18. fejezet

Tudom, anno azt ígértem, hogy a 18. fejivel együtt jön a 19. is, de mivel az a kulcs- vagy főfejezete a fanficnek, így néhány napot várni kell rá(péntek este felteszem :))

Lonnie

Chicagoban Renée a repülőtéri épület ajtajában várt ránk. Szegény, ezúttal jobban hasonlított rám, mint valaha. A karikás szemeivel a gyér és hideg fényben, ami a reptéren volt, pont úgy nézett ki, mint egy vámpír, sőt, mivel mi lányok ki voltunk sminkelve a koncertre, ha valaki megkérdezte volna kettőnk közül ki a vámpír, elég jó eséllyel rá mutatott volna a válaszadó. Csak Nessie, Edward és én szálltunk ki a gépből, így felkísértük Renée-t a szobájukba. Látszott rajtuk, hogy nagyon fáradtak Philel, már bántam, hogy engedtem Nessie-nek. Alig húsz percig zavartuk csak őket, majd azzal, hogy reggel előtt Port Angelesbe kell érnünk, kimentettük magunkat és gyorsan elköszöntünk.
– Anya, sajnálom! Tényleg nem kellett volna. De olyan ritkán látom a nagyit.
– Tudom Nessie, nekem is jólesett velük találkozni, de nekik szükségük van az alvásra.
– Előremegyek, felpörgetem a motorokat.
– Jó, menj csak!
Láttam Edwardon, hogy jólesik neki embernek látszva sétálgatni a majdnem üres reptéren, ezért megfogtam a kezét, és úgy, mint egy ember, nézegetni kezdtem az üzletek kirakatát. Ő pedig boldogan belement a játékba. Már vagy tíz perce bolyongtunk céltalanul, amikor Edward hirtelen kővé vált mellettem.
– Ez, nem lehet igaz! Ezeket a mocskos gondolatokat ezer közül is felismerem – suttogva mondta, de a hangsúlya olyan volt, mintha dühöngene. – Mit keres szabadlábon ez a vadállat?
– Ki az? Mi az? – kérdeztem vissza, teljesen értetlenül.
– Lonnie, azaz aljas féreg! A dutyiban kéne rohadnia, vagy a temetőben. Hogy lehet szabadlábon? Még mindig ugyanolyan állat, mint régen.
– Kiről beszélsz, Edward? Kezdesz felidegesíteni.
– Nézz bele drágám, az emberi emlékeidbe! Port Angeles, az első randink, mikor megmentettelek azoktól az állatoktól. Ez az a fickó, aki megtámadott téged akkor este, ő volt a banda feje.
– Mi van? Carlisle azt mondta, hogy legalább tíz évig börtönben lesz, hacsak ki nem végzik Texasban.
– Hát ez az! Akkor meg mit keres itt, szabadon?
– Mit csinál itt?
– Takarít. De ugyanolyan mocskos gondolatai vannak, mint régen. Most is egy lányt néz munka közben, és azon gondolkozik, hogyan tudná megerőszakolni. Menjünk innen, mert megölöm.
– Edward, nyugi! Nem hagyhatjuk, hogy megtegye, amire gondol. – támadt egy ötletem, amitől sátáni vigyor terült el az arcomon.
Rám nézett, és az arckifejezésemből rögtön látta, hogy Lonnie-nak nehéz napja lesz, ha nem a legnehezebb egész életében.
– Mit találtál ki? Ugye nem akarod megölni? – hallottam a hangjában a félelmet attól, hogy szabadon engedem a bennem élő szörnyet.
– Dehogy! Csak azt eszeltem ki, hogy milyen érzés lesz neki, ha vadászból áldozattá válik. Szerintem, egy életre elveszem a kedvét a nemi erőszaktól. Lehet, ha elég kemény leszek vele, nem engedik ki onnan, ahová juttatom.
– Bella, most láttam a gondolataiban, hogy megszökött a börtönből, túlságosan is jól ismerem a fajtáját, ez egy elvetemült gonosztevő.
– Nem számít, Edward. Bízz bennem, nem ölöm meg, de most kipróbálom, milyen igazán gonosznak és kíméletlennek lenni! Menj vissza a repülőre és szólj Nessie-nek, hogy leállíthatja a gépet! Ez el fog tartani egy ideig. Ő is játszadozott velem, mielőtt megtámadott. Most visszakapja – láttam Edwardon, hogy megijedt tőlem.
Egy röpke pillanatra átfutott az agyamon, hogy nem kéne ezt tennem egy emberi lénnyel, de láttam Edward arcán, hogy nem tekinti embernek ezt az állatot, így gondolatban felmentést adtam magamnak azért, amire készültem. Láttam azt is Edwardon, ha ott lenne, biztosan megölné a fickót, a gondolatai miatt. Ezért küldtem el. A tervem készen állt. Már tudtam ahhoz hasonlóan mozgatni a testem, mint amikor még ember voltam. Hát elvonultam előtte és pontosan úgy mozogtam, mint egy gyenge nő, magányosan, védelem nélkül, az éjszaka közepén. Majdnem a falhoz lapulva, lehajtott fejjel, a táskámat szorosan magamhoz húzva osontam el mellette. A környezetem is a kezemre játszott, látszott, hogy elég ideje azon a részen törli a padlót, ahol elmentem előtte. Nem ártott volna, ha Edward képességéből lett volna nekem is most egy kicsi, de reméltem, hogy a közelben levő mosdóról tudja, hogy üres. Én a folyosóról hallottam, hogy senki sincs bent. Kieresztettem a pajzsomat, és éreztem, hogy kettőnkön kívül kétszáz méteren belül nincs olyan lény, aki egyszerűen a közelünkbe tudna jönni. Megálltam a mosdó előtt toporogva, hogy biztosan lássa azt, bemegyek. A közelben sehol egy teremtett lélek. A mozgatható biztonsági kamera pedig az ellenkező irányba néz, óriási szerencsém van, minden a kezemre játszik. Biztosan ő is ezt hitte, már hallottam a vödrének és a lépéseinek zaját a padlón, és hallottam az adrenalintól begyorsult szívverését. Nem tudta, hogy a végzete felé sétál, még ha az nem is a halált jelenti, bár neki lehet, hogy ez rosszabb lesz, mint maga a halál. Bementem a toalettre, majd két perccel később lehúztam a vizet, mintha tényleg használtam volna. Elmosolyodtam, az átváltozásom előtt utoljára a WC-re indultam, ahova most jutottam el. Tizennégy hónapig tartott az út a WC-re. Kinyitottam az ajtót magam előtt, és a szemben levő tükörképemre nézve, gyorsan próbáltam félénk arcot vágni. Nem sikerült a mutatvány túl fényesre. Csúcsragadozóként nehéz volt félelmet színlelni. Ahogy kiléptem, rögtön letámadott. Hagytam magam a falhoz nyomni. Fájdalmas arcot vágtam, mikor a falnak koppant a fejem, pedig olyan volt a sziklakemény testemnek az ereje, mintha tollpihékkel simogatott volna. Elkezdtem játszani a macska-egér játékot.
– Ne! Kérem, ne bántson! Mit akar? Itt a tárcám, kérem, vigye, de ne bántson, nem szólok senkinek! – láttam az arcán, hogy valami emlék mozdult meg a gonosz agyában.
– Szervusz, cicám! Nem a tárcád kell nekem, hanem valami más. Most látom csak, te vagy az a csaj, akinek a pasija, bő két éve börtönbe juttatott. Egy életre megjegyeztem magamnak az arcod. Megfogadtam, hogy egyszer elkaplak, de nem gondoltam, hogy ilyen könnyű lesz. – Éreztem a bűzös leheletét, undorodtam tőle, és éreztem magamban a dühöt eluralkodni. Le akartam tépni a végtagjait, hogy lássam a szenvedését, míg végül a fejét is letépném, hogy kidobhassam egy kukába, mert oda való volt.
Végigjátszom a játékomat. Olyan könnyű lett volna, csak felnyúlok, megfogom a fejét, egy gyenge csavarás a csuklómon és ő máris törött nyakkal, holtan fekszik. De nem, ez nem lenne neki büntetés, azért a sok erőszakért, amit elkövetett már életében. Edward egyszer elmesélte, hogy miket tett ez a gonosz már eddig. Edward nagyon szemléletesen tudott mesélni, akarata ellenére, szinte látom magam előtt a rettegő lányok arcát, ahogyan ez a vadállat ugyanígy sarokba szorítja őket. Soha többé nem tehet ilyet. Ő azt hitte, halálra vagyok válva. Pedig, ha tudta volna mi vár rá, megpróbált volna elmenekülni, de erre persze, esélye sincs.
– Ne kérem, ne bántson! Nem tudtam róla, hogy a férjem visszament akkor a rendőrségre. Kérem, hagyjon békén, engedjen el!
– Nem kicsikém! Te most megfizetsz! – olaj volt neki a tűzre, hogy Edward a férjem. Azt hitte, olyan játékba kezdett, mint annak idején, James. Csak most valójában ő volt a bárány, én pedig az oroszlán. – Csak egy kis szexet akartam tőled eredetileg, de ha már így összefutottam a kedvenc jóakaróm kis feleségével, hát éppen bosszút is állhatok rajta azzal, hogy nem csak bemocskolom, de el is veszem tőle, amit annyira védett. Hol van a hősöd, bogárkám?
– Ő otthon van, én pedig hazafelé tartok, csak lekéstem a csatlakozást. Tudni fogja, hogy maga bántott, és bosszút fog állni értem.
Nevetségesen hangzott, amit mondtam, de így volt jó. Elvetemült dühében nem figyelt fel rá, hogy már nem színészkedem az arcommal, vagy csak azt hitte, ilyen vagyok. Annak idején sem mutattam neki félelmet, mert arra próbáltam koncentrálni, hogyan tudnék megszabadulni tőle. Azt az egyet azért egy kicsit élveztem volna, ha lassan tudatára ébred annak, hogy valami nincs rendben.
– Ugyan miből tudná meg. Soha senki nem jön rá, hogy ki erőszakolt és gyilkolt meg. De elmegyek a temetésedre és megnézem magamnak az arcát, ahogy elsirat. Talán elégtételt fog jelenteni, az elmúlt két év gyötrelmeiért.
Elkezdett tapogatni. Amikor a lábaim közé nyúlt, úgy éreztem, felrobbanok dühömben. Ideje volt megfordítani az erőviszonyokat. Összeszorítottam az acélkemény combjaimmal a kezét. Először csak annyira, hogy azt higgye, emberi módon védekezni próbálok. Gonosz vigyor ült ki a képére, míg én a hatás kedvéért, újra rémült arcot vágtam. Amikor ráébredt, hogy milyen hideg a testem, ahogyan hozzáér, szerintem valami megmozdult a sötét agyában, de ez kevés volt ahhoz, hogy takarodót fújjon. Mindegy, már úgysem hagytam volna, hogy elmeneküljön előlem. Elkezdtem emberfeletti erővel szorítani a kezét a combjaimmal. Láttam, ahogyan a gonosz vigyor először kételkedéssé változik. Ezután az arckifejezések helyet cseréltek rajtunk. Én lassan vigyorogni kezdtem, míg az ő arcára apránként kiült előbb a hitetlenség, majd a düh. Végül, amikor már éreztem, hogy lapulni kezd a keze a szorításomban, a dühe előbb rémületbe, majd kíntól vicsorgó fájdalomba csapott át. Ekkor, ahogyan a szemeibe néztem, valami hirtelen megváltozott bennem, mintha egy kapcsolót fordítottak volna át. Azonnal tudtam, hogy ez mindörökre belém ég, kitörölhetetlenül. Megváltoztam, de nem, mégsem, mintha inkább hirtelen a helyükre kerültek volna a dolgok bennem. Láttam a szemeim előtt egy emberi lényt, aki kétségtelenül megérdemelte, hogy valaki kegyetlenül megbüntesse, de azt is tudtam ugyanakkor, hogyha megkínzom, semmivel sem leszek különb nála. Valahogyan meg kell leckéztetnem, hogy ne tegyen soha többé olyasmit, amiket eddig, de nem kínzással. Az a gonoszok módszere. Még az is lehet, hogy valaha embert fogok ölni. Nem zárhatom ki ezt a lehetőséget, hiszen az alaptermészetemhez tartozik, hogy emberekre kéne vadásznom, de abban biztos vagyok, hogy szándékosan semmilyen indokkal sem ölök embert, bármilyen elvetemült gonosztevő is legyen. Lehet, hogy egyszer valamilyen fatális véletlen folytán gyilkossá válok, de gonosz sohasem leszek. A kezeimet lazán leengedtem a testem mellé, mert féltem, ha hozzányúlok, a dühöm miatt rögtön véget érne a játszma. Nem élveztem már, amibe belefogtam, de ennek a söpredéknek lakolnia kell a bűneiért. Próbálta a kezét kiszabadítani, ami persze reménytelen volt. Véres zúzalékká préselhettem volna a kezét, csak azzal, hogy teljesen összezárom a két lábamat egymással, nevetségesen gyenge és törékeny az emberi test a számunkra. A másik kezével megragadta a torkomat és szorítani kezdte, én meg továbbra is csak néztem a szemei közé. Normális esetben már fuldokoltam volna, de olyan kemény vagyok, mint egy szikla. Be se bírta nyomni a bőrömet, meg egyébként sincs szükségem a levegőre. Láttam a rettegést felgyúlni a szemeiben. A szemei közé néztem, engedtem, hogy a dühöm benne legyen a tekintetemben. Kezdett már pánikolni, de a számára ez, már túl későn jött.
– Na, mi van, Lonnie? Jó kis erőszak és gyilkosság helyett, megelevenedett a rémálmod? Egy nő, aki legalább tízezerszer erősebb és keményebb nálad.
– Mi vagy te?
– Azt nem fogom elárulni, mert akkor, meg kellene, hogy öljelek. Azt viszont nem teszem meg, mert nem akarom veled bemocskolni a makulátlanul tiszta kezeimet. – Keményen beszéltem hozzá, de az ő fajtája biztosan nem ért másból.
– Csak vicceltem, babám! Gyere, van itt egy éjszakai kávézó, beszéljük meg ezt a kis félreértést! – Nem engedett közben el, ami teljesen kicsavarta azt, amit mondott.
– Eddig tartott a nagy erőd és a bátorságod? Gyenge nőket megtámadni, az megy. Nálad erőssebbel kikezdeni, ahhoz túl gyáva vagy. Egy megátalkodott gonosztevő vagy, aki azt érdemli, hogy élete végéig börtönben rohadjon. Most, nem menekülsz!
Lassan, kínosan lassan, felemeltem az egyik kezem, és megfogtam a csuklóját immár földöntúli erővel. Nem fogok neki fizikailag annyira ártani, hogy baja legyen belőle, de megleckéztetem azért, amiket eddig elkövetett. Láttam a fájdalmat a szemében, és nagyon nehezen tudtam folytatni, amit elkezdtem. Magamban már sajnáltam őt, aki valószínűleg megölt volna tavalyelőtt, ha Edward nem ér oda időben. Mégsem vagyok képes őt megölni, vagy igazán bántani. A másik kezemmel megfogtam a combjaim között csapdába esett kezét és kivettem onnan.
– Ha megpróbálsz a lábaim közé még egyszer benyúlni, letépem azt, amit a lábad közt hordasz, és a szádba tömöm, megértetted? – én tudtam, hogy sohasem tenném meg, de ő nem, így láttam, hogy elhiszi, amit állítottam.
– Igen… meg. – fájt neki a keze, ahogyan szorítottam, de tudtam, hogy egy-két kék folton kívül nem lesz más baja. A bilincs majd több kárt tesz a kezeiben, mint én. Már sajnáltam, de nem engedhettem el. Nem engedhetem, hogy egy ilyen alak szabadon mászkáljon.
– Mikorra itt végzünk, azt fogod kívánni, bárcsak soha ne jöttél volna Washington államba. Megölhetnélek ebben a pillanatban, de nem teszem meg, pedig könnyebb lenne nekem, mint gondolnád. Tudod Lonnie, arra teremtette a sors a fajtámat, hogy embereket öljön. De a te óriási szerencsédre, emberségesebb vagyok nálad, ezért nem bántalak, csak a törvény kezére adlak, hogy a bíróság dönthessen arról, milyen büntetést érdemelsz. Azaz igazi szerencséd, hogy a férjemet elküldtem, mielőtt belekezdtem veled ebbe az akcióba. Ha ő itt lenne, te már halott lennél, méghozzá egy nagyon csúnyán összetört halott. Ő azért nincs itt, mert nem tudna uralkodni magán, és már megölt volna. Én pedig megígérem neked, annak ellenére, hogy több halált is érdemelsz, megkímélem az életed!
Elengedtem az egyik kezét, amivel rögtön megpróbálta kikaparni a szemem, de azok az átlátszóságuk ellenére olyanok voltak, mint a testem többi része. Semmilyen földi erővel nem lehetett bennük kárt tenni. Nevetni kezdtem a szánalmas próbálkozásán. Maga az ördög voltam ebben a pillanatban, de megérdemelte ez a söpredék. A szabad kezemmel megfogtam a mellén a ruhát, majd mosolyogva felemeltem a levegőbe és átdobtam a mosdón, a szemben levő falnak csapódott. Korántsem dobtam akkora erővel, mint képes lettem volna. Nem akartam, hogy megsérüljön. Azonnal ott voltam, amint lecsúszott. A lélegzete elakadt. Megfogtam a kezét a csuklójánál, majd vigyorogva felhúztam a földről. Láttam rajta, hogy rettegés gyúl a szemeiben, mert el sem tudja képzelni, milyen erővel akasztott bajszot. Hagytam, hogy azt higgye, elmenekülhet. Megpróbált elfutni. Az ajtónál elébe ugrottam, persze úgy, hogy ő a mozgásomat nem is látta, csak azt, hogy a semmiből előtte teremtem. A mellkasánál fogva belöktem úgy a háta mögött levő WC-be, hogy az ajtó összetört, miközben átzuhant rajta.
– Tudod már, milyen érzés védtelenül kiszolgáltatva lenni, valaki más akaratának?
– Ne, hagyja abba! – folytak a könnyei ennek a gyáva pondrónak, miközben a karjait, védekezően maga elé tartotta.
– Igazán köszönöm, legalább nem kell lehajolnom érte. – ezzel megmarkoltam a karjait és felrántottam, majd ráültettem a WC csészére.
– Kérem, hagyja abba! Soha többé nem teszek semmi rosszat, csak hagyja abba!
– Kétlem Lonnie, hogy betartanád, amit ígérsz! Tudod, ha akarnám, elengedhetnélek egy figyelmeztetéssel, de az, neked, sajnos, nem elég. A törvény előtt fogsz felelni a sok gonoszságért, amit elkövettél.
Eszembe jutott, hogy James milyen kínokat okozott nekem, nem kételkedtem benne, hogy Lonnie hasonló disznóságokat követett el az áldozataival szemben, de még így sem bírtam rávenni magam, hogy ártsak neki. Képtelen vagyok rá, hogy bántsak egy emberi lényt, még ha rászolgált is száz halálra.
Alaptalan volt Edward félelme attól, hogy elveszett az emberi részem. Bella Swan is vagyok, bármi is történt az elmúlt bő évben. Megszántam ezt a bűnözőt, de be kellett fejeznem, amit elkezdtem, hogy többé ne árthasson senkinek. Földöntúli sebességgel felkaptam, felnyomtam a falra, majd újra mosolyogva, miközben az egyik kezemmel tartottam a levegőben, a másik kezemmel, lassan vájtam egy-egy lyukat a paravánfal oldalába a kezeinek. Közben közvetlen közelről az arcába bámultam a sárga szemeimmel, láttam, hogy pánik tör ki rajta az erőm láttán. Odatereltem a lyukakhoz, majd letéptem az egyik lehúzóláncot és a lyukakon átdugott kezeit összekötöztem egymással, oly módon, hogy a lánc két végét az egyik kezem mutató és hüvelykujja közé szorítva, egymásba préseltem a legkisebb erőlködés nélkül. Amikor Lonnie meglátta, milyen erő van bennem, falfehérré változott.
– Lonnie! Adok neked négy jó tanácsot, és a saját érdekedben ajánlom, hogy tartsd be mind a négyet! Egy. Ne beszélj soha senkinek se rólam, mert senki sem fog hinni neked, ha pedig valaki olyannal futsz össze, mint én, akkor, csak azzal, hogy elárulod neki, hogy tudsz a létezésemről, azzal aláírod az azonnali halálos ítéletedet. Kettő. Az egész világon gyakorlatilag csak én, és a családom nem ölünk azért, mert valaki tud rólunk. A többiek gondolkodás nélkül megölnek, még élvezik is. Tehát jobban jársz, ha letagadod, hogy valaha is hallottál valaki olyanról, mint én. Három. Soha az életben többé ne tedd be a lábad Washington államba. Négy. Ha pedig valahol meglátsz valakit, aki hozzám hasonlít, bármilyen módon gondolod is ezt, akkor azonnal költözz el, mert ha nem velem találkozol, a többiek nem lesznek veled ilyen humánusak. A soha-viszont-nem-látásra! – Még az ajtóból visszaszóltam neki. – Ha még egyszer meglátlak valamelyik újságban, vagy a hírekben, utánad küldöm a sógoromat, aki két méter magas és százhúsz kiló. Szorozd fel az erőmet az ő méreteihez. Ő pedig nem szívbajos, ha ölni kell!
Ezzel otthagytam. Tudtam, hogy soha még csak hasonlót sem fogok tenni, egyetlen emberrel sem, de azt sem fogom hagyni, hogy valaki megpróbáljon ilyet tenni. Túl sok volt. Majdnem, nem tudtam végigcsinálni. Tudatában voltam azonban annak, hogyha csak úgy elengedem, mindenféle figyelmeztetés nélkül, akkor rövid úton meggyűlt volna vele a bajunk Forksban. Akkor pedig biztos megölte volna valaki közülünk, ha apám városában bárkit bántott volna. Jobban járt így. Majd Charlie gondoskodik róla, az ismeretségei révén, hogy soha ne kerüljön ki a börtönből. Szomorúan mentem ki a repülőnkhöz, miközben névtelenül értesítettem a rendőrséget, hogy egy szökött fegyenc van mozgásképtelenné téve, a Chicago-i reptér egyik WC-jében. Szegény Emmett, ha sejtené, hogy fenyegető eszköznek használom fel a testméreteit, de muszáj volt valami félelmet ültetnem Lonnie-ba, hogy ne kezdjen kutatni, vagy hírverést csinálni.
Edward rosszalló tekintettel nyújtotta felém a kezét, hogy besegítsen a gépbe, nem mintha szükségem lett volna rá. Ő azonban úriember, a szó legnemesebb értelmében. Hálás voltam újra a sorsnak, hogy nekem rendelte őt.
– Mit tettél, Bella? – Annyi szemrehányás volt a hangjában, hogy azonnal visszahúztam az elmém önvédelmi pajzsát, hogy lássa is, mire gondolok, ne csak a szavaimnak kelljen hinnie, amikor beszélek hozzá.
– Csak amit ígértem. Ne gondold, hogy élveztem! Éppen csak, hogy végig tudtam csinálni. Az utolsó pillanatban majdnem feladtam. Nem bírtam elviselni a gondolatát annak, hogy egy embert bántok. A vámpírok mások, az a saját súlycsoportom, de az emberek túlságosan törékenyek ahhoz, hogy bántsam őket.
– Bella, tud rólunk, és te életben hagytad! Nem lett volna szabad! Valahogy el kellett volna hallgattatni.
– Hirtelen ráébredtem, hogy Edward nem azért mérges, amit tettem, hanem azért, amit nem.
– Ezzel, most azt akarod mondani, hogy meg kellett volna ölnöm? De… én arra képtelen vagyok. – Fájdalmas villanások szikráztak az olvadt arany szemekben, majd minden átmenet nélkül meglágyult a tekintete, ahogyan nézett engem.
– Nem lennél képes megölni valakit? Még akkor se, ha a Volturi kivégezhet minket miatta?
– Embert soha, semmilyen indokkal sem! Még egy ilyen állatot se, mint Lonnie. Most már, biztos vagyok benne.
– Szeretlek! – mondta, miközben lágyan megcsókolt. – Lonnie soha többé nem fog ártani senkinek. Megoldjuk valahogy, hogy ne tudjon beszélni senkinek se. Voltak olyan pillanatok, amikor be akartam menni, de Jacob visszatartott, azt mondta, ő nem látja, mit teszel, de így is tudja, hogy helyesen cselekszel, és nem fogod megölni, még akkor sem, ha százszor rászolgált is. Nem hittem neki, de te megint rácáfoltál mindenre, ami csak eszébe juthat valakinek.
– Sajnálom, amit tettem, még akkor is, ha tudom, hogy talán ez volt a helyes. Edward, gyanús vagy nekem! Ígérd meg, hogy nem tör senki az életére, csak azért, mert mutattam neki valamit a képességeimből!
– Megígérem, de mit teszünk, ha beszélni kezd?
– Semmit. Te mondtad nekem a kórházban annak idején, ha mesélni kezdek, senki sem fog hinni nekem. Ott pedig az iskolások szemei láttára történt minden, mégse hittek volna nekem. Szerinted, hinni fog, bárki, valaha is, Lonnie-nak? Különben meg, bármit is gondol, minden járhat a fejében, de az, hogy vámpírok vagyunk, ki van zárva. Szerintem valami szupertitkos katonának, vagy ki tudja minek gondolhat most.
– Nem, de nem is ez a baj, hanem, ha a Volturi fülébe jut a dolog.
– Hát, az tényleg bajt okozhat, de megoldjuk valahogy, nem?
– De, igen. Te viszont, ne rágd ezen, magad! Én, jó eséllyel, szimplán szétzúztam volna a koponyáját, hogy elhallgattassam. Te olyan jó vagy, megőrizted az életét. – ezzel megcsókolta a homlokomat.
– Jó, hogy nem tudok aludni. Nem szívesen hunynám most álomra a szemem. Szerintem, rémálmom lenne attól, amit az előbb tettem.
– Ne gondolj többé rá! Jól tetted, amit tettél.
– Edward! – Szólt hátra Nessie, a pilótafülkéből. – Carlisle hív a műholdas telefonon. Átveszed a hívást? A Seattle-i irányító az agyamra megy. Megfeledkeztem magamról és a saját hangomon beszéltem vele az előbb. Most azt követeli, hogy áruljam el, milyen „gyereknek” engedtem át a rádiózást. Ha háromfelé kell figyelnem, nem fogom tudni kidumálni magam.
– Hagyd, majd mindjárt beszélek én mindkettejükkel!
– Szia Carlisle, tartanád egy kicsit? Nessie elszólta magát az irányítónak. Helyre kell tennem az agyát annak az idiótának.
– Persze, intézd csak el.
– Seattle torony, itt a November - Öt - Öt - Zéró - Mike - Tango, Edward Cullen vagyok a gép kapitánya és tulajdonosainak egyike. Mi baja van a másodpilótámmal?
– Mike - Tango, itt Seattle torony, az előbb egy kislány beszélt az önök frekvenciájáról. Tudják, hogy a gép vezetésének, vagy akár a rádióforgalmazásának átengedése illetéktelen kezekbe, szövetségi bűnténynek minősül?
– Tisztában vagyok vele torony, de a gépen egyetlen kislány tartózkodik, a lányom. Ő viszont édesen alszik az utastérben, a kanapén. A nejem viszont nem túl régen esett át egy elég súlyos meghűlésen és a hangszálai néha még rakoncátlankodnak.
– Köszönöm Mike - Tango, így már értem azt a vékony hangot. Seattle torony, egyelőre kilép!
– November - Öt - Öt - Zéró - Mike - Tango, kilép!
– Pfúúú… Nessie, nagy bajban vagyunk. Kérlek, többé ne hibázz!
– Megígérem apa.
– Semmi baj, ügyes vagy, csak így tovább!
– Köszi.
– Carlisle!
– Itt vagyok, Edward!
– Mielőtt belekezdenél, szeretnélek megkérni valamire.
– Mi lenne az?
– Esmevel hamisítanátok gyorsan egy pilótaengedélyt Bellának a Gulfstream-ünkre?
– Hallottam a párbeszédet, Esme már töri is fel a légügyi hatóság nyilvántartását. Mire leszálltok, kész lesznek a jogosultságok, nyugodtan mondhatjátok nekik, hogy nézzenek utána a rendszerben.
– Köszi! Mit szerettél volna mondani?
– Fontos dolgokra jöttem rá ma éjjel. Azt hiszem, ez nem csak ránk tartozik, hanem az összes vámpírra a világon, de előtte magunk közt kell megbeszélni a dolgokat, ezért aztán izgatott vagyok, talán jobban, mint bármikor az elmúlt háromszázhatvan év alatt, bármikor. Úgy számoltam, mostanra már szóltok, hogy induljunk értetek a reptérre, ezért hívtalak fel.
– Leszálltunk Chicagoban, mert Renée-ék éppen ott vannak, utána pedig összefutottunk egy régi ismerőssel, ezért vagyunk késésben, de ezt, majd otthon mesélem el. Nessie, mennyire vagyunk?
– A számításaim szerint egy jó óra múlva Port Angelesben leszünk, kivéve, ha ez az idióta irányító leparancsol minket az égről Seattle-be. – Majdnem rápirítottam Nessie-re a csúnya beszéde miatt, de kénytelen vagyok elismerni, hogy csak az apját utánozta le, tehát az igazi szidás Edwardot illeti. De egy ilyen akció után, amiben kevés hiányzott hozzá, hogy megöljek egy érző lényt, még akkor is, ha csak egy söpredék, nincs jogom Edwardot bármiért is leszidni.
– Rendben Edward, fél óra múlva indulunk Esmevel Port Angelesbe értetek.
– Köszönöm! Szia.
– Várj, Edward! Esme most szól, hogy… egy másodperc! Kész van. Bella Cullen nevén létezik mostantól érvényes pilótajogosítvány, Gulfstream gépekre. Mond meg Bellának, hogy gratulálok a pilótajogsijához!
– Átadom, szia! – nevetett bele, Edward a készülékbe.
– Sziasztok!
– Mit találhatott, amitől ilyen izgatott lett? – kérdeztem.
– Nem tudom, de hamarosan kiderül, az biztos.