addig Charlie-hoz! Látnom kell őt, és neki is látnia kell, hogy megnyugodtam. Tudom, hogy látta a szemeimben a rettegést néhány napja. Meg kell nyugtatnom.
– Menj csak! Tényleg tudnia kell, hogy remélhetőleg, végre nyugalom köszönt ránk.
Hallottam, ahogy Renesmee légzése megváltozott a szobájában, már felébredt és hallgatózott a kis ravasz.
– Neeeesssssiiiiiie, ébren vagy? – kérdeztem tőle a falon keresztül, fülig érő vigyorral az ajkaimon.
– Igen, Anya. – Csalódott a hangja. Rájött, hogy nem képes megtéveszteni minket semmilyen módon sem, de azért folyamatosan próbálkozik az én ravasz, kicsi lányom.
– Átmegyünk a nagy házba. Öltözz át, kérlek!
Miután ruhát váltottunk, mindhárman futásnak eredtünk. A ház előtt Jacobba botlottunk, aki éppen előlépett a fák közül. Láttam rajta, hogy most változott vissza.
– Sziasztok! Csak meg akartam kérdezni, hogy minden rendben van-e? – Jake, Jake, nem tudsz átverni. Érdekelte is őt, hogy mi van velünk. Tegnap óta mi vagyunk az egyetlen veszélyforrás legalább ötszáz kilométeres körzetben. A szemei mindent elárulnak. Átnéz rajtunk, csak arra kíváncsi, hogy Nessie-vel minden rendben van-e.
– Nyugi, Jacob! Nem ettük meg az éjjel a saját lányunkat – vigyorogtam rá. Tegnap este óta képtelenség a mosolyt letörölni az arcomról.
– Bells! Ez nagyon rossz vicc!
– Dehogy is, Jacob! Lazíts már végre egy kicsit! A veszély elmúlt, rólunk pedig tudod, hogy tényleg ártalmatlanok vagyunk.
– Persze-persze, tudom. Jól van, na! – fújt egy hatalmasat, mint egy öreg gőzmozdony, majd megenyhülve Renesmee-re nézett. – Ha már olyan veszélytelen a környék, akkor lenne egy javaslatom, vagyis inkább kérésem… kérdésem.
– Mi lenne az?
Félve Edwardra nézett, majd kétszer is szóra nyitotta a száját, mire kinyögte, hogy mit akar.
– Szóval… persze csak ha Nessie-nek is van kedve hozzá, elengednétek velem, La Push-ra? Szeretném bemutatni őt mindenkinek, akinek csak lehet. Azt szeretném, ha mindenki megismerné őt, hogy rajta keresztül lássák, hogy milyenek is vagytok valójában. Mert biztosan tudom, hogy akik egy ilyen csodát teremtettek, mint Nessie, azok rosszak nem lehetnek. – Úgy nézett Nessie-re, mintha a napot nézné.
Láttam, hogy Edwardot egy pillanatra majd szétveti a düh, de miután megszorítottam a kezét, türtőztette magát.
– Renesmee, szeretnéd?
– Igen, Anya! – Az a csillogás a szemében, amivel Jacobra nézett, megrémített, mert lehet, hogy csak képzelődöm, de olyan, mintha máris szerelmes lenne belé. Ezzel a válasszal elszállt a lehetőség, hogy egyszerűen visszautasítsam Jacob kérését. Edwardra pillantottam, és tanácstalanul néztem rá. Ő lassan és megfontoltan szólalt meg, nagy sokára:
– Hát… nem bánom, Jake, de ha egy haja szála is meggörbül, vagy bármiért… érted?! bármiért panaszkodni fog rád, akkor nem futhatsz elég gyorsan és messzire ahhoz, hogy meg ne öljelek. Világos?!
– Teljesen. Ha Nessie bármiért panaszkodna, vagy akár egy haja szála is meggörbül, én magam kérlek meg rá, hogy ölj meg, Edward! Nessie sokkal fontosabb nekem, mint hiszed, de te pontosan tudod, hogy mi jár most a fejemben. Nem igaz?
– De, teljesen! Ezért engedem el veled. Legkésőbb sötétedésre hozd vissza! – mondta még megenyhülve.
– Miért pont akkorra? Van jelentősége, hogy nappal van, vagy éjszaka?
– Nincs, te bolhafészek, de valami határt csak kell szabnom az együtt töltött időtöknek.
Olyan arckifejezés ült Edward ábrázatán, hogy Jacob csak felnevetett a sértő megjegyzésen, majd Renesmee-t kézen fogva elindultak az erdő felé.
– Edward! Én nem akarok most Nahuellel találkozni. Egyenesen a garázsba megyek, ha nem baj. De azért persze őt is üdvözlöm. Add át neki, kérlek!
– Rendben, drágám, menj csak! Üdvözlöm Charlie-t!
– Átadom! – Miután egy búcsúcsókot váltottunk, és utána fenyegetően Emmettre morogtam, amiért kiröhögött minket érte, elindultam a garázsba az ezüst Volvóért.
Fintorogtam, hogy nem futhatok az erdőn át az apámhoz, de nem tudott erről a tulajdonságunkról, sok másikkal együtt, és nem is kellett megtudnia, mert nem volt muszáj. Így aztán, maradt a lomha emberi technika a hozzá való eljutásra.
Ez viszont nem jelentette azt, hogy nem nyomtam tövig a gázt, amíg hozzá elértem. Kezdtem ráérezni erre a sebességmániás dologra. Ez volt az egyetlen módja, hogy emberi szemek előtt legalább a saját sebességünket megközelítve közlekedjünk. Az emberek számára őrült száguldozásnak látszott, nekünk viszont lomha vánszorgás volt még ez is. Leparkoltam a felhajtó előtt, majd elhaladva a furgon „szobrom” mellett, bementem a házba. A tüzes lándzsa azonnal belefúródott a torkomba és a mellkasomba, de gyorsan száműztem az elmém egy távoli zugába a vérszomjas vadállati énemet, hogy Charlie kedvéért „csak Bella” tudjak lenni néhány percig vagy óráig.
– Jó reggelt, Apa! – köszöntem rá, végre egy felhőtlen, őszinte és boldog mosollyal az arcomon.
– Szia, Bells!
Láttam az arcán a kettős érzelmet, ami egyrészt az örömét tükrözte, hogy eljöttem hozzá, másrészt pedig a természetes, és ösztönös félelmet a fajtám iránt. Ezért nem is mertem odalépni hozzá, hogy megöleljem, mert nem tudtam előre, hogy mi lesz a reakciója, ha megérintem. Át kellett volna melegíteni magamat valahogy, hogy ne érezze legalább a hideget, ami áradt belőlünk, ha már amúgy is olyanok vagyunk, mint egy kőszobor. Van egy előnye is, ha nem megyek hozzá közelebb. Nem csalogatja közelebbről a vérének illata a ragadozót bennem. Mondjuk az egész házat átjárta az illata, így nem sokat számított, hogy milyen messzire állok tőle. Perzselte a torkom minden egyes lélegzetvétel, de muszáj volt, hogy képes legyek beszélni. Ezúttal nem volt kontaktlencse a szemeimben, mert több mint egy hete voltunk utoljára vadászni, így már eléggé sötétek voltak a szemeim ahhoz, hogy ne nagyon tűnjön fel neki a különbség az eredeti és a vámpír szemszínem között. Utálom a lencséket, így előbb-utóbb elmondom neki a színváltós íriszemet, de még nem. Most még nincs rá szükség, majd apránként. Vagy esetleg, ha rákérdez. Miközben magamban ezen morfondíroztam, boldogan mosolyogtam rá. Láttam, hogy nyel egy hatalmasat. Ekkor láttam meg a tükörben, hogy milyen arckifejezés ül a képemen, mint a rajzfilmben a macska a kanárira, mielőtt bekapja. Gyorsan megszólaltam, hogy ne gondolja azt, meg akarom enni reggelire.
– Apa, gondolom láttad, hogy milyen gondterhelt voltam az elmúlt hetekben. Azt hiszem, nem akarod tudni az okát, de annyit elmondok, hogy minden gond tovaszállt tegnap. Megnyugodtam végre. Meg minden kérdésre választ kaptunk, ami izgatott minket hónapok óta.
– Nessie növekedésére gondolsz? – Ha sejtené, hogy mi minden történt egyetlen nap alatt? De jó ez így! Végül is, ez a dolog is benne volt a tegnapi napban, tehát hazugság nélkül helyeselhettem neki.
– Igen. Voltak más dolgok is, de tényleg Renesmee növekedése volt a legfontosabb kérdés, és megvan a válasz. Semmi baja sem lesz, soha. Nagyon gyorsan nő, de csak addig, míg el nem éri egy fiatal felnőtt szintjét. Utána viszont… – hirtelen elhallgattam, mert nem voltam biztos abban, hogy hallani akarja a folytatást, vagy képes lenne-e feldolgozni.
– Bells! Miért hallgattál el? Ugye ez szintén valami olyan, amit nem akarok feltétlenül tudni?
– Azt hiszem, igen. Csak annyit mondok… – újra elhallgattam, mert bizonytalan voltam a saját apámmal kapcsolatban.
– Igen, mondd, megpróbálom feldolgozni!
– Csak annyi, hogy miután felnő, ő nagyon sokáig úgy fog kinézni, mint egy fiatal felnőtt. – Azt ő már valószínűleg nem éri meg, hogy rájöjjön, Renesmee sohasem fog idősebbnek látszani, mint én most. A nagyon sokáig pedig, neki teljesen mást jelent, mint nekem.
– Ez olyan nagy baj?
– Nem, csak azt hittem, kiakadsz ezen.
– Azok után, hogy kiderült, a legjobb barátom fia farkassá tud változni, a lányom meg valamilyen különös, furcsa lénnyé változott egy bizarr betegség miatt? Nem sok minden tud kiakasztani ezek után, nekem elhiheted!
– Rendben, Apa. Hogy vagy egyébként? Sue főz rád?
– Igen. Igazság szerint bármelyik percben itt lehet, és nem igazán kedvel téged, csak azt nem tudom, miért?
– Apa! Ne kezdjünk erről beszélgetni, mert tényleg kiakadsz! Én tudom, hogy miért nem kedvel, és elfogadom az álláspontját. Nem haragszom rá miatta, és kérlek, te se neheztelj rá ezért!
– Hát jó!

Meghallottam valaki lépteit a felhajtón, valószínűleg Sue-ét, mert a közelítő embernek valami nehéz volt az egyik kezében, mivel nem egyenletesen lépkedett, a terheléstől szaporán vert a szíve, és majdnem zihálva lélegzett. Feljött a lépcsőn. Néhány pillanattal később kopogást hallottam a bejárati ajtón. Charlie-t megelőzve léptem oda ajtót nyitni.
– Hello, Sue! Gyere be!
– Szi… Szia, Bella! Mit keresel itt? – Nem nehezteltem rá a nézetei miatt, de a harag a szemeiben, amit valószínűleg Leah ültetett el az agyában ellenünk, és ahogyan rám nézett, hirtelen előhozta a rosszabbik oldalam.
– Meglátogattam az apámat. Talán tilos? – nem voltam képes elrejteni a dühömet, így akaratom ellenére rávicsorogtam, egy kicsit. Rögtön megbántam, ahogyan láttam az elsápadó arcát.
– Ne… nem tilos. Ki is tilthatná meg, hogy meglátogasd az apádat?
– Senki sem. Gyere be nyugodtan, úgyis éppen indulni készültem. Csak azért ugrottam be, hogy megnyugtassam, minden gondunk elmúlt tegnap. – Jelentőségteljesen néztem rá. Amint megkönnyebbült attól, hogy távozni készülök, mindjárt barátságosabb arcot vágott, és alig észrevehetően bólintott egyet felém. Értette, hogy mit akarok neki mondani. Nem ecseteli a dolgokat Charlie-nak addig, míg nem beszél Jake-kel arról, hogy mit mondtam el az apámnak a tegnapi eseményekből. – Sziasztok! Megyek, mert néhány ismerőse még itt van Alice-nek, és szeretnék elköszönni tőlük, mielőtt távoznak tőlünk. Apa! Edward üdvözöl.
– Sok vendégetek van még itt? – Értettem Sue kérdéséből, hogy mit akar tudni.
– Ők az utolsók, és szerintem ma ők is elmennek a környékről.
– Ennek igazán örülök! – Sue-nak rögtön boldog mosoly terült el az arcán a válaszom hatására, miközben Charlie értetlenül állt a kódolt beszélgetés hallatán, de nem kérdezett semmit, mert érezhette, hogy az ő érdekében nem beszélünk nyíltan.
– Sue, nyugi! Ők tiszteletben tartják a megállapodásainkat, mert nem akarnak felesleges gondot okozni nekünk.
– Köszönöm, Bella! De akkor is csak akkor nyugszom meg teljesen, ha az összes olyan, mint te, eltűnik a környékről.
Szúrósan nézett a szemeimbe, ebből megértettem, hogy azt kívánja, én is tűnjek el a pokolba innen, az egész Cullen családdal együtt. Most már teljesen biztos voltam benne, hogy Leah-tól fújt a haragja szele. De hála az égnek, vagy minek, ezt nem ő dönti el. Ezen a kijelentésén viszont Charlie már átlátott, mert elsápadt. Rosszallóan Sue-ra meredtem, majd kifordultam az ajtón. Még hallottam az autó felé tartva, hogy Charlie Sue torkának ugrik a kérdéssel, hogy mi volt ez az utolsó megjegyzés Sue részéről. Egye meg Sue, amit főzött. Most úgy kell Charlie-nak magyarázkodnia, hogy fogalma sincs róla, mit mondhat el neki. Fülig érő vigyorral indítottam hazafelé, mert elégtételt jelentett Sue rosszmájú beszólására, hogy a haragja irántunk kínos helyzetbe hozta Charlie előtt. Megértettem őt, és az összes quileute-ot is, de nem fogok csak azért elmenni innen, mert ők ezt kívánják. Miután hazaértem, tényleg csak elköszönnöm kellett Nahueléktől. Még egyszer utoljára megbámult, de ezúttal nem zavart annyira a dolog, csak sajnálattal a szememben néztem rá. Az ő anyja is olyan lehetne, mint én, ha ő a születésekor megharapja úgy, mint engem Nessie. Rámosolyogtam búcsúzóul, ő pedig végre-valahára viszonozta azt, majd egy utolsó intéssel távoztak ők is. Belépve a házba mindenki szemben állt velem, és csodálattal néztek rám.
– Most meg, mi van?
– Bella, Bella! Hát még mindig nem látod magad tisztán? – szólalt meg Carlisle. – A mi hősünk! Hihetetlen vagy. Nemcsak magadat vagy képes megvédeni, hanem mindenkit, aki a közeledben van. Aro bármit megadna, ha maga mellett tudhatna.
– Aro menjen a pokol legmélyebb bugyrába, az egész bandájával együtt!
Az egész család boldogan felnevetett a véleményemen. Majd Edward hozzám lépett és megcsókolt. Most először azonban Emmett nem röhögte ki a szerelmünket. Amikor ránéztem, csak a mérhetetlen tiszteletet láttam az ő, és a többiek szemében is.
– Ne nézzetek már így!
– Ha tudna, most a feje búbjáig vörös lenne – nevetett fel újra, Emmett, miközben én szégyenlősen lesütöttem a szemeimet, mert igaza volt.
Edward azonban nem hagyta, hogy sokáig bámuljam a padlót, az állam alá nyúlva felemelte a fejem, majd végtelen szerelemmel a szemében újra megcsókolt, amit nem is hagytunk abba egyhamar. Sötétedni kezdett már, amikor befejeztük.
– Hol van ez a bolhás kutya? Már itt kéne lenniük.
– Nyugalom, Edward, biztos mindjárt itt lesznek!
– Ha nem tartja be, amit kértem tőle, akkor soha többé nem láthatja az a bolhás korcs a lányomat!
– Edward! Fejezd be! Most rögtön!
– Rendben! De csak azért, mert tényleg jönnek. A fenébe, nem téphetem le a fejét – Mosolyra húzódott az arca, miközben ezt mondta, én pedig kérdőn néztem rá. – Nessie olyan boldog, hogy madarat lehetne fogatni vele. Nincs miért bántanom Jake-et. Boldoggá fogja tenni a lányunkat, akár tetszik ez nekem, akár nem.
– Ez olyan nagy baj?
– Az eszem, vagy a kőszívem szerint válaszoljak?
– Ne légy már ilyen ellenséges! Tudod, hogy csak a legjobbat akarja neki!
– Jó, igazad van, de akkor se tetszik!
– Edward! Mindjárt behúzok egyet, ha nem hagyod abba!
– Megadom magam, túl erős vagy ahhoz, hogy harcolni tudjak ellened, és még az előnyöm sincs meg veled szemben.
– Ez az, Bella! Verd meg! Egyedül veled szemben nem tud csalni!
– Elég legyen, Emmett, mert mindjárt téged nyomlak le! – morogtam rá a kedvenc sógoromra, aki incselkedve kezdett hívogatni maga felé.
Rárontottam, hogy megleckéztessem. Rosalie az utamba akart állni, de esélytelen volt persze. Egyetlen mozdulattal félrelöktem, majd Emmett után vetettem magam az udvarra. Öblös nevetését hallva már én is mosolyogtam, de azért a hátára ugorva ledöntöttem a földre, és behúztam neki néhányat az oldalába. A kezeit maga mellé téve megadta magát nekem, majd hangosan nevetve felsegítettem a földről ezt az őrült, de ugyanakkor, hatalmas szívű vámpírt. Jake és Sam szörnyülködve álltak az erdő szélén Renesmee-vel együtt, aki nevetett az Emmett-tel lefolytatott harcomon. Nem hittek a szemüknek, pedig tudták, hogy még egy ideig én leszek a legerősebb a vámpírok közül a környéken.
– Sziasztok! Milyen volt a napod, kicsim?
– Csodálatos, Anya! Csak arra kellett vigyáznom, hogy az akkora gyerekek, mint én, sokkal gyengébbek nálam, és sokkal törékenyebbek, de így legalább vigyázhatok rájuk, mint egy nagy tesó.
– Remek! Nessie már a kis bolhás kutyákat pesztrálja. Úgy átjárja a szaguk, hogy le se lehet róla mosni.
Megfordultam, és Rosalie-ra morogtam.
– Megtépjelek, Rosie? Ha Renesmee-t ez boldoggá teszi, akkor hadd csinálja.
– Bella, ezt most komolyan mondod? – kérdezte egyszerre Sam, Jacob és Edward, csak más-más hangsúllyal.
– Igen! És ha bárkinek ellenvetése van, azt most azonnal beledöngölöm a földbe! Edward, ha ezt akarja, miért ne lóghatna vele?
– Ha tényleg ezt akarod, drágám, hát legyen!

***

Belenyugodtak a döntésembe, és ezzel nem is volt semmi baj addig a napig, míg egyszer Carlisle el nem ment Renesmee-ért La Push-ra, hogy hazahozza, mert el akartuk vinni vásárolni Seattle-be Alice-szel, de nem értük őket utol telefonon. Carlisle La Push-ra érve Jake-et az igazak álmát aludva találta az apja házában, majd amikor érdeklődni kezdett Renesmee holléte felől, a tengerpartot mondták neki. Ezzel még önmagában nem lett volna baj, ha Carlisle nem kapja rajta Pault és Jaredet azon, hogy sziklát ugrani tanítják Renesmee-t, aki teljes mellszélességgel benne volt a veszélytelennek egyáltalán nem nevezhető játékban. Minden meggyőző erőmre szükség volt ahhoz, hogy Edward ne ugorjon neki Jacob torkának, pedig ő nem tehetett semmiről, sőt, Samnek kellett lebeszélnie Jake-et arról, hogy átszabja Paul és Jared bundáját. Ennek ellenére kerek-perec megtiltotta Renesmee-nek, hogy nélkülünk egyedül menjen Jacobbal bárhová is, így vége szakadt a La Push-i kirándulásoknak, hiszen én is csak Jacob és Sam együttes kíséretével tehettem be a lábam La Push-ra, míg Edward még így sem. Carlisle volt az egyetlen, aki bármikor mehetett. Neki viszont volt jobb dolga is, mint állandóan Nessie-t kísérgetni. Edward döntése miatt Jacob megorrolt ránk, így vége szakadt annak az igazi békének, ami a Volturi megfutamodása óta uralkodott. Visszatért az a fajta, ellenségeskedő és bizalmatlan állapot, ami az átváltozásom előtt is jellemző volt. Renesmee és én persze próbáltuk összebékíteni Edwardot és Jacobot egymással, de azt kell mondanom, hogy még nálam is makacsabbnak bizonyult a két dudás egy csárdában.
Arról nem is beszélve, hogy Jacob innentől minden alkalmat megragadott, hogy borsot törjön Edward orra alá. A legtöbb esetben csak az mentette meg egy lassú és fájdalmas haláltól, hogy Edward látta Renesmee fejében, hogy boldog Jacob társaságában, és a saját lányának boldogsága önkontrollra sarkallta őt. Ez persze egyre szemtelenebbé tette Jake-et, aki nemegyszer megszöktette Renesmee-t vadászni, holott mindketten tudták, hogy megtiltottuk Renesmee-nek a vadászatot, rajtunk kettőnkön kívül bárki mással. Ez volt az a pont, ahol Jacob már nálam is elrúgta a pöttyöst. Innentől jött az, hogy a kíséretünk nélkül nem is találkozhatott Jacobbal. Végre újra közeledett a tavasz, létezésem első tavasza, amikor vámpírként élem át a természet újjáéledését. Az a tény, hogy újra virágba borult az erdő, meglágyította a szívem, így engedtem végre Jake és Nessie hetek óta tartó könyörgésének: Edward kíséretével elmehet Renesmee egy rövid vadászatra Jacobbal. Éreztem, hogy hó helyett, ma újra eső fog esni. Vége van végre a télnek. Amikor reggel elindultak nem voltam már biztos benne, hogy nem nekem kellenne-e Jacobbal és Renesmee-vel tartanom, mert a két férfi átment két durcás óvodás kölyökbe, mire elindultak. Nem lehettem teljesen biztos benne, hogy nem lesz rossz vége a mai kirándulásnak.

3. A lebukás(új változat)

Tisztelt Olvasók!

Eredetileg titokban le akartam cserélni a fent lévő változatot, de aztán úgy döntöttem, hogy mégis új bejegyzés lesz belőle. Ez a fejezet nem változik meg annyira, mint a 18., de valahogy másabb, lágyabb lett a hangulata szerintem. Ami remélhetőleg jobban illeszkedik az eredeti könyvekhez, bár hozzáteszem, szinte mindenki azt kritizálta eddig, hogy Bella más lett, mint az eredeti könyvekben. Ami tényleg igaz, hiszen én nem Meyer vagyok(bármennyire is szeretnék Ő lenni bizonyos téren :-) ). Ez viszont a kisebbik ok! A nagyobbik, amit úgy látom sokan elfelejtenek, hogy Bella már nem ember, hanem vámpír, és ezért, ennek megfelelően gondolkodik és cselekszik. Ő már többé nem az a törékeny lány aki volt, annak ellenére, hogy az embersége teljesen megmaradt.(A Breaking Dawn "Új" fejezetétől a végéig legalább 5X elolvastam a könyvet mire kivertem a fejemből az ember Bellát, hogy csak az új lénye maradjon. Mert ő már nem az, aki három és fél könyvön keresztül volt, hanem az, akit a negyedik könyv harmadik harmadában ismerhettünk meg. Nem gyenge lány többé, hanem az adott pillanatban az egyik legerősebb, és ha nem tartaná magát kordában, akkor az egyik legpusztítóbb lény lenne a világon. Ez a tudat pedig akaratlanul is befolyásolja a vámpír gondolkodását, a felfogását a világról, és annak dolgairól.

Meg aki kíváncsi rá hogyan fejlődött a kézirat a kezdetektől, így megteheti, hiszen a weblapon(link a chatbox felett!) még majdnem az eredeti, nyers 3. fejezet van. Az előző pedig kb. 1 hónapos. A mostani pedig, ennek a finomított változata.

Meg van még egy változás. Az előző változat kísérleti céllal át lett írva teljesen jelen időbe, de rájöttem, hogy az egész sorozat "közeli múltban" van megírva, a Bree Tannerrel egyetemben(meg az Új reggel is egyébként), és visszaírtam. Tehát senki se lepődjön meg ezen a furcsaságon. Folyamatosan azon dolgozom, hogy jobb legyen a történet, ezért próbálkozom mindenfélével. Ez viszont nem jött be.(Az eredeti "közeli múltas" változata meg elveszett két hete, amikor elszállt a gépem. Így jár aki nem készít biztonsági mentést!)

Ennyi rizsázás után pedig itt az "átirat":

3. A lebukás

Otthon egy cetli várt:

„Drágám!
Jake-kel és Renesmee-vel elmentünk Charlie-hoz. Ha tudsz, majd gyere utánunk. Ha nem találjuk otthon, akkor elmegyünk Port Angelesbe vásárolni.
Szeretlek: Edward”

Rendben. De hogy menjek el Charlie-hoz? A Volvót elvitték magukkal. A Barabus-szal nem mehetek apámhoz. Futva mehetnék, de akkor meg hazudnom kéne neki, amit meg megint nem szeretnék, így is éppen eléggé félre volt informálódva, amit sem ő, sem mi nem bántunk, a „csak-amit-feltétlenül-szükséges-tudni” elv miatt, csak nem akartam még szándékos hazugságokkal is tetézni a dolgot. Nem lesz gond, ha nincs otthon, ha pedig otthon van – megrántottam a vállamat, csak úgy, saját magamnak –, majd kitalálom, hogy mit mondjak neki.
Öt perc alatt nála voltam az erdőn át. Jó érzés volt száguldani a fák között, és az emberfeletti érzékeimre támaszkodva figyelni az erdőt. Még mindig olyan gyors voltam, mint az újjászületésem után, egy szemernyit sem lassultam, még mindig lefutottam Edwardot, ha akartam, pedig már egy fél év is eltelt, amióta vámpír lettem. Carlisle azt mondta, hogy három-négy hónap után el fog kezdeni csökkenni az erőm, főként úgy, hogy nem fogyasztok emberi vért, csak állatokét. Ez a gyengülés azonban nálam még váratott magára. Carlisle furcsállotta is, de már úgy megszokta mindenki a különösebbnél különösebb anomáliákat a vámpír-létem körül, hogy már csak egy vállrándításra tellett neki emiatt.
Charlie nem volt otthon, tehát a cetli második fele lépett életbe. Edwardék Port Angelesbe mentek. Jobb ötletem nem lévén, úgy döntöttem, csillapítok a szomjamon. Bevetettem magam az erdőbe, és vadászni kezdtem. Elindultam felfelé a hegyre, néhány kilométerről jávorantilopok szagát hozta felém a szél. Nem sok időbe tellett odaérnem hozzájuk. A második hímet terítettem le a csordából, az első olyan szép volt, hogy sajnáltam megölni. Még. Majd előbb-utóbb az is sorra kerül. Még mindig nem szerettem a vér ízét, lehet, hogy ez a hiányosság az emberi életemből maradt vissza? Lehet, hogy ez a majdnem undorodás volt a kulcs ahhoz, hogy nem öltem embereket? Nem, szinte beleborzongtam, ahogy eszembe jutott az első vadászat, a tabu illattal, ha Edward nincs ott, és a védekező ösztönöm nem tereli el a figyelmemet, mostanra legalább egy ember élete biztosan a lelkemen száradna. Emberként a vér szagától rosszul lettem, több méter távolságból is, a látványától viszont érdekes módon semmi bajom nem volt, pedig Edward szerint az emberek nem érzik meg több méterről a vérszagot, de én mindig is éreztem. Ennek ellenére élveztem a meleg testből áradó hő érintését, beitták szemeim a bőr alatt lüktető erek látványát, hallottam áldozatom minden egyes szívdobbanását, azt is, ahogy lassan elcsendesedik, miközben kiszívom belőle az életet, de ez nem zavart már. Ilyenkor ösztönlény voltam, csak az önfenntartás irányított. Azt a kis önuralmat leszámítva, hogy ha megéreztem volna az emberek illatát, legyen erőm elfutni az ellenkező irányba. Miután végeztem az első áldozatommal, újra utánuk eredtem, és annak ellenére, hogy teljes sebességgel menekültek előlem, könnyedén utolértem a csordát. Ezúttal egy öreg nőstény volt az áldozatom, két perc sem telt belé és egy szikkadt, élettelen hústömeg maradt belőle. Egy vérszomjas szörnyeteg vagyok, beismerem. De még mindig jobb így, hogy itt élem ki az ösztöneimet, mintha mondjuk, Seattle külvárosában járnék házról-házra, és gyilkolnám halomra az otthonülő háziasszonyokat.
Ez a gondolat azonban az állati áldozataimat egyáltalán nem vigasztalja. Sajnáltam megölni az állatokat is, de ez volt az egyetlen szükségletem. A vér. Frissen, forrón, lüktetőn, egyenesen az áldozat ereiből kiszívva. Nem volt szükségem alvásra, az emberi ételeket, csak nagy undor árán tudtam legyömöszölni a torkomon, ugyanis szinte atomi szinten éreztem az összetevőket benne. Arról már nem is beszélve, hogy képtelen lévén megemészteni azt, később vissza kellene öklendeznem, amit megettem. Ez pedig nem volt valami kellemes gondolat. Nem volt szükségem vízre sem, soha nem volt melegem, nem fáztam, sőt a levegőre sem volt szükségem, csak a szaglás és a beszéd miatt lélegeztünk. Egyébként meg akár hetekig is képesek lettünk volna teljes mozdulatlanságban állni úgy, hogy utána azonnal mindenféle merevség nélkül teljes sebességgel tudtam volna sprintelni újra. Tökéletes ragadozó és gyilkos vagyok. Soha nem fáradtam el bármennyit futottam. Nem bánom, sőt szeretem, és még az egésznek a tetejébe halhatatlan is vagyok.
Eleinte rendesen összekentem magam vadászat közben, de aztán ellestem Edwardtól a fortélyokat. Néhány hét után Alice-t megszégyenítően képes voltam tűsarkúban menni vadászni, és csak mérföldekre a háztól tudatosult bennem, hogy tizenkét centi magas sarkakon rohangászom az erdőben. Emberként edzőcipőn kívül mást fel sem mertem venni, mert még abban is képes voltam hasra esni, a tükörsima betonon is.
Mostanra már olyan szintre fejlesztettem a vadásztudományomat, hogy akár egy koktélruhában is minden gond nélkül ment a dolog, úgy, hogy még csak be sem piszkítottam magam.
Ekkor éreztem meg, szélirányból. Az illat intenzitásából ítélve lehetett vagy nyolc kilométer a távolság, de ez már nem menthette meg tőlem a grizzlyt, a húsevők illata jobban hasonlított az emberére, ezért aztán kívánatosabb is volt számunkra, mint a büdösnek mondható növényevők. Feltámadt újra a vérszomjam, ismét égni kezdett a torkom. Azonnal tudtam, hogy kioltásra van ítélve az illat. Ez a medve többé nem látja a napot. Azonnal irányba fordultam, és futni kezdtem, megtettem vagy tizenegy kilométert, hatalmas lehet ez az állat, ha ilyen messziről az illat ereje alapján eltévesztettem a távolságot. Ekkor hirtelen más illat is megcsapta az orromat, ahogy egy kicsit változott a szél iránya.
Embereké!
Nagyon vigyáznom kellett. Azonnal felmértem a helyzetet, az emberek miatt, el kellett volna futnom, de már csillapodott a két antiloptól a szomjam, meg egyébként sem voltam teljesen kiéhezve, amikor elkezdtem vadászni. Megálltam egy pillanatra mérlegelni a helyzetet, megállapítani, hogy mennyire vagyok ura a bennem lakozó fenevadnak. Már közel sem éreztem olyan veszélyesnek az ösztöneimet az emberekre, mint a medvét. Annyira azért nem bővelkedik a Forks környéki rengeteg a medvéknek való csemegékben.
Sejtettem már, hol lehet a medve, fent jártam az Inn-river forrásvidékén, gyanítottam, hogy a medve pisztrángokra vadászik a patakban. Sajnos azonban az emberek is ismerik ezt a jó kis horgászhelyet. Annak idején apám és Billy, amikor még kicsi voltam és kénytelen voltam meghajolni a szülői akarat előtt, gyakran hoztak fel ide engem is, mikor Forksban kellett „nyaralnom”.
A francba!
Most, hogy közelebb értem – meg se lepődtem rajta igazán –, megéreztem, ez Billy és az apám. Még jó háromnegyed kilométerre voltam a pataktól, de muszáj volt közelebb mennem. Charlie és Billy valószínűleg nem is sejtik, hogy mekkora veszélyben vannak. Ha ez a medve akkora, amekkorának hiszem, akkor elég nagy bajban vannak, ha keresztezik az útját. Billynek ugyan van egy öreg vadászpuskája, de az egy ekkora állatot csak felbosszant, kárt nemigen tesz benne. Charlie-nak van megfelelő méretű csúzlija ekkora állat ellen is, de az szolgálati fegyver, ezért csak akkor veszi magához, ha valami konkrét oka van rá.
Hangtalan vámpírlépteimmel közelebb osontam a patakhoz, na, nem mintha gyenge emberi fülekkel meghallhatták volna a közeledésemet. Billy éppen húzta vissza a csaliját a patakban, apám meg ebben a pillanatban lendítette meg a botot, hogy jó messzire kivesse a horgot. Abból a szögből, ahol álltam, azonnal láttam a veszélyt, amit ők sajnos nem, mert egy kellően nagy szikla pont eltakarta előlük a medvét. Még valami mást is láttam, ahogy elindult a csali a bot végéről. Tökéletesen működő agyam a pillanat töredéke alatt kiszámolta a horog röppályáját, melynek vége pont a medve domborúbbik felénél volt. Láttam a horgot becsapódni a vízbe, majd felpattanni a végét egyenesen a medve ülepébe. Abban a pillanatban tudtam, hogy vagy néhány másodpercen belül lelepleződöm az apám előtt, vagy megöli őket a medve. A medve megfordult, és azonnal el is indult, hogy revánsot vegyen a két szerencsétlen emberen. Hatalmas állat volt, ahogy felágaskodott, két és fél vagy talán három méter magas is lehetett.
Szegény Billy résen van, azért benne is dolgoznak a farkas gének. Azonnal csőre töltötte a flintáját, és lőtt. Persze, ahogy gondoltam, csak felbosszantotta a medvét, kárt nem tett benne. Nem volt több idő gondolkodni, döntenem kellett, hagyom, hogy megölje a saját apámat és Jacob apját egy nyavalyás medve, vagy én végzek a medvével és lelepleződik az apám előtt, hogy mi vagyok.
Nem kellett sokat fontolgatnom a dolgot, az apám elvesztésének még a gondolata is fájdalommal töltötte meg az elmém minden zugát. Tudtam, hogy majd egyszer eljön az ideje annak, hogy Charlie meghal, de ez az esemény nem most fog bekövetkezni, főként a szemem láttára. Charlie már éppen eleget tudott, és még legalább ugyanannyit sejtett abból, amivé lettem tavaly, csak a saját nyugalma érdekében nem akarta tudomásul venni a kirakós játék eredményét. Az a lehetőség meg ki van zárva, hogy csak úgy odafutok, megölöm a medvét, és eltűnök az erdőben. Már eldöntöttem, hogy elkapom ezt a medvét. Vámpírként már alapból nehéz lett volna elállnom a vadászattól. Ha egyszer eldöntjük, hogy mire vadászunk, nagyon nehéz megváltoztatni a döntésünket. Talán, még a többiek se képesek rá igazán. Én viszont tudom, hogy képes vagyok megtenni. De most úgy érzem, képtelen vagyok lemondani a medve véréről. Miután megöltem, szükségem lesz rá, hogy lenyugtasson a testemben szétáradó melegsége. Mert ha nem, akkor egyáltalán nem biztos, hogy nem önti el az agyam a vörös köd. Ha pedig ez bekövetkezik, akkor csak egy vérszomjas ragadozó leszek néhány percig, bármilyen értelmes gondolkodás képessége nélkül. Nincs más megoldás, meg kell állnom, inni a medvéből, mert nem akarok arra eszmélni, hogy az apám életének megmentője helyett, a gyilkosa lettem. Ez pedig azt jelenti, hogy Charlie látni fogja, hogy mit teszek. Nem akarok fájdalmat okozni neki, de most egyszerűen nincs más lehetőség. Inkább egy kis lelki fájdalom, mint a halál. Meg egyébként is, Edward is mondta sokszor, hogy apám a tudatalattijában már valószínűleg tisztában van vele, mi vagyok, csak saját magának sem meri bevallani. Hát ezek után majd nem lesz több mellébeszélés. Különben is, ő az apám, a medve meg csak zsákmány. Mint az íjról kilőtt nyílvessző, úgy ugrottam elő a fák közül. A fenébe, még az egésznek a tetejében a nap is kisütött, rajtam meg a cipőn és az indigókék miniruhán kívül nincs más ruhadarab. Nem baj, Billy már látott a napon bennünket. Legalább nem fog rám lőni, mert a csillogásból rájön, hogy mi repül át a levegőn. Így Charlie lelkét sem kell még azzal is megterhelni, hogy golyóálló is vagyok. Egyetlen szemvillanás alatt három ugrásból megtettem a majdnem fél kilométert, ami elválasztott tőlük. A medve éppen apámra emelte hatalmas mancsát. Ezt nem kellett volna, elöntött a düh, ölni akartam, megvédeni őt, az egyik embert, aki nélkül nem léteznék. A számat elöntötte a méreg, már a gyilkolás vágya dolgozott bennem. Dühösebb voltam, ha ez egyáltalán lehetséges, mint amikor a Volturival néztünk farkasszemet a mezőn, a hegyek közt. Nem kellett volna pont apámra támadnia. Ha Billyre emeli először a mancsát, akkor is leterítettem volna, de így apámnak lett halálközeli élménye. Tudtam abból az időből, amikor James támadt rám, hogy ez örökre beleég az ember emlékezetébe, máig előttem van az arca, ahogy közelít felém. Vagy amikor a giminél Edward mentette meg az életem, és a két autó között a gyönyörű szemeivel rám nézett. Most szegény apám járt ugyanígy. Örökre beleég az agyába, ahogy vicsorító, méreggel teli pofával, a levegőben repülve, a saját százhatvanöt centi magas, „gyenge” lánya leterít egy kétszer akkora, és legalább tízszer nehezebb állatot, mintha az csak egy játék mackó lenne. Ezután nem lesz mellébeszélés, mindent meg fog tudni. Abban a pillanatban értem el a medvét, amikor az éppen lecsapni készült apám feje irányába, egyetlen végzetes mozdulattal. Ez volt az utolsó tudatos cselekedete az életben. A megérkezésem pillanatában egyetlen, csuklóból indított csapással ripityára zúztam a felemelt karban a csontokat. A súlyom nem volt nagy, de a sebességem olyan szátötven kilométer per óra körül lehetett. Ezért aztán, mint egy ágyúgolyó terítettem le a földre. A következő mozdulatommal szétroncsoltam a hatalmas állat másik karját is. Majd kevesebb, mint egy percen belül az összes vérét kiszívtam, a legkisebb irgalom érzése nélkül, a vére melegsége átjárta minden porcikámat, ami gyorsan lenyugtatott. Mióta vámpír voltam, ilyen gyorsan még soha nem öltem, de jólesett az erőm ilyen hatalmát érezni. Már rég végeztem, mire Charlie felocsúdott a történtekből. Szerintem sokkos állapotban volt, csak azt nem tudtam eldönteni, hogy miattam, a medve miatt, vagy mindkettő miatt. Bár a legutóbbira volt a legnagyobb esély.

Hosszú perceken át csak bámult maga elé. Nem piszkáltam, mert hallottam, ahogy a szívdobogása lassan megnyugszik. Csendben állva néztem az arcát és magamban próbáltam elemezni, mi járhat a fejében. Először a dühöt ismertem fel, majd a meghökkenést, utána a hitetlenséget, végül a csodálkozást. Tudtam, hogy a történteket elemzi magában, mindazzal kiegészítve, amit eddig megtudott.
Billy tudott megszólalni elsőként:
– Köszönöm Bella – mondta csendesen – sok mindenre gondoltam abban a néhány másodpercben, ami a lövésemtől a te érkezésedig eltelt, de azt az életben nem gondoltam volna, hogy te leszel a megmentőnk.
Mialatt Billy ezt mondta nekem, apám odament a medvéhez. Óvatosan megbökdöste a lábával, majd megnézte, és láttam, hogy látja az állat két hatalmas karján, hogy azokban egyetlen ép csont sincs. Lehajolt és megnézte az állat nyakát. Láttam a döbbenetet az arcán, amikor rájött, hogy a medvének nincs kitörve a nyaka. Szerintem arra számított, hogy ahogy a medve hátrazuhant, biztos kitörte a nyakát. Majd a felismerést és az elfojtott rémületet, amikor felfedezte a harapásnyomot az állat nyakán és azt, hogy hiába nyomkodja a sebet, abból egy csepp nem sok, annyi vér se jön, sőt, sehol sincs egy csepp vér sem. Holott az állat mindkét karját átszúrta a törött csont, és egy ekkora állatban legalább tíz liter vér kering, míg él. Leroskadt a földre, egyenesen beleült a vízbe, onnan nézett végig rajtam és láttam rajta, hogy letaglózza a látványom. Ahogyan vakítóan szikrázva ragyogott a bőröm a napsütésben, amint kihúzva magamat, jóllakottan, egy ragadozó felsőbbrendűségével állok az áldozatom felett úgy, hogy még csak egy gyűrődés sincs a ruhámon. Úgy álltam ott, mintha egy party közepén lennék, ráadásul, már megint tűsarkúban voltam, ami az amúgy is kecses mozgásomat és tartásomat, ha lehet, még jobban kiemelte. Felnyögött.
– Mi vagy te? – kérdezte fahangon, olyan nézéssel a szemében, mintha most látott volna életében először, ami igaz is volt, bizonyos értelemben.
– Te mit gondolsz? – kérdeztem vissza.
– Nem tudom.
– De tudod, apa, csak nem mered kimondani. Sőt, továbbmegyek, már jó ideje sejted, csak nem mered bevallani saját magadnak sem. – Lehajoltam hozzá, és finoman megráztam a karjainál fogva.
– A bőröd, mi történt vele? – nézett rá, a csillogó karjaimra. Máris védekező üzemmódra kapcsolt az agya, elkezdte másra terelni a figyelmét a legfontosabb kérdésről.
– Nem tűnt fel, hogy amióta Renesmee megszületett, nem láttál napsütésben?
– Nem. Tényleg?
– Igen, apa, mert Nessie születése után változtam át, ahogy utána az első találkozásunkkor meg is állapítottad: „egy lettem közülük”, gyakorlatilag nem éltem túl a szülést. Jacob és Edward pumpálták a szívemet addig, míg a méreg el nem kezdte átalakítani a testem, hogy azután magától végbemenjenek a dolgok. Nélkülük már nem léteznék, már a forksi temetőben oszlana a testem. Edward öngyilkos lett volna valószínűleg, Jacob pedig bánatában farkasként bolyongana valahol az erdőben.
– Miféle átváltozásról, és méregről beszélsz?
– Nem mondom meg. Mit gondolsz, apa, azok után, amit ma láttál, minek gondolsz engem?
– Milyen átváltozás, ez valamilyen kozmetikai trükk?
– Ne beszélj mellé, kérlek! Mond ki! Mire gondolsz, hogy mi vagyok, én?! – kérdeztem szinte kiabálva, már nem bírtam tovább ezt a struccpolitikát, és mellébeszélést.
– Olyan valószerűtlen, de csak egyvalami jut eszembe, áh!… ilyen nincs, meg különben is a nap – rázta a fejét a hitetlenségtől, és tudtam, hogy jó nyomon jár a nappal, a buta filmekben megjelenő vámpírok elpusztíthatóságára gondolt.
– Apa, egy éve még azt mondtad volna, hogy elmegyógyintézeti kezelésre szorul, aki azt állítja, hogy léteznek farkasemberek. Láttad Jacobot. Tudod, mi ő. Mellesleg a napfényes sztori csak hollywoodi fogás, a valóságban semmi baj sincs vele. Akkor szerinted én mi vagyok?
Magába fordultan töprengeni kezdett, hogy más megoldást találjon a kézenfekvőn kívül, majd láttam, hogy többször nyitja a száját azért, hogy kimondja a gondolatát, míg vagy az ötödik nekifutásra sikerült magából kipréselnie a kegyetlen igazságot jelentő szót.
– Vámpír? – félve mondta ki. Félve attól, hogy igaza van és félve attól is, hogy butaságot mond.
– Végre kimondtad! Igen, vámpír vagyok. Egy szörnyeteg. A tökéletes gyilkos. Az evolúció csúcsragadozója. De nézz rám! Látsz engem? Látod a lányodat a külsőm mögött? Tudod, hogy itt vagyok. Számodra nincs jelentősége a változásnak, én örökre a lányod maradok, ezt semmi nem tudja megváltoztatni. Ugyanúgy, ahogy a külsőm se fog soha megváltozni már. Még egy dolgot kell megtudnod, aztán nincs több új információ mára, hacsak te nem kezdesz kérdezősködni: – én örökre tizenkilenc éves maradok.
– Ezt úgy érted, hogy egy ideig nem öregszel? – láttam rajta, hogy még védekezik az agya a tények ellen, arra gondol, hogy majd valamikor emberi időléptéken belül úgyis véget ér a létezésem, nem tudta még befogadni a természetfeletti részemet, de ki kellett ábrándítanom, bármennyire nem akartam neki fájdalmat, vagy csalódást okozni, jobb volt ezen túl lenni. Sokkal keményebb dolgokkal is megbirkózott már élete során, ezt is fel fogja tudni dolgozni. Elég a mellébeszélésből, ameddig bírja, elmondok neki mindent, amit csak lehet.
– Nem, apa, úgy értettem, hogy örökre, az örökkévalóságig így fogok kinézni. Edward százhat éves, Carlisle a háromszázhatvanötödiket tapossa, Esme száztizenkettő, Jasper a polgárháború idején változott át, Rosalie harmincháromban, Alice pedig kilencszázhúszban, de tudok több ezer éves vámpírok létezéséről is. Mi halhatatlanok vagyunk.
Láttam a döbbenetet, és kicsivel később újra a dühöt az arcán, aztán lassan újra lenyugodott, beletörődő arcot vágott. Ismertem az apámat, de nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan feldolgozza az eseményeket. Bár, ha jobban belegondolok, én is ilyen voltam emberként. Mikor megtudtam, hogy Edward vámpír, az idegesség, és a bizonytalanság csak addig tartott, amíg eldöntöttem, hogy bármi is legyen ő, vele akarok lenni, aztán már minden olyan könnyű lett. Ezt a tulajdonságot biztosan Charlie-tól örököltem. Ez ügyben is jobb volt vámpírnak lenni, a mostani agyam nem vívódott semmin. Egyszerűen az emberi felfogóképességnél milliószor gyorsabban, a pillanat töredéke alatt hoztam meg a döntéseimet.
– Emlékszel még, amikor Edward elhagyott. Akkor ettől az élettől akart megkímélni. De én majdnem belehaltam a bánatba.
– Hogy is felejthetném el, olyan voltál, mint egy élőhalott.
– Nem apa, élőhalott most vagyok, de hidd el, most boldog vagyok, és semmit nem bánok abból, ami velem történt – nevettem rá az igazi, csengő és zengzetekben gazdag vámpírhangomon, amit eddig gondosan titkoltam előtte.
– Bella, mi történt a hangoddal?
– Mióta átváltoztam, ilyen a hangom, csak megtanultam megváltoztatni, hogy te és anya ne ijedjetek meg.
– Hát, a hangod minden, csak nem ijesztő.
– Amikor Edwardék visszajöttek, előtte eltűntem három napra, amiért aztán szobafogságra ítéltél, emlékszel?
– Persze. De most, hogy jön ez ide?
– Mindjárt megtudod. Akkor azért tűntem el, mert Alice meglátogatott otthon. De nem hozzám jött, hanem téged vigasztalni, az én „halálom” miatt.
– Miről beszélsz, már akkor… – gyorsan folytattam, hogy beléfojtsam a meginduló téves gondolatokat, már nem akartam többé, hogy tévútra vezesse saját magát úgy, ahogy eddig hagytuk neki.
– Alice-nek volt egy látomása arról, hogy La Pushnál leugrom a szikláról, de azt már nem látta, láthatta – Billyre sandítottam, és láttam egy halvány mosolyt átsuhanni az arcán, Alice képességének hiányossága miatt –, hogy nekem semmi bajom se lett. Ez Edward tudomására jutott, és egy félreértés miatt öngyilkos akart lenni. Apa, nemcsak én nem tudok létezni Edward nélkül, hanem ő sem nélkülem. Meg akarta öletni magát, mert nem tudott tovább létezni úgy, hogy én már nem élek. Ami, hogy is mondjam, a mi esetünkben nem egyszerű dolog. Ezért elment Olaszországba, hogy az ottani vámpíroktól kikövetelje a saját halálát. Alice tudta, hogy csak és kizárólag a személyes jelenlétem az, ami meggyőzi Edwardot, hogy élek. Akkor éjjel mi átrepültük Alice-szel a fél világot, és másnap az utolsó pillanatban megmentettem Edwardot az öngyilkosságtól. Ezek után elkerülhetetlen volt, hogy ne találkozzak az ottani vámpírokkal. Ott tudtam meg tőlük, hogy két lehetőségem maradt: vagy előbb-utóbb én is vámpír leszek, vagy megölnek, ugyanis a vámpírok létezéséről nyíltan egy halandó sem tudhat. Csak én kaptam egy kis haladékot, mert tudtam tartani a számat, és meggyőztem őket, hogy jobb lesz mindenkinek, ha a saját terveim szerint intézem az eltűnésemet, és a „halálomat”. – Ezzel azt akartam a tudtára adni, hogy Edward ugyanolyan végzetesen szeret engem, mint én őt. Így, ha még Charlie most azonnal nem is, de idővel felfogja, hogy jó helyen vagyok, és boldogan „élek”.
– Szegény lányom, mire kényszerítettek azok a mocskok!
– Ne bánkódj apa, és ne húzd fel magad, én már akkor készen álltam az átalakulásra, sőt, vágytam rá, amikor Phoenixbe mentem, tudod, amikor olyan aljas módon faképnél hagytalak.
– Miért, akkor sem mondtál igazat? – kérdezte vádlón.
– Ha már a nagy vallomásoknál tartunk, nem. Akkor egy másik vámpír üldözött, mert meglátta, hogy Edward szerelmes belém, és a Cullen család meg akart védeni. Azzal, hogy elmentem, téged védtelek, ugyanis a vámpír kívül hallgatózott, miközben én itt hagytalak. Ezzel magunk után csaltuk. Utána ő csalt engem csapdába Phoenixben, anya hangjával a tengerparti videofelvételről. Akkor én nem a szálloda lépcsőjén zúztam össze magam, hanem azzal az idegen vámpírral harcoltam, a régi balett stúdióban. A Cullenek mentettek meg, ugyanis az a vámpír megharapott, de Edward kiszívta a mérget, amit akkor én nagyon bántam. De később megbocsátottam nekik, mert ha akkor nem mentenek meg, akkor soha nem eshettem volna teherbe Renesmee-vel. A balett stúdió is azért égett le, mert Alice, Emmett és Jasper ott pusztították el a másik vámpírt, és el kellett tüntetni a nyomokat. Miközben Carlisle és Edward az életemet mentették, az alatt Esme és Rosalie titokban rád vigyáztak, én már valójában akkor közéjük tartoztam, engem már akkor maguk közé fogadtak, és úgy vigyáztak ránk, ahogy senki sem lett volna képes. A szállodában is Alice és Emmett gyártott hamis nyomokat. Emlékszel még a sebhelyre a csuklómon, amit akkor szereztem? Ez az egy dolog, ami a régi sérüléseimből megmaradt, egy másik vámpír nyoma. Ha jól figyelsz, a bőröm csillogása más ott, ahol a sebhely van. Ez az egyetlen hiba rajtam. Apa, egyetlen dologtól félek csak, semmi mástól. Válaszolj légy szíves, de őszintén! A lányodnak tartasz még, vagy már csak egy idegen, ismeretlen, földöntúli lény vagyok a számodra?
– Aha! Bella, te mindig a lányom maradsz, akármivé is alakultál. Még ha nem az én lányom lennél, ma akkor is örök hálára köteleztél azzal, amit tettél. Anyádnak mit mondunk? – reflexből jött nála a kérdés.
– Pfűűű… hát egyelőre, semmit. Nessie ugyanúgy halhatatlan, mint mi. Csak úgy néz ki, hét éves korára fog felnőtté válni testileg, utána ő sem öregszik tovább. Majd akkor kitalálunk valamit anyának. Az én világom nem neki való. Azt ugye tudod, hogy innen hamarosan költöznünk kell. Az embereknek kezd feltűnni Carlisle változatlansága, legalább tíz évvel fiatalabbnak látszik az igazolványában szereplő életkoránál. – Még valami mellékeset szerettem volna elmondani neki, hogy ez se terhelje tovább a lelkemet – Apu, még valami, az a Barabus, tudod?
– Igen, mi van vele?
– Az, az én kocsim.
– Na, ne! Az a leggyorsabb autó a földön, te meg olyan ügyet… – gyorsan félbeharapta a szót, ahogy bevillant neki az, ahogy elintéztem a medvét.
– Na és! Én meg jelen pillanatban a leggyorsabb, és legerősebb vámpír vagyok a földön.
– Tényleg, a medvével mi történt?
– Semmi, szétzúztam a két karját, aztán lefogtam, és kiszívtam a vérét, az utolsó cseppig.
– „Lefogtál”, egy medvét? Mégis, mennyire vagy erős?
– Arra nincs emberi szó, úgyhogy inkább megmutatom.
Azzal odamentem ahhoz a sziklához, ami eltakarta előlük a medvét, majd minden erőlködés nélkül, mintha csak tészta lenne, kimarkoltam egy darabot az oldalából. Miután odavittem az apám elé, egyetlen mozdulattal porrá zúztam a szikladarabot a kezemben.
– Mondd, hogy ez csak valami illúzió!
– Nem, apa, ez a valóság. A puszta kezemmel képes lennék megállítani egy száguldó vonatot. Több mint százhatvan kilométer per órával tudok futni úgy, hogy nem fáradok el. Ha ti innen most elindultok hazafelé, mire hazaész, én megfőznék neked, ha nem lenne ott Sue, hogy megtegye helyettem.
– Tényleg, és mit eszel?
– Kizárólag vért. De azt sem kell minden nap. Igazándiból az ember lenne a fő fogás az étlapon, de mi „vegetáriánus” vámpírok vagyunk. Csak állatokat ölünk, embert soha. Ettől sárga a szemünk, ha emberek vérét innánk, akkor vörös lenne. Ha véletlenül, bár erre a környékre nem jön egyetlen emberre vadászó vámpír sem a Quileute-ok miatt, találkoznál egy vörös szeművel közülünk, azonnal mondd meg neki, hogy Bella Cullen apja vagy. Elmenekülni úgysincs esélyed, de a nevem említése talán megvéd. – Azt már nem mertem hozzátenni, hogyha egyáltalán lenne ideje bármit is mondani, mert mitagadás, annak ellenére, hogy az apám, a vérének az illata felébresztette bennem a vérszomjas szörnyeteget.
– Ezt hogy érted?
– Ez egy hosszú történet, de hidd el, a nevünknek súlya van, és kétszer is meggondolja bármelyik vadász, hogy ujjat húzzon velünk.
– Szoktál enni valami, „emberit” is?
– Apa, az már nem nekem való, bár éppenséggel képes lennék rá. Nem „halnék” bele – kuncogtam hangosan. – Én például a steakedben megérzem annak az embernek az ízét, aki arra a fűre lépett a tehén előtt, amit lelegelt, mielőtt levágták volna. Nekem már olyanok az emberi ételek, mintha neked homokot kéne enni – az öklendezős részt nem taglaltam neki, úgy éreztem, nem kell mindent feltétlenül elmondanom neki a sajátosságainkról – Mielőtt megkérdezed: nem iszom, nem alszom, toalettre se kell mennem. Még levegőre sincs szükségem valójában, csak a szaglás, és a beszéd miatt lélegzünk. Ha én itt most lefekszem mozdulatlanul, simán halottnak nyilvánítana bármelyik orvos.
– Dehogy, a szíved dobogása elárulja, hogy élsz. – Rendőrként, a beleivódott ismeretek miatt, automatikusan megkereste azt az életjelet, amit az előbb nem soroltam fel neki.
– Figyelj, apa – fogtam meg a kezét, összerándult az érintésemtől, rendőr volt, fogott már sajnos elég hullát ahhoz, hogy a fejében ne tudja leállítani a gondolatot, mire hasonlít az érintésem, – hallgasd meg, hogy dobog-e a szívem! – Ekkor még reménykedve odahajolt a mellkasomhoz, majd döbbenten eltávolodott tőlem. – Én mondtam, hogy élőhalott vagyok. Az én szívem mindörökre megállt a tizenkilencedik születésnapom reggelén, amikor befejeződött az átalakulásom. Carlisle fogalmazta meg a legjobban az állapotunkat: – „Örökre meg vagyunk fagyva, kikristályosodva az időben, csak éppen tudunk mozogni és gondolkozni.”
– Milyen érzés volt átalakulni? – Feltámadt benne a kíváncsiság, ha tudná… hogy mennyire hasonlítanak Carlisle-al egymásra, ebből a szempontból.
– A pokol összes gyötrelme ezerszeresen megszorozva. Képzeld el, hogy meg vagy bénulva, és máglyára dobnak. Ez a tűz éget, csak nem kívülről, hanem belülről, két-három napon keresztül. A vámpírméreg sejtről sejtre alakítja át a testet, miközben a kíntól gondolkodni sem vagy képes, aztán egy utolsó szívdobbanással vége szakad az egésznek.
– Szegénykém.
– Apa, ne emészd magad a sorsom miatt! Nekem megérte, egész életemben nem voltam ilyen jól, és még soha nem voltam ilyen boldog. Gondolj csak bele a pozitív oldalába: soha többé nem kell vigyáznod rám, hiszen én már nem tudom többé összetörni se magam. Katasztrófa Bella nincs többé! – mosolyogtam rá tiszta szívemből.
– Hát ez jó. Valami mérget emlegettél, ami átalakított, most te is „mérges” vagy?
– Igen.
– Ha megharapnál, átváltoznék én is?
– Igen, de nem haraplak meg, nincs az a hatalom a földön, ami erre rávehetne, kivéve talán, ha a halálos ágyadon fekve, tiszta fejjel könyörögnél érte, hogy tegyem meg. Talán akkor.
– Csak kíváncsiságból kérdeztem.
– Reméltem is! – mosolyogtam rá
– Bella, mindig szépnek láttalak, hiszen a lányom vagy, de most: egyszerűen gyönyörű vagy. – Kimeredt szemekkel nézett rám, ahogy csillogtam a napsütésben, és mosolyogtam rá.
– Köszönöm, apu!
– Bella, te nem szörnyeteg vagy, hanem egy angyal. – jelentette ki, miközben megfogta a jéghideg kezemet.
– A pokol angyala – mondtam neki fanyarul, miközben a grizzly teteme felé intettem.
– Billy, valahogy elment a kedvem a horgászástól. A lányom egy vámpír. Mit szólsz te ehhez? A tetemmel mi lesz?
– Ezt majd egy kicsit később megbeszéljük. Menjünk haza, a dögevők majd elintézik, amit kell – válaszolt neki, Billy.
Elindultunk a folyótól mindhárman, Charlie-ék autója felé. Néhány száz méter megtétele után azonban elköszöntem tőlük, majd futásnak eredtem, látszólag hazafelé, de valójában egy kis kerülővel visszatértem a tetemhez. Odamentem a medvéhez, egyetlen mozdulattal eltörtem a nyakát, majd a torkának azt a részét, ahol megharaptam, egy kézzel kitéptem és eldobtam, hogy ne legyen nyoma a harapásomnak. Nem akartam, hogy Charlie lássa, milyen az, amikor a vámpír énem kerül előtérbe az emberi oldalam helyett. Féltem tőle, hogy megrettenne attól, ha látná a szörnyet amivé valójában változtam. Homályosan dereng az emberi emlékeimből, hogy volt néhány olyan pillanat, amikor még én is megijedtem Edwardtól. Amikor valami miatt elkezdett a közelemben igazán vámpírként viselkedni, mert emberi aggyal egyszerűen nem lehet felfogni ezt a fajta gondolkodást, ami a vámpírlét velejárója. Valószínűleg halálra rémülne a jéghideg logikától, amivel ilyenkor gondolkodunk és cselekszünk. Az ilyen, és ehhez hasonló kis trükkök miatt nem jöttek rá soha a vadőrök, hogy mi pusztíthatta el ezeket a csúcsragadozókat. A lábánál fogva felkaptam a medvét a hátamra, és bevittem a sűrűbe, hogy ne legyen annyira szem előtt.
Otthon Edwardék persze már tudták Alice-től, hogy mi történt fent a hegyen. Legalábbis nagy vonalakban.
– Charlie hogy fogadta? – kérdezte tőlem Edward, amikor beléptem az ajtón, eközben láttam rajta, hogy fürkészi az arcomat, nekem vajon milyen lelki sokkot okoztak az események.
– Jobban, mint vártam volna – fújtam egy nagyot, hiszen túl voltam létezésem egyik legnagyobb próbatételén, és ez, megkönnyebbüléssel töltött el.
– Muszáj volt lelepleződnöd? – kérdezte Jacob, hallottam a hangján, hogy neheztel rám, mert szerette Charlie-t, és nem szerette volna, ha rosszul érzi magát.
– Nem volt egyszerűen más lehetőségem. Így is majdnem elkéstem. Ha nem mentem volna vadászni, mostanra mind a ketten halottak lennének. – Az elmém egy részéből előtört a fájdalom, amit a medve letámadása előtt is éreztem.
– Miért, ki volt még ott?
Gondolnom kellett volna rá. Mivel Billyben is ott voltak a farkas gének, Alice őt sem látta soha, miként Jacobot sem. Annak idején ez a hiányosság majdnem a halálba kergette Edwardot.
– Az apád, Jake. Ő nem okozott gondot, pontosan tudta mi történik, amikor meglátta a szikrázó csillogást a levegőben.
– Sütött a nap? – kérdezte Edward meghökkenve, mintha a lelepleződés önmagában nem lenne elég.
– Igen, pont akkor sütött ki, amikor kiugrottam a rejtekhelyemről, ahonnan addig figyeltem az eseményeket.
– Charlie mennyit tud?
– Most már mindent, gyakorlatilag.
– Ideje lelépnünk.
– Tudom drágám, de nem lehetne még húzni egy kicsit?
– Mire gondolsz?
– Dél-Amerika. Két hét, és itt lesznek Nessie iratai. Elmennénk, de csak néhány hónapra. Az alatt, az emberek is felejtenének egy kicsit Carlisle kinézetéből. Utána még két-három évig kihúzhatnánk itt.
– Bella szívem, megmagyaráznád, hogy miért húzzuk annyi ideig a költözést?
– Azért, mert itt van Charlie, és végre bujkálás, magyarázkodás és hazudozás nélkül tudnék újra a társaságában lenni. Ezen kívül Jacobnak sem lesz egyszerű elköltözni a falkától. Ez egy jó próba lenne neki is, hogy mennyire tud távol lenni tőlük. Végül pedig Nessie, ha most költözünk új helyre, rejtve kéne őt tartanunk a növekedése miatt, és amilyen kis felfedező, nincs szívem a négy fal közé zárni. Itt viszont pontosan tudjuk, hogy meddig merészkedhetünk anélkül, hogy valaki meglátná őt. Néhány év, talán négy, azután már nem fog olyan sokat változni. Utána felveheti a mi életvitelünket, benne pont az a veszélyes jelenleg, ami belőlünk örökre eltűnt. Ő túl gyorsan változik.
– Bella?
– Igen?
– Valami megütötte a fülem.
– Éspedig?
– Te bánod, hogy átváltoztattalak.
– Ezt meg honnan veszed? – még mindig nem bírt leszállni a témáról. Kénytelen leszek komolyan elbeszélgetni vele, erről a lelki üdvöm és mennyország vagy pokol kérdéskörről. Erősen bántja a lelkem, hogy ő még mindig rágja magát azon, hogy helyes volt-e megmérgeznie.
– Az előbb. Amit mondtál.
– Mit mondtam én?
– Olyan bánatos volt a hangod, amikor azt mondtad, hogy belőlünk örökre eltűnt a változás.
– Edward! Ne bosszants! Miért marcangolod még mindig magad, ne haragudj, de ez már mazochizmus. Készülj! Megmutatom.
Ezzel elkezdtem koncentrálni, hogy Edward beleláthasson a fejembe. Tudtam, hogy nincs más mód arra, hogy meggyőzzem. Arra gondoltam, miután éreztem, hogy már beleláthat a gondolataimba, hogy Nessie egy nagy házban bolyong. Minden egyes szoba után egyre nagyobb lesz és közben egyre szomorúbb, majd amikor már felnőttnek látom, kiégett, kifejezéstelen tekintettel lép ki az utolsó ajtón, a szabadba. Odakint pedig nem tud mit kezdeni a világgal, ugyanis teljesen elszakadt attól, ami kint történik.
– Ezért volt szomorúság a hangomban, te buta – mosolyogtam rá.
– Bella, ez… ez hihetetlen. Talán pontosan ez történne. Ez tényleg nem élet. Igazad van. Próbáljuk meg. Beszéljünk a többiekkel. Én is szeretek itt lenni.
– Edward! Köszönöm, hogy azzá tettél, ami most vagyok. Köszönöm neked, hogy örökre, az idők végezetéig együtt lehetek veled, ha te is úgy akarod! Sohasem bánom meg, amit tettél velem. Ezen soha többé ne is kezdj el gondolkozni, megtiltom! Érted?
– Igen, drága szerelmem. Köszönöm, hogy vagy nekem. Bella, azt meg én tiltom meg neked, hogy még egyszer valaha is arra gondolj, hogy én nem akarok veled lenni – elkezdett féloldalasan, fanyar arckifejezéssel mosolyogni. – Ha megunsz, kérlek, inkább ölj meg, mint hogy elhagyj, mert én nélküled nem akarok létezni!
Válasz helyett megcsókoltam, hosszan, édesen… szerelmesen. Ez többet mondott minden szónál. Átszaladtunk a Cullen házba. Elmondtam ott is, mi történt a hegyen. Emmett megállított, amikor a medvével való „küzdelem” végére értem.
– Bella, ne viccelj! Egy három méter magas grizzlyvel, még én is elbirkózom vagy tíz percig, mire legyűröm.
– Na és? Újszülött vagyok, nem? Esküszöm, nem volt több egy percnél – kacsintottam rá incselkedve.
– Annyira, azért már te sem vagy újszülött – szólt közbe, Carlisle.
– Olyan könnyű volt. Lehet, hogy le volt gyengülve a tél után.
– Bella! Pont ezért szeretek ilyenkor vadászni rájuk. A legyengülés ellenére sokkal ingerlékenyebbek és erőteljesebbek, mert éhesek.
– Biztos azért volt, mert az apámat védtem.
Ettől a magyarázattól hirtelen mindenki leszállt a témáról.
Carlisle aggódott ugyan egy kicsit Charlie tudása miatt, de nem azért, mert ő beszélt volna, hanem amiatt, hogy egy idegen vámpír esetleg elárulja őt a Volturinak, bár erre kicsi volt az esély. Másrészről örült neki, hogy Charlie előtt nem kell többé titkolóznia. A kórház és a rendőrség napi kapcsolatában ők ketten elég sűrűn találkoztak. Főleg, mióta hozzámentem Edwardhoz. Már azokat a rendőrséggel összefüggő ügyeket is Carlisle-nak kellett intézni, amit addig mindig valaki más oldott meg. Úgy voltak vele a kórházban, hogy a rokoni viszony miatt biztosan rugalmasabban mennek a dolgok, és ez igaz is volt. Csak Carlisle-nak volt nehéz Charlie előtt alakoskodni. Ez a gond viszont most örökre megoldódott.

18. Lonnie, csak egy kicsit másképp…

Nem tévedés! Újra a 18. fejezet, csak átírva. Kaptam egy elég kemény kritikát valakitől, akinek nagyon sokat számít a véleménye a szememben, és bevallom, igaza volt a kritikát illetően. Kérem a Tisztelt Olvasókat: véleményezzék, hogy melyik verzió illik inkább bele az Alkonyat világába, mert az lesz a végső változatban.

Chicagóban Renée a repülőtéri épület ajtajában várt ránk. Szegény ezúttal jobban hasonlított rám, mint valaha. A karikás szemeivel a gyér és hideg fényben, ami a reptéren volt, pont úgy nézett ki, mint egy vámpír, sőt, mivel mi, lányok ki voltunk sminkelve a koncertre, ha valaki megkérdezte volna, kettőnk közül ki a vámpír, elég jó eséllyel rá mutatott volna a válaszadó. Csak Nessie, Edward és én szálltunk ki a gépből, így felkísértük Renée-t a szobájukba. Látszott rajtuk, hogy nagyon fáradtak Phillel, már bántam, hogy engedtem Nessie-nek. Alig húsz percig zavartuk csak őket, majd azzal, hogy reggel előtt Port Angelesbe kell érnünk, kimentettük magunkat, és gyorsan elköszöntünk.
– Anya, sajnálom. Tényleg nem kellett volna. De olyan ritkán látom a nagyit.
– Tudom, Nessie, nekem is jólesett velük találkozni, de nekik szükségük van az alvásra.
– Előremegyek, felpörgetem a motorokat.
– Jó, menj csak!
Láttam Edwardon, hogy jólesik neki embernek látszva sétálgatni a majdnem üres reptéren, ezért megfogtam a kezét és úgy, mint egy ember, nézegetni kezdtem az üzletek kirakatát. Ő pedig boldogan belement a játékba. Már vagy tíz perce bolyongtunk céltalanul, amikor Edward hirtelen kővé vált mellettem.
– Ez, nem lehet igaz! Ezeket a mocskos gondolatokat ezer közül is felismerem – suttogva mondta, de a hangsúlya olyan volt, mintha dühöngene. – Mit keres szabadlábon ez a vadállat?
– Ki az? Mi az? – kérdeztem vissza, teljesen értetlenül.
– Lonnie, az az aljas féreg! A dutyiban kéne rohadnia, vagy a temetőben. Hogy lehet szabadlábon? Még mindig ugyanolyan állat, mint régen.
– Kiről beszélsz, Edward? Kezdesz felidegesíteni.
– Nézz bele, drágám, az emberi emlékeidbe! Port Angeles, az első randink, mikor megmentettelek azoktól az állatoktól. Ez az a fickó, aki megtámadott téged akkor este, ő volt a banda feje.
– Mi van? Carlisle azt mondta, hogy legalább tíz évig börtönben lesz, hacsak ki nem végzik, Texasban.
– Hát ez az! Akkor meg mit keres itt, szabadon?
– Mit csinál itt?
– Takarít. De ugyanolyan mocskos gondolatai vannak, mint régen. Most is egy lányt néz munka közben, és azon gondolkodik, hogyan tudná megerőszakolni. Menjünk innen, mert megölöm.
– Edward, nyugi! Nem hagyhatjuk, hogy megtegye, amire gondol. – Támadt egy ötletem, amitől sátáni vigyor terült el az arcomon.
Rám nézett, és az arckifejezésemből rögtön látta, hogy Lonnie-nak nehéz napja lesz, ha nem a legnehezebb egész életében.
– Mit találtál ki? Ugye nem akarod megölni? – hallottam a hangjában a félelmet attól, hogy szabadon engedem a bennem élő szörnyet.
– Dehogy! Csak azt eszeltem ki, hogy megmutatom neki, milyen érzés, ha vadászból áldozattá válik. Szerintem egy életre elveszem a kedvét a nemi erőszaktól. Lehet, ha elég kemény leszek vele, nem engedik ki az elmegyógyintézetből, ahová juttatom.
– Bella, most láttam a gondolataiban, hogy megszökött a börtönből, túlságosan is jól ismerem a fajtáját, ez egy elvetemült gonosztevő.
– Nem számít, Edward. Bízz bennem, nem ölöm meg, de most kipróbálom, milyen igazán gonosznak és kíméletlennek lenni! Menj vissza a repülőre és szólj Nessie-nek, hogy leállíthatja a gépet! Ez el fog tartani egy ideig. Ő is játszadozott velem, mielőtt megtámadott. Most visszakapja. – Láttam Edwardon, hogy megijedt tőlem.
Egy röpke pillanatra átfutott az agyamon, hogy nem kéne ezt tennem egy emberi lénnyel, de láttam Edward arcán, hogy nem tekinti embernek ezt az állatot, így gondolatban felmentést adtam magamnak azért, amire készültem. Láttam azt is Edwardon, ha ott lenne, biztosan megölné a fickót, a gondolatai miatt. Ezért küldtem el. A tervem készen állt. Már tudtam ahhoz hasonlóan mozgatni a testem, mint amikor még ember voltam, hát elvonultam előtte és pontosan úgy mozogtam, mint egy gyenge nő, magányosan, védelem nélkül, az éjszaka közepén. Majdnem a falhoz lapulva, lehajtott fejjel, a táskámat szorosan magamhoz húzva osontam el mellette. A környezetem is a kezemre játszott, látszott, hogy elég ideje azon a részen törli a padlót, ahol elmentem előtte. Nem ártott volna, ha Edward képességéből lett volna nekem is most egy kicsi, de reméltem, hogy a közelben levő mosdóról tudja, hogy üres. Én a folyosóról hallottam, hogy senki sincs bent. Kieresztettem a pajzsomat, és éreztem, hogy kettőnkön kívül kétszáz méteren belül nincs olyan lény, aki egyszerűen a közelünkbe tudna jönni. Megálltam a mosdó előtt toporogva, hogy biztosan lássa azt, bemegyek. A közelben sehol egy teremtett lélek. A mozgatható biztonsági kamera pedig az ellenkező irányba néz, óriási szerencsém van, minden a kezemre játszik. Biztosan ő is ezt hitte, már hallottam a vödrének és a lépéseinek zaját a padlón, és hallottam az adrenalintól begyorsult szívverését. Nem tudta, hogy a végzete felé sétál, még ha az nem is a halált jelenti, bár neki lehet, hogy ez rosszabb lesz, mint maga a halál. Bementem a toalettre, majd két perccel később lehúztam a vizet, mintha tényleg használtam volna. Elmosolyodtam, az átváltozásom előtt utoljára a WC-re indultam, ahova most jutottam el. Tizennégy hónapig tartott az út a WC-re. Kinyitottam az ajtót magam előtt, és a szemben levő tükörképemre nézve, gyorsan próbáltam félénk arcot vágni. Nem sikerült a mutatvány túl fényesre. Csúcsragadozóként nehéz volt félelmet színlelni. Ahogy kiléptem, rögtön letámadott. Hagytam magam a falhoz nyomni. Fájdalmas arcot vágtam, mikor a falnak koppant a fejem, pedig olyan volt a sziklakemény testemnek az ereje, mintha tollpihékkel simogatott volna. Elkezdtem játszani a macska-egér játékot.
– Ne! Kérem, ne bántson! Mit akar? Itt a tárcám, kérem, vigye, de ne bántson, nem szólok senkinek! – Láttam az arcán, hogy valami emlék mozdult meg a gonosz agyában.
– Szervusz, cicám! Nem a tárcád kell nekem, hanem valami más. Most látom csak, te vagy az a csaj, akinek a pasija bő két éve börtönbe juttatott. Egy életre megjegyeztem magamnak az arcod. Megfogadtam, hogy egyszer elkaplak, de nem gondoltam, hogy ilyen könnyű lesz. – Éreztem a bűzös leheletét, undorodtam tőle, és éreztem magamban a dühöt eluralkodni. Le akartam tépni a végtagjait, hogy lássam a szenvedését, míg végül a fejét is letépném, hogy kidobhassam egy kukába, mert oda való volt.
Végigjátszom a játékomat. Olyan könnyű lett volna, csak felnyúlok, megfogom a fejét, egy gyenge csavarás a csuklómon, és ő máris törött nyakkal, holtan fekszik. De nem, ez nem lenne neki büntetés, azért a sok erőszakért, amit elkövetett már életében. Edward egyszer elmesélte, hogy miket tett ez a gonosz már eddig. Edward nagyon szemléletesen tudott mesélni, akarata ellenére, szinte látom magam előtt a rettegő lányok arcát, ahogyan ez a vadállat ugyanígy sarokba szorítja őket. Soha többé nem tehet ilyet. Ő azt hitte, halálra vagyok válva. Pedig ha tudta volna mi vár rá, megpróbált volna elmenekülni, de erre persze esélye sincs.
– Ne, kérem, ne bántson! Nem tudtam róla, hogy a férjem visszament akkor a rendőrségre. Kérem, hagyjon békén, engedjen el!
– Nem kicsikém! Te most megfizetsz! – olaj volt neki a tűzre, hogy Edward a férjem. Azt hitte, olyan játékba kezdett, mint annak idején James. Csak most valójában ő volt a bárány, én pedig az oroszlán. – Csak egy kis szexet akartam tőled eredetileg, de ha már így összefutottam a kedvenc jóakaróm kis feleségével, hát éppen bosszút is állhatok rajta azzal, hogy nem csak bemocskolom, de el is veszem tőle, amit annyira védett. Hol van a hősöd, bogárkám?
– Ő otthon van, én pedig hazafelé tartok, csak lekéstem a csatlakozást. Tudni fogja, hogy maga bántott, és bosszút fog állni értem.
Nevetségesen hangzott, amit mondtam, de így volt jó. Elvetemült dühében nem figyelt fel rá, hogy már nem színészkedem az arcommal, vagy csak azt hitte, ilyen vagyok. Annak idején sem mutattam neki félelmet, mert arra próbáltam koncentrálni, hogyan tudnék megszabadulni tőle. Azt az egyet azért egy kicsit élveztem volna, ha lassan tudatára ébred annak, hogy valami nincs rendben.
– Ugyan miből tudná meg? Soha senki nem jön rá, hogy ki erőszakolt és gyilkolt meg. De elmegyek a temetésedre és megnézem magamnak az arcát, ahogy elsirat. Talán elégtételt fog jelenteni, az elmúlt két év gyötrelmeiért.
Elkezdett tapogatni. Amikor a lábaim közé nyúlt, úgy éreztem, felrobbanok dühömben. Ideje volt megfordítani az erőviszonyokat. Összeszorítottam az acélkemény combjaimmal a kezét. Először csak annyira, hogy azt higgye, emberi módon védekezni próbálok. Gonosz vigyor ült ki a képére, míg én a hatás kedvéért újra rémült arcot vágtam. Amikor ráébredt, hogy milyen hideg a testem, ahogyan hozzáér, szerintem valami megmozdult a sötét agyában, de ez kevés volt ahhoz, hogy takarodót fújjon. Mindegy, már úgysem hagytam volna, hogy elmeneküljön előlem. Elkezdtem emberfeletti erővel szorítani a kezét a combjaimmal. Láttam, ahogyan a gonosz vigyor először kételkedéssé változik. Ezután az arckifejezések helyet cseréltek rajtunk. Én lassan vigyorogni kezdtem, míg az ő arcára apránként kiült előbb a hitetlenség, majd a düh. Végül, amikor már éreztem, hogy lapulni kezd a keze a szorításomban, a dühe előbb rémületbe, majd kíntól vicsorgó fájdalomba csapott át. Ekkor, ahogyan a szemeibe néztem, valami hirtelen megváltozott bennem, mintha egy kapcsolót fordítottak volna át. Azonnal tudtam, hogy ez mindörökre belém ég, kitörölhetetlenül. Megváltoztam. De nem, mégsem, mintha inkább hirtelen a helyükre kerültek volna a dolgok bennem. Láttam a szemeim előtt egy emberi lényt, aki kétségtelenül megérdemelte, hogy valaki kegyetlenül megbüntesse, de azt is tudtam ugyanakkor, hogyha megkínzom, semmivel sem leszek különb nála. Valahogyan meg kell leckéztetnem, hogy ne tegyen soha többé olyasmit, amiket eddig, de nem kínzással. Az a gonoszok módszere. Még az is lehet, hogy valaha embert fogok ölni. Nem zárhatom ki ezt a lehetőséget, hiszen az alaptermészetemhez tartozik, hogy emberekre kéne vadásznom, de abban biztos vagyok, hogy szándékosan semmilyen indokkal sem ölök embert, bármilyen elvetemült gonosztevő is legyen. Lehet, hogy egyszer valamilyen fatális véletlen folytán gyilkossá válok, de gonosz sohasem leszek. A kezeimet lazán leengedtem a testem mellé, mert féltem, ha hozzányúlok, a dühöm miatt rögtön véget érne a játszma. Nem élveztem már, amibe belefogtam, de ennek a söpredéknek lakolnia kell a bűneiért. Próbálta a kezét kiszabadítani, ami persze reménytelen volt. Véres zúzalékká préselhettem volna a kezét, csak azzal, hogy teljesen összezárom a két lábamat egymással, nevetségesen gyenge és törékeny az emberi test a számunkra. A másik kezével megragadta a torkomat és szorítani kezdte, én meg továbbra is csak néztem a szemei közé. Normális esetben már fuldokoltam volna, de olyan kemény vagyok, mint egy szikla. Be se bírta nyomni a bőrömet, meg egyébként sincs szükségem a levegőre. Láttam a rettegést felgyúlni a szemeiben. A szemei közé néztem, engedtem, hogy a dühöm benne legyen a tekintetemben. Kezdett már pánikolni, de a számára ez, már túl későn jött.
– Na, mi van, Lonnie? Jó kis erőszak és gyilkosság helyett megelevenedett a rémálmod? Egy nő, aki legalább tízezerszer erősebb és keményebb nálad.
– Mi vagy te?
– Azt nem fogom elárulni, mert akkor meg kellene, hogy öljelek. Azt viszont nem teszem meg, mert nem akarom veled bemocskolni a makulátlanul tiszta kezeimet. – Keményen beszéltem hozzá, de az ő fajtája biztosan nem ért másból.
– Csak vicceltem, babám! Gyere, van itt egy éjszakai kávézó, beszéljük meg ezt a kis félreértést! – Nem engedett közben el, ami teljesen kicsavarta azt, amit mondott.
– Eddig tartott a nagy erőd és a bátorságod? Gyenge nőket megtámadni, az megy. Nálad erőssebbel kikezdeni, ahhoz túl gyáva vagy. Egy megátalkodott gonosztevő vagy, aki azt érdemli, hogy élete végéig börtönben rohadjon. Most nem menekülsz!
Lassan, kínosan lassan, felemeltem az egyik kezem, és megfogtam a csuklóját immár földöntúli erővel. Nem fogok neki fizikailag annyira ártani, hogy baja legyen belőle, de megleckéztetem azért, amiket eddig elkövetett. Láttam a fájdalmat a szemében, és nagyon nehezen tudtam folytatni, amit elkezdtem. Magamban már sajnáltam őt, aki valószínűleg megölt volna tavalyelőtt, ha Edward nem ér oda időben. Mégsem vagyok képes őt megölni, vagy igazán bántani. A másik kezemmel megfogtam a combjaim között csapdába esett kezét és kivettem onnan.
– Ha megpróbálsz a lábaim közé még egyszer benyúlni, letépem azt, amit a lábad közt hordasz, és a szádba tömöm, megértetted? – Én tudtam, hogy sohasem tenném meg, de ő nem, így láttam, hogy elhiszi, amit állítottam.
– Igen… meg. – Fájt neki a keze, ahogyan szorítottam, de tudtam, hogy egy-két kék folton kívül nem lesz más baja. A bilincs majd több kárt tesz a kezeiben, mint én. Már sajnáltam, de nem engedhettem el. Nem engedhetem, hogy egy ilyen alak szabadon mászkáljon.
– Mikorra itt végzünk, azt fogod kívánni, bárcsak soha ne tetted volna be a lábad, Washington államba. Megölhetnélek ebben a pillanatban, de nem teszem meg, pedig könnyebb lenne nekem, mint gondolnád. Mert a te óriási szerencsédre, emberségesebb vagyok nálad, ezért nem bántalak, csak a törvény kezére adlak, hogy a bíróság dönthessen arról, milyen büntetést érdemelsz. Az az igazi szerencséd, hogy a férjemet elküldtem, mielőtt belekezdtem veled ebbe az akcióba. Ha ő itt lenne, te már halott lennél, méghozzá egy nagyon csúnyán összetört halott. Ő azért nincs itt, mert nem tudna uralkodni magán, és már megölt volna. Én pedig megígérem neked, annak ellenére, hogy több halált is érdemelsz, megkímélem az életed!
Elengedtem az egyik kezét, amivel rögtön megpróbálta kikaparni a szemeim, de azok az átlátszóságuk ellenére olyanok voltak, mint a testem többi része. Semmilyen földi erővel nem lehetett bennük kárt tenni. Nevetni kezdtem a szánalmas próbálkozásán. Maga az ördög voltam ebben a pillanatban, de megérdemelte ez a söpredék. A szabad kezemmel megfogtam a mellén a ruhát, majd mosolyogva felemeltem a levegőbe és átdobtam a mosdón, a szemben levő falnak csapódott. Korántsem dobtam akkora erővel, mint képes lettem volna. Nem akartam, hogy megsérüljön. Azonnal ott voltam, amint lecsúszott. A lélegzete elakadt. Megfogtam a kezét a csuklójánál, majd vigyorogva felhúztam a földről. Láttam rajta, hogy rettegés gyúl a szemeiben, mert el sem tudja képzelni, milyen erővel akasztott bajszot. Hagytam, hogy azt higgye, elmenekülhet. Megpróbált elfutni. Az ajtónál elébe ugrottam, persze úgy, hogy ő a mozgásomat nem is látta, csak azt, hogy a semmiből előtte teremtem. A mellkasánál fogva belöktem úgy a háta mögött levő WC-be, hogy az ajtó összetört, miközben átzuhant rajta.
– Tudod már, milyen érzés védtelenül kiszolgáltatva lenni valaki más akaratának?
– Ne, hagyja abba! – folytak a könnyei ennek a gyáva pondrónak, miközben a karjait, védekezően maga elé tartotta.
– Igazán köszönöm, legalább nem kell lehajolnom érte. – Ezzel megmarkoltam a karjait és felrántottam, majd ráültettem a WC csészére.
– Kérem, hagyja abba! Soha többé nem teszek semmi rosszat, csak hagyja abba!
– Kétlem, Lonnie, hogy betartanád, amit ígérsz! Tudod, ha akarnám, elengedhetnélek egy figyelmeztetéssel, de az neked, sajnos, nem elég. A törvény előtt fogsz felelni a sok gonoszságért, amit elkövettél.
Eszembe jutott, hogy James milyen kínokat okozott nekem, nem kételkedtem benne, hogy Lonnie hasonló disznóságokat követett el az áldozataival szemben, de még így sem bírtam rávenni magam, hogy ártsak neki. Képtelen vagyok rá, hogy bántsak egy emberi lényt, még ha rászolgált is száz halálra.
Alaptalan volt Edward félelme attól, hogy elveszett az emberi részem. Isabella Swan is vagyok, bármi is történt az elmúlt bő évben. Megszántam ezt a bűnözőt, de be kellett fejeznem, amit elkezdtem, hogy többé ne árthasson senkinek. Földöntúli sebességgel felkaptam, felnyomtam a falra, majd újra mosolyogva, miközben az egyik kezemmel tartottam a levegőben, a másik kezemmel lassan vájtam egy-egy lyukat a paravánfal oldalába a kezeinek. Közben közvetlen közelről az arcába bámultam a sárga szemeimmel, láttam, hogy pánik tör ki rajta az erőm láttán. Odatereltem a lyukakhoz, majd letéptem az egyik lehúzóláncot és a lyukakon átdugott kezeit összekötöztem egymással, oly módon, hogy a lánc két végét az egyik kezem mutató és hüvelykujja közé szorítva, egymásba préseltem a legkisebb erőlködés nélkül. Amikor Lonnie meglátta, milyen erő van bennem, falfehérré változott.
– Lonnie! Adok neked három jó tanácsot, és a saját érdekedben ajánlom, hogy tartsd be mind a hármat! Egy. Ne beszélj soha senkinek se rólam, mert senki sem fog hinni neked, ha pedig valaki olyannal futsz össze, mint én, akkor csak azzal, hogy elárulod neki, hogy tudsz a létezésemről, azzal aláírod az azonnali halálos ítéletedet. Kettő. Soha az életben többé ne tedd be a lábad Washington államba. Három. Ha pedig valahol meglátsz valakit, aki hozzám hasonlít, bármilyen módon gondolod is ezt, akkor azonnal költözz el, mert ha nem velem találkozol, a többiek nem lesznek veled ilyen humánusak. A soha-viszont-nem-látásra! – Még az ajtóból visszaszóltam neki. – Ha még egyszer meglátlak valamelyik újságban, vagy a hírekben, utánad küldöm a sógoromat, aki két méter és százhúsz kiló. Szorozd fel az erőmet az ő méreteihez. Ő pedig nem szívbajos, ha ölni kell!
Ezzel gyorsan otthagytam, mert megéreztem egy jellegzetes szagot az irányából, és a képességeim ellenére nem voltam biztos benne, hogy nem kezdek el nevetni rajta. Mire kiértem, átgondoltam, ami bent történt. Tudtam, hogy soha még csak hasonlót sem fogok tenni, egyetlen emberrel sem, de azt sem fogom hagyni, hogy valaki megpróbáljon ilyet tenni. Túl sok volt. Majdnem, nem tudtam végigcsinálni. Tudatában voltam azonban annak, hogyha csak úgy elengedem, mindenféle figyelmeztetés nélkül, akkor rövid úton meggyűlt volna vele a bajunk Forksban. Akkor pedig biztos megölte volna valaki közülünk, ha apám városában bárkit bántott volna. Jobban járt így. Majd Charlie gondoskodik róla, az ismeretségei révén, hogy soha ne kerüljön ki a börtönből. Szomorúan mentem ki a repülőnkhöz, miközben névtelenül értesítettem a rendőrséget, hogy egy szökött fegyenc van mozgásképtelenné téve, a chicagói reptér egyik WC-jében. Szegény Emmett, ha sejtené, hogy fenyegető eszköznek használom fel a testméreteit, de muszáj volt valami félelmet ültetnem Lonnie-ba, hogy ne kezdjen kutatni, vagy hírverést csinálni.
Edward rosszalló tekintettel nyújtotta felém a kezét, hogy besegítsen a gépbe, nem mintha szükségem lett volna rá. Ő azonban úriember, a szó legnemesebb értelmében. Hálás voltam újra a sorsnak, hogy nekem rendelte őt.
– Mit tettél, Bella? – Annyi szemrehányás volt a hangjában, hogy azonnal visszahúztam az elmém önvédelmi pajzsát, hogy lássa is, mire gondolok, ne csak a szavaimnak kelljen hinnie, amikor beszélek hozzá.
– Csak amit ígértem. Ne gondold, hogy élveztem! Éppen csak, hogy végig tudtam csinálni. Az utolsó pillanatban majdnem feladtam. Nem bírtam elviselni a gondolatát annak, hogy egy embert bántok. A vámpírok mások, az a saját súlycsoportom, de az emberek túlságosan törékenyek ahhoz, hogy bántsam őket.
– Bella, tud rólunk, és te életben hagytad! Nem lett volna szabad! Valahogy el kellett volna hallgattatni. – Hirtelen ráébredtem, hogy Edward nem azért mérges, amit tettem, hanem azért, amit nem.
– Ezzel most azt akarod mondani, hogy meg kellett volna ölnöm? De… én arra képtelen vagyok. – Fájdalmas villanások szikráztak az olvadt arany szemekben, majd minden átmenet nélkül meglágyult a tekintete, ahogyan nézett engem.
– Nem lennél képes megölni valakit? Még akkor se, ha a Volturi kivégezhet minket miatta?
– Embert soha, semmilyen indokkal sem! Még egy ilyen állatot se, mint Lonnie. Most már biztos vagyok benne.
– Szeretlek! – mondta, miközben lágyan megcsókolt. – Lonnie soha többé nem fog ártani senkinek. Megoldjuk valahogy, hogy ne tudjon beszélni senkinek se. Voltak olyan pillanatok, amikor be akartam menni, de Jacob visszatartott, azt mondta, ő nem látja, mit teszel, de így is tudja, hogy helyesen cselekszel, és nem fogod megölni, még akkor sem, ha százszor rászolgált is. Nem hittem neki, de te megint rácáfoltál mindenre, ami csak eszébe juthat valakinek.
– Sajnálom, amit tettem, még akkor is, ha tudom, hogy talán ez volt a helyes. Edward, gyanús vagy nekem! Ígérd meg, hogy nem tör senki az életére, csak azért, mert mutattam neki valamit a képességeimből!
– Megígérem, de mit teszünk, ha beszélni kezd?
– Semmit. Te mondtad nekem a kórházban annak idején, ha mesélni kezdek, senki sem fog hinni nekem. Ott pedig az iskolások szemei láttára történt minden, mégse hittek volna nekem. Szerinted hinni fog bárki, valaha is Lonnie-nak?
– Nem, de nem is ez a baj, hanem, ha a Volturi fülébe jut a dolog.
– Hát, az tényleg bajt okozhat, de megoldjuk valahogy, nem?
– De, igen. Te viszont ne rágd ezen magad! Én jó eséllyel, szimplán szétzúztam volna a koponyáját, hogy elhallgattassam. Te olyan jó vagy, megőrizted az életét – ezzel megcsókolta a homlokomat.
– Jó, hogy nem tudok aludni. Nem szívesen hunynám most álomra a szemem. Szerintem, rémálmom lenne attól, amit az előbb tettem.
– Ne gondolj többé rá! Jól tetted, amit tettél.

Köszönöm Ancsinak a kritikát, és azt is, hogy egyúttal a megoldást is a kezembe adta az átíráshoz!

18. Lonnie

Itt pedig jöjjön egy újabb részlet! A 18. fejezet jelentős része, amiben Bella bemutatja az emberekkel szembeni legkeményebb arcát. Ennél keményebben sehol sem viselkedik az egész könyvben, bár itt sem teszi szívesen, amit tesz, de amit meg kell tenni, azt meg kell tenni...

Jó olvasást!

Chicagóban Renée a repülőtéri épület ajtajában várt ránk. Szegény ezúttal jobban hasonlított rám, mint valaha. A karikás szemeivel a gyér és hideg fényben, ami a reptéren volt, pont úgy nézett ki, mint egy vámpír, sőt, mivel mi, lányok ki voltunk sminkelve a koncertre, ha valaki megkérdezte volna, kettőnk közül ki a vámpír, elég jó eséllyel rá mutatott volna a válaszadó. Csak Nessie, Edward és én szálltunk ki a gépből, így felkísértük Renée-t a szobájukba. Látszott rajtuk, hogy nagyon fáradtak Phillel, már bántam, hogy engedtem Nessie-nek. Alig húsz percig zavartuk csak őket, majd azzal, hogy reggel előtt Port Angelesbe kell érnünk, kimentettük magunkat, és gyorsan elköszöntünk.
– Anya, sajnálom. Tényleg nem kellett volna. De olyan ritkán látom a nagyit.
– Tudom, Nessie, nekem is jólesett velük találkozni, de nekik szükségük van az alvásra.
– Előremegyek, felpörgetem a motorokat.
– Jó, menj csak!
Láttam Edwardon, hogy jólesik neki embernek látszva sétálgatni a majdnem üres reptéren, ezért megfogtam a kezét és úgy, mint egy ember, nézegetni kezdtem az üzletek kirakatát. Ő pedig boldogan belement a játékba. Már vagy tíz perce bolyongtunk céltalanul, amikor Edward hirtelen kővé vált mellettem.
– Ez, nem lehet igaz! Ezeket a mocskos gondolatokat ezer közül is felismerem – suttogva mondta, de a hangsúlya olyan volt, mintha dühöngene. – Mit keres szabadlábon ez a vadállat?
– Ki az? Mi az? – kérdeztem vissza, teljesen értetlenül.
– Lonnie, az az aljas féreg! A dutyiban kéne rohadnia, vagy a temetőben. Hogy lehet szabadlábon? Még mindig ugyanolyan állat, mint régen.
– Kiről beszélsz, Edward? Kezdesz felidegesíteni.
– Nézz bele, drágám, az emberi emlékeidbe! Port Angeles, az első randink, mikor megmentettelek azoktól az állatoktól. Ez az a fickó, aki megtámadott téged akkor este, ő volt a banda feje.
– Mi van? Carlisle azt mondta, hogy legalább tíz évig börtönben lesz, hacsak ki nem végzik, Texasban.
– Hát ez az! Akkor meg mit keres itt, szabadon?
– Mit csinál itt?
– Takarít. De ugyanolyan mocskos gondolatai vannak, mint régen. Most is egy lányt néz munka közben, és azon gondolkodik, hogyan tudná megerőszakolni. Menjünk innen, mert megölöm.
– Edward, nyugi! Nem hagyhatjuk, hogy megtegye, amire gondol. – Támadt egy ötletem, amitől sátáni vigyor terült el az arcomon.
Rám nézett, és az arckifejezésemből rögtön látta, hogy Lonnie-nak nehéz napja lesz, ha nem a legnehezebb egész életében.
– Mit találtál ki? Ugye nem akarod megölni? – hallottam a hangjában a félelmet attól, hogy szabadon engedem a bennem élő szörnyet.
– Dehogy! Csak azt eszeltem ki, hogy megmutatom neki, milyen érzés, ha vadászból áldozattá válik. Szerintem egy életre elveszem a kedvét a nemi erőszaktól. Lehet, ha elég kemény leszek vele, nem engedik ki az elmegyógyintézetből, ahová juttatom.
– Bella, most láttam a gondolataiban, hogy megszökött a börtönből, túlságosan is jól ismerem a fajtáját, ez egy elvetemült gonosztevő.
– Nem számít, Edward. Abból a börtönből, ahova én fogom juttatni, nem tud megszökni. Bízz bennem, nem ölöm meg, de most kipróbálom, milyen igazán gonosznak és kíméletlennek lenni! Menj vissza a repülőre és szólj Nessie-nek, hogy leállíthatja a gépet! Ez el fog tartani egy ideig. Ő is játszadozott velem, mielőtt megtámadott. Most visszakapja. – Láttam Edwardon, hogy megijedt tőlem.
Egy röpke pillanatra átfutott az agyamon, hogy nem kéne ezt tennem egy emberi lénnyel, de láttam Edward arcán, hogy nem tekinti embernek ezt az állatot, így gondolatban felmentést adtam magamnak azért, amire készültem. Láttam azt is Edwardon, ha ott lenne, biztosan megölné a fickót, a gondolatai miatt, ezért küldtem el. A tervem készen állt. Már tudtam ahhoz hasonlóan mozgatni a testem, mint amikor még ember voltam. Hát elvonultam előtte és pontosan úgy mozogtam, mint egy gyenge nő, magányosan, védelem nélkül, az éjszaka közepén. Majdnem a falhoz lapulva, lehajtott fejjel, a táskámat szorosan magamhoz húzva osontam el mellette. A környezetem is a kezemre játszott, látszott, hogy elég ideje azon a részen törli a padlót, ahol elmentem előtte. Nem ártott volna, ha Edward képességéből lett volna nekem is most egy kicsi, de reméltem, hogy a közelben levő mosdóról tudja, hogy üres. Én a folyosóról hallottam, hogy senki sincs bent. Kieresztettem a pajzsomat és éreztem, hogy kettőnkön kívül kétszáz méteren belül nincs olyan lény, aki egyszerűen a közelünkbe tudna jönni. Megálltam a mosdó előtt toporogva, hogy biztosan lássa azt, hogy bemegyek. A közelben sehol egy teremtett lélek. A mozgatható biztonsági kamera pedig az ellenkező irányba nézett, óriási szerencsém volt, minden a kezemre játszott. Biztosan ő is ezt hitte, már hallottam a vödrének és a lépéseinek zaját a padlón és hallottam az adrenalintól begyorsult szívverését. Nem tudta, hogy a végzete felé sétál, még ha az nem is a halált jelentette, bár neki lehet, hogy ez rosszabb lesz, mint maga a halál. Bementem a toalettre, majd két perccel később lehúztam a vizet, mintha tényleg használtam volna. Elmosolyodtam, az átváltozásom előtt utoljára a WC-re indultam, ahova most jutottam el. Tizennégy hónapig tartott az út a WC-re. Kinyitottam az ajtót magam előtt és a szemben levő tükörképemre nézve gyorsan próbáltam félénk arcot vágni. Nem sikerült a mutatvány túl fényesre. Csúcsragadozóként nehéz volt félelmet színlelni. Ahogy kiléptem, rögtön letámadott. Hagytam magam a falhoz nyomni. Fájdalmas arcot vágtam, mikor a falnak koppant a fejem, pedig olyan volt a sziklakemény testemnek az ereje, mintha tollpihékkel simogatott volna. Elkezdtem játszani a macska-egér játékot.
– Ne! Kérem, ne bántson! Mit akar? Itt a tárcám kérem, vigye, de ne bántson, nem szólok senkinek! – Láttam az arcán, hogy valami emlék mozdult meg a gonosz agyában.
– Szervusz, cicám! Nem a tárcád kell nekem, hanem valami más. Most látom csak, te vagy az a csaj, akinek a pasija bő két éve börtönbe juttatott. Egy életre megjegyeztem magamnak az arcod. Megfogadtam, hogy egyszer elkaplak, de nem gondoltam, hogy ilyen könnyű lesz. – Éreztem a bűzös leheletét, undorodtam tőle és éreztem magamban a dühöt eluralkodni. Le akartam tépni a végtagjait, hogy lássam a szenvedését, míg végül a fejét is letépném, hogy kidobhassam egy kukába, mert oda való volt.
Végigjátszom a játékomat. Olyan könnyű lett volna, csak felnyúlok, megfogom a fejét, egy gyenge csavarás a csuklómon, és ő máris törött nyakkal, holtan fekszik. De nem, ez nem lenne neki büntetés, azért a sok erőszakért, amit elkövetett már életében. Edward egyszer elmesélte, hogy miket tett ez a gonosz már eddig. Edward nagyon szemléletesen tudott mesélni, akarata ellenére, szinte látom magam előtt a rettegő lányok arcát, ahogyan ez a vadállat ugyanígy sarokba szorítja őket. Soha többé nem tehet ilyet. Ő azt hitte, halálra vagyok válva. Pedig ha tudta volna, mi vár rá, megpróbált volna elmenekülni, de erre persze esélye sincs.
– Ne, kérem, ne bántson! Nem tudtam róla, hogy a férjem visszament akkor a rendőrségre. Kérem, hagyjon békén, engedjen el!
– Nem, kicsikém! Te most megfizetsz! – Olaj volt neki a tűzre, hogy Edward a férjem. Azt hitte, olyan játékba kezdett, mint annak idején James. Csak most valójában ő volt a bárány, én pedig az oroszlán. – Csak egy kis szexet akartam tőled eredetileg, de ha már így összefutottam a kedvenc jóakaróm kis feleségével, hát éppen bosszút is állhatok rajta azzal, hogy nem csak bemocskolom, de el is veszem tőle, amit annyira védett. Hol van a hősöd, bogárkám?
– Ő otthon van, én pedig hazafelé tartok, csak lekéstem a csatlakozást. Tudni fogja, hogy maga bántott, és bosszút fog állni értem.
Nevetségesen hangzott, amit mondtam, de így volt jó. Elvetemült dühében nem figyelt fel rá, hogy már nem színészkedem az arcommal, vagy csak azt hitte, ilyen vagyok. Annak idején sem mutattam neki félelmet, mert arra próbáltam koncentrálni, hogyan tudnék megszabadulni tőle. Azt az egyet azért egy kicsit élveztem volna, ha lassan tudatára ébred annak, hogy valami nincs rendben.
– Ugyan miből tudná meg. Soha senki nem jön rá, hogy ki erőszakolt és gyilkolt meg. De elmegyek a temetésedre, és megnézem magamnak az arcát, ahogy elsirat. Talán elégtételt fog jelenteni az elmúlt két év gyötrelmeiért.
Elkezdett tapogatni. Amikor a lábaim közé nyúlt, úgy éreztem, felrobbanok dühömben. Ideje volt megfordítani az erőviszonyokat. Összeszorítottam az acélkemény combjaimmal a kezét. Először csak annyira, hogy azt higgye, emberi módon védekezni próbálok. Gonosz vigyor ült ki a képére, míg én a hatás kedvéért, újra rémült arcot vágtam. Amikor ráébredt, hogy milyen hideg a testem, ahogyan hozzáér, szerintem valami megmozdult a sötét agyában, de ez kevés volt ahhoz, hogy takarodót fújjon. Mindegy, már úgysem hagytam volna, hogy elmeneküljön előlem. Elkezdtem emberfeletti erővel szorítani a kezét a combjaimmal. Láttam, ahogyan a gonosz vigyor először kételkedéssé változik. Ezután az arckifejezések helyet cseréltek rajtunk. Én lassan vigyorogni kezdtem, míg az ő arcára apránként kiült előbb a hitetlenség, majd a düh. Végül, amikor már éreztem, hogy lapulni kezd a keze a szorításomban, a dühe előbb rémületbe, majd kíntól vicsorgó fájdalomba csapott át. Miközben én halkan kacarászni kezdtem. A kezeimet lazán leengedtem a testem mellé, mert féltem, ha hozzányúlok, a dühöm miatt rögtön véget érne a játszma. Nem élveztem, amit csináltam, de ennek a söpredéknek lakolnia kellett a bűneiért. Próbálta a kezét kiszabadítani, ami persze reménytelen volt. Véres zúzalékká préselhettem volna csak azzal, hogy teljesen összezárom a két lábamat egymással, nevetségesen gyenge és törékeny az emberi test a számunkra. A másik kezével megragadta a torkomat és szorítani kezdte, én meg tovább kacagtam rajta. Normális esetben már fuldokoltam volna, de olyan kemény voltam, mint egy szikla. Be se bírta nyomni a bőrömet. Láttam a rettegést felgyúlni a szemeiben. A szemei közé néztem, engedtem, hogy a dühöm benne legyen a tekintetemben. Kezdett már pánikolni, de a számára ez már túl későn jött.
– Na, mi van, Lonnie? Jó kis erőszak és gyilkosság helyett megelevenedett a rémálmod. Egy nő, aki legalább tízezerszer erősebb és keményebb nálad.
– Mi vagy te?
– Azt nem fogom elárulni, mert akkor meg kéne, hogy öljelek. Az viszont neked túl enyhe büntetés lenne.
– Csak vicceltem, babám. Gyere, van itt egy éjszakai kávézó, beszéljük meg ezt a kis félreértést. – Nem engedett közben el, ami teljesen kicsavarta azt, amit mondott.
– Eddig tartott a nagy erőd és a bátorságod? Gyenge nőket megtámadni, az megy. Nálad erősebbel kikezdeni, ahhoz túl gyáva vagy. Egy féreg vagy, egy ocsmány csúszómászó, ami azt érdemli, hogy eltapossák. Most nem menekülsz.
Lassan, kínosan lassan, felemeltem az egyik kezem és megfogtam a csuklóját, immár földöntúli erővel. Éppen csak nem zúztam össze a kezében a csontokat. Láttam a fájdalmat a szemében, hallottam, ahogy a fájdalom miatt zihálva kezdi venni a levegőt, de hidegen hagyott, mint ahogyan őt is a lányok szenvedése, akiket eddig megkínzott és megölt. Nyöszörögni kezdett a szorításomban. A másik kezemmel megfogtam a combjaim között csapdába esett kezét és kivettem onnan.
– Ha megpróbálsz a lábaim közé még egyszer benyúlni, letépem azt, amit a lábad közt hordasz, és a szádba tömöm, megértetted?
– I…gen, …meg – fájdalomtól volt torz a hangja, majdnem megsajnáltam, de nem engedhettem el. Nem engedhetem, hogy egy ilyen véglény szabadon mászkáljon.
– Mikorra itt végzünk, azt fogod kívánni, bárcsak megölnélek ebben a pillanatban, de nem teszem meg, pedig könnyebb lenne nekem, mint gondolnád. Tudod, Lonnie, arra teremtette a sors a fajtámat, hogy embereket öljön. De te nem vagy rá érdemes, hogy a halál könnyűségével megszabadulj tőlem.
Erre egy torz vigyor jelent meg a képén, amitől elvesztettem a bennem levő embert. Egyetlen dolog volt, ami visszatartott attól, hogy megtegyem, amire teremtve voltam. Az Edwardnak tett ígéretem, hogy nem ölök embert. Lonnie, bár nem volt embernek tekinthető, mégis egy „Homo sapiens” egyed volt. Ezért nem ölhettem meg, bár ez esetben valószínűleg mindenki megbocsátotta volna, kivéve saját magamat, Isabella Marie Swan Cullent. Ő, ha megígért valamit Edward Anthony Mason Cullennek, azt nem szeghette meg. Bármi is legyen az.
– Az egyetlen szerencséd, hogy megígértem a férjemnek, hogy nem öllek meg. Ő azért nincs itt, mert nem tudna uralkodni magán és már halott lennél. Én talán kibírom, hogy ne tegyem meg.
Elengedtem az egyik kezét, amivel rögtön megpróbálta kikaparni a szemem, de azok az átlátszóságuk ellenére olyanok voltak, mint a testem többi része. Semmilyen földi erővel nem lehetett benne kárt tenni. Nevetni kezdtem a szánalmas próbálkozásán. Maga az ördög voltam ebben a pillanatban, de megérdemelte ez a mocsok. A szabad kezemmel megfogtam a mellén a ruhát, majd mosolyogva felemeltem a levegőbe és átdobtam a mosdón, a szemben levő falnak csapódott. Korántsem dobtam akkora erővel, mint képes lettem volna. Nem akartam, hogy belehaljon. Azonnal ott voltam, amint lecsúszott. A lélegzete elakadt. Megfogtam a kezét a csuklójánál, majd vigyorogva két ujjam közé fogtam az övéit, és egyesével eltörtem sorban az összeset, majd az alkarjában egyetlen szorítással szilánkosra törtem mindkét csontot. Sikoltott fájdalmában, de nem hatott rám, én is megijedtem magamtól, de előre eldöntöttem, hogy ezt fogom tenni, ezért túltettem magam a lelkifurdaláson, és folytattam, amit elkezdtem. Hagytam felállni, és az ajtóig menekülni, az utolsó pillanatban elébe ugrottam, és a mellkasánál fogva úgy löktem be a háta mögött levő WC-be, hogy az ajtó összetört, miközben átzuhant rajta.
– Tudod már, milyen érzés védtelenül kiszolgáltatva lenni valaki más akaratának?
– Ne, hagyja abba! – folytak a könnyei ennek a gyáva pondrónak, miközben a még ép karját védekezően maga elé tartotta.
– Igazán köszönöm, legalább nem kell lehajolnom érte – ezzel megmarkoltam és összetörtem, a másik karját is.
Lenéztem a fájdalomtól görcsösen kapálódzó lábaira, majd egy sátáni mosoly kíséretében, a tenyerem élével egy csapásból eltörtem a combcsontját. Majd egy akkora pofont kevertem le neki, hogy elájult. Lelocsoltam a csapból, hogy magához térjen. Amikor feléje mozdultam halálra váltan sikoltozni kezdett, mint egy horrorfilmben az áldozat, a vég előtt.
– Kérem, hagyja abba! Soha többé nem teszek semmi rosszat, csak hagyja abba!
– Kétlem, Lonnie, hogy betartanád, amit ígérsz. Tudod, ha akarnám, elmulaszthatnám a fájdalmadat, míg a mentők ideérnek érted, de te is hagytad az áldozataidat szenvedni, hát én sem leszek veled könyörületes. Mondtam, hogy azt fogod kívánni, bárcsak megöltelek volna, az elején. – Ezzel megszorítottam a törött combját.
Fájdalmában sikoltott, majd elájult. Újra fel kellett locsolnom, nem gondoltam volna, hogy ilyen anyámasszony katonája. Annak idején hasonló sérüléseket szereztem, mikor James elkapott és majdnem végig magamnál voltam, csak akkor ájultam el, amikor megharapott és a méreg égetni kezdte az ereimet belülről.
– Harmat gyenge vagy. Én egyszer régen fájdalmasabb sebeket kaptam egy hozzád hasonló, szadista állattól, és végig magamnál voltam. Légy férfi! Egy öregasszony többet bír nálad, te ocsmány féreg.
Felemeltem a kezem, hogy arcul csapjam, miközben igazi vérszomjas, vicsorgó ragadozó grimaszba torzult az arcom. Olyan szintű félelem tükröződött ezúttal a szemeiben, ami már a legkeményebb elhatározásom ellenére is meghatotta a lelkem. Alaptalan volt Edward félelme attól, hogy elveszett az emberi részem. Isabella Swan is voltam, bármi is történt az elmúlt bő évben. Megszántam ezt az állatot, de be kellett fejeznem, amit elkezdtem, hogy többé ne árthasson senkinek. Földöntúli sebességgel felkaptam, felnyomtam a falra, majd újra mosolyt erőltetve az arcomra, hogy azt higgye, élvezem amit teszek, elkaptam a heréit és kínosan lassú mozdulattal összepréseltem azokat. Éreztem, ahogy a lágy szövet enged a sok száz tonna nyomóerő kifejtésére képes ujjaim szorításának. Pontosan tudtam, hogy mikor értem el azt a pontot, ahonnantól elveszítette a lehetőségét az utódnemzésre. Közben közvetlen közelről az arcába bámultam a sárga szemeimmel, láttam, hogy elveszíti az öntudatát. Kapott egy kisebb pofont, amitől magához tért újra. Mikor láttam, hogy kitisztul a tekintete, elkaptam a péniszét a nadrágján keresztül és péppé zúztam. Azonnal elájult. Fellocsoltam, amikor újra észhez tért, felé léptem. A fájdalmai ellenére maga elé rántotta a karjait és artikulálatlanul nyöszörögve, a tudatos elmeállapot szikrája nélkül, reszketve behúzódott a sarokba. Láttam, hogy kihunyt az értelem a szemeiben. Erről beszéltem Edwardnak. Ez az a börtön, amiből sohasem szabadulhat. A saját testének a börtöne. Szégyelltem magam azért, amit tettem, de vagy ez, vagy ténylegesen megölöm. Tudtam, hogy soha még csak hasonlót sem fogok tenni, egyetlen lénnyel sem, de azt sem fogom hagyni, hogy valaki megpróbáljon ilyet tenni. Túl sok volt. Majdnem nem tudtam végigcsinálni. Tudatában voltam azonban annak, hogyha elengedem, mielőtt beleőrül abba, amit teszek vele, akkor rövid úton meggyűlt volna vele a bajunk Forksban. Akkor pedig biztos megöltem volna, ha apám városában bárkit bántott volna. Jobban járt így. Majd Carlisle gondoskodik róla, az ismeretségei révén, hogy soha ne kerüljön ki a zárt osztályról. Szomorúan mentem ki a repülőnkhöz, miközben névtelenül értesítettem a rendőrséget, hogy egy szökött fegyenc hever összeverve a chicagói reptér egyik WC-jében.
Edward rosszalló tekintettel nyújtotta felém a kezét, hogy besegítsen a gépbe, nem mintha szükségem lett volna rá. Ő azonban úriember volt, a szó legnemesebb értelmében. Hálás voltam újra a sorsnak, hogy nekem rendelte őt.
– Mit tettél, Bella? – Annyi szemrehányás, fájdalom és bánat volt a hangjában, hogy azonnal visszahúztam az elmém önvédelmi pajzsát, hogy lássa is, mire gondolok, ne csak a szavaimnak kelljen hinnie, amikor beszélek hozzá.
– Csak amit ígértem. Ne gondold, hogy élveztem! Éppen, hogy csak végig tudtam csinálni. Az utolsó pillanatban majdnem feladtam. Nem bírtam elviselni a szenvedését, de ha nem töröm össze a tudatát, akkor meg kellett volna ölnöm, amire viszont tényleg képtelen lennék.
– Nem lennél képes megölni valakit?
– Embert soha, semmilyen indokkal sem! Még egy ilyen állatot se, mint Lonnie. Most már, biztos vagyok benne.
– Szeretlek – mondta, miközben lágyan megcsókolt. – Lonnie soha többé nem fog ártani senkinek. Beleőrült abba, amit tettél vele. Szerintem soha sem lesz már normális, bár bizonyos értelemben nem is volt az soha. Voltak olyan pillanatok, amikor be akartam menni, de Jacob visszatartott, azt mondta, ő nem látja, mit teszel, de így is tudja, hogy helyesen cselekszel, és nem fogod megölni, még akkor sem, ha százszor rászolgált is.
– Sajnálom, amit tettem, akkor is, ha tudom, hogy talán ez volt a helyes.
– Tudom, drágám. Ne rágd ezen magad! Én jó eséllyel szimplán szétzúztam volna a koponyáját. Te megőrizted a létezését, mert amit ő élt, azt nem lehet életnek nevezni. Ez a legtöbb, amit megérdemel az élettől. Igazad van, ebből a börtönből, sohasem szabadulhat.
– Jó, hogy nem tudok aludni. Nem szívesen hunynám most álomra a szemem. Szerintem rémálmom lenne attól, amit az előbb tettem.
– Ne gondolj többé rá! Jól tetted, amit tettél.