12. fejezet

„Happy Birthday!”

Otthon aztán rájöttem, miért vágott különös arcot. Szeptember tizenharmadika van. Mióta egyetlen végtelen nap a létezésem, nehezen tudom követni a dátumokat, csak a bíbor éjszaka és a fehér nappal váltakozik egyfolytában, anélkül, hogy jelentősége lenne. Gond nélkül emlékeztem mindenre, ami történt velem, mióta átalakultam, de megtanultam „nem megjegyezni” azt, ami monoton ismétlődik, jelentőség nélkül. Két napja persze hatalmas bulit csaptunk Nessie-nek, de tapintatosan hallgatott mindenki közben arról, hogy az a nap gyakorlatilag az emberi életem végének a napja is. Edwardon kívül senki sem tudta, hogy eddigi életem legjobb napja volt az utolsónak tekinthető. Emberként előtte olyan boldog, mint azon a napon, soha nem voltam. De ezt a többieknek nem mertük elárulni. Főleg szegény Rosalie-nak. Ő teljesen kiakadt volna, ha megtudja, hogy örültem az átváltozásom kezdetének. Persze elsősorban nem az átváltozásomnak örültem, hanem Nessie-nek, de később eltöltött az öröm, amikor ráébredtem, hogy révbe ért az életem. Teljesen el voltak terelve a dátumról a gondolataim. Jaspert alighanem elő fogom venni emiatt, de tuti, hogy Alice van megint a háttérben. Abban is biztos voltam, hogy Edward keze is benne volt a dologban. A fehér lampionok az úton a ház felé, otthon pedig a hatalmas „Boldog Szülinapot!” felirat a ház homlokzatán. A belső dekorációról már nem is beszélve. Már megint kitett magáért. Tizenkilenc éves vagyok, egy nappal sem több. Újra. Az éveket számolva húsz éves lettem, de ez külsőleg soha sem fog rajtam meglátszani. Ez pedig a női hiúságomnak mindennél többet jelent. Bementünk a házba. Ott várt rám az egész családom. Azok, akikhez immár örökre tartoztam, és azok is, ahonnan származtam, az emberi családom is. Teljes létszámban, Philt kivéve. Neki fontos meccse volt másnap. Érződött a hangulaton, hogy nem kellett vigyázni a viselkedésünkre. Gátlások nélkül, olyanok voltunk, mint amikor senki olyan nem volt a közelben, aki előtt meg kell játszani magunkat. Nem figyeltünk a színlelésre, ha ahhoz volt kedvünk, megmerevedtünk percekre, majd néhány tizedmásodperccel később már a ház másik felében táncoltunk. Egyedül Renée akadt ki egy kicsit ezen.

– Bella, kicsim, ti, ha nem látnak idegenek titeket, mindig ilyenek vagytok?

– Még ilyenebbek, anya. Van, hogy Edward zongorázik, mi pedig márványszobrokként körülálljuk. Majd néhány másodperc alatt mindenki a ház másik végében ténykedik. Na, attól a látványtól biztos kiakadnál. De ha kíváncsi vagy rá, Nessie megmutatja. Rajta keresztül talán nem olyan félelmetes a dolog.

– Még mindig nem tudok napirendre térni a dolog felett. Rajtuk kívül ott volt még Jacobon és Seth-en kívül, akik gyakorlatilag állandó bútordaraboknak számítottak nálunk (miattuk frissült folyamatosan a hűtő tartalma), Sam és Emily is. Rajtuk nagyon meglepődtem, de nagyon jólesett a jelenlétük. Emily és Sam döntöttek, elfogadják Carlisle felajánlását. Belevágnak a dologba. Nagy kő esett le a „szívemről”. Egy kicsit erről a dologról is szólt ez az este. Sam máris érezhetően megenyhült az irányunkban, korántsem nézett már olyan gyűlölködve ránk, mint még akár egy hete is. A régi időkről nem is beszélve. Carlisle pedig majdnem kiugrott a bőréből örömében, amikor meghallotta a jó hírt. Szeretett segíteni az embereken, de ez most ennél is többet jelentett, hiszen személyesen is érintett volt az ügyben. Ezért még inkább örült neki, hogy segíthet Emilyn. Én azért kíváncsi voltam, hogy végül mi vitte rá őket a döntésre. Miután elvettem Renée kezéből az ismét eszméletlenül alvó Nessie-t és lefektettem, megkerestem Emilyt, hogy rákérdezzek a döntésük végső okára, mert néhány napja még úgy látszott, hogy nem lesz a dologból semmi.
– Mi történt, hogy végül mégis az operáció mellett döntöttetek?

– Tudod, Bella, azt hiszem, te vagy az oka.

– Én?

– Igen, Sammel gondolkodtunk rajta, hogy már ne haragudj, de semmilyen módon se legyen bennem semmi belőletek. Tudom, két-három csepp lenne csak, az ideg meg mit tudom én, de nem akarjuk. Beszéltünk Carlisle-lal, hogy milyen más lehetőségek vannak, de elszomorított. Azt mondta, hogy az arcomat rendbe tudja hozni, de az ideg biztosan teljesen átszakadt az arcomban, tehát lehet, hogy a régi külsőmet visszakapom, de hamarosan a béna ideg miatt sorvadni fog az arcom és néhány év múlva lehet, hogy rosszabb lesz a helyzet, mint most. Aztán ahogy egyre többet beszéltünk róla, eszembe jutottál te, meg a sebhely a csuklódon. Én, neked elárulom, titokban az első perctől fejest ugrottam volna a dologba, de Sam érzései a számomra ugyanolyan fontosak, mint a sajátjaim. Elkezdtem neki érvelni azzal, hogy ha jól tudom, te már azelőtt vámpír akartál lenni, hogy az a másik megharapott volna. Nem az a kis rész volt az, ami rávett, hogy a végén azzá legyél, ami most vagy.

– Igen, Emily, jól tudod. Az én sorsom, azt hiszem, azon a napon indult el erre az útra, amikor Edward szóba állt velem. Nem elcsábítani akart, hanem eltávolítani magától, mert tudta, hogy milyen veszélyeket rejt ez az egész mindenki számára. Mivel azonban ő képtelen volt távol tartani magát tőlem, megpróbált rábeszélni arra, hogy ne álljak szóba vele, tartsam magam távol tőle, mint a többi ember, de pont az ellenkező hatást érte el. Pedig még elijeszteni is megpróbált, de azt hiszem, tudat alatt nem akarta, hogy megijedjek tőle, ezért nem is sikerült. Már azelőtt rabul ejtette a szívem, csak még magamnak sem akartam bevallani. A végső lökést a szerelmünk beteljesülése felé az a Port Angeles-i este hozta meg, amikor már másodjára mentette meg az életem. Akkor éjjel tudtam meg tőle biztosan, hogy mi ő valójában, de érdekes módon akkor éjjel félig álmomban, félig tudatosan eldöntöttem, hogy nem érdekel mi ő, vele akarok lenni, nem érdekel még az sem, ha nem képes uralkodni magán és megöl, mert nélküle én már nem akartam létezni. Mert azt már egy nappal korábban eldöntöttem, hogy nélküle élnem túl fájdalmas lenne, ezért még a halál is megfizethető árnak tűnt. Másnap reggel, már úgy ébredtem fel, hogy ha csak ő meg nem akadályozza valahogy, a mi kettőnk sorsa összefonódik örökre, de már tudtam, azt is, hogy ő erre képtelen lesz. Azt hiszem, már akkor felsejlett előttem a sorsom. – Valami ilyesmi történetet mesélt Jacob is rólatok. Te már akkor elvesztél az emberiség számára, amikor még magad is ember voltál.

– Dehogy vesztem én el! Csak másfajta életet élek már, mint amit egy ember élhet. Hidd el, Emily, én most boldogabb vagyok, mint ahogyan emberként valaha is lehettem volna. Soha nem fogom megbánni, amit tettem magammal. Az én döntésem volt, annak ellenére, hogy Edward minden módon megpróbált lebeszélni róla. Félt, hogy elveszik az a lány, akibe beleszeretett, de én éreztem, tudtam, hogy ha ő velem marad, ez nem történhet meg. Látod, itt vagyok, még szinte mindig újszülött vámpírnak számítok, de nemhogy nem öltem meg senkit, hanem emberek között vagyok minden nap, és nem hiszem, hogy veszélyesebb lennék egy átlagemberre, mint te.

– Ezt azért nem hiszem, hogy komolyan mondod.

– De igen, Emily, csak önuralom kérdése az egész. Megtanulható a dolog, nem kell hagyni, elharapózni a vágyaimat, és nincs semmi baj. Nézz a szemembe! Látod? Fekete. Ma este a parti után, el kell mennünk vadászni. Én még bírnám, de Edward már nagyon szomjas, látom rajta. Hihetetlenül hangzik, de én jobban uralkodom a vérszomjamon, mint bármelyikünk, de jó hatással vagyok a többiekre is. Jasper például egy ilyen parti előtt még egy fél éve is elment volna vadászni, nehogy baj legyen, de most teljesen nyugodt, pedig a múlt héten volt oda utoljára. Az is igaz, hogy nem hagynám, hogy bárkinek ártson, annál sokkal nagyobb hatalmam van. Az a lényeg, hogy nem engedem meg magamnak, hogy egy érzés eluralja az elmémet, mert akkor átveszi a hatalmat felettem, és onnantól nincs megállás. Mivel uralkodom a vámpír vágyaim felett, ezért képes vagyok ugyanúgy Bella lenni, mint régen. Én most ebben a pillanatban az a Bella vagyok, akit megismertél. Függetlenül a kinézetemtől.

– Bella, ha már szóba hoztad. Fantasztikusan nézel, néztek ki. Ezt az egy dolgot irigylem tőled, de tudom milyen nagy árat fizettél érte.

– Milyen árra gondolsz?
– Hát arra, hogy nem lehet több gyereked. Meg, hogy látni fogod a szeretteidet meghalni sorban, miközben te így fogsz kinézni száz év múlva is. Még tíz év és a lányod idősebbnek fog látszani, mint te.

– Emily, hát Jake nem mondta el? Nessie soha nem fog idősebbnek látszani nálam. Ő pontosan ugyanannyinak fog látszani, mint az apja. Ő is halhatatlan, csak ő mehet emberek közé napsütésben, velünk ellentétben. A szeretteim pedig, ha ember maradtam volna, akkor is meghalnak sorban, ez nem változott volna semmit. Az egyetlen ár, amit fizettem ezért, a gyötrő fájdalom az átalakulásom alatt, meg a vérszomjam, amit viszont megtanultam uralni. Sokkal többet nyertem a dolgon, mint veszítettem. Örökre együtt lehetek azokkal, akiket szeretek, fiatalon és üdén mindörökké. Ebből a szempontból nézve, úgy érzem ajándék, amit kaptam és nem is fizettem érte.

– Valóban, ha tényleg így érzed, lehet, hogy igazad van. Igaz, el is felejtettem, hogy Nessie halhatatlan, mert ugyanolyan, mint egy átlagos gyerek, az őrült növekedését leszámítva.

– Meg az extra képességeit, amit nem mutogat lépten-nyomon mindenkinek.

– Na, igen.

– Emily, rólad volt szó. Ezzel a döntéssel, azt hiszem újabb kötődés alakul ki köztünk. Mármint a mi kettőnk fajtája között, te „farkasos lány”. – emlékeztettem a megismerkedésünkkor mondott szavaira, ami akkor feloldotta a szorongásomat, örökre hálás vagyok neki azért a mondatért. Az a mondat helyre tette a szívemet, akkor. Eszébe jutott mire gondolok. Az ép arca aranyos és szeretetre méltó mosolyra húzódott.

– Szerintem, lassan elválaszthatatlanok leszünk – mosolyogtam rá. – Mondok még valamit, bár ez neked, szerintem nagyon fájni fog. Azt hiszem úgy igazságos, hogy ezt is tudd, ha még Sam nem mondta el, nem tudja, vagy nem jöttél rá magadtól. Amíg mi itt vagyunk, egyik farkas se fog öregedni egy percet sem. Jake valószínűleg halhatatlan lesz Nessie mellett, mert a Nessie-ben levő vámpír rész folyamatosan stimulálja benne a farkas géneket, azok pedig nem engedik megöregedni. Néhány évig, talán négy vagy öt évig pedig biztosan mi is itt leszünk, amíg Nessie befejezi a növekedést. Ez nem jelent semmit neked, de lehet, hogy Nessie úgy dönt, hogy nem jön velünk, amikor elköltözünk, hanem itt marad Jacobbal. Az viszont a feje tetejére állítja a dolgokat errefelé. Apám tudja, hogy mi a helyzet. Elég sokáig tudja fedezni az életüket, de ha igazam van, és ahogy Nessie-t és Jacobot elnézem, igazam lesz, akkor ők itt fognak maradni és akkor Sam se fog öregedni, te viszont igen. Húsz év és a párodat a saját fiadnak fogják nézni. Ez ellen pedig nem tehet senki, semmit. Gondolj bele ebbe a lehetőségbe!

– Ez most komoly?

– Emy, ugye szólíthatlak így?

– Persze, nyugodtan.

– Emy, mi gyakorlatilag hivatásos hazudozók vagyunk. Nem folyik vér az ereinkben, ezért el sem tudunk pirulni. Teljes mértékben uraljuk bármelyik izmunk rezdüléseit is. De itt nincs értelme hazudni, vagy akár félrevezetni bárkit is, meg nem is lenne igazságos. Ti megbíztok bennünk annak ellenére, amik vagyunk. Neked meg egyébként sem volt soha okom hazudni. Carlisle-nak és Jake-nek néhány hónapjába beletelt mire rájöttek ezekre a dolgokra, nem akartuk eltitkolni senki elől a tényeket, de nem akartuk kiteregetni se a dolgokat mindenki elé, ezért úgy döntöttünk, hogy hallgatunk, míg nem kerül szóba a dolog.

– Uram, atyám! Te most közölted velem, hogy ha a lányod itt marad Jake-kel, akkor gyakorlatilag én megvénülök és meghalok, miközben Sam mindvégig ilyen fiatal marad, mint most?

– Emy, ez egyáltalán nem biztos. Jake-re tudom, hogy hatással van Nessie. Ő maga mondta, ha Nessie mellette van, ugyanúgy felzaklatva érzi magát, mint az én közelemben, pedig őt és engem szeret… még mindig. – nem tudtam ezt, nem ironikusan mondani. – A többiektől pedig olyan idegessé válik, mármint fizikailag, mint amikor már át tudott változni és a Cullenek visszatértek. Valójában tudja, hogy nincs miért izgatnia magát, sőt megkockáztatom, ha megfeledkezik magáról, még szeret is velünk lenni, mármint a családdal. Szerintem a génjeinek a hatása miatt ideges csak. Carlisle megvizsgálta néhány napja Jaket, tudod, egész jól elvannak egymással, közösen kutatják a farkasemberek és a vámpírok közös vonásait. Kiderült, hogy Jacobban annak ellenére, hogy már lassan két hónapja nem változott át, még mindig ugyanolyan aktívak a farkas gének, mintha minden nap átváltozna, hogy vámpírokra vadásszon. Ez Nessie hatása lehet. Kénytelen leszek rávenni valahogy Jake-et és Nessie-t, hogy jöjjenek velünk, amikor elmegyünk innen, hogy visszatérjen minden a megszokott rendjébe Forksban.

– Igazad lehet. De ha ti elmentek, akkor majd jönnek erre más vámpírok.

– Azt, nem hiszem. Az utóbbi időben híre ment a fajtámnál, hogy mi állandó jelleggel itt vagyunk, és nem tűrjük, hogy bárki embereket bántson a környéken. Szerintem, ha elköltözünk se jön erre senki mostanában közülünk.

– Bella, mégis mennyi vámpír van?

– Fogalmam sincs. A közelben csak Tanya és a családja lakik Denaliban. Ők olyanok, mint mi. Csak más okokból kifolyólag, de ennek ellenére a családunkhoz tartozóknak tartják magukat. Arról, hogy az államok területén mennyi vámpír él, arról szerintem senki se tud pontosat mondani. Tudod, mi vagyunk a Volturi után legtöbb vámpírt számláló közösség a világon. A legtöbb vámpír nomádként él és nem igazán teszik be a lábukat egymás területére. Hé, Emy! – váltottam témát – Nem fogod megbánni a döntéseteket. Sokszor voltam Carlisle kezei között emberként, egy hihetetlenül jó orvos. Akarsz még kérdezni valamit, vagy bulizhatunk végre egy kicsit?

– Gyerünk bulizni. Alice eszméletlen szervező és rábeszélő képességgel rendelkezik.

– Az már igaz. Ha pedig azt is tudnád milyen bosszantó tud lenni, ha valaki ellen akar neki állni…

– Miért? Az milyen?

– Addig idegesít és célozgat, míg a végén beadod a derekad. Persze ezt úgy teszi, hogy közben ne legyen indokod megharagudni rá.

– Elképesztő!

– Nem, rosszabb! Egyszerűen szemtelenül bosszantó, de közben olyan aranyos és szeretnivaló, hogy nem lehet rá haragudni. Imádom, sokkal rosszabb hely lenne a világ az ő létezése nélkül.

– Nagyon szereted őt, igaz?

– Igen, nagyon. Mintha a testvérem lenne, de tényleg. Emy, olyan deja vu érzésem támadt veled kapcsolatban, ahogy Alice-t emlegetjük. A mi kettőnk kapcsolata kísértetiesen kezd ahhoz hasonlítani, mint amikor én kezdtem összebarátkozni Alice-szel. Csak nehogy az események is úgy történjenek, mint velem, mert abba Sam belepusztulna.

– Mire gondolsz?

– Áh, merő agymenés csak. Átfutott a fejemen, hogy összebarátkoztam egy vámpírlánnyal és vámpír lett belőlem. Te most összebarátkozol velem, egy vámpírlánnyal, nehogy belőled is vámpír legyen! – mind a ketten nevetni kezdtünk ezen a képtelenségen. Megkockáztattam, hogy óvatosan átkarolom a derekát, ahogy elindultunk befelé a házba. Hozzáértem a bőréhez, összerándult a jeges érintésemtől, de bátorítólag, mosolyogva nézett rám és viszonozta az átkarolást. Azt hiszem mostantól barátnők lettünk. Alice táncolt oda hozzánk, ahogy beléptünk az ajtón, nevetve.

– Mi ilyen vicces? Bella, jól érzed magad? Tetszik a parti? Örülsz az ajándékomnak? – forgattam a szemeimet, ezeket a kérdéseket egy szuszra hadarta el úgy, hogy közbeszólni esélytelen lett volna.

– Semmi, csak egy agyament gondolatom támadt, azon nevetünk Emyvel. Jól lennék, ha nem rohannál le így állandóan. Kezdem nagyon megszeretni a partijaidat, és mi is az ajándékod?

– Hát Sam meg Emily, kedvenc húgocskám. Tudod te, meddig kellett Samet győzködni, hogy eljöjjenek? Közben még arra is figyelnem kellett, hogy ne húzzam fel az erőszakosságommal. Ez pedig tudod, hogy milyen nehezemre esik.

– Persze, mint ahogy az is, hogy ne szervezz minden apró-cseprő indokkal bulikat.

– Most meg akarsz bántani? A te szülinapod a legjobb dátum az évben. Te vagy az egyetlen, akinek mindkét szülinapja egy napra esik. Csalás nélkül ünnepelhetjük meg minden évben.

– Bella, ezt nem tudtam – szólt bele, Emy. – Azt hittem csak a vámpírrá válásodat „ünnepeljük”. Ezért nem akartam eljönni. Bocsi Alice, miattam kellett annyit könyörögnöd Samnek! Bella, akkor igazi boldog szülinapot neked!

– Köszönöm Emy! Tényleg különös egybeesés, de jópofa.

– Semmi baj Emily, megbocsátom. Gyertek táncolni. – nyugtatta meg Alice, miközben belékarolt a másik oldalról.

– Nem is vagytok ti szörnyetegek.

– Legalább is nem annyira, mint lehetnénk. Most jut eszembe! Van egy kis elszámolni valóm Emmett-tel és Jasperrel.

– Erre kíváncsi vagyok, hogy fog elsülni! – kuncogott Alice. Emily értetlenül nézett ránk.

– Majd mindjárt megtudod, miről beszélek. Nem tudom, hogy mertek Alice és én ellenem fogadni.Felmentünk a házba, megkerestem Emmettet és Jaspert, hogy számon kérjek rajtuk egy régi fogadást. Mikor mindkettő a kezeim között volt, rákérdeztem:– Na, fiúk, hány embert is öltem meg az első évemben?

– Hogy jön ez most ide, Bella? – kérdezett vissza Emmett, mintha nem emlékezne rá, miben fogadtak tavaly nyáron. Véletlenül derült ki számomra a dolog, amikor bevertem egyet Jake-nek, mert megcsókolt. Rosalie szólta el magát a garázsban.

– Ne játszd meg magad Emmett! Miben fogadtatok?

– Hát abban, hogy tíznél több vagy kevesebb embert ölsz meg az első évedben.

– Nullára fogadott valaki?

– Igen, én! – kacagott csilingelő angyali hangján, Alice. – Ezek az őrültek meg ellenem fogadtak.

– Elég nagy bátorság kell ahhoz, hogy valaki Alice ellenében fogadjon, nem? Én nem is tettem meg! Esme a megmondhatója, hogy fogadtam magamra, és mivel tudtam Alice fogadásáról, én is a nullára tettem.

– Hé, én tíznél kevesebbre tettem, abban a nulla is benne van!

– Sajnálom Emmett, de nem! A nulla külön fogadási tétel, még a roulette-en is. Nos, fiúk, mit is nyertünk Alice-szel?

– Mi Jasperrel abban fogadtunk, hogy ki fogja venni a következő kocsit a másiknak.

– Jó, akkor Alice-nek és nekem a következő autónkat ti veszitek meg! Punktum, vagy megjárjátok!

– Igenis, Bella királynő! – hajlongott előttem szemtelenül vigyorogva mindkét elvetemült fickó.

– Mindjárt szétrúgom a hátsótokat, ha nem hagyjátok ezt azonnal abba! – mondtam nekik vigyorogva, miközben mindkettőnek behúztam a gyomra tájékára egyet. Nem ütöttem erősen, csak annyira, hogy azért megérezzék.

– Bella! A hasfalamra még szükségem van! Panaszkodott Emmett az erőszakosságom miatt.

– Mi van Emmett, ennyire nyápic vagy?

– Dehogy kishúgom, csak te vagy pokoli erős. – abbahagytam a piszkálódást velük és visszatértem Emily és Alice társaságához.

– Bella, hogyan tudtál fájdalmat okozni Emmett-nek? Ő olyan hatalmas, és erős.

– Emily, a vámpíroknál soha ne higgy a látszatnak! Látszólag Emmett a legerősebb a kinézete alapján, de valójában mi sem tudjuk pontosan miért, de nálam erősebb nincs a családban. A többiek együttvéve se képesek velem mit kezdeni. Tudod ki a második legerősebb?

– Nem.

– Találgass! – közben jelentőségteljesen Alice-re néztem.

– Nem mondod!

– De! Hihetetlen, nem?

– Teljességgel.

– Pedig igaz. Ennek ellenére mi ketten vagyunk a legszelídebb csúcsragadozók a földön, ebben biztos vagyok.

– Az biztos igaz. Így, hogy jobban ismerlek titeket, nem is tudom, miért fél tőletek bárki is.

Egy újabb barátot szereztünk magunknak a rezervátumból, aki pedig nem volt akárki. Az este további része eseménytelenül telt el. Jó kis házibuli volt. Hát elkezdődött, eggyel több lett a születésnapjaim száma, mint amennyinek látszottam.

Pénteki nap következett, újra volt egy órám a „kedvenc” tanárommal. Eljött az ideje, hogy bocsánatot kérjek azért, amit az előző héten műveltem vele. Alighogy vége lett az előadásának odamentem hozzá:

– Tanár úr, kérem! – Neki fogalma sem volt róla, de hallottam, ahogy már a hangomtól majdnem kiugrott a szíve a helyéből és láttam, amikor megfordult, hogy lüktet a vér a nyakában. Szerencsére teljes biztonságban volt tőlem, hiszen az éjjel néhány dámvadat megszabadítottam a vérétől. De ugyanakkor nem volt biztonságban a saját gyenge, halandó, emberi testétől. Úgy látszik csak később tudatosult benne a múltkori fenyegetésem veszélyessége. Vigyáznom kellett rá, nehogy belehalljon a velem való beszélgetésbe. Ezért megpróbáltam emberi szemszögből nézve is kedvesebb lenni hozzá, mint amire akár emberként képes lettem volna. – Szeretnék öntől bocsánatot kérni a minapi viselkedésemért, úgy éreztem akkor, hogy igazságtalanul bánt engem és nem tudtam uralkodni az indulataimon. Önnek természetesen teljesen igaza volt. Megígérem, hogy többé semmilyen módon sem fogom megzavarni az előadását. – Ezt majdnem a régi hangomat utánozva mondtam neki, mert tudtam, hogy a vámpírhangom csilingelő hangszíne akaratlanul is a veszélyességemre figyelmezteti az embereket. Megfejeltem ezt még egy kis megalázkodó hangsúllyal is.

– Ah! Önnek ifjú hölgy, mintha most megváltozott volna a hangja. Kár! Az eddigi sokkal jobban tükrözte a beképzelt viselkedését. Ne kérjen tőlem bocsánatot, hanem az órán való hallgatásával bizonyítsa be, hogy megérdemli azt, hogy bent lehessen az előadásomon! Mellesleg az ön kézírása valóban figyelemre méltó, valamint a pontossága is, amivel jegyzetelni tud. Nem sok ilyet láttam eddigi pályafutásom során. Ez az egyetlen oka, hogy ön még itt lehet az órámon. Különben már kitiltattam volna az előadásról.

Feldühített újra. Hogyan lehet valaki ennyire elszállva magától. Most először igazán kedvem támadt megölni egy embert. Valamit mondanom kellett neki, hogy legalább egy kicsit lenyugodjak, különben jó esély volt rá, hogy éjszaka meglátogatom és kitöröm a nyakát, merő szórakozásból. Vagy ha továbbra is így beszél velem, most rögtön megteszem, olyan gyorsan, hogy meg sem látja senki. Vagy néhány másodpercre kiütöm mindenki tudatát a teremben. Elöntötte a méreg a számat, ez pedig kijózanítólag hatott. Mire készülök? Mit akarok tenni? Normális vagyok? Veszélybe sodornék mindent, amit csak felépített a családom. Nagyon gyorsan lenyugtattam magam, de a dühömből nem vettem vissza. Nem érdekelt az sem, ha szívrohamot kap miattam. Nem türtőztettem magam, az igazi hangomon szóltam hozzá újra, megfejelve egy kis vámpírvicsorgással.

– Tisztelt tanár úr! Nagyon kérem, vegyen visszább abból a nagy szájából, és beszéljen tisztelettel, egy hölggyel! Önnek valóban nagy a szakmai tudása, de ettől ön még egy felfuvalkodott hólyag marad. Próbáljon csak meg kitiltatni az előadásáról, de akkor én magam törlöm ki az átutalási listából a családunk adományát az egyetemi alapítványnak. Remélem a dékáni hivatalban azt is közli majd, a kitiltásom mellett, hogy havonta egy millió dollárral csökkenti e kis manővere az egyetem bevételi számláját. Remélem, az ön tudása megér ennyit az egyetemnek havonta, mert ha nem, akkor erősen kétlem, hogy a jövőben szívesen látnák itt a munkáját. A másik: ha valaki bocsánatot kér tőlem, azt el szoktam fogadni, nem pedig még egyet belerúgok az illetőbe. Önnek erősen javaslom, hogy keressen fel egy illemtanárt, vagy egy pszihológust. A magam részéről a vizsgákon kívül nem óhajtok önnel többé szóba állni. Végeztem! Viszlát!

Tátott szájjal, ledöbbenve állt, mint akit egy vödör hideg vízzel öntöttek nyakon. Pontosan ezt a hatást akartam elérni. Félúton voltam kifelé az előadóból, amikor utánam szólt:

– Na, ide figyeljen maga kőgazdag, elkényeztetett liba! Nem maga fogja nekem megmondani, hogy milyen a modorom. Ha engem ijesztgetni, vagy pláne fenyegetni akar, korábban kelljen fel. Én magától nem ijedek meg, félni pedig nem vagyok hajlandó senkitől. – Jól mellényúltam, néha szerettem volna egy kicsit Edward képességéből, nem attól ment fel a vérnyomása, hogy félt tőlem, hanem attól, hogy dühöngött.Két ember hátát láttam még, ahogy elhagyták az előadót. Kettesben maradtam a tanárral. Nem bírtam magam már visszafogni. Olyan arcátlan volt, hogy még Bella Swanként is pofon vágtam volna. Tudtam, hogy sokat kockáztatok, de elöntött újra a düh, megtelt újra méreggel a szám, kitágult a pupillám, meg akartam leckéztetni egy kicsit „őméltóságát”. Anélkül, hogy egy kicsit is visszafogtam volna magam, visszafordultam és egyetlen ugrással átszeltem a köztünk levő távolságot. Elkaptam a torkát, felemeltem a levegőbe, közel húztam magamhoz, – mindezt egy ezredmásodperc alatt, arra sem volt ideje, hogy felfogja, hogyan kerültem oda – majd a fülébe sziszegtem:

– Na, ide figyelj te, ganajtúró bogár! Ha még egyszer így mersz hozzám szólni, kitépem a szívedet és megetetem veled, és ha bárkinek egy szóval is megemlíted ezt a kis jelenetet, azt is megbánod, hogy megszülettél! Világos?

– Igen, világos. – nyöszörögte fuldokolva, még mindig a levegőben lógva, az acélszorításomban.

– Kétszer figyelmeztettelek, hogy ne piszkálj! Nem lesz még egy figyelmeztetés. Hidd el, nyomtalanul el tudlak tüntetni a föld színéről! Ha pedig eljár a szád, hamarabb halott leszel, mint amilyen gyorsan visszaértem hozzád. Ezt megígérem! – ezzel leengedtem a földre, és olyan gyorsan távoztam, hogy nem is láthatott. Az ajtóból visszanézve láttam az arcán, hogy halálra rémült és azt is, hogy nem fog elárulni, mert annál sokkal jobban retteg tőlem. Mit fogok én ezért kapni Edwardtól, ha rájön?

Otthon teljes nyugalom és béke várt. Szombat reggel Jake felhívott:

– Bella, nincs kedved motorozni egyet?

– Miért is ne.

Elmentem hozzá, a motorom az ő garázsában állt a „washington-i Taj Mahal”-ban, ahogy elneveztük, amikor együtt lógtunk életem legborzalmasabb hónapjaiban. Életem meghatározó része lett az a műanyagtetejű sufni, ezen az egyszerű helyen költözött vissza belém az élet lehetősége Jake-nek hála. Egy csökevényes és fél-élet lehetősége ugyan, de bizakodni kezdtem akkor benne, hogy talán mégis képes lehetek valami életszerűséget élni Edward nélkül is, tudva azt, hogy valahol ő is tovább létezik. Ez a remény addig a pillanatig ki is tartott, míg meg nem történt az a bizonyos telefonhívás, amitől Edward végképp azt hitte, hogy meghaltam, és ezért véget akart vetni a saját létezésének. Abban a pillanatban tudtam, hogy képtelen vagyok egy olyan világban élni, ahol ő nincs. Akkor jött az őrült utazás Alice-szel, versenyt futva az idővel, hogy megmentsem Edwardot, vagy meghaljak ott, ahol ő, mert az ő létezése nélkül már számomra is értelmetlenné vált az élet, de ez már csak egy borzalmas emlék, már boldog vagyok, és tudom, hogy Edwardnak sem kell attól tartania, hogy meghalok. Nevetve felpattantunk a mocikra, és La Push összes eldugott útját bejártuk örömteli mosollyal az arcunkon, folyamatosan versenyezve. Ez az élmény csak Jacobbal tudott működni. Ez az egyetlen szórakozás az életemben, amit csak Jacobbal vagyok képes felszabadultan és örömmel megtenni. Hálás vagyok a sorsnak, hogy Edward elfogadja ezt. Számtalanszor beszéltünk róla, de a motorozás az Jacobbal a mi kettőnk szórakozása. Mással képtelen vagyok élvezni a dolgot. Próbáltam Edwarddal is, de nem leltem benne örömöt úgy, mint Jake-kel. Jacob is ment már másokkal motorozni, de ő ugyanúgy van ezzel, mint én. Ezt a két motort az én kis pénzemmel és az ő tudásával ketten raktuk össze a roncsokból, amiket kaptam. Ez pedig egy olyan kapcsolatot kovácsolt közénk a motorokkal, amiben másnak nem jutott hely. Együtt nevettünk újra, amikor sárosan és piszkosan visszaértünk, és még akkor is nevettünk, amikor a motorokat letakarítottuk. Ő „csak Jacob” volt, én pedig „csak Bella”. Ez pedig neki mindennél jobban esett, mert tudta, hogy a lány, akit szeretett, annak ellenére, hogy a szíve már nem dobog, még mindig ugyanaz, akinek mindig is szerette, és ezt már semmi, de semmi nem képes megváltoztatni, soha többé.

11. fejezet

Drága Olvasóim!

Szépen sutyiban bepótoltam itt gyorsan a lemaradásomat. Remélem, nem lesz több ilyen. Viszont van egy másik fontos közlendőm is: ezzel a fejezettel még én is hadilábon állok. Amikor írtam eléggé elborult lelkiállapotban voltam, és ez, sajnos, tükröződik a fejezet tartalmán is. Többször nekiugrottam, hogy át/újraírjam, de egyszerűen nem megy, viszont ez az alapja a következő fejezet indulásának, így nem lehet/nincs szívem egyszerűen eldobni.

Meg van még egy dolog, ebben a fejezetben van egy elrejtett utalás egy másik fantasy sorozatra. Kíváncsi vagyok hányan és milyen gyorsan jönnek rá, hogy melyik könyvsorozatról és azon belül kikről van szó. Kommentekben lehet tippelni, amiket most ideiglenesen rejtetté fogok tenni!

Jó olvasást!

Új iskola, új kocsi, új meglepetések

Közelít a szeptember. Ideje felkészülni az egyetemre. Elsősorban nekem. A velőmig XXI. századi gyerek vagyok. Nem okoz gondot a számítógépek és úgy általában a technika használata, de amit a családom tud… Nem vagyok irigy a tudására senkinek, de még Esme is, akitől a legtávolabb állt az egész, még szerintem ő is képes lett volna néhány perc alatt feltörni bármilyen számítógépes rendszert. Ha jobban belegondolok, nincs ebben semmi rendkívüli. Mindannyian vámpírként élték végig a számítástechnika forradalmát. A fejlődéssel egy időben tanulták meg azt használni, így jobban tudtak programozni, vagy egy hálózattal bánni, mint bármilyen zseni az emberek között, alapjaiban értik az egésznek a működését. Nem akartam lemaradni a tudásban. Edward és Nessie segítségével nem volt ezen a téren nehéz a dolgom. Nessie-n keresztül Edward nagyon gyorsan feltöltötte a fejemet a szükséges tudnivalókkal. Még zongorázni is megtanított, persze nem tudtam úgy játszani, mint ő, de legalább kottából le tudtam játszani mindent, egy átlagembernél kicsit jobban. Viszont az én tudásszomjam kielégítése közben elfeledkeztünk arról az apróságról, hogy Nessie is megjegyzett közben mindent, amit Edward átadott nekem. Azután Rosalie-tól is megtanultam ezt-azt az autóinkról, hogy ha valami történik menet közben, ne legyen rá szükségem, hogy szerelőt hívjak. Nessie tudása, és hát, időnként Edwardé is, az enyémmel együtt gyarapodott napról-napra. Ennek meglepő, és mulatságos következménye lett. Egy délután, mikor Nessie Jake-kel együtt Charlie-nál ütötte éppen agyon az időt, Charlie-t felhívta Mrs. Newton, hogy menjen ki hozzá az üzletbe, mert rajtakapott egy turistát, aki a kosár helyett a zsebébe pakolta az árut, és hát… intézkedni kellene. Ez ellen apámnak semmi kifogása nem volt, csak a kék-fehér cirkálójának. Jacobbal együtt bebújtak a motortérbe, de azon kívül, hogy néztek maguk elé, nemigen tudtak mit kezdeni a kocsival. Apámnak sose volt érzéke az autószereléshez, Jacobnak meg mindig öregebb járgányai voltak, így egy modern, mindenféle elektronikával telizsúfolt motorral nemigen tudott mit kezdeni. Ekkor lepte meg őket Nessie. Beugrott a kocsiba, és az ellenkezésük ellenére, megpróbálta beindítani. Amikor ez nem jött neki össze, a Rosalie-tól eltanult technikával kiszedte a kocsi számítógépéből a valószínű hibát. Majd mivel túl lusta volt felrohanni az emeletre, hogy hozzáférjen az internethez, ott helyben feltörte a rendőrségi terminált a kocsiban, felment a netre, feltörte a gyári javítási adatbázist majd öt perc leforgása alatt, három szerszámmal megjavította az autót úgy, hogy közben, még csak össze sem piszkolta a kezét. Apám nem tudott megszólalni, amikor meglátta, hogy Nessie netezik a rendőrségi terminálon keresztül, Jacob meg teljesen összetört lélekben, mint autószerelő, de ezután még jobban szerette Nessie-t, ha lehetett még fokozni azt, amit egyébként is érzett iránta. Ezután már nem csak szerette és ragaszkodott hozzá, hanem tisztelte is, mert volt valami, amiben biztos jobb volt nála, máris. Szegény Jacob, ha rászokunk a családban arra, hogy Edward és Nessie képességeit kiaknázva tanítsuk meg egymást arra, amit mi tudunk és ezt Nessie mind megjegyzi –, kétségem nem volt felőle, hogy ugyanolyan jó memóriája van, mint egy vámpírnak – akkor még nagyon sokszor fog meglepődni a jövőben Nessie tudásán.
Eljött annak is az ideje, hogy lecseréljük Edward S60R-jét egy másik autóra, ami jó lesz hétköznapi bejárásra, az egyetemre. Ez az autó már ötödik éve szolgálta Edwardot. Azóta, amióta Forksba költöztek. Érdekes módon annak ellenére, hogy Emmett Jeepjét leszámítva európai autók voltak a családban, mindenki a legjobban a Volvót szerette, ha el kellett csak úgy szaladni valahova nagyobb feltűnés nélkül. Ez sem volt teljesen hétköznapi kinézetű, de még mindig ez a kocsi volt a legkevésbé feltűnő az összes közül. Mert azt nem lehet mondani, hogy AMG Mercedesből minden sarkon kettő állna az államok területén, ugyanúgy, ahogy Rosalie tűzpiros M3 BMW-je, vagy Alice sárga Porsche Carrerája sem volt annyira hétköznapi látvány, hogy észre ne vegyék. Edward Ferrari F430-as Spiderjéről, meg az én Barabusomról már nem is beszélve. Nem akartuk szem elől téveszteni, ezért nem gondolkoztunk azon, hogy beadjuk a kereskedésbe, arról nem is beszélve, hogy jóval környezetbarátabb, és takarékosabb volt sok amerikai autónál. Ezért azután nem eladtuk a kocsit, hanem kapott egy egyszerű Washington állami rendszámot a cullenes helyett, és nekiajándékoztuk Seth-nek meg Leah-nak, gyakorlatilag apáméknak. Az erőről és sebességről persze képtelenek voltunk lemondani. Már én is ugyanolyan őrült sebesség-megszállott voltam, mint bárki a családban. Tényleg ez volt a gyengéje a fajtámnak. Ezért aztán nem bírtuk ki, olyan kocsit hozattunk, ami elég hétköznapinak tűnt, de azért volt benne spiritusz. Meg azért elég sűrűn lehetett belőle látni felénk is, persze nem azt a felszereltséget, ami nekünk jött, de erről az autón, egy kis feliraton meg a dupla kipufogón kívül semmi sem árulkodott. A méretéhez és az erejéhez képest ez is elég környezetkímélő volt a maga módján. Pont időben, egy héttel a szemeszter kezdete előtt jött meg. Rosalie-t én vittem el átvenni a kocsit. Persze útközben már azon eszelt, hogyan tud még több teljesítményt kicsikarni belőle, mint amit a gyártó már így is elég bőkezűen osztogatott. Azért a Barabusszal nem tudta felvenni a versenyt, arra még a Ferrari is csak úgy volt képes, hogy Rosalie újraprogramozta az egész fedélzeti elektronikát. De általában még akkor is én nyertem. Amikor megérkezett utánam, nem állt be rögtön a garázsba, hanem kiállt vele a ház elé, hogy jól körbenézhessük mindannyian. Miközben nézegettük és próbáltuk megszokni, ő pontosan elsorolta minden paraméterét. Nem érdekelt igazság szerint, de odafigyeltem rá, nem akartam még egyszer úgy beégni, mint az esküvő előtt a Mercivel, amiről a benzinkútnál világosított fel két turista, hogy gyakorlatilag egy autónak álcázott tank, és valószínűleg egy kézen elfér az USA-ban található példányok darabszáma. Ragaszkodtunk a Volvóhoz, mint márkához, de kényelmesebbet és nagyobbat szerettünk volna, mint az S60R. Elvégre naponta kétszer kétszáz kilométert fogunk vele furikázni az egyetemig oda-vissza. Ezért aztán egy S80 lett belőle. Ebbe aztán belerakattunk apait-anyait, mivel a Volvónál az autó külseje vajmi keveset változik attól, hogy mit tetet bele az ember. Ez volt a gyártó filozófiája. Az ő gyártmányukat azonnal ismerje fel mindenki, ehhez pedig a legegyszerűbb út, ha meglehetősen hasonlóra készítik még a különböző modelleket is. Rosalie sorolta is áhítattal szépen a műszaki adatokat:
- V8-as 4,4 literes motor, 315 lóerő, még – sejtelmesen elmosolyodott –, 440 Newtonméter nyomaték, 6,5 másodperc nulláról száz kilométerre, 6 fokozatú geartronic váltó, állandó négykerék hajtás, executive felszereltség szénfekete gyöngyház metál fényezéssel. Plusz még minden földi jó, amit bele lehetett tetetni extraként az autóba. Az autószalonos fickó még soha nem látott élőben ilyen felszereltségű példányt. Azt mondta még a főnöke is odament körbenézni, amikor megjött, mert ilyet még senki nem rendelt náluk, eddig.
Természetesen ez a kocsi is a legerősebb volt a saját fajtájából, mint az összes többi, ami a garázsban állt. Azonnal beillet a sorba, mert természetesen megkapta a S60R-ről a CULLEN-4 rendszámot. Megvolt hát az új „hétköznapi autó” a családban. Mivel az összes tervünk felborult az átváltozásommal tavaly, senki sem hitte volna, hogy ilyen gyorsan eljutunk a „B” tervhez újra, ami immáron „A” tervvé lépett elő, hiszen az átváltozásom megtörtént. Nem mintha bármilyen iskolarendszerű oktatásra szükségem lett volna, csak annyi kellett volna, hogy Carlisle leül velünk gondolatokat cserélni néhány délután, és máris többet tudtam volna, mint jónéhány egyetemi tanár. Azért jó volt játszani a gondolattal, hogy egyetemista vagyok, ráadásul vizsgadrukk és görcs nélkül, hiszen bármit, ami elhangzott, a legkisebb kihagyás nélkül megjegyeztem. Akár még a tanár hangját is tudtam volna utánozni, ez azonban már kiakasztott volna mindenkit. Meg azért jó érzéssel töltött el, hogy tisztán, hamisítás és hazugságok nélkül érek el egy diplomát, azt az elkerülhetetlen apróságot leszámítva, hogy mindent azonnal megjegyeztem, tehát a hagyományos értelemben véve egy percet sem kellett tanulnom. A vámpírságom ellenére, jól esett emberként viselkedni, társadalmi elvárásoknak megfelelni. Ráéreztem, hogy miért ragaszkodott a családom ehhez az életformához. Annak ellenére, amik voltunk, mindannyian újra embernek érezhették magukat. Nekem ez a rész még nem nagyon jelentett semmit, hiszen nekem nem volt problémám az átalakulás után, ezért nem is éreztem különösebb változást az eddigi életemhez képest ezen a téren, azt kivéve, hogy ugyanúgy, mint a többieket, engem is gyötört a száraz, égető vérszomj, ha nagy tömegben vettek körül az emberek, de ezt is csak egy legyőzendő kihívásnak tekintettem. Bátran vágtam bele a dologba, azért is, mert én tulajdonképpen a saját előző életemet vittem tovább, társadalmi szemszögből. Bella Swan már gyakorlatilag halott volt, de volt egy örököse, aki tovább élte az életét helyette. Élvezni kezdtem ezt az életet már az első nap.
Amikor megérkeztünk az egyetem diák parkolójába, kiszálltunk a fekete Volvónkból a falfehér bőrünkkel és földöntúli szépségünkkel. Alice és én összenéztünk. Ő már nem először játszotta ezt, de látta rajtam, hogy jobban élvezem az egészet, mint hittem volna. Eszembe jutott, mit éreztem, amikor az első nap megláttam őket Forksban, ahogy megláttam őket az ebédlőben. Emlékeztem, hogy Rosalie szépsége porba tiporta minden önbecsülésemet egyetlen pillanat alatt. Ugyanilyen hatást váltottunk ki az egyetem parkolójában. Elsápadó, elképedt, áhítozó arcok mindkét nem részéről. A tetejében pedig mindenki reményeit azonnal tönkrezúztuk azzal a mozdulattal, ahogy Edward és én, valamint Jasper és Alice egymásba karoltunk, miután elindultunk befelé. Láttam a lányok arcán az irigységet tükröződni a hihetetlen szépségünk, és nyilvánvaló szerelmünk láttán, még az is lerítt rólunk, hogy tisztában vagyunk a külső adottságainkkal. Ők még nem is tudták, hogy mindezt mindenféle kozmetikai trükkök nélkül érjük el, míg ők, csak azért, hogy tized annyira nézzenek ki valahogy, mint mi, legalább naponta fél órát töltenek a harci színeik felkenésével. Szétrebbentek előlünk, ahogy vonultunk az épület felé. Láttam a velünk szemben közlekedőkön, először a szépségünk miatti csodálatot, majd mikor szemkontaktusba kerültem valakivel, a rettegő félelmet felizzani a szemükben. Meglátták bennem a halálos veszélyt. Nem is olyan régen ez még elszomorított, de már részben túltettem magam rajta. Vagyok, ami vagyok. Veszélyes vagyok? Igen. Annak is látszom? Igen. Magamnak választottam ezt a létformát? Igen. Akkor semmi csodálkoznivalóm sincs azon, hogy megijednek és rettegnek tőlem. Ez persze nem jelenti azt, hogy ha valaki hozzánk szól, annak rögtön letépem a fejét és megfürdöm a vérében, csak azt, hogy nem fogok csak azért megpróbálni veszélytelennek látszani, mert egy rakás idegen ettől rosszul érzi magát. Emberi gyengeségem volt, hogy mindig mások boldogságáért aggódtam, azzal ellentétben, hogy egy kicsit önző módon, néha legalább, magammal foglalkoztam volna. Meg egyébként is, lehetetlen vállalkozás lett volna egyszerre több száz emberrel elhitetni, hogy teljesen mások vagyunk, mint aminek látszunk. Egymásra néztünk, én még újonc voltam, de rögtön felvettem a dolog ritmusát. Mosolyogtunk az embereken. Nem tudtunk mást tenni, nem lehetett nem élvezni a helyzetet. A tanulmányi osztályon beálltunk a sorba a jegyzeteinkért és az órabeosztásunkért. Nem mintha Edward és Alice nem tudta volna pontosan, hogy mi lesz a beosztás. Ők készítették néhány napja, amikor feltörték az egyetem rendszerét. Edward és én minden óránkat együtt töltjük majd, ahogyan Jasper és Alice is. A sor végén állva, ahogy az előttünk állók megérezték a jelenlétünket, szép sorban elszivárogtak előlünk, öt perc leforgása alatt a sor legelején álltunk, pedig legalább fél óráig kellett volna tartania, hogy odajussunk a pult elé. Újabb előnye a vámpírságnak, amiről Edward nem tájékoztatott.
Az ügyintéző lány, ránk sem nézett addig a pillanatig, míg meg nem hallotta a nevem Edwardé után. Az a Mrs. kezdet a nevem elején ilyen fiatalon ritkaságszámba ment, de én így akartam. Kétséget kizáróan mindenki tudtára akartam hozni, hogy mi egymáshoz tartozunk. Ezért amikor mondtam a nevem, szándékosan felemeltem a hangomat, amin Edward csak mosolygott, és gyorsan körbenéztem, hogy milyen hatást váltott ki a közelben álló lányokból. Drámai volt a hatás, tíznél biztosan több lányon láttam a csalódást, és másik haton, hogy majd ők megmutatják, hogy akkor is megszerzik Edwardot, ha nős. Felütötte a fejét bennem a féltékenység zöld szemű ördöge, annak ellenére, hogy tudtam, ezer százalékig megbízhatom Edwardban, megjegyeztem az arcát mind a hat lánynak, előbb-utóbb nagyon kellemetlen perceik lesznek még azért a nézésért, hogy azt hiszik, elvehetik azt, ami az örökkévalóságig csak az enyém, mint ahogy én is az övé. Majd, talán néhányszor tíz év múlva, lehet, hogy eljátsszuk mi is, mint Emmett és Rosalie, hogy „csak” testvérek vagyunk, de még túlságosan élveztem, hogy Edward felesége lehetek. Bár abban teljesen biztos vagyok, hogy soha senki nem lesz képes rávenni arra, hogy megcsaljam vagy elhagyjam. Onnantól fogva, hogy a pultos lány vette a fáradságot arra, hogy ránk nézzen, ember létére iszonyú sebességre kapcsolt, hogy megszabaduljon tőlünk, pedig semmi okot nem adtunk neki arra, hogy féljen tőlünk, csak jól működtek az önvédelmi ösztönei. Elindultunk az előadók felé, félúton szétváltunk. Végre újra egy kis magánvilágba kerültem az én „emberemmel”. Beültünk az előadóba. Teljesen jellegtelenül telt el az első nap, ugyanúgy, ahogy az azt követőek is. Amint arra számítottam is, semmi újdonságot nem tudtak tanítani nekünk. Mindenből előre felkészültem, jó diákhoz illően. Nem akartam elrontani a családi összképet sem, ezért nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy ne tudjak válaszolni egy tanár által feltett kérdésre. A tanárok ösztönösen kerülték egyelőre a velünk való kontaktust, de ez nem fog örökké tartani, mindegyik össze fogja szedni a bátorságát, és fel fogja tenni a maga kérdését nekünk, ebben biztos vagyok. Mióta vámpír vagyok, most kényszerültem rá először, hogy írjak, az aláírásomat leszámítva, ami természetesen még teljesen azonos a régi macskakaparásommal. De az egyetemen kénytelen vagyok jegyzetelni. Senki sem hitte volna el, hogy ennyit tudok úgy, hogy még csak nem is jegyzetelem a nagy tudású tanárok szavait, ezért hát hozzáfogtam. Nem mintha megerőltető lett volna, csak felesleges. Az agyam egyik kis zugából irányítottam a jegyzetelést, ami gyakorlatilag a tanár szavainak szó szerinti leírása volt. Nem is figyeltem oda rá, mit és hogyan írok le. Az első jegyzetelős órámon ránéztem Edwardra, miközben úgy jegyzeteltem, hogy oda se néztem a papírra. Ő pedig nem a tanárt figyelte vagy engem nézett, hanem a kezemet, ahogy írtam. Láttam az arcán a csodálattal vegyes gyönyörűséget. Megnéztem, hogy mit bámul. Megállt a kezemben a toll. Rámeredtem a saját kézírásomra. Elképedtem azon, amit láttam. Ugyanolyan szép régimódi betűkkel írtam, mint Edward. Csak valahogy még könnyedebbnek tűnt. Leginkább Alice kézírásához hasonlított az enyém. Nem is írtam, inkább rajzoltam a betűket, olyan kacskaringósan és díszesen, mintha egy régi kódex lapját írnám, csak sokkal gyorsabban, mintha akár számítógépen írtam volna.
– Edward, te tudtad, hogy az írásom is megváltozik majd? – súgtam neki.
– Nem, de az én írásom is megváltozott, amikor átváltoztam. De Esme azt mondja nála semmilyen változás nem történt, bár ő már előtte is gyönyörűen írt. Drágám, a kézírásod olyan szép, mint te magad.
– Köszi! Tényleg jobban néz ki, mint az a macskakaparás, amit emberként műveltem írás gyanánt.
– Megkérhetném a turbékoló galambpárt, hogy osszák meg velünk is azt a rendkívül fontos és témába vágó információt, amiről éppen csevegnek, miután bemutatkoztak! – szólt közbe a tanár, olyan hangnemben, amitől felforrt bennem a düh, úgyhogy Edwardot megelőzve válaszoltam neki.
– Természetesen, tanár úr! Isabella Cullen vagyok, aki pedig mellettem ül, az a férjem, Edward Cullen. A férjemmel csak arról „csevegtünk” magunk között, hogy milyen szép a kézírásom. De ez szerintem olyan csendben zajlott közöttünk, hogy semmiképpen sem zavarhatta meg az ön előadását. Ezért nem értem, hogy ön miért rontott nekünk ezzel az eltúlzott indulattal. – Mondtam ezt olyan dühtől telített, halálos veszélyt sugalló hanghordozással, hogy még Edward is megmerevedett mellettem, szerintem azt várta, hogy mikor ugrom rá a tanárra a padsorok felett átrepülve, hogy megöljem, de ettől messze voltam. Csak azt akartam, hogy gyorsan jegeljük le a témát.
– Áh! Felvágták a nyelvét a fiatal asszonykának. Az én előadásom alatt semmilyen magánjellegű „bájcsevejnek” nincs helye. Legközelebb ezt otthon beszéljék meg. Ha megengedi, szeretném látni azt a „gyönyörű kézírást” – fröcsögte ironikusan a tanerő felénk, teljesen biztosan a dolgában, hogy jól leéget az egész előadó előtt. Nem bírtam magammal, eldurrant az agyam, meg akartam leckéztetni ezt a felfújt hólyagot. Ezért amikor elindultam felé minden apró mozdulatomra figyeltem, hogy még a szokásosnál is kecsesebben és arisztokratikusabban mozogjak, mindezt persze olyan légies könnyedséggel, ami már nem volt emberi, de ennyit még talán meg lehet kockáztatni. Láttam az elképedését a mozgásomtól, de az igazi meglepetés akkor következett be, amikor meglátta a jegyzetfüzetemet.
– Kérem, Dr. Bencroft, ne rejtse véka alá a véleményét, legyen velem őszinte, és kérem, mutassa be az előadóteremnek azt, amit maga előtt lát, és nagyon kérem, árulja el, hiányzik-e valami a jegyzetemből, abban a tekintetben, hogy minden szót pontosan írtam-e le! – Hidegzuhanyként hatott rá a metszően élesen, és fagyos hidegséggel előadott mondókám. Ahogy belenézett a füzetembe, rájött, hogy a saját maga által állított csapdába sétált bele. Miután pedig a közvetlen közelében álltam, megérezte azt a veszélyt is, ami sugárzott belőlem, ezért meg sem próbált kihátrálni a csapdából.
– Hölgyeim és Uraim, el kell ismernem, hogy Mrs. Cullen kézírása a régi kódexek betűivel vetekszik, és ha jól emlékszem, minden egyes szó le van jegyezve, ami csak ezen az előadáson eddig elhangzott. – Méregtől vörös fejjel mutatta körbe a füzetemet az első sorokban ülőknek, akik csodálkozva nézték a tökéletesen kivitelezett írást, amely szó szerint tartalmazott mindent, ami elhangzott. Folyamatosan hallatszottak olyan szavak, hogy csodálatos, hihetetlen, elképesztő, gyönyörű, ilyen nincs stb…
Amikor visszaadta a füzetemet, szándékosan úgy nyúltam érte, hogy megfoghassam a kezemmel az övét. Miután éreztem megremegni az érintésemtől, mélyen a szemébe néztem és hamisítatlan, mosolynak álcázott vámpírvicsorgást küldtem felé. Kevés kellett volna hozzá, hogy holtan rogyjon össze az ijedtségtől. Magamban persze közben nevettem az elért hatáson. Hallottam, ahogy a pulzusa felszaladt kétszáz környékére, de fogva tartottam a kezét a füzet rejtekében, majd olyan halkan, hogy rajta kívül más ne hallja, odasúgtam neki:
– Ha még egyszer belénk köt ilyen pökhendi módon, valami olyat teszek magával, amit szinte biztos, hogy később magam is megbánok, ezt megígérem! Most pedig folytassa az órát, hiszen nem azért fizetünk az egyetemnek, hogy a maga kisded játékait hallgassuk, hanem hogy tanuljunk!
Ezzel hátat fordítottam neki, és visszamentem a helyemre. Közben láttam, hogy a színe az enyémhez kezd hasonló lenni, és hallottam, hogy akadozva ver a szíve, de valahogy nem tudtam megsajnálni. Tudtam, hogy nem lesz semmi baja, az akadozás ellenére erősen, tisztán és számomra hívogatóan lüktettet a szíve, a vén kujonnak. Edward rosszalló tekintettel nézett rám, majd úgy kérdezett meg, hogy azt még a mellette ülő sem hallhatta:
– Miért kellett ez? Kicsi kellett volna, hogy lebukj előtte, vagy hogy megöld a puszta szavaiddal.
– Dehogy is! Szüksége volt egy leckére ennek a felfújt hólyagnak. Carlisle húszmilliót utalt át a családunk adományaként az egyetem alapítványának. Ha a dékán elé mer pofátlankodni miattunk, szerintem páros lábbal billentik fenékbe. Túl sokat érünk nekik jelenleg ahhoz, hogy egy ilyen semmiség miatt belénk kössenek – súgtam neki ugyanolyan halkan.
– Húszmilliót? Nem csodálom, hogy berágtál. Bella, vigyázz, mit teszel! Néhány ember a teremben gyanakodni kezdett az emberi mivoltodat illetően.
A következő hét közepére napsütést jósolt a házi meteorológusunk, ezért nem mentünk az egyetem közelébe, viszont támadt egy kis elintéznivalónk Casperben, Wyomingban, Edwarddal. Mehetett volna egyedül is, de nem akartam elválni tőle, mert nagyon szótlan és morcos volt a tanárral történt afférom óta. Ezért együtt mentünk, még mindig imádunk együtt tölteni minden egyes percet egymással, közben reménykedtem benne, hogy kihúzom belőle, hogy mi baja van. Hajnalban beugrottunk a Barabusba, és délelőttre Casper közelébe értünk. Egy újabb befektetés felszámolása volt a dolga Edwardnak, ami az ő nevén volt.
– Drágám, mi bajod van? Napok óta olyan szótlan vagy, és látom rajtad a szomorúságot.
– Bella, te lehet, hogy nem látod, de attól félek pontosan azzá váltál, amitől tartottam.
– Mire gondolsz?
– Hát nem vetted észre? Ott, az előadóban olyan voltál, mint Jane. Igazi szörnyeteggé változtál, változtattalak. Ettől féltem, Bella! Kezd eltűnni belőled az, akit szeretek, az önzetlen, mindenkit szerető, mindig humánus, jó akaratú Bella. Ugyanolyan szörnyeteggé kezdesz válni, mint én. De még ez sem számít. A legnagyobb baj, hogy eddig nem vettem észre ezt, sőt még élveztem is, ahogy erősen, keményen bántál néhány emberrel. Büszke voltam az én páromra, aki erősebb mindenkinél. Ott, az előadóban jöttem rá arra, hogy sokkal gonoszabbul viselkedsz már az emberekkel, mint én valaha is képes lennék. Ne érts félre, szeretlek és mindig is szeretni foglak, akkor is, ha embereket kezdesz ölni. Elválunk Carlisle-éktól, ha te emberekre akarsz vadászni. Bella, követlek, bárhová is vezet ez, de akkor is szomorú leszek. Olyanná változom a kedvedért, mint te magad. Ha téged nem érdekel az emberiség, akkor engem sem. Bárhová követlek. De nagyon-nagyon remélem, hogy nem ez fog történni, félek attól, hogy mivé fajulhat ez a dolog. Embertelenül, és szadista módon bántál a tanárral. Kíméletlen és hideg voltál. Szerintem, akkor sem álltál volna le, ha megölöd vele. Ez már nem te vagy, nem az a lény, akibe beleszerettem. Remélem, vissza lehet még fordítani a folyamatot. Mert ez oda vezet, hogy olyanok leszünk, mint a Volturi. Vagy még rosszabbak.
– Miért mondod ezt? – Szíven ütött, amit mondott. Láttam rajta, hogy szenved. Nem akarta, hogy lássam, ezért kifelé bámult maga mellett az ablakon, de az én kocsimban ültünk, ezért tudtam, hova kell néznem, ha látni akarom az arcát, legalább tükröződve. Rosszul esett, amit mondott, de az arcán látott érzelmek meggyőztek róla, hogy úgy érzi, igaza van. Nem hittem, hogy ennyire bántja, amit tettem a tanárral. Részemről semmi tétje sem volt a dolognak, csak meg akartam egy kicsit ijeszteni azt a pökhendi hólyagot. Egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy meg is ölhetem a viselkedésemmel. Volt igazság abban, amit Edward mondott, de mivel folyamatosan emberek között mozogtam a vadászatainkat leszámítva, ezért néha már-már elfelejtettem, hogy milyen veszélyesnek látnak minket a halandók. Annyira megszoktam az elmúlt másfél hétben az emberek közelségét, hogy már a szomjúságomról is megfeledkeztem sokszor. Teljesen megfeledkeztem magamról, arról, hogy már nem vagyok ember, tehát nem hihetem azt, hogy emberi értékrend szerint gondolkodom. Azt hittem magamról, ember vagyok, az emberekről meg azt, hogy olyanok, mint mi. Eltolódott az értékrendem, szegény Edward meg azt hitte, szándékosan gonoszkodom. Kiiktattam a pajzsomat, és a szemem sarkából figyeltem, hogy mikor jön rá, hogy csak játszottam a tanárral. Nagyon bántott az, amit gondolt rólam, de teljesen megértettem az álláspontját. Elkezdtem a saját akkori gondolataimra emlékezve visszajátszani neki az eseményeket. Néhány másodperc alatt felderült az arca.
– Bella, te tényleg ezt gondoltad közben, vagy csak engem akarsz megnyugtatni egy jól kitalált hazugsággal? – A kinézetéből sejtettem, hogy rájött az igazságra, csak bizonytalan volt velem kapcsolatban, mint mindig is.
– Edward, ezzel most megbántottál! Hazudtam én neked, valaha is? – láthatta a fejemben az érzelmeket, miközben ezt mondtam neki. Láttam rajta, hogy azonnal megbánta, amit az előbb mondott. – Csak elszámítottam magam. Nem akartam én senkit sem megölni, csak egy kicsit meg akartam ijeszteni. Eszembe se jutott, hogy ártok ezzel bárkinek is. Annyira sajnálom! Miért nem mondtad el, mi bánt?
– Bella, állj meg! – Rögtön beletapostam a fékbe, és megálltam a semmi közepén, egy erdőben.
Nem tudtam, mit akar, csak azt láttam, hogy kiugrik az autóból és int, hogy menjek vele. Befutottunk az erdőbe, valahol Montana állam közepén. Egyszer csak visszafordult és letepert a földre. Természetesen fél kézzel meg tudtam volna akadályozni, bármire is készült, de éreztem, hogy semmi rossz nem történhet kettőnk között. Olyan energikusan kezdett velem szeretkezni, hogy gondolkozni sem volt időm. Nem tudtam mire vélni a dolgot, de nagyon jólesett, amit művelt velem. Amikor abbahagytuk (mi nem fejeztük be soha a szeretkezést, csak abbahagytuk egy időre), ugyanolyan vidáman nézett rám, mint néhány nappal korábban.
– Tényleg nem akartad igazából bántani?
– Nem, csak mivel nem figyelmeztettél, hogy kezdek eldurvulni, így észre sem vettem, hogy átléptem az ijesztgetés és a halálra rémítés közötti határon. Azt hiszem, nem vagyok képes jól látni kívülről a viselkedésemet. Kérlek, Edward figyelj rám, és figyelmeztess, ha túlmennék azon a határon, ami még elfogadható egy emberrel szemben! Mélységesen bánom, amit azzal a szerencsétlennel tettem. Azt hiszem, ha legközelebb találkozok vele, nagyon kedvesnek kell vele lennem és bocsánatot fogok tőle kérni. Egyszerűen megfeledkeztem róla, hogy mik vagyunk.
– Bella, a szomjúságunk mindig emlékeztet rá minket, hogy mik vagyunk. – Keserűen mondta ezt, miközben kinyújtotta a kezét, hogy felsegítsen a fűből. Hiába, igazi múlt század eleji úriember volt. A szó legnemesebb értelmében. Eszembe jutott egy tréfa, ami biztosan felvidítja: Ahogy felálltam a kezébe kapaszkodva, tovább vittem a mozdulatot. A hátamra kaptam és elkezdtem futni vele az erdőben úgy, mint ahogyan ő tette velem régen. Néhány száz méter megtétele után már hangosan nevettünk az egészen.
– Edward! Gondolj vissza arra, amit az előbb mutattam! Szándékosan nem mutatom újra, nehogy azt hidd, hogy csalok. Érezd át újra, amit láttál a fejemben! Látod-e a szomjúságot a gondolataim között? – mondtam ezt neki, futás közben.
– Nem. Ez lehetetlen! – Láttam a totális hitetlenséget a szemében, miután megálltam és leengedtem a saját lábaira újra.
– Edward, én magam se tudom hogyan, de képes vagyok teljesen megfeledkezni újabban a szomjúságról, egyszerűen nem érzem, amíg el nem kezdek vadászni. Úgy tudtam, mindörökre a létezésem része lesz már ez fájó, égető vérszomj, de néhány napja feltűnt, hogy valami megszokott hiányzik. Egészen addig nem is jöttem rá, hogy mi, amíg este el nem indultunk vadászni. Szerintem képes lennék egy vérző ember mellett lenni anélkül, hogy veszélyben lenne tőlem. Nem tudom, hogyan vagyok rá képes, de teljesen ki bírom iktatni az érzést a gondolataim közül.
– Bella, hogy vagy erre képes? Carlisle is közel kétszáz év alatt jutott el odáig, hogy immúnissá vált a vér szagára, de még ő is szomjas, egyfolytában.
– Ha rájövök, elárulom, jó? – feleltem neki nevetve, miközben visszaültünk a kocsiba.
– Ez nem vicces, tudod?
– Tudom, de mit csináljak neki? Én sem értem, hogy miért nem vagyok állandóan szomjas. Egyszer csak nem éreztem az égő érzést a torkomban. Pontosabban érzem, csak figyelmen kívül hagyom. Bár mindig is bosszantott, hogy van valami olyan, amit nem tudok uralni igazán. Tudod, emberként mindig tudtam uralkodni az érzéseimen. Azon, hogy kinek mit mutatok meg a lelkemből, de mióta átváltoztam, bosszantott a szomjúság. Tudtam, hogy ezt az árat kell fizetnem az örökkévalóságért, de azért bosszantott. Néhány hete viszont rájöttem, hogy ahogyan az első perctől fogva is, képes vagyok az agyam egy hátsó zugába száműzni a szomjúság érzését. Aztán valamikor a múlt héten rájöttem, hogy ez a dolog is csak egy érzés, amit uralni lehet. Nem gondoltam rá, és egyszer csak nem tolakodott az elmémbe, amikor megéreztem egy ember illatát. Elmúlt.
– „Nem gondoltál rá”? „Elmúlt”? Bella! Ez nem így működik. Lassan kilencven éve vagyok vámpír, de még soha nem is hallottam olyanról, hogy valaki a fajtánkból ne legyen szomjas. Te valahogyan más vagy. Elmondok most neked… valamit. Beszélgettünk rólad, még amikor a legelején voltunk mindennek. Alice az első perctől állította, hogy közénk fogsz tartozni. Nem akartam elfogadni ezt a lehetőséget és mindig lehurrogtam. Ő pedig ebből tudta, hogy engem nagyon bánt a dolog, ezért nem erőltette soha, hogy befejezze a mondandóját, de néhány hete megmutatta, hogy mit látott. Egy olyan látomást mutatott, amit én nem láttam előtte. Azt mondta akkor nap reggel látta, amikor elvittelek a rétünkre. Addig is volt hasonló látomása rólad, de akkor hirtelen megváltozott minden. Azelőtt is látott téged vámpírként, meg kivérzett holtestként is. Akkor viszont azt mondta, hogy a kivérzett, halott Bellás látomása semmivé foszlott. Ez rendben is volt, hiszen gondolom, emlékszel rá, aznap döntöttem el végleg, hogy többet jelentesz a saját létezésemnél nekem. Tehát nem engedhetem meg, hogy bármi bajod essen. Én a másik verziót sem voltam hajlandó elfogadni akkor még. A többiek hittek Alice-nek. Emlékszel? Amikor éjszaka elcipeltetted magad a házunkba, hogy megszavaztasd a vámpírrá változtatásodat? Neked szerintem akkor nem tűnt fel, de nyolc szék volt a nappaliban az asztal körül. Te már akkor családtagnak számítottál. Görcsösen ragaszkodtam az emberi mivoltodhoz. Látott téged vámpírként, de nekem nemrég egy másik látomást is mutatott, ez az esemény még mindig a jövőben rejtőzik, és Alice azt mondja ilyen biztos még látomásban nem volt soha. Azt mondta, nagyon örül neki, hogy Aro ezt nem láthatta még, amikor Volterrában voltunk, mert akkor biztos nem engedtek volna el élve, de ami történt, megtörtént. Ezt a látomást akkor látta, amikor feladtam a harcot az emberi életben tartásodért, amikor eldöntöttem, hogy csak a te makacs, önfejű… és valljuk be, bizonyos módon öngyilkos módszered szerint lehetsz boldog. Én képtelen lettem volna téged emberként boldoggá tenni, ha te csak vámpírként tudsz igazán boldog lenni mellettem. A látomásban Bella, te egyszer, valamikor, ott fogsz állni Volterrában a főtéren, de nem a Volturi tagjaként, nyugi, hanem ő sem látja hogyan, de mintha felettük állnál, mintha hatalmad lenne felettük. Ráadásul úgy, hogy egy csomó halandó ember vesz körbe, a tűző napsütésben, de senki nem bánt senkit. De az nyilvánvaló, hogy mindenki tisztában van vele, vámpírok vagyunk. Érthetetlen, de így van a látomásban. Lehet, hogy több száz év múlva fog bekövetkezni, de be fog az, tuti. Túlságosan tiszta ez a látomás ahhoz, hogy ne valósuljon meg.
– Edward, gondolj bele a képességem hatalmába! Szerintem a Volturi hatalmának bealkonyul, ha belénk kötnek. Csak attól félek, mi lesz a világgal, ha a Volturi visszatartó ereje megszűnik. Ezért nem akarok összetűzésbe kerülni velük, mert annak beláthatatlan következményei lehetnek.
– Ebben teljesen igazad van. Elítéljük a gondolkodásukat az emberi lényekről, de tény, hogy nélkülük horrorfilmre emlékeztetne az emberi élet a földön.
– Pontosan erre gondolok én is. Nem akarok a hatalmuk ellen semmit tenni, de tudom, ha ők belénk kötnek, vagy ártanak közülünk valakinek, esküszöm, hogy megbánják.
– Bella, bevallom neked, néhány napja megrendült a hitem a jóságodban, de csak azért, mert buta módon félrevezettem magam ahelyett, hogy simán megkérdeztelek volna. Újra bebizonyosodott rólad, hogy sokkal jobb vagy a kis kilengéseid ellenére is, mint sok ember.
– Edward, fejezd már be az állandó istenítésemet, mert kezd az idegeimre menni! Nem vagyok én jobb semmivel sem egy átlagembernél, csak halhatatlan vagyok, és halhatatlanul szeretlek, örökké. Ennyi!
– Még mindig alulértékeled magad – mondta mű sértődöttséggel a hangjában és kibámult az oldalablakon, hogy ne láthassam az arcát, de persze én láttam, és ezen jót kuncogtam magamban. Vártam, mikor adja fel a műbalhézást. Nem akaródzott neki, ezért úgy döntöttem, én szólalok meg először.
– Na jó, tényleg van egy kis extra bennem, egy átlagemberhez képest. – Közben majdnem felnevettem. Rám nézett, miközben elnevette magát. Újra tökéletes volt közöttünk minden. Megfogtuk egymás kezét. Rettentően hosszú volt az út.
– Edward, legközelebb repülnünk kéne, nem gondolod?
– Jó, ha hazaértünk elhozom a Gulfstreamünket Alaszkából, persze, csak ha hajlandó vagy elvinni érte.
– Mi? Van egy sugárhajtású magángépünk? Te meg tudod vezetni?
– Aha!
– Edward, van valami, amihez te nem értesz? Vagy még valami, amiről még nem szóltál?
– Igen, van.
– Éspedig?
– Például ahhoz sem értek, hogyan vegyelek rá, hogy végre olyannak lásd magad, amilyen valójában vagy. Van még egy hatalmas hajónk is. A többi kacatról azt hiszem, már tudsz.
– Edward, kikészítesz! – Most rajtam volt a sértődés sora.
Hagyott főni a saját levemben. Az út további részében kőszobrot játszott mellettem. Casperbe érve Edward bement a bankba elintézni, amiért jöttünk, én pedig a kocsiban ücsörögve nézelődtem. Figyeltem az embereket, ahogy élték az egyszerű életüket, mit sem tudva arról, hogy létezik egy másik, titkos, szörnyekkel teli és vérrel átitatott világ. Nézelődés közben akadt meg a szemem rajtuk. Pontosabban nem is a párocskán, hanem azon, amit ittak. Még soha nem láttam ilyen színű folyadékot, sem emberként, sem pedig vámpírként. Irizálóan piros volt a folyadék, amit mind a ketten egy-egy címke és felirat nélküli üvegből ittak. Leginkább a vérre hasonlított a színe, de vámpírként láttam messziről is, hogy furcsa módon ásványi szemcsék és növénydarabkák úszkálnak benne. Látszott rajtuk, hogy nem lehet túlságosan jó ízű a lötty, de akkor miért kortyolgatják mind a ketten? Ez nagyon furcsa. Amikor Edward a dolga végeztével visszatért hozzám, felhívtam a figyelmét a párocskára. Rögtön feltűnt neki is a folyadék. Amikor elkezdett feléjük hallgatózni, láttam rajta, hogy megütközik valamin, de némán vártam, hogy mit derít ki. Néhány másodperc után megfogta a karomat. Ahogy odanéztem a párra rögtön láttam, hogy minket néznek az utca túloldaláról. Abban biztos vagyok, hogy nem közülünk valók voltak. Nagyon furcsa, annyira lekötötte a figyelmemet az italuk, hogy észre sem vettem, látom vérüket az ereikben áramlani ugyanolyan irizáló színben, mint az italuk színe.
– Bella, az a lány hallja a gondolataimat. – Azonnal kapcsoltam, nagyon gyorsan pajzsot vontam kettőnk köré, ugyanis nem tudtam, mire számítsak.
– Ne! Húzd vissza a pajzsot! Telepatikusan beszélgetnek egymás közt, de olyan gyorsan, hogy még én is alig bírom követni. Pedig embernek tűnnek, és úgy látom azok is, bár furcsa mód látom a vérüket, ahogy áramlik az ereikben. A pasas fura, olyanok… olyan időtlenek a gondolatai, mint Carlisle-nak, de a lány biztos, hogy fiatal. De a lánynak erősebb a mentális képessége, mint a fickónak. Nem tudom, fogalmam sincs, mik ők. Teljesen embernek tűnnek, és ugyanúgy szerelmesek egymásba, mint mi. Látom a gondolataikban, meghalnának egymásért úgy, mint te, vagy én.
Ebben a pillanatban a normális emberi sebességnél kicsivel gyorsabban felugrottak az asztaluktól, és megindultak az utcasarok felé. Ott, mivel a tömeg már nem látta őket rákapcsoltak. Mi persze követtük őket, emberfeletti sebességgel mentek, majd hirtelen megálltak. Még a vámpírszemeimnek is csaknem túl gyorsan történt a dolog, ami következett. Egyetlen pillanatra, egy ezredmásodpercre egy ködszerűség nyílt meg előttük, ők átléptek rajta, a köd pedig azonnal semmivé foszlott, de ők már nem voltak sehol. A ködben egy gyönyörű mező látszott, de ezt csak egy vámpír láthatta, emberi szemmel szerintem csak egy villanást láttam volna, vagy még azt sem. Egyszerűen eltűntek, mintha soha nem is lettek volna ott. Csak néztünk egymásra Edwarddal megkövülten, el nem tudtuk képzelni, hogy mi volt ez. Már bántam, hogy nem őket vontam bénító pajzs alá. De késő bánat, eb gondolat.
– Mit hallottál a fejükben?
– Nem sok mindent, miután észrevettek minket, rólunk beszéltek.
– Még valami?
– Csak annyit hallottam mielőtt eltűntek, hogy a fickó azt mondta lánynak, hogy gyerünk gyorsan innen, erre a lány megtorpant, és többé nem hallottam őket. Előtte egy férfiról beszélgettek, hogy hogyan kéne megtalálni. Aztán meghallotta a lány a gondolataimat és onnantól fogva, mi voltunk a téma. Szerintem fogalmuk sincs, hogy mik vagyunk.
– Remélem is! Már így is túl sokan tudnak rólunk. Szerintem otthon utána kéne néznünk a fickónak, hátha kiderül róla valami. Induljunk hazafelé, szeretnék még ma hazaérni.
Elég érdekes arckifejezést vágott erre Edward, de nem foglalkoztam vele különösebben.

10. fejezet

Az utolsó szál

Megláttam Alice-t, ahogyan távolba révedő szemekkel néz maga elé. Tisztában voltam vele, hogy nincs közöttünk, valamit a jövőben figyelt, de nagyon. Ránéztem Edwardra, ő is ugyanolyan üveges szemekkel nézett maga elé. Bajt szimatoltam, de nem szóltam. Tudtam, hogy úgyis elmondják, ha eljön az ideje. A következő percben megtört a varázs, mindketten egyszerre újra a jelenben voltak. Alice felém fordult, hogy mondjon valamit, de Edward abban a pillanatban beléfojtotta a szót:
– Alice, ne!
– De…
– Elég! Edward, fogd be! Már úgyis tudom, hogy velem kapcsolatos Alice látomása. Mi lenne, ha leszoknál már arról, hogy mindentől meg akarsz védeni? Ha nem emlékeznél rá, már én is olyan vagyok, mint te. Nincs szükségem védelemre, sőt, neked lesz rá mindjárt szükséged, ha bemérgelsz. – Ezzel felkaptam egy díszpárnát a kanapé sarkából, és úgy vágtam hozzá vigyorogva, hogy az darabjaira szakadt. – Mit láttál? Persze, csak ha publikus. Bár, nem hinném, hogy bármi titkolni valónk lenne Sam, vagy Jacob előtt.
– Hát jó, Bella! Az előbb döntöttem el, hogy meghívom Renée-t és Philt is a partira, persze, csak ha beleegyezel. Ettől lett egy látomásom. Láttam Renée-t, ahogy veled beszélget itt a háznál a parti alatt, és tisztán láttam, ahogy a szája mosolyogva ugyan, de teljesen meggyőződött arckifejezéssel formálja a vámpír szót rád. Te pedig teljesen ledöbbenve állsz vele szemben. Valahonnan tudta, hogy mi vagy, de nem zavarta túlságosan.
– Ki merte, vagy meri elárulni? Jacob?
– Nem, Bella! Esküszöm, soha! Ezt neked kellene neki elmondani. – Mindenki egyetértően nézett, rám. Ezt a feladatot senki sem vállalta volna át tőlem. Ez az én kötelességem lenne, ha elmondhatnám neki. Kivéve talán egyvalakit. – Charlie! Én esküszöm, megölöm!
Azonnal tárcsáztam Charlie-t.
– Szia, Apa! Ne haragudj, hogy kertelés nélkül rád rontok, de tudnom kell valamit! Alice-nek volt egy látomása anyával kapcsolatban. Azt akarom tudni, hogy elmondtad-e neki, vagy szándékodban áll-e elmondani neki, hogy mi vagyok?
– Bella! Ezt a beszélgetést nem passzolod át! Azt, hogy mivé változtál, neked kell neki elmondani. Ha tüzes vassal sütögetik a talpamat, akkor sem vagyok hajlandó ezt anyádnak elmondani. Ez meredekebb ügy, mint a házasságkötésetek.
– Köszönöm, Apa! Ha délután beugrassz hozzánk, elmondom a részleteket, de most le kell tennem. Túl sok megbeszélni valónk van. Szia!
Teljesen értetlenül álltam a szoba közepén. Fogalmam se volt róla, anyám honnan tudhatta meg, hogy mi vagyok. Edward megmutatta Nessie-nek Alice látomását, ő pedig nekem. Láttam, hogy megérkeznek. Renée megfogja a kezem, hiába próbálom titokban elhúzni. Zavart tekintettel rám néz, majd leolvastam a szájáról, ahogy félrehív a többiektől, majd négyszemközt a képembe mondja, hogy: Bella, te vámpír vagy? Miért? Hogy tehették ezt veled? Megdöbbentem a látomás tisztaságán. Fel sem merülhetett, hogy valaki itt mondta el neki. Láttam, ahogy jön felém szinte semmit sem sejtve, majd miután megfogja a kezem, azonnal kész lesz benne a válasz. Nem tudtam mire vélni. Semmi másra nem voltam képes gondolni, csak arra, hogy valaki, aki ismeri anyámat és a titkunkat, elárult neki minket. Azt pedig ki kellett deríteni, hogy ki az áruló. Le kellett állítani valahogy. Valaki hihetetlen veszélynek tette ki az egész környék lakosságát. Ha ez a Volturihoz eljut, nagyon sokan fognak meghalni, ártatlanul.
– Valaki elárult minket. Csak arra vagyok képtelen rájönni, hogy ki. Egyetlen módon deríthetjük ki. Alice, be kell teljesítenünk a látomásod. Szegény Renée! Kár, hogy nem látjuk, hogy utána mi történik. Hívd meg őket! Ez sokkal nagyobb veszély itt mindenkire, mint anyám lelki békéjének az összeomlása. Carlisle, ugye van valamilyen nyugtatód, ha kiborulna? Képes vagyok kiütni, csak jó lenne, ha nem nekem kéne napokig öntudatlanságban tartani. – Carlisle szó nélkül bólintott a kérdésemre.
– Rendben, Bella! Már hívom is őket, utána pedig küldöm a repülőjegyeket nekik.
Három nappal később Sam diadalmas arckifejezéssel egy kis csomagot hozott be az ajtón. Majd fülig érő vigyorral közölte, hogy Rosalie-nak el kéne mosnia a szájával egy tányért, miután ő megebédelt belőle. Rosalie-t kivéve a nevetésünktől zengett a ház, a gondjaink ellenére. Még napokkal később is képesek voltunk Rosalie-t bosszantani a szánkból nyalakodásra kiöltött nyelvvel. Ő persze ezt már egyáltalán nem találta viccesnek, sőt, igazság szerint, ha lett volna keringésünk, szerintem, agyvérzést kapott volna.
Az elkövetkező másfél hétben sorban körbenyomoztunk mindenkit, aki csak tudott rólunk. Megpróbáltunk keresztezést találni a titkok tudói és anyám között. Hátha kiderülne, hogy ki az áruló. Mert abban teljesen biztosak voltunk, hogy Renée itt jön rá, hogy mi vagyok, csak azt nem tudtuk, hogy ki árul el neki. Ezért csak azt tudtuk feltételezni, hogy valaki felkészítette, hogy mire figyeljen, ami aztán megadja neki a választ, amit nem szabadna tudnia. Tudtuk, hogy ha megtaláljuk a rést, lemondjuk Renée-éknek a partit. Csakhogy nem találtunk semmit. Sehol semmi nyom, ami összekötné anyámat a jelenlegi Forkssal Charlie-n és rajtam kívül. A régmúltban pedig nem volt sem idő, sem lehetőség igazán kutatni. Azt meg kizártam, hogy Renée túl régóta tudhatna dolgokat, amik a felismeréshez vezetik. Mielőtt eljöttem Phoenixből, tudtommal nem volt titka előttem. Carlisle-ék négy éve költöztek vissza Forksba hetven év után, kizárt volt, hogy valaki mostanában anyámnak beszélt volna. Meg tavaly az esküvőnkön sem sejtett még semmit. Nem maradt más megoldás csak a parti. Ott majd megvilágosodunk, ebben biztos vagyok. Közben, csak azért, hogy eltereljem a gondolataimat, segíteni kezdtem Alice-nek a parti szervezésében, és rájöttem, hogy nem is olyan rossz dolog egy bulit összehozni. Így, hogy belülről láttam, mennyi munkával jár egy ilyen rendezvényt megszervezni úgy, hogy minden akkor és úgy történjen, amikor és ahogy kell, megfogadtam, hogy soha többé nem fogom bojkottálni Alice partijait. Túl sok munka áll mögötte.
Eljött a házassági évfordulónk. Egy éve volt, hogy utoljára láttam Renée-t és Philt. Furcsa, akkor szinte biztos voltam benne, hogy utoljára látom őket, míg élnek. Akkor még emberként úgy voltam vele, hogy semmiképpen sem szabad megtudniuk, mivé fogok változni. Most pedig azzal a biztos tudattal várom az anyámat, hogy az apám, aki a hátam mögött állt, tisztában van vele, hogy nyolc, szó szerint vérszomjas csúcsragadozó között van a Cullen ház nappalijában. Miközben abban is biztos voltam, hogy az anyám néhány perccel azután, hogy megfogja a jéghideg kezemet, az arcomba fogja mondani, hogy mi vagyok. Csak éppen azt nem tudtam még mindig, hogy honnan tudja az igazságot. Megjöttek. Még néhány perc, és fény derül a titokra. Seth beállt a Mercedesszel a ház elé.
– Sziasztok! – köszöntöttem őket a régi, emberihez nagyon hasonlító hangon, Charlie-n láttam a szemem sarkából, hogy meg van rökönyödve a hangváltoztató képességemen. Észrevétlenül a fülébe súgtam: – Ne feledd apa, mi mind egy szálig hivatásos hazudozók vagyunk! – miközben mosolyogtam rá.
– Jól utaztatok? – szóltam immár Renée-hez, miközben lesiklottam a lépcsőn, a ház elé.
– Igen drágám, jól. Ez a Seth talpig úriember lett, mióta nem láttam.
– Igen, a Cullenek jólneveltsége hatással van rá. – Nem bírtam ki, hogy ne szóljak be. Seth persze nyakig elvörösödött, bár az ő esetében ez inkább barnulást jelentett.
– Jaj, Bella, olyan sápadt vagy. Olyan karikásak a szemeid, sírtál? Vagy nem aludtál az éjjel, mert aggódtál az utazásunk miatt? – Jellemző, mindig azt hiszi, hogy valamilyen vele kapcsolatos apróságon aggódom.
– Nem, Anya, teljesen jól vagyok, sőt jobban, mint valaha. – Ebben a másodpercben ért oda hozzám.
Emberi szemmel láthatatlanul körbenéztem gyorsan mindenkit. Még Charlie is ugyanúgy meg volt merevedve, mint mi, vámpírok. Várta az eseményeket. Emlékszem rá, nem sokkal az összekerülésünk után már én is átvettem ezt a megmerevedő vámpírszokást Edwardtól, ha valami szokatlan vagy váratlan esemény történt. Könnyebb volt úgy koncentrálni az adott helyzetre, hogy nem kellett a testmozgásra figyelni. Úgy látszik apám is felvette ezt a jó kis szokást, öntudatlanul. Annyi volt a különbség a látomás és a valóság között, hogy nem próbáltam elhúzni a kezem anyám érintése elől, hanem hagytam, hogy megfogjon. Minden figyelmem az arcán volt. Hozzám ért. Megdermedt a jeges, hullahideg bőrömtől. Mélyen az arcomba nézett, majd a kezemre, végül pedig végigmért tetőtől talpig, mígnem a legvégén odafagyott a tekintete a lábamon virító tűsarkú szandálra, amiben éppen az előbb libegtem le kecsesen a lépcsőn. Elismerem, ez a mozgáskultúra az én esetemben egyenlő volt a beismerő vallomással. Mivel nagy vonalakban tudtam, hogy mi fog történni, ezért láttam az arcán a felismerést tükröződni, de ellenállt a vágynak, hogy azonnal félrehívjon, ehelyett udvariasan szólt Carlisle-hoz:
– Sziasztok! Örülök, hogy itt vagyunk újra. Olyan kedves ez a meghívás, Carlisle. Az ingyen repülőjegy azért túlzás volt.
– Renée, ne szabadkozz! Ez semmiség volt és a családban marad, ha mondhatok ilyet?
– Hát akkor, köszönöm! De most egy percre, ha megbocsátanátok! Szeretnék Bellával négyszemközt beszélni néhány szót.
– Mit szeretnél? – kérdeztem teljes ártatlanságot színlelve, amikor tizenöt méternyivel arrébb mentünk az erdő irányába. Ő azt hitte, elég messze vagyunk ahhoz, hogy ne halljanak minket, de apámat és Philt leszámítva mindenki hallott minden egyes szót, ami elhangzott közöttünk. Pontosabban Charlie is hallott mindent, mert Alice súgta neki folyamatosan a szavainkat, persze Phil hallótávolságán kívül. Tetszett, hogy Charlie a cinkosunk lett.
– Ezek szerint az utolsó szóig igaz. Közel harminc éven át nem hittem volna, hogy akár egy szó is igaz belőle. Bella, kicsim, ne nevess ki azért, amit most mondok. Bella, azt hiszem, tudom mi vagy. Te vámpír vagy? Miért? Hogy tehették ezt veled? – Megállt, szünetet tartott. Várta, hogy nevetve tiltakozni kezdek ezen a reményei szerint nyilvánvaló ostobaságon, de nem tettem, hiszen igazat mondott.
– Anya, nem nevetek. Ugyanis nincs min nevetni. A színtiszta igazságot mondtad most ki. A miértre a válaszom: azért, hogy ne szűnjek meg létezni ebben a világban. A hogy tehettékre pedig az a válasz, hogy csak azért tették, mert szeretnek, és nem akartak elveszíteni. Kérdezz még nyugodtan, de előbb én kérdezek egyet: Kitől tudod, hogy én vámpír vagyok? Azzal ugyanis, hogy valaki ezt elárulta neked, és még feltehetően sok embernek, óriási veszélybe sodort nem csak téged, hanem minket, és valószínűleg egész Forks lakosságát.
– Hát, kicsim, az az ember, aki nekem árulkodott nem hiszem, hogy sok veszélyt okozna, ugyanis réges-régen halott.
– Ezt meg, hogy érted?
– Aki árulkodott, az a te dédnagyapád volt, Robert nagypapa. Te már nem ismerted. Tíz éves korom körül vigyázott rám egyszer, és mivel nem bírt már velem, elkezdte mesélni a régi Quileute legendákat. Ő a feleségétől hallotta, aki indián volt. Mesélt a misztikus farkasokról és az ellenségeikről, a hidegekről. Élvezettel hallgattam a meséket egész délután úgy, hogy egy szót sem hittem el belőle. El is felejtettem volna szépen őket, ha Maria néni, a felesége, amikor hazaért meg nem hallotta volna, hogy mit mesél nekem az öreg. Mellesleg, róla kaptad a második neved. Iszonyatosan megrémült és dühbe gurult, hogy a szomszéd törzs két legféltettebb titkát, amit neki sem lett volna szabad tudnia, átadta Robert bácsi egy pletykás tízéves kislánynak. Persze Robert bácsi sem hitt az egészben, hiszen kívülállóként nem is hallott addig az egész valóságtartalmáról. Ekkor azonban Maria néni megosztott vele egy részletet, ami addig az öregnek sem tűnt fel. Emlékeztette a gyerekkorában látott gyönyörű és félelmetes idegenekre, akik akkoriban Hoquiam környékén éltek. Ekkor vésődött belém a két történet örökre, láttam a nagyapám arcán a félelemmel vegyes borzongást, amit az emlék váltott ki belőle, és tudtam, hogy igaznak kell lenni a történetnek. Ő is abban a pillanatban döbbent rá, hogy a hidegek története igaz. Attól a naptól fogva tudom biztosan, hogy a természetfeletti lények és történetek akár mind egy szálig igazak lehetnek. Ezért voltam mindig olyan megszállott a természetfeletti dolgokkal kapcsolatban, mert azt kerestem, hogy mennyire igazak vagy kitaláltak ezek a dolgok. A legtöbb esetben csalódtam persze, de ezek szerint a vámpírok tényleg léteznek. Maria néni megesketett, hogy soha senkinek nem mondom el a két történetet. Sőt, még arra is megesketett, hogy ha valaki megkérdezi, hogy hallottam-e ezekről a legendákról, letagadom az egészet. El is temettem magamban a dolgot jó mélyre. Eszembe se jutott, míg tavalyelőtt, Phoenixben, amikor a kórházban feküdtél, hozzá nem értem Edwardhoz egy pillanatra, akkor mozdult meg a fejemben egy apró kis szikra, hogy emlékeznem kéne valamire, amire nem tudok, pedig tudtam, hogy fontos lenne. Azt viszont már akkor láttam rajtatok, hogy ez több, mint diákszerelem. Láttam rajtatok, hogy erősebb érzelmek kötnek titeket össze, mint ami engem valaha is kötni fog bárkihez. Utána, amikor tavaly tavasszal nálam jártatok, már tudtam, hogy eldőlt a sorsod. Vagy vele, vagy senkivel. Bella, én láttam, hogy ti ketten nem tudtok élni egymás nélkül. Láttam Edward szemében a gyötrődést csak azért, mert el kellett válnia tőled néhány percre. Ugyanakkor láttam a te szemedben ugyanazt a kínt, amikor néhány percig velem kellett beszélned, és ő nem lehetett közvetlenül melletted. Az isten is egymásnak teremtett titeket. Nem akartam akkor mondani, de biztos voltam benne, hogy ti együtt fogjátok leélni az életeteket.
– Anya – megfogtam a kezét bátorításként, eléggé érzékenyen reagáltam a témára, talán azért, mert elég sokat kellett várnom a beteljesülésére –, kijavítalak. Mi nem éljük le az életünket. Mi a szó legszorosabb értelmében, az örökkévalóságig fogunk együtt élni. De folytasd csak, amit elkezdtél. Beléd fojtottam a szót.
– Aztán egyszer csak, amikor otthon a mélyhűtőben kotorásztam, a hidegtől majd’ lefagyott a kezem. Ahogy kivettem a kezem a hűtőből hozzáértem saját magamhoz, olyan volt, mint Edward érintése, és mint, most, a tiéd. Beugrott a sztori, hidegek! Utána kutattam a neten, és megláttam egy képet, miközben keresgéltem. Azt hiszem az volt a címe, hogy a művészetek éjjeli patrónusai, vagy valami ilyesmi. A kép alatt pedig csak annyi, hogy: „Solimena műve az 1600-as évek végéről”. Az egyik alak a képen. Azt hittem infarktust kapok. Előtört az emlék. A saját nászom. De nem voltam képes elhinni. Ebből bizonyosodtam meg, hogy mivé lettél. Bella, megérte? Milyen érzés? Azt láttam, hogy a többieknek sárga a szeme, a tiéd hogyhogy barna maradt?
– Hú… Anya! Most nagyon megkönnyebbültem. Már azt hittük, valakit kénytelenek leszünk nagyon csúnyán megleckéztetni.
– Ezt meg hogy érted? – Láttam, hogy megrémült a szavaimtól, de ez volt az igazság.
– Úgy, hogy a mi világunkban a fő szabály, hogy senki sem tudhat a létezésünkről. Aki megtudja, azt vagy át kell változtatni, vagy meg kell ölni. De nyugodj meg, mi egyikre sem vagyunk hajlandóak, ebből kifolyólag már több száz emberi lény tud a létezésünkről, csak ők megbízhatóan tartják a szájukat! Anya, ezt még Philnek se mondhatod el, érted? Hogy az előző kérdéseidre is válaszoljak: Igen, megérte. Mindörökre együtt maradhatok Edwarddal és a családommal. Azok az idegenek, akikre a nagyapád emlékezett, az Carlisle, Edward, Emmett, Esme, és Rosalie voltak. Akiket pedig a képen láttál, Aro a sovány elöl. A nagydarab, aki mögötte van, Marcus. A harmadik pedig Caius. Sajnos mindhármukat ismerem már, még emberként egyszer kénytelen voltam találkozni velük. A negyedik a képen pedig te is tudod, hogy kicsoda. A kép eredetije, amit a neten láttál, ott lóg Carlisle dolgozószobájában. Ezért tudom, hogy ki, és hogyan néz ki a képen. Hármójuk miatt van itt mindenki veszélyben a tudása miatt. A következő kérdésedre a válasz. Hogy milyen érzés? Nézz rám! Láttál te engem valaha is tűsarkakon menni? Elárulom, bárkit megszégyenítően tudok akár táncolni is benne. Ez pedig csak egy része, a másik része, hogy olyan erős is vagyok, több szempontból is, hogy azt el sem tudod képzelni. Anya, most már elmondom, te úgy gondolod, hogy mi most egymás közt beszélgettünk, de valójában Phil az egyetlen, aki nem hallotta minden egyes szavunkat. Még apa is tudja miről beszéltünk, hallom, ahogy Alice folyamatosan suttogja a fülébe minden egyes szavunkat. Apa néhány hónapja szintén a beavatottak közé tartozik. Őt se szándékosan világosítottam fel, csak nem volt más választásom, mint az erőmet használva megmenteni az életét, és ezzel lebuktam előtte. Ne sértődj meg ezen, kérlek! Nekünk nincs titkunk egymás előtt. Annál sokkal jobban tiszteljük egymást. A szemem pedig azért barna most, mert egy nyamvadt kontaktlencse van a szememben, de ha vársz néhány percet, megláthatod az igazi színét is a szememnek, ugyanis kivenni már képtelenség lenne a lencsét, a mérgem hamarosan szétmarja.
– A mérged?
– A vámpírok halálos mérge az, amitől a test is átalakul azzá, ami most vagyok. De ez egy hosszú történet. Kérdezz meg bárkit róla a családból, mindent elmondunk, te mostantól a mi oldalunkon állsz! Légy erős, még két dolgot kell elmondanom neked, hogy átérezd a súlyát az egésznek! Hogy mit kockáztatsz, ha elárulod a titkunkat. A másik legendában, amit említettél, ugyanannyi igazság van, mint a sajátunkban. E miatt a titok miatt a Quileute-ok a szövetségeseink, és most már a barátaink is. Őket ugyanúgy halálos veszélybe sodorja a lelepleződés, mint minket. Ugyanúgy természetfeletti képességeik vannak, mint nekünk. A másik dolog, ami miatt biztosan tudom, hogy megbízhatok benned, az valaki, akit még nem ismersz, de jobban fogod őt szeretni, mint engem vagy saját magadat. Végül is, egy sajnálatos balesetből kifolyólag miatta lettem azzá, aki most vagyok. – Úgy éreztem, könnyebben feldolgozza a vámpírrá válásomat, ha okkal történt, mint ha megtudná, hogy valójában önszántamból is vérszomjas gyilkossá akartam válni.
– Bella, kiről beszélsz? Teljesen felcsigáztál.
– Előre bocsátom, nagyon furcsa lesz ezt hallanod, de ő tényleg az, akinek mondom, és annak ellenére, amit látni fogsz.
– Miről beszélsz?
– Renée, van egy unokád.
– Mi??
– Kicsim, gyere ide a nagyihoz – mondtam ezt ugyanazzal a hangerővel, amivel eddig beszélgettünk.
– Ezt biztosan nem hallotta.
– De hallotta, anya. Félig ember, félig vámpír. Edward a biológiai apja. A szüléskor szerzett sérüléseim miatt kellett átváltoznom vámpírrá, de én erre akkor már elég régóta készültem, hogy esetleg megtörténhet. Ne lepődj meg, egy hónap múlva lesz egy éves, de biológiai szempontból most olyan nyolc-kilenc évesnek felel meg! A nászéjszakánkon fogant, és egy hónappal később meg is született.
– Az a rejtélyes vírusfertőzésed tavaly. Éreztem, hogy valami nem stimmel, de annyira összeszedett volt minden, hogy fel sem merült bennem az, hogy valaki félrevezet. Bella, meddig fog élni, ha ilyen gyorsan nő?
– Halhatatlan, mint mi. Még hat év, és felnőtt lesz. Bár, ez nem biztos, lehet, hogy hamarabb fog felnőni. Utána már nem változik soha többé.
– Anya, pontosan huszonnyolc nap múlva lesz az első szülinapom, holott már a nyolcadiknak is meg kellett volna lenni – kotyogta közbe Nessie, miközben kijött a házból.
Láttam anyám arcán a hitetlenséget, majd az őszinte csodálatot, és végül a felismerést, ahogy Nessie arcában meglátott minket az apjával. Nessie azonnal elbűvölte. Majd rögtön egy kicsit meg is ijesztette. Jó húsz méterről ugrott a karjaim közé.
– Picurkám, ne légy igazságtalan. Neked több ezer szülinapod lesz még. Míg az embereknek csak hetven-nyolcvan adatik meg.
– Bella, mi volt ez?
– Mondom, hogy iszonyú erősek vagyunk. Én simán ugrok kétszáz métert egy lépés nekifutással. Ő majdnem olyan erős, mint egy igazi vámpír, és ugyanúgy sebezhetetlen.
– De… ez hogy lehetséges?
– Renée, neki van egy érdekes képessége. Meg tudja neked mutatni az emlékeit és a gondolatait. Sok mindenre magyarázatot fog adni, vele jársz a legjobban. Ő nem magyarázni fog, hanem megmutatja. – Láttam a döbbenetet az arcán, de a kíváncsisága még legyőzte a sokkhatást, amit az információözönnek kellett volna okoznia nála.
– Bella, nektek is van „érdekes” képességetek?
– Van. Edward például tudja olvasni minden ember gondolatait, kivéve az enyémeket. Alice belelát időnként a jövőbe, Jasper befolyásolni tudja az emberek hangulatát. Én pedig, hm… gyakorlatilag élet és halál ura vagyok másfél kilométeren belül magam körül.
– Ezt meg, hogy érted?
– Nessie, mutasd meg a nagyinak!
– Bella, Nessie a neve?
– Nem, a teljes neve Renesmee Carlie Cullen. Gondolom, ki bírod találni, hogy jött össze a neve.
– Azt hiszem, igen.
Ebben a másodpercben éreztem meg a szememben a változást. Éreztem, hogy a lencse anyaga szétoszlik. Egy pillanatra elfordultam. Behunytam a szemem, és úgy fordultam vissza Renée felé. Tudtam, hogy a legszebb, aranyosan csillogó borostyán színében van a szemem, mert négy napja vadásztam utoljára. Ilyenkor volt a legszebb. Anyámnak meg ráadásul a kedvence volt a borostyán. Finoman megfogtam a karját, úgy szóltam hozzá:
– Nézz rám, Anya! Szólj, ha az arcomba nézel!
– Igen drágám, az arcodat nézem.
Kinyitottam a szemem. Láttam az ámulattal vegyes csodálkozást az arcán, tudtam, hogy rabul ejtettem a lelkét, örökre. Úgy nézett rám, mintha magát istent látta volna. Láttam rajta, hogy soha nem fog elárulni. Eltöltötte a lelkét a földöntúli szépségem. Hirtelen megfogalmazódott bennem valami. Apám soha nem tudott titkot tartani, vagy legalábbis a barátainak mindig, mindent elmondott. Anyám állandóan pletykálkodott mindenről, mindenkivel. Nem tudtam, honnan örököltem a kegyetlen titoktartó képességem. Anyám lassan harminc éve őrizte ezt a titkot, amit még nekem se mondott el. Már tudtam, hogyan voltam képes az igazán fontos titkokat megtartani.
– Bella… ez hihetetlen. Ilyen szépet nem láttam, amióta csak élek.
– Anya, ez csak addig lesz így, míg meg nem látsz napfényben.
– De hát a nap a halálos ellenségetek, nem?
– Hülye Hollywood! – fortyantam fel, egy pillanatra. Láttam anyám szemében a rémületet felvillanni. Sajnáltam, hogy látnia kellett, milyen, amikor gyilkos indulatokat tükröz a szemem. – Nyugi, Anya, semmi baj! Tényleg halálosan veszélyes vagyok. De titeket soha sem bántana egyikünk sem. Semmi baj sincs a nappal, csak ha valaki meglátna napfényben, rögtön tudná, hogy minden vagyok, csak ember nem. Van viszont egy apróság, ami nem jelent semmit annak, aki nem ismert eddig, vagy régen nem találkozott velem, és már elfelejtette a hangom. Ugyanis az átváltozáskor az is megváltozott kicsit, csak most utánozom neked a régi hangom. Ezt is elmondom, úgy látom, könnyebben veszed ezt az egészet, mint vártam.
– Hogyan változott meg a hangod?
– Tudod, az átalakulás az egész testet átalakítja. – Ezt már az igazi hangomon mondtam neki, tátott szájjal hallgatta a harangozó csengést a számból. – A külső kinézetünk nagy részén, és az elménken kívül semmi, de semmi nem marad meg belőlünk. Teljesen mások leszünk, de ezt majd később elmagyarázom.
– Bella, olyan a hangod, mintha az angyalok énekelnének. Gyönyörű, még soha az életben ilyen szép hangot ember szájából nem hallottam – mondta olyan áhítattal, hogy azt hittem rögtön elájul.
– Anya, egyszerű ez, úgy veszem észre, nem figyelsz eléggé arra, amit mondok, már nem vagyok ember. Apa is azt mondta, hogy angyal vagyok, de ne felejtsétek el egy pillanatra se, hogy én a pokolból vagyok itt, nem a mennyországból. – Renée illata úgy perzselte a torkomat, hogy alig bírtam megállni, hogy ne vessem rá magam. – Alig bírom megállni, hogy ne támadjalak meg, és szívjam ki a véred az utolsó cseppig. Pedig nem is régen vadásztam. Kegyetlenségnek hangzik a saját lányod szájából ez, de szomjazom a véredre, és nemcsak arra, hogy belekóstoljak, hanem ki akarom szívni az utolsó cseppig, nem törődve egy pillanatra se azzal a ténnyel, hogy ezzel megöllek téged. A saját anyámat. Borzalmasan bántja a lelkem ez a dolog, de ez is a lényem része már. Ezt az árat fizetjük a halhatatlanságért. Olyan érzés, mintha lángoló vasdarabokat szurkálna valaki a torkomba, minden egyes levegővételkor. Mindig szólj előre, ha meg akarsz látogatni. Előtte elmegyünk vadászni, hogy ne legyünk szomjasak. Csak addig vagytok tőlünk igazi biztonságban, míg nem vagyunk kiéhezve a vérre.
– Te vadászol? Mire?
– Grizzlykre, pumákra, antilopokra, meg mindenre, amiben több vér van két liternél. Kivéve az embereket.
– Mivel vadászol ezekre az állatokra?
– A fogammal, meg a fizikai erőmmel. – Láttam a színtiszta hitetlenséget a szemében. – Majd Nessie megmutatja, ha érdekel. Amikor fele ekkora volt, úgy ölt meg egy kétszáz kilós pumát, hogy annak esélye sem volt ellene fordulni. Ő pedig csak félig vámpír. Kérdezd meg apát, hogyan mentettem meg az ő és Billy életét! De figyelmeztetlek, halálra fogsz rémülni!
– Nem tudom, mit gondoljak rólad? Olyan bonyolult az egész.
– Tudom, Anya. Csak egyet ne felejts el! Örökre a lányod maradok, itt belül. – a fejemet kocogtattam, hogy értse, mire gondolok.
– Miért nem itt? – kérdezte a szívem helyére téve a kezét, mindig is érzelgős volt.
– Azért anya, mert ott nekem már semmilyen részem sincs. Nekem már nincs szívem, a szó fizikai értelmében.
– Ezt meg, hogy érted?
– Pont olyan vagy, mint apa. – az égre emelt szemeimet forgatva mondtam ezt neki – Hallgasd meg a szívem, hogy dobog-e? – amikor odahajolt, szándékosan abbahagytam a lélegzést is. Legalább három percen keresztül rá volt hajolva a kőkemény mellkasomra, én pedig megdermedve álltam, míg fel nem fogta, hogy ha három évig állunk ott, akkor sem fogja hallani a szívem megdobbanni, és nem fogok levegőt sem venni. Kétségbeesetten nézett az aranyló szemeimbe. – Anya, én emberi szempontból halott vagyok. Ezért nem tudok már meghalni sem – tettem még egy fanyar mosolyt a mondandóm ezen részének a végére. – A szívem kővé dermedt és örökre megállt a tavalyi szülinapomon, azóta vagyok vámpír. A levegőt meg csak a beszéd, és a szaglás miatt szívom be, egyébként semmi szükségem rá.
– Annyira sajnállak, kicsim. Mivé lettél? Nem lehet visszafordítani? Olyan egészségesnek látszol, a szokásosnál is fakóbb sápadtságod ellenére.
Megráztam a fejemet.
– Ez örökre szól, nincs semmilyen módja a visszatérésnek, de azt hiszem, hacsak Edward nem akarná minden áron, akkor sem akarnék visszaváltozni, ha lehetne. Ne sajnálj semmit! Boldogabb vagyok most, mint bármikor ezelőtt. Te voltál az utolsó feladat a mostani létezésemben, ami megoldatlanul lebegett minden nap a fejem felett. De most ez is megoldódott. Nyugodtan nézek a jövőbe. Soha ne bánkódj miattam, anya! Egyetlen bajom van csak veled kapcsolatban. Soha többé nem mehetek Jacksonwille-be, legalábbis, nappal. Egyetlen régi ismerősömmel sem találkozhatok a későbbiek során. Néhány év múlva mindenkinek feltűnne, hogy tizenkilenc éves maradtam.
– Mit beszélsz? Majdnem húsz vagy!
– Hát az igaz, hogy leéltem húsz évet, de nem tűnt fel, mit mondtam az előbb a halállal és az elmúlással kapcsolatban? Én az elmúlt majdnem egy évben egy percet sem öregedtem, anya. Emlékezz a képen Carlislera! Ő most pontosan úgy néz ki, mint a kép készítése idején. Én, ebből a szempontból, már pontosan olyan vagyok, mint ő. Ha nem történik semmi rendkívüli, én is ugyanígy fogok kinézni, amikor a naptár már kétezer-háromszázat fog mutatni.
Megdöbbent, vagyis inkább sokkos arckifejezéssel állt velem szemben. Láttam, hogy az összeomlás határára került, de már mindent tudott, amit kellett. Nem kellett tovább terhelnem. Lassan bementünk a házba. Nessie-t kézen fogva vezette. Látszott a mozgásán, hogy Nessie közben folyamatosan vetíti neki az emlékképeket. Amikor beértünk láttam a megkönnyebbült arcokat. Tudták, hogy Renée volt a legkeményebb dió. De már Nessie kezei közt volt. Ez pedig azt jelentette, hogy mindent a lehető legkíméletesebb módon fog megtudni rólunk, csak amíg ez tart, Philt távol kell tőle tartanunk, de Alice és Rosalie már elterelték a TV irányába baseballt nézni.
Eszembe jutott, hogy alig két hete azon gondolkodtam a szobámban Charlie-nál, hogy miután onnan eljövök, már csak az anyám marad a régi életemből, ami az emberi lényemhez igazán hozzáköt. Ő maradt az egyetlen, aki miatt fenn kellett tartani az emberi látszatot napra készen, hogy bármikor Bella Swan tudjak lenni. De ez a kényszer is megszűnt ma. Nyugodtan eltemethettem magamban Bella Swant. Emlékké tettem az emberi lényemet. Mostantól átadtam végleg magam annak, ami lettem. Nem gondoltam többé a múltra, lezártam az agyamnak azt a zugát, ahol ez a részem létezett a nap minden percében. Elszakadt az utolsó szál, ami őt a mindennapi jelenben tartotta. Felmentem a szobánkba, ami Edwardé volt régen. Megfogtam a dobozkát, amiben a barna kontaktlencséket tartottam. Az utolsó eszközét a színlelésnek. Azt hiszem, lassan két és fél éve ezt a percet vártam. Nyugodtan megtehettem, amire készültem, mert Angelának hála, Forksban mindenki úgy tudja, hogy a Culleneknek egy vírus miatt sárga a szemük. A WC fölé tartva a dobozt, a kezemmel összepréseltem, majd beleejtettem a csészébe, és végül lehúztam. Elöntött a boldogság, ettől a másodperctől kezdve elkezdhetem végre élni a magam által választott életet. Az átalakulásom ebben a percben fejeződött be végleg. Nem akkor, amikor közel egy éve felébredtem egy örök és végtelen napra. Ettől a pillanattól kezdve csak vámpír vagyok. Megszűntem ember lenni. Ennek pedig így kellett lennie. A hatalmamat figyelembe véve, ez egy embernek, vagy részben embernek, túl sok lett volna. Túl nagy ez a felelősség ahhoz, hogy bármilyen emberi gyengeséget megengedhessek magamnak. Lementem a nappaliba a többiekhez. A parti már javában tartott, Nessie és anyám persze el voltak húzódva az egyik sarokban álló fotelba, de Phil úgy tudta, hogy a nagyi ismerkedik a fogadott lányunkkal. Az megint más kérdés volt, hogy mit mondunk neki jövőre, vagy néhány év múlva, Nessie-vel kapcsolatban. Ezen majd ráérünk akkor aggódni. Létezésem során először, jól éreztem magam egy partin. Úgy látszik, ez a buliktól való viszolygás is a múltam része volt. Ez, a régi egyensúlyérzékemet és önértékelésemet figyelembe véve, nem volt csoda. Ahogy siklottam lefelé a lépcsőn a nappaliba, megláttam a tükörképem az üvegfalon. A repülő mosdója óta már tudtam, hogy nem szabad elkezdenem figyelni a képet, hanem gyorsan el kell raktároznom az első benyomást magamról. Minden rendben van, ugyanaz a tökéletes lény tükröződik most is, mint a repülőn. Bella Cullen már szereti a bulikat, mert megmutathatja a magabiztos szépségét. Örültem neki, mert Alice-t ismerve, az elkövetkező örökkévalóságban valószínűleg az őrületbe kergetnének a partijai, ha nem tudnám azokat élvezni.