Mottó:

"A szerelmet nem lehet papírra vetni, mert a papírt le lehet törölni. Nem lehet kőbe vésni sem, mert a követ össze lehet törni. De be lehet égetni a szívbe, és ottmarad, mindörökre."

Csak annyit fűznék hozzá, hogy ez mind igaz, de azért rengeteg szép történetet lehet kerekíteni róla.

2014. március 4., kedd

24. fejezet

Azt hiszem egy év némaság után éppen időszerű ez a bejegyzés...

Új Alice
 Néhány órával később, sötétedéskor Edward visszavitte őket Seattle-be, de nyugodtak lehettünk az irányban, hogy nem fognak minket elárulni. Nem lettek olyan barátaink, mint a Quileute-ok, vagy mint Angie, de jó ismerősként, és talán szükség esetén menedékadóként tarthattuk őket számon. Míg Edward távol volt, Alice lecsapott rám.
– Bella, sürgősen beszélnünk kell, míg Edward nincs a közelben!
– Mi baj van, Alice?
– Semmi, és nem is lesz, nyugi! De a minap, amikor kiderült, hogy téged nem lehet elpusztítani, lett egy látomásom, amiről Edwardnak lehet, hogy még nem kéne tudnia.
– Mit láttál, kedvenc nővérkém?
– Magamat, amint kipróbálom, hogy tényleg tűzálló lettem-e!
– Micsoda?
– Jól hallottad. Nem tudom hogyan és miként, de valahogyan átadod nekem a képességet, amit az emberi-vámpír részedből hoztál magaddal.
– Alice, semmi ilyenre nem gondoltam eddig.
– Pedig láttam. Először halványan, mint egy sejtést, amikor a gyertya kiégette belőled James nyomát, utána pedig teljes bizonyossággal, amikor Rosalie kergetett. Ezért tudott elkapni.
– Alice, ez szerintem egy önbeteljesítő látomás lesz, mert semmit se terveltem ki.
– De akkor is tudom, hogy megtörténik.
– De hogyan?
– Szerintem meg fogsz harapni. Azért tesszük, hogy megtudjuk biztonságos-e a dolog.
– Ezt most honnan szeded?
– Nagyon furcsa, de ahogy elkezdtünk beszélni róla, folyamatosan látomásom van róla, és folyamatában látom a dolgokat megvilágosodni.
– Bolond vagy Alice! Erre semmi szükség.
– Miért?
– Mert nincs rá okunk, hogy megtegyük. Semmi értelme.
– De van, Bella. Már ezt is látom.
– Akkor áruld el nekem, mert el se bírom képzelni, hogy miért lenne rá szükség, hogy fájdalmat okozzak neked. Emlékszem, amikor Bree megharapta Jaspert, láttam a fájdalmat kiülni az arcára. Az én mérgem, mivel más, mint bárkié, szerintem gyötrelmes kínokat okozna neked.
– Ez teljesen igaz Bella, de vállalom érted, és Edwardért. Többel tartozunk nektek máris, mint amit egy örökkévalóság alatt le lehetne törleszteni.
– Neked teljesen elment az eszed, Alice! Miért tartozna bárki is nekem, én tartozom nektek azért, hogy közétek tartozhatom, hogy nem öltetek meg az első napon, amikor itt jártam. Nekem adtátok az örökkévalóságot Edwarddal. Én vagyok az adósotok örökre.
– Bella, pont ez az ok! Neked biztosan örökkévalóság, de Edwardot el lehet pusztítani. Ugyanúgy, mint bármelyikünket.
Hirtelen nem értettem az érzést, amit a mellkasomban éreztem, hiszen már nem volt szívem, ami fájdalmat érezhetne, de rájöttem, hogy az érzés, ami megtalált, pontosan az, mint amikor Edward elhagyott. Egy hatalmas lyukat éreztem a szívem helyén. Elveszíthetem Edwardot végleg. A legrosszabb pedig rögtön ezután jött. Nem tudok véget vetni a létezésemnek, hogy ne kelljen nélküle szenvednem minden egyes másodpercben, míg csak létezem. Egyetlen ezredmásodperc alatt összeállt a kép. Önző cselekedet, az tény, de a lyuk, ami újra ott volt a mellkasomban és emésztette a józan gondolkodási képességemet, cselekvésre ösztökélt. Meg kell őt harapnom, hogy a mérgem átalakítsa a testét olyanná, mint én vagyok. Hogy ne égethesse meg a tűz, hogy ne tudjon semmilyen ismert módon elpusztulni.
De mi van, ha megöli a mérgem, mert ez is egy eshetőség? Nem, mivel Alice látja, hogy nem öli meg a mérgem, de biztosra kell mennem. Jól gondoltam, Alice látomása önbeteljesítő, de Edward elvesztésének a lehetősége szinte az eszemet vette. Képtelenné váltam arra, a legjobb meggyőződésem ellenére, hogy ellent mondjak neki és lebeszéljem erről a dologról.
– Gyerünk Alice! Mielőtt Edward hazaér. Képtelen vagyok ilyen gondolatokkal a szemeibe nézni. De hova menjünk?
– New Hampshire-ben van egy házunk, ugyanúgy az erdőben áll, mint ez. Az alkalmas helyszín lesz. Repüljünk Bostonba. Ott lopok egy kocsit és irány New Hampshire.
– Miért nem bérelünk? – a törvénytisztelet, amire neveltek, nem veszett ki belőlem.
– Mert Edward két perc alatt lenyomozná.
Gyorsan előkerítettük Nessie-t, hogy csendben a többiek hallótávolságán kívül megkérjük.
– Nessie! Dobj össze egy repülési tervet Bostonba!
– Jó, de minek?
– Az nem fontos, csak apád előtt maradjon titokban.
– Mire készültök? – ahogy visszakérdezett, szíven ütött az arcára ülő csibészes, féloldalas mosoly. Az apja lánya, mintha Edward mosolygott volna rám.
– Majd elmondom, mikor visszaértünk.
Bő fél órával később, már Port Angeles felé száguldottunk kettesben Alice-szel. Nessie majd lenyugtatja Edwardot, ráadásul a fejében se tud turkálni, ha Nessie nem akarja. Alice vészhelyzet esetére elhozta az egyik tartalék telefont a házból, aminek csak Nessie tudta a számát. Így Edward semmiképpen se tud minket utolérni. Aljas dolog volt, amit Edwarddal tettünk, de nem tudtam jobbat kitalálni, ilyen rövid idő alatt.
Már majdnem leszálltunk, amikor Nessie hívott minket egy nyilvános fülkéből.
– Ne tudjátok meg! Őrjöng. Persze senki sem tud semmit. Velem is próbálkozik folyamatosan, de nem mondok neki semmit, a fejemből meg egyszerűen kizártam. Arra szerintem rá fog jönni, hogy Bostonba mentetek, de tovább biztos nem fog tudni követni. Majd később ugyanígy hívlak titeket a mobilon.
– Köszi, kicsim! Ügyes vagy.
– Anya! Kegyetlenül szenved. Még mindig úgy érzi, meg kell téged védenie. Nem veszi észre, hogy az egyetlen lény a világon, akinek semmilyen védelemre sincs szüksége, az pont te vagy.
– Tudom szívem, de mond meg neki, hogy Alice-szel érte is tesszük, amit teszünk, hátha ettől megnyugszik egy kicsit. Meg azt is, hogy semmi veszélyeset se teszünk, hanem egy meglepetést készítünk neki elő – ez egy kicsavart módon még igaz is volt.
– Szerintem addig nem nyugszik le, míg nem tud újra a karjaiban tartani. Bármire is készültök, siessetek, jó! Olyan nehéz őt ilyen reményvesztettnek látni.
– Amilyen gyorsan csak lehet, olyan gyorsan visszatérünk, ígérem!
Miközben repültünk és utána autóztunk, Alice folyamatosan próbálta a jövőből kifürkészni, hogyan fog történni a dolog. Képtelen vagyok dűlőre jutni egy dologban. Alice-szel nem tudok tisztába jönni. Nem vagyok képes teljesen biztos lenni benne, hogy tényleg Edward és énmiattam teszi ezt, vagy valamit saját magával kapcsolatban, és így akar ártani magának, vagy megmenteni magát valamitől. Nincs itt Edward, hogy belenézzen a fejébe. Kénytelen vagyok bízni benne. Annyira támaszkodom már Edward képességére, hogy fel se tűnt, mennyire kiaknázzuk ezt a páratlan lehetőséget. Nem csoda, hogy Aro a saját képessége mellé, Edwardot is meg akarta szerezni, meg engem is, hogyha valaha valakinek olyan képessége lenne, mint Edwardnak ne tudjon vele semmit kezdeni, ha én a közelben vagyok. Már annyira megszoktam és kihasználtam Edward ajándékát, mintha a sajátom lenne. Hirtelen megszólalt Alice:
– Bella, pontosan tudom, mi fog történni.
– Akkor, ne csigázz!
Elmondta mire a házhoz értünk.
– Biztos vagy benne? – kérdeztem meg még egyszer Alice-től, mert azt elmondta, hogy kegyetlen kínt kell majd kiállnia.
– Igen Bella! Soha még senki nem szeretett engem úgy, mint te és Edward. Carlisle-ék is szeretnek, de ez más. Edward és te, tényleg olyanok vagytok nekem, mint az édes testvéreim. Már nem tudom elképzelni a világot kettőtök nélkül. Te annyi jót hoztál a családunkba és annyi erőt, amit a jóságod szolgálatába állítottál, hogy nem vagyok képes elképzelni, hogyan lehetne élni másként, mint a kettőtök jó szándéka, testvéri szeretete és Carlisle bölcsessége nélkül. Mintha, ez az érzés ismerős lenne az emberi múltamból. Felszínre hoztátok a szeretettekkel az emberi részemet, amit már azt hittem sohasem fogok megtalálni. Nélkületek nem érezném élhetőnek a világot. Jasperrel igazán szeretjük egymást, de mióta te a családunk tagja vagy, képtelen lennék elképzelni az életet a ti közelségetek nélkül. Úgy vonzódom hozzád és Edwardhoz, mint a Hold a Földhöz. Ha lehet, mindig szeretnék a közeletekben lenni, mert számomra Jasper kivételével, üressé válna a világ nélkületek. Tedd meg velem, hogy biztos lehess benne, Edwarddal is megteheted. Még valami Bella. Üsd ki a tudatomat, amíg tart!
– Azt nem merem!
– De, Bella, nyugodtan, ezt is látom a jövőben! Nem is fog sokáig tartani. Olyan hat-hét óra alatt véget is ér a folyamat. Ne feledd, ne az erek helyét harapd meg, hanem a nyirokcsomót a nyakamban! A mi „keringésünk” ott van. A mérgünk a valamikori nyirokrendszerünkben vándorol el a testünk minden pontjába.
– Oké, nem felejtettem el.
– Akkor, mire vársz?
Megtettem, megharaptam a nyakán, a nyirokcsomók helyét. Láttam, ahogyan az angyali és földöntúlian szép arcát eltorzítja a fájdalom, de mást is érzékeltem. Láttam, ahogyan a mérgem elkezd lassan vándorolni a nyakában és a teste felé. Kiütöttem a tudatát és néztem, ahogyan az én mérgem átváltoztat egy másik vámpírt. A külsején minimális változás látszódott csak. Szinte nem is látszott, hogy változna valami, mert ahogyan a mérgem tovább vándorolt a testében, a bőre színe visszatért ahhoz a gyönyörű alabástromfehér árnyalathoz, ami mindig is volt.
 Benéztem a ruhája alá, láttam hol tart a változás. Eltelt négy óra amióta megharaptam. Éppen azon elmélkedtem, hogy elengedem a tudatát egy kicsit, hogy megkérdezzem, hogy érzi magát, amikor csörögni kezdett a mobil a táskámban.
– Bella?
– Igen, Nessie!
– Hogy álltok?
– Alice azt mondta, mielőtt belekezdtünk, hogy hat-hét óra, ennek a felén már túl vagyunk.
– Nem tudom, meddig tudok ellenállni Apának! Ha egy-két órán belül nem hall rólatok valamit, szerintem meg fogok törni és elárulom neki, hol vagytok. – gyanús lett Nessie, hiszen csak azt tudta, hogy Bostonba repültünk, a további utunkról nem tudott. Edward! Nessie hangját utánozza, vagy megtört Nessie Edward bánatától. Ah! Az teljesen kizárt, Nessie sokkal keményebb, mint mi ketten együttvéve, Edwarddal. Sokkal jobban éli meg ezt a világot, amiben élünk, mint mi magunk. Lehet, hogy azért, mert ő beleszületett, mi pedig csak utólag kerültünk bele, bár én részben szintén beleszülettem.
– Edward, jó próbálkozás, de lebuktál! Honnan tudod a telefonszámot?
– Drágám, hol vagytok? Mit csináltok?
– Ne haragudj rám, és bocsásd meg nekünk, amit teszünk most Alice-szel, de nem mondom el, míg haza nem érünk! Ha minden jól megy, ma estére otthon is leszünk, addig kérlek, légy türelemmel! Nem történik velünk semmi rossz.
– De miért titkolóztok?
– Kérlek, Edward! Bízz bennem! Tudod, hogy semmi baj sem érhet minket.
– Ez igaz. Csak hát, még mindig a régi szokások. Egyébként sejtettem, hogy Nessie titkol valamit, mert egész egyszerűen kizárt a fejéből, és nem mond semmit. Hihetetlenek Jacobbal! Már próbáltam fenyegetni is Nessie-t, erre Jake átváltozott és nekem ugrott Nessie miatt. Pedig nem is akartam igazából bántani. Jake az élete árán is megvédi Nessie-t, kénytelen vagyok elismerni, hogy tökéletes párt alkotnak. Úgy kering Nessie Jake körül, mintha a holdja lenne, de Jake is mindig úgy mozdul, hogy összhangban legyen Nessie-vel, nem is tudom, láttam-e valaha ilyet.
Edward szavai megindították az elmémet, hogy kutasson a múlt ködében. Eszembe jutott! Amikor Renée-éknél voltunk Edwarddal tavaly tavasszal, akkor mondta ezt rám Renée, hogy úgy keringek Edward körül, mintha a műholdja lennék. Elmosolyodtam, az élet ismétli önmagát. A lányom a körül a férfi körül „kering”, aki valószínűleg a párom lenne, ha nem csöppenünk bele mindketten a természetfeletti világba. De ez így van jól. Így tökéletes, így működik a mi kicsavart, fejre állított, és őrült világunk.
– Edward nem láthattál, mert benne éltél.
– Hogy-hogy?
– Úgy, hogy te és én viselkedtünk így egymással. Renée legalábbis ezt mondta tavaly tavasszal ránk, mikor nála voltunk.
– Nem mondod!
– Figyelj, Edward! Tudom, hogy megbékéltetek Jacobbal, de én tudom azt, hogy mennyire tud szeretni. Nekem te vagy az univerzum, sőt több, de hidd el, Jake-nek Nessie a világmindenség! Neki Nessie a nap, ami nélkül nem tud létezni egyetlen percig se. Tudom, hogy Jake szeret engem is, de hidd el Edward, ha megpróbálnék Nessie-nek ártani, Jacob gondolkodás vagy mérlegelés nélkül nekem esne, még az élete árán is, hogy megvédje!
– Nem tudom, de érzem, hogy igazad van. Nessie-nek tényleg nem lehet jobb párja Jacobnál. Meg aztán, látnod kéne, hogy néznek most is egymásra. Ha ezt valaki idegen látná, szegény Jake-et lecsuknák kiskorú megrontásáért, de azonnal! Csak magunkhoz vagyok képes őket hasonlítani. Mennyi idő alatt tudtok hazaérni?
– Jó próbálkozás, de nem dőlök be.
– A fene vigye el! Ma nem tudom elterelni a gondolataidat?
– Nem, mert koncentrálok!
– Mire?
– Rád. Fejezd be drágám, ma valamikor otthon leszünk Alice-szel együtt, addig pedig, türelem! Arra még mindig nem válaszoltál, honnan tudod a számunkat?
– Emlékezz! Én vettem legutóbb a telefonokat. Megnéztem hiányzik-e valamelyik, ennyi.
– Ezt elszúrtuk. Nem baj, úgyse csinálunk többé ilyet. Ezt megígérem!
– Hiszek neked. Akkor, míg haza nem értek, nem tudom meg, miben mesterkedtek?
– Nem! Ez végleges.
– Kérlek!
– Mondom, nem!
Még sosem tettem ilyet vele, de lecsaptam a telefont, és ki is kapcsoltam. Ismerem magam annyira, hogy tudjam, ha kérlelni kezd, néhány másodpercnél tovább nem bírok neki ellenállni. Most pedig nem szabad engednem neki, bármi történjen is. Visszakapcsoltam a telefont, gyorsan írtam neki egy bocsánatkérő SMS-t és kikapcsoltam a készüléket újra, hogy ne tudjon felhívni, mert ha igazán rákezd a győzködésre, akkor nem tudok neki nemet mondani.
Ránéztem Alice-re. Csak néhány perc telt el, de látszott, hogy a folyamat előrehaladásával, begyorsultak a dolgok. Már a lábainál és a jobb karjánál tartott az a szürkéskék vonal a testén, ami a mérgem útját mutatta. Szemmel láthatóan egyre gyorsabban kúszott a vonal a testén. Ha így halad, még egy fél óra, és véget ér. Álltam mellette, és unalmamban dúdolni kezdtem az Edward által írt altatódalomat. A kíváncsiságom persze folyamatosan növekedett, miközben begyújtottam a kandallóba, hogy Alice kipróbálhassa, amiért felvállalta ezt az egészet. Végre láttam, hogy Alice lábujjain végigkúszva elenyészik a színváltozás, megnéztem a kezeit, ott is eltűnt a változás nyoma. Meglepődve vettem észre, hogy a nyakán nem is látszik a harapásom nyoma úgy, mint Jasperen a többi vámpíré. Itt van az ideje, hogy kiderüljön mi lett Alice-ből.
– Alice! – szóltam hozzá, miközben elengedtem a tudatát.
– Itt vagyok. Vége?
– Hogy érzed?
– Nem érzek semmit. Várj csak! Mintha más lenne.
– Mi?
– Az egész. Ugyanúgy látok, hallok, tapintok, de valahogy mégis megváltozott valami. Még én se tudom mi, de valahogy olyan furcsa minden. Valahogy erősebbnek érzem magam, és Bella! Uh! Ez meg mi volt?
– Mi?
– Mintha egy emlék lett volna. – néhány másodpercen keresztül üveges, kikerekedett szemekkel nézett maga elé a semmibe – Anya! Apa! Cynthia! Uramisten! A változás visszaadta nekem az emberi emlékeimet! Köszönöm! Ha soha többé nem kapok tőled semmilyen ajándékot, akkor is örökre a lekötelezetted vagyok. Ennél nagyobb ajándékot nem adhat nekem senki. – A nyakamba borult és könnyek nélkül zokogni kezdett örömében.
– Nincs mit, drága Alice. Én köszönöm, hogy eljátszottad a kísérleti nyulat nekem.
– Bella olyan erősnek érzem magam. Szkanderozzunk egyet!
– Benne vagyok. – nekiestünk egymás kezének, de döntetlen lett. Alice a mérgem hatására pont olyan erős lett, mint én. Nem vagyok képes letagadni a kíváncsiságomat, sutyiban a kandallóra néztem, de elkapta a tekintetem. Odament és minden teketóriázás nélkül beletartotta a kezét a lángokba. Már vörösen izzott a keze, amikor mosolyogva kivette a tűzből. Már három elpusztíthatatlan vámpír biztosan van a világon.
– Bella! Látni szeretném az emberi családom, pontosabban, ami maradt belőle. Végre vannak arcok, hangok, benyomások… emlékek a fejemben. – újra magához ölelt, nem bírt magával, de olyan jól esett neki örömet okozni. Kevés lény érdemelte volna meg nála jobban ezt a lehetőséget.
–Alice, miközben változtál, Edward felhívott és én megígértem neki, hogy ma valamikor otthon leszünk.
 Nagyon szerettem volna már személyesen bocsánatot kérni Edwardtól a viselkedésünkért.
Éjfél után nem sokkal le is szálltunk Port Angelesben. Ahogy közelítettünk a ház felé úgy nőtt bennem az izgalom. Most, a felébredésem óta először, igazán féltem attól, Edward hogyan fogad majd. A félelmem viszont alaptalannak bizonyult, a garázsban várt minket. A Barabus hangját semmilyen más autóéval se lehetett összetéveszteni. Amint kiszálltam a kocsiból, már magához is ölelt és csókolt, ahol csak ért.
– Edward meg tudsz nekem bocsátani azért, amit tettem?
– Butus Bella! Te nem tudsz olyat tenni, amit én meg ne bocsátanék neked, mindaddig, míg visszatérsz hozzám.
– Lehet, hogy szavadon foglak, előbb, mint gondolod!
– Ezt meg, hogy értsem?
– Meglepetés lesz.
– Akkor, nem kérem, hogy elmond, jó?
– Köszönöm! A telefont le tudtam csapni, hogy ne tudj kérlelni, de élőben képtelen vagyok nemet mondani neked. – Mondtam neki úgy, hogy közben bocsánatkérően a mellkasába fúrtam az arcomat.
– Akkor most arra kérlek, hogy menjünk haza a kis házba és legyünk együtt. Ez az egy nap nélküled rosszabb volt, mint az a fél év, míg nem voltam veled.
– Azt nem hiszem.
– Engedd, hogy megmagyarázzam! Bella, tegnap rádöbbentem, hogy te mit érezhettél, amikor elhagytalak, ugyanis egy röpke fél órára azt hittem, elhagytál engem. Úgy éreztem, hogy kitépte valaki a szívemet, ami nincs, de akkor is – szúrta közbe az imádni való félmosolyával. – Azt hittem, soha többé nem látlak. Tudtam, hogy mennyire megbántottalak akkor, de arról halvány fogalmam se volt, hogy milyen érzés lehetett. Egy lyukat égetett a fájdalom a testem közepébe, amit csak te vagy képes betölteni. Te pedig ennek ellenére rohantál, hogy megments engem a végső elmúlástól. Nélküled semmi vagyok, Bella. Köszönöm, hogy visszajöttél!

2013. március 4., hétfő

Hírecske

Üdv mindenkinek!

Remélem, még nem pártolt el mindenki tőlem a hosszú hallgatás miatt!

Sajnos, most sem a friss fejezetet hozom, hanem csak újabb magyarázkodás következik.

A jó hír az, hogy a 24. fejezet be van tárazva publikációra, a rossz viszont az, hogy az utolsó 25., még mindig nincs átírva úgy, ahogyan szeretném. A 25. fejinek, sajnos, majdnem a felét át kell írnom és ezért nem merem a 24.-et kitenni, mert tartok tőle, hogy szükségem lesz egy kis mozgástérre, ami azt is jelentheti, hogy ezt-azt át kell variálnom a 24.-ben.

Addig is, míg lesz időm a 25. fejit végleges formába önteni egy rövid kis kedvcsináló a 24. tartalmából, ami biztosan nem fog változni:

Alice és Bella mindenkit lerázva eltűnnek, hogy megtegyenek valamit, ami az összes további folytatás szempontjából rendkívüli jelentőségű lehet és új távlatokat nyithat kedvenc vámpírklánunk előtt.
Mivel ezt a dolgot egyelőre muszáj teljes titokban tartani(néhány hétig), így szó nélkül tűnnek el, Edward meg persze "hülyére" aggódja magát, de ez nála már csak így megy...

2012. november 25., vasárnap

23. fejezet

A két napból három lett, de végre hosszú kihagyás után itt az új feji. Egészségetekre! :)


 23. Kíváncsi emberek

Öten mentünk Seattle-be. Jake és Nessie kettesben a Vanquish-el, Edward, Angie és én a Volvóval. Aroék információi alapján Dr. Bencroft lakásáról nyomoztak, így odamentünk, hátha szerencsénk lesz. Nem volt otthon. Semmiből se tartott Edwarddal bejutnunk a házába. Edward hamarabb kikapcsolta a riasztót, mint hogy az képes lett volna minket érzékelni. Átkutattuk a házat egy szűk félóra leforgása alatt, de nem találtunk semmi lényegeset.
– Biztos az egyetemen vannak mindketten.
– Elég valószínű. Gyerünk oda! Belenézek az egyikőjük fejébe, aztán valahogy rávesszük őket, hogy mindketten idejöjjenek.
– Gyerünk!

Izgalmas dolog valakit lépre csalni. Gyakorlatilag bűncselekményt követtünk el máris a betöréssel, de nem hagytunk nyomot magunk után. Kárt se tettünk semmiben. Az egyetemen Petert találtuk meg először.
– A kezünkre játszanak. Peternek egyfolytában a találkozón jár az esze. Estére Bencroftnál találkoznak.
– Edward, meg kéne sürgetni a dolgot. Angie nem ér rá addig.
– Tulajdonképpen ráérnék, de anya halálra aggódja magát. Apa a kórházban fekszik, én meg félájultan jöttem el otthonról.
– Támadt egy ötletem. Bella, te jobban ismered Petert. Hívd fel Peter hangját utánozva Bencroftot, hogy valami hihetetlenre bukkantál, és azonnal találkoznotok kell!
– Máris.
Tárcsáztam Bencroft mobilszámát, persze a sajátomat rejtetté tettem.
– Dr. Bencroft. Kivel beszélek?
– Peter vagyok. Professzor Úr, valami hihetetlenre bukkantam a kutatásunkkal kapcsolatban. Találkoznunk kellene, most rögtön!
– Nem ér rá estig?
– Szerintem nem. Lehet, hogy veszélyben vagyunk!
– Jöjjön a lakásomra! A számítógépéről töröljön le mindent, de előtte mentse le egy pendrive-ra! Azt könnyű elrejteni. Találkozzunk egy félóra múlva!
– Fél óra múlva Önnél vagyok!
Már csak a tárcsahang válaszolt. Most Edwardon volt a sor.
– Peter?
– Igen.
– Jöjjön most azonnal a lakásomra! Az otthoni gépéről töröljön le mindent a kutatásunkkal kapcsolatban, de előtte mentse le egy pendrive-ra! Azt könnyű eldugni. Lehet, hogy az életünk is veszélyben van. Huszonöt perc múlva legyen nálam! Megértette?
– Igen professzor Úr! Azonnal megyek, amint a gépemmel végeztem.
Angela tátott szájjal hallgatta a hangutánzó showt, amit Edwarddal produkáltunk.
– Ezt, hogy csináljátok?
– Angie, erre bármelyik vámpír képes, sőt még Nessie is. Tökéletesen uraljuk az összes izmunk működését, még a hangszálainkat mozgató izmokét is, e mellé pedig minden vámpírnak abszolút hallása van. Így, bárki hangját le tudjuk utánozni. – magyarázta Angie-nek Edward mosolyogva. Újabb pont Angie szemében a vámpírság mellett.
– Cseszd meg Edward, és te is, Bella! Bencroft hangján beszélni, meg ennek a Peternek! Ez állati volt. Ha nem a saját fülemmel hallom, és a saját szememmel látom, el nem hiszem, hogy ez lehetséges.
– Mondtam Angie, néhány hét a közelünkben és nem fogod tudni mi igaz a világból, és mi kitaláció. Én is így voltam az elején.
Az egyetemhez a Volvóval mentünk, mert a Vanquish-t mindenki, aki csak látja, megjegyezte volna, a Volvónk viszont megszokott látvány volt. Nessie, hogy rátegyen Angie kiakadására, elkezdte neki utánozni az előző mondatát, a mi válaszainkkal együtt, természetesen minden szónál a megfelelő hangot használva.
– Nessie, legalább te ne csináld! Ilyen nincs! Mostantól keresztkérdéseket kell feltennem, ha biztos akarok lenni benne, hogy kivel beszélek közületek.

Visszaértünk a másik kocsihoz. Elmentünk újra Bencroft házához. Jacob és Nessie a ház közelében parkoltak le, míg mi, háromutcányira a kertes házak között. Mindketten felismerték volna a Volvót, és menekülőre fogták volna, az Astont viszont még nem látta egyikük sem. Még hátra volt húsz perc a találkáig. Ahogyan ültünk a kocsiban unatkozva, Angie fényképeket készített a környék házairól.
– Miért fényképezel egyfolytában, Angela?
– Sose tudom, mire lehet majd jó egy ilyen kép. Történik, mondjuk valahol egy betörés a kertvárosban, hogy stílszerűek legyünk, és ha van egy ilyen képem, akkor nem kell elmennem csak azért, hogy lekapjak egy kertes házat. Meg sosem tudhatom, mi olyan kerül a lencsém elé, amit esetleg észre se veszek, amikor fotózok. Mint a te pillantásod az ebédlőben Edward felé. Csak egy pillanat volt. Otthon vettem csak észre én is. Amikor a kép készült nem is téged figyeltelek a keresőben. Most is! Nézd ezt a képet! Milyen gyönyörű szőke kislány áll minket nézve, annak a háznak a kertjében. Alig több két évesnél és minket figyel. Nem is úgy áll ott, mint egy kétéves. – Angie pontosan úgy reagált a természetfeletti dolgokra, ahogyan én is annak idején. Hirtelen másként kezdtem figyelni a világra. Nem hittem többé a nyilvánvaló látszatnak. Mindent jobban megnéztem magamnak és próbáltam a dolgok mögé nézni. Ezért aztán nem tartott sokáig rájönnöm a Jacobbal kapcsolatos titokra se, pláne, hogy ő is azt akarta, hogy megfejtsem. Angie közben kattintott egy újabbat.
– Ez nem igaz! Ő is valami hozzánk hasonló?
– Miről beszélsz?
– A kislányról, akit az előbb lekaptam. Most rázoomoltam és készítettem róla egy közelit. Nézzétek a szemét! – nyújtotta előre közénk a gépet – Alapból világosszürke, de valami furcsa is van benne. Olyan érdekesen törik meg a fény a szemén.
Angyali szépségű a kislány a képen. Az a fodrozódó szőke hajzuhatag, olyan törékeny, mint egy igazi porcelánbaba. Tényleg furcsa volt a szeme a kijelző képén. A kocsi árnyékos oldalán ültem, így lejjebb engedtem az ablakot, hogy ne zavarjon az üveg a látásban, és megnéztem magamnak a gyerkőcöt. A legfurcsább az egészben, hogy még mindig minket figyelt. Hallottam a szívét dobogni, tehát nem vámpírgyerek. Egy probléma lehetőséggel kevesebb. A szeme viszont… Tényleg szürke, de ahogy a napfény rávilágított a szemére a szivárvány összes színében verte vissza fényt az íriszének egy része. A szemem sokkal jobb, mint Angie gépe, így láttam, hogy nem kontaktlencse van a szemében, ami elég elképzelhetetlen is egy ekkora gyereknél, hanem a szeme ilyen… ezüstszürke. Borzongásszerű érzés futott át rajtam. Éreztem, hogy valami emberfelettibe botlottunk, magunkon kívül. Mielőtt Edwardnak szólhattam volna, belém fojtotta a gondolatot.
– Emberek, izé vámpírok…– kuncogott zavartan, – színpadra! Elég a pihenésből. Jacob szemén át látom, hogy Peter is megjött. Igyekezzünk, mielőtt túl sokat tudnak csevegni, mert rájöhetnek, hogy mi a helyzet és üldözés lehet belőle.
– Azt nem hiszem. Kiüssem őket, míg odaérünk?
– Még ne! Majd szólok, ha menekülni akarnak.
– Miért nem Nessie-n át figyeled őket?
– Mert Nessie ravasz, és el tud előlem titkolni dolgokat, Jacob pedig nem. Sokkal kényelmesebb, ha százasra bízhatom a kiolvasott gondolatban, ahelyett, hogy minden idegszálammal azon kell csüngeni, hogy hol van lyuk a gondolatok között.
– Ez szép! Ennyire nem bízol a saját lányodban? – kapott tőlem egy igazi medve puszit a vállába. Méregből jött, így erő is volt benne tisztességgel. Recsegett a teste az ütésem nyomán. – azért a dühöm ellenére mosolyogtam rajta.
– Áááá! Bella, ez nagyon fájt!
– Ha mégegyszer azon kaplak, hogy nem bízol meg a saját gyerekedben, kitépem a karodat és baseball ütőnek fogom használni a bizalmatlan fejed szétveréséhez! Az fog majd igazán fájni! – közöltem vele, fülig érő szájjal. Nem vagyok képes rá haragudni semmiért sem igazán. Szerelem…
– Angie, legyetek ügyesek! Rátok bízzuk. Ahogy útközben átbeszéltük, jó?
– Oké! Megyek.
Angie-hez rögtön csatlakozott Nessie és Jacob. Érdekes látvány volt, már megint a fordított erőviszonyok. Jacob farkasként iszonyú erős. Embernek se kutya az ereje éppenséggel, de Nessie simán összecsomagolja, ha emberi alakban van. A három alak közül a legkisebb a legerősebb. Ezt a két kíváncsi viszont nem tudja. Edwardnak könnyű dolga van a gondolatolvasással, látja is, ami bent történik, nekem viszont csak a fülem maradt. Erősen figyelni kezdtem.

– Jó napot! Dr. Bencroft?
– Igen. Kihez van szerencsém?
– Angela Wolf vagyok. Ő Vanessa Wolf. Az úr pedig Jacob White. Újságíró vagyok, és arról szeretnénk önökkel beszélni, amit a diákjával kutattak fel az internet segítségével. Kérem, bocsássák meg, hogy idebolondítottuk önöket, de nem áll módunkban megvárni az esti találkájukat! – Nessie nyilván megmutatta a tavalyi eseményeket Angie-nek, a nevek, amiket kitalált, erre utalnak.
– Milyen kutatásról beszél? Mi nem kutatunk semmi után.
– Kérem, Dr. Bencroft! Fél órával ezelőtt a fülem hallatára vallották ezt be hallgatólagosan a telefonba. Ugyanis önök nem egymással beszéltek fél órája, hanem Edward és Bella Cullennel. Az ő megbízásukból, de a saját szabad akaratunkból vagyunk itt, hogy megbeszéljük önökkel, amit felfedeztek. Előre bocsátom, hogy most azonnal távozhatunk innen, ha nem akarnak minket meghallgatni, de akkor csak egy választásuk marad az üggyel kapcsolatban: mindent elfelejteni és soha többé nem is említeni, hogy valaha is hallottak a dologról.
– És ha mi nem vagyunk hajlandóak „felejteni” és felkérjük önöket, hogy most azonnal távozzanak?
– Akkor a legnagyobb sajnálatunkra, egy rajtunk és a Culleneken is kívülálló, és általunk befolyásolhatatlan hatalom olyan gyorsan megöli magukat, hogy esélyük se lesz bármit tenni. De, nem kell így történnie. – ügyes Angie, kis hazugság a cél érdekében, de hasznos, és mellesleg, ez tegnap még igazság volt.
– Nos, mit tudnak javasolni? Miért nem a beképzelt Bella Cullen és a fakó férje jöttek ide?
– Végül is itt vannak. Kint várakoznak néhány háztömbnyire, de nem akarják, hogy fenyegetésnek tűnjön a látogatásuk, ezért kértek meg minket. Bármilyen furcsa is, nem kenyerük az erőszak. Dr. Bencroft, ismerem Bella Cullent néhány éve és ő minden, csak nem beképzelt. – tette hozzá Angie úgy, hogy hallatszott a hangján, hogy nagyon komolyan is gondolja, amit mond, jólesett, hogy megvédett az egyetlen emberi barátnőm.
– Hahh! Fenyegetés? Az indián barátja elég fenyegetően néz ki, de nem hiszem, hogy kettőnkkel egyszerre elbírna úgy, hogy még ez is nálunk van.
Edward kiugrott a kocsiból, én meg utána.
– Mi van?
– Fegyver van Bencroftnál! Várj! Menjünk vissza. Nessie elintézte.
– Mit tett?
– Odaugrott Bencrofthoz és kikapta a kezéből a kilenc milliméterest. Már szét van szedve darabjaira.
– Mi történt? – kérdezte Peter, izgatott hangon.
– Nem tudom. Az egyik pillanatban még a kezemben volt a fegyver, a másikban meg a földön hevert darabokra szedve.
– Higgyék el, amit az előbb mondtam! Önök valami olyanba tenyereltek bele, amiről jobb lenne, ha nem is akarnának tudni. Ami most történt az egy nagyon kis bemutatója annak a hatalomnak, amivel ujjat húznak. Én se láttam mi történt, de azt hiszem, tudom.
– Elhiszik, hogy most már tudni akarunk mindent? – Bencroft hangjából eltűnt a pökhendiség és egy kis egészséges félelem kezdett hallatszani belőle.
– Elhiszem Uram, de előbb mindkettejükben tudatosulni kell valaminek! Amit ma megtudnak, nem adhatják tovább soha! Legalább is anélkül nem, hogy meg ne beszélnék olyanokkal, akik kapcsolatban állnak azzal a mérhetetlen, és ha kell, gyilkos hatalommal, ami kíméletlenül megtorolja az árulást, mérlegelés és magyarázkodási lehetőség nélkül. Azért fogalmazok ilyen homályosan, mert nem tudom mit derítettek ki eddig, és ha bármi plusz információt adok az eddigi tudásukhoz, akkor átbillenhetünk azon a határon, ami után vagy megesküsznek a hallgatásra, vagy tenni fog róla valaki, hogy ne tudjanak senkivel se beszélni többé.
– Dr. Bencroft! Nem tudom, ön, hogy van vele, de azt hiszem, valami olyannal, ami olyan gyors, hogy nem is látjuk a mozgását, talán nem kéne szórakozni. Én megígérem, hogy nem árulom el senkinek, amit ma megtudok.
– Rendben Peter. Ha ön úgy érzi, nem bánom. Talán máris túl messzire mentünk. Megesküszöm, hogy nem árulom el, ami itt, ma, elhangzik! – kis szünet után recsegő hang hallatszott.
– Azt hiszem, akkor erre sem lesz szükség. – hallottam meg Nessie hangját.
– Mi tört össze, Edward?
– Nessie összetört egy diktafont, ami a kanapéban volt elrejtve. Felhívom Jake-et, hogy igazat mondtak, Nessie lefegyverzési trükkje ráébresztette mindkettőt, hogy itt most csak szépek lehetnek, okosak nem.
– Ezt meg, hogy csináltad? – hallottam újra Bencroft hangját.
– Úgy, hogy nem az vagyok, aminek látszom. – válaszolta Nessie, a hangjából ítélve, mosolyogva.
– Igen, Edward?
– Hihettek nekik. Őszintén gondolják.
– Kössz!
– Angie, Edward azt mondja, hihetünk nekik, őszintén gondolták a hallgatást.
– Ezt meg, honnan tudják?
– Angie! Engedd meg, hogy én válaszoljak! – szólt bele Nessie a beszélgetésbe.
– Mit akarsz tökmag? – kérdezte szinte nevetve, Bencroft. Nem tűnt fel neki, hogy Nessie nem úgy fogalmaz, mint egy gyerek.
– A tökmag vette ki a csúzlit a kezéből és tette ártalmatlanná. Szeretném tudni mit derítettek ki eddig? Amit elmondanak, azt kiegészítjük, ami pedig hiányzik, azt elmondjuk. Csak mi is kíváncsiak vagyunk rá, hogy mit lehet kideríteni rólunk úgy, hogy máris céltáblává tették vele a homlokukat.
– Ezt, hogy érted?
– Csak, hogy tisztán lássák a helyzetet, amibe sikerült belemászniuk! Az anyám ma reggel elintézte a legfélelmetesebb hatalmat, ami csak létezik ezen bolygón. A maguk szerencséjére nem azzal kezdték, hogy magukat elhallgattassák, mert akkor már csak vértelen hullák lennének valami sötét sikátor mélyén. Hanem azzal, hogy meg akarták a családunkat büntetni a titok kitudódása miatt. Csak arra nem számítottak, hogy az anyám olyan hatalommal bír, amit a földön egyetlen hozzánk hasonló lény sem képes legyőzni. Ezért kénytelenek voltak hazamenni, dolgavégezetlenül és legyőzve.
– Igazság szerint vannak sejtéseink, hogy mit találtunk, de túl homályos minden. Lehet, hogy valakik ismerik a halhatatlanság titkát, ráadásul évszázadok óta. Viszont semmi bizonyíték sincs a kezünkben néhány fényképen és néhány régi festményen kívül. De honnan tudja Edward Cullen, hogy hihet az ígéretünknek?
– Onnan, most már bevallom, Edward az apám. Nem Vanessa Wolfnak hívnak, hanem Renesmee Carlie Cullen az igazi nevem. Az anyám pedig Bella Cullen. Az apám a világ egyetlen igazi gondolatolvasó vámpírja.
– Vámpír, na, ne nevetess!
– Az anyám is az már. Amikor születtem olyan súlyos sérüléseket okoztam neki, hogy Edward és Jake csak úgy tudta megmenteni, hogy átváltoztatták vámpírrá. Én ugyanis félvér vagyok, egy vámpír-ember hibrid. Csak a tizedét birtoklom az apám erejének és talán az egy százalékát az anyáménak, de még így is képes lennék önöket megölni néhány másodperc leforgása alatt.
– Felhívom a gyámügyet. Ilyen hülyeségekkel telebeszélni egy kisgyerek fejét! Hogyan lennének ők a szüleid? Egyikőjük sem több húsz évesnél! Te meg legalább kilenc vagy, bár ahogyan fogalmazol… akár még felnőtt is lehetnél.
– Kapaszkodjon meg! Tavaly szeptemberben születtem. Fizikailag bő egy éves vagyok. Sokkal gyorsabban fejlődöm, mint egy ember, de három év múlva, vagy talán kevesebb, amikor már olyan tizenhét-tizennyolc évesnek nézek majd ki, végleg megállok az öregedésben. Onnantól ugyanúgy halhatatlan leszek, mint a szüleim. De most nem rólam beszélgetünk. Mit találtak a neten, rólunk? – Nessie hangja olyan szuggesztív és ellentmondást nem tűrő lett a végére, hogy én sem tudtam volna kitérni az akarata elől. Néha kezdek megijedni a saját lányom képességeitől.
– A legrégebbi infó egy festmény az ezerhatszázas évek végéről. Mindenhol úgy szerepel, hogy Solimena műve a művészetek éjjeli patrónusairól, van köztük az a szőke hajú. Az a megszólalásig hasonlít egy bizonyos Carlisle Cullenre, aki a forksi kórházban dolgozik, mint sebész. A festményről viszont én régebben hallottam egy festményszakértő ismerősömtől. Nagyon furcsa dolgot fedezett fel. Évszázadokon átívelő módon egy festészeti stílus, olyan, mint egy DNS nyom, időről időre feltűnik a festészetben, majd el. A legnagyobb nevekhez köthető a dolog. Ez az ismerősöm észrevett még valamit. Ahol ez a stílus feltűnik, mindig felmerül egy férfi képe is. Meg egy nő. Akinek kisebb részletekben ugyan változik a külseje, de mindig felismerhető. Mintha reinkarnálódna. Az első kép, amin ez a festészeti stílus látszik a patrónus kép Volterra-ból. A név csak később kötődik a stílushoz, és a nő is, de az ismerősöm azt mondja, ha nem lenne teljességgel kizárt a dolog, akkor azt mondaná, hogy az a kép is ugyan annak a festőiskolának a műve.
Edwarddal egymásra néztünk, kint az autóban. Halhatatlanok lennének? De hogyan, ha nem vámpírok?
– A festmény ott lóg Carlisle dolgozószobájában, a házunkban.
– Azt kétlem. Eltűnt jó százötven éve.
– Nem gondolja, hogy az a kép talán valaki olyannál van, aki szerepel rajta? Mit találtak még?
– A spanyolnátha járvány idején volt egy hős orvos Chicagóban, aki nem betegedett meg. Carlisle-nak hívták és a személyleírása alapján Carlisle Cullen is lehetett. Egyik napról a másikra a járvány közepén eltűnt, hogy három évvel később feltűnjön a neve Milwaukee-ban. Találtunk még egy képet egy elmegyógyintézeti nyilvántartásból egy bizonyos Mary Alice Brandonról kilencszázhúszból. Ez a lány hivatalosan meghalt, de a megszólalásig hasonlít Alice Cullenre. A kedvenc nyomunk pedig, hihetetlen, de róla fénykép is van a Rochester-i társasági hírekben…
– Ne is mutassa, Rosalie Lilliane Hale! A nagynéném. Ő gondozott Jacobbal abban a néhány napban, míg anya átalakult. Ha rajta múlna, most nem beszélgetnénk itt, hanem estére önöket ő ölné meg, higgyék el a legkisebb irgalom vagy szánalom érzése nélkül! De az önök szerencséjére Rosalie-t elég könnyű lebeszélni a kétség kívül racionális, ám mégiscsak ostoba ötletekről.
– Uraim! – vette át a szót Angie, újra – Önök belepottyantak a legbizarrabb részébe a világnak. Nem kizárt még az sem, hogy mindketten részesei egy kicsit. Hallottam Bellától és Edwardtól, hogy ön Dr. Bencroft nem ijedt meg Bellától, amikor a közelében volt. Nos, az emberek ösztönös reakciója, ha egy vámpír a közelükbe megy, a félelem, mindenféle látható indok nélkül. Kevés kivétel van ez alól, és nemrég derült ki, gyakorlatilag néhány napja, hogy ez egy felettébb érdekes dologra ad okot gyanakodni.
– Mire?
– Nézzék! Én magam is ember vagyok, de különleges a magam módján. Én ugyanis soha nem féltem úgy a vámpíroktól, mint kellett volna, ahogyan Bella sem. Bella Cullen kényszerből lett vámpírrá, de lehet, hogyha nem esik teherbe a lányával, néhány nappal vagy héttel később, ő lett volna az első a történelem során, aki saját magát teszi azzá, ami most. Kiderült néhány nappal ezelőtt, az sem véletlen, hogy én sem félek tőlük. Bella iskolai osztálytársa voltam és barátnője vagyok egyébként. Kiderült, hogy ötvennégy százalékban vámpírnak születtem. Bella hatvan százalékban annak született, ami most. Hihetetlen, de a rémtörténetekben szereplő misztikus lények, a vámpírok, az evolúció termékei. Valamikor régen, feltehetően született egy vámpírgyerek és mivel ők irányíthatatlanok, csak a vérszomjuknak engedelmeskednek, elkezdődött a vámpírok léte a földön. De ez egy iszonyú hosszú történet. Ha elhiszik nekem, hogy a Cullenek nem ölnek embereket a vérükért, megteszik, hogy velünk jönnek a házukba, ahol megismerhetik az egész sztorit. Magától Carlisle Cullentől, aki közel háromszázhetven éve él közöttünk, és soha nem ölt meg egyetlen embert sem.
– Nem tudom, Peter?
– Fogalmam sincs doktor. Nem tudom, mennyire merjünk megbízni bennük.
– Ha meg akarnák ölni magukat, már halottak lennének. – mondta nekik Jacob – Bár ezzel megszegnének egy különleges szerződést, ami gyakorlatilag hetven éve biztonságossá teszi az Olympic-félsziget nyolcszáz kilométeres körzetét a vámpírgyilkosságoktól. Jöjjenek nyugodtan. Nem fogják önöket bántani. – Jacob hangjából annyi nyugalom és magabiztosság áradt, hogy nem tudtak nem bízni benne.
– Hát jó, megyünk!
– Ööö…, Peter! Veled van egy pici probléma. – szólt közbe, Angie. – Tegnap nekem Bella elmesélte, hogy különleges vagy a számára. Az illatod úgy csábítja, hogy megöljön, hogy alig bírja magát türtőztetni. Ha megkérlek, Jacobbal tartanál a másik kocsiban?
– Oszd meg és uralkodj? – kérdezett vissza Bencroft, cinikus hangnemben.
– Természetesen, erről szó sincs!
– Akkor miért nem Bella tart Jacobbal?
– Mert neki ugyanúgy kérdései lehetnek magához, mint Edwardnak.
– Zárjuk le a vitát, majd Bella eldönti, hogy képes-e egy kocsiban ülni Peterrel. Bella, képes vagy rá?
Nem örültem ennek a fejleménynek, de nem akartam eljátszani a minimális kis bizalmukat.
– Gyertek csak, majd hazáig nem veszek levegőt.
– Belement. Előre mondom, furcsa lesz! Bella a házunkig nem fog levegőt venni, hogy ne érezze Peter illatát.
– Ezt honnan tudod? –kérdezte kerekedő szemekkel Peter.
– Amit mi beszéltünk azt az anyám végighallgatta, az apám pedig valamelyikünk szemszögéből, szerintem, végignézte. Én pedig hallottam, ahogyan a kérdésemre válaszolt az autóban ülve. Még én is hallom az emberi szív dobogását több tíz méterről, ők pedig, hah… jobb, ha nem tudják!
– Hogyhogy nem vesz levegőt?
– A vámpíroknak nincs szükségük a levegőre, csak a szaglás és a beszéd miatt. De ezt mind meg fogják tudni, ha nálunk leszünk és még sok más érdekes dolgot a világról, amit nem is sejtenek.

Kellemetlen érzés volt lélegzés nélkül ülni, amikor megszoktam, hogy szinte ugyanúgy lélegzem, mint emberként tettem. De az még rosszabb lett volna, ha beszívom azon a szűk helyen Peter illatát, és esetleg nem bírok az ösztöneimnek parancsolni. Mielőtt kijöttek a házból Edward értesítette a fejleményekről az otthoniakat. Jane és Felix elmentek Esmevel és Jasperrel életük első vega vadászatára, míg Alec elindult vissza, Olaszországba. Sarah-t pedig szólította a társadalmi élete, így szomorúan bár, de szintén távozott tőlünk. Rosalie vitte el a Ferrarival. Az elfoglaltsága ellenére megígérte, hogy amilyen sűrűn csak tud, ellátogat hozzánk, mert mióta az élete megváltozott, ilyen jól még sehol sem érezte magát, mint nálunk. Angie-nek igaza volt, tényleg voltak kérdéseim, de levegő hiányában nem tudtam őket feltenni, ezért Edward tolmácsolta őket.
– Dr. Bencroft! Mit tud még erről a titokzatos férfiról?
– Miért, önök nem ismerik?
– Nem, mivel nem vámpír, az biztos. Néhány hónapja találkoztunk valószínűleg vele az egyik utunk során, és szerintem a kérdéses nővel. A nő viszont biztos fiatal, bár az alapján, amit mondott, könnyen lehet, hogy csak a mostani élete a rövid. Ez a fickó viszont, a gondolatai alapján nem ma bújt ki a tojásból, ha érti, mire gondolok?
– Tökéletesen értem. Sajnos semmi közelebbit se tudok róla, azon kívül, hogy a festmények képi változatához hozzáférek a neten.
Viszonylag normális, emberi sebességgel hajtottunk visszafelé, addig a pontig, ahonnan Charlie körzete kezdődött. Ott aztán Jacob és Edward nem bírt magával, kaján vigyorral az arcukon ráléptek a gázra mindketten. Hátranéztem egy pillanatra. Érdekes arckifejezéseket láttam. Angie félt, de láttam rajta, hogy tisztában van vele, biztonságos velünk száguldozni. A két vendégünknek viszont, szerintem, új alsóneműre lesz szüksége. Halálra váltak a tempótól, amivel mentünk, egymást előzgetve az erdei utakon. Dr. Bencroft szedte össze a bátorságát, hogy szóvá tegye a sebességet.
– Öö… Mr. Cullen, nem tart attól, hogy lefényképezik gyorshajtásért?
– Nem hiszem, hogy a radar mögött állást részesítené előnyben az apósom így péntek délután a horgászás helyett, Jacob apjával.
– Micsoda? Ebben a kisvárosban még a sheriff is vámpír?
– Nem, az apósom nem vámpír, de egy jó fél éve tisztában van vele, hogy mivé lett a lánya, és mik vagyunk.
A házhoz érve, végre a szél irányába fordulva újra lélegezhettem. Carlisle olyan vendégszerető volt, mint még talán soha. Meglepő volt a festményekkel kapcsolatos dolog. A mi szemünk sokkal pontosabban képes elemezni a látottakat, ezért teljes mértékben meg tudtuk állapítani, hogy a feltételezés helyes volt. A nőről meg kiderült, hogy a részleteket összerakva, tényleg, mintha reinkarnálódna. A legnagyobb meglepetésünk viszont akkor történt, mikor kiderült, hogy a képeken szereplő nővel teljesen azonos lehetett az a lány, akit a férfivel láttunk. A kíváncsiságunk nem bírt nyugodni ezért a kép alapján lenyomoztuk a nevét. Nem sok ember között kellett keresgélni. Megtaláltuk egy lány fotóját, aki csodaszámba menő módon, túlélte a családja halálos autóbalesetét. A kórházi jelentés elég fura dolgokat állított róla, viszont egy ideje teljesen eltűnt. A csodákkal csak az a baj, hogy természetfeletti lényekként, mi nem hittünk a csodákban, ezért tudtuk, hogy valami emberfelettibe sikerült botlanunk, aminek semmi köze a vámpírokhoz.

2012. június 4., hétfő

22. fejezet

Életmentés és bizonyosság

Alec és Jane félrevonultak megbeszélni a történteket. Nekem viszont valami nem fért a fejembe. A vámpír elme óriási előnye az emberi gondolkodással szemben, hogy iszonyú, szinte végtelen sebességgel vagyunk képesek a dolgokat végiggondolni, ráadásul egymástól teljesen független dolgokon bírunk egyszerre elmélkedni. Attól a pillanattól, hogy Aroék feladták a harcot, és nem kellett minden idegszálammal a harcra koncentrálni, az agyam egyik hátsó zugában folyamatosan azon eszeltem, hogy Tanyaék, honnan a pokolból tudták, hogy itt csata készül? Képtelen vagyok magamtól rájönni a megoldásra. Carlisle folyamatosan hálálkodott Tanyanak a segítségükért, aki ezt természetesnek vette. Carlisle még mindig nem hiszi el igazán, hogy a Denaliban lakó vámpírok gyakorlatilag a családunk tagjainak számítják magukat.

– Tanya, – kérdeztem tőle – honnan tudtátok meg, hogy a Volturi ránk támad és elkél a segítségetek?

– Egy emberlány hívott fel minket telefonon és elmondta, hogy a Cullen család veszélyben van, mert úton van a Volturi, hogy megtámadjon titeket. A hangja alapján, bár csak rövid ideig beszéltünk, de mintha a volt osztálytársad, Angela lett volna.

– Angie? Itt volt múlt éjjel, nagy vonalakban tud rólunk, és önmagáról is különös dolgokat, de hogyan tudott titeket figyelmeztetni?

– Bella, magyarázattal tartozom – szólt közbe, Esme. – Én adtam meg Angie-nek Tanya telefonszámát, hogy figyelmeztethesse őket, meneküljenek, míg nem késő. Nem tudtam, hogy Angie idehív titeket, ahelyett, hogy menekülésre biztatna.

– Ne bántsátok ezért, azt az emberlányt, bár ravaszul fogalmazta meg a mondanivalóját, az biztos. Mi döntöttünk úgy, hogy idejövünk segíteni, vagy veletek együtt pusztulni, de valahogy a menekülésre való felhívás mellett, benne volt a mondataiban a segélykiáltás is.

Kuncogni kezdtem egy egész kicsit.

– Mi olyan mulatságos, Bella? – kérdezte Tanya.

– Csak az, hogy milyen jól körülírtad Angela viselkedését és még nem jöttél rá a kézenfekvő okára annak, hogyan bírt így hatni rád, ember létére.

– Mi az ok?

– Újságírónak tanul.

– Egy ember, aki újságíró, tud a létezésünkről, és ti elengedtétek?

– Nyugalom Tanya. – mondta neki, Esme – a telefonszámodat, mivel nem volt nálunk se toll, se papír, miközben hazamenekítettem innen hajnalban, a saját karjába karcolta bele, hogy figyelmeztetni tudjon titeket, és ezzel ravasz módon segítséget hozzon nekünk.

– De hát, miért tenne ilyet egy halandó? Ő is szerelmes valakibe a családból?

– Nem Tanya – ezt már Carlisle mondta, aki közben megköszönte a farkasok segítségét és elköszönt tőlük, majd csatlakozott a mi beszélgetésünkhöz – Angie és még feltehetően jó néhány ember a földön, közelebb áll hozzánk genetikailag, mint az emberekhez. Angie ötvennégy százalékban vámpír. Génszinten, születésétől fogva úgy, hogy a szülei teljesen egyszerű halandók. Bella is ilyen volt, ő hatvan százalékban vámpírgénekkel született, méghozzá olyanokkal, amiktől ilyenné változott amilyen most. Bella a jelenlegi tudásunk szerint teljességgel elpusztíthatatlan.

– Azt láttuk, már éppen kérdezni is akartam. De Emilyre miért nem hat a tűz?

– Mint tudod, Bella mérge változtatta át Emilyt. Átadta neki a tűzállóságot is. Sőt, Tanya – miközben beszélt, lassan feltűrte az ingujját – Bella mérge harapás és bármi egyéb nélkül meggyógyítja rajtunk az égési sebhelyeket.

– De az, lehetetlen!

– Emlékszel a karomon a sebhelyre, amit fáklyával sikerült okoznom magamnak kétszáz éve?

– Persze, sohasem gyógyult be.

– Múlt vasárnapig. Akkor Bella megnyalta a sebemet. Ne mosolyogj! Oka volt rá. Néhány másodperc alatt eltűnt a seb rólam. Angelaban ugyanígy ismeretlen képességek rejtőznek, amik veszélyesek is lehetnek. Ezért figyelmeztetnünk kellett bizonyos dolgokra, de ehhez el kellett neki mondani az igazat magunkról is.

– Akkor miért nem változtatjátok át?

– Azt nem! – csattantam fel – Hacsak teljesen önszántából, az összes következményt ismerve meg nem kér rá. De akkor is hagynánk szerintem egy ideig gondolkodni. Nehogy elhamarkodott legyen a dolog. Tanya, én tudom miért akartam vámpír lenni, és most megbotránkoztok rajta, de imádok vámpír lenni. Soha még ilyen boldog nem voltam és nem is lehetek. Megvan mindenem. Van szerelmem, iszonyatos szerencsével van gyerekem, van szerető és velem együtt, halhatatlan családom. Kell ennél több? Ja, és nem ölök meg senkit a véréért.

– Hiába Bella, te tényleg vámpírnak születtél. Ez a sorsod. Még az egyetlen „természetes ellenségünk” is elismeri, hogy így vagy tökéletes.

– Kire gondolsz, Carlisle?

– Természetesen a jövendő vejedre.

– Igaz, Jake is elismerte. Ne haragudjatok, de szeretnék beszélni Jane-nel és Felixel, mielőtt elmennek valamerre, és előtte egy kicsit rendbe szedném magam!

Valójában csak magamra akartam maradni egy kicsit, hogy át tudjam gondolni az eseményeket. Csak egy dologra koncentrálva. De előtte tényleg beszélnem kell velük. Bementem a házba lemostam magamról a kormot és felfrissülve visszatértem a kertbe Jane-hez és Felixhez.

– Csak egyetlen szó, amit kérdezni akarok! Nem bánom, sőt, örülök mindkettőtöknek, de miért?

– Álltunk át hozzátok? – kérdezett vissza, Felix.

– Igen.

– Tudod Bella, amióta csak vámpírként létezem, a Volturi hatalma megvédett mindig mindentől, vagy én védtem meg magam a képességemmel. Így soha nem merült fel bennem, hogy valaha is elpusztíthat valaki, hogy úgy mondjam, istennek képzeltem magam, addig a pillanatig, míg Alaszkában meg nem hallottam a nevetésedet, amikor Felix megpróbált megölni téged. Tudtam, hogy a képességem semmit sem ér veled szemben. Amikor üldözőbe vettél, rádöbbentem, hogy annyit érek veled szemben, mint egy ember velem szemben. Létezésem során először halálfélelmem támadt, amikor elkaptál, azt hittem végem van, menthetetlenül. Még sohasem kellett elszámolni magamban a létezésemmel. Felkészültem rá, hogy végleg végem van, aztán te megálltál és elengedtél. Felixel egész úton Olaszországig arról beszélgettünk, hogy mennyire mások vagytok, mennyire másként is lehetne élnünk. A végső elmúlás lehetősége elgondolkodtatott az egész életemről, meg az is, amiket ott mondtál nekünk a tetteinkért való felelősségről. Nagyon komolyan átértékeltük a saját létünket miattatok. Mikor visszaértünk minden nap többször összenéztünk, és néha beszélgettünk egymással. Egyre jobban átláttuk, hogy nem helyes az, ami Volterraban történik. A legyőzhetetlenség önhittsége rossz döntésekre sarkallta Aroékat, de ott nem volt szavunk. Hetek óta azon vívódtunk Felixel, hogyan vegyük fel veletek a kapcsolatot úgy, hogy ezzel ne provokáljuk fel Aroékat ellenetek. Ami elég nehéz lett volna, mert Caius tudta, hogy a családotok az egyetlen a földön, aki igazán veszélyes a Volturi hatalmára. Pont a békésségetek és az önzetlen összetartásotok, ami veszélyt jelent a Volturi erőszak politikájára. Csak az alkalomra és a lehetőségre vártak, hogy kiköszörülhessék a csorbát, ami a télen esett meg velük. Caius egyenesen bosszúra szomjazott veletek kapcsolatban. Megtalálták az indokot, mi pedig ezzel együtt megkaptuk a lehetőséget az átállásra. Amikor Aro Sarah-t magához hívta Kanadában és elmondta neki, mihez kell segítséget nyújtania, Aro nem figyelt rá eléggé, hogy észrevegye Sarah arcán a fájdalmat, amit a ti elpusztításotok említése okozott neki. Azonnal tudtam, hogy ő sem lojális már a Volturihoz, így útközben, egy kicsit hátra maradva, beavattuk a tervünkbe. Ő pedig elmondta, hogy biztos benne, a farkasok mellettetek fognak állni úgy, mint tavaly és nem hiszi, hogy bárki láthatná előre a csata végkimenetelét. Mikor a közelbe értünk, mi hátulról megéreztük a Denali klán illatát és tudtuk, hogy be vagyunk kerítve. Tudtam, hogy rajtatok múlik, elpusztulunk vagy túléljük, de éreztem, hogy nem számít mi lesz a vége, én már nem akarok többé Volterra-ban élni. A jó szándékotok pedig újból bizonyságot nyert. Bella, most jut eszembe! Honnan tudtad, mire gondolunk?

– Onnan, hogy Nessie tud az apja gondolataiban olvasni. Senki máséban, de Edwardéban igen. A saját képességével pedig átadta nekem és Jacobon keresztül a farkasoknak is. Attól a pillanattól, hogy Edward meghallotta a gondolataitokat már nem is voltatok veszélyben, mert szinte az egész csapatunk tudta, hogy ti velünk vagytok.

– Ez nem lehet igaz! Minden stratéga álma, hogy ismerhesse az ellenség gondolatait. Képtelen vagyok fázni, de kiráz a hideg tőletek. Félelmetesek vagytok, a csapat jó része folyamatosan tudta, hogy mi jár a Volturi fejében. Ezért támadtak akkor olyan bátran a farkasok, amikor kellett.

– Pontosan. Ezt pedig Nessie, Edward és Jacob itt és most, menet közben találta ki.

– Félelmetes! A harc stressze alatt ilyet improvizálni… Bella, mi történt a többiekkel, amikor elkezdtek összeesni öntudatlanul? – kérdezte Felix.

– Megtapasztalták a másik képességemet. Nem csak elmepajzsot tudok húzni magunk köré, hanem ha másképpen összpontosítok, akkor a pajzs kiterjedési területén le tudom törni a tudatát annak, aki a pajzson belülre kerül. Gyakorlatilag eszméletlen, kómás állapotot tudok előidézni.

– Elárulod, hogy milyen messziről működik a képességed?

– Persze. Ugyanis nem tud ellene tenni senki, semmit. Eddig úgy tűnik kábé másfél kilométer a totális hatóköröm. Ezen belül bárkit néhány pillanat alatt kiütök, és azt teszek vele, amit akarok. Ezért mondtam Aronak, hogy rajta múlik, hogy a saját lábán távozik innen vagy a levegőben.

– Miért reptetni is tudsz? – kérdezte Felix, mosolyogva. De a válaszom hatására lefagyott a mosolya.

– Nem Felix. A levegőben távozás azt jelenti, hogy elégve, füstként távozhatott volna. Élet és halál ura vagyok magam körül, ha akarom. Te már találkoztál a fizikai erőmmel is. Elárulom neked, Jacob egy olyan erős farkas, hogy még téged is meg tud ölni egyedül, de velem még ő sem bír. Ő maga mondta, miután egyszer, játékból legyőztem. Képtelen bármit is kezdeni az erőmmel szemben. A létező leghalálosabb vámpír vagyok valószínűleg, de mindenki szerencséjére egyúttal a legszelídebb is, úgy tűnik. – tettem hozzá, őszinte mosollyal az arcomon.

– Bella, jó, hogy már nem vagyok az ellenséged. A képességeidtől halálfélelmem van. – mondta ezt Jane, az a vámpír nekem, akinek csak az említésétől is kitör a frász mindenkin a vámpírok között, miközben az egyik legerősebbnek tartott vámpír, buzgón bólogatott minden egyes szavára.

– Nyugodjatok meg! Mi nem bántunk senkit csak úgy. A szabályok mifelénk elég egyszerűek, de ezt néhány percen vagy órán belül tudni fogjátok úgy is. Most pedig bocsássatok meg, de át kell gondolnom néhány dolgot, és ehhez egy kis magányra van szükségem!

Mire bárkinek feltűnt volna, már az erdőben futottam, meg sem álltam a rétünkig. Késő ősz van már, kopár és tetszhalott a természet, de én így is szeretem. Gyönyörű ez a rét. Az emlékeimből mindig feltöltöm az első alkalom képeivel, amikor itt jártam. Hála Nessie-nek, nem kell a homályos emberi emlékezetemből előszedni a rét látványát, de Edward látványát, csak a saját, ködös, emberi emlékképeimből tudom megidézni. De nem ezen akartam gondolkodni.

Jött a Volturi, a győzelme teljes öntelt tudatában, és veszített egyetlen perc alatt. Kétezer-ötszáz év óta erre nem volt példa. Még csak arra sem, hogy ne emelt fővel távozzanak valahonnan. Egy korszak ért véget a vámpírok világában, örökre. Caius a saját hibájából meghalt, Aro és Marcus megvert kutyaként kullogott haza. A legerősebb fegyverei közül kettő átállt a mi oldalunkra, a harmadik pedig, legalább is, semleges lett. A Volturi ma nem egy csatát veszített, hanem az uralmát a vámpírvilágban. Felnéztem az égre. A nap fent járt már a fák felett. A hajnal elmúlt, az én születésem hajnala is véget ért, reggel van, de ez a reggel, kétezer-ötszáz éve először, most más, mint az eddigiek. Új reggelre ébredt a vámpírok világa. Biztos vagyok benne, hogy mint félsivatagban a bozóttűz, úgy fog terjedni a hír. Néhányan vérszemet kapnak majd, de az elveink miatt nem lett fogatlan oroszlánná a hatalom, ami kordában tartja az önös célból lázadókat. Más útra tér, reményeink szerint egy jobb, és békésebb irányba fordul a vámpírok világa. Hajnalban még a Volturi volt a rettegett hatalom, amitől félelmében minden vámpír ellenségnek tekintett mindenkit, aki a Volturi által diktált szabályoktól egy kicsit is megpróbált eltérni, mert az eltérés eltűrése, már lázadást jelentett. Reggelre, mostanra, a rettegést felváltotta a szabadon gondolkodás és a szabad útkeresés lehetősége. Megszűntek a túlságosan merev szabályok. Lesznek olyanok, akiket majd meg kell fenyegetni, hogy ne bántsanak a kelleténél több embert, de majd megoldjuk valahogy. A hatalmam, amit birtoklok, elég félelmetes fenyegetéssé tesz ahhoz, hogy aki vérengzeni akar, azt kordában tudjuk tartani. A többi szabály pedig, a vámpírgyerekek tilalmát kivéve, mostantól a múlté.

Rám nehezedett eme titkos világ gondjainak és felelősségének egy része, de nem félek tőle, mert érzem, hogy a szabadság és a szabad gondolkodás lehetősége sokkal több jót hoz ki a vámpírokból is, mint rosszat. A rossz dolgok ellen pedig az a félelmetes erő, ami nekem jutott, elég kell, hogy legyen. Nem akarok erőszakkal megfélemlíteni senkit, mert az egyenes út a Volturi sorsához, de az nem lesz baj, ha az említésem az erőszakra vágyókból egy kis félelmet vált ki. Abban a mai reggel után biztos vagyok, hogy Aroék a vereségüket rá fogják fogni a mindennél erősebb, és eddig úgy néz ki, legyőzhetetlen képességeimre. Ez pedig pontosan azt a hatást fogja kiváltani mindenféle erőszaktétel nélkül, amit szeretnénk. Ez persze nem zárja ki, hogy előbb-utóbb valakit majd személyesen kell rábeszélnem a békés együttélésre, de ez belefér. Lonnie elintézése után, azt hiszem, nem sokat fogok teketóriázni, ha valaki esztelenül gyilkolni kezd, tisztában vagyok a saját korlátaimmal, de a többség java előnyt kell, hogy élvezzen az egyénnel szemben. Lehet, hogy fájdalmas döntéseket kell hoznom, és fájdalmat kell okoznom majd néhány lénynek, de ha kell, megteszem. Megteszem, hogy jobb hellyé váljon a világ, ahol élnünk kell, az idők végezetéig.

Szegény Angela! Mióta Esme hazavitte, nem tud semmit arról, hogy mi történt velünk. Azt is hiheti, hogy mind elpusztultunk. Sokat kockáztatott azzal, hogy felhívta Tanyat. Ha elkéstek volna, Tanya biztosan megkeresi, hogy kérdőre vonja az elkésett figyelmeztetés miatt. Annak ellenére, hogy Angie nem is tehetett róla. Arról az eshetőségről nem is beszélve, hogy a Volturi győzelme esetén valaki emlékeiből Aro biztosan meglátta volna őt, mint potenciális veszélyforrást, az pedig a legenyhébb kifejezéssel élve, nem lett volna túl egészséges a számára. El kell hozzá mennem most rögtön és szólni neki, hogy minden rendben van velünk. Futásnak eredtem, nem is törődve azzal a számomra apró ténnyel, hogy Angelaékhoz érve mivel magyarázom az érkezésemet bármiféle jármű nélkül. Mikor odaértem hozzájuk futott át az agyamon, hogy a szülei semmit sem tudnak rólam, ezért egy egyszerű ember számára ijesztő módon léptem kapcsolatba Angelaval. Hallottam a szívének nyugodt ütemét a házuk emeletéről. Az egész Weber családban Angie szíve vert a leglassabban, lehet, hogy köze volt ehhez a génjeinek? Egyetlen gyenge ugrással a tetőn voltam az ablaka előtt. Olyan puhán érkeztem meg a tetőre, hogy még én magam se hallottam a cipőm megérkezését a cserépen. Finoman megkopogtattam az ablakot Angie szobáján. Szegény, majdnem beverte a fejét az ágy fejfájába akkorát ugrott ijedtében, de amint meglátott, rögtön az ablakhoz jött.

– Bella, mit keresel itt? Mi a baj? Nem lenne egyszerűbb az ajtón keresztül?

– Csak szép sorjában. Téged kereslek. Nincs semmi baj. Pont ezt jöttem elmondani. Nekem nem egyszerűbb az ajtón keresztül. Tudod, mire vagyok képes fizikailag. Otthon se szoktunk az ajtón át közlekedni, felesleges kerülő. – mondtam neki, fülig érő mosollyal az arcomon. Ő visszamosolygott és megölelt. Meg se borzongott a hideg testemtől, egyre veszélyesebbek az érzelmei a saját emberi életére.

– Annyira aggódtam értetek Bella! Miután Tanya letette a telefont próbáltalak felhívni, de rájöttem, ha rosszul sülnek el a dolgok, óriási veszélybe sodrom magam. Azt tudtam, hogy ti nem árultok el a Volturinak, de ha én hívlak fel, és ők veszik fel, akkor könnyen végem lehetett volna.

– Semmi baj, Angie. Elmúlt a veszély, remélhetőleg örökre. A Volturi iszonyatos túlerővel jött, de nem számítottak a veszélyesebbik képességemre és a tűzállóságomra Emilyvel, meg arra, hogy hárman az ő csapatukból eleve azzal a szándékkal jöttek, hogy átálljanak a mi oldalunkra. Legyőztük őket. Megegyeztünk. Nem! Rájuk lett diktálva, hogyha egy halandó kideríti a vámpírok létezését, nem ölhetik meg mostantól, csak elfoghatják addig, míg mi meg nem győzzük, hogy tartsa a száját. Tudod Angie, az olyanok, mint te, és még sok ember, képesek vagytok elfogadni a létünket, de az emberiség egésze még nem érett meg rá, hogy máról holnapra eléjük álljunk és bejelentsük, hogy vámpírok márpedig vannak. Honnan tudtad, hogy veszélyes a Volturi?

– Esme mondta el, míg a házhoz értünk. Most hol vannak?

– Visszamentek oda, ahonnan jöttek, Jane-t, Felixet és Sarah-t kivéve. Meg Alec is itt van még. Meg kell beszélnie Jane-nel a történteket. Tudod ők ikrek, valódi ikrek és a harc hevében Alec rátámadt Jane-re, most pedig nem győz neki magyarázkodni.

– Dióhéjban Esme említette ezeket a neveket, Sarah-t kivéve. Ő ki?

– Meg fogsz lepődni, ha megtudod. – a szemem sarkából megláttam Angie CD-jei között Sarah két lemezének is a borítóját. – Ismered őt, de nem mondom meg ki ő. Majd magad is meglátod, de ne híreszteld el, hogy itt találkoztál vele. Tudod, elég nehéz lenne megmagyarázni, mit keres a világnak ebben a csücskében. Meg szeretnélek kérni egy óriási szívességre!

– Mi lenne az, Bella? Neked, úgy érzem, bármit hajlandó vagyok megtenni, na, nem mintha ellent mernék mondani nektek.

– Egy kicsit összefügg azzal, amit mondtam az emberekről. Látod, te ismersz engem és nagyjából a családomat is, tudnod kell, hogy soha senkit sem bántunk, mégis azt mondod, hogy nem mersz ellent mondani nekem. Félig olyan vagy, mint mi, és mégis félsz tőlünk egy kicsit. Meg kéne győzni két embert, hogy tartsák a szájukat. Majdnem lebuktattam magam előttük, és nyomozni kezdtek utánunk. Odamehetnénk meggyőzni őket, de azt fenyegetésnek éreznék, és nem akarunk senkit se bántani. Még fenyegetőzni se akarunk, ezért kérlek téged. Jacob és Nessie elég jó páros, csak hát Jake egy elég nagydarab embernek is, Nessie meg kisgyereknek látszik, ha bármit megmutat abból, amire képes, sikoltozva menekülnek el előle az emberek. De egy nő, főleg egy újságíró elég nyomatékkal tudja őket talán meggyőzni róla, hogy jobban járnak, ha hallgatnak. Erősítésnek ott lesznek veled ők is. Erről jut eszembe. Ne botránkozz meg Jake-en és Nessie-n, ha látod őket együtt. Nessie, mint tudod tavaly született, de már a születése óta egy felnőtt ember eszével és érzelmeivel gondolkodik. Szerelmesek Jake-kel egymásba, mindörökre, mint én és Edward. Testileg tíz évesnek látszik most, de úgy tűnik, jó két és fél év múlva, már annyi idősnek fog látszani, mint Jacob. Ez viszont nem változtat azon a tényen, hogy már most egy felnőtt elmével él a testében.

– Bella, hihetetlen, amibe csöppentem. Hogyan tudjátok ezt a sok furcsa dolgot kezelni?

– Angie, ha a közelünkben leszel néhány napig, hétig, hónapig, már meg se fogsz lepődni semmin, ami a világban történik. Teljesen természetesnek fogsz venni olyan dolgokat, amiket eddig legfeljebb mesekönyvben olvastál. Meg, maximum a felét fogod elhinni a híreknek, mert pontosan tudni fogod majd, hogy bizonyos dolgok mögött, milyen esemény húzódik meg valójában.

– Irigyellek Bella. Olyan jó lehet halhatatlannak lenni. Ilyen érdekes dolgokban részt venni, szeretnék olyan különleges lenni, mint te.

– Hűha Angie, ettől nagyon féltem! Nagyon féltem ettől a reakciótól nálad, olyan könnyen elkezdesz lelkesülni. Hogyan is mondjam el. Nincs jogom téged győzködni, hogy ne akard ezt a létformát, hiszen már tudod, hogy én éveken át küzdöttem azért, hogy vámpír lehessek. De mégis, Angela, annak ellenére, hogy ugyanúgy evolúciós vámpír vagy, mint én voltam, óva intelek a létformánktól. Én élvezem, amivé lettem, mert az apróbb kezdeti nehézségeket leszámítva túl könnyen kezelem még a vérszomjamat is. De van árnyoldala is a dolognak. Ez nem olyan, hogyha megunod, visszaváltozol embernek. Ez az örökkévalóságnak szól. Az én esetemben még az öngyilkosság is kizárt, tudtommal. Nem tudjuk, hogy a te génjeid mit rejtenek, de lehet, hogy te is tűzálló vagy. Meddő lennél az átváltozástól kezdve, ez viszont biztos. Nessie még akkor fogant meg bennem, amikor még ember voltam. Szerencsés vagyok, mert ő születésétől fogva halhatatlan, ezért nem kell egy óriási problémával foglalkoznom, de gondolj csak bele. Szülsz egy gyereket, azután átváltozol, a gyereked felnő és követi a példádat. Nagyon hamar megtelne vámpírokkal a bolygó. Ha nem mondod el neki, hogy mivé lettél, akkor pedig el kéne játszanod a halálodat, ami a mi esetünkben nem nehéz, de tudnád, hogy a gyereked halottnak hisz, miközben te még akkor is fiatalként élsz tovább, amikor őt az unokái körbeállják a ravatalánál. A vérszomjról már nem is beszélve. Lehet, hogy a hosszú felkészülés miatt volt, lehet, hogy a génjeimnek köszönhetem, de én a kezdetektől relatíve könnyen kontrolálom magam, de van olyan, aki még ötven év után is hibázik, és néha embert öl. Nekem se felhőtlen teljesen a dolog. Az említett fickók közül az egyik olyan vérszomjat keltett bennem, hogy kevés kellett volna, hogy én is hibázzak. Ennek ellenére, én nem akarlak lebeszélni, mert az álszentség lenne, de rábeszélni se akarlak. Ez most úgy igazságos, hogy beszélned kell erről a dologról Rosalie-val. Ő a pokol összes kínját vállalná azért, hogy újra ember lehessen és megöregedhessen, majd csendben meghalhasson. De ez, lehetetlen.

– Uh! Ezt át kell még gondolnom. Te, hogy döntötted el?

– Angie, ez nálam mindig is furán működő dolog volt. Nem tudok neked támpontot adni. Én világ életemben elkötelezett ember voltam. Addig volt bajom a döntésekkel, míg meg nem hoztam őket. Utána már a döntésem szerint cselekedtem, bármi is történt. Eldöntöttem, hogy szeretem Edwardot és azt is, hogy vele akarom leélni az életemet. Amikor megtudtam, hogy milyen kínt okoz neki a közelemben lenni, akkor az előző döntésem értelmében eldöntött ténnyé vált, hogy vámpírrá kell lennem ahhoz, hogy az első döntésem ne szenvedjen sérelmet, és felhőtlenül boldogok tudjunk lenni. Én ilyen egyszerű módon éltem az életemet és élem most is. Csak most a sokkal gyorsabb agyam nem vívódik napokat egy döntés meghozatalával, hanem néhány másodperc alatt, összegzem az érveket és az ellenérveket, és máris kész a tényeken alapuló döntés. Az is eldöntött tény, hogy a két fickó nem tárhatja a nyilvánosság elé, amit tud, vagy tudni vél. Még túl korai lenne. Felkínáljuk nekik a teljes beavatást, de akkor cserébe hallgatniuk kell, mert ha nem, akkor nem marad más megoldás, mint olyan helyre vinni őket, ahol senki se fogja érteni, miről beszélnek.

– Ezzel tényleg nem sokat segítettél. Azért izgalmas az életed, nem?

– Nehogy azt hidd! Ha a Volturi nem kötött volna most belénk, akkor unalmamban én mesélném el neked a Cullen család történetét. Semmi izgalmas nem történik velünk, hacsak nem hibázunk, mint én, ezzel a két szerencsétlennel. Most, hogy legyőztük a Volturit, szerintem dögunalom lesz az életünk. Amint Nessie növekedése lelassul az emberi szintre, kábé három év múlva, akkor elköltözünk valahova innen. Valószínűleg New Hampshire-be. Utána pedig átlag öt, maximum tízévente, ezt ismételgetjük, miközben mindannyiszor újra kijárjuk a gimit, meg az egyetemet.

– Hát, ezek tényleg nem túl izgalmas kilátások.

– Ezért mondtam, hogy jól gondold át, mit szeretnél. Segítesz nekem?

– Persze, de hogy menjek el most hozzátok úgy, hogy anyámnak ne tűnjön fel. Hajnalban is gyanakodni kezdett, hirtelen azt se tudtam, mit mondjak neki, amikor rákérdezett, hogy miért nem hallotta az autózúgást, mielőtt hazaértem.

– Mindjárt visszajövök érted a kocsimmal.

– Bella, abba a kocsiba én többé be nem ülök, kivéve, ha én is vámpír leszek. – tette hozzá mosolyogva. Rosszallóan néztem rá ezért a mosolyért, aminek a hatására rögtön megkomolyodott.

– Angie, tartozom egy vallomással. Akkor szándékosan ijesztettem rád. Egyáltalán nem voltam felkészülve a veled való beszélgetésre, ezért le akartalak rázni, de úgy, hogy önszántadból hagyj faképnél. Megígérem, hogy nem fogunk száguldozni. Angie, féltelek! Félek, hogy merő lelkesedésből olyan döntést hozol, amiből nincs visszaút, ha meggondolod magad. Én boldog vagyok Edwarddal, de a vámpírok többsége magányos.

– Jó, akkor hozd azt a versenyautót! Ne félts, Bella! Lelkesedem az igaz, de azért érzem a veszélyt belőled most is, és ez óvatosságra int.

– Mindjárt itt vagyok. Igyekezz az öltözéssel! Tudod, milyen gyors vagyok. – Megöleltük egymást, próbálta palástolni, de megláttam az arcán a fájdalmat.

– Mi a baj, Angie?

– Semmi. – Nincs szükségem gondolatolvasó képességre ahhoz, hogy tudjam azt, hazudik. Az arcára van írva.

– Angie, sokkal jobban és könnyebben elemzem az emberi érzelmeket, amióta vámpír vagyok. Engem nem tudsz átverni. Valamid fáj, de nagyon.

– Hát jó. – felhúzta a pulóvere ujját, látszott Tanya telefonszáma a karján. Nem volt sebes, csak piros a karja, kivéve egyetlen helyet. Ott nagyon csúnyán be volt gyulladva a keze és látszott, hogy valami csúnya fertőzés lett belőle.

– A fenébe, ez egy órája még nem így nézett ki! – gyorsan megfogtam a homlokát, már tüzelt a láztól, ami hirtelen tört rá. Mikor beléptem a szobájába, még nem volt lázas. Ez valami nagyon gyors fertőzés lesz.

– Először Carlisle-hoz viszlek.

– Ugyan Bella, biztos csak valami baci.

– Nem Angie, ez túl gyors! Mikor ideértem még semmi bajod nem volt, most pedig lázas vagy, ez nem normális. – megszagoltam a kezét, vámpírként többet árult el nekem, amit így éreztem, mint egy orvosnak egy egész laboratórium. Rothadó hús szagát éreztem. Mielőtt Brazíliába mentünk Carlisle felkészített rá, hogy ha valaki megsebesül, mármint az emberek közül, akkor ez a szag a húsevő baktériumra utal. Halálos és gyors lefolyású fertőzést okoz, amit nem egyszerű gyógyítani se. – Angie, ez húsevő baktérium. Azonnal orvosi ellátásra van szükséged, ez nem vicc. Néhány óra alatt képes megölni. Mikor kezdett el pirosodni?

– Ahogy megvakartam, mielőtt ideértél.

– Lehet, hogy akkor fertőzted meg magad. Semmi baj, elviszlek Carlisle-hoz és meggyógyítunk. – ebben a pillanatban ájultan csuklott össze mellettem. – Angie, Angie! – felnyitotta a szemét, rosszabb lett a helyzet, mint gondoltam. Ha nem jövök el hozzá, belehal abba, hogy nekünk segített. Nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy vámpírok miatt egy ember meghaljon. Hiszen mi, akárhogy szépítjük is a dolgot, már halottak vagyunk. – Angie, ha nehéz is, próbálj öntudatodnál maradni. Megpróbálok valamit, mert ez a fertőzés gyorsabb, mint hittük.

Megnyaltam a méreggel átitatott nyelvemmel a gyulladt részt a kezén, de nem történt semmi. Legalább is nem olyan gyorsan, mint szerettem volna. Nem volt jobb ötletem, mint az, hogy kiszívom a fertőzést a karjából. Ezzel gyakorlatilag megszegem a Quileute-Cullen egyességet, de e nélkül viszont, jó eséllyel meghal.

– Angie, bocsáss meg azért, amit most teszek! Pokolian fog fájni, tapasztalatból tudom, de különben ez a fertőzés megöl. Meg kell, hogy harapjalak azért, hogy ki tudjam szívni a fertőzést a kezedből. A mérgem égetni fogja az ereidet belülről, iszonyúan fog fájni, de próbálj csendben maradni. Nem fog sokáig tartani, mert a méreg nagyon gyorsan meggyógyít, utána pedig kiszívom belőled, de addig a pokol kínjait fogod kiállni.

– Honnan tudod? – kérdezte elhaló hangon – Miért nem ütsz ki addig?

– Azért, mert szükségem van a reakcióidra, hogy el ne késsek, de túl hamar se szeretném kiszívni a mérget. Emlékszel a sebhelyemre a csuklómon?

– Persze.

– Az, egy ilyen harapás nyomán lett. Pontosan tudom, mit fogsz most érezni.

– Csináld! Ha véletlen elkésel, meghalok?

– Nem Angie. Akkor átváltozol, ezért kell, hogy tudatodnál legyél. Mert nem így fog megtörténni, akkor sem, ha megtörténik.

– Csináld, Bella! Akkor se fogok rád haragudni, ha elkésel.

– Nem fogom megváltoztatni az életed. Ezt a felelősséget nem veszem át tőled, már így is túl sok nyomja a vállam. – halkan kacagni kezdett a válaszomon, miközben én beleharaptam a fertőzés közepébe a karján.

Láttam a kínt az arcára kiülni, de csendben maradt. Pokoli a fájdalom, amit most kiáll. Úgy érzi, hogy lángra lobbant a vér az ereiben és lassan kúszik a könyöke felé, hogy a karján felérve eljusson a szívébe, ahonnan már nem lenne visszaút, menthetetlenül vámpírrá válna. Ezt azonban nem hagyom bekövetkezni. Láttam, hogy a pirosság és a seb megszűnik a karján, belemélyesztettem a fogam a seb helyébe, és szívni kezdtem a mérgem visszafelé a vérével együtt. Eufórikus érzés emberi vért szívni, éreztem, hogy átjár a melegsége, többet akartam, szívni a vért, amíg csak egy csepp is marad benne. Hirtelen magamhoz tértem, koncentrálni kezdtem. Éreztem, hogy a mérgem elfogyott a véréből, majd két szívással később eltűnt az a fura mellékíz is, ami a fertőzés miatt volt. Még egy utolsót szívtam a karján, hogy biztos legyek a dolgomban. Azután kerestem egy lepedőt a szekrényben, és kötést téptem a sebre, amit okoztam. Amíg arra vártam, hogy magához térjen az ájulásból, átfutott a fejemen, hogy Angie akaratom ellenére elindult azon az úton, amin én két éve. Bizakodtam, hogy talán Rosalie le tudja beszélni róla, de nincs jogom beleszólni abba, amit a saját életével tesz. Bárkinek joga van hozzá, hogy megpróbálja lebeszélni, de nekem nincs. Néhány perccel később magához tért.

– Ember vagyok még? – kérdezte bizonytalanul.

– A legteljesebb mértékben. Azt tudnád, ha átváltoztál volna. Minden megváltozik tőle. Fáj-e még a karod?

– Nem. Egyáltalán. Ezért kérdeztem, hogy ember vagyok-e még.

– Megyek a kocsiért. Azért ezt megmutatjuk Carlisle-nak, mielőtt még valami baj lenne belőle.

– Jó, rendben, hozd a kocsidat!

Öt perc leforgása alatt a garázsban voltam a Barabus-ért. Újabb hét kellett, hogy visszaérjek hozzájuk. Elmentünk a Cullen házba, ahol először is találkozott Carlisle-al. Amikor Sarah meghallotta, hogy egy gyakorlatilag sebesült emberi lény van a házban, azonnal segíteni akart. Amint Angela meglátta Sarah-t a meglepetése leírhatatlan lett. Tátott szájjal nézte először a világ egyik leghíresebb, ha nem a leghíresebb szoprán énekesnőjét testközelből. Sarah is más volt, mint Atlantic-cityben. Ott még igazi keményvonalas Volturi vámpírként viselkedett velünk, most viszont már ő is egy volt a szabad vámpírok közül. Az egész viselkedése megváltozott. Ismerek kedves és jó szándékú embereket, de Sarah-t nehéz lenne bármelyiknek is túlszárnyalnia. Annyi kedvesség és báj áradt belőle, hogy vámpír létére szerintem a legfélősebb óvodások közé is bemehetett volna anélkül, hogy egy is megijedt volna tőle. Elbűvölt a lényéből áradó önzetlen szeretet és jóság. Pontosan olyan ember, mint amit a dalai sugallnak. Mentsük meg együtt a világot féle ember lehetett, és az is maradt. Ehhez a küldetéséhez pedig, már emberként kapott egy földöntúlian gyönyörű hangot, ami csak még szebb lett, miután átváltozott. Szüksége van rá a világnak, ez kétségtelen. A minapi viselkedése alapján csalódtam benne, de most, hogy lehullott a kemény Volturi tag álcája, előbújt az igazi személyisége, aminek nem lehetett ellenállni. Anyámra hasonlít, az ő féktelenül pazarolt szeretetére és jó szándékára. Sarah-ról süt, hogy mindenkit szeret, aki nem bántja meg. Nessie a karjaiba mászott, onnan csodálta.

Carlisle mosolyogva jött lefelé a lépcsőn Angiet támogatva, kicsit szédült a vérveszteségtől, de látszott, hogy azon kívül semmi baja.

– Ügyes voltál Bella! A sebhelyet leszámítva nem történt semmi maradandó Angie-vel. Azon viszont nem tudunk segíteni. Sajnálom Angie, de ahol a bőröd olyan sápadt, mint a mienk, már te is vámpír vagy. A szike kicsorbulna, ha megpróbálnánk kiszedni azt a részt belőled. Mit szólsz a történetünkhöz?

– Nem baj Carlisle, félig már így is közétek tartozom. Szinte el sem lehet hinni, hogy kicsit kevesebb, mint négyszáz év alatt, ennyi minden tud történni. Izgalmas lehet ilyen személyes módon megélni a történelmet.

– De könnyen veszed! – korholtam meg.

– Bagoly mondja verébnek! – szólt be, Rosalie.

– Rosie, ne felejtsd el, hogy én is félig vámpírnak születtem, és nem rögtön akartam vámpír lenni, mint Angie! Beszélgess el vele, hogy mit veszíthet!

– Remek! Persze, csak két-három héttel azután, hogy megtudtad, hogy Edward mi. Újabb reménytelen győzködés! – olyan arrogáns, hogy meg tudnám fojtani, ha lehetne.

– Rosie, ne légy elfogult! Te akkor akartál engem meggyőzni, amikorra én már eldöntöttem, hogy mit akarok, de Angela még nem döntött el semmit.

– Akkor talán megér egy próbát.

– Mást nem is kérhetek tőled. De előbb van egy kis elintézni valónk Seattle-ben. Meg kell róla győzni két embert, hogy tartsák a szájukat arról, amit tudni vélnek.

– Meggyőzöm én őket egymagam is! – ajánlotta fel Rosalie. A hanghordozásából kétségem se lehetett a felől, hogy a professzornak és Peternek a percei meg vannak számlálva, ha Rosalie-ra bízom a dolog elintézését.

– Rosalie, nem megölni megyünk őket, hanem meggyőzni!

– Pedig az egyszerű és célirányos megoldás.

– Ne légy már ennyire vámpír! – kötött bele, Alice.

Erre Rosalie felugrott a kanapéról, ahonnan eddig osztotta a mélyenszántó gondolatait és elkezdte Alice-t kergetni a házban. Ami persze reménytelen vállalkozás volt, mert Alice mindig látta előre, hogy Rosalie merre fog mozdulni. Szegény Angie csak a huzatot érzékelte az egészből, mert a mozgásuk emberek számára láthatatlanul gyors volt.

– Most mi történik? Csak Alice nevetését hallom, meg Rosalie morgását.

– Semmi, csak kergetőznek. – válaszoltam neki.

– Félelmetes! Nem is látom őket.

Ekkor Nessie odament hozzá, és megfogta a kezét.

– Látod már őket? Csak a szemed lassú. Az agyad képes feldolgozni.

– Igen, már látom. – áhítat van a hangjában, így Rosalie-nak nehéz dolga lesz. Angela egyre több előnyét látja a vámpírságnak, anélkül, hogy az árnyoldaláról halvány fogalma is lenne. – Ez a sebesség és erő. Csodálatos világ.

– Angela! Tudom, Rosalie szavaival élve, bagoly mondja verébnek, hogy nagy a fejed, de ez a szörnyek világa. Hidd el, te nem akarsz ebbe a világba tartozni! Neked ott van Ben, az öcséid és a szüleid. Normális emberi életet élhetsz. Az én végzetem Edward volt mindig is. Minél többet gondolkodom rajta, annál biztosabb vagyok benne, hogy már az első napokban eldőlt a sorsom, amikor még nem is tudtam, hogy mibe csöppentem.

– Bella, pontosabban a legelső napon, szinte az első percben, amikor megláttad, eldőlt a sorsod Edwarddal kapcsolatban.

– Ezt meg, honnan veszed?

– Első látásra beleszerettél.

– Honnan tudod?

– Megmutatom. Van egy kártyaolvasótok? – ezzel kikapott egy memóriakártyát a táskájából.

Mikor megláttam a fotót magamról, ami a tudtom nélkül készült, megmerevedtem. Szúrni kezdett a szemem, és az érzelemtől, ami rám tört, fintorba torzult az arcom, összeszorult a mellkasom (a valóságban nem, csak úgy éreztem), de valójában olyan földöntúli öröm töltött el, mint soha eddig. Megszűnt az egyetlen kételyem saját magammal kapcsolatban. Az egyetlen dolog magammal kapcsolatban, amiben nem voltam biztos teljesen, hogy első látásra belezúgtam Edwardba, vagy csak később győztem meg magam arról, hogy halálosan szerelmes vagyok belé. A kép, ami az ebédlőben készült rólam, miután Angela felállt az asztaltól. A hátam mögött levő asztalnál ülőket fotózta, de látszottam a kép előterében, amint lopva egyetlen pillanatra Edwardra nézek. Pontosan tudom, mi tükröződik a szememben a képen. Ugyanaz a lázas, szerelemtől égő tűz volt a szememben, ami most, ha tükörbe nézek, és Edwardra gondolok közben.

– Köszönöm Angela! Egy örökkévalóságra szóló ajándékot adtál most nekem! Edward, gyere ide, ezt látnod kell! Az egyetlen dolgot tetted most bizonyosággá, amiben valaha is kételkedtem. Nem emlékeztem rá soha, hogy mikortól éreztem azt, hogy Edwardé vagyok. Hát azért, mert nem volt a létemben egyetlen pillanat sem, amióta megláttam, hogy ne lettem volna az övé testestől, lelkestől.

– Mit látsz drágám?

– Nézd ezt a képet!

– Ez mikor készült?

– Bella első napján az ebédlőben. Te a hátam mögött levő asztalnál ültél. A gép azt a pillanatot kapta el, amikor Bella egyetlen egyszer, lopva rád nézett. Soha nem használtam fel ezt a képet sehol. Túl sokat mutat meg Bella lelkéből ahhoz, hogy ezt bárkinek szabad legyen látnia rajtad és rajta kívül. Nincs másolatom belőle. A tisztességem nem engedi, hogy ezt a képet felhasználjam. A memóriakártya a tiétek. A többi képet rég letöröltem róla, de ezt képtelen vagyok. Csak remélni tudom, hogy majd egyszer én is érzek így valaki iránt. Bennel jó együtt lenni, de ez, amit a szemedben látok… ezt keresem, amióta csak megláttam ezt a képet rólad. Ez az örök szerelem.

– Köszönöm, Angela! Nem tudhatod, milyen lelki békét adtál most mindkettőnknek. – csodálkozva néztem Edwardra, neki miért hozott ez a kép lelki békét?

– Te most miről beszélsz?

– Nézz a képre Bella! Hát nem érted?

– Nem! Most már tudom, hogy mindig is szerettelek, amióta csak megláttalak, de miért számít ez a te lelki békédnek?

– Bella, azóta is bánt a lelkiismeret, hogy nem tudtalak eltántorítani magamtól, de ezt látva, megnyugodhatok. Azt már tudom, hogy képtelenség téged befolyásolni, ha már elhatároztad magad valamivel kapcsolatban. Erről a képről látszik, hogy tudat alatt hamarabb eldöntötted hova akarsz tartozni, mint hogy én egyáltalán tehettem volna valamit ellene. Kezdem azt hinni, hogy a sors könyvében ez van megírva. Ismerem milyen érzéseket táplálsz irántam. Tudom, hogy nincs a világon olyan hatalom, ami elcsábíthatna, eltántoríthatna mellőlem. Annak idején azt mondtam neked, hogy egy facsemetét hasonlítasz egy erdőhöz, amikor a szerelmedről beszélsz irántam. Amióta láttam a fejedben, hogy mit érzel velem kapcsolatban, tudom, hogy mindketten egy esőerdőnyi szerelmet érzünk egymás iránt. Szegény Jacob, tényleg sajnálom. Mennyit küzdött érted, pedig soha nem volt esélye. Ha minden erőmmel azon lettem volna, hogy az övé légy helyettem, akkor se sikerült volna, ezt látva. – finoman az állam alá nyúlt, felemelte a fejem és megcsókolt. Az eszemet tudtam veszíteni, a csontjaimig átjárt az érzés, beleremegtem az érintésébe, az ajka érintésébe. Ez mindörökre így kell, hogy maradjon, mert ha nem, akkor elveszítem magam az időben, megőrülök, ha történik vele valami, ebben biztos vagyok. Képtelen vagyok nélküle létezni. Nélküle semmi vagyok, de vele, a mindenség lehetek. – Hoppá, Rosalie elkapta Alice-t. Ahogyan az ajkunk összeért, Angela készített rólunk egy képet, de nem bántam. Tudtam, hogy nekünk készül, rólunk szól, hogy örökre megőrizze vele ezt a pillanatot. Amikor megtört a pillanat varázsa, Angela szólalt meg:

– Bella, köszönöm neked, hogy elkészíthettem a világ legszebb szerelmes fotóját, bár tudom, hogy senkinek se mutathatom meg. Örülök a szerelmeteknek, csodálatosak vagytok, és olyan jók! El se lehet képzelni, hogy képesek vagytok bárkit is megölni.

– Angela, megmutathatod, csak ki kell egy kicsit pofozni. Emmett nagy bűvésze a képmanipulálásnak. Megadhatja neked azokat a beállításokat, amitől a fényképeken egyszerű halandó lesz belőlünk. Használd fel szerintem nyugodtan a képet, persze, csak ha Bella és Edward megengedi! – szólt bele a beszélgetésbe, Jasper.

– Megengeditek?

– Ha elárulod, hol akarod felhasználni.

– Még nem tudom, de ha valaha felhasználom, az biztos, hogy címlapon lesz, vagy egy olyan kiállításon, ahol mindenki a főhelyen láthatja. Ebből a képből kiderül mindenki számára, hogy létezik igazi, odaadó és végtelen szerelem. Azt hiszem, átgondolom még a vámpírrá válást. Meg kell találnom azt a… lényt, akivel így nézünk egymásra. De ne várd el tőlem Bella, hogy csak az emberek közt keresgéljek! A számomra, úgy érzem, mindkét világ egyformán lehetséges.

– Ebben igazad van. Ha a vámpírok közt találsz igaz szerelemre, akkor is megvan viszont a döntési lehetőséged, hogy ember maradj.

– Bella, te képes lettél volna ember maradni így, hogy Edward örökéletű?

– Megadom magam! Az iskolabálkor, azt hittem azért akarja, hogy kiöltözzek, mert valami más fog történni. Csalódott voltam, amikor megtudtam, hogy csak a bálba visz. Azt hittem idejövünk és átváltoztat. Mennünk kéne! Minden perccel nő a veszély, hogy Peter és Dr. Bencroft valami olyat tesz, amit nem kéne.

2012. május 16., szerda

21. fejezet

 A Volturi

 Kikerekedett szemekkel bámulta a jövőt. Hirtelen biztos voltam benne az arckifejezése alapján, hogy óriási veszélyt lát maga előtt. Az ösztöneim azonnal beindultak. Felpörgött az agyam, ha ez egyáltalán lehetséges volt. Harci lázat kezdtem érezni. Edward le volt mellettem merevedve. Láttam a feszültséget, a dühöt, és a félelmet az arcára kiülni. Abból, hogy félelem ült az arcára azonnal tudtam, hogy Alice látomásának köze kell, hogy legyen a Volturihoz. Edward semmi mástól nem félt, amióta tudta, hogy milyen képességeim vannak, csak a Volturitól. Vele ellentétben, én viszont nem féltem tőlük. Tudtam, hogy nem bírnak velem mit kezdeni, és senkit sem tudnak bántani, aki másfél kilométernél közelebb van hozzám, mert kiütöm a tudatukat, mielőtt bármit is tennének.
– Mi történt Alice? Mit látsz?
– A Volturi! Jönnek!
– Mikor érnek ide?
– Gyakorlatilag itt vannak!
– De hogyan? Nem láttad őket előre?
– Nem tudom mi történt, de egyszer csak megláttam, hogy már itt vannak Kanadában. Meneküljünk! Meg akarnak ölni minket. Valamitől teljesen biztosak a dolgukban. Nem akarnak kockáztatni. Le akarnak rohanni minket. Most nem lesz semmiféle tárgyalás, mint tavaly. Jönnek és támadnak.
– Nyugi Alice. Jöjjenek csak. Arra az egyre vigyázzatok, hogy másfél kilométernél közelebb maradjatok hozzám. Akkor nem tudnak ártani nektek. A többit bízzátok rám. Nessie, dél irányba kerülve, futás La Push-ra, és maradj ott Jake-kel! Készüljenek fel egy esetleges támadásra, de ne jöjjenek ide! Felesleges veszélybe sodornák magukat. Ha megölnek minket, légy boldog Jake-kel kicsim! Szülj neki gyerekeket, amint lehet! Szaporodjatok, hogy többen legyenek a farkasok is, hogy egyszer erősebbek legyetek náluk!
– Anya, most viccelsz, ugye?
– Nem kicsim, lehet, hogy tényleg megölnek, de tudom, hogy te túléled, és nekem csak ez számít. Most pedig menj, míg késő nem lesz!
– Bella! Nem akarok nélkületek élni!
– Ott lesz neked Jacob, fuss!
Nessie végre elfutott dél felé, hogy jó nagy kerülővel eljusson La Push-ra, és biztonságban legyen a falkával, és Emilyvel.
– Esme, nem utasíthatlak, de megtennéd a kedvemért, hogy Angelat hazamenekíted? Fent alszik Rosalie-ék szobájában.
– Ne is folytasd! Mire ideérnek, itt leszek. Ne próbálj rávenni, hogy maradjak távol, nekem Carlisle mellett a helyem. Együtt győzünk vagy bukunk el. Viszont veled az oldalunkon, valahogy nem félek a bukástól – szólt még vissza a ház ajtajából. Mindig tudta, hogyan csöpögtessen egy kis önbizalmat a másikba, amikor reménytelen a helyzet.
– Alice, azt tudod, hogy mennyien jönnek? – vette ki a kérdést a számból, Jasper.
– Talán negyven-ötven vámpír, de a jó része teljesen ismeretlen ázsiai.
– Jellemző! Aro olyanokat hoz ellenünk, akik a tavalyi fiaskóban nem vettek részt, így nem tudják, hogy a látszat ellenére az erőviszonyok másként is alakulhatnak, mint ahogy Aro mondta nekik – dohogott szinte magában Edward.
– Igazad lehet drágám, de ne felejtsd el, hogy most csak nyolcan vagyunk ötven ellen!
– Jane-t és Alecet le bírod kötni, nem? – kérdezte Edward.
– Ki bírom ütni a csapatuk jó részét, csak nehogy legyen valami ellenszerük velem szemben, mert akkor elvesztünk.
– Bella, olyan hatalommal bíró vámpír, mint te, nincs másik a földön. Ha meg nem előz a képességével valaki, akkor esélyük sincs ellenünk – latolgatta az esélyeket, Jazz.
– Ettől félek én is! Ha a pajzsomat semlegesíti valaki közülük, akkor elvesztünk. Jane megbénít a fájdalommal, és már azt tesz veletek Alec, amit csak akar.
– Ne agyalj ezen előre, Bella! Nem tudom a stratégiájukat kitalálni még én sem, mert nem tudom, mivel rendelkeznek az ázsiaiak – szólt most már közbe kissé idegesen, a találgatást hallva, Jasper.
– Akkor lesz, ami lesz. – tette fel a pontot az i-re, szinte egyszerre Alice és Emmett.
– Nem adjuk könnyen a bőrünket! – hallottam meg Jacob hangját.
– Arra meg ne is számítsatok, hogy vámpírokat öltök, minket meg kihagytok a buliból! – ez már Sam volt, a többiek már mind négy lábon jöttek. Csak Jacobot hozta Nessie a hátán és Samet Emily.
– Nessie! Mit mondtam neked?
– Ne hara…
– Ne bántsd! Amikor elmondta az üzenetedet, tudtuk, hogy ide kell jönnünk. Bella, ha ti elbuktok, magunkban nekünk sincs esélyünk. Együtt, talán elérjük azt, amit tavaly. Már összetartozunk, mindörökre. – engesztelt, Sam.
– Oké! Valamit javultak az esélyek. Kilenc vámpír, meg a tizenhat farkas.
– Húsznak is jó az, Jazz! – szólt még egyet Jacob, mielőtt „Caius rémévé” alakult volna.
– Ez nem lehet igaz! – kiáltott fel, Edward. – Két újonc van velük.
– Edward nem stimmel. Jake húszat mondott.
– Mert a két utolsó nem újonc, hanem korelnök! Nézd azt a két hatalmas szürke farkast ott hátul!
A többi farkasnál sokkal lassabban mozogtak, de erőben biztos nem maradtak el tőlük, az látszott a mozgásukon, és milyen gyönyörűek, a hajnali fényben ezüstként csillogott a bundájuk. Milyen hatalmasak, még Jacob is kölyöknek látszik mellettük.
– Kik ők?
– Az öreg Quil az egyik, és Billy a másik. De hogyan lehetséges ez? Elvileg túl öregek átalakulni. Ah! Ez mindent megmagyaráz!
– Mi Edward?
– Most mondja Jake. Emily hatásával nem számolt senki. Gyakorlatilag együtt élnek. A mi közelségünk tizenöt kilométerről elég volt a farkassá váláshoz a fiataloknak, de Emily olyan erős irritációt okozott az öregek génállományában, hogy átváltoztak ők is. Jake azt mondja, hogy lassabbak, mint ők, de iszonyú erős a két öreg. Veled és Emilyvel nem, de az összes többi vámpírral simán elbírnak.
– Ez biztató. Huszonhárom meg kilenc. Harmincketten vagyunk ötven ellen. Elvileg én meg Jolly Joker vagyok, tehát még tíz. Ha minden jól megy, egyenlő küzdelem lesz belőle.
– Bella, te nem tízet érsz, hanem sokkal többet. Aro és Marcus, meg az ikrek úgy félnek tőled, mint a tűztől. Szerintem ők első körben hátra fognak maradni. Hogy jött ki neked ez a szám?
– Akkor még előnyünk is lehet. Egyre jobban állunk, ahogy latolgatjuk az esélyeket. A két öreget meg Jake-et duplán számoltam.
– Nessie! Nem! Megtiltom! – vicsorogta szinte, Edward, valaki gondolataira válaszolva.
– Ki az?
– Nessie. Be akar szállni a harcba.
– Eszedbe se jusson!
– Inkább hagyjam, hogy megöljenek karba tett kézzel engem is? Hagyjam tétlenül, hogy a családom, az apám, az anyám, és a szerelmem megszűnik létezni, míg én csak állok a háttérben? Na, nem! Tudom ugyanazt, amit Jasper és Alice. Alig két hónapja, hogy mindketten megtanítottak a saját harci technikájukra.
– Mi lesz, ha valamelyik vámpír megharap, kicsim?
– Bella! Nessie akkor átalakul minden valószínűség szerint igazi vámpírrá, de nem két-három nap alatt, hanem percek alatt, és elég jó eséllyel ötvözni fogja magában a három génállomány összes előnyét, amiből keletkezik. Nem szeretnék az útjába kerülni, ha ez megtörténik, mert akkor Nessie nagy valószínűség szerint bosszút fog állni azért, amit tettek vele – mondta ezt, Carlisle.
– Ez az anya! Hagyjatok harcolni! Senki nem számít rá, hogy képzett harcos vagyok. Ugyanolyan erős vagyok, mint egy igazi vámpír. – rettegés támadt bennem Nessie szavaitól, hogy a harc közelébe engedjem, de az agyam logikus és realista része tudja, hogy igaza van, és a legerősebb farkasember a földön, bármi áron megvédi őt. Jake-re meg szükségünk van. Nem szakíthatom el őket egymástól, az olyan lenne, mintha nekem Edwardtól kéne elszakadnom, és arra Nessie is ugyanúgy képtelen lenne, mint én. Túlságosan is sokat örökölt belőlem. Kénytelen vagyok beismerni, hogy ők egymáshoz tartoznak ugyanúgy, mint Edward és én. Nincs mit tennem, engednem kell neki, ha nem akarom, hogyha kudarcot vallunk, akkor egy fájdalommal teli örökkévalóság jusson neki. Annál még talán a halál is jobb, de nem hagyom, hogy ez megtörténjen! Talán sikerül. Engednem kell neki, az ő döntése.
– Jó, meggyőztél, de maradj mindig Edward és én köztem! Azt nem mondom, hogy Jake közelében, mert Jake-et egy bombával se lehetne mellőled elmozdítani – erre egy vihogó nyüszítést hallottam a hátam mögül, és Edwardnak is mosoly suhant át az arcán. Mit tudnak ebben a helyzetben viccesnek találni?
– Ennyire vicces voltam?
– Ami azt illeti, igen.
– Már csak azt nem értem, hogy Alice miért nem látta őket hamarabb?
– Igazad lehet Jake!
– Mit mondott?
– Az összes farkas egy kupacban volt velünk együtt, tegnap déltől ma hajnalig. Amikor Nessie-vel állapotos voltál, Alice-t kikészítette Nessie agyműködése. Migrént kapott tőle, de ha Jake közelében volt, elmúlt a fejfájása, mert Jacob árnyékolta Nessie kisugárzását. – Nem kellett tovább magyaráznia. Ugyanaz történt, csak visszafelé, mint a sziklaugrásomnál.
– Megértettem, biztos így van. Leárnyékolták Alice jövőbelátó képességét. Akkor sikoltott fel Alice, amikor Seth elvitte a háztól az utolsó csapatot.
Már hallatszott a hangjuk az erdőben. Közelítettek. A Volturi nem tudott a tudatkiütő képességemről, de a pajzsomról és a pokoli erőmről igen. Abban reménykedtem, hogy ez az információhiány megpecsételheti az egész csata kimenetelét. Középen álltunk, mint egy ék, Emilyvel legelöl, kétoldalt lépcsőzetesen hátrafelé a többi vámpír. A hátunk mögött csak Nessie állt, Jake-kel az oldalán. A többi Farkas ennek a formának a két szélétől előre, mint egy vékony holdsarló nyújtózott szét a kert füvén, a két végponton a két öreg farkassal. Ha bejönnek ebbe a félkörbe, akár halálos csapdává is válhat a számukra. Minden megváltozott két óra leforgása alatt. Az ünnepély nyomán még izzott a máglyák parazsa a tűzrakó helyeken, de már harcmező lett a kert, az öröm szigete helyett. Elkeseredtem ettől a változástól, hát már soha nem élhetünk békében? Pedig, mi nem bántunk soha, senkit. Mégis célpontokká válunk, mert önző érdekek azt diktálják. Éreztem, ahogy az elkeseredésem átváltozik, mindent elsöprő düh lett belőle a Volturi ellen. Elég volt belőlük! Itt az ideje, hogy más, békésebb szabályok uralkodjanak a vámpírok világában. Ha alkalmam lesz rá, teszek róla, hogy mondvacsinált ürüggyel ne bántson többé senki, senkit, még a vámpírok között se. Ha kell, elpusztítok érte néhány lényt, hogy nyomatéka legyen a dolognak. Ma vagy elpusztulunk mind, vagy a Volturi megtanul egyenlő erőként tisztelni minket. Megláttam az elsőket közülük. Tíz-tizenöt ázsiai arcú, felheccelt, dühöngő vámpír rohant elöl. Mögöttük nem sokkal futott Jane és Sarah. Sarah látványa a támadó ék elején szíven ütött, azt hittem, szimpatizál velünk. Amikor az első csapat meglátta a védekező alakzatot a hatalmas farkasokkal, hirtelen megálltak a félkör gyűrűjén kívül. Erre azért ők sem számítottak. Amint fékezni kezdtek, felhúztam a pajzsot a csapatunk köré. Éreztem, hogy a dühöm minden ereje benne van, szinte láttam vibrálni a levegőt, a pajzsomban tomboló energiától. Nagyon erős támadó erőnek kell velük lenni, ha ezt le akarják győzni. Az összpontosítás miatt, hogy a pajzsom pontosan olyan alakot vegyen fel, mint amire szükség van, egy pillanatra nem figyeltem oda az ellenség mozgására. Edward megfogta a karom, ez megzavart, de azért veszélybe nem kerültek miatta.
– Bella! Sarah-t vond be a pajzsod alá, amint tudod. Jane-t pedig ne bántsd! Velünk vannak, azért futnak előre, hogy át tudjanak állni még időben. Jane-re csak vigyázz, hogy nehogy ártani tudjanak neki. Ellenük fog fordulni. Nem tudom, mit tettél Alaszkában, de Jane úgy utálja Aroékat, mint mi magunk.
– Ez nem lehet igaz! Jane és Sarah velünk van?
– Igen. Hihetetlen, de igen, és még valaki, csak nem ismerem fel a gondolati hangja alapján.
Ebben a pillanatban, ahogy az ázsiai ék megállt, Sarah, Jane és még egy meglepetés, Felix tovább rohant felénk. Mire a Volturiból bárki egyáltalán felfogta, hogy mi történik, ők már közelebb jártak hozzánk, mintsem tehettek volna ellene valamit. Megkockáztattam és Felixet is bevontam a védelembe. Tudtam, hogy neki nincs mentális fegyvere, a védelemből kilökni pedig, semmibe sem kerül. Ekkor Nessie hátulról megfogta a kezem, nem kellett odanéznem, hogy tudjam, a másik keze Edwardéban van. Hirtelen hallani és látni kezdtem mindenki gondolatait, akik a pajzson belül voltak, és nagyon halványan messziről, de a pajzson kívül levők gondolatait is. Felix csak azt hajtogatta, hogy veletek vagyok. Reménykedett benne, hogy Edward hallja a gondolatait. Jane-t, mivel ő gyakorlatilag a pajzsom határán állt, még egész tisztán hallottam. Egyfolytában csak azt hajtogatta, hogy: – Ne bánts, Bella! Én mondtam nekik Felixel, hogy titeket nem szabad megtámadni tárgyalás nélkül. Mert a látszat ellenére tudom, hogy ti soha nem hibáztok. Bella, ne bánts! Elegem van! Több, mint ezer éve csak gyilkolok és kínzok, kérdezés és mérlegelés nélkül. Te felnyitottad a szemem. Gyűlölöm magam azért, amilyen vagyok. Hagyjatok az első sorban meghalni, ha támadnak. Amíg lehet, feltartom őket a fájdalommal, amit okozni tudok. Távolabbról hallottam, ahogyan Aro kitalálja a hazugságait, ha nem jól sülne el a támadás, hirtelen megértettem, honnan tudja Edward, ha hazudik valaki. A hazug gondolat mögött, mint egy suttogás, hallatszott, amit valójában el akart rejteni a hazugsággal. Hallottam, ahogyan a farkasok fejében, mint egy visszhang, néhány századmásodperc késéssel ismétlődik minden, ami Edward fejéből áradt. Megkockáztattam egy oldalpillantást. Nem Nessie fogta Edward kezét, hanem Edward tette a kezét Nessie nyakára, ő pedig Jake szájába nyúlt, hogy a szőr ne legyen útban a gondolatközvetítésnél. Nessie, amit kiolvasott az apja fejéből átjátszotta nekem és Jake-nek. Jake pedig részben saját magán, részben pedig Samen keresztül eljutatta az összes farkas fejébe, ami a mezőn a fejekben zajlik. Jane, Felix és Sarah biztonságban voltak a farkasoktól és tőlünk is, mert a többiek azt várták, hogy Edward és én mit teszünk, vagy nem teszünk. Félelmetes stratégiai előnyt jelentett Edward és Nessie képessége, a farkasokéval együtt. Ha ezt Aro tudná, lemészárolna minket, csak azért, hogy Edwardékat a magáénak tudja. De nem tudta, és ez akkora előnyt adott nekünk, hogy kezdtem benne hinni, talán megúszhatjuk élve. Anélkül, hogy egyetlen szót szóltunk volna, mindenki tisztában volt az ellenség összes gondolatával. Míg mi négyen össze vagyunk kapcsolódva gondolati úton, verhetetlen előnyt élvezünk. Láttam, ahogyan Jane mozgása bizonytalanná válik. Megláttam Alecet, ahogyan koncentrál. A saját ikertestvérére támad! Ezt nem hagyom! Fel voltam rá készülve, hogy megvédjem Jane-t. Egy apró módosítás az erőtéren, amit keltettem, és Jane máris belül van a pajzson. Elmosolyodtam, ha felkészültem rá, olyan könnyen irányítottam az erőmet, hogy a többiek el sem bírták képzelni.
– Jane, ne pazarold az erődet, – szóltam neki, ideje volt színt vallani – belül vagy a pajzson! Alec rád támadt. Gyere közénk! Én is hallom, mit gondolsz és örülök, hogy már nem vagy az ellenségem. Felix, neked úgyszintén örülünk! Sarah, légy üdvözölve! Te soha nem is voltál az ellenségünk, úgy érzem, eddig csak rossz csapatban játszottál.
A többiek megkövülve hallgatták, hogy a legrettegettebb vámpírok közül kettő mostantól minket erősít, és a múltkori találkozás hatása miatt Sarah átállt a Cullenek oldalára. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy Jane és Felix eltátja a száját attól, hogy tudom, mi zajlik a fejükben. Aro is kapcsolt, hogy hatalmas bajban vannak. A csapatuk közben felzárkózott. A pajzsom védelmének tudatában a farkasok közben halálos harapófogóba zárták már félig hátulról a Volturi csapatát. Ekkor hallottam meg messziről egy újabb adag gondolatot. A kör bezárult. Edwardtól repült szét a figyelmeztetés. Tanya, Kate, Carmen, Eleazar és Garett érkezik, ne támadjon rájuk senki, de Samtől már jött a gondolat, hogy a két öreg a megosztott emlékek miatt felismerte az alaszkai csapat illatát. A Denali család hátulról érte őket utol. Csapdába estek, nem tudom, ki szólhatott nekik, de pont időben érkeztek.
– Aro! – kiáltottam – Adjátok fel, míg nem késő! Ha támadtok, elpusztultok. Nem kímélek senkit. A hatalmam veszélyesebbik felét nem ismered! Ha azt használom egy perc múlva mind máglyára kerültök! Beszéjük meg, hogy miért támadtatok ránk!
– Nocsak, Carlisle! A menyed lett a család feje? Mi történt veled? – most nem volt egyáltalán udvarias úgy, mint tavaly. A magasabbrendűséget hirdető gőg csak úgy áradt a hangjából. Nyeregben érezte magát, azt hitte, erőfölényben van.
– Aro, ne bosszantsd fel Bellát! Nem akarom, hogy mészárszékké váljon a házunk udvara. Bella simán védtelenné tesz titeket. Alec csecsemők játékszere Bella hatalmához képest. Ne akard megtudni mire képes, mert akkor véget ér a létezésed.
– A lángszórót! – üvöltött fel, Caius.
Nem akartam egy pillanatra se védelem nélkül hagyni a családot, meg rengeteg gondolatra kellett egyszerre figyelnem is, ezért nehezebben tudtam úgy irányítani az erőmet, hogy egy vékony nyúlvány időben elérje Caiust azért, hogy ki tudjam ütni, ezért rám fogta a lángszórót, mielőtt elértem volna a tudatát. Már tüzelt is felém. A többiek szétrebbentek mellőlem, Emilyt leszámítva. Elért a lángcsóva minket, érzékeltem a meleget, de semmi hatása nem volt rám, azon kívül, hogy a ruha leégett rólam, és Emilyről is. Összenéztünk, és a helyzet ellenére, amiben voltunk, hangosan felnevettünk mindketten. Még a hajunk is tűzálló volt. A hatás elképesztő lett. A tizenöt ázsiai vámpír felugrott és Aroék háta mögé vonult vissza. Mindegyikük szeméből rettegés sugárzott, el se tudták képzelni, hogy létezhet olyan vámpír, akire nincs hatással a tűz. Eddig nem is volt. Amit Caius tett, nyílt támadás és hadüzenet volt.
– Ti akartátok! Én szóltam, hogy beszéljük meg! – Szétoszlott a pajzsom, ahogy másként kezdtem koncentrálni, Alec megérezte, hogy megszűnt az ellenállás ereje előtte. Vigyorogva támadni kezdett, de véghezvinni már nem tudta, amit akart. Öntudatlanul csuklottak össze sorban. Futótűzként terjedt köztük a „betegség”. Néhányan próbáltak elmenekülni, de a farkasok elkapták őket. Miközben ez zajlott, Edward rám adta a kabátját, hogy ne álljak ott, szemérmetlenül pőrén, a rét közepén. Mivel rohamosan nőtt a létszámfölényünk, ezért bátran, a hátukkal nem törődve, némelyikre két-három farkas is rátámadt.  A családtagjaim pedig, fedezték őket hátulról. Nem tettek végzetes kárt bennük csak a kezeiket és a lábaikat tépték le és dobták félre, hogy máris a következő vámpír után vethessék magukat. Én pedig, ahogy szétterjedt az erőm sorban öntudatlan szoborrá változtattam a Volturit. Aroék voltak a kivételek. Jane, amikor rájött, hogy újra tudja használni az erejét, Renata ellen fordult. Az, kínjában üvöltve fetrengett a földön. Aro és Marcus védtelenné vált. Emily, Sammel kezelésbe vette Caiust, mire bárki bármit tehetett volna, Emily kitépte a kezéből a lángszóró csövét, és mivel nem engedte el, vele együtt a karját, ettől aztán begyulladt a lángszóró, és tűzbe borította Caiust. Sam még időben elugrott. Emily próbálta Caiust megmenteni, de a lángszóró üzemanyagtartálya felrobbant és bíbor, lila füsttel égve, Caius a földre omlott. Menthetetlenül égni kezdett. Már én sem tudtam volna megmenteni. Késő lett bármit is tenni, de Emily még hősiesen próbálkozott. Caius a kezei között égett el. Egyetlen perc leforgása alatt csak Aro, és Marcus maradt talpon az egész támadó csapatból, míg közülünk a haja szála se görbült meg senkinek se. Carlisle követte Edward példáját, így már Emily sem volt meztelen.
– Aro! – szóltam hozzá – Adjátok meg magatokat! Harminchárom, a kettő ellen. Elég rossz arány, nem gondolod?
– Mi vagy te, Bella?
– Egy új vámpírfajta első képviselője. Születésem óta a génjeimben hordom a képességeim egy részét. Azzal, hogy átváltoztam felszabadult az összes hatalmam. Mivel Emilyt én hoztam létre, ő már olyan, mint én, ránk nem hat a tűz. Nem tudsz elpusztítani! Felix a megmondhatója, hogy a testem is keményebb, mint bárkié. Alaszkában megpróbált széttépni, de még csak nem is éreztem, hogy fájna, amit tesz velem. Aro! Ti, engem, nem tudtok elpusztítani. Ami a csapatoddal történt azt én tettem. Mindaddig öntudatlanok maradnak, míg el nem engedem a tudatukat, vagy máglyára nem kerülnek, veled együtt! Csak rajtad múlik, hogy a földön vagy a levegőben távoztok innen. Több mint másfél kilométer távolságból kiiktatom a tudatát annak, aki rám próbál támadni. A tűz pedig nem hat rám. Még én sem tudom, hogyan tudnék meghalni végleg, ha akarnék!
– Bella, csodálatos vagy! Csatlakozz, kérlek, hozzánk, hogy együtt tudjunk rendet tartani a világban! – Ez nem igaz, hát ez az elvakult vámpír nem veszi észre, hogy itt már neki nincs hatalma, hogy lehet ennyire öntelt?
– Nem lehetsz ennyire öntelt, Aro! A ti uralmatoknak ma vége szakadt. Ha akarom, egymagam elmegyek Volterra-ba és úgy, hogy nem is tudtok róla, elpusztítalak mindannyiótokat. Nem tudsz tenni ellene semmit. Vége Aro! Vége a „beállsz a sorba vagy elpusztulsz” hatalmának, amit te diktálsz. Egyre többen szeretnének békében, másként élni a világban, de ti nem hagyjátok, hogy békések legyünk. Elég volt! Amikor átvettétek az irányítást a vámpírok között, megváltást hoztatok az emberiség és a vámpírok világára is, de az elmúlt kétezer-ötszáz év alatt elfelejtettétek, hogy miért győztétek le a románokat, és ugyanolyan diktatórikus hatalommá váltatok, mint ők voltak. A diktatúrák pedig, bukásra vannak ítélve. Nem ölünk meg titeket, mert a saját elveink megcsúfolása lenne, de számíts rá, hogyha keresztezed az utunkat valaha is, vagy egy ujjal is bántasz valakit, aki olyan akar lenni, mint mi, akkor kegyetlen bosszút állunk rajtad. Ha megesküszöl, hogy nem bántasz többé senkit, igazi ok nélkül, akkor elengedünk, de vigyázz mit mondasz, mert Edward és Sam tudja, ha hazudni mersz! Akkor pedig megöllek most rögtön! Mert a hazudozás ideje lejárt a világunkban, mindörökre!
– Megesküszöm Bella! Tiszta lélekkel megesküszöm! Soha nem voltam az erőszak híve. Csak learattam az erőszak által felkínált gyümölcsöket. Nem csak a félelem miatt mondom, de nálad nagyobb hatalom nincs a földön. Talán igazad van azzal, hogy eljött a változás ideje. Mindig is csodáltam az emberi művészetet és tudományt. Engedj minket el békével, soha többé nem támadok rátok, és nem is küldök senkit, hogy ilyet tegyen.
– Bella, igazat mond. Sam is azt mondja.
– Rendben! Egyesével elengedem a harcosaidat. Rakjátok össze magatokat és menjetek haza. Ha arra járunk, majd meglátogatlak. De ne féljetek, mi az erőszakmentesség hívei vagyunk. Mi soha, semmiért nem kérünk számon titeket, kivéve, ha ok nélkül bántotok valakit. A románoknak meg azt üzenem, hogy meg ne próbáljanak vérengzésbe kezdeni, mert fájdalmas haláluk lesz. Még valami Aro. Kábé két-háromszáz emberi lény tud a létezésünkről. Ha egyet is megölsz közülük, véged van! Ha valaki nyilvánosságra akarja hozni a létünket, elkaphatod, hogy ne tudjon árulkodni, de a megölését vagy a meggyőzését bízd rám! Ez alól a szabály alól nincs kivétel, érted?
– Igen Bella. Igazság szerint azért támadtunk, mert valaki a környékről túl célirányosan kezdett nyomozni.
– Mit tudtok? Ezért kár volt idejönni. Még nagyobb kár volt megtámadni minket. Feleslegesen fájdalmat okoztál sok-sok érző lénynek, amit nem szabad. Elég fájdalom van e nélkül is a világban.
– Aro, drága barátom! Javaslom, frissítsd fel a műszaki ismereteidet. Létezik már mobiltelefon, internet. Nem kell mindenért futkorászni. Szólsz, ha gyanú támad a környéken, és mi leellenőrizzük. – szólt oda Aronak Carlisle, egy kicsit gúnyos hangnemben. Úgy éreztem, benne van ebben a gúnyban az elmúlt háromszáz év jól felfogott érdekből táplálkozó meghunyászkodása és beletörődése. Végre nem Carlisle állt a reménytelenül magányos és vesztésre ítélt oldalon. A sok baj között örültem neki, hogy Carlisle végre kapott egy kis elégtételt az elnyomás és a nevetség tárgyává tétel miatt.
– Rendben Carlisle, csak tudod az első törvény, ami…
– Aro, az a törvény többé nem érvényes! – vágtam a szavába, a legkisebb tisztelet jele nélkül. Ő, itt, ma, vesztes volt. – Nem kérkedünk vele, hogy mik vagyunk, de az emberek egyesével, vagy kis csoportokban, nagyon intelligens és okos, megértő lények, mint te vagy én. Én még emlékszem rá, milyen volt embernek lenni. A legrosszabb az volt, amikor magamtól rájöttem, hogy Edward mi, és hirtelen teli lett a fejem megválaszolatlan kérdésekkel. Nem attól kezdtem rettegni, hogy Edward mi, hanem, hogy nem voltak válaszok a kérdésekre, amik a fejemben cikáztak. Aztán ráeszméltem, hogy bármi is legyen Edward, bántani nem akar, hiszen számtalan alkalma lett volna rá, ha igaz, amit összeszedtem a fajtájáról. Miután ezt tisztáztam magamban, rájöttem, hogy biztosan ad magyarázatot a kérdéseimre, ha nem hisztizve rohanok oda hozzá. Az emberek nagyon nagy többsége először kérdez, és csak akkor esik pánikba, ha elhallgatják előle a dolgokat, és bizonytalanná válnak körülötte a körülmények. Ha nyíltan, világos válaszokat kap a feltett kérdéseire, akkor nem pánikol, hanem megérti és felfogja, hogy mik a tények, amik ellen esetleg nem lehet tenni semmit. Nem kell az embereket gombának nézni, Aro!
– Ezt a gombás hasonlatot nem értem.
– Aro, sötétben tartani és trágyával etetni, a gombát tenyésztik így.
– Most már értem. – a háttérben elfojtott vihogást hallottam, a beszólásom hatására.
– Tehát, mi történt?
– Valaki innen, pontosabban Seattle-ből nyomozni kezdett a vámpírok után, de nem olyan kíváncsiskodó módon, ahogyan az emberek általában, hanem konkrétan a Cullenek után nyomoz. Amikor a Volterraval kapcsolatos vámpír dolgoknak utána nyomoz valaki, mindig átkutatjuk a gépét, hogy mit tudhat, nem kell-e leállítani az illetőt, mielőtt túl sokat tudna meg a valóságról. Carlisle, látod, nem vagyok én annyira lemaradva, mint hiszed, csak jobban szeretem az ügyeimet személyesen intézni. Ennek az embernek teli volt a gépe Edward és Alice különböző nevekkel és különböző időkből származó tablóképeivel. Tud a hoquiami időkről, tud az alaszkai kapcsolatról, és tisztában van Forks-szal is. A Volterra-i oldalon megláthatta a festményt rólad Carlisle, ez az illető nagyon ügyesen göngyölíti fel a szálakat. Bella után is nyomozott, de róla nem talált még persze semmit. Sőt, az információk rendszere alapján Bella lehet a nyomozásának a fő tárgya – egyből gyanítottam kik állhatnak a dolog mögött.
– Rendben Aro! Ezt bízd csak ránk! Pontosabban, rám. Azt hiszem, én vagyok az oka a nyomozásnak, és azt is tudom, ki az a két fickó, aki nyomoz utánunk. Teljes felelősséget vállalok az illetőkkel kapcsolatban. Látod, erősebbek vagyunk nálatok, de veletek ellentétben nem élünk vissza a hatalommal, amink van. Aro, ha a világ érdeke azt kívánja, hogy ne legyenek többé vámpírok, kiirtjuk a saját fajtánkat, és valahogy megölöm saját magamat is. Ha az lesz a világ érdeke, hogy mindenkiből vámpír legyen, végigharapdáljuk az egész bolygót, ha kell. – Dühös mordulásokat hallottam a farkasok közül, de nem fogok hazudni, tényleg így gondolom. – De mi sohasem a saját érdekeink érdekében teszünk valamit, ezt értsd meg! Minket az önzetlenség és a szeretet irányít. A Quileute-farkasok is azért állnak mellettünk, azért hajlandóak akár az életüket is áldozni, mert tudják, hogy magasabb cél érdekében és nem magunkért tesszük, amit tennünk kell. Magad is láttad, Caius megpróbált megölni minket Emilyvel. Ennek ellenére, Emily nem elpusztítani ment oda Caiust, hanem lefegyverezni. Baleset történt. Magad is láthattad, hogyan próbálta megmenteni Caiust Emily, de lehetetlen volt. Mi nem akarunk ölni. Ha bármi más mód van, akkor azt választjuk. Most pedig, ha megbocsátasz! Kérlek, most távozzatok! Utána kell néznem a két bajkeverőnek, akik miatt idejöttetek.
– Természetesen. Carlisle! Bármikor szívesen látott vendégek vagytok Volterra-ban.
– Köszönöm Aro!
– Aro! – szóltam még utána – Köszönöm, hogy békével távoztok, ne hidd, hogy élvezem, amit tennem kell! – Láttam, hogy valami hirtelen nagyon kikívánkozik Aroból.
– Bella, azt hiszem, jobb, hogy elveszítettük ezt a harcot. Lehet, hogy a világnak rátok van már szüksége. Éreztem, amint megláttalak, hogy valami különleges van benned, pedig csak egy egyszerű halandó voltál, de a többiek nem hittek nekem. Jane, Felix, Sarah, bármikor szívesen látlak titeket is Volterraban. Azt gondolom, megváltozik az élet rendje felénk is. Caius-szal leáldozott az erőszak politikának a világunkban. Tartsunk szorosabb kapcsolatot az ehhez hasonló félreértések megelőzése érdekében – bátran, félelem nélkül hátat fordítottak és elindultak amerről jöttek, Alec viszont egyik lábáról a másikra állt. Nem tudta eldönteni, hogy induljon vagy maradjon.
– Alec, gyermekem, mi a baj? – kérdezte tőle Aro, teljesen más lett, felszabadultabban beszélt, mint eddig bármikor. Sütött az őszinteség a hangjából.
– Aro, nem maradhatnék Jane-nel, legalább, amíg megbeszélem vele, ami az előbb történt!
– Alec, mától megváltoznak a dolgok. Szabadon tehetsz, amit csak akarsz. Ha Carlisle-ék megengedik, hogy itt maradj… tőlem! De jöhetsz velünk is, ha akarsz.
– Bella, maradhatok? Csak amíg Jane-nel beszélek.
– Alec, maradhatsz, ameddig csak akarsz. Két feltétellel! Örülnék, ha kibírnád emberölés nélkül, de ha nem megy, akkor nyolcszáz kilométer a határ, amin belül nem ölhetsz. Ennek a megszegése esetén, bárki figyelmeztetés nélkül végezhet veled közülünk. A farkasok is, még segítek is bármelyiknek. A másik, a La Push rezervátum területére a Quileute-ok engedélye nélkül, nem léphettek. A Cullen család szabadon járkálhat, de tudni fogjátok hol a határvonal, meg fogjátok érezni az erdőben a helyet, amit nem léphettek át. Itt ez a két szabály van. Embert nem ölünk, és nem mehettek a rezervátum területére, amíg ki nem érdemlitek a bizalmukat. Emily a rezervátumban lakik és eszméletlenül jó nyomkövető. Ha megsértitek a határt, ugyanúgy megölnek, mintha embert öltél volna. A Denaliból valók, kivételek. Őket csak figyelmeztetik, és a kíséretünkkel beléphetnek a rezervátum területére. Ezt csak azért mondom, hogy tisztán lássátok a helyzetet. Látjátok, itt, ha valaki bebizonyítja, hogy érdemes a bizalomra, akkor megkapja. De hibázni, azt nem lehet. Kevés a szabály, de könyörtelen, viszont úgy gondolom, elég könnyen betartható.
– Köszönöm, megértettem. Hálás vagyok a vendégszeretetekért.
– Bármikor, míg a szabályokat tiszteletben tartod.
– Bella, annyi bizalmat megszavaztak a farkasok, hogy egy, és csak egy, a legelső alkalommal a határvonal megsértésekor nem ölik meg őket, hanem csak vissza lesznek kísérve. De csak egy hibalehetőség van fejenként! – tette még hozzá Edward, Sam gondolatait tolmácsolva.
– Köszönöm! – bólintott Alec, a farkasok felé.