3. A lebukás(új változat)

Tisztelt Olvasók!

Eredetileg titokban le akartam cserélni a fent lévő változatot, de aztán úgy döntöttem, hogy mégis új bejegyzés lesz belőle. Ez a fejezet nem változik meg annyira, mint a 18., de valahogy másabb, lágyabb lett a hangulata szerintem. Ami remélhetőleg jobban illeszkedik az eredeti könyvekhez, bár hozzáteszem, szinte mindenki azt kritizálta eddig, hogy Bella más lett, mint az eredeti könyvekben. Ami tényleg igaz, hiszen én nem Meyer vagyok(bármennyire is szeretnék Ő lenni bizonyos téren :-) ). Ez viszont a kisebbik ok! A nagyobbik, amit úgy látom sokan elfelejtenek, hogy Bella már nem ember, hanem vámpír, és ezért, ennek megfelelően gondolkodik és cselekszik. Ő már többé nem az a törékeny lány aki volt, annak ellenére, hogy az embersége teljesen megmaradt.(A Breaking Dawn "Új" fejezetétől a végéig legalább 5X elolvastam a könyvet mire kivertem a fejemből az ember Bellát, hogy csak az új lénye maradjon. Mert ő már nem az, aki három és fél könyvön keresztül volt, hanem az, akit a negyedik könyv harmadik harmadában ismerhettünk meg. Nem gyenge lány többé, hanem az adott pillanatban az egyik legerősebb, és ha nem tartaná magát kordában, akkor az egyik legpusztítóbb lény lenne a világon. Ez a tudat pedig akaratlanul is befolyásolja a vámpír gondolkodását, a felfogását a világról, és annak dolgairól.

Meg aki kíváncsi rá hogyan fejlődött a kézirat a kezdetektől, így megteheti, hiszen a weblapon(link a chatbox felett!) még majdnem az eredeti, nyers 3. fejezet van. Az előző pedig kb. 1 hónapos. A mostani pedig, ennek a finomított változata.

Meg van még egy változás. Az előző változat kísérleti céllal át lett írva teljesen jelen időbe, de rájöttem, hogy az egész sorozat "közeli múltban" van megírva, a Bree Tannerrel egyetemben(meg az Új reggel is egyébként), és visszaírtam. Tehát senki se lepődjön meg ezen a furcsaságon. Folyamatosan azon dolgozom, hogy jobb legyen a történet, ezért próbálkozom mindenfélével. Ez viszont nem jött be.(Az eredeti "közeli múltas" változata meg elveszett két hete, amikor elszállt a gépem. Így jár aki nem készít biztonsági mentést!)

Ennyi rizsázás után pedig itt az "átirat":

3. A lebukás

Otthon egy cetli várt:

„Drágám!
Jake-kel és Renesmee-vel elmentünk Charlie-hoz. Ha tudsz, majd gyere utánunk. Ha nem találjuk otthon, akkor elmegyünk Port Angelesbe vásárolni.
Szeretlek: Edward”

Rendben. De hogy menjek el Charlie-hoz? A Volvót elvitték magukkal. A Barabus-szal nem mehetek apámhoz. Futva mehetnék, de akkor meg hazudnom kéne neki, amit meg megint nem szeretnék, így is éppen eléggé félre volt informálódva, amit sem ő, sem mi nem bántunk, a „csak-amit-feltétlenül-szükséges-tudni” elv miatt, csak nem akartam még szándékos hazugságokkal is tetézni a dolgot. Nem lesz gond, ha nincs otthon, ha pedig otthon van – megrántottam a vállamat, csak úgy, saját magamnak –, majd kitalálom, hogy mit mondjak neki.
Öt perc alatt nála voltam az erdőn át. Jó érzés volt száguldani a fák között, és az emberfeletti érzékeimre támaszkodva figyelni az erdőt. Még mindig olyan gyors voltam, mint az újjászületésem után, egy szemernyit sem lassultam, még mindig lefutottam Edwardot, ha akartam, pedig már egy fél év is eltelt, amióta vámpír lettem. Carlisle azt mondta, hogy három-négy hónap után el fog kezdeni csökkenni az erőm, főként úgy, hogy nem fogyasztok emberi vért, csak állatokét. Ez a gyengülés azonban nálam még váratott magára. Carlisle furcsállotta is, de már úgy megszokta mindenki a különösebbnél különösebb anomáliákat a vámpír-létem körül, hogy már csak egy vállrándításra tellett neki emiatt.
Charlie nem volt otthon, tehát a cetli második fele lépett életbe. Edwardék Port Angelesbe mentek. Jobb ötletem nem lévén, úgy döntöttem, csillapítok a szomjamon. Bevetettem magam az erdőbe, és vadászni kezdtem. Elindultam felfelé a hegyre, néhány kilométerről jávorantilopok szagát hozta felém a szél. Nem sok időbe tellett odaérnem hozzájuk. A második hímet terítettem le a csordából, az első olyan szép volt, hogy sajnáltam megölni. Még. Majd előbb-utóbb az is sorra kerül. Még mindig nem szerettem a vér ízét, lehet, hogy ez a hiányosság az emberi életemből maradt vissza? Lehet, hogy ez a majdnem undorodás volt a kulcs ahhoz, hogy nem öltem embereket? Nem, szinte beleborzongtam, ahogy eszembe jutott az első vadászat, a tabu illattal, ha Edward nincs ott, és a védekező ösztönöm nem tereli el a figyelmemet, mostanra legalább egy ember élete biztosan a lelkemen száradna. Emberként a vér szagától rosszul lettem, több méter távolságból is, a látványától viszont érdekes módon semmi bajom nem volt, pedig Edward szerint az emberek nem érzik meg több méterről a vérszagot, de én mindig is éreztem. Ennek ellenére élveztem a meleg testből áradó hő érintését, beitták szemeim a bőr alatt lüktető erek látványát, hallottam áldozatom minden egyes szívdobbanását, azt is, ahogy lassan elcsendesedik, miközben kiszívom belőle az életet, de ez nem zavart már. Ilyenkor ösztönlény voltam, csak az önfenntartás irányított. Azt a kis önuralmat leszámítva, hogy ha megéreztem volna az emberek illatát, legyen erőm elfutni az ellenkező irányba. Miután végeztem az első áldozatommal, újra utánuk eredtem, és annak ellenére, hogy teljes sebességgel menekültek előlem, könnyedén utolértem a csordát. Ezúttal egy öreg nőstény volt az áldozatom, két perc sem telt belé és egy szikkadt, élettelen hústömeg maradt belőle. Egy vérszomjas szörnyeteg vagyok, beismerem. De még mindig jobb így, hogy itt élem ki az ösztöneimet, mintha mondjuk, Seattle külvárosában járnék házról-házra, és gyilkolnám halomra az otthonülő háziasszonyokat.
Ez a gondolat azonban az állati áldozataimat egyáltalán nem vigasztalja. Sajnáltam megölni az állatokat is, de ez volt az egyetlen szükségletem. A vér. Frissen, forrón, lüktetőn, egyenesen az áldozat ereiből kiszívva. Nem volt szükségem alvásra, az emberi ételeket, csak nagy undor árán tudtam legyömöszölni a torkomon, ugyanis szinte atomi szinten éreztem az összetevőket benne. Arról már nem is beszélve, hogy képtelen lévén megemészteni azt, később vissza kellene öklendeznem, amit megettem. Ez pedig nem volt valami kellemes gondolat. Nem volt szükségem vízre sem, soha nem volt melegem, nem fáztam, sőt a levegőre sem volt szükségem, csak a szaglás és a beszéd miatt lélegeztünk. Egyébként meg akár hetekig is képesek lettünk volna teljes mozdulatlanságban állni úgy, hogy utána azonnal mindenféle merevség nélkül teljes sebességgel tudtam volna sprintelni újra. Tökéletes ragadozó és gyilkos vagyok. Soha nem fáradtam el bármennyit futottam. Nem bánom, sőt szeretem, és még az egésznek a tetejébe halhatatlan is vagyok.
Eleinte rendesen összekentem magam vadászat közben, de aztán ellestem Edwardtól a fortélyokat. Néhány hét után Alice-t megszégyenítően képes voltam tűsarkúban menni vadászni, és csak mérföldekre a háztól tudatosult bennem, hogy tizenkét centi magas sarkakon rohangászom az erdőben. Emberként edzőcipőn kívül mást fel sem mertem venni, mert még abban is képes voltam hasra esni, a tükörsima betonon is.
Mostanra már olyan szintre fejlesztettem a vadásztudományomat, hogy akár egy koktélruhában is minden gond nélkül ment a dolog, úgy, hogy még csak be sem piszkítottam magam.
Ekkor éreztem meg, szélirányból. Az illat intenzitásából ítélve lehetett vagy nyolc kilométer a távolság, de ez már nem menthette meg tőlem a grizzlyt, a húsevők illata jobban hasonlított az emberére, ezért aztán kívánatosabb is volt számunkra, mint a büdösnek mondható növényevők. Feltámadt újra a vérszomjam, ismét égni kezdett a torkom. Azonnal tudtam, hogy kioltásra van ítélve az illat. Ez a medve többé nem látja a napot. Azonnal irányba fordultam, és futni kezdtem, megtettem vagy tizenegy kilométert, hatalmas lehet ez az állat, ha ilyen messziről az illat ereje alapján eltévesztettem a távolságot. Ekkor hirtelen más illat is megcsapta az orromat, ahogy egy kicsit változott a szél iránya.
Embereké!
Nagyon vigyáznom kellett. Azonnal felmértem a helyzetet, az emberek miatt, el kellett volna futnom, de már csillapodott a két antiloptól a szomjam, meg egyébként sem voltam teljesen kiéhezve, amikor elkezdtem vadászni. Megálltam egy pillanatra mérlegelni a helyzetet, megállapítani, hogy mennyire vagyok ura a bennem lakozó fenevadnak. Már közel sem éreztem olyan veszélyesnek az ösztöneimet az emberekre, mint a medvét. Annyira azért nem bővelkedik a Forks környéki rengeteg a medvéknek való csemegékben.
Sejtettem már, hol lehet a medve, fent jártam az Inn-river forrásvidékén, gyanítottam, hogy a medve pisztrángokra vadászik a patakban. Sajnos azonban az emberek is ismerik ezt a jó kis horgászhelyet. Annak idején apám és Billy, amikor még kicsi voltam és kénytelen voltam meghajolni a szülői akarat előtt, gyakran hoztak fel ide engem is, mikor Forksban kellett „nyaralnom”.
A francba!
Most, hogy közelebb értem – meg se lepődtem rajta igazán –, megéreztem, ez Billy és az apám. Még jó háromnegyed kilométerre voltam a pataktól, de muszáj volt közelebb mennem. Charlie és Billy valószínűleg nem is sejtik, hogy mekkora veszélyben vannak. Ha ez a medve akkora, amekkorának hiszem, akkor elég nagy bajban vannak, ha keresztezik az útját. Billynek ugyan van egy öreg vadászpuskája, de az egy ekkora állatot csak felbosszant, kárt nemigen tesz benne. Charlie-nak van megfelelő méretű csúzlija ekkora állat ellen is, de az szolgálati fegyver, ezért csak akkor veszi magához, ha valami konkrét oka van rá.
Hangtalan vámpírlépteimmel közelebb osontam a patakhoz, na, nem mintha gyenge emberi fülekkel meghallhatták volna a közeledésemet. Billy éppen húzta vissza a csaliját a patakban, apám meg ebben a pillanatban lendítette meg a botot, hogy jó messzire kivesse a horgot. Abból a szögből, ahol álltam, azonnal láttam a veszélyt, amit ők sajnos nem, mert egy kellően nagy szikla pont eltakarta előlük a medvét. Még valami mást is láttam, ahogy elindult a csali a bot végéről. Tökéletesen működő agyam a pillanat töredéke alatt kiszámolta a horog röppályáját, melynek vége pont a medve domborúbbik felénél volt. Láttam a horgot becsapódni a vízbe, majd felpattanni a végét egyenesen a medve ülepébe. Abban a pillanatban tudtam, hogy vagy néhány másodpercen belül lelepleződöm az apám előtt, vagy megöli őket a medve. A medve megfordult, és azonnal el is indult, hogy revánsot vegyen a két szerencsétlen emberen. Hatalmas állat volt, ahogy felágaskodott, két és fél vagy talán három méter magas is lehetett.
Szegény Billy résen van, azért benne is dolgoznak a farkas gének. Azonnal csőre töltötte a flintáját, és lőtt. Persze, ahogy gondoltam, csak felbosszantotta a medvét, kárt nem tett benne. Nem volt több idő gondolkodni, döntenem kellett, hagyom, hogy megölje a saját apámat és Jacob apját egy nyavalyás medve, vagy én végzek a medvével és lelepleződik az apám előtt, hogy mi vagyok.
Nem kellett sokat fontolgatnom a dolgot, az apám elvesztésének még a gondolata is fájdalommal töltötte meg az elmém minden zugát. Tudtam, hogy majd egyszer eljön az ideje annak, hogy Charlie meghal, de ez az esemény nem most fog bekövetkezni, főként a szemem láttára. Charlie már éppen eleget tudott, és még legalább ugyanannyit sejtett abból, amivé lettem tavaly, csak a saját nyugalma érdekében nem akarta tudomásul venni a kirakós játék eredményét. Az a lehetőség meg ki van zárva, hogy csak úgy odafutok, megölöm a medvét, és eltűnök az erdőben. Már eldöntöttem, hogy elkapom ezt a medvét. Vámpírként már alapból nehéz lett volna elállnom a vadászattól. Ha egyszer eldöntjük, hogy mire vadászunk, nagyon nehéz megváltoztatni a döntésünket. Talán, még a többiek se képesek rá igazán. Én viszont tudom, hogy képes vagyok megtenni. De most úgy érzem, képtelen vagyok lemondani a medve véréről. Miután megöltem, szükségem lesz rá, hogy lenyugtasson a testemben szétáradó melegsége. Mert ha nem, akkor egyáltalán nem biztos, hogy nem önti el az agyam a vörös köd. Ha pedig ez bekövetkezik, akkor csak egy vérszomjas ragadozó leszek néhány percig, bármilyen értelmes gondolkodás képessége nélkül. Nincs más megoldás, meg kell állnom, inni a medvéből, mert nem akarok arra eszmélni, hogy az apám életének megmentője helyett, a gyilkosa lettem. Ez pedig azt jelenti, hogy Charlie látni fogja, hogy mit teszek. Nem akarok fájdalmat okozni neki, de most egyszerűen nincs más lehetőség. Inkább egy kis lelki fájdalom, mint a halál. Meg egyébként is, Edward is mondta sokszor, hogy apám a tudatalattijában már valószínűleg tisztában van vele, mi vagyok, csak saját magának sem meri bevallani. Hát ezek után majd nem lesz több mellébeszélés. Különben is, ő az apám, a medve meg csak zsákmány. Mint az íjról kilőtt nyílvessző, úgy ugrottam elő a fák közül. A fenébe, még az egésznek a tetejében a nap is kisütött, rajtam meg a cipőn és az indigókék miniruhán kívül nincs más ruhadarab. Nem baj, Billy már látott a napon bennünket. Legalább nem fog rám lőni, mert a csillogásból rájön, hogy mi repül át a levegőn. Így Charlie lelkét sem kell még azzal is megterhelni, hogy golyóálló is vagyok. Egyetlen szemvillanás alatt három ugrásból megtettem a majdnem fél kilométert, ami elválasztott tőlük. A medve éppen apámra emelte hatalmas mancsát. Ezt nem kellett volna, elöntött a düh, ölni akartam, megvédeni őt, az egyik embert, aki nélkül nem léteznék. A számat elöntötte a méreg, már a gyilkolás vágya dolgozott bennem. Dühösebb voltam, ha ez egyáltalán lehetséges, mint amikor a Volturival néztünk farkasszemet a mezőn, a hegyek közt. Nem kellett volna pont apámra támadnia. Ha Billyre emeli először a mancsát, akkor is leterítettem volna, de így apámnak lett halálközeli élménye. Tudtam abból az időből, amikor James támadt rám, hogy ez örökre beleég az ember emlékezetébe, máig előttem van az arca, ahogy közelít felém. Vagy amikor a giminél Edward mentette meg az életem, és a két autó között a gyönyörű szemeivel rám nézett. Most szegény apám járt ugyanígy. Örökre beleég az agyába, ahogy vicsorító, méreggel teli pofával, a levegőben repülve, a saját százhatvanöt centi magas, „gyenge” lánya leterít egy kétszer akkora, és legalább tízszer nehezebb állatot, mintha az csak egy játék mackó lenne. Ezután nem lesz mellébeszélés, mindent meg fog tudni. Abban a pillanatban értem el a medvét, amikor az éppen lecsapni készült apám feje irányába, egyetlen végzetes mozdulattal. Ez volt az utolsó tudatos cselekedete az életben. A megérkezésem pillanatában egyetlen, csuklóból indított csapással ripityára zúztam a felemelt karban a csontokat. A súlyom nem volt nagy, de a sebességem olyan szátötven kilométer per óra körül lehetett. Ezért aztán, mint egy ágyúgolyó terítettem le a földre. A következő mozdulatommal szétroncsoltam a hatalmas állat másik karját is. Majd kevesebb, mint egy percen belül az összes vérét kiszívtam, a legkisebb irgalom érzése nélkül, a vére melegsége átjárta minden porcikámat, ami gyorsan lenyugtatott. Mióta vámpír voltam, ilyen gyorsan még soha nem öltem, de jólesett az erőm ilyen hatalmát érezni. Már rég végeztem, mire Charlie felocsúdott a történtekből. Szerintem sokkos állapotban volt, csak azt nem tudtam eldönteni, hogy miattam, a medve miatt, vagy mindkettő miatt. Bár a legutóbbira volt a legnagyobb esély.

Hosszú perceken át csak bámult maga elé. Nem piszkáltam, mert hallottam, ahogy a szívdobogása lassan megnyugszik. Csendben állva néztem az arcát és magamban próbáltam elemezni, mi járhat a fejében. Először a dühöt ismertem fel, majd a meghökkenést, utána a hitetlenséget, végül a csodálkozást. Tudtam, hogy a történteket elemzi magában, mindazzal kiegészítve, amit eddig megtudott.
Billy tudott megszólalni elsőként:
– Köszönöm Bella – mondta csendesen – sok mindenre gondoltam abban a néhány másodpercben, ami a lövésemtől a te érkezésedig eltelt, de azt az életben nem gondoltam volna, hogy te leszel a megmentőnk.
Mialatt Billy ezt mondta nekem, apám odament a medvéhez. Óvatosan megbökdöste a lábával, majd megnézte, és láttam, hogy látja az állat két hatalmas karján, hogy azokban egyetlen ép csont sincs. Lehajolt és megnézte az állat nyakát. Láttam a döbbenetet az arcán, amikor rájött, hogy a medvének nincs kitörve a nyaka. Szerintem arra számított, hogy ahogy a medve hátrazuhant, biztos kitörte a nyakát. Majd a felismerést és az elfojtott rémületet, amikor felfedezte a harapásnyomot az állat nyakán és azt, hogy hiába nyomkodja a sebet, abból egy csepp nem sok, annyi vér se jön, sőt, sehol sincs egy csepp vér sem. Holott az állat mindkét karját átszúrta a törött csont, és egy ekkora állatban legalább tíz liter vér kering, míg él. Leroskadt a földre, egyenesen beleült a vízbe, onnan nézett végig rajtam és láttam rajta, hogy letaglózza a látványom. Ahogyan vakítóan szikrázva ragyogott a bőröm a napsütésben, amint kihúzva magamat, jóllakottan, egy ragadozó felsőbbrendűségével állok az áldozatom felett úgy, hogy még csak egy gyűrődés sincs a ruhámon. Úgy álltam ott, mintha egy party közepén lennék, ráadásul, már megint tűsarkúban voltam, ami az amúgy is kecses mozgásomat és tartásomat, ha lehet, még jobban kiemelte. Felnyögött.
– Mi vagy te? – kérdezte fahangon, olyan nézéssel a szemében, mintha most látott volna életében először, ami igaz is volt, bizonyos értelemben.
– Te mit gondolsz? – kérdeztem vissza.
– Nem tudom.
– De tudod, apa, csak nem mered kimondani. Sőt, továbbmegyek, már jó ideje sejted, csak nem mered bevallani saját magadnak sem. – Lehajoltam hozzá, és finoman megráztam a karjainál fogva.
– A bőröd, mi történt vele? – nézett rá, a csillogó karjaimra. Máris védekező üzemmódra kapcsolt az agya, elkezdte másra terelni a figyelmét a legfontosabb kérdésről.
– Nem tűnt fel, hogy amióta Renesmee megszületett, nem láttál napsütésben?
– Nem. Tényleg?
– Igen, apa, mert Nessie születése után változtam át, ahogy utána az első találkozásunkkor meg is állapítottad: „egy lettem közülük”, gyakorlatilag nem éltem túl a szülést. Jacob és Edward pumpálták a szívemet addig, míg a méreg el nem kezdte átalakítani a testem, hogy azután magától végbemenjenek a dolgok. Nélkülük már nem léteznék, már a forksi temetőben oszlana a testem. Edward öngyilkos lett volna valószínűleg, Jacob pedig bánatában farkasként bolyongana valahol az erdőben.
– Miféle átváltozásról, és méregről beszélsz?
– Nem mondom meg. Mit gondolsz, apa, azok után, amit ma láttál, minek gondolsz engem?
– Milyen átváltozás, ez valamilyen kozmetikai trükk?
– Ne beszélj mellé, kérlek! Mond ki! Mire gondolsz, hogy mi vagyok, én?! – kérdeztem szinte kiabálva, már nem bírtam tovább ezt a struccpolitikát, és mellébeszélést.
– Olyan valószerűtlen, de csak egyvalami jut eszembe, áh!… ilyen nincs, meg különben is a nap – rázta a fejét a hitetlenségtől, és tudtam, hogy jó nyomon jár a nappal, a buta filmekben megjelenő vámpírok elpusztíthatóságára gondolt.
– Apa, egy éve még azt mondtad volna, hogy elmegyógyintézeti kezelésre szorul, aki azt állítja, hogy léteznek farkasemberek. Láttad Jacobot. Tudod, mi ő. Mellesleg a napfényes sztori csak hollywoodi fogás, a valóságban semmi baj sincs vele. Akkor szerinted én mi vagyok?
Magába fordultan töprengeni kezdett, hogy más megoldást találjon a kézenfekvőn kívül, majd láttam, hogy többször nyitja a száját azért, hogy kimondja a gondolatát, míg vagy az ötödik nekifutásra sikerült magából kipréselnie a kegyetlen igazságot jelentő szót.
– Vámpír? – félve mondta ki. Félve attól, hogy igaza van és félve attól is, hogy butaságot mond.
– Végre kimondtad! Igen, vámpír vagyok. Egy szörnyeteg. A tökéletes gyilkos. Az evolúció csúcsragadozója. De nézz rám! Látsz engem? Látod a lányodat a külsőm mögött? Tudod, hogy itt vagyok. Számodra nincs jelentősége a változásnak, én örökre a lányod maradok, ezt semmi nem tudja megváltoztatni. Ugyanúgy, ahogy a külsőm se fog soha megváltozni már. Még egy dolgot kell megtudnod, aztán nincs több új információ mára, hacsak te nem kezdesz kérdezősködni: – én örökre tizenkilenc éves maradok.
– Ezt úgy érted, hogy egy ideig nem öregszel? – láttam rajta, hogy még védekezik az agya a tények ellen, arra gondol, hogy majd valamikor emberi időléptéken belül úgyis véget ér a létezésem, nem tudta még befogadni a természetfeletti részemet, de ki kellett ábrándítanom, bármennyire nem akartam neki fájdalmat, vagy csalódást okozni, jobb volt ezen túl lenni. Sokkal keményebb dolgokkal is megbirkózott már élete során, ezt is fel fogja tudni dolgozni. Elég a mellébeszélésből, ameddig bírja, elmondok neki mindent, amit csak lehet.
– Nem, apa, úgy értettem, hogy örökre, az örökkévalóságig így fogok kinézni. Edward százhat éves, Carlisle a háromszázhatvanötödiket tapossa, Esme száztizenkettő, Jasper a polgárháború idején változott át, Rosalie harmincháromban, Alice pedig kilencszázhúszban, de tudok több ezer éves vámpírok létezéséről is. Mi halhatatlanok vagyunk.
Láttam a döbbenetet, és kicsivel később újra a dühöt az arcán, aztán lassan újra lenyugodott, beletörődő arcot vágott. Ismertem az apámat, de nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan feldolgozza az eseményeket. Bár, ha jobban belegondolok, én is ilyen voltam emberként. Mikor megtudtam, hogy Edward vámpír, az idegesség, és a bizonytalanság csak addig tartott, amíg eldöntöttem, hogy bármi is legyen ő, vele akarok lenni, aztán már minden olyan könnyű lett. Ezt a tulajdonságot biztosan Charlie-tól örököltem. Ez ügyben is jobb volt vámpírnak lenni, a mostani agyam nem vívódott semmin. Egyszerűen az emberi felfogóképességnél milliószor gyorsabban, a pillanat töredéke alatt hoztam meg a döntéseimet.
– Emlékszel még, amikor Edward elhagyott. Akkor ettől az élettől akart megkímélni. De én majdnem belehaltam a bánatba.
– Hogy is felejthetném el, olyan voltál, mint egy élőhalott.
– Nem apa, élőhalott most vagyok, de hidd el, most boldog vagyok, és semmit nem bánok abból, ami velem történt – nevettem rá az igazi, csengő és zengzetekben gazdag vámpírhangomon, amit eddig gondosan titkoltam előtte.
– Bella, mi történt a hangoddal?
– Mióta átváltoztam, ilyen a hangom, csak megtanultam megváltoztatni, hogy te és anya ne ijedjetek meg.
– Hát, a hangod minden, csak nem ijesztő.
– Amikor Edwardék visszajöttek, előtte eltűntem három napra, amiért aztán szobafogságra ítéltél, emlékszel?
– Persze. De most, hogy jön ez ide?
– Mindjárt megtudod. Akkor azért tűntem el, mert Alice meglátogatott otthon. De nem hozzám jött, hanem téged vigasztalni, az én „halálom” miatt.
– Miről beszélsz, már akkor… – gyorsan folytattam, hogy beléfojtsam a meginduló téves gondolatokat, már nem akartam többé, hogy tévútra vezesse saját magát úgy, ahogy eddig hagytuk neki.
– Alice-nek volt egy látomása arról, hogy La Pushnál leugrom a szikláról, de azt már nem látta, láthatta – Billyre sandítottam, és láttam egy halvány mosolyt átsuhanni az arcán, Alice képességének hiányossága miatt –, hogy nekem semmi bajom se lett. Ez Edward tudomására jutott, és egy félreértés miatt öngyilkos akart lenni. Apa, nemcsak én nem tudok létezni Edward nélkül, hanem ő sem nélkülem. Meg akarta öletni magát, mert nem tudott tovább létezni úgy, hogy én már nem élek. Ami, hogy is mondjam, a mi esetünkben nem egyszerű dolog. Ezért elment Olaszországba, hogy az ottani vámpíroktól kikövetelje a saját halálát. Alice tudta, hogy csak és kizárólag a személyes jelenlétem az, ami meggyőzi Edwardot, hogy élek. Akkor éjjel mi átrepültük Alice-szel a fél világot, és másnap az utolsó pillanatban megmentettem Edwardot az öngyilkosságtól. Ezek után elkerülhetetlen volt, hogy ne találkozzak az ottani vámpírokkal. Ott tudtam meg tőlük, hogy két lehetőségem maradt: vagy előbb-utóbb én is vámpír leszek, vagy megölnek, ugyanis a vámpírok létezéséről nyíltan egy halandó sem tudhat. Csak én kaptam egy kis haladékot, mert tudtam tartani a számat, és meggyőztem őket, hogy jobb lesz mindenkinek, ha a saját terveim szerint intézem az eltűnésemet, és a „halálomat”. – Ezzel azt akartam a tudtára adni, hogy Edward ugyanolyan végzetesen szeret engem, mint én őt. Így, ha még Charlie most azonnal nem is, de idővel felfogja, hogy jó helyen vagyok, és boldogan „élek”.
– Szegény lányom, mire kényszerítettek azok a mocskok!
– Ne bánkódj apa, és ne húzd fel magad, én már akkor készen álltam az átalakulásra, sőt, vágytam rá, amikor Phoenixbe mentem, tudod, amikor olyan aljas módon faképnél hagytalak.
– Miért, akkor sem mondtál igazat? – kérdezte vádlón.
– Ha már a nagy vallomásoknál tartunk, nem. Akkor egy másik vámpír üldözött, mert meglátta, hogy Edward szerelmes belém, és a Cullen család meg akart védeni. Azzal, hogy elmentem, téged védtelek, ugyanis a vámpír kívül hallgatózott, miközben én itt hagytalak. Ezzel magunk után csaltuk. Utána ő csalt engem csapdába Phoenixben, anya hangjával a tengerparti videofelvételről. Akkor én nem a szálloda lépcsőjén zúztam össze magam, hanem azzal az idegen vámpírral harcoltam, a régi balett stúdióban. A Cullenek mentettek meg, ugyanis az a vámpír megharapott, de Edward kiszívta a mérget, amit akkor én nagyon bántam. De később megbocsátottam nekik, mert ha akkor nem mentenek meg, akkor soha nem eshettem volna teherbe Renesmee-vel. A balett stúdió is azért égett le, mert Alice, Emmett és Jasper ott pusztították el a másik vámpírt, és el kellett tüntetni a nyomokat. Miközben Carlisle és Edward az életemet mentették, az alatt Esme és Rosalie titokban rád vigyáztak, én már valójában akkor közéjük tartoztam, engem már akkor maguk közé fogadtak, és úgy vigyáztak ránk, ahogy senki sem lett volna képes. A szállodában is Alice és Emmett gyártott hamis nyomokat. Emlékszel még a sebhelyre a csuklómon, amit akkor szereztem? Ez az egy dolog, ami a régi sérüléseimből megmaradt, egy másik vámpír nyoma. Ha jól figyelsz, a bőröm csillogása más ott, ahol a sebhely van. Ez az egyetlen hiba rajtam. Apa, egyetlen dologtól félek csak, semmi mástól. Válaszolj légy szíves, de őszintén! A lányodnak tartasz még, vagy már csak egy idegen, ismeretlen, földöntúli lény vagyok a számodra?
– Aha! Bella, te mindig a lányom maradsz, akármivé is alakultál. Még ha nem az én lányom lennél, ma akkor is örök hálára köteleztél azzal, amit tettél. Anyádnak mit mondunk? – reflexből jött nála a kérdés.
– Pfűűű… hát egyelőre, semmit. Nessie ugyanúgy halhatatlan, mint mi. Csak úgy néz ki, hét éves korára fog felnőtté válni testileg, utána ő sem öregszik tovább. Majd akkor kitalálunk valamit anyának. Az én világom nem neki való. Azt ugye tudod, hogy innen hamarosan költöznünk kell. Az embereknek kezd feltűnni Carlisle változatlansága, legalább tíz évvel fiatalabbnak látszik az igazolványában szereplő életkoránál. – Még valami mellékeset szerettem volna elmondani neki, hogy ez se terhelje tovább a lelkemet – Apu, még valami, az a Barabus, tudod?
– Igen, mi van vele?
– Az, az én kocsim.
– Na, ne! Az a leggyorsabb autó a földön, te meg olyan ügyet… – gyorsan félbeharapta a szót, ahogy bevillant neki az, ahogy elintéztem a medvét.
– Na és! Én meg jelen pillanatban a leggyorsabb, és legerősebb vámpír vagyok a földön.
– Tényleg, a medvével mi történt?
– Semmi, szétzúztam a két karját, aztán lefogtam, és kiszívtam a vérét, az utolsó cseppig.
– „Lefogtál”, egy medvét? Mégis, mennyire vagy erős?
– Arra nincs emberi szó, úgyhogy inkább megmutatom.
Azzal odamentem ahhoz a sziklához, ami eltakarta előlük a medvét, majd minden erőlködés nélkül, mintha csak tészta lenne, kimarkoltam egy darabot az oldalából. Miután odavittem az apám elé, egyetlen mozdulattal porrá zúztam a szikladarabot a kezemben.
– Mondd, hogy ez csak valami illúzió!
– Nem, apa, ez a valóság. A puszta kezemmel képes lennék megállítani egy száguldó vonatot. Több mint százhatvan kilométer per órával tudok futni úgy, hogy nem fáradok el. Ha ti innen most elindultok hazafelé, mire hazaész, én megfőznék neked, ha nem lenne ott Sue, hogy megtegye helyettem.
– Tényleg, és mit eszel?
– Kizárólag vért. De azt sem kell minden nap. Igazándiból az ember lenne a fő fogás az étlapon, de mi „vegetáriánus” vámpírok vagyunk. Csak állatokat ölünk, embert soha. Ettől sárga a szemünk, ha emberek vérét innánk, akkor vörös lenne. Ha véletlenül, bár erre a környékre nem jön egyetlen emberre vadászó vámpír sem a Quileute-ok miatt, találkoznál egy vörös szeművel közülünk, azonnal mondd meg neki, hogy Bella Cullen apja vagy. Elmenekülni úgysincs esélyed, de a nevem említése talán megvéd. – Azt már nem mertem hozzátenni, hogyha egyáltalán lenne ideje bármit is mondani, mert mitagadás, annak ellenére, hogy az apám, a vérének az illata felébresztette bennem a vérszomjas szörnyeteget.
– Ezt hogy érted?
– Ez egy hosszú történet, de hidd el, a nevünknek súlya van, és kétszer is meggondolja bármelyik vadász, hogy ujjat húzzon velünk.
– Szoktál enni valami, „emberit” is?
– Apa, az már nem nekem való, bár éppenséggel képes lennék rá. Nem „halnék” bele – kuncogtam hangosan. – Én például a steakedben megérzem annak az embernek az ízét, aki arra a fűre lépett a tehén előtt, amit lelegelt, mielőtt levágták volna. Nekem már olyanok az emberi ételek, mintha neked homokot kéne enni – az öklendezős részt nem taglaltam neki, úgy éreztem, nem kell mindent feltétlenül elmondanom neki a sajátosságainkról – Mielőtt megkérdezed: nem iszom, nem alszom, toalettre se kell mennem. Még levegőre sincs szükségem valójában, csak a szaglás, és a beszéd miatt lélegzünk. Ha én itt most lefekszem mozdulatlanul, simán halottnak nyilvánítana bármelyik orvos.
– Dehogy, a szíved dobogása elárulja, hogy élsz. – Rendőrként, a beleivódott ismeretek miatt, automatikusan megkereste azt az életjelet, amit az előbb nem soroltam fel neki.
– Figyelj, apa – fogtam meg a kezét, összerándult az érintésemtől, rendőr volt, fogott már sajnos elég hullát ahhoz, hogy a fejében ne tudja leállítani a gondolatot, mire hasonlít az érintésem, – hallgasd meg, hogy dobog-e a szívem! – Ekkor még reménykedve odahajolt a mellkasomhoz, majd döbbenten eltávolodott tőlem. – Én mondtam, hogy élőhalott vagyok. Az én szívem mindörökre megállt a tizenkilencedik születésnapom reggelén, amikor befejeződött az átalakulásom. Carlisle fogalmazta meg a legjobban az állapotunkat: – „Örökre meg vagyunk fagyva, kikristályosodva az időben, csak éppen tudunk mozogni és gondolkozni.”
– Milyen érzés volt átalakulni? – Feltámadt benne a kíváncsiság, ha tudná… hogy mennyire hasonlítanak Carlisle-al egymásra, ebből a szempontból.
– A pokol összes gyötrelme ezerszeresen megszorozva. Képzeld el, hogy meg vagy bénulva, és máglyára dobnak. Ez a tűz éget, csak nem kívülről, hanem belülről, két-három napon keresztül. A vámpírméreg sejtről sejtre alakítja át a testet, miközben a kíntól gondolkodni sem vagy képes, aztán egy utolsó szívdobbanással vége szakad az egésznek.
– Szegénykém.
– Apa, ne emészd magad a sorsom miatt! Nekem megérte, egész életemben nem voltam ilyen jól, és még soha nem voltam ilyen boldog. Gondolj csak bele a pozitív oldalába: soha többé nem kell vigyáznod rám, hiszen én már nem tudom többé összetörni se magam. Katasztrófa Bella nincs többé! – mosolyogtam rá tiszta szívemből.
– Hát ez jó. Valami mérget emlegettél, ami átalakított, most te is „mérges” vagy?
– Igen.
– Ha megharapnál, átváltoznék én is?
– Igen, de nem haraplak meg, nincs az a hatalom a földön, ami erre rávehetne, kivéve talán, ha a halálos ágyadon fekve, tiszta fejjel könyörögnél érte, hogy tegyem meg. Talán akkor.
– Csak kíváncsiságból kérdeztem.
– Reméltem is! – mosolyogtam rá
– Bella, mindig szépnek láttalak, hiszen a lányom vagy, de most: egyszerűen gyönyörű vagy. – Kimeredt szemekkel nézett rám, ahogy csillogtam a napsütésben, és mosolyogtam rá.
– Köszönöm, apu!
– Bella, te nem szörnyeteg vagy, hanem egy angyal. – jelentette ki, miközben megfogta a jéghideg kezemet.
– A pokol angyala – mondtam neki fanyarul, miközben a grizzly teteme felé intettem.
– Billy, valahogy elment a kedvem a horgászástól. A lányom egy vámpír. Mit szólsz te ehhez? A tetemmel mi lesz?
– Ezt majd egy kicsit később megbeszéljük. Menjünk haza, a dögevők majd elintézik, amit kell – válaszolt neki, Billy.
Elindultunk a folyótól mindhárman, Charlie-ék autója felé. Néhány száz méter megtétele után azonban elköszöntem tőlük, majd futásnak eredtem, látszólag hazafelé, de valójában egy kis kerülővel visszatértem a tetemhez. Odamentem a medvéhez, egyetlen mozdulattal eltörtem a nyakát, majd a torkának azt a részét, ahol megharaptam, egy kézzel kitéptem és eldobtam, hogy ne legyen nyoma a harapásomnak. Nem akartam, hogy Charlie lássa, milyen az, amikor a vámpír énem kerül előtérbe az emberi oldalam helyett. Féltem tőle, hogy megrettenne attól, ha látná a szörnyet amivé valójában változtam. Homályosan dereng az emberi emlékeimből, hogy volt néhány olyan pillanat, amikor még én is megijedtem Edwardtól. Amikor valami miatt elkezdett a közelemben igazán vámpírként viselkedni, mert emberi aggyal egyszerűen nem lehet felfogni ezt a fajta gondolkodást, ami a vámpírlét velejárója. Valószínűleg halálra rémülne a jéghideg logikától, amivel ilyenkor gondolkodunk és cselekszünk. Az ilyen, és ehhez hasonló kis trükkök miatt nem jöttek rá soha a vadőrök, hogy mi pusztíthatta el ezeket a csúcsragadozókat. A lábánál fogva felkaptam a medvét a hátamra, és bevittem a sűrűbe, hogy ne legyen annyira szem előtt.
Otthon Edwardék persze már tudták Alice-től, hogy mi történt fent a hegyen. Legalábbis nagy vonalakban.
– Charlie hogy fogadta? – kérdezte tőlem Edward, amikor beléptem az ajtón, eközben láttam rajta, hogy fürkészi az arcomat, nekem vajon milyen lelki sokkot okoztak az események.
– Jobban, mint vártam volna – fújtam egy nagyot, hiszen túl voltam létezésem egyik legnagyobb próbatételén, és ez, megkönnyebbüléssel töltött el.
– Muszáj volt lelepleződnöd? – kérdezte Jacob, hallottam a hangján, hogy neheztel rám, mert szerette Charlie-t, és nem szerette volna, ha rosszul érzi magát.
– Nem volt egyszerűen más lehetőségem. Így is majdnem elkéstem. Ha nem mentem volna vadászni, mostanra mind a ketten halottak lennének. – Az elmém egy részéből előtört a fájdalom, amit a medve letámadása előtt is éreztem.
– Miért, ki volt még ott?
Gondolnom kellett volna rá. Mivel Billyben is ott voltak a farkas gének, Alice őt sem látta soha, miként Jacobot sem. Annak idején ez a hiányosság majdnem a halálba kergette Edwardot.
– Az apád, Jake. Ő nem okozott gondot, pontosan tudta mi történik, amikor meglátta a szikrázó csillogást a levegőben.
– Sütött a nap? – kérdezte Edward meghökkenve, mintha a lelepleződés önmagában nem lenne elég.
– Igen, pont akkor sütött ki, amikor kiugrottam a rejtekhelyemről, ahonnan addig figyeltem az eseményeket.
– Charlie mennyit tud?
– Most már mindent, gyakorlatilag.
– Ideje lelépnünk.
– Tudom drágám, de nem lehetne még húzni egy kicsit?
– Mire gondolsz?
– Dél-Amerika. Két hét, és itt lesznek Nessie iratai. Elmennénk, de csak néhány hónapra. Az alatt, az emberek is felejtenének egy kicsit Carlisle kinézetéből. Utána még két-három évig kihúzhatnánk itt.
– Bella szívem, megmagyaráznád, hogy miért húzzuk annyi ideig a költözést?
– Azért, mert itt van Charlie, és végre bujkálás, magyarázkodás és hazudozás nélkül tudnék újra a társaságában lenni. Ezen kívül Jacobnak sem lesz egyszerű elköltözni a falkától. Ez egy jó próba lenne neki is, hogy mennyire tud távol lenni tőlük. Végül pedig Nessie, ha most költözünk új helyre, rejtve kéne őt tartanunk a növekedése miatt, és amilyen kis felfedező, nincs szívem a négy fal közé zárni. Itt viszont pontosan tudjuk, hogy meddig merészkedhetünk anélkül, hogy valaki meglátná őt. Néhány év, talán négy, azután már nem fog olyan sokat változni. Utána felveheti a mi életvitelünket, benne pont az a veszélyes jelenleg, ami belőlünk örökre eltűnt. Ő túl gyorsan változik.
– Bella?
– Igen?
– Valami megütötte a fülem.
– Éspedig?
– Te bánod, hogy átváltoztattalak.
– Ezt meg honnan veszed? – még mindig nem bírt leszállni a témáról. Kénytelen leszek komolyan elbeszélgetni vele, erről a lelki üdvöm és mennyország vagy pokol kérdéskörről. Erősen bántja a lelkem, hogy ő még mindig rágja magát azon, hogy helyes volt-e megmérgeznie.
– Az előbb. Amit mondtál.
– Mit mondtam én?
– Olyan bánatos volt a hangod, amikor azt mondtad, hogy belőlünk örökre eltűnt a változás.
– Edward! Ne bosszants! Miért marcangolod még mindig magad, ne haragudj, de ez már mazochizmus. Készülj! Megmutatom.
Ezzel elkezdtem koncentrálni, hogy Edward beleláthasson a fejembe. Tudtam, hogy nincs más mód arra, hogy meggyőzzem. Arra gondoltam, miután éreztem, hogy már beleláthat a gondolataimba, hogy Nessie egy nagy házban bolyong. Minden egyes szoba után egyre nagyobb lesz és közben egyre szomorúbb, majd amikor már felnőttnek látom, kiégett, kifejezéstelen tekintettel lép ki az utolsó ajtón, a szabadba. Odakint pedig nem tud mit kezdeni a világgal, ugyanis teljesen elszakadt attól, ami kint történik.
– Ezért volt szomorúság a hangomban, te buta – mosolyogtam rá.
– Bella, ez… ez hihetetlen. Talán pontosan ez történne. Ez tényleg nem élet. Igazad van. Próbáljuk meg. Beszéljünk a többiekkel. Én is szeretek itt lenni.
– Edward! Köszönöm, hogy azzá tettél, ami most vagyok. Köszönöm neked, hogy örökre, az idők végezetéig együtt lehetek veled, ha te is úgy akarod! Sohasem bánom meg, amit tettél velem. Ezen soha többé ne is kezdj el gondolkozni, megtiltom! Érted?
– Igen, drága szerelmem. Köszönöm, hogy vagy nekem. Bella, azt meg én tiltom meg neked, hogy még egyszer valaha is arra gondolj, hogy én nem akarok veled lenni – elkezdett féloldalasan, fanyar arckifejezéssel mosolyogni. – Ha megunsz, kérlek, inkább ölj meg, mint hogy elhagyj, mert én nélküled nem akarok létezni!
Válasz helyett megcsókoltam, hosszan, édesen… szerelmesen. Ez többet mondott minden szónál. Átszaladtunk a Cullen házba. Elmondtam ott is, mi történt a hegyen. Emmett megállított, amikor a medvével való „küzdelem” végére értem.
– Bella, ne viccelj! Egy három méter magas grizzlyvel, még én is elbirkózom vagy tíz percig, mire legyűröm.
– Na és? Újszülött vagyok, nem? Esküszöm, nem volt több egy percnél – kacsintottam rá incselkedve.
– Annyira, azért már te sem vagy újszülött – szólt közbe, Carlisle.
– Olyan könnyű volt. Lehet, hogy le volt gyengülve a tél után.
– Bella! Pont ezért szeretek ilyenkor vadászni rájuk. A legyengülés ellenére sokkal ingerlékenyebbek és erőteljesebbek, mert éhesek.
– Biztos azért volt, mert az apámat védtem.
Ettől a magyarázattól hirtelen mindenki leszállt a témáról.
Carlisle aggódott ugyan egy kicsit Charlie tudása miatt, de nem azért, mert ő beszélt volna, hanem amiatt, hogy egy idegen vámpír esetleg elárulja őt a Volturinak, bár erre kicsi volt az esély. Másrészről örült neki, hogy Charlie előtt nem kell többé titkolóznia. A kórház és a rendőrség napi kapcsolatában ők ketten elég sűrűn találkoztak. Főleg, mióta hozzámentem Edwardhoz. Már azokat a rendőrséggel összefüggő ügyeket is Carlisle-nak kellett intézni, amit addig mindig valaki más oldott meg. Úgy voltak vele a kórházban, hogy a rokoni viszony miatt biztosan rugalmasabban mennek a dolgok, és ez igaz is volt. Csak Carlisle-nak volt nehéz Charlie előtt alakoskodni. Ez a gond viszont most örökre megoldódott.