18. Lonnie

Itt pedig jöjjön egy újabb részlet! A 18. fejezet jelentős része, amiben Bella bemutatja az emberekkel szembeni legkeményebb arcát. Ennél keményebben sehol sem viselkedik az egész könyvben, bár itt sem teszi szívesen, amit tesz, de amit meg kell tenni, azt meg kell tenni...

Jó olvasást!

Chicagóban Renée a repülőtéri épület ajtajában várt ránk. Szegény ezúttal jobban hasonlított rám, mint valaha. A karikás szemeivel a gyér és hideg fényben, ami a reptéren volt, pont úgy nézett ki, mint egy vámpír, sőt, mivel mi, lányok ki voltunk sminkelve a koncertre, ha valaki megkérdezte volna, kettőnk közül ki a vámpír, elég jó eséllyel rá mutatott volna a válaszadó. Csak Nessie, Edward és én szálltunk ki a gépből, így felkísértük Renée-t a szobájukba. Látszott rajtuk, hogy nagyon fáradtak Phillel, már bántam, hogy engedtem Nessie-nek. Alig húsz percig zavartuk csak őket, majd azzal, hogy reggel előtt Port Angelesbe kell érnünk, kimentettük magunkat, és gyorsan elköszöntünk.
– Anya, sajnálom. Tényleg nem kellett volna. De olyan ritkán látom a nagyit.
– Tudom, Nessie, nekem is jólesett velük találkozni, de nekik szükségük van az alvásra.
– Előremegyek, felpörgetem a motorokat.
– Jó, menj csak!
Láttam Edwardon, hogy jólesik neki embernek látszva sétálgatni a majdnem üres reptéren, ezért megfogtam a kezét és úgy, mint egy ember, nézegetni kezdtem az üzletek kirakatát. Ő pedig boldogan belement a játékba. Már vagy tíz perce bolyongtunk céltalanul, amikor Edward hirtelen kővé vált mellettem.
– Ez, nem lehet igaz! Ezeket a mocskos gondolatokat ezer közül is felismerem – suttogva mondta, de a hangsúlya olyan volt, mintha dühöngene. – Mit keres szabadlábon ez a vadállat?
– Ki az? Mi az? – kérdeztem vissza, teljesen értetlenül.
– Lonnie, az az aljas féreg! A dutyiban kéne rohadnia, vagy a temetőben. Hogy lehet szabadlábon? Még mindig ugyanolyan állat, mint régen.
– Kiről beszélsz, Edward? Kezdesz felidegesíteni.
– Nézz bele, drágám, az emberi emlékeidbe! Port Angeles, az első randink, mikor megmentettelek azoktól az állatoktól. Ez az a fickó, aki megtámadott téged akkor este, ő volt a banda feje.
– Mi van? Carlisle azt mondta, hogy legalább tíz évig börtönben lesz, hacsak ki nem végzik, Texasban.
– Hát ez az! Akkor meg mit keres itt, szabadon?
– Mit csinál itt?
– Takarít. De ugyanolyan mocskos gondolatai vannak, mint régen. Most is egy lányt néz munka közben, és azon gondolkodik, hogyan tudná megerőszakolni. Menjünk innen, mert megölöm.
– Edward, nyugi! Nem hagyhatjuk, hogy megtegye, amire gondol. – Támadt egy ötletem, amitől sátáni vigyor terült el az arcomon.
Rám nézett, és az arckifejezésemből rögtön látta, hogy Lonnie-nak nehéz napja lesz, ha nem a legnehezebb egész életében.
– Mit találtál ki? Ugye nem akarod megölni? – hallottam a hangjában a félelmet attól, hogy szabadon engedem a bennem élő szörnyet.
– Dehogy! Csak azt eszeltem ki, hogy megmutatom neki, milyen érzés, ha vadászból áldozattá válik. Szerintem egy életre elveszem a kedvét a nemi erőszaktól. Lehet, ha elég kemény leszek vele, nem engedik ki az elmegyógyintézetből, ahová juttatom.
– Bella, most láttam a gondolataiban, hogy megszökött a börtönből, túlságosan is jól ismerem a fajtáját, ez egy elvetemült gonosztevő.
– Nem számít, Edward. Abból a börtönből, ahova én fogom juttatni, nem tud megszökni. Bízz bennem, nem ölöm meg, de most kipróbálom, milyen igazán gonosznak és kíméletlennek lenni! Menj vissza a repülőre és szólj Nessie-nek, hogy leállíthatja a gépet! Ez el fog tartani egy ideig. Ő is játszadozott velem, mielőtt megtámadott. Most visszakapja. – Láttam Edwardon, hogy megijedt tőlem.
Egy röpke pillanatra átfutott az agyamon, hogy nem kéne ezt tennem egy emberi lénnyel, de láttam Edward arcán, hogy nem tekinti embernek ezt az állatot, így gondolatban felmentést adtam magamnak azért, amire készültem. Láttam azt is Edwardon, ha ott lenne, biztosan megölné a fickót, a gondolatai miatt, ezért küldtem el. A tervem készen állt. Már tudtam ahhoz hasonlóan mozgatni a testem, mint amikor még ember voltam. Hát elvonultam előtte és pontosan úgy mozogtam, mint egy gyenge nő, magányosan, védelem nélkül, az éjszaka közepén. Majdnem a falhoz lapulva, lehajtott fejjel, a táskámat szorosan magamhoz húzva osontam el mellette. A környezetem is a kezemre játszott, látszott, hogy elég ideje azon a részen törli a padlót, ahol elmentem előtte. Nem ártott volna, ha Edward képességéből lett volna nekem is most egy kicsi, de reméltem, hogy a közelben levő mosdóról tudja, hogy üres. Én a folyosóról hallottam, hogy senki sincs bent. Kieresztettem a pajzsomat és éreztem, hogy kettőnkön kívül kétszáz méteren belül nincs olyan lény, aki egyszerűen a közelünkbe tudna jönni. Megálltam a mosdó előtt toporogva, hogy biztosan lássa azt, hogy bemegyek. A közelben sehol egy teremtett lélek. A mozgatható biztonsági kamera pedig az ellenkező irányba nézett, óriási szerencsém volt, minden a kezemre játszott. Biztosan ő is ezt hitte, már hallottam a vödrének és a lépéseinek zaját a padlón és hallottam az adrenalintól begyorsult szívverését. Nem tudta, hogy a végzete felé sétál, még ha az nem is a halált jelentette, bár neki lehet, hogy ez rosszabb lesz, mint maga a halál. Bementem a toalettre, majd két perccel később lehúztam a vizet, mintha tényleg használtam volna. Elmosolyodtam, az átváltozásom előtt utoljára a WC-re indultam, ahova most jutottam el. Tizennégy hónapig tartott az út a WC-re. Kinyitottam az ajtót magam előtt és a szemben levő tükörképemre nézve gyorsan próbáltam félénk arcot vágni. Nem sikerült a mutatvány túl fényesre. Csúcsragadozóként nehéz volt félelmet színlelni. Ahogy kiléptem, rögtön letámadott. Hagytam magam a falhoz nyomni. Fájdalmas arcot vágtam, mikor a falnak koppant a fejem, pedig olyan volt a sziklakemény testemnek az ereje, mintha tollpihékkel simogatott volna. Elkezdtem játszani a macska-egér játékot.
– Ne! Kérem, ne bántson! Mit akar? Itt a tárcám kérem, vigye, de ne bántson, nem szólok senkinek! – Láttam az arcán, hogy valami emlék mozdult meg a gonosz agyában.
– Szervusz, cicám! Nem a tárcád kell nekem, hanem valami más. Most látom csak, te vagy az a csaj, akinek a pasija bő két éve börtönbe juttatott. Egy életre megjegyeztem magamnak az arcod. Megfogadtam, hogy egyszer elkaplak, de nem gondoltam, hogy ilyen könnyű lesz. – Éreztem a bűzös leheletét, undorodtam tőle és éreztem magamban a dühöt eluralkodni. Le akartam tépni a végtagjait, hogy lássam a szenvedését, míg végül a fejét is letépném, hogy kidobhassam egy kukába, mert oda való volt.
Végigjátszom a játékomat. Olyan könnyű lett volna, csak felnyúlok, megfogom a fejét, egy gyenge csavarás a csuklómon, és ő máris törött nyakkal, holtan fekszik. De nem, ez nem lenne neki büntetés, azért a sok erőszakért, amit elkövetett már életében. Edward egyszer elmesélte, hogy miket tett ez a gonosz már eddig. Edward nagyon szemléletesen tudott mesélni, akarata ellenére, szinte látom magam előtt a rettegő lányok arcát, ahogyan ez a vadállat ugyanígy sarokba szorítja őket. Soha többé nem tehet ilyet. Ő azt hitte, halálra vagyok válva. Pedig ha tudta volna, mi vár rá, megpróbált volna elmenekülni, de erre persze esélye sincs.
– Ne, kérem, ne bántson! Nem tudtam róla, hogy a férjem visszament akkor a rendőrségre. Kérem, hagyjon békén, engedjen el!
– Nem, kicsikém! Te most megfizetsz! – Olaj volt neki a tűzre, hogy Edward a férjem. Azt hitte, olyan játékba kezdett, mint annak idején James. Csak most valójában ő volt a bárány, én pedig az oroszlán. – Csak egy kis szexet akartam tőled eredetileg, de ha már így összefutottam a kedvenc jóakaróm kis feleségével, hát éppen bosszút is állhatok rajta azzal, hogy nem csak bemocskolom, de el is veszem tőle, amit annyira védett. Hol van a hősöd, bogárkám?
– Ő otthon van, én pedig hazafelé tartok, csak lekéstem a csatlakozást. Tudni fogja, hogy maga bántott, és bosszút fog állni értem.
Nevetségesen hangzott, amit mondtam, de így volt jó. Elvetemült dühében nem figyelt fel rá, hogy már nem színészkedem az arcommal, vagy csak azt hitte, ilyen vagyok. Annak idején sem mutattam neki félelmet, mert arra próbáltam koncentrálni, hogyan tudnék megszabadulni tőle. Azt az egyet azért egy kicsit élveztem volna, ha lassan tudatára ébred annak, hogy valami nincs rendben.
– Ugyan miből tudná meg. Soha senki nem jön rá, hogy ki erőszakolt és gyilkolt meg. De elmegyek a temetésedre, és megnézem magamnak az arcát, ahogy elsirat. Talán elégtételt fog jelenteni az elmúlt két év gyötrelmeiért.
Elkezdett tapogatni. Amikor a lábaim közé nyúlt, úgy éreztem, felrobbanok dühömben. Ideje volt megfordítani az erőviszonyokat. Összeszorítottam az acélkemény combjaimmal a kezét. Először csak annyira, hogy azt higgye, emberi módon védekezni próbálok. Gonosz vigyor ült ki a képére, míg én a hatás kedvéért, újra rémült arcot vágtam. Amikor ráébredt, hogy milyen hideg a testem, ahogyan hozzáér, szerintem valami megmozdult a sötét agyában, de ez kevés volt ahhoz, hogy takarodót fújjon. Mindegy, már úgysem hagytam volna, hogy elmeneküljön előlem. Elkezdtem emberfeletti erővel szorítani a kezét a combjaimmal. Láttam, ahogyan a gonosz vigyor először kételkedéssé változik. Ezután az arckifejezések helyet cseréltek rajtunk. Én lassan vigyorogni kezdtem, míg az ő arcára apránként kiült előbb a hitetlenség, majd a düh. Végül, amikor már éreztem, hogy lapulni kezd a keze a szorításomban, a dühe előbb rémületbe, majd kíntól vicsorgó fájdalomba csapott át. Miközben én halkan kacarászni kezdtem. A kezeimet lazán leengedtem a testem mellé, mert féltem, ha hozzányúlok, a dühöm miatt rögtön véget érne a játszma. Nem élveztem, amit csináltam, de ennek a söpredéknek lakolnia kellett a bűneiért. Próbálta a kezét kiszabadítani, ami persze reménytelen volt. Véres zúzalékká préselhettem volna csak azzal, hogy teljesen összezárom a két lábamat egymással, nevetségesen gyenge és törékeny az emberi test a számunkra. A másik kezével megragadta a torkomat és szorítani kezdte, én meg tovább kacagtam rajta. Normális esetben már fuldokoltam volna, de olyan kemény voltam, mint egy szikla. Be se bírta nyomni a bőrömet. Láttam a rettegést felgyúlni a szemeiben. A szemei közé néztem, engedtem, hogy a dühöm benne legyen a tekintetemben. Kezdett már pánikolni, de a számára ez már túl későn jött.
– Na, mi van, Lonnie? Jó kis erőszak és gyilkosság helyett megelevenedett a rémálmod. Egy nő, aki legalább tízezerszer erősebb és keményebb nálad.
– Mi vagy te?
– Azt nem fogom elárulni, mert akkor meg kéne, hogy öljelek. Az viszont neked túl enyhe büntetés lenne.
– Csak vicceltem, babám. Gyere, van itt egy éjszakai kávézó, beszéljük meg ezt a kis félreértést. – Nem engedett közben el, ami teljesen kicsavarta azt, amit mondott.
– Eddig tartott a nagy erőd és a bátorságod? Gyenge nőket megtámadni, az megy. Nálad erősebbel kikezdeni, ahhoz túl gyáva vagy. Egy féreg vagy, egy ocsmány csúszómászó, ami azt érdemli, hogy eltapossák. Most nem menekülsz.
Lassan, kínosan lassan, felemeltem az egyik kezem és megfogtam a csuklóját, immár földöntúli erővel. Éppen csak nem zúztam össze a kezében a csontokat. Láttam a fájdalmat a szemében, hallottam, ahogy a fájdalom miatt zihálva kezdi venni a levegőt, de hidegen hagyott, mint ahogyan őt is a lányok szenvedése, akiket eddig megkínzott és megölt. Nyöszörögni kezdett a szorításomban. A másik kezemmel megfogtam a combjaim között csapdába esett kezét és kivettem onnan.
– Ha megpróbálsz a lábaim közé még egyszer benyúlni, letépem azt, amit a lábad közt hordasz, és a szádba tömöm, megértetted?
– I…gen, …meg – fájdalomtól volt torz a hangja, majdnem megsajnáltam, de nem engedhettem el. Nem engedhetem, hogy egy ilyen véglény szabadon mászkáljon.
– Mikorra itt végzünk, azt fogod kívánni, bárcsak megölnélek ebben a pillanatban, de nem teszem meg, pedig könnyebb lenne nekem, mint gondolnád. Tudod, Lonnie, arra teremtette a sors a fajtámat, hogy embereket öljön. De te nem vagy rá érdemes, hogy a halál könnyűségével megszabadulj tőlem.
Erre egy torz vigyor jelent meg a képén, amitől elvesztettem a bennem levő embert. Egyetlen dolog volt, ami visszatartott attól, hogy megtegyem, amire teremtve voltam. Az Edwardnak tett ígéretem, hogy nem ölök embert. Lonnie, bár nem volt embernek tekinthető, mégis egy „Homo sapiens” egyed volt. Ezért nem ölhettem meg, bár ez esetben valószínűleg mindenki megbocsátotta volna, kivéve saját magamat, Isabella Marie Swan Cullent. Ő, ha megígért valamit Edward Anthony Mason Cullennek, azt nem szeghette meg. Bármi is legyen az.
– Az egyetlen szerencséd, hogy megígértem a férjemnek, hogy nem öllek meg. Ő azért nincs itt, mert nem tudna uralkodni magán és már halott lennél. Én talán kibírom, hogy ne tegyem meg.
Elengedtem az egyik kezét, amivel rögtön megpróbálta kikaparni a szemem, de azok az átlátszóságuk ellenére olyanok voltak, mint a testem többi része. Semmilyen földi erővel nem lehetett benne kárt tenni. Nevetni kezdtem a szánalmas próbálkozásán. Maga az ördög voltam ebben a pillanatban, de megérdemelte ez a mocsok. A szabad kezemmel megfogtam a mellén a ruhát, majd mosolyogva felemeltem a levegőbe és átdobtam a mosdón, a szemben levő falnak csapódott. Korántsem dobtam akkora erővel, mint képes lettem volna. Nem akartam, hogy belehaljon. Azonnal ott voltam, amint lecsúszott. A lélegzete elakadt. Megfogtam a kezét a csuklójánál, majd vigyorogva két ujjam közé fogtam az övéit, és egyesével eltörtem sorban az összeset, majd az alkarjában egyetlen szorítással szilánkosra törtem mindkét csontot. Sikoltott fájdalmában, de nem hatott rám, én is megijedtem magamtól, de előre eldöntöttem, hogy ezt fogom tenni, ezért túltettem magam a lelkifurdaláson, és folytattam, amit elkezdtem. Hagytam felállni, és az ajtóig menekülni, az utolsó pillanatban elébe ugrottam, és a mellkasánál fogva úgy löktem be a háta mögött levő WC-be, hogy az ajtó összetört, miközben átzuhant rajta.
– Tudod már, milyen érzés védtelenül kiszolgáltatva lenni valaki más akaratának?
– Ne, hagyja abba! – folytak a könnyei ennek a gyáva pondrónak, miközben a még ép karját védekezően maga elé tartotta.
– Igazán köszönöm, legalább nem kell lehajolnom érte – ezzel megmarkoltam és összetörtem, a másik karját is.
Lenéztem a fájdalomtól görcsösen kapálódzó lábaira, majd egy sátáni mosoly kíséretében, a tenyerem élével egy csapásból eltörtem a combcsontját. Majd egy akkora pofont kevertem le neki, hogy elájult. Lelocsoltam a csapból, hogy magához térjen. Amikor feléje mozdultam halálra váltan sikoltozni kezdett, mint egy horrorfilmben az áldozat, a vég előtt.
– Kérem, hagyja abba! Soha többé nem teszek semmi rosszat, csak hagyja abba!
– Kétlem, Lonnie, hogy betartanád, amit ígérsz. Tudod, ha akarnám, elmulaszthatnám a fájdalmadat, míg a mentők ideérnek érted, de te is hagytad az áldozataidat szenvedni, hát én sem leszek veled könyörületes. Mondtam, hogy azt fogod kívánni, bárcsak megöltelek volna, az elején. – Ezzel megszorítottam a törött combját.
Fájdalmában sikoltott, majd elájult. Újra fel kellett locsolnom, nem gondoltam volna, hogy ilyen anyámasszony katonája. Annak idején hasonló sérüléseket szereztem, mikor James elkapott és majdnem végig magamnál voltam, csak akkor ájultam el, amikor megharapott és a méreg égetni kezdte az ereimet belülről.
– Harmat gyenge vagy. Én egyszer régen fájdalmasabb sebeket kaptam egy hozzád hasonló, szadista állattól, és végig magamnál voltam. Légy férfi! Egy öregasszony többet bír nálad, te ocsmány féreg.
Felemeltem a kezem, hogy arcul csapjam, miközben igazi vérszomjas, vicsorgó ragadozó grimaszba torzult az arcom. Olyan szintű félelem tükröződött ezúttal a szemeiben, ami már a legkeményebb elhatározásom ellenére is meghatotta a lelkem. Alaptalan volt Edward félelme attól, hogy elveszett az emberi részem. Isabella Swan is voltam, bármi is történt az elmúlt bő évben. Megszántam ezt az állatot, de be kellett fejeznem, amit elkezdtem, hogy többé ne árthasson senkinek. Földöntúli sebességgel felkaptam, felnyomtam a falra, majd újra mosolyt erőltetve az arcomra, hogy azt higgye, élvezem amit teszek, elkaptam a heréit és kínosan lassú mozdulattal összepréseltem azokat. Éreztem, ahogy a lágy szövet enged a sok száz tonna nyomóerő kifejtésére képes ujjaim szorításának. Pontosan tudtam, hogy mikor értem el azt a pontot, ahonnantól elveszítette a lehetőségét az utódnemzésre. Közben közvetlen közelről az arcába bámultam a sárga szemeimmel, láttam, hogy elveszíti az öntudatát. Kapott egy kisebb pofont, amitől magához tért újra. Mikor láttam, hogy kitisztul a tekintete, elkaptam a péniszét a nadrágján keresztül és péppé zúztam. Azonnal elájult. Fellocsoltam, amikor újra észhez tért, felé léptem. A fájdalmai ellenére maga elé rántotta a karjait és artikulálatlanul nyöszörögve, a tudatos elmeállapot szikrája nélkül, reszketve behúzódott a sarokba. Láttam, hogy kihunyt az értelem a szemeiben. Erről beszéltem Edwardnak. Ez az a börtön, amiből sohasem szabadulhat. A saját testének a börtöne. Szégyelltem magam azért, amit tettem, de vagy ez, vagy ténylegesen megölöm. Tudtam, hogy soha még csak hasonlót sem fogok tenni, egyetlen lénnyel sem, de azt sem fogom hagyni, hogy valaki megpróbáljon ilyet tenni. Túl sok volt. Majdnem nem tudtam végigcsinálni. Tudatában voltam azonban annak, hogyha elengedem, mielőtt beleőrül abba, amit teszek vele, akkor rövid úton meggyűlt volna vele a bajunk Forksban. Akkor pedig biztos megöltem volna, ha apám városában bárkit bántott volna. Jobban járt így. Majd Carlisle gondoskodik róla, az ismeretségei révén, hogy soha ne kerüljön ki a zárt osztályról. Szomorúan mentem ki a repülőnkhöz, miközben névtelenül értesítettem a rendőrséget, hogy egy szökött fegyenc hever összeverve a chicagói reptér egyik WC-jében.
Edward rosszalló tekintettel nyújtotta felém a kezét, hogy besegítsen a gépbe, nem mintha szükségem lett volna rá. Ő azonban úriember volt, a szó legnemesebb értelmében. Hálás voltam újra a sorsnak, hogy nekem rendelte őt.
– Mit tettél, Bella? – Annyi szemrehányás, fájdalom és bánat volt a hangjában, hogy azonnal visszahúztam az elmém önvédelmi pajzsát, hogy lássa is, mire gondolok, ne csak a szavaimnak kelljen hinnie, amikor beszélek hozzá.
– Csak amit ígértem. Ne gondold, hogy élveztem! Éppen, hogy csak végig tudtam csinálni. Az utolsó pillanatban majdnem feladtam. Nem bírtam elviselni a szenvedését, de ha nem töröm össze a tudatát, akkor meg kellett volna ölnöm, amire viszont tényleg képtelen lennék.
– Nem lennél képes megölni valakit?
– Embert soha, semmilyen indokkal sem! Még egy ilyen állatot se, mint Lonnie. Most már, biztos vagyok benne.
– Szeretlek – mondta, miközben lágyan megcsókolt. – Lonnie soha többé nem fog ártani senkinek. Beleőrült abba, amit tettél vele. Szerintem soha sem lesz már normális, bár bizonyos értelemben nem is volt az soha. Voltak olyan pillanatok, amikor be akartam menni, de Jacob visszatartott, azt mondta, ő nem látja, mit teszel, de így is tudja, hogy helyesen cselekszel, és nem fogod megölni, még akkor sem, ha százszor rászolgált is.
– Sajnálom, amit tettem, akkor is, ha tudom, hogy talán ez volt a helyes.
– Tudom, drágám. Ne rágd ezen magad! Én jó eséllyel szimplán szétzúztam volna a koponyáját. Te megőrizted a létezését, mert amit ő élt, azt nem lehet életnek nevezni. Ez a legtöbb, amit megérdemel az élettől. Igazad van, ebből a börtönből, sohasem szabadulhat.
– Jó, hogy nem tudok aludni. Nem szívesen hunynám most álomra a szemem. Szerintem rémálmom lenne attól, amit az előbb tettem.
– Ne gondolj többé rá! Jól tetted, amit tettél.