21. fejezet

 A Volturi

 Kikerekedett szemekkel bámulta a jövőt. Hirtelen biztos voltam benne az arckifejezése alapján, hogy óriási veszélyt lát maga előtt. Az ösztöneim azonnal beindultak. Felpörgött az agyam, ha ez egyáltalán lehetséges volt. Harci lázat kezdtem érezni. Edward le volt mellettem merevedve. Láttam a feszültséget, a dühöt, és a félelmet az arcára kiülni. Abból, hogy félelem ült az arcára azonnal tudtam, hogy Alice látomásának köze kell, hogy legyen a Volturihoz. Edward semmi mástól nem félt, amióta tudta, hogy milyen képességeim vannak, csak a Volturitól. Vele ellentétben, én viszont nem féltem tőlük. Tudtam, hogy nem bírnak velem mit kezdeni, és senkit sem tudnak bántani, aki másfél kilométernél közelebb van hozzám, mert kiütöm a tudatukat, mielőtt bármit is tennének.
– Mi történt Alice? Mit látsz?
– A Volturi! Jönnek!
– Mikor érnek ide?
– Gyakorlatilag itt vannak!
– De hogyan? Nem láttad őket előre?
– Nem tudom mi történt, de egyszer csak megláttam, hogy már itt vannak Kanadában. Meneküljünk! Meg akarnak ölni minket. Valamitől teljesen biztosak a dolgukban. Nem akarnak kockáztatni. Le akarnak rohanni minket. Most nem lesz semmiféle tárgyalás, mint tavaly. Jönnek és támadnak.
– Nyugi Alice. Jöjjenek csak. Arra az egyre vigyázzatok, hogy másfél kilométernél közelebb maradjatok hozzám. Akkor nem tudnak ártani nektek. A többit bízzátok rám. Nessie, dél irányba kerülve, futás La Push-ra, és maradj ott Jake-kel! Készüljenek fel egy esetleges támadásra, de ne jöjjenek ide! Felesleges veszélybe sodornák magukat. Ha megölnek minket, légy boldog Jake-kel kicsim! Szülj neki gyerekeket, amint lehet! Szaporodjatok, hogy többen legyenek a farkasok is, hogy egyszer erősebbek legyetek náluk!
– Anya, most viccelsz, ugye?
– Nem kicsim, lehet, hogy tényleg megölnek, de tudom, hogy te túléled, és nekem csak ez számít. Most pedig menj, míg késő nem lesz!
– Bella! Nem akarok nélkületek élni!
– Ott lesz neked Jacob, fuss!
Nessie végre elfutott dél felé, hogy jó nagy kerülővel eljusson La Push-ra, és biztonságban legyen a falkával, és Emilyvel.
– Esme, nem utasíthatlak, de megtennéd a kedvemért, hogy Angelat hazamenekíted? Fent alszik Rosalie-ék szobájában.
– Ne is folytasd! Mire ideérnek, itt leszek. Ne próbálj rávenni, hogy maradjak távol, nekem Carlisle mellett a helyem. Együtt győzünk vagy bukunk el. Viszont veled az oldalunkon, valahogy nem félek a bukástól – szólt még vissza a ház ajtajából. Mindig tudta, hogyan csöpögtessen egy kis önbizalmat a másikba, amikor reménytelen a helyzet.
– Alice, azt tudod, hogy mennyien jönnek? – vette ki a kérdést a számból, Jasper.
– Talán negyven-ötven vámpír, de a jó része teljesen ismeretlen ázsiai.
– Jellemző! Aro olyanokat hoz ellenünk, akik a tavalyi fiaskóban nem vettek részt, így nem tudják, hogy a látszat ellenére az erőviszonyok másként is alakulhatnak, mint ahogy Aro mondta nekik – dohogott szinte magában Edward.
– Igazad lehet drágám, de ne felejtsd el, hogy most csak nyolcan vagyunk ötven ellen!
– Jane-t és Alecet le bírod kötni, nem? – kérdezte Edward.
– Ki bírom ütni a csapatuk jó részét, csak nehogy legyen valami ellenszerük velem szemben, mert akkor elvesztünk.
– Bella, olyan hatalommal bíró vámpír, mint te, nincs másik a földön. Ha meg nem előz a képességével valaki, akkor esélyük sincs ellenünk – latolgatta az esélyeket, Jazz.
– Ettől félek én is! Ha a pajzsomat semlegesíti valaki közülük, akkor elvesztünk. Jane megbénít a fájdalommal, és már azt tesz veletek Alec, amit csak akar.
– Ne agyalj ezen előre, Bella! Nem tudom a stratégiájukat kitalálni még én sem, mert nem tudom, mivel rendelkeznek az ázsiaiak – szólt most már közbe kissé idegesen, a találgatást hallva, Jasper.
– Akkor lesz, ami lesz. – tette fel a pontot az i-re, szinte egyszerre Alice és Emmett.
– Nem adjuk könnyen a bőrünket! – hallottam meg Jacob hangját.
– Arra meg ne is számítsatok, hogy vámpírokat öltök, minket meg kihagytok a buliból! – ez már Sam volt, a többiek már mind négy lábon jöttek. Csak Jacobot hozta Nessie a hátán és Samet Emily.
– Nessie! Mit mondtam neked?
– Ne hara…
– Ne bántsd! Amikor elmondta az üzenetedet, tudtuk, hogy ide kell jönnünk. Bella, ha ti elbuktok, magunkban nekünk sincs esélyünk. Együtt, talán elérjük azt, amit tavaly. Már összetartozunk, mindörökre. – engesztelt, Sam.
– Oké! Valamit javultak az esélyek. Kilenc vámpír, meg a tizenhat farkas.
– Húsznak is jó az, Jazz! – szólt még egyet Jacob, mielőtt „Caius rémévé” alakult volna.
– Ez nem lehet igaz! – kiáltott fel, Edward. – Két újonc van velük.
– Edward nem stimmel. Jake húszat mondott.
– Mert a két utolsó nem újonc, hanem korelnök! Nézd azt a két hatalmas szürke farkast ott hátul!
A többi farkasnál sokkal lassabban mozogtak, de erőben biztos nem maradtak el tőlük, az látszott a mozgásukon, és milyen gyönyörűek, a hajnali fényben ezüstként csillogott a bundájuk. Milyen hatalmasak, még Jacob is kölyöknek látszik mellettük.
– Kik ők?
– Az öreg Quil az egyik, és Billy a másik. De hogyan lehetséges ez? Elvileg túl öregek átalakulni. Ah! Ez mindent megmagyaráz!
– Mi Edward?
– Most mondja Jake. Emily hatásával nem számolt senki. Gyakorlatilag együtt élnek. A mi közelségünk tizenöt kilométerről elég volt a farkassá váláshoz a fiataloknak, de Emily olyan erős irritációt okozott az öregek génállományában, hogy átváltoztak ők is. Jake azt mondja, hogy lassabbak, mint ők, de iszonyú erős a két öreg. Veled és Emilyvel nem, de az összes többi vámpírral simán elbírnak.
– Ez biztató. Huszonhárom meg kilenc. Harmincketten vagyunk ötven ellen. Elvileg én meg Jolly Joker vagyok, tehát még tíz. Ha minden jól megy, egyenlő küzdelem lesz belőle.
– Bella, te nem tízet érsz, hanem sokkal többet. Aro és Marcus, meg az ikrek úgy félnek tőled, mint a tűztől. Szerintem ők első körben hátra fognak maradni. Hogy jött ki neked ez a szám?
– Akkor még előnyünk is lehet. Egyre jobban állunk, ahogy latolgatjuk az esélyeket. A két öreget meg Jake-et duplán számoltam.
– Nessie! Nem! Megtiltom! – vicsorogta szinte, Edward, valaki gondolataira válaszolva.
– Ki az?
– Nessie. Be akar szállni a harcba.
– Eszedbe se jusson!
– Inkább hagyjam, hogy megöljenek karba tett kézzel engem is? Hagyjam tétlenül, hogy a családom, az apám, az anyám, és a szerelmem megszűnik létezni, míg én csak állok a háttérben? Na, nem! Tudom ugyanazt, amit Jasper és Alice. Alig két hónapja, hogy mindketten megtanítottak a saját harci technikájukra.
– Mi lesz, ha valamelyik vámpír megharap, kicsim?
– Bella! Nessie akkor átalakul minden valószínűség szerint igazi vámpírrá, de nem két-három nap alatt, hanem percek alatt, és elég jó eséllyel ötvözni fogja magában a három génállomány összes előnyét, amiből keletkezik. Nem szeretnék az útjába kerülni, ha ez megtörténik, mert akkor Nessie nagy valószínűség szerint bosszút fog állni azért, amit tettek vele – mondta ezt, Carlisle.
– Ez az anya! Hagyjatok harcolni! Senki nem számít rá, hogy képzett harcos vagyok. Ugyanolyan erős vagyok, mint egy igazi vámpír. – rettegés támadt bennem Nessie szavaitól, hogy a harc közelébe engedjem, de az agyam logikus és realista része tudja, hogy igaza van, és a legerősebb farkasember a földön, bármi áron megvédi őt. Jake-re meg szükségünk van. Nem szakíthatom el őket egymástól, az olyan lenne, mintha nekem Edwardtól kéne elszakadnom, és arra Nessie is ugyanúgy képtelen lenne, mint én. Túlságosan is sokat örökölt belőlem. Kénytelen vagyok beismerni, hogy ők egymáshoz tartoznak ugyanúgy, mint Edward és én. Nincs mit tennem, engednem kell neki, ha nem akarom, hogyha kudarcot vallunk, akkor egy fájdalommal teli örökkévalóság jusson neki. Annál még talán a halál is jobb, de nem hagyom, hogy ez megtörténjen! Talán sikerül. Engednem kell neki, az ő döntése.
– Jó, meggyőztél, de maradj mindig Edward és én köztem! Azt nem mondom, hogy Jake közelében, mert Jake-et egy bombával se lehetne mellőled elmozdítani – erre egy vihogó nyüszítést hallottam a hátam mögül, és Edwardnak is mosoly suhant át az arcán. Mit tudnak ebben a helyzetben viccesnek találni?
– Ennyire vicces voltam?
– Ami azt illeti, igen.
– Már csak azt nem értem, hogy Alice miért nem látta őket hamarabb?
– Igazad lehet Jake!
– Mit mondott?
– Az összes farkas egy kupacban volt velünk együtt, tegnap déltől ma hajnalig. Amikor Nessie-vel állapotos voltál, Alice-t kikészítette Nessie agyműködése. Migrént kapott tőle, de ha Jake közelében volt, elmúlt a fejfájása, mert Jacob árnyékolta Nessie kisugárzását. – Nem kellett tovább magyaráznia. Ugyanaz történt, csak visszafelé, mint a sziklaugrásomnál.
– Megértettem, biztos így van. Leárnyékolták Alice jövőbelátó képességét. Akkor sikoltott fel Alice, amikor Seth elvitte a háztól az utolsó csapatot.
Már hallatszott a hangjuk az erdőben. Közelítettek. A Volturi nem tudott a tudatkiütő képességemről, de a pajzsomról és a pokoli erőmről igen. Abban reménykedtem, hogy ez az információhiány megpecsételheti az egész csata kimenetelét. Középen álltunk, mint egy ék, Emilyvel legelöl, kétoldalt lépcsőzetesen hátrafelé a többi vámpír. A hátunk mögött csak Nessie állt, Jake-kel az oldalán. A többi Farkas ennek a formának a két szélétől előre, mint egy vékony holdsarló nyújtózott szét a kert füvén, a két végponton a két öreg farkassal. Ha bejönnek ebbe a félkörbe, akár halálos csapdává is válhat a számukra. Minden megváltozott két óra leforgása alatt. Az ünnepély nyomán még izzott a máglyák parazsa a tűzrakó helyeken, de már harcmező lett a kert, az öröm szigete helyett. Elkeseredtem ettől a változástól, hát már soha nem élhetünk békében? Pedig, mi nem bántunk soha, senkit. Mégis célpontokká válunk, mert önző érdekek azt diktálják. Éreztem, ahogy az elkeseredésem átváltozik, mindent elsöprő düh lett belőle a Volturi ellen. Elég volt belőlük! Itt az ideje, hogy más, békésebb szabályok uralkodjanak a vámpírok világában. Ha alkalmam lesz rá, teszek róla, hogy mondvacsinált ürüggyel ne bántson többé senki, senkit, még a vámpírok között se. Ha kell, elpusztítok érte néhány lényt, hogy nyomatéka legyen a dolognak. Ma vagy elpusztulunk mind, vagy a Volturi megtanul egyenlő erőként tisztelni minket. Megláttam az elsőket közülük. Tíz-tizenöt ázsiai arcú, felheccelt, dühöngő vámpír rohant elöl. Mögöttük nem sokkal futott Jane és Sarah. Sarah látványa a támadó ék elején szíven ütött, azt hittem, szimpatizál velünk. Amikor az első csapat meglátta a védekező alakzatot a hatalmas farkasokkal, hirtelen megálltak a félkör gyűrűjén kívül. Erre azért ők sem számítottak. Amint fékezni kezdtek, felhúztam a pajzsot a csapatunk köré. Éreztem, hogy a dühöm minden ereje benne van, szinte láttam vibrálni a levegőt, a pajzsomban tomboló energiától. Nagyon erős támadó erőnek kell velük lenni, ha ezt le akarják győzni. Az összpontosítás miatt, hogy a pajzsom pontosan olyan alakot vegyen fel, mint amire szükség van, egy pillanatra nem figyeltem oda az ellenség mozgására. Edward megfogta a karom, ez megzavart, de azért veszélybe nem kerültek miatta.
– Bella! Sarah-t vond be a pajzsod alá, amint tudod. Jane-t pedig ne bántsd! Velünk vannak, azért futnak előre, hogy át tudjanak állni még időben. Jane-re csak vigyázz, hogy nehogy ártani tudjanak neki. Ellenük fog fordulni. Nem tudom, mit tettél Alaszkában, de Jane úgy utálja Aroékat, mint mi magunk.
– Ez nem lehet igaz! Jane és Sarah velünk van?
– Igen. Hihetetlen, de igen, és még valaki, csak nem ismerem fel a gondolati hangja alapján.
Ebben a pillanatban, ahogy az ázsiai ék megállt, Sarah, Jane és még egy meglepetés, Felix tovább rohant felénk. Mire a Volturiból bárki egyáltalán felfogta, hogy mi történik, ők már közelebb jártak hozzánk, mintsem tehettek volna ellene valamit. Megkockáztattam és Felixet is bevontam a védelembe. Tudtam, hogy neki nincs mentális fegyvere, a védelemből kilökni pedig, semmibe sem kerül. Ekkor Nessie hátulról megfogta a kezem, nem kellett odanéznem, hogy tudjam, a másik keze Edwardéban van. Hirtelen hallani és látni kezdtem mindenki gondolatait, akik a pajzson belül voltak, és nagyon halványan messziről, de a pajzson kívül levők gondolatait is. Felix csak azt hajtogatta, hogy veletek vagyok. Reménykedett benne, hogy Edward hallja a gondolatait. Jane-t, mivel ő gyakorlatilag a pajzsom határán állt, még egész tisztán hallottam. Egyfolytában csak azt hajtogatta, hogy: – Ne bánts, Bella! Én mondtam nekik Felixel, hogy titeket nem szabad megtámadni tárgyalás nélkül. Mert a látszat ellenére tudom, hogy ti soha nem hibáztok. Bella, ne bánts! Elegem van! Több, mint ezer éve csak gyilkolok és kínzok, kérdezés és mérlegelés nélkül. Te felnyitottad a szemem. Gyűlölöm magam azért, amilyen vagyok. Hagyjatok az első sorban meghalni, ha támadnak. Amíg lehet, feltartom őket a fájdalommal, amit okozni tudok. Távolabbról hallottam, ahogyan Aro kitalálja a hazugságait, ha nem jól sülne el a támadás, hirtelen megértettem, honnan tudja Edward, ha hazudik valaki. A hazug gondolat mögött, mint egy suttogás, hallatszott, amit valójában el akart rejteni a hazugsággal. Hallottam, ahogyan a farkasok fejében, mint egy visszhang, néhány századmásodperc késéssel ismétlődik minden, ami Edward fejéből áradt. Megkockáztattam egy oldalpillantást. Nem Nessie fogta Edward kezét, hanem Edward tette a kezét Nessie nyakára, ő pedig Jake szájába nyúlt, hogy a szőr ne legyen útban a gondolatközvetítésnél. Nessie, amit kiolvasott az apja fejéből átjátszotta nekem és Jake-nek. Jake pedig részben saját magán, részben pedig Samen keresztül eljutatta az összes farkas fejébe, ami a mezőn a fejekben zajlik. Jane, Felix és Sarah biztonságban voltak a farkasoktól és tőlünk is, mert a többiek azt várták, hogy Edward és én mit teszünk, vagy nem teszünk. Félelmetes stratégiai előnyt jelentett Edward és Nessie képessége, a farkasokéval együtt. Ha ezt Aro tudná, lemészárolna minket, csak azért, hogy Edwardékat a magáénak tudja. De nem tudta, és ez akkora előnyt adott nekünk, hogy kezdtem benne hinni, talán megúszhatjuk élve. Anélkül, hogy egyetlen szót szóltunk volna, mindenki tisztában volt az ellenség összes gondolatával. Míg mi négyen össze vagyunk kapcsolódva gondolati úton, verhetetlen előnyt élvezünk. Láttam, ahogyan Jane mozgása bizonytalanná válik. Megláttam Alecet, ahogyan koncentrál. A saját ikertestvérére támad! Ezt nem hagyom! Fel voltam rá készülve, hogy megvédjem Jane-t. Egy apró módosítás az erőtéren, amit keltettem, és Jane máris belül van a pajzson. Elmosolyodtam, ha felkészültem rá, olyan könnyen irányítottam az erőmet, hogy a többiek el sem bírták képzelni.
– Jane, ne pazarold az erődet, – szóltam neki, ideje volt színt vallani – belül vagy a pajzson! Alec rád támadt. Gyere közénk! Én is hallom, mit gondolsz és örülök, hogy már nem vagy az ellenségem. Felix, neked úgyszintén örülünk! Sarah, légy üdvözölve! Te soha nem is voltál az ellenségünk, úgy érzem, eddig csak rossz csapatban játszottál.
A többiek megkövülve hallgatták, hogy a legrettegettebb vámpírok közül kettő mostantól minket erősít, és a múltkori találkozás hatása miatt Sarah átállt a Cullenek oldalára. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy Jane és Felix eltátja a száját attól, hogy tudom, mi zajlik a fejükben. Aro is kapcsolt, hogy hatalmas bajban vannak. A csapatuk közben felzárkózott. A pajzsom védelmének tudatában a farkasok közben halálos harapófogóba zárták már félig hátulról a Volturi csapatát. Ekkor hallottam meg messziről egy újabb adag gondolatot. A kör bezárult. Edwardtól repült szét a figyelmeztetés. Tanya, Kate, Carmen, Eleazar és Garett érkezik, ne támadjon rájuk senki, de Samtől már jött a gondolat, hogy a két öreg a megosztott emlékek miatt felismerte az alaszkai csapat illatát. A Denali család hátulról érte őket utol. Csapdába estek, nem tudom, ki szólhatott nekik, de pont időben érkeztek.
– Aro! – kiáltottam – Adjátok fel, míg nem késő! Ha támadtok, elpusztultok. Nem kímélek senkit. A hatalmam veszélyesebbik felét nem ismered! Ha azt használom egy perc múlva mind máglyára kerültök! Beszéjük meg, hogy miért támadtatok ránk!
– Nocsak, Carlisle! A menyed lett a család feje? Mi történt veled? – most nem volt egyáltalán udvarias úgy, mint tavaly. A magasabbrendűséget hirdető gőg csak úgy áradt a hangjából. Nyeregben érezte magát, azt hitte, erőfölényben van.
– Aro, ne bosszantsd fel Bellát! Nem akarom, hogy mészárszékké váljon a házunk udvara. Bella simán védtelenné tesz titeket. Alec csecsemők játékszere Bella hatalmához képest. Ne akard megtudni mire képes, mert akkor véget ér a létezésed.
– A lángszórót! – üvöltött fel, Caius.
Nem akartam egy pillanatra se védelem nélkül hagyni a családot, meg rengeteg gondolatra kellett egyszerre figyelnem is, ezért nehezebben tudtam úgy irányítani az erőmet, hogy egy vékony nyúlvány időben elérje Caiust azért, hogy ki tudjam ütni, ezért rám fogta a lángszórót, mielőtt elértem volna a tudatát. Már tüzelt is felém. A többiek szétrebbentek mellőlem, Emilyt leszámítva. Elért a lángcsóva minket, érzékeltem a meleget, de semmi hatása nem volt rám, azon kívül, hogy a ruha leégett rólam, és Emilyről is. Összenéztünk, és a helyzet ellenére, amiben voltunk, hangosan felnevettünk mindketten. Még a hajunk is tűzálló volt. A hatás elképesztő lett. A tizenöt ázsiai vámpír felugrott és Aroék háta mögé vonult vissza. Mindegyikük szeméből rettegés sugárzott, el se tudták képzelni, hogy létezhet olyan vámpír, akire nincs hatással a tűz. Eddig nem is volt. Amit Caius tett, nyílt támadás és hadüzenet volt.
– Ti akartátok! Én szóltam, hogy beszéljük meg! – Szétoszlott a pajzsom, ahogy másként kezdtem koncentrálni, Alec megérezte, hogy megszűnt az ellenállás ereje előtte. Vigyorogva támadni kezdett, de véghezvinni már nem tudta, amit akart. Öntudatlanul csuklottak össze sorban. Futótűzként terjedt köztük a „betegség”. Néhányan próbáltak elmenekülni, de a farkasok elkapták őket. Miközben ez zajlott, Edward rám adta a kabátját, hogy ne álljak ott, szemérmetlenül pőrén, a rét közepén. Mivel rohamosan nőtt a létszámfölényünk, ezért bátran, a hátukkal nem törődve, némelyikre két-három farkas is rátámadt.  A családtagjaim pedig, fedezték őket hátulról. Nem tettek végzetes kárt bennük csak a kezeiket és a lábaikat tépték le és dobták félre, hogy máris a következő vámpír után vethessék magukat. Én pedig, ahogy szétterjedt az erőm sorban öntudatlan szoborrá változtattam a Volturit. Aroék voltak a kivételek. Jane, amikor rájött, hogy újra tudja használni az erejét, Renata ellen fordult. Az, kínjában üvöltve fetrengett a földön. Aro és Marcus védtelenné vált. Emily, Sammel kezelésbe vette Caiust, mire bárki bármit tehetett volna, Emily kitépte a kezéből a lángszóró csövét, és mivel nem engedte el, vele együtt a karját, ettől aztán begyulladt a lángszóró, és tűzbe borította Caiust. Sam még időben elugrott. Emily próbálta Caiust megmenteni, de a lángszóró üzemanyagtartálya felrobbant és bíbor, lila füsttel égve, Caius a földre omlott. Menthetetlenül égni kezdett. Már én sem tudtam volna megmenteni. Késő lett bármit is tenni, de Emily még hősiesen próbálkozott. Caius a kezei között égett el. Egyetlen perc leforgása alatt csak Aro, és Marcus maradt talpon az egész támadó csapatból, míg közülünk a haja szála se görbült meg senkinek se. Carlisle követte Edward példáját, így már Emily sem volt meztelen.
– Aro! – szóltam hozzá – Adjátok meg magatokat! Harminchárom, a kettő ellen. Elég rossz arány, nem gondolod?
– Mi vagy te, Bella?
– Egy új vámpírfajta első képviselője. Születésem óta a génjeimben hordom a képességeim egy részét. Azzal, hogy átváltoztam felszabadult az összes hatalmam. Mivel Emilyt én hoztam létre, ő már olyan, mint én, ránk nem hat a tűz. Nem tudsz elpusztítani! Felix a megmondhatója, hogy a testem is keményebb, mint bárkié. Alaszkában megpróbált széttépni, de még csak nem is éreztem, hogy fájna, amit tesz velem. Aro! Ti, engem, nem tudtok elpusztítani. Ami a csapatoddal történt azt én tettem. Mindaddig öntudatlanok maradnak, míg el nem engedem a tudatukat, vagy máglyára nem kerülnek, veled együtt! Csak rajtad múlik, hogy a földön vagy a levegőben távoztok innen. Több mint másfél kilométer távolságból kiiktatom a tudatát annak, aki rám próbál támadni. A tűz pedig nem hat rám. Még én sem tudom, hogyan tudnék meghalni végleg, ha akarnék!
– Bella, csodálatos vagy! Csatlakozz, kérlek, hozzánk, hogy együtt tudjunk rendet tartani a világban! – Ez nem igaz, hát ez az elvakult vámpír nem veszi észre, hogy itt már neki nincs hatalma, hogy lehet ennyire öntelt?
– Nem lehetsz ennyire öntelt, Aro! A ti uralmatoknak ma vége szakadt. Ha akarom, egymagam elmegyek Volterra-ba és úgy, hogy nem is tudtok róla, elpusztítalak mindannyiótokat. Nem tudsz tenni ellene semmit. Vége Aro! Vége a „beállsz a sorba vagy elpusztulsz” hatalmának, amit te diktálsz. Egyre többen szeretnének békében, másként élni a világban, de ti nem hagyjátok, hogy békések legyünk. Elég volt! Amikor átvettétek az irányítást a vámpírok között, megváltást hoztatok az emberiség és a vámpírok világára is, de az elmúlt kétezer-ötszáz év alatt elfelejtettétek, hogy miért győztétek le a románokat, és ugyanolyan diktatórikus hatalommá váltatok, mint ők voltak. A diktatúrák pedig, bukásra vannak ítélve. Nem ölünk meg titeket, mert a saját elveink megcsúfolása lenne, de számíts rá, hogyha keresztezed az utunkat valaha is, vagy egy ujjal is bántasz valakit, aki olyan akar lenni, mint mi, akkor kegyetlen bosszút állunk rajtad. Ha megesküszöl, hogy nem bántasz többé senkit, igazi ok nélkül, akkor elengedünk, de vigyázz mit mondasz, mert Edward és Sam tudja, ha hazudni mersz! Akkor pedig megöllek most rögtön! Mert a hazudozás ideje lejárt a világunkban, mindörökre!
– Megesküszöm Bella! Tiszta lélekkel megesküszöm! Soha nem voltam az erőszak híve. Csak learattam az erőszak által felkínált gyümölcsöket. Nem csak a félelem miatt mondom, de nálad nagyobb hatalom nincs a földön. Talán igazad van azzal, hogy eljött a változás ideje. Mindig is csodáltam az emberi művészetet és tudományt. Engedj minket el békével, soha többé nem támadok rátok, és nem is küldök senkit, hogy ilyet tegyen.
– Bella, igazat mond. Sam is azt mondja.
– Rendben! Egyesével elengedem a harcosaidat. Rakjátok össze magatokat és menjetek haza. Ha arra járunk, majd meglátogatlak. De ne féljetek, mi az erőszakmentesség hívei vagyunk. Mi soha, semmiért nem kérünk számon titeket, kivéve, ha ok nélkül bántotok valakit. A románoknak meg azt üzenem, hogy meg ne próbáljanak vérengzésbe kezdeni, mert fájdalmas haláluk lesz. Még valami Aro. Kábé két-háromszáz emberi lény tud a létezésünkről. Ha egyet is megölsz közülük, véged van! Ha valaki nyilvánosságra akarja hozni a létünket, elkaphatod, hogy ne tudjon árulkodni, de a megölését vagy a meggyőzését bízd rám! Ez alól a szabály alól nincs kivétel, érted?
– Igen Bella. Igazság szerint azért támadtunk, mert valaki a környékről túl célirányosan kezdett nyomozni.
– Mit tudtok? Ezért kár volt idejönni. Még nagyobb kár volt megtámadni minket. Feleslegesen fájdalmat okoztál sok-sok érző lénynek, amit nem szabad. Elég fájdalom van e nélkül is a világban.
– Aro, drága barátom! Javaslom, frissítsd fel a műszaki ismereteidet. Létezik már mobiltelefon, internet. Nem kell mindenért futkorászni. Szólsz, ha gyanú támad a környéken, és mi leellenőrizzük. – szólt oda Aronak Carlisle, egy kicsit gúnyos hangnemben. Úgy éreztem, benne van ebben a gúnyban az elmúlt háromszáz év jól felfogott érdekből táplálkozó meghunyászkodása és beletörődése. Végre nem Carlisle állt a reménytelenül magányos és vesztésre ítélt oldalon. A sok baj között örültem neki, hogy Carlisle végre kapott egy kis elégtételt az elnyomás és a nevetség tárgyává tétel miatt.
– Rendben Carlisle, csak tudod az első törvény, ami…
– Aro, az a törvény többé nem érvényes! – vágtam a szavába, a legkisebb tisztelet jele nélkül. Ő, itt, ma, vesztes volt. – Nem kérkedünk vele, hogy mik vagyunk, de az emberek egyesével, vagy kis csoportokban, nagyon intelligens és okos, megértő lények, mint te vagy én. Én még emlékszem rá, milyen volt embernek lenni. A legrosszabb az volt, amikor magamtól rájöttem, hogy Edward mi, és hirtelen teli lett a fejem megválaszolatlan kérdésekkel. Nem attól kezdtem rettegni, hogy Edward mi, hanem, hogy nem voltak válaszok a kérdésekre, amik a fejemben cikáztak. Aztán ráeszméltem, hogy bármi is legyen Edward, bántani nem akar, hiszen számtalan alkalma lett volna rá, ha igaz, amit összeszedtem a fajtájáról. Miután ezt tisztáztam magamban, rájöttem, hogy biztosan ad magyarázatot a kérdéseimre, ha nem hisztizve rohanok oda hozzá. Az emberek nagyon nagy többsége először kérdez, és csak akkor esik pánikba, ha elhallgatják előle a dolgokat, és bizonytalanná válnak körülötte a körülmények. Ha nyíltan, világos válaszokat kap a feltett kérdéseire, akkor nem pánikol, hanem megérti és felfogja, hogy mik a tények, amik ellen esetleg nem lehet tenni semmit. Nem kell az embereket gombának nézni, Aro!
– Ezt a gombás hasonlatot nem értem.
– Aro, sötétben tartani és trágyával etetni, a gombát tenyésztik így.
– Most már értem. – a háttérben elfojtott vihogást hallottam, a beszólásom hatására.
– Tehát, mi történt?
– Valaki innen, pontosabban Seattle-ből nyomozni kezdett a vámpírok után, de nem olyan kíváncsiskodó módon, ahogyan az emberek általában, hanem konkrétan a Cullenek után nyomoz. Amikor a Volterraval kapcsolatos vámpír dolgoknak utána nyomoz valaki, mindig átkutatjuk a gépét, hogy mit tudhat, nem kell-e leállítani az illetőt, mielőtt túl sokat tudna meg a valóságról. Carlisle, látod, nem vagyok én annyira lemaradva, mint hiszed, csak jobban szeretem az ügyeimet személyesen intézni. Ennek az embernek teli volt a gépe Edward és Alice különböző nevekkel és különböző időkből származó tablóképeivel. Tud a hoquiami időkről, tud az alaszkai kapcsolatról, és tisztában van Forks-szal is. A Volterra-i oldalon megláthatta a festményt rólad Carlisle, ez az illető nagyon ügyesen göngyölíti fel a szálakat. Bella után is nyomozott, de róla nem talált még persze semmit. Sőt, az információk rendszere alapján Bella lehet a nyomozásának a fő tárgya – egyből gyanítottam kik állhatnak a dolog mögött.
– Rendben Aro! Ezt bízd csak ránk! Pontosabban, rám. Azt hiszem, én vagyok az oka a nyomozásnak, és azt is tudom, ki az a két fickó, aki nyomoz utánunk. Teljes felelősséget vállalok az illetőkkel kapcsolatban. Látod, erősebbek vagyunk nálatok, de veletek ellentétben nem élünk vissza a hatalommal, amink van. Aro, ha a világ érdeke azt kívánja, hogy ne legyenek többé vámpírok, kiirtjuk a saját fajtánkat, és valahogy megölöm saját magamat is. Ha az lesz a világ érdeke, hogy mindenkiből vámpír legyen, végigharapdáljuk az egész bolygót, ha kell. – Dühös mordulásokat hallottam a farkasok közül, de nem fogok hazudni, tényleg így gondolom. – De mi sohasem a saját érdekeink érdekében teszünk valamit, ezt értsd meg! Minket az önzetlenség és a szeretet irányít. A Quileute-farkasok is azért állnak mellettünk, azért hajlandóak akár az életüket is áldozni, mert tudják, hogy magasabb cél érdekében és nem magunkért tesszük, amit tennünk kell. Magad is láttad, Caius megpróbált megölni minket Emilyvel. Ennek ellenére, Emily nem elpusztítani ment oda Caiust, hanem lefegyverezni. Baleset történt. Magad is láthattad, hogyan próbálta megmenteni Caiust Emily, de lehetetlen volt. Mi nem akarunk ölni. Ha bármi más mód van, akkor azt választjuk. Most pedig, ha megbocsátasz! Kérlek, most távozzatok! Utána kell néznem a két bajkeverőnek, akik miatt idejöttetek.
– Természetesen. Carlisle! Bármikor szívesen látott vendégek vagytok Volterra-ban.
– Köszönöm Aro!
– Aro! – szóltam még utána – Köszönöm, hogy békével távoztok, ne hidd, hogy élvezem, amit tennem kell! – Láttam, hogy valami hirtelen nagyon kikívánkozik Aroból.
– Bella, azt hiszem, jobb, hogy elveszítettük ezt a harcot. Lehet, hogy a világnak rátok van már szüksége. Éreztem, amint megláttalak, hogy valami különleges van benned, pedig csak egy egyszerű halandó voltál, de a többiek nem hittek nekem. Jane, Felix, Sarah, bármikor szívesen látlak titeket is Volterraban. Azt gondolom, megváltozik az élet rendje felénk is. Caius-szal leáldozott az erőszak politikának a világunkban. Tartsunk szorosabb kapcsolatot az ehhez hasonló félreértések megelőzése érdekében – bátran, félelem nélkül hátat fordítottak és elindultak amerről jöttek, Alec viszont egyik lábáról a másikra állt. Nem tudta eldönteni, hogy induljon vagy maradjon.
– Alec, gyermekem, mi a baj? – kérdezte tőle Aro, teljesen más lett, felszabadultabban beszélt, mint eddig bármikor. Sütött az őszinteség a hangjából.
– Aro, nem maradhatnék Jane-nel, legalább, amíg megbeszélem vele, ami az előbb történt!
– Alec, mától megváltoznak a dolgok. Szabadon tehetsz, amit csak akarsz. Ha Carlisle-ék megengedik, hogy itt maradj… tőlem! De jöhetsz velünk is, ha akarsz.
– Bella, maradhatok? Csak amíg Jane-nel beszélek.
– Alec, maradhatsz, ameddig csak akarsz. Két feltétellel! Örülnék, ha kibírnád emberölés nélkül, de ha nem megy, akkor nyolcszáz kilométer a határ, amin belül nem ölhetsz. Ennek a megszegése esetén, bárki figyelmeztetés nélkül végezhet veled közülünk. A farkasok is, még segítek is bármelyiknek. A másik, a La Push rezervátum területére a Quileute-ok engedélye nélkül, nem léphettek. A Cullen család szabadon járkálhat, de tudni fogjátok hol a határvonal, meg fogjátok érezni az erdőben a helyet, amit nem léphettek át. Itt ez a két szabály van. Embert nem ölünk, és nem mehettek a rezervátum területére, amíg ki nem érdemlitek a bizalmukat. Emily a rezervátumban lakik és eszméletlenül jó nyomkövető. Ha megsértitek a határt, ugyanúgy megölnek, mintha embert öltél volna. A Denaliból valók, kivételek. Őket csak figyelmeztetik, és a kíséretünkkel beléphetnek a rezervátum területére. Ezt csak azért mondom, hogy tisztán lássátok a helyzetet. Látjátok, itt, ha valaki bebizonyítja, hogy érdemes a bizalomra, akkor megkapja. De hibázni, azt nem lehet. Kevés a szabály, de könyörtelen, viszont úgy gondolom, elég könnyen betartható.
– Köszönöm, megértettem. Hálás vagyok a vendégszeretetekért.
– Bármikor, míg a szabályokat tiszteletben tartod.
– Bella, annyi bizalmat megszavaztak a farkasok, hogy egy, és csak egy, a legelső alkalommal a határvonal megsértésekor nem ölik meg őket, hanem csak vissza lesznek kísérve. De csak egy hibalehetőség van fejenként! – tette még hozzá Edward, Sam gondolatait tolmácsolva.
– Köszönöm! – bólintott Alec, a farkasok felé.

20. fejezet

Angela

Nessie-vel kettesben elmentünk egy hipermarketbe. Két-háromszáz ember jóllakatásához elegendő ételt összeszedni nem volt egyszerű feladat, de Nessie-vel megbirkóztunk vele. Miközben úton voltunk, Carlisle felhívott:
– Igen?
– Bella?
– Ki más?
– Sose lehet tudni. Nem találtam Angela-tól semmilyen értékelhető DNS mintát a kórházban. Nem tudnál valami módon szerezni tőle egy hajszálat, vagy ami még jobb lenne, szövet darabot, esetleg vért?
– De Carlisle, jó, hogy azt nem kéred tőlem, hogy harapjam meg és vegyek vért tőle!- válaszoltam neki műfelháborodással a hangomban.
– Csak arra próbáltalak rávezetni, hogy minél inkább élő szövetből van a minta, annál jobb lesz a DNS leképezés.
– Nem akartam vele találkozni, míg nem muszáj, de úgy látom, elkerülhetetlen lesz a dolog.
– Köszönöm, Bella!
– Nagyapád jól feladta a leckét.
– Anya, te mindent meg tudsz oldani. – olyan természetességgel mondta ezt Nessie, hogy majdnem az árokba hajtottam tőle.
– Nessie, ne mondj ilyeneket, mert kénytelenek leszünk új autót venni!
– De ha igaz.
– Hagyjuk ezt, jó!
– Bella, én mindig igazat mondok.
– Gyerünk vásárolni!
A hipermarketben a sok ember közt fellángolt a szomjam, de biztonságban voltak tőlem. Elmentem egy tükör előtt, belenéztem, és meglepődve láttam, hogy éjfeketék a szemeim, pedig három napja ittam tele magam. Hogy lehet ez? Borostyán színűeknek kéne lenniük. Gyorsan végigvettem a lehetőségeket. A végén beugrott. A tűz. Biztosan az emésztette fel a bennem levő vért. Erre majd vigyáznom kell, és ma este újra el kell mennem, hogy ritkítsak a vadállományon.
Az egyik sorban megéreztem, nagyon intenzív volt az illat. Ekkora szerencsém nem lehet, ez Angela. Itt kell, hogy legyen pár méteren belül, mert szinte még a teste melegét is érzem az illatban. Gyorsan körülkémleltem, mivel nem láttam, elindultam az orrom után.
– Bella, hova mégy? A pulykák nem arra vannak.
– Érzem Angela illatát. Itt van a közelben. – ezt persze vámpír módon mondtam neki, nehogy valaki meghallja, akinek nem kéne.
Két sorral arrébb megláttam a hátát. Ez jó lesz. Gyorsan odaugrom, kitépem egy szál haját, és már itt sem vagyok. Mire végiggondoltam a mozgást, amit tenni akartam Angela megfordult és fülig érő mosollyal megindult felém.
– Bella, de rég láttalak! Úgy hiányzol! Merre jársz mostanában, sosem látlak?
Igaza volt Edwardéknak, Angela teljesen fesztelenül jött oda hozzám, megölelt, megpuszilt, mintha nem is sugározna belőlem a veszély, pedig tudtam a régi időkből, hogy Edward mikor szomjas volt, alig mertek az emberek öt lépésnél közelebb menni hozzá. Edward pedig soha nem kockáztatta meg azt, hogy kiéhezve menjen az emberek közé. Szinte megfagytam meglepetésemben ettől a közvetlenségtől.
– Jujj, Bella! Így lehűlt az idő odakint, mióta bent vagyunk? Olyan hideg az arcod.
Remek! Most mi a frászt mondjak neki úgy, hogy nem hazudok, de az igazságot se mondom el. Teljesen leblokkoltam. Erre még nem volt példa az átalakulásom óta. Nessie ráérzett, hogy valami nincs rendben nálam, ezért megmentette a helyzetet. Ebből persze Angela és az apja semmit sem vettek észre.
– Szia! Én Nessie vagyok.
– Szia, Nessie! Még nem találkoztunk. Ki vagy te? – Most Nessie-n volt a lefagyás sora. Nem számított arra, amit én mindig is tudtam Angeláról. Pokoli érzéke volt hozzá, hogy olyat és úgy kérdezzen, ahogy nem kéne.
– Őőőő… Vanessa Wolfe vagyok. Nem régen fogadott örökbe Bella és Edward. Edward unokatestvérének voltam a lánya. Tavaly meghaltak egy autóbalesetben. Edward bácsi az egyetlen élő rokonom – a szám tátva maradt. Nessie olyan folyékonyan hantázott, ráadásul szemrebbenés nélkül, hogy én is majdnem elhittem, amit mondott. Közben feltűnt, hogy Angela szívdobogása az első pár másodpercet leszámítva, ami az örömnek volt betudható, hogy meglátott, teljesen nyugodt maradt. Az apjával ellentétben, akinek lassan százötven közelébe kúszott a pulzusa és vörös volt a feje, mint egy főtt ráknak. Kezdtem félni, hogy megüti a guta, ha sokáig beszélgetünk. Attól viszont teljesen elhűltem, hogy Angela szinte hozzám ért és teljesen nyugodt volt, az apja viszont a bevásárlókocsik túloldalán állva is majdnem pánik tüneteket produkált a közelségemtől. Óvatosan Angela vállához tettem a kezem, miközben finoman az egyik hajszálát az ujjam köré csavartam. Egy gyors mozdulattal kitéptem a hajszálat. Nessie persze látta, hogy megvan a DNS minta, amit akartam. Mire Angelaban tudatosult a fájdalom a kitépett hajszál miatt, a kezem már az oldalam mellett lógott újra.
– Szegénykém! Úgy sajnálom!
– Semmi baj. Már megbékéltem a dologgal. Bella és Edward a legjobb szülők a világon. Jobb dolgom van mellettük, mint otthon. Ha lehet, jobban szeretnek az igazi szüleimnél is. – A rafinált kis rókája, úgy dicsért szembe, hogy még csak ne is tudjak ellenkezni vele. Kezdtem félni a saját lányomtól. Ravaszabb, mint az egész Cullen család együtt véve. Ráadásként, borotvaként vág az esze.
– Bella, csodálatosak vagytok! Edward, hogy van egyébként?
– Segít Alice-nek megszervezni a La Push-i hálaadást. – Puff neki, úgy összezavart az előbb Nessie hantázása, hogy elszóltam magam. A Cullenek La Pushon, ezt a labdát Angela biztosan lecsapja.
– De hát nem az van, hogy a Cullenek nem mennek La Pushra?
– Angela, megváltoztak a dolgok az elmúlt egy évben. Képzeld, már volt indián parti a Cullen házban. – Lódítottam egy kicsit. – Ha jól sejtem, most is az lesz a vége. Délben kezdődik a buli a parton, estére meg átvonul az egész társaság a Cullen házhoz. Gyere el te is! – kíváncsi lettem rá, hogy érzi magát kilenc és fél vámpír között.
– Jó, megyek! Úgyis akartam egy fotósorozatot, La Pushról.
– Szívesen látunk. – aggódtam egy kicsit a fotózás miatt. Na, nem a jelen, hanem a távoli jövő miatt.
– Apa, jól vagy? – kérdezte hirtelen, Angela.
Meghallottam és Nessie is biztosan, hogy az öreg Webernek hirtelen össze-vissza kezdett verni a szíve, majd néhány dobbanás után meg is állt. Láttam Nessie-n is, hogy nehezen türtőzteti magát addig a néhány másodpercig, míg emberileg elfogadható lesz a reakciónk. Nem árulhattuk el, hogy halljuk az emberek szívét dobogni több tíz méterről. Ahogy az öreg összecsuklott, estében elkaptam. Összenéztünk Nessie-vel egy pillanatra. Ő is vígan elkaphatta volna, de az egyenlő lett volna a lebukással. Amint vízszintesben volt, Nessie egyetlen mozdulattal feltépte a nyakánál a ruhát. Láttam Angela arcán, hogy feltűnt neki a rendkívüli erőről és gyorsaságról tanúskodó mozdulat, de nem volt idő ilyen apró veszélyfaktorokkal foglalkozni. Arra kellett vigyázni, máshogy ne áruljuk el magunkat. A normális az lett volna, ha Nessie kezdi el lélegeztetni az öreget, én pedig a szívét masszírozom, de én nem használtam el az oxigént a levegőből, így kockáztattunk. Tudtam, hogy Nessie is minden erőlködés nélkül, akár összetörhetné az öreg mellkasát, de vigyázott. Iszonyú összhangban dolgoztunk. Egy pillanatra felnéztem Angelára, láttam az arcán, hogy ezért még magyarázkodnom kell neki, hacsak, a hála miatt, amit az apja megmentése miatt érez majd, el nem felejti az egészet. A gyors és szakszerű, na meg, emberfeletti képességekkel végzett újraélesztés hatására az öreg Weber szíve alig negyven másodperccel később megindult. Ezt nem lehetett megmagyarázni, ahogy Angelára néztem, tudtam, hogy valamit meglátott. Rögtön kapcsoltam, hogy mi történt. Nem gondolkoztunk Nessie-vel, amint az öreg szíve megindult, mindketten egy pillanatnyi késedelem nélkül abbahagytuk az újraélesztést, pedig normálisan legalább még az egyikünknek folytatnia kellett volna, míg a másik nem szól neki, hogy minden oké. Lebuktunk, láttam Angela arcán, hogy gyanakszik, de nagyon. Hívtam Carlisle-t.
– Carlisle? Jó lenne, ha bemennél a kórházba. Angela Weber apját hamarosan beviszik a mentők, valószínűleg szívrohammal. Nessie-vel mentettük meg az életét… Honnan tudom? Százötven volt a pulzusa, majd akadozni kezdett a szíve, aztán megállt… Hogy meddig tartott? Olyan negyven másodperc… Igen, tiszta levegőt kapott, én lélegeztettem, Nessie csinálta a masszázst… Jó, Nessie bekíséri, majd hazahozod.
– Bella, magyarázattal tartozol nekem!
– Angela! Nem akarod tudni, hidd el! Inkább légy hálás azért, amit tettünk, és hálád jeléül felejtsd el, hogy hogyan tettük, jó? – Valamit megláthatott a szememben, aminek a hatására meggondolta magát, és kifújta a levegőt, amit a következő mondathoz szívott be, majd teljesen mással folytatta, mint amit eredetileg mondani akarhatott.
– Megpróbálom. Ha apa jobban lesz, hálaadáskor találkozunk!
– Rendben. – Ezzel elindult velük a mentő, én pedig ott maradtam három bevásárlókocsival, egymagam. Szépen vagyunk. Újabb telefon.
– Rosalie? Emmett-tel eljönnétek a hipermarkethez? Itt maradtam három bevásárlókocsival egymagam… Nessie? Semmi baja… Majd elmondom. Siessetek!... Oké.
Nessie és Carlisle ügyesen elintézte, hogy Angela ne gyanakodjon jobban, mint addig. Angela persze nem tudhatta, de Nessie az orra előtt mondott el mindent Carlisle-nak, aki persze szemrebbenés nélkül nézte végig Nessie „emlékvideóját”. Carlisle pontosan tudta mi történt, ezért Angela nem is tudta sarokba szorítani. Ideges voltam Angela miatt, de rövid volt az idő hálaadásig, így éjjel-nappal dolgoztunk a buli részletein Alice-szel, ezért nem volt rá módom, hogy gondolkozzam a dolgon. Egyvalami hozott részben megkönnyebbülést, részben pedig még több idegeskedni valót az életembe. Szerda reggel szólt Carlisle, hogy előtte van Angela DNS eredménye.
– Mit gondolsz Bella?
– Nem tudom, fogalmam sincs.
– Ötvennégy.
– Mi?
– Százalékban vámpír. Igaz az elmélet, legalább nem volt hiábavaló az egész akció.
– Az tuti. A hipermarketben az apja három méterre volt tőlem és szívrohamot kapott. Angela meg ott állt mellettem, olyan közel, hogy vigyáznom kellett nehogy hozzám érjen, és még csak a pulzusa se gyorsult fel. Hogyan mondjam el úgy neki, hogy ne rohanjon és adassa ki már a másnapi újságban?
– Nem tudom, Bella. A te barátnőd. Egy biztos, eltitkolnunk nem szabad előle, mert ugyanaz érvényes rá is, mint rád. Ha egy másik evolúciós vámpírral jön össze, ő is áldozattá válhat. Tudnia kell az igazat.
– Tudom, csak azt nem, hogy hogyan mondom el neki.
– Majd az élet előhozza. Mindig adódik megfelelő alkalom.
– Remélem, igazad lesz!
Másnap reggel testületileg kivonultunk La Push-ra. Egész jól mentek a dolgok. Mindenki a rezervátumból csodálattal, tisztelettel és valami megfoghatatlannal a szemében nézett rám és Emilyre. Sejtettem az okát. Tudták, hogy a jelenlegi tudásunk szerint, elpusztíthatatlanok vagyunk mindketten. Ráadásul én még olyan hatalommal is rendelkeztem, amivel a legkisebb megerőltetés nélkül megölhettem volna mindenkit, de nem tettem. Sőt, megesküdtem, hogy a saját létem árán is megvédem őket. Éreztem a csodálkozó pillantásokat, minden irányból. Jött a színrelépésem, megérkezett Angela az elmaradhatatlan fényképezőgépével. Leültünk a tűz mellé beszélgetni. Betelepedett közém és Alice közé. Ez még nem volt meglepő, mert annak idején, mikor már együtt voltam Edwarddal, Alice elég jó barátnője lett Angelanak, tehát nem volt csoda, hogy nem tartott tőle jobban, mint tőlem. Egy idő után Alice felugrott mellőlünk és Carlisle kérésére, amit Angela persze nem tudott, Emmett, a vitán felül legfélelmetesebb tagja a családnak ült le Angela mellé. Edward, Carlisle és én is kagylózó fülekkel hallgattuk Angela szívének minden dobbanását. Eltelt már vagy öt perc, de Angela szíve ugyanolyan nyugodt maradt, mint előtte volt. Pedig még a közelben levő indiánok is idegesebbek lettek Emmett közelségétől, pedig ők együtt éltek Emilyvel, tehát saját tapasztalatból tudták, hogy semmi félnivalójuk sincs tőlünk. Eldőlt a kérdés. Angela nyugalma a benne szunnyadó vámpír résznek volt köszönhető.
– Gyere Angela, beszélgessünk egy kicsit négyszemközt!
– Arról akarsz velem beszélni, ami a hipermarketben történt?
– Majd arról is. De előbb, kérlek, nézz itt jól szét! Látod ezt a rengeteg jó embert?
– Igen látom. Csodálatos ez a béke és szeretet, ami belengi ezt a helyet. Sőt, azt is látom, ahogyan rád néznek. Bella, mit tettél te az emberekkel? Amerre nézek, mindenki úgy néz rád, mintha egy-egy… istennő lennél. Mi ez, Bella?
– Angela, meg fogod érteni! Valahogyan meg kell veled osztanom egy titkot, amit soha semmilyen körülmények közt sem árulhatsz el, mert akkor ezt a rengeteg embert jó eséllyel halálra ítéled. Óriási jelentősége van a dolognak. Nézz szét! Ez a kis indián törzs mindig itt élt békében, és háborítatlanul, egy-két viharos időszakot kivéve. Én és a családom, ha kell, egy órán belül el tudunk tűnni innen nyomtalanul, mindörökre. De nekik nincs hova menni. Nekik ez az otthonuk. Számukra nincs máshol hely a világban. Tudom, hogy újságírónak készülsz, de ez egy titok, egy olyan titok, ami az összes embert halálos veszélybe sodorja kivétel nélkül, akit itt látsz, magadat is beleértve.
– Felfogtam a dolog jelentőségét, azt hiszem. De miért akarod velem megosztani a titkot, ha annyira veszélyes róla tudni?
– Mert te is a része vagy a titoknak, csak nem tudsz róla. Mi is, biztosak, csak tegnap lettünk benne. Sőt, hogy ez a dolog egyáltalán létezik, alig egy hete tudjuk mi is. Igazságtalan lenne, és öntudatlanul veszélybe sodorná az életed, ha nem tudnál a dologról.
– Most már áruld el Bella, mert már túl sok a megválaszolatlan kérdés.
– Elmondom, de előbb esküdj meg nekem, hogy soha senkinek nem árulod el, amit ma itt megtudsz. Mire a végére érünk, rájössz, hogy a te érdeked is megőrizni a titkot.
– Jó, megesküszöm, de már beleőrülök a kíváncsiságba!
– Angela, – éreztem, ahogyan megborzong a kezem érintésétől. – én már nem vagyok ember. Mint a múlt hét végén kiderült, teljesen soha nem is voltam, mint ahogyan te sem vagy teljesen ember.
– Mi ez Bella? Valamilyen agyament UFO szektába csöppentél?
– Nem Angela, bárcsak ilyen egyszerű lenne!
– „Ilyen egyszerű”, kezdek megijedni. Akkor, mi ez a mitikus hókusz-pókusz?
– Pontosan Angela, mitológia, de a sötét fajtából. Vámpírok, farkasemberek. Ez mond neked valamit?
– Persze! Szenteltvíz, ezüstgolyó, napfény, fakaró és máris megszűnt a probléma.
– Nem, Angela! Amit felsoroltál csak mese. A vámpírokat el lehet pusztítani, de csak egyetlen módon, és nem a nap öl meg minket. Engem azonban már ezen az egy módon sem lehet megölni, én igazi halhatatlan vagyok. Valószínűleg én leszek az utolsó élőlény ezen a bolygón, pedig valójában már több mint egy éve halott vagyok.
– Bella, menj a fenébe! Ezzel a baromsággal nem tudsz megetetni. Te, vámpír? Vámpírok nincsenek!
– Jó, Angela! Lehet, hogy rosszul kezdtem hozzá. Akkor mond el nekem, hogy mi lenne az a bizonyíték, amitől hinni kezdesz nekem!
– Nem tudom.
– Ha mondjuk, egy farkasember előtted változna át, elhinnéd, hogy ezek a mitikus lények léteznek.
– Talán. Most, mit csinálsz?
– Összpontosítok. Gondolatban szólok Edwardnak, hogy szóljon Jacobnak és Samnek, hogy jöjjenek ide. Angela nem tűnik fel valami kézenfekvő?
– Mi?
– A ruházatom. Nem gondolod, hogy lengén vagyok öltözve ehhez az időjáráshoz? Alig öt fok van, rajtam meg egy vékony felső van, meg egy rövid szoknya. Rajtad viszont van legalább három pulóver és két nadrág.
– Nem fázol?
– Nem. Nekem teljesen mindegy hány fok van. Annyi a hőmérsékletem, mint a körülöttem levő levegőnek. Nincs vérem, ami melegen tartana. Hallgasd meg, hogy dobog-e a szívem úgy, mint a tied? Azt ugyanis hallom, úgy, mint az apádét. Akkor is hallottam mikor megállt és akkor is, mikor sikerült Nessie-nek újraindítania. Azért álltunk meg mindketten olyan hirtelen, mert meghallottuk, hogy újra dobogni kezd a szíve. – Láttam a szemében, hogy rájött, most magyaráztam meg neki a hipermarketben történteket, és úgy tűnt kezd végre hinni nekem.
– Nessie olyan, mint te? De hisz még gyerek, fogtam a kezét, ő meleg volt tegnap is.
– Igen. Ő egy vámpír-ember hibrid. De valójában nyolcvan százalékban vámpír és csak húsz százalék emberi rész van benne. Valójában tavaly szeptemberben született. Ő a lányom. Valójában Renesmee Carlie Cullen a neve. Nézz rá egy kicsit jobban! Edward az apja. A nászutunkon fogant és egy hónap múlva megszületett. Még három vagy hat év és felnőtt lesz, de tovább nem öregszik ő sem. – Angie újra teljes hitetlenséget sugárzó szemmel nézett rám.
– Mit szeretnél, Bella? – kérdezte Jake, ahogy befutott.
– Miss szkeptikus nem hisz nekem. Megmutatnád, hogy mi is vagy, amikor nem vagy ember?
– Persze, ha akarod? – ezzel már be is dobta a szokásos hátra szaltós átváltozását. Angela rettegve a hátam mögé ugrott, amikor meglátta a hatalmas farkast, amivé Jacob átváltozott. Ahogy kapaszkodott a hátamba, eszembe jutott valami.
– Köszönöm Jake. Menj, és szerintem szerezz valami ruhát magadnak! – szóltam neki nevetve, ő meg morogva prüszkölt egyet, maga köré nézve. Megint elfelejtette, hogy szétfoszlanak a ruhái, mikor átváltozik. – Angela, bebizonyítom, hogy természetfeletti lény vagyok.
– Hogyan?
– Kapaszkodj fel a hátamra, de úgy, mintha az életed múlna rajta, mert lehet, hogy tényleg az múlik rajta, ha leesel!
– De hát, el sem bírsz!
– Angela! Bella egy megrakott rönkszállító kamiont is fel tud borítani egy kézzel, nyugodtan mássz fel a hátára! – közölte Sam, aki előrelátó módon nem változott át, mert tudta, hogy Jake látványa is elég lesz.
– Hát jó, megpróbálom.
– Kapaszkodj! Szorosabban!
– De megfojtalak.
– Nem tudsz! Gyerünk! – végre úgy éreztem, elég erősen kapaszkodik, hogy ne essen le az első ugrásnál. – Szólj, ha rosszul vagy, mert akkor megállunk!
– Rendben. – Ezzel elkezdtem futni, be, az erdőbe. Éreztem, ahogyan gyorsul a légzése és a pulzusa az izgalomtól, én pedig aljas módon rátettem egy lapáttal. Felugrottam a fák ágai közé. Tollpihe a súlya számomra. Teljes sebességgel futottam, és repültem a fák között, Edward sem ért volna most utol. Az illata viszont teljesen közömbös, nem is éreztem a késztetést, hogy megtámadjam, viszont jól esett volna egy kis vér, szomjas lettem, de nem rá. Észrevettem egy magányos szívhangot az erdőben. Hm! Az illata alapján egy puma. Ezen Edward tuti megsértődik, de nem bírtam ellenállni a késztetésnek. Alig öt méterre a pumától letettem Angelat, majd egy perc alatt végeztem a hatalmas ragadozóval. Mikor visszamentem Angie-hez láttam, hogy gyakorlatilag sokkos állapotba került. Átmelegített a vér, ezért bátran hozzá mertem nyúlni, megfogtam a kezét.
 – Angie, ne haragudj, de nem bírtam ellenállni! Te vagy az első emberi lény szerintem, a történelemben, aki végignézte egy vámpír vadászatát, és túlélte.
– Te tényleg vámpír vagy?
– Az bizony. Tényleg létezünk és a múlt héten jöttünk rá, hogy az evolúció hozta létre a fajtánkat. Angela, részben te is közénk tartozol. Apád a félelemtől kapott szívrohamot, amit a közelségem váltott ki belőle.
– Miért félt volna tőled?
– Mert az ember az elsődleges zsákmány egy vámpír számára, de mi megtanultuk uralni a vérszomjunkat, és nem ölünk embereket. Ezt az emberek megérzik, csak a civilizáltságuk miatt nem tudják az érzést értelmezni.
– De én nem félek tőled, és a családod többi tagjától se.
– Tudom, ezért lettél gyanús a szemünkben, hogy olyan vagy, mint én.
– Mert te milyen vagy?
– A szüleim, Charlie és Renée emberek, teljesen hétköznapi emberek, ugyanúgy, ahogyan a te szüleid is azok, bennem viszont egy olyan genetikai kombináció állt össze, ami hatvan százalékban egy vámpír génkészletének felel meg.
– Velem mi van?
– Érezted azt a kis fájdalmat a hipermarketben?
– Igen, mintha valaki kitépte volna egy hajszálam.
– Én voltam, és bocsáss meg érte, kérlek! DNS mintát szereztem tőled. Ötvennégy százalékban vámpír vagy te is. Ezért nem félsz tőlünk. Ha visszamegyünk Carlisle mindent el tud magyarázni. Akkor derült ki, hogy valami nem stimmel, amikor Nessie génjeit vizsgálta Carlisle. Az most mindegy, milyen okból. Kiderült, hogy Nessie nem ötven százalékban vámpír, mint ahogyan a származása miatt kellene, hanem, mint már említettem, nyolcvan százalék körül van nála a vámpírgének mennyisége. Carlisle nyomozni kezdett és kiderült, hogy születésem óta hatvan százalékban vámpír vagyok. Méghozzá egy teljesen más vámpír, mint a többiek. A többieket el lehet pusztítani úgy, hogy darabokra tépik, és tűzbe dobják őket, engem viszont nem. Tűzálló a bőröm és nem fáj az sem, ha tűz éri a testem. Különleges vagyok, ahogyan Nessie és te is.
– Ez így meredek nekem egy kicsit.
– Tudom, de Carlisle mindent elmond neked részletesen. Azt is, mire kell vigyáznod, hogy nehogy rászabadíts valami olyat az emberiségre, amit nem kéne.
– Jó, gyerünk vissza! De, ha lehet, inkább csak sétáljunk.
– Angela! Holnap reggelre érnénk vissza emberi tempóval. – Felnéztem az égre, a nap állása és az órám alapján betájoltam, hol álltunk meg. – Kanadában vagyunk, Vancouvertől északra.
– De hát, az legalább egy órás autóút!
– Mi az erdőn át jöttünk, kábé kétszázhetvennel.
– Az lehetetlen!
– Én vagyok valószínűleg a leggyorsabb és a legerősebb lény a földön jelen pillanatban. Ráadásul van egy olyan képességem, amitől mindenki retteg.
– Mi az?
– Öntudatlan állapotba tudlak tenni, de nem csak téged, hanem egy bő másfél kilométeren belül minden lényt, ami, vagy aki körülvesz. Gondolj bele, egy csuklómozdulattal képes lennék megölni téged, ráadásul még védekezni sincs esélyed ellenem.
– Te tényleg halálos lehetsz.
– Angela, a leghalálosabb ragadozók vagyunk a földön. Emberi módon nem lehet minket elpusztítani, ésolyan gyorsan tudunk ölni, hogy nem is vagy a tudatában, hogy megölünk, de már halott is vagy. Gyere, felveszlek, ha félsz kiütöm a tudatod, és öt perc alatt La Push-on leszünk!
– Ez nem veszélyes?
– Egyáltalán nem. Majd kérdezd meg Emilyt, milyen volt, amikor haldokolt és megszabadítottam a fájdalomtól!
– Már értem miért néznek rád úgy, mint egy istenre.
– Az előbb pont ezen gondolkodtam, csak nem találtam a megfelelő szót arra, ami a nézésükben volt. Lehet, hogy tényleg úgy néznek rám, de nem értem, miért?
– Bella, ha csak a fele igaz annak, amit elmondtál, akkor te az evolúció csúcsa vagy, vagyis bizonyos szempontból egy felsőbbrendű lény, tehát isten.
– Bolondságokat beszélsz, Angie! Ne nevettess! Bella a pokolból, talán! De isten. Áh!
Így, hogy nem a hátamon vittem, lassabban tudtam csak futni, de tíz percen belül az erdő szélénél voltunk a La Push-i tábortűztől néhány méterre. Szabadon engedtem a tudatát, majd talpra állítottam.
– Mennyi idő telt el?
– Csak tíz perc. Gyere, menjünk vissza a többiekhez! Nézd őket! Mind jó emberek, akik jobbá akarják tenni a világot, amiben élünk. Vigyázz rájuk te is úgy, mint én! Ne áruld el a titkunkat, hisz’ te is a részese vagy, ha tetszik, ha nem!
– Rendben Bella, felfogtam a dolog jelentőségét. Nem örülök, hogy érintett vagyok a dologban, de nem tehetek ellene semmit, nem igaz?
– Ez így van.
– Bella, megfoghatom a kezed? Sohasem mondtam, de talán te voltál az egyetlen igazi barátnőm, és még talán Alice a suli vége felé. Bár, vele nem sokat beszélgettem, de úgy érzem sokkal jobb barátokká is válhattunk volna, ha még kitart a suli egy évig. – tette hozzá kuncogva és a fejét csóválva a hitetlenségtől. – Az alapján, amit elmondtál, viszont kezdem érteni, hogy miért.
– Igen, én is így gondoltam mikor ez kiderült, ez volt az egyik dolog, ami miatt gyanússá váltál te is. Persze, hogy megfoghatod, ha nem irtózol a hidegségétől.
– Miért irtózzak, közelebb állok hozzád, mint az emberekhez, nem? – hallottam, hogy szomorúság bujkál a hangjában, de egyáltalán nem lepett meg a dolog. Most tudta meg, hogy jelentős részben, egy halálos, és természetfeletti lény, a helyében én se lettem volna feldobva a hírtől.
– Végül is, igen. Ha csak egy kicsit is, de közelebb.
– Nem is olyan hideg a kezed.
– A puma vérétől, átmelegítette a testem. Néhány óra múlva újra lehűlök. Te viszont, útközben kihűltél egy kicsit.
– Értem.
– Milyen pumát emlegettek ti? – jött oda hozzánk Edward, amikor Angela gondolatain keresztül meghallotta, hogy visszaértünk.
– Edward, honnan tudod, miről beszéltünk?
– Kábé másfél kilométeren belül, bárkinek, akire koncentrálok, belelátok a fejébe, kivéve Bellát. Neki csak akkor, ha ő is akarja. Nessie pedig, ha akarja, el tudja titkolni előlem a gondolatait, elvégre az anyja lánya. De milyen pumáról van szó? – láttam, ahogy nyel egyet a lehetséges extra vér gondolatára.
– Drágám, Kanadában elkaptam egyet az előbb, neked nem maradt belőle semmi, bocsáss meg, de szomjas voltam! Ez a tüzes kísérlet felborította az anyagcserémet. Kapóra jött, ahogy Angela látott vadászni, végre elhitte, hogy mi vagyok.
– Angela látott? Vadászat közben! És nem ölted meg őt?
– Te nem érzed? Carlisle elmélete igazabb, mint hittük. Szomjas lettem futás közben, de nem éreztem úgy, hogy Angela táplálékként szóba jöhetne. Valahogy úgy érzek vele, mint Nessie-vel kapcsolatban. Nem csábít ölésre az illata.
– Igazad van. Felizgatott a puma, amit emlegettél, erre itt áll melletted egy ember…
– Bocs, hogy közbeszólok, félember! – vetette közbe, Angela. Edward pedig halványan elmosolyodott rajta.
–De nem érzem úgy, hogy meg kéne ölnöm a véréért. Ezek szerint, Bella mindent elmondott.
– Igen, és jobban belegondolva, köszönöm, hogy elmondtátok. Csak azt nem értem, hogy miért rejt ez a titok, halálos veszélyt?
– Holnap gyere vissza a Cullen házba, most nem akarom, hogy Carlisle elvigyen, mert holnapig mesélne neked az elmúlt évszázadok történetéről, ha nem állítanánk le. Ma ünnepelünk. Holnap, ha eljössz, megtudhatsz mindent rólunk.
– Ott leszek, abban viszont ti lehettek biztosak.
– Vagy ha mersz, ott is alhatsz a házban a buli után. Minket nem zavar. Bármelyik szobában lefekhetsz, amelyik csak tetszik. Csak ne felejts el rákérdezni nála a Volturira. Abból megtudod, miért lehet halálos a titkunkat emberként tudni. Elöljáróban csak annyit, hogy nem miattunk, efelől biztos lehetsz.
– Nem, köszönöm, nem akarom senki fekhelyét elfoglalni! Mi a további program?
– Lassan felkerekedik a társaság és elmegyünk a házhoz. Ott folytatjuk, mert itt nemsokára túl hideg lesz az embereknek. A kertben már égnek a máglyák. Sülnek a pulykák. Oltári buli lesz az éjjel. Senki helyét sem foglalod el, nyugi. Senki sem fog zavarni, Bella is olyan jókat aludt a házban régen. Képzeld el, volt, hogy heten vigyáztunk az álmára. Micsoda luxus! Nálunk csak a látszat miatt vannak az ágyak. Mi sohasem alszunk. – jött oda hozzánk Alice, szinte tánclépésben. Majd kézen fogta Angelát és elrángatta a tábortűzhöz. Még hallottam, ahogy visszakérdez, hogy jól értette-e? Így, hogy nem kellett titkolóznom előtte, nehezemre esett elválni tőle. Hiányzott a közelsége, Alice mellett ő volt az egyetlen igazi barátnőm. Emilyvel is jóban voltam, de vele ugyanúgy megvolt a három lépés távolság, mint Rosalie-val.
– Edward, olyan jó, hogy Angelaval őszinte lehetek. Úgy hiányzott a barátsága. Míg nem volt itt, fel se tűnt, de már most hiányzik, pedig Alice csak most rabolta el.
– Érdekes, amit mondasz. Carlisle, hasonlóakat gondol Charlie-val kapcsolatban, és az apád szintén hasonlóakat gondol Carlisle-ról. Én sajnos azt hiszem, nem ismerem ezt az érzést, de Jacob úgy érzem egyre közelebb áll hozzám, mióta nem vagyok rá féltékeny miattad. Talán Seth-re merném azt állítani, hogy a barátom, de még ez sem ér fel ahhoz az érzelemhez, amit a fejetekben látok. Te is hiányzol Angelanak. Bosszantja egy kicsit Alice erőszakossága, jobban szeretne inkább, veled beszélgetni.
– Köszönöm, drágám! Ez most jólesik. – megcsókoltam, már órák óta nem értem hozzá, és ez szinte fizikai fájdalmat tudott okozni. Hozzábújtam, most, hogy a vér átmelegített, majdnem olyan érzés volt a hűvös mellkasát érezni, mint amikor még ember voltam.
– Bella, olyan jó meleg vagy majdnem, mint régen. Ez egy kicsit hiányzik. Többször kéne ilyen hirtelen vadászatokra menned nélkülem. – mondta a kedvenc félmosolyommal a szája szegletében.
– Olyan… izé vagy! – csaptam egyet gyengéden a mellkasára, bár ez egy embert megölt volna. – Mindig elrontod a kedvem azzal, hogy emlékeztetsz, hogy embernek jobban szerettél!
– Ez nem igaz Bella, te is tudod! A melegséged egy egész kicsit hiányzik, de az nem, hogy folyamatosan aggódnom kellett, hogy mi történik veled, míg nem vagyok a közelben, ha meg melletted voltam, akkor meg attól rettegtem, hogy mikor öllek meg. Sokkal jobb így, hogy egyformák vagyunk. Nem kell vigyáznom minden lépésedre, lépésemre.
– Egyformák, mi? Vigyázz magadra Edward Cullen, mert megverlek! – bokszoltam bele finoman a hasába viccből, ő pedig harsányan nevetni kezdett, majd megölelt újra és megcsókolt. Elöntött a forróság, pedig hideg voltam, mint a jég, ő akart engem, én akartam őt. Változatlanul. Közel három év alatt a szerelmünk nemhogy lankadt volna, hanem egyre erősebbnek tűnt. Kezdem elhinni, hogy az idők végezetéig így lehet.
Jó kis logisztikai feladat volt mindenkit átjuttatni Forks túloldalára rövid idő alatt, de Alice-szel két nap alatt sikerült kitalálni a megoldást. Így most szinte zavartalanul folytatódott a buli a Cullen háznál. Igazi népünnepély lett belőle. Láttam a családom minden egyes tagján, hogy talán még soha nem érezhették magukat ennyire embernek, mert nem is kellett igazán megjátszani magukat. A jelenlevők közül majdnem mindenki pontosan tudta, hogy mik vagyunk, így felesleges volt embernek mutatni magunkat. Önfeledten szórakozhattunk mi is. Hajnaltájban fogyott el a vendégsereg. Azért azt észrevettük, hogy talán még csak nem is szándékosan, és természetesen emberi alakban, de a farkasok mentek haza utoljára. Már erősen hajnalodott, amikor az utolsó autónyi farkassal eltűnt Seth, Carlisle kocsijával a bejáró úton, Alice szinte azonnal felsikoltott...

19. fejezet

Ezért a fejezetért, ha jár még erre valaki, tuti, hogy kapni fogok hideget-meleget. Ebben biztos vagyok. Ez a történetem kulcsfejezete. Érdekes a születése, mert talán a 14. írása közben villámcsapás szerűen jött az ötlet, amit ebben a fejezetben fejtek ki és higgye el a Tisztelt olvasó, hogy rengeteg apró utalás, jel, elejtett fél szó van az eredeti könyvekben(mind a 4-ben!), ami mind-mind alátámasztja az elméletet, amit itt vezetek le. Hangsúlyozom, nem állítom, hogy igazam van, de az a néhány olvasóm, aki eddig teljes egészében látta történetemet alátámasztja az elméletet. Várom a véleményeket pro és kontra, de leszögezem, csendes megfigyelő leszek csak néhány napig!

ui: Még egyszer bocsi a sok késésért! :)

Régi kérdések, új válaszok

Gond nélkül szálltunk le Port Angelesben. Nessie fantasztikusan vezette a gépet ismét. Edward annyira bízott benne, hogy ráhagyta az egészet. Mellettem maradt az utastérben. Nessie pedig begyűjtött egy újabb adag dicséretet a hazaúton, ez esetben Carlisle volt az, akit lenyűgözött.
– Edward, azt mondod teljesen egymaga vezette Nessie a gépet?
– Carlisle, a múltkor tétlenül ültem mellette, de most elöl sem voltam. Egy pilótazseni a lányunk.
– Hihetetlenek vagytok, mindannyian!
– Tudjuk Carlisle! – mondtam, szándékosan eltúlzott önelégültséggel a hangomban – Carlisle, aggódom Nessie-ért. Szeretnék kérdezni tőled valamit.
– Bármit Bella.
– Nessie mondta, hogy az akaratától függ, hogy mikor alszik, vagy mikor nem. Ez arra utal, hogy közelebb áll a vámpírokhoz, mint Nahuel-ék. Félek, hogy mi lesz vele. Mi lehet ez? Ők azt mondják, ugyanúgy aludniuk kell minden nap, mint az embereknek. Akkor Nessie-nek, miért nem kell?
– Bella, kis türelmet kérek tőled! Amiért a gépen hívtalak titeket pontosan ezzel kapcsolatos. Amint hazaérünk, elmondom a kutatási eredményeimet. Azt gondolom, sok olyan kérdésre találtam az elmúlt napokban választ, ami régóta foglalkoztat nemcsak engem, vagy téged, hanem sok száz, vagy ezer vámpírt a világon.
– Mi után kutattál, ami ilyen nagy horderejű eredményhez vezetett?
– Tudod, az után kutatok hónapok óta folyamatosan, amire Rioba menet kértél. Megígértem, hogy segítek megfejteni, mi lesz, ha, hogy is mondjam… Jacob és Nessie összekombinálódnak egymással.
– Mit kutatsz utánunk Carlisle? – kérdezte kíváncsian, a rosszallás legkisebb jele nélkül a hangjában, Jacob.
– Kérlek titeket, addig a néhány percig, míg hazaérünk legyetek türelmesek! Nem akarok kétszer ugyanabba belefogni, elég bonyolult lesz így is. Szerintem majdnem minden kérdésre, ami az elmúlt időszakban foglalkoztatott minket, sikerült valamiféle választ találnom, hála Bellának.
– Mi közöm nekem ehhez?
– Több, mint gondolod, de mostantól nem mondok semmit, míg haza nem érünk.
Carlisle értett hozzá, hogyan csigázza fel az ember vagy a vámpír érdeklődését valami iránt. Miután hazaértünk Sam és Emily el akartak köszönni, hogy hazamenjenek, de Carlisle visszahívta őket. Tényleg valami fontosat találhatott, ha még Samékkel is meg akarja osztani.
– Azt hiszem eléggé felkeltettem mindenki kíváncsiságát, így most már, nem húzom az időt tovább. Igyekszem részletesen elmondani, mit fedeztem fel az elmúlt hetek során. Előre szólok, nagyon „tudományos” leszek, lehet, hogy elsőre a nagy részetek nem is fogja érteni, de kérlek, ne kérdezzetek közbe! A végén, ha kell, mindenki kérdéseire egyesével válaszolok, de, ha közbekérdeztek, akkor senki sem fog érteni semmit, a végére. Azért nem szóltam eddig, mert a legutolsó kutatási tesztem eredménye ma este jött meg, és ennek hatására összeállt a kép, ami eddig teljesen értelmetlennek tűnt. Előre bocsátom, megdöbbentő lesz mindenki számára. Mégpedig azért, mert az összes kérdésnek, amire választ kaptam, Bella a kulcsa. – közbe akartam kérdezni, de felemelte az ujját – Komolyan kértem, hogy hagyjátok, hogy sorban végigmondjam, különben Edwardon kívül senki se fogja érteni a végére, hogy miről beszélek. A kutatást azzal kezdtem, hogy DNS mintát szereztem Jacobtól is, és Nessie-től is. Majd mikor kész lett a DNS elemzés, anélkül, hogy jobban megnéztem volna a kapott eredményt, ráeresztettem egy olyan számítógépes programot, ami jó közelítéssel kiszámolja, hogy milyen eséllyel lehet a két egyénnek egymástól gyereke. Ugyanis, ez volt abban a pillanatban az első kérdés, amire választ akartam kapni. A kapott eredmény meglepően magas esélyt adott nektek. – itt Nessie-re és Jake-re nézett, nem beszéltünk neki róla, hogy Jake tudja, Nessie mit érez iránta, de ahogy Nessie Jacob ölébe fészkelte magát, és ahogyan össze voltak bújva egymással, valamint ahogy Jake szemérmetlenül Nessie szájára nyomott egy csókot, amit ő pont olyan szemérmetlen módon viszonzott, mint én szoktam Edwardnak, az Carlisle-nak mindent elárult. Leginkább az árulkodott neki, hogy Edwarddal mi ketten csak mosolyogtunk rajtuk, ebből tudta, hogy jóváhagyott dolgot lát. Láttam az arcán átsuhanó mosolyt, tetszet neki is a dolog. – Lehet gyereketek, sőt azt mondom, nyugodtan gondolkozhattok rajta. Jake ez neked rosszul fog esni, de a gyerekeitek félvérek lesznek, de nem farkas-vámpír hibridek, mint ahogy mindenki gondolná, hanem vámpír-ember hibridek. A farkas gének ugyanis nem fognak érvényesülni, mert Nessie nem félig vámpír, hanem nagyjából nyolcvan százalékban a mi fajtánk DNS-ét hordozza.
– Carlisle, ez hogy lehet? Nem fele-fele kéne, hogy legyen? – kérdeztem megrökönyödve. Edward arcán ugyanaz a hitetlen kifejezés ült, mint az enyémen.
– De igen. Én sem értettem először, hogyan jöhetett ki ilyen eredmény, de amikor megnéztem Nessie DNS teszteredményét elképedtem. A vámpírrá válás azon túl, hogy hozzátesz két pár kromoszómát az örökítő anyaghoz a testben, bizonyos helyeken jellegzetes változásokat okoz az emberi részen is. Megmutatom, mire gondolok. Elnézést Emily, de te vagy az egyetlen vámpír, akinek friss módszerekkel készült DNS leképezése van az emberi állapotáról és a vámpír állapotról is. Bár kétségem van a vámpír változat teljes tisztaságával kapcsolatban, – felemelte az ujját a levegőbe, hogy biztosan belefojtsa a kérdést mindenkibe – majd a végére rá fogtok jönni, miért mondom ezt. – ezzel bekapcsolta a projektort a nappaliban. – Gondolom, mindenki érti már, miről beszélek, a pirossal kiemelt részeket figyeljétek! – látszott a két egymásra vetített képen, hogy rengeteg helyen megváltozott Emily génállománya. Most ráteszem a sajátomat is, itt is pirosra színeztem azt, amit figyelni kell. Ezen a képen rengeteg egyezés volt Emily vámpír állapotával, de vagy húsz helyen radikális eltérés mutatkozott. – Amikor ezt az eredményt láttam, leblokkolt az agyam. Nem teszek fel képet, de elmondom az a huszonhárom pont, ahol az én, és Emily vámpír génszerkezete eltér, nincs meg egyikünknek sem a családban. Csak Nessie és Emily génállományában van ez a radikális eltérés. Ekkor ugrott be, hogy mi lehet az ok, Emilyt nem is én, hanem Bella hozta létre. De, ez nem adott magyarázatot az eltérésre, hiszen Bellát Edward hozta létre, míg Edwardot én. A vámpírok onnan ismerik fel, hogy ki kinek az „apja” vagy az „anyja”, hogy a méreg az új vámpír és a létrehozó között azonos. Soha nem változik meg. Ekkor megszereztem Bella DNS leképezését is. Bocsi, a fecskendőben maradt a mérgedből, amikor Emilyt megmérgezted. Földbe gyökerezett a lábam az eredménytől. Bellánál megvoltak azok az eltérések, amik Emilynél, de több is van. Bella neked negyvenhat ponton tér el a DNS állományod a mienktől, a vámpír részét tekintve. Beletörődtem, hogy biztosan James mérge okozott nálad valamilyen eltérést, de ez a differencia nagyobb, mint, amit eddig valaha láttam. Nem tudtam a dolgot mire vélni így mintát kértem Tanyaéktól. Alice is adott mintát, Jasper is. Az enyémhez képest hat helyen van eltérésünk összesen, de az is minimális. Ez nem magyarázta meg a negyvenhat eltérést. Ráadásul olyan nagy az eltérés, mintha egy külön fajtája lennél a vámpíroknak. Nem értettem semmit. Nem volt semmilyen logikus magyarázat az eltérésekre. Talán a világon élő összes vámpírnak sincs ennyi eltérés a génállományában, mint neked, egymagadban. Ezután óriási szerencsém lett, ami viszont fejre állította a vámpírok létrejöttére vonatkozó összes találgatást és egyértelművé tette a választ a legősibb kérdésre, honnan származnak a vámpírok? – Néma csend lett hirtelen, csak a három szív dobogását lehetett hallani, és a hozzájuk tartozó lélegzés hangját. – Találtam a kórházban egy vérmintát tőled, Bella. A minta hála az égnek a James-szel való afférod előttről volt. Még akkor maradt meg, amikor Edward megmentett a parkolóban, bár lehet, hogy túlélted volna azt a balesetet Edward segítsége nélkül is. Azonnal betettem a leképezőbe. Itt az eredménye. Ez jött meg ma este. Nézzétek!
– Ez, hogy lehet? – kérdeztük meg, majdnem egyszerre. Láttuk a képen, hogy azok az eltérések, amik a mérgemben és Emilyben, Nessie-ben mutatkoztak, mind egy szálig ott voltak az emberi DNS képemben. Hogy honnan, az rejtély. Kezdtem kétségbe esni, hogy az apám-e, az apám.
– Csak egyetlen magyarázat lehetséges. Itt a kézzelfogható bizonyíték a leghihetetlenebb elméletre a vámpírokkal kapcsolatban. Az evolúció hozott létre minket. Ha Bella egy hozzá hasonló génállományú embernek szült volna gyereket, valószínűleg egy kis vámpírt szült volna, aki mint tudjuk, irányíthatatlan. Viccelődtünk vele Bella régebben, de te, tényleg vámpírnak születtél, a szó legszorosabb értelmében, legalább is javarészt.
– Carlisle, Biztosan Charlie és Renée a szüleim? – ha még képes lettem volna sokkot kapni, biztosan fel kellett volna, hogy locsoljanak, de szerencsére, ilyen gondom már sohasem lesz.
– Számítottam rá, hogy megkérdezed. Őszintén szólva, bennem is felmerült a gyanú. Ezért lefuttattam a tesztet. Száz százalék, hogy ők azok. A kettejük génkombinációja viszont, genetikailag kirakja hatvan százalékban egy vámpír, méghozzá a módosulási pontokat figyelembe véve egy a mostaninál minden szempontból erősebb vámpír génállományát. Ezért lett domináns a te génkészleted Emilyben és Nessie-ben is, az Edwardtól kapottal ellentétben. Bella, a születésedtől magadban hordott vámpír rész erősebb, mint bármelyik vámpíré a földön, csak az emberi rész miatt szunnyadtak a génjeid. Azzal, hogy Edward megmérgezett, átváltott a DNS kódod, szunnyadóból aktívba. Bella, sok olyan kérdésedre fogok most válaszolni, amire eddig nem tudtam. Ez a géntérkép megmagyarázza, hogy már emberként miért nem tudott belelátni a fejedbe sem Aro, sem Edward. Ezért olyan erősek a képességeid, hogy senki sem tud legyőzni. Ez a magyarázat arra, hogy miért nem indult be velünk szemben az önvédelmi ösztönöd, amin Edward annyit bosszankodott. Hiszen a saját fajtájától senki sem fél. Ugyanez magyarázza, hogy mitől vagy ilyen eszeveszettül erős, és szerintem Emily is, ebből a szempontból, rád fog hasonlítani. Ez magyarázza, miért érezted már emberként is a vérszagot. Ez a magyarázat a mindenkinél fehérebb és szebb bőrödre, pedig nem voltál albínó. Sőt, itt ez a rész, amit a képen mutatok, megmagyarázza a mozgáskoordinációs problémádat emberként és vele együtt azt is, mitől vagy ennyire tökéletes mozgású és rendkívül ügyes vámpírként, Renée-től és Charlie-tól is vámpírgént örököltél az egyensúlyozáshoz. Edward, Bella maga sem tudta volna, hogy miért, de sohasem lettél volna képes elijeszteni magadtól. Bella génszinten vonzódott hozzád, végzetesen. Bella, emberként azért lógtál ki a tömegből, azért tartottad magad különcnek, és azért volt meg velünk azonnal az összhang, mert részben, méghozzá jelentős részben, mindig is közénk tartoztál anélkül, hogy bárki is sejtette volna. Emlékszem rá, amikor Edward először elhozott hozzánk, nem éreztem úgy, hogy az, hogy megtudsz mindent rólunk, bármi veszélyt rejtene magában. Rengeteg emberrel volt dolgom, aki gyanakodott rám, ránk, mindig féltem tőle, hogy el kell valakit hallgattatni, mert lelepleződünk, de veled az első perctől képes voltam könnyedén őszinte lenni. Nem tudtam, hogy miért, csak éreztem, hogy megbízhatunk benned. Az első perctől úgy éreztem, ahogy megláttalak itt, hogy most teljes a családunk, veled, új élettel telt meg a ház.
– Ami persze megszűnt, amikor átváltoztam.
– Bella, isteni érzéked van hozzá, hogy kicsavard a mondanivalómat úgy, hogy az, rád nézve negatív legyen. De nem! Most is napként ragyogod be a házat az energiával, és jó szándékkal, ami árad belőled. Most pedig kapaszkodjatok, Nessie születhetett volna vámpírgyereknek is. A számítógépes szimuláció szerint, ha fiú lett volna, vámpírként jön a világra. Jacob neked van egy rossz hírem. Mit gondolsz, miért alakultál át farkassá már tizenhat évesen, amikor Samék majd’ húsz évesen kezdték meg az átváltozást?
– Bella miatt?
– Pontosan. Anélkül, hogy bárki a világon tudta volna, Bella génjei beindították a változást nálad. Valószínűleg Felix is azért vonzódik Bellához annyira, mert érzi rajta a genetikai felsőbbrendűséget. Ezért akarta megszerezni magának.
– Arról álmodjon csak egy pár évezredet, mire én szóba állok vele – dunnyogtam dühösen az orrom alatt, amire halk kuncogás hallatszott a szobában, még Rosalie is mosolygott a beszólásomon.
– Bella, az unokám vagy vámpír szempontból, ellenben azt is mondhatom, hogy a vámpírok ősanyjának reinkarnációja is vagy. Bella, egy csoda vagy, a szó legnemesebb értelmében. Szerintem, óriási változásokat hozol a vámpírok történelmében.
– Carlisle, – kérdezte Edward – hogy lehet az, hogy nem éreztétek Bella illatában a vámpírságot? Én nem vagyok mérvadó ebből a szempontból, mert nekem a józan eszem vette el Bella illata. – Azt hittem, rávetem magam, mert az én eszemet meg az a gyönyörű féloldalas mosoly vette el, amit hozzátoldott a mondatához.
– Ezt én sem igazán értem, de lehet, hogy a vámpírok agresszivitása miatt, a rejtetten vámpír embereknek ugyanolyan közömbös illata van a számunkra, mint bármelyik másiknak, vagy még közömbösebb, hogy ne támadjuk meg őket okvetlenül. Az evolúció nagy játékos, nem bíz semmit a véletlenre. Bár, mint a te példád mutatja, azért lehetnek kivételek.
– Carlisle, mi fog történni Nessie-vel? Ha nyolcvan százalékban vámpír, akkor biztos aktív az összes vámpírgénje.
– Még biztos nem. Csak elméleteim vannak. Akarjátok hallani?
– Persze. Bármilyen bizonyosság jobb, a teljes bizonytalanságnál.
– Hát jó. Szerintem Nessie nemcsak megáll az öregedésben, a számításokat figyelembe véve pont úgy, mint Nahuel, hanem folytatódni fog a fejlődése az átváltozás irányába. Azért tippelek erre, mert az igazi félvéreknél, amikor befejezik a fejlődést, beáll egy egyensúlyi állapot, de Nessie-nél ez az egyensúly már most sincs rendben. Azt nem tudom teljesen átváltozik-e idővel, vagy valahol egyensúlyba kerül ő is. Az biztos, hogy nem lesz meddő, míg növekszik, de a gyerekei, ha lesznek, olyanok lesznek, mint ő. Nagyon erős és domináns génkészletet kapott tőled. Kiszámoltam elméletben Nessie fizikai erejét. Ha így maradnak a dolgok, akkor Nessie pont olyan erős lesz, amikor felnő, mint te.
– Carlisle, lehet, hogy vannak hozzám hasonló „emberek”?
– Minden valószínűség szerint.
– Hogy nem vettük még őket észre?
– Azért, amit az előbb elmondtam, és valószínűleg azért, mert miután valakiben összeáll egy ilyen kombináció, mint benned, és összejön egy egyszerű emberrel, a gyerekeikben máris felhígul a génállomány, anélkül, hogy kifejtené a hatását. De nem is figyeltünk eddig az ilyen jelekre, mert nem tudtuk mit kell figyelnünk. Bella, a te emberi viselkedésed viszont egy jó minta lehet. Az olyan embereket, akik nem kezdenek el ösztönösen rettegni tőlünk, ezután le fogom tesztelni, nem „evolúciós” vámpírok-e? Az olyanokat meg biztosan, akik könnyen, úgymond közös nevezőn vannak velünk.
Ez a két szó Carlisle mondandójában beindította az agyam. Egyvalaki volt egész emberi életem során, akivel igazán közös nevezőn voltam. Megtaláltam az első embert, aki alátámaszthatja vagy megcáfolhatja Carlisle elméletét.
– Carlisle, tudok valakit, aki máris beleillik a képbe. De nagyon veszélyes vele közelebbi kapcsolatba kerülni, pláne elárulni neki magunkat.
– Ki az? – majdnem elmosolyodtam, Carlisle szemében felizzott a kutató tudós nézése – Miért veszélyes?
– Újságírónak tanul.
– Angela! – vágta rá azonnal, Edward és Alice egyszerre. Igazolták a kijelentésükkel, amire gondoltam.
– Igen, lehet. – szólalt meg tamáskodva Edward – Ő tényleg másképpen viszonyult hozzánk mindig is. Miután Bellával összejöttünk, ő volt az egyetlen, aki az első naptól ottmaradt az asztalunknál és visszagondolva, csak egy kicsit tartott tőlünk már az elején is. Akkor én betudtam annak, hogy született kíváncsi. Pedig majdnem olyan „egészségtelenül” nem félt tőlünk, mint Bella.
– Edward, Angie minden, csak nem kíváncsi. Egyszerűen csak egészségesen viszonyul a világhoz.
– A te szempontod szerint „egészséges” csak. – vetette közbe Edward, gunyoros hangon, de azért, mosolyogva.
– Egy próbát megér. Megnézem van-e valahol alkalmas minta tőle a kórházban. Addig nem is kell vele beszélnünk.
– Kell-e egyáltalán, valaha is? – vetette közbe, Rosalie – Így is túl sokan vagyunk, és túl sokan tudnak rólunk. Nem kéne kísérteni a Volturit. Nem szeretnék elégni, csak azért, mert elárultuk a vámpírokat egy újságírónak, akit nem változtatunk át, mert gondolom, azt nem tennénk meg.
Edward úgy fordult felém ebben a pillanatban, mintha egy istent látna. Nem tudtam az okát, de azt láttam rajta, hogy folyamatosan előttünk jár a beszélgetés során, biztosan Carlisle fejében látott meg valami elképesztőt.
– Ha nem akarsz elégni, haraptasd meg magad Bellával. Akkor tűzálló leszel, valószínűleg.
– Micsoda? – hördültünk fel mindannyian. Az egyetlen módja a fajtám elpusztításának, ha elégetik a testünket.
– Bella, kutass az emlékeidben! Voltál valaha égési sérülés miatt az ambulancián?
– Szitasűrűségű az emberi emlékezetem, Carlisle. Nem emlékszem, de szerintem, nem így kérdeznéd, ha nem tudnál valamit? Nem igaz?
– Bella, mindig is a vesénkbe láttál. Utána jártam. A létező összes fajta sérüléssel kezeltek tizennyolc év alatt a sürgősségin, egyetlen egyet kivéve, az égést. Erre pedig statisztikailag nulla az esély, már megbocsáss, egy olyan ember, mint te voltál, kábé kétpercenként megégeti magát! Kipróbáltam egyszer, mi történik, ha tűzbe kerül a testem. A karom egy nem látszó pontjával tettem kísérletet, a mai napig bánom azt a tesztet. A kín leírhatatlan, és a sebhely mostanáig megmaradt, ez nem gyógyul be rajtunk soha. Nem kérhetlek meg rá, de ha önként vállalod, kipróbálhatnánk, hogy te, hogyan reagálsz.
– Carlisle, van egy kevésbé fájdalmas mód szerintem. Emlékszem Nessie emlékeiből rá, hogy Edward mikor átváltoztatott megharapdált mindenütt, majd a mérgével átitatott nyelvével megnyalta a sebet, amitől az rögtön begyógyult. Nézzük meg, mi történik, ha megnyalom a sebhelyed.
– Ezt akár most is megtehetjük, de az is lehet, hogy nem történik semmi. Ettől még te lehetsz tűzálló.
Odamentem hozzá, ő pedig feltűrte az ingujját. A karja belső oldalán volt egy nagyon ronda égésnyom. Nagyon régi lehetett és látszott rajta, hogy ott tényleg szikla a karja Carlisle-nak, ahogyan mozgott a keze, ez rész folyamatosan merev maradt. El se tudtam képzelni, ilyen sérüléssel a karján hogyan tudott olyan precíz sebész lenni. Először az ő javaslatára, csak egy másik, sértetlen helyen nyaltam meg a bőrét. Nem is történt semmi. Megnyaltam a sebhelyet. Carlisle felüvöltött fájdalmában. Nem tudtuk hogyan segíthetnénk rajta, de mire bármit tettünk volna, ő már intett, hogy semmi baja sincs. A bőre pezsegni és forrni kezdett a sérülés helyén. Néhány másodperccel később a pezsgés abbamaradt Carlisle pedig lenyugodott. Fekete váladék folyt lefelé a karján a sebhelytől. Pontosabban a sebhely helyétől. A mérgem meggyógyította a vámpírok égési sérülését. Bele sem gondoltam mit jelent ez. A bőre olyan volt, mintha soha nem is lett volna megsérülve, még vámpírszemmel sem látszott rajta sérülés.
– Bella, ez csodás! Kétszáz éve hordom ezt a sebet. Megszűnt a merevség a karomban. Köszönöm. Kíváncsi lennék, te hogyan viszonyulsz a tűzhöz.
– Nem bírod abbahagyni, míg választ nem kapsz a kérdéseidre? – kérdeztem tőle, mosolyogva.
– Bocsáss meg, Bella! Nem kérhetem ezt tőled. Ez már pofátlanság volt a részemről, elkapott a kutatási láz, ne haragudj!
– Nem haragszom, de most már én is kíváncsi vagyok.
– Ne! – kiáltott fel egyszerre Edward, Nessie és Jacob.
– Nem lesz semmi baja. – szólt közbe halálos nyugalommal, Alice. Ő ugyanolyan szemekkel nézett rám, mint Edward az előbb.
– Mindjárt jövök. – ezzel felrohantam a szobánkba. A régi cuccaim közt volt egy elég méretes gyertya, levittem a nappaliba. Meggyújtottam, és fölé tartottam a kezemnek azt a részét, ahol anno James megharapott. Fájt, de korántsem úgy, mint kellett volna. Láttam, hogy a sebhelyemet rajzoló vonalak egyre feketébbek, de mellette a bőröm ugyanolyan, mintha semmi sem történne. Kicsivel később láttam, hogy a sebhelyemből lilás füst kezd szivárogni, Edward ekkor odarohant mellém, hogy ellökjön, vagy a gyertyát elvegye, de elkaptam a gyertyát, őt meg egyszerűen a testemmel visszalöktem. – Edward, bízz bennem! Tudom, mit csinálok! – mindjárt vége. A lila füst felerősödött, majd a sebhellyel együtt semmivé foszlott. Kiégettem magamból James nyomát, örökre. Tovább melegítettem a karom a gyertyával, de a sebhellyel együtt a fájdalom is megszűnt. Már láthatóan izzott a karom, de nem fájt, és úgy nézett ki, nem is hat rá a tűz. Láttam Edward arcán a félelmet tükröződni attól, hogy végül mégis valami bajom lesz, ezért abbahagytam. Édes illata volt a karomnak, pont olyan, mint bármelyik vámpírnak, csak intenzívebb, de ahogyan lehűlt a karom, az illat is megszűnt. Eltűnt a sebhely a karomról, tökéletes lettem. Elhűlve nézett rám mindenki a szobában. Nem értettem, miért.
– Mit néztek?
– Hát nem érted, Bella? – kérdezte tőlem Edward, szeretettel átitatott hangon.
– Nem.
– Bella, te tényleg halhatatlan vagy.
– Eddig is az voltam. Most mi… – ahogy a kérdést kiejtettem volna a számon, megvilágosodtam. Nekem a tűz sem ártott. Ez azt jelenti, hogyha akarnék, se tudnék meghalni, mármint végleg. Ekkor értettem meg, mit jelent ez.
– Bella, te halhatatlan vagy a halhatatlanok között. – közölte Carlisle a tényt, ha még valakinek nem lett volna világos.
Magamba roskadtam. Át kellett gondolnom mindent. Eddig úgy voltam vele, ha egyszer megunjuk a létezést Edwarddal, majd máglyára vetjük magunkat, vagy valami hasonló extrém öngyilkossági módot találunk ki magunknak. Mert abban biztos voltam, hogy egymás nélkül egyikünk sem akarna létezni. Ezek szerint viszont, ez lehetetlen. Képtelen vagyok meghalni. Ha valaha kipusztul a föld élővilága, én akkor is itt leszek. Lehet, hogy magányosan, míg maga a Föld is el nem pusztul a Nap által. Talán annak a tüze elég lesz, hogy megsemmisítsen. Mennyi is? Földrajzból vagy fizikából tanultam? Még úgy ötmilliárd év. Kimondani is sok. Önző gondolatom támadt. Magányosnak lenni, ha valami fatális hiba miatt Edward meghalna. Nem, azt soha! Nem bírnám elviselni. Valahogy őt is olyanná kell tennem, mint én magam, ha lehetséges. Közben láttam, hogy Alice elréved egy pillanatra, majd nagyon furcsán néz rám. A gondolatmenetemet Emily akasztotta meg. Odajött mellénk és a karját a gyertya lángjába tartotta. Egy perccel később sziszegni kezdett, de már az ő karja is izzott, amikor kivette a tűzből. Látszott a kezén a tűz nyoma, de azonnal el is tűnt, amint kivette a tűzből.
– Bocsáss meg, Emily! Nem tudtam, hogy igazi öröklétre kárhoztatlak a mérgemmel.
– Semmi baj, Bella. Majdcsak túléljük valahogy. – kacsintott, miközben rám mosolyogott. Látszott rajta, hogy hirtelen támadt egy ötlete. – Más valami! Átjöttök La Push-ra hálaadáskor?
Jacob és Sam összeugró szemöldökkel néztek egymásra. Látszott mindkettőn, hogy sötét gondolatok járhatnak a fejükben Emily ötletétől. Edward hangosan nevetni kezdett. Nem tudtam milyen gondolatokat hall, de abban biztos voltam, hogy hamarosan mind nevetni fogunk.
– Fiúk, nyugi! Mindketten ugyanarra gondoltok. Senkinek sem lesz szerintem ellenvetése, ha ti ketten vállvetve kiálltok a dolog mellett. – hálás voltam Edward képességért, most jó kis félreértést sikerült neki megakadályozni.
– Azt hittem, te ellenezni fogod! – vetette oda Jacob Samnek.
– Én meg azt, hogy te.
Felnevettek mindketten. Alice, mivel buliról volt szó, azonnal átvette az irányítást. Követhetetlen tempóban kieszelt egy délelőttől késő estig tartó bulit, hálaadás napjára.
– Listát kérek a hozzávalókról, amit meg kell venni! – szólt mosollyal az arcán Carlisle, miközben, még mindig a karját mozgatta, földöntúli elégedettséggel a szemeiben. – Természetesen az összes költséget én állom! Vita nincs!
– Az jó! – trillázott Alice hangja. Lehet, hogy Carlisle megbánja még ezt a hirtelen kijelentését. Alice egyből nagyobb dolgokban kezdett gondolkodni így, hogy nem kell visszafognia magát a költségek miatt.
A hozzávalók beszerzését rám hagyta Alice, mint az első számú segédjére. A házassági évfordulónk megszervezése óta, már partner voltam ebben.

18. fejezet

Tudom, anno azt ígértem, hogy a 18. fejivel együtt jön a 19. is, de mivel az a kulcs- vagy főfejezete a fanficnek, így néhány napot várni kell rá(péntek este felteszem :))

Lonnie

Chicagoban Renée a repülőtéri épület ajtajában várt ránk. Szegény, ezúttal jobban hasonlított rám, mint valaha. A karikás szemeivel a gyér és hideg fényben, ami a reptéren volt, pont úgy nézett ki, mint egy vámpír, sőt, mivel mi lányok ki voltunk sminkelve a koncertre, ha valaki megkérdezte volna kettőnk közül ki a vámpír, elég jó eséllyel rá mutatott volna a válaszadó. Csak Nessie, Edward és én szálltunk ki a gépből, így felkísértük Renée-t a szobájukba. Látszott rajtuk, hogy nagyon fáradtak Philel, már bántam, hogy engedtem Nessie-nek. Alig húsz percig zavartuk csak őket, majd azzal, hogy reggel előtt Port Angelesbe kell érnünk, kimentettük magunkat és gyorsan elköszöntünk.
– Anya, sajnálom! Tényleg nem kellett volna. De olyan ritkán látom a nagyit.
– Tudom Nessie, nekem is jólesett velük találkozni, de nekik szükségük van az alvásra.
– Előremegyek, felpörgetem a motorokat.
– Jó, menj csak!
Láttam Edwardon, hogy jólesik neki embernek látszva sétálgatni a majdnem üres reptéren, ezért megfogtam a kezét, és úgy, mint egy ember, nézegetni kezdtem az üzletek kirakatát. Ő pedig boldogan belement a játékba. Már vagy tíz perce bolyongtunk céltalanul, amikor Edward hirtelen kővé vált mellettem.
– Ez, nem lehet igaz! Ezeket a mocskos gondolatokat ezer közül is felismerem – suttogva mondta, de a hangsúlya olyan volt, mintha dühöngene. – Mit keres szabadlábon ez a vadállat?
– Ki az? Mi az? – kérdeztem vissza, teljesen értetlenül.
– Lonnie, azaz aljas féreg! A dutyiban kéne rohadnia, vagy a temetőben. Hogy lehet szabadlábon? Még mindig ugyanolyan állat, mint régen.
– Kiről beszélsz, Edward? Kezdesz felidegesíteni.
– Nézz bele drágám, az emberi emlékeidbe! Port Angeles, az első randink, mikor megmentettelek azoktól az állatoktól. Ez az a fickó, aki megtámadott téged akkor este, ő volt a banda feje.
– Mi van? Carlisle azt mondta, hogy legalább tíz évig börtönben lesz, hacsak ki nem végzik Texasban.
– Hát ez az! Akkor meg mit keres itt, szabadon?
– Mit csinál itt?
– Takarít. De ugyanolyan mocskos gondolatai vannak, mint régen. Most is egy lányt néz munka közben, és azon gondolkozik, hogyan tudná megerőszakolni. Menjünk innen, mert megölöm.
– Edward, nyugi! Nem hagyhatjuk, hogy megtegye, amire gondol. – támadt egy ötletem, amitől sátáni vigyor terült el az arcomon.
Rám nézett, és az arckifejezésemből rögtön látta, hogy Lonnie-nak nehéz napja lesz, ha nem a legnehezebb egész életében.
– Mit találtál ki? Ugye nem akarod megölni? – hallottam a hangjában a félelmet attól, hogy szabadon engedem a bennem élő szörnyet.
– Dehogy! Csak azt eszeltem ki, hogy milyen érzés lesz neki, ha vadászból áldozattá válik. Szerintem, egy életre elveszem a kedvét a nemi erőszaktól. Lehet, ha elég kemény leszek vele, nem engedik ki onnan, ahová juttatom.
– Bella, most láttam a gondolataiban, hogy megszökött a börtönből, túlságosan is jól ismerem a fajtáját, ez egy elvetemült gonosztevő.
– Nem számít, Edward. Bízz bennem, nem ölöm meg, de most kipróbálom, milyen igazán gonosznak és kíméletlennek lenni! Menj vissza a repülőre és szólj Nessie-nek, hogy leállíthatja a gépet! Ez el fog tartani egy ideig. Ő is játszadozott velem, mielőtt megtámadott. Most visszakapja – láttam Edwardon, hogy megijedt tőlem.
Egy röpke pillanatra átfutott az agyamon, hogy nem kéne ezt tennem egy emberi lénnyel, de láttam Edward arcán, hogy nem tekinti embernek ezt az állatot, így gondolatban felmentést adtam magamnak azért, amire készültem. Láttam azt is Edwardon, ha ott lenne, biztosan megölné a fickót, a gondolatai miatt. Ezért küldtem el. A tervem készen állt. Már tudtam ahhoz hasonlóan mozgatni a testem, mint amikor még ember voltam. Hát elvonultam előtte és pontosan úgy mozogtam, mint egy gyenge nő, magányosan, védelem nélkül, az éjszaka közepén. Majdnem a falhoz lapulva, lehajtott fejjel, a táskámat szorosan magamhoz húzva osontam el mellette. A környezetem is a kezemre játszott, látszott, hogy elég ideje azon a részen törli a padlót, ahol elmentem előtte. Nem ártott volna, ha Edward képességéből lett volna nekem is most egy kicsi, de reméltem, hogy a közelben levő mosdóról tudja, hogy üres. Én a folyosóról hallottam, hogy senki sincs bent. Kieresztettem a pajzsomat, és éreztem, hogy kettőnkön kívül kétszáz méteren belül nincs olyan lény, aki egyszerűen a közelünkbe tudna jönni. Megálltam a mosdó előtt toporogva, hogy biztosan lássa azt, bemegyek. A közelben sehol egy teremtett lélek. A mozgatható biztonsági kamera pedig az ellenkező irányba néz, óriási szerencsém van, minden a kezemre játszik. Biztosan ő is ezt hitte, már hallottam a vödrének és a lépéseinek zaját a padlón, és hallottam az adrenalintól begyorsult szívverését. Nem tudta, hogy a végzete felé sétál, még ha az nem is a halált jelenti, bár neki lehet, hogy ez rosszabb lesz, mint maga a halál. Bementem a toalettre, majd két perccel később lehúztam a vizet, mintha tényleg használtam volna. Elmosolyodtam, az átváltozásom előtt utoljára a WC-re indultam, ahova most jutottam el. Tizennégy hónapig tartott az út a WC-re. Kinyitottam az ajtót magam előtt, és a szemben levő tükörképemre nézve, gyorsan próbáltam félénk arcot vágni. Nem sikerült a mutatvány túl fényesre. Csúcsragadozóként nehéz volt félelmet színlelni. Ahogy kiléptem, rögtön letámadott. Hagytam magam a falhoz nyomni. Fájdalmas arcot vágtam, mikor a falnak koppant a fejem, pedig olyan volt a sziklakemény testemnek az ereje, mintha tollpihékkel simogatott volna. Elkezdtem játszani a macska-egér játékot.
– Ne! Kérem, ne bántson! Mit akar? Itt a tárcám, kérem, vigye, de ne bántson, nem szólok senkinek! – láttam az arcán, hogy valami emlék mozdult meg a gonosz agyában.
– Szervusz, cicám! Nem a tárcád kell nekem, hanem valami más. Most látom csak, te vagy az a csaj, akinek a pasija, bő két éve börtönbe juttatott. Egy életre megjegyeztem magamnak az arcod. Megfogadtam, hogy egyszer elkaplak, de nem gondoltam, hogy ilyen könnyű lesz. – Éreztem a bűzös leheletét, undorodtam tőle, és éreztem magamban a dühöt eluralkodni. Le akartam tépni a végtagjait, hogy lássam a szenvedését, míg végül a fejét is letépném, hogy kidobhassam egy kukába, mert oda való volt.
Végigjátszom a játékomat. Olyan könnyű lett volna, csak felnyúlok, megfogom a fejét, egy gyenge csavarás a csuklómon és ő máris törött nyakkal, holtan fekszik. De nem, ez nem lenne neki büntetés, azért a sok erőszakért, amit elkövetett már életében. Edward egyszer elmesélte, hogy miket tett ez a gonosz már eddig. Edward nagyon szemléletesen tudott mesélni, akarata ellenére, szinte látom magam előtt a rettegő lányok arcát, ahogyan ez a vadállat ugyanígy sarokba szorítja őket. Soha többé nem tehet ilyet. Ő azt hitte, halálra vagyok válva. Pedig, ha tudta volna mi vár rá, megpróbált volna elmenekülni, de erre persze, esélye sincs.
– Ne kérem, ne bántson! Nem tudtam róla, hogy a férjem visszament akkor a rendőrségre. Kérem, hagyjon békén, engedjen el!
– Nem kicsikém! Te most megfizetsz! – olaj volt neki a tűzre, hogy Edward a férjem. Azt hitte, olyan játékba kezdett, mint annak idején, James. Csak most valójában ő volt a bárány, én pedig az oroszlán. – Csak egy kis szexet akartam tőled eredetileg, de ha már így összefutottam a kedvenc jóakaróm kis feleségével, hát éppen bosszút is állhatok rajta azzal, hogy nem csak bemocskolom, de el is veszem tőle, amit annyira védett. Hol van a hősöd, bogárkám?
– Ő otthon van, én pedig hazafelé tartok, csak lekéstem a csatlakozást. Tudni fogja, hogy maga bántott, és bosszút fog állni értem.
Nevetségesen hangzott, amit mondtam, de így volt jó. Elvetemült dühében nem figyelt fel rá, hogy már nem színészkedem az arcommal, vagy csak azt hitte, ilyen vagyok. Annak idején sem mutattam neki félelmet, mert arra próbáltam koncentrálni, hogyan tudnék megszabadulni tőle. Azt az egyet azért egy kicsit élveztem volna, ha lassan tudatára ébred annak, hogy valami nincs rendben.
– Ugyan miből tudná meg. Soha senki nem jön rá, hogy ki erőszakolt és gyilkolt meg. De elmegyek a temetésedre és megnézem magamnak az arcát, ahogy elsirat. Talán elégtételt fog jelenteni, az elmúlt két év gyötrelmeiért.
Elkezdett tapogatni. Amikor a lábaim közé nyúlt, úgy éreztem, felrobbanok dühömben. Ideje volt megfordítani az erőviszonyokat. Összeszorítottam az acélkemény combjaimmal a kezét. Először csak annyira, hogy azt higgye, emberi módon védekezni próbálok. Gonosz vigyor ült ki a képére, míg én a hatás kedvéért, újra rémült arcot vágtam. Amikor ráébredt, hogy milyen hideg a testem, ahogyan hozzáér, szerintem valami megmozdult a sötét agyában, de ez kevés volt ahhoz, hogy takarodót fújjon. Mindegy, már úgysem hagytam volna, hogy elmeneküljön előlem. Elkezdtem emberfeletti erővel szorítani a kezét a combjaimmal. Láttam, ahogyan a gonosz vigyor először kételkedéssé változik. Ezután az arckifejezések helyet cseréltek rajtunk. Én lassan vigyorogni kezdtem, míg az ő arcára apránként kiült előbb a hitetlenség, majd a düh. Végül, amikor már éreztem, hogy lapulni kezd a keze a szorításomban, a dühe előbb rémületbe, majd kíntól vicsorgó fájdalomba csapott át. Ekkor, ahogyan a szemeibe néztem, valami hirtelen megváltozott bennem, mintha egy kapcsolót fordítottak volna át. Azonnal tudtam, hogy ez mindörökre belém ég, kitörölhetetlenül. Megváltoztam, de nem, mégsem, mintha inkább hirtelen a helyükre kerültek volna a dolgok bennem. Láttam a szemeim előtt egy emberi lényt, aki kétségtelenül megérdemelte, hogy valaki kegyetlenül megbüntesse, de azt is tudtam ugyanakkor, hogyha megkínzom, semmivel sem leszek különb nála. Valahogyan meg kell leckéztetnem, hogy ne tegyen soha többé olyasmit, amiket eddig, de nem kínzással. Az a gonoszok módszere. Még az is lehet, hogy valaha embert fogok ölni. Nem zárhatom ki ezt a lehetőséget, hiszen az alaptermészetemhez tartozik, hogy emberekre kéne vadásznom, de abban biztos vagyok, hogy szándékosan semmilyen indokkal sem ölök embert, bármilyen elvetemült gonosztevő is legyen. Lehet, hogy egyszer valamilyen fatális véletlen folytán gyilkossá válok, de gonosz sohasem leszek. A kezeimet lazán leengedtem a testem mellé, mert féltem, ha hozzányúlok, a dühöm miatt rögtön véget érne a játszma. Nem élveztem már, amibe belefogtam, de ennek a söpredéknek lakolnia kell a bűneiért. Próbálta a kezét kiszabadítani, ami persze reménytelen volt. Véres zúzalékká préselhettem volna a kezét, csak azzal, hogy teljesen összezárom a két lábamat egymással, nevetségesen gyenge és törékeny az emberi test a számunkra. A másik kezével megragadta a torkomat és szorítani kezdte, én meg továbbra is csak néztem a szemei közé. Normális esetben már fuldokoltam volna, de olyan kemény vagyok, mint egy szikla. Be se bírta nyomni a bőrömet, meg egyébként sincs szükségem a levegőre. Láttam a rettegést felgyúlni a szemeiben. A szemei közé néztem, engedtem, hogy a dühöm benne legyen a tekintetemben. Kezdett már pánikolni, de a számára ez, már túl későn jött.
– Na, mi van, Lonnie? Jó kis erőszak és gyilkosság helyett, megelevenedett a rémálmod? Egy nő, aki legalább tízezerszer erősebb és keményebb nálad.
– Mi vagy te?
– Azt nem fogom elárulni, mert akkor, meg kellene, hogy öljelek. Azt viszont nem teszem meg, mert nem akarom veled bemocskolni a makulátlanul tiszta kezeimet. – Keményen beszéltem hozzá, de az ő fajtája biztosan nem ért másból.
– Csak vicceltem, babám! Gyere, van itt egy éjszakai kávézó, beszéljük meg ezt a kis félreértést! – Nem engedett közben el, ami teljesen kicsavarta azt, amit mondott.
– Eddig tartott a nagy erőd és a bátorságod? Gyenge nőket megtámadni, az megy. Nálad erőssebbel kikezdeni, ahhoz túl gyáva vagy. Egy megátalkodott gonosztevő vagy, aki azt érdemli, hogy élete végéig börtönben rohadjon. Most, nem menekülsz!
Lassan, kínosan lassan, felemeltem az egyik kezem, és megfogtam a csuklóját immár földöntúli erővel. Nem fogok neki fizikailag annyira ártani, hogy baja legyen belőle, de megleckéztetem azért, amiket eddig elkövetett. Láttam a fájdalmat a szemében, és nagyon nehezen tudtam folytatni, amit elkezdtem. Magamban már sajnáltam őt, aki valószínűleg megölt volna tavalyelőtt, ha Edward nem ér oda időben. Mégsem vagyok képes őt megölni, vagy igazán bántani. A másik kezemmel megfogtam a combjaim között csapdába esett kezét és kivettem onnan.
– Ha megpróbálsz a lábaim közé még egyszer benyúlni, letépem azt, amit a lábad közt hordasz, és a szádba tömöm, megértetted? – én tudtam, hogy sohasem tenném meg, de ő nem, így láttam, hogy elhiszi, amit állítottam.
– Igen… meg. – fájt neki a keze, ahogyan szorítottam, de tudtam, hogy egy-két kék folton kívül nem lesz más baja. A bilincs majd több kárt tesz a kezeiben, mint én. Már sajnáltam, de nem engedhettem el. Nem engedhetem, hogy egy ilyen alak szabadon mászkáljon.
– Mikorra itt végzünk, azt fogod kívánni, bárcsak soha ne jöttél volna Washington államba. Megölhetnélek ebben a pillanatban, de nem teszem meg, pedig könnyebb lenne nekem, mint gondolnád. Tudod Lonnie, arra teremtette a sors a fajtámat, hogy embereket öljön. De a te óriási szerencsédre, emberségesebb vagyok nálad, ezért nem bántalak, csak a törvény kezére adlak, hogy a bíróság dönthessen arról, milyen büntetést érdemelsz. Azaz igazi szerencséd, hogy a férjemet elküldtem, mielőtt belekezdtem veled ebbe az akcióba. Ha ő itt lenne, te már halott lennél, méghozzá egy nagyon csúnyán összetört halott. Ő azért nincs itt, mert nem tudna uralkodni magán, és már megölt volna. Én pedig megígérem neked, annak ellenére, hogy több halált is érdemelsz, megkímélem az életed!
Elengedtem az egyik kezét, amivel rögtön megpróbálta kikaparni a szemem, de azok az átlátszóságuk ellenére olyanok voltak, mint a testem többi része. Semmilyen földi erővel nem lehetett bennük kárt tenni. Nevetni kezdtem a szánalmas próbálkozásán. Maga az ördög voltam ebben a pillanatban, de megérdemelte ez a söpredék. A szabad kezemmel megfogtam a mellén a ruhát, majd mosolyogva felemeltem a levegőbe és átdobtam a mosdón, a szemben levő falnak csapódott. Korántsem dobtam akkora erővel, mint képes lettem volna. Nem akartam, hogy megsérüljön. Azonnal ott voltam, amint lecsúszott. A lélegzete elakadt. Megfogtam a kezét a csuklójánál, majd vigyorogva felhúztam a földről. Láttam rajta, hogy rettegés gyúl a szemeiben, mert el sem tudja képzelni, milyen erővel akasztott bajszot. Hagytam, hogy azt higgye, elmenekülhet. Megpróbált elfutni. Az ajtónál elébe ugrottam, persze úgy, hogy ő a mozgásomat nem is látta, csak azt, hogy a semmiből előtte teremtem. A mellkasánál fogva belöktem úgy a háta mögött levő WC-be, hogy az ajtó összetört, miközben átzuhant rajta.
– Tudod már, milyen érzés védtelenül kiszolgáltatva lenni, valaki más akaratának?
– Ne, hagyja abba! – folytak a könnyei ennek a gyáva pondrónak, miközben a karjait, védekezően maga elé tartotta.
– Igazán köszönöm, legalább nem kell lehajolnom érte. – ezzel megmarkoltam a karjait és felrántottam, majd ráültettem a WC csészére.
– Kérem, hagyja abba! Soha többé nem teszek semmi rosszat, csak hagyja abba!
– Kétlem Lonnie, hogy betartanád, amit ígérsz! Tudod, ha akarnám, elengedhetnélek egy figyelmeztetéssel, de az, neked, sajnos, nem elég. A törvény előtt fogsz felelni a sok gonoszságért, amit elkövettél.
Eszembe jutott, hogy James milyen kínokat okozott nekem, nem kételkedtem benne, hogy Lonnie hasonló disznóságokat követett el az áldozataival szemben, de még így sem bírtam rávenni magam, hogy ártsak neki. Képtelen vagyok rá, hogy bántsak egy emberi lényt, még ha rászolgált is száz halálra.
Alaptalan volt Edward félelme attól, hogy elveszett az emberi részem. Bella Swan is vagyok, bármi is történt az elmúlt bő évben. Megszántam ezt a bűnözőt, de be kellett fejeznem, amit elkezdtem, hogy többé ne árthasson senkinek. Földöntúli sebességgel felkaptam, felnyomtam a falra, majd újra mosolyogva, miközben az egyik kezemmel tartottam a levegőben, a másik kezemmel, lassan vájtam egy-egy lyukat a paravánfal oldalába a kezeinek. Közben közvetlen közelről az arcába bámultam a sárga szemeimmel, láttam, hogy pánik tör ki rajta az erőm láttán. Odatereltem a lyukakhoz, majd letéptem az egyik lehúzóláncot és a lyukakon átdugott kezeit összekötöztem egymással, oly módon, hogy a lánc két végét az egyik kezem mutató és hüvelykujja közé szorítva, egymásba préseltem a legkisebb erőlködés nélkül. Amikor Lonnie meglátta, milyen erő van bennem, falfehérré változott.
– Lonnie! Adok neked négy jó tanácsot, és a saját érdekedben ajánlom, hogy tartsd be mind a négyet! Egy. Ne beszélj soha senkinek se rólam, mert senki sem fog hinni neked, ha pedig valaki olyannal futsz össze, mint én, akkor, csak azzal, hogy elárulod neki, hogy tudsz a létezésemről, azzal aláírod az azonnali halálos ítéletedet. Kettő. Az egész világon gyakorlatilag csak én, és a családom nem ölünk azért, mert valaki tud rólunk. A többiek gondolkodás nélkül megölnek, még élvezik is. Tehát jobban jársz, ha letagadod, hogy valaha is hallottál valaki olyanról, mint én. Három. Soha az életben többé ne tedd be a lábad Washington államba. Négy. Ha pedig valahol meglátsz valakit, aki hozzám hasonlít, bármilyen módon gondolod is ezt, akkor azonnal költözz el, mert ha nem velem találkozol, a többiek nem lesznek veled ilyen humánusak. A soha-viszont-nem-látásra! – Még az ajtóból visszaszóltam neki. – Ha még egyszer meglátlak valamelyik újságban, vagy a hírekben, utánad küldöm a sógoromat, aki két méter magas és százhúsz kiló. Szorozd fel az erőmet az ő méreteihez. Ő pedig nem szívbajos, ha ölni kell!
Ezzel otthagytam. Tudtam, hogy soha még csak hasonlót sem fogok tenni, egyetlen emberrel sem, de azt sem fogom hagyni, hogy valaki megpróbáljon ilyet tenni. Túl sok volt. Majdnem, nem tudtam végigcsinálni. Tudatában voltam azonban annak, hogyha csak úgy elengedem, mindenféle figyelmeztetés nélkül, akkor rövid úton meggyűlt volna vele a bajunk Forksban. Akkor pedig biztos megölte volna valaki közülünk, ha apám városában bárkit bántott volna. Jobban járt így. Majd Charlie gondoskodik róla, az ismeretségei révén, hogy soha ne kerüljön ki a börtönből. Szomorúan mentem ki a repülőnkhöz, miközben névtelenül értesítettem a rendőrséget, hogy egy szökött fegyenc van mozgásképtelenné téve, a Chicago-i reptér egyik WC-jében. Szegény Emmett, ha sejtené, hogy fenyegető eszköznek használom fel a testméreteit, de muszáj volt valami félelmet ültetnem Lonnie-ba, hogy ne kezdjen kutatni, vagy hírverést csinálni.
Edward rosszalló tekintettel nyújtotta felém a kezét, hogy besegítsen a gépbe, nem mintha szükségem lett volna rá. Ő azonban úriember, a szó legnemesebb értelmében. Hálás voltam újra a sorsnak, hogy nekem rendelte őt.
– Mit tettél, Bella? – Annyi szemrehányás volt a hangjában, hogy azonnal visszahúztam az elmém önvédelmi pajzsát, hogy lássa is, mire gondolok, ne csak a szavaimnak kelljen hinnie, amikor beszélek hozzá.
– Csak amit ígértem. Ne gondold, hogy élveztem! Éppen csak, hogy végig tudtam csinálni. Az utolsó pillanatban majdnem feladtam. Nem bírtam elviselni a gondolatát annak, hogy egy embert bántok. A vámpírok mások, az a saját súlycsoportom, de az emberek túlságosan törékenyek ahhoz, hogy bántsam őket.
– Bella, tud rólunk, és te életben hagytad! Nem lett volna szabad! Valahogy el kellett volna hallgattatni.
– Hirtelen ráébredtem, hogy Edward nem azért mérges, amit tettem, hanem azért, amit nem.
– Ezzel, most azt akarod mondani, hogy meg kellett volna ölnöm? De… én arra képtelen vagyok. – Fájdalmas villanások szikráztak az olvadt arany szemekben, majd minden átmenet nélkül meglágyult a tekintete, ahogyan nézett engem.
– Nem lennél képes megölni valakit? Még akkor se, ha a Volturi kivégezhet minket miatta?
– Embert soha, semmilyen indokkal sem! Még egy ilyen állatot se, mint Lonnie. Most már, biztos vagyok benne.
– Szeretlek! – mondta, miközben lágyan megcsókolt. – Lonnie soha többé nem fog ártani senkinek. Megoldjuk valahogy, hogy ne tudjon beszélni senkinek se. Voltak olyan pillanatok, amikor be akartam menni, de Jacob visszatartott, azt mondta, ő nem látja, mit teszel, de így is tudja, hogy helyesen cselekszel, és nem fogod megölni, még akkor sem, ha százszor rászolgált is. Nem hittem neki, de te megint rácáfoltál mindenre, ami csak eszébe juthat valakinek.
– Sajnálom, amit tettem, még akkor is, ha tudom, hogy talán ez volt a helyes. Edward, gyanús vagy nekem! Ígérd meg, hogy nem tör senki az életére, csak azért, mert mutattam neki valamit a képességeimből!
– Megígérem, de mit teszünk, ha beszélni kezd?
– Semmit. Te mondtad nekem a kórházban annak idején, ha mesélni kezdek, senki sem fog hinni nekem. Ott pedig az iskolások szemei láttára történt minden, mégse hittek volna nekem. Szerinted, hinni fog, bárki, valaha is, Lonnie-nak? Különben meg, bármit is gondol, minden járhat a fejében, de az, hogy vámpírok vagyunk, ki van zárva. Szerintem valami szupertitkos katonának, vagy ki tudja minek gondolhat most.
– Nem, de nem is ez a baj, hanem, ha a Volturi fülébe jut a dolog.
– Hát, az tényleg bajt okozhat, de megoldjuk valahogy, nem?
– De, igen. Te viszont, ne rágd ezen, magad! Én, jó eséllyel, szimplán szétzúztam volna a koponyáját, hogy elhallgattassam. Te olyan jó vagy, megőrizted az életét. – ezzel megcsókolta a homlokomat.
– Jó, hogy nem tudok aludni. Nem szívesen hunynám most álomra a szemem. Szerintem, rémálmom lenne attól, amit az előbb tettem.
– Ne gondolj többé rá! Jól tetted, amit tettél.
– Edward! – Szólt hátra Nessie, a pilótafülkéből. – Carlisle hív a műholdas telefonon. Átveszed a hívást? A Seattle-i irányító az agyamra megy. Megfeledkeztem magamról és a saját hangomon beszéltem vele az előbb. Most azt követeli, hogy áruljam el, milyen „gyereknek” engedtem át a rádiózást. Ha háromfelé kell figyelnem, nem fogom tudni kidumálni magam.
– Hagyd, majd mindjárt beszélek én mindkettejükkel!
– Szia Carlisle, tartanád egy kicsit? Nessie elszólta magát az irányítónak. Helyre kell tennem az agyát annak az idiótának.
– Persze, intézd csak el.
– Seattle torony, itt a November - Öt - Öt - Zéró - Mike - Tango, Edward Cullen vagyok a gép kapitánya és tulajdonosainak egyike. Mi baja van a másodpilótámmal?
– Mike - Tango, itt Seattle torony, az előbb egy kislány beszélt az önök frekvenciájáról. Tudják, hogy a gép vezetésének, vagy akár a rádióforgalmazásának átengedése illetéktelen kezekbe, szövetségi bűnténynek minősül?
– Tisztában vagyok vele torony, de a gépen egyetlen kislány tartózkodik, a lányom. Ő viszont édesen alszik az utastérben, a kanapén. A nejem viszont nem túl régen esett át egy elég súlyos meghűlésen és a hangszálai néha még rakoncátlankodnak.
– Köszönöm Mike - Tango, így már értem azt a vékony hangot. Seattle torony, egyelőre kilép!
– November - Öt - Öt - Zéró - Mike - Tango, kilép!
– Pfúúú… Nessie, nagy bajban vagyunk. Kérlek, többé ne hibázz!
– Megígérem apa.
– Semmi baj, ügyes vagy, csak így tovább!
– Köszi.
– Carlisle!
– Itt vagyok, Edward!
– Mielőtt belekezdenél, szeretnélek megkérni valamire.
– Mi lenne az?
– Esmevel hamisítanátok gyorsan egy pilótaengedélyt Bellának a Gulfstream-ünkre?
– Hallottam a párbeszédet, Esme már töri is fel a légügyi hatóság nyilvántartását. Mire leszálltok, kész lesznek a jogosultságok, nyugodtan mondhatjátok nekik, hogy nézzenek utána a rendszerben.
– Köszi! Mit szerettél volna mondani?
– Fontos dolgokra jöttem rá ma éjjel. Azt hiszem, ez nem csak ránk tartozik, hanem az összes vámpírra a világon, de előtte magunk közt kell megbeszélni a dolgokat, ezért aztán izgatott vagyok, talán jobban, mint bármikor az elmúlt háromszázhatvan év alatt, bármikor. Úgy számoltam, mostanra már szóltok, hogy induljunk értetek a reptérre, ezért hívtalak fel.
– Leszálltunk Chicagoban, mert Renée-ék éppen ott vannak, utána pedig összefutottunk egy régi ismerőssel, ezért vagyunk késésben, de ezt, majd otthon mesélem el. Nessie, mennyire vagyunk?
– A számításaim szerint egy jó óra múlva Port Angelesben leszünk, kivéve, ha ez az idióta irányító leparancsol minket az égről Seattle-be. – Majdnem rápirítottam Nessie-re a csúnya beszéde miatt, de kénytelen vagyok elismerni, hogy csak az apját utánozta le, tehát az igazi szidás Edwardot illeti. De egy ilyen akció után, amiben kevés hiányzott hozzá, hogy megöljek egy érző lényt, még akkor is, ha csak egy söpredék, nincs jogom Edwardot bármiért is leszidni.
– Rendben Edward, fél óra múlva indulunk Esmevel Port Angelesbe értetek.
– Köszönöm! Szia.
– Várj, Edward! Esme most szól, hogy… egy másodperc! Kész van. Bella Cullen nevén létezik mostantól érvényes pilótajogosítvány, Gulfstream gépekre. Mond meg Bellának, hogy gratulálok a pilótajogsijához!
– Átadom, szia! – nevetett bele, Edward a készülékbe.
– Sziasztok!
– Mit találhatott, amitől ilyen izgatott lett? – kérdeztem.
– Nem tudom, de hamarosan kiderül, az biztos.