22. fejezet

Életmentés és bizonyosság

Alec és Jane félrevonultak megbeszélni a történteket. Nekem viszont valami nem fért a fejembe. A vámpír elme óriási előnye az emberi gondolkodással szemben, hogy iszonyú, szinte végtelen sebességgel vagyunk képesek a dolgokat végiggondolni, ráadásul egymástól teljesen független dolgokon bírunk egyszerre elmélkedni. Attól a pillanattól, hogy Aroék feladták a harcot, és nem kellett minden idegszálammal a harcra koncentrálni, az agyam egyik hátsó zugában folyamatosan azon eszeltem, hogy Tanyaék, honnan a pokolból tudták, hogy itt csata készül? Képtelen vagyok magamtól rájönni a megoldásra. Carlisle folyamatosan hálálkodott Tanyanak a segítségükért, aki ezt természetesnek vette. Carlisle még mindig nem hiszi el igazán, hogy a Denaliban lakó vámpírok gyakorlatilag a családunk tagjainak számítják magukat.

– Tanya, – kérdeztem tőle – honnan tudtátok meg, hogy a Volturi ránk támad és elkél a segítségetek?

– Egy emberlány hívott fel minket telefonon és elmondta, hogy a Cullen család veszélyben van, mert úton van a Volturi, hogy megtámadjon titeket. A hangja alapján, bár csak rövid ideig beszéltünk, de mintha a volt osztálytársad, Angela lett volna.

– Angie? Itt volt múlt éjjel, nagy vonalakban tud rólunk, és önmagáról is különös dolgokat, de hogyan tudott titeket figyelmeztetni?

– Bella, magyarázattal tartozom – szólt közbe, Esme. – Én adtam meg Angie-nek Tanya telefonszámát, hogy figyelmeztethesse őket, meneküljenek, míg nem késő. Nem tudtam, hogy Angie idehív titeket, ahelyett, hogy menekülésre biztatna.

– Ne bántsátok ezért, azt az emberlányt, bár ravaszul fogalmazta meg a mondanivalóját, az biztos. Mi döntöttünk úgy, hogy idejövünk segíteni, vagy veletek együtt pusztulni, de valahogy a menekülésre való felhívás mellett, benne volt a mondataiban a segélykiáltás is.

Kuncogni kezdtem egy egész kicsit.

– Mi olyan mulatságos, Bella? – kérdezte Tanya.

– Csak az, hogy milyen jól körülírtad Angela viselkedését és még nem jöttél rá a kézenfekvő okára annak, hogyan bírt így hatni rád, ember létére.

– Mi az ok?

– Újságírónak tanul.

– Egy ember, aki újságíró, tud a létezésünkről, és ti elengedtétek?

– Nyugalom Tanya. – mondta neki, Esme – a telefonszámodat, mivel nem volt nálunk se toll, se papír, miközben hazamenekítettem innen hajnalban, a saját karjába karcolta bele, hogy figyelmeztetni tudjon titeket, és ezzel ravasz módon segítséget hozzon nekünk.

– De hát, miért tenne ilyet egy halandó? Ő is szerelmes valakibe a családból?

– Nem Tanya – ezt már Carlisle mondta, aki közben megköszönte a farkasok segítségét és elköszönt tőlük, majd csatlakozott a mi beszélgetésünkhöz – Angie és még feltehetően jó néhány ember a földön, közelebb áll hozzánk genetikailag, mint az emberekhez. Angie ötvennégy százalékban vámpír. Génszinten, születésétől fogva úgy, hogy a szülei teljesen egyszerű halandók. Bella is ilyen volt, ő hatvan százalékban vámpírgénekkel született, méghozzá olyanokkal, amiktől ilyenné változott amilyen most. Bella a jelenlegi tudásunk szerint teljességgel elpusztíthatatlan.

– Azt láttuk, már éppen kérdezni is akartam. De Emilyre miért nem hat a tűz?

– Mint tudod, Bella mérge változtatta át Emilyt. Átadta neki a tűzállóságot is. Sőt, Tanya – miközben beszélt, lassan feltűrte az ingujját – Bella mérge harapás és bármi egyéb nélkül meggyógyítja rajtunk az égési sebhelyeket.

– De az, lehetetlen!

– Emlékszel a karomon a sebhelyre, amit fáklyával sikerült okoznom magamnak kétszáz éve?

– Persze, sohasem gyógyult be.

– Múlt vasárnapig. Akkor Bella megnyalta a sebemet. Ne mosolyogj! Oka volt rá. Néhány másodperc alatt eltűnt a seb rólam. Angelaban ugyanígy ismeretlen képességek rejtőznek, amik veszélyesek is lehetnek. Ezért figyelmeztetnünk kellett bizonyos dolgokra, de ehhez el kellett neki mondani az igazat magunkról is.

– Akkor miért nem változtatjátok át?

– Azt nem! – csattantam fel – Hacsak teljesen önszántából, az összes következményt ismerve meg nem kér rá. De akkor is hagynánk szerintem egy ideig gondolkodni. Nehogy elhamarkodott legyen a dolog. Tanya, én tudom miért akartam vámpír lenni, és most megbotránkoztok rajta, de imádok vámpír lenni. Soha még ilyen boldog nem voltam és nem is lehetek. Megvan mindenem. Van szerelmem, iszonyatos szerencsével van gyerekem, van szerető és velem együtt, halhatatlan családom. Kell ennél több? Ja, és nem ölök meg senkit a véréért.

– Hiába Bella, te tényleg vámpírnak születtél. Ez a sorsod. Még az egyetlen „természetes ellenségünk” is elismeri, hogy így vagy tökéletes.

– Kire gondolsz, Carlisle?

– Természetesen a jövendő vejedre.

– Igaz, Jake is elismerte. Ne haragudjatok, de szeretnék beszélni Jane-nel és Felixel, mielőtt elmennek valamerre, és előtte egy kicsit rendbe szedném magam!

Valójában csak magamra akartam maradni egy kicsit, hogy át tudjam gondolni az eseményeket. Csak egy dologra koncentrálva. De előtte tényleg beszélnem kell velük. Bementem a házba lemostam magamról a kormot és felfrissülve visszatértem a kertbe Jane-hez és Felixhez.

– Csak egyetlen szó, amit kérdezni akarok! Nem bánom, sőt, örülök mindkettőtöknek, de miért?

– Álltunk át hozzátok? – kérdezett vissza, Felix.

– Igen.

– Tudod Bella, amióta csak vámpírként létezem, a Volturi hatalma megvédett mindig mindentől, vagy én védtem meg magam a képességemmel. Így soha nem merült fel bennem, hogy valaha is elpusztíthat valaki, hogy úgy mondjam, istennek képzeltem magam, addig a pillanatig, míg Alaszkában meg nem hallottam a nevetésedet, amikor Felix megpróbált megölni téged. Tudtam, hogy a képességem semmit sem ér veled szemben. Amikor üldözőbe vettél, rádöbbentem, hogy annyit érek veled szemben, mint egy ember velem szemben. Létezésem során először halálfélelmem támadt, amikor elkaptál, azt hittem végem van, menthetetlenül. Még sohasem kellett elszámolni magamban a létezésemmel. Felkészültem rá, hogy végleg végem van, aztán te megálltál és elengedtél. Felixel egész úton Olaszországig arról beszélgettünk, hogy mennyire mások vagytok, mennyire másként is lehetne élnünk. A végső elmúlás lehetősége elgondolkodtatott az egész életemről, meg az is, amiket ott mondtál nekünk a tetteinkért való felelősségről. Nagyon komolyan átértékeltük a saját létünket miattatok. Mikor visszaértünk minden nap többször összenéztünk, és néha beszélgettünk egymással. Egyre jobban átláttuk, hogy nem helyes az, ami Volterraban történik. A legyőzhetetlenség önhittsége rossz döntésekre sarkallta Aroékat, de ott nem volt szavunk. Hetek óta azon vívódtunk Felixel, hogyan vegyük fel veletek a kapcsolatot úgy, hogy ezzel ne provokáljuk fel Aroékat ellenetek. Ami elég nehéz lett volna, mert Caius tudta, hogy a családotok az egyetlen a földön, aki igazán veszélyes a Volturi hatalmára. Pont a békésségetek és az önzetlen összetartásotok, ami veszélyt jelent a Volturi erőszak politikájára. Csak az alkalomra és a lehetőségre vártak, hogy kiköszörülhessék a csorbát, ami a télen esett meg velük. Caius egyenesen bosszúra szomjazott veletek kapcsolatban. Megtalálták az indokot, mi pedig ezzel együtt megkaptuk a lehetőséget az átállásra. Amikor Aro Sarah-t magához hívta Kanadában és elmondta neki, mihez kell segítséget nyújtania, Aro nem figyelt rá eléggé, hogy észrevegye Sarah arcán a fájdalmat, amit a ti elpusztításotok említése okozott neki. Azonnal tudtam, hogy ő sem lojális már a Volturihoz, így útközben, egy kicsit hátra maradva, beavattuk a tervünkbe. Ő pedig elmondta, hogy biztos benne, a farkasok mellettetek fognak állni úgy, mint tavaly és nem hiszi, hogy bárki láthatná előre a csata végkimenetelét. Mikor a közelbe értünk, mi hátulról megéreztük a Denali klán illatát és tudtuk, hogy be vagyunk kerítve. Tudtam, hogy rajtatok múlik, elpusztulunk vagy túléljük, de éreztem, hogy nem számít mi lesz a vége, én már nem akarok többé Volterra-ban élni. A jó szándékotok pedig újból bizonyságot nyert. Bella, most jut eszembe! Honnan tudtad, mire gondolunk?

– Onnan, hogy Nessie tud az apja gondolataiban olvasni. Senki máséban, de Edwardéban igen. A saját képességével pedig átadta nekem és Jacobon keresztül a farkasoknak is. Attól a pillanattól, hogy Edward meghallotta a gondolataitokat már nem is voltatok veszélyben, mert szinte az egész csapatunk tudta, hogy ti velünk vagytok.

– Ez nem lehet igaz! Minden stratéga álma, hogy ismerhesse az ellenség gondolatait. Képtelen vagyok fázni, de kiráz a hideg tőletek. Félelmetesek vagytok, a csapat jó része folyamatosan tudta, hogy mi jár a Volturi fejében. Ezért támadtak akkor olyan bátran a farkasok, amikor kellett.

– Pontosan. Ezt pedig Nessie, Edward és Jacob itt és most, menet közben találta ki.

– Félelmetes! A harc stressze alatt ilyet improvizálni… Bella, mi történt a többiekkel, amikor elkezdtek összeesni öntudatlanul? – kérdezte Felix.

– Megtapasztalták a másik képességemet. Nem csak elmepajzsot tudok húzni magunk köré, hanem ha másképpen összpontosítok, akkor a pajzs kiterjedési területén le tudom törni a tudatát annak, aki a pajzson belülre kerül. Gyakorlatilag eszméletlen, kómás állapotot tudok előidézni.

– Elárulod, hogy milyen messziről működik a képességed?

– Persze. Ugyanis nem tud ellene tenni senki, semmit. Eddig úgy tűnik kábé másfél kilométer a totális hatóköröm. Ezen belül bárkit néhány pillanat alatt kiütök, és azt teszek vele, amit akarok. Ezért mondtam Aronak, hogy rajta múlik, hogy a saját lábán távozik innen vagy a levegőben.

– Miért reptetni is tudsz? – kérdezte Felix, mosolyogva. De a válaszom hatására lefagyott a mosolya.

– Nem Felix. A levegőben távozás azt jelenti, hogy elégve, füstként távozhatott volna. Élet és halál ura vagyok magam körül, ha akarom. Te már találkoztál a fizikai erőmmel is. Elárulom neked, Jacob egy olyan erős farkas, hogy még téged is meg tud ölni egyedül, de velem még ő sem bír. Ő maga mondta, miután egyszer, játékból legyőztem. Képtelen bármit is kezdeni az erőmmel szemben. A létező leghalálosabb vámpír vagyok valószínűleg, de mindenki szerencséjére egyúttal a legszelídebb is, úgy tűnik. – tettem hozzá, őszinte mosollyal az arcomon.

– Bella, jó, hogy már nem vagyok az ellenséged. A képességeidtől halálfélelmem van. – mondta ezt Jane, az a vámpír nekem, akinek csak az említésétől is kitör a frász mindenkin a vámpírok között, miközben az egyik legerősebbnek tartott vámpír, buzgón bólogatott minden egyes szavára.

– Nyugodjatok meg! Mi nem bántunk senkit csak úgy. A szabályok mifelénk elég egyszerűek, de ezt néhány percen vagy órán belül tudni fogjátok úgy is. Most pedig bocsássatok meg, de át kell gondolnom néhány dolgot, és ehhez egy kis magányra van szükségem!

Mire bárkinek feltűnt volna, már az erdőben futottam, meg sem álltam a rétünkig. Késő ősz van már, kopár és tetszhalott a természet, de én így is szeretem. Gyönyörű ez a rét. Az emlékeimből mindig feltöltöm az első alkalom képeivel, amikor itt jártam. Hála Nessie-nek, nem kell a homályos emberi emlékezetemből előszedni a rét látványát, de Edward látványát, csak a saját, ködös, emberi emlékképeimből tudom megidézni. De nem ezen akartam gondolkodni.

Jött a Volturi, a győzelme teljes öntelt tudatában, és veszített egyetlen perc alatt. Kétezer-ötszáz év óta erre nem volt példa. Még csak arra sem, hogy ne emelt fővel távozzanak valahonnan. Egy korszak ért véget a vámpírok világában, örökre. Caius a saját hibájából meghalt, Aro és Marcus megvert kutyaként kullogott haza. A legerősebb fegyverei közül kettő átállt a mi oldalunkra, a harmadik pedig, legalább is, semleges lett. A Volturi ma nem egy csatát veszített, hanem az uralmát a vámpírvilágban. Felnéztem az égre. A nap fent járt már a fák felett. A hajnal elmúlt, az én születésem hajnala is véget ért, reggel van, de ez a reggel, kétezer-ötszáz éve először, most más, mint az eddigiek. Új reggelre ébredt a vámpírok világa. Biztos vagyok benne, hogy mint félsivatagban a bozóttűz, úgy fog terjedni a hír. Néhányan vérszemet kapnak majd, de az elveink miatt nem lett fogatlan oroszlánná a hatalom, ami kordában tartja az önös célból lázadókat. Más útra tér, reményeink szerint egy jobb, és békésebb irányba fordul a vámpírok világa. Hajnalban még a Volturi volt a rettegett hatalom, amitől félelmében minden vámpír ellenségnek tekintett mindenkit, aki a Volturi által diktált szabályoktól egy kicsit is megpróbált eltérni, mert az eltérés eltűrése, már lázadást jelentett. Reggelre, mostanra, a rettegést felváltotta a szabadon gondolkodás és a szabad útkeresés lehetősége. Megszűntek a túlságosan merev szabályok. Lesznek olyanok, akiket majd meg kell fenyegetni, hogy ne bántsanak a kelleténél több embert, de majd megoldjuk valahogy. A hatalmam, amit birtoklok, elég félelmetes fenyegetéssé tesz ahhoz, hogy aki vérengzeni akar, azt kordában tudjuk tartani. A többi szabály pedig, a vámpírgyerekek tilalmát kivéve, mostantól a múlté.

Rám nehezedett eme titkos világ gondjainak és felelősségének egy része, de nem félek tőle, mert érzem, hogy a szabadság és a szabad gondolkodás lehetősége sokkal több jót hoz ki a vámpírokból is, mint rosszat. A rossz dolgok ellen pedig az a félelmetes erő, ami nekem jutott, elég kell, hogy legyen. Nem akarok erőszakkal megfélemlíteni senkit, mert az egyenes út a Volturi sorsához, de az nem lesz baj, ha az említésem az erőszakra vágyókból egy kis félelmet vált ki. Abban a mai reggel után biztos vagyok, hogy Aroék a vereségüket rá fogják fogni a mindennél erősebb, és eddig úgy néz ki, legyőzhetetlen képességeimre. Ez pedig pontosan azt a hatást fogja kiváltani mindenféle erőszaktétel nélkül, amit szeretnénk. Ez persze nem zárja ki, hogy előbb-utóbb valakit majd személyesen kell rábeszélnem a békés együttélésre, de ez belefér. Lonnie elintézése után, azt hiszem, nem sokat fogok teketóriázni, ha valaki esztelenül gyilkolni kezd, tisztában vagyok a saját korlátaimmal, de a többség java előnyt kell, hogy élvezzen az egyénnel szemben. Lehet, hogy fájdalmas döntéseket kell hoznom, és fájdalmat kell okoznom majd néhány lénynek, de ha kell, megteszem. Megteszem, hogy jobb hellyé váljon a világ, ahol élnünk kell, az idők végezetéig.

Szegény Angela! Mióta Esme hazavitte, nem tud semmit arról, hogy mi történt velünk. Azt is hiheti, hogy mind elpusztultunk. Sokat kockáztatott azzal, hogy felhívta Tanyat. Ha elkéstek volna, Tanya biztosan megkeresi, hogy kérdőre vonja az elkésett figyelmeztetés miatt. Annak ellenére, hogy Angie nem is tehetett róla. Arról az eshetőségről nem is beszélve, hogy a Volturi győzelme esetén valaki emlékeiből Aro biztosan meglátta volna őt, mint potenciális veszélyforrást, az pedig a legenyhébb kifejezéssel élve, nem lett volna túl egészséges a számára. El kell hozzá mennem most rögtön és szólni neki, hogy minden rendben van velünk. Futásnak eredtem, nem is törődve azzal a számomra apró ténnyel, hogy Angelaékhoz érve mivel magyarázom az érkezésemet bármiféle jármű nélkül. Mikor odaértem hozzájuk futott át az agyamon, hogy a szülei semmit sem tudnak rólam, ezért egy egyszerű ember számára ijesztő módon léptem kapcsolatba Angelaval. Hallottam a szívének nyugodt ütemét a házuk emeletéről. Az egész Weber családban Angie szíve vert a leglassabban, lehet, hogy köze volt ehhez a génjeinek? Egyetlen gyenge ugrással a tetőn voltam az ablaka előtt. Olyan puhán érkeztem meg a tetőre, hogy még én magam se hallottam a cipőm megérkezését a cserépen. Finoman megkopogtattam az ablakot Angie szobáján. Szegény, majdnem beverte a fejét az ágy fejfájába akkorát ugrott ijedtében, de amint meglátott, rögtön az ablakhoz jött.

– Bella, mit keresel itt? Mi a baj? Nem lenne egyszerűbb az ajtón keresztül?

– Csak szép sorjában. Téged kereslek. Nincs semmi baj. Pont ezt jöttem elmondani. Nekem nem egyszerűbb az ajtón keresztül. Tudod, mire vagyok képes fizikailag. Otthon se szoktunk az ajtón át közlekedni, felesleges kerülő. – mondtam neki, fülig érő mosollyal az arcomon. Ő visszamosolygott és megölelt. Meg se borzongott a hideg testemtől, egyre veszélyesebbek az érzelmei a saját emberi életére.

– Annyira aggódtam értetek Bella! Miután Tanya letette a telefont próbáltalak felhívni, de rájöttem, ha rosszul sülnek el a dolgok, óriási veszélybe sodrom magam. Azt tudtam, hogy ti nem árultok el a Volturinak, de ha én hívlak fel, és ők veszik fel, akkor könnyen végem lehetett volna.

– Semmi baj, Angie. Elmúlt a veszély, remélhetőleg örökre. A Volturi iszonyatos túlerővel jött, de nem számítottak a veszélyesebbik képességemre és a tűzállóságomra Emilyvel, meg arra, hogy hárman az ő csapatukból eleve azzal a szándékkal jöttek, hogy átálljanak a mi oldalunkra. Legyőztük őket. Megegyeztünk. Nem! Rájuk lett diktálva, hogyha egy halandó kideríti a vámpírok létezését, nem ölhetik meg mostantól, csak elfoghatják addig, míg mi meg nem győzzük, hogy tartsa a száját. Tudod Angie, az olyanok, mint te, és még sok ember, képesek vagytok elfogadni a létünket, de az emberiség egésze még nem érett meg rá, hogy máról holnapra eléjük álljunk és bejelentsük, hogy vámpírok márpedig vannak. Honnan tudtad, hogy veszélyes a Volturi?

– Esme mondta el, míg a házhoz értünk. Most hol vannak?

– Visszamentek oda, ahonnan jöttek, Jane-t, Felixet és Sarah-t kivéve. Meg Alec is itt van még. Meg kell beszélnie Jane-nel a történteket. Tudod ők ikrek, valódi ikrek és a harc hevében Alec rátámadt Jane-re, most pedig nem győz neki magyarázkodni.

– Dióhéjban Esme említette ezeket a neveket, Sarah-t kivéve. Ő ki?

– Meg fogsz lepődni, ha megtudod. – a szemem sarkából megláttam Angie CD-jei között Sarah két lemezének is a borítóját. – Ismered őt, de nem mondom meg ki ő. Majd magad is meglátod, de ne híreszteld el, hogy itt találkoztál vele. Tudod, elég nehéz lenne megmagyarázni, mit keres a világnak ebben a csücskében. Meg szeretnélek kérni egy óriási szívességre!

– Mi lenne az, Bella? Neked, úgy érzem, bármit hajlandó vagyok megtenni, na, nem mintha ellent mernék mondani nektek.

– Egy kicsit összefügg azzal, amit mondtam az emberekről. Látod, te ismersz engem és nagyjából a családomat is, tudnod kell, hogy soha senkit sem bántunk, mégis azt mondod, hogy nem mersz ellent mondani nekem. Félig olyan vagy, mint mi, és mégis félsz tőlünk egy kicsit. Meg kéne győzni két embert, hogy tartsák a szájukat. Majdnem lebuktattam magam előttük, és nyomozni kezdtek utánunk. Odamehetnénk meggyőzni őket, de azt fenyegetésnek éreznék, és nem akarunk senkit se bántani. Még fenyegetőzni se akarunk, ezért kérlek téged. Jacob és Nessie elég jó páros, csak hát Jake egy elég nagydarab embernek is, Nessie meg kisgyereknek látszik, ha bármit megmutat abból, amire képes, sikoltozva menekülnek el előle az emberek. De egy nő, főleg egy újságíró elég nyomatékkal tudja őket talán meggyőzni róla, hogy jobban járnak, ha hallgatnak. Erősítésnek ott lesznek veled ők is. Erről jut eszembe. Ne botránkozz meg Jake-en és Nessie-n, ha látod őket együtt. Nessie, mint tudod tavaly született, de már a születése óta egy felnőtt ember eszével és érzelmeivel gondolkodik. Szerelmesek Jake-kel egymásba, mindörökre, mint én és Edward. Testileg tíz évesnek látszik most, de úgy tűnik, jó két és fél év múlva, már annyi idősnek fog látszani, mint Jacob. Ez viszont nem változtat azon a tényen, hogy már most egy felnőtt elmével él a testében.

– Bella, hihetetlen, amibe csöppentem. Hogyan tudjátok ezt a sok furcsa dolgot kezelni?

– Angie, ha a közelünkben leszel néhány napig, hétig, hónapig, már meg se fogsz lepődni semmin, ami a világban történik. Teljesen természetesnek fogsz venni olyan dolgokat, amiket eddig legfeljebb mesekönyvben olvastál. Meg, maximum a felét fogod elhinni a híreknek, mert pontosan tudni fogod majd, hogy bizonyos dolgok mögött, milyen esemény húzódik meg valójában.

– Irigyellek Bella. Olyan jó lehet halhatatlannak lenni. Ilyen érdekes dolgokban részt venni, szeretnék olyan különleges lenni, mint te.

– Hűha Angie, ettől nagyon féltem! Nagyon féltem ettől a reakciótól nálad, olyan könnyen elkezdesz lelkesülni. Hogyan is mondjam el. Nincs jogom téged győzködni, hogy ne akard ezt a létformát, hiszen már tudod, hogy én éveken át küzdöttem azért, hogy vámpír lehessek. De mégis, Angela, annak ellenére, hogy ugyanúgy evolúciós vámpír vagy, mint én voltam, óva intelek a létformánktól. Én élvezem, amivé lettem, mert az apróbb kezdeti nehézségeket leszámítva túl könnyen kezelem még a vérszomjamat is. De van árnyoldala is a dolognak. Ez nem olyan, hogyha megunod, visszaváltozol embernek. Ez az örökkévalóságnak szól. Az én esetemben még az öngyilkosság is kizárt, tudtommal. Nem tudjuk, hogy a te génjeid mit rejtenek, de lehet, hogy te is tűzálló vagy. Meddő lennél az átváltozástól kezdve, ez viszont biztos. Nessie még akkor fogant meg bennem, amikor még ember voltam. Szerencsés vagyok, mert ő születésétől fogva halhatatlan, ezért nem kell egy óriási problémával foglalkoznom, de gondolj csak bele. Szülsz egy gyereket, azután átváltozol, a gyereked felnő és követi a példádat. Nagyon hamar megtelne vámpírokkal a bolygó. Ha nem mondod el neki, hogy mivé lettél, akkor pedig el kéne játszanod a halálodat, ami a mi esetünkben nem nehéz, de tudnád, hogy a gyereked halottnak hisz, miközben te még akkor is fiatalként élsz tovább, amikor őt az unokái körbeállják a ravatalánál. A vérszomjról már nem is beszélve. Lehet, hogy a hosszú felkészülés miatt volt, lehet, hogy a génjeimnek köszönhetem, de én a kezdetektől relatíve könnyen kontrolálom magam, de van olyan, aki még ötven év után is hibázik, és néha embert öl. Nekem se felhőtlen teljesen a dolog. Az említett fickók közül az egyik olyan vérszomjat keltett bennem, hogy kevés kellett volna, hogy én is hibázzak. Ennek ellenére, én nem akarlak lebeszélni, mert az álszentség lenne, de rábeszélni se akarlak. Ez most úgy igazságos, hogy beszélned kell erről a dologról Rosalie-val. Ő a pokol összes kínját vállalná azért, hogy újra ember lehessen és megöregedhessen, majd csendben meghalhasson. De ez, lehetetlen.

– Uh! Ezt át kell még gondolnom. Te, hogy döntötted el?

– Angie, ez nálam mindig is furán működő dolog volt. Nem tudok neked támpontot adni. Én világ életemben elkötelezett ember voltam. Addig volt bajom a döntésekkel, míg meg nem hoztam őket. Utána már a döntésem szerint cselekedtem, bármi is történt. Eldöntöttem, hogy szeretem Edwardot és azt is, hogy vele akarom leélni az életemet. Amikor megtudtam, hogy milyen kínt okoz neki a közelemben lenni, akkor az előző döntésem értelmében eldöntött ténnyé vált, hogy vámpírrá kell lennem ahhoz, hogy az első döntésem ne szenvedjen sérelmet, és felhőtlenül boldogok tudjunk lenni. Én ilyen egyszerű módon éltem az életemet és élem most is. Csak most a sokkal gyorsabb agyam nem vívódik napokat egy döntés meghozatalával, hanem néhány másodperc alatt, összegzem az érveket és az ellenérveket, és máris kész a tényeken alapuló döntés. Az is eldöntött tény, hogy a két fickó nem tárhatja a nyilvánosság elé, amit tud, vagy tudni vél. Még túl korai lenne. Felkínáljuk nekik a teljes beavatást, de akkor cserébe hallgatniuk kell, mert ha nem, akkor nem marad más megoldás, mint olyan helyre vinni őket, ahol senki se fogja érteni, miről beszélnek.

– Ezzel tényleg nem sokat segítettél. Azért izgalmas az életed, nem?

– Nehogy azt hidd! Ha a Volturi nem kötött volna most belénk, akkor unalmamban én mesélném el neked a Cullen család történetét. Semmi izgalmas nem történik velünk, hacsak nem hibázunk, mint én, ezzel a két szerencsétlennel. Most, hogy legyőztük a Volturit, szerintem dögunalom lesz az életünk. Amint Nessie növekedése lelassul az emberi szintre, kábé három év múlva, akkor elköltözünk valahova innen. Valószínűleg New Hampshire-be. Utána pedig átlag öt, maximum tízévente, ezt ismételgetjük, miközben mindannyiszor újra kijárjuk a gimit, meg az egyetemet.

– Hát, ezek tényleg nem túl izgalmas kilátások.

– Ezért mondtam, hogy jól gondold át, mit szeretnél. Segítesz nekem?

– Persze, de hogy menjek el most hozzátok úgy, hogy anyámnak ne tűnjön fel. Hajnalban is gyanakodni kezdett, hirtelen azt se tudtam, mit mondjak neki, amikor rákérdezett, hogy miért nem hallotta az autózúgást, mielőtt hazaértem.

– Mindjárt visszajövök érted a kocsimmal.

– Bella, abba a kocsiba én többé be nem ülök, kivéve, ha én is vámpír leszek. – tette hozzá mosolyogva. Rosszallóan néztem rá ezért a mosolyért, aminek a hatására rögtön megkomolyodott.

– Angie, tartozom egy vallomással. Akkor szándékosan ijesztettem rád. Egyáltalán nem voltam felkészülve a veled való beszélgetésre, ezért le akartalak rázni, de úgy, hogy önszántadból hagyj faképnél. Megígérem, hogy nem fogunk száguldozni. Angie, féltelek! Félek, hogy merő lelkesedésből olyan döntést hozol, amiből nincs visszaút, ha meggondolod magad. Én boldog vagyok Edwarddal, de a vámpírok többsége magányos.

– Jó, akkor hozd azt a versenyautót! Ne félts, Bella! Lelkesedem az igaz, de azért érzem a veszélyt belőled most is, és ez óvatosságra int.

– Mindjárt itt vagyok. Igyekezz az öltözéssel! Tudod, milyen gyors vagyok. – Megöleltük egymást, próbálta palástolni, de megláttam az arcán a fájdalmat.

– Mi a baj, Angie?

– Semmi. – Nincs szükségem gondolatolvasó képességre ahhoz, hogy tudjam azt, hazudik. Az arcára van írva.

– Angie, sokkal jobban és könnyebben elemzem az emberi érzelmeket, amióta vámpír vagyok. Engem nem tudsz átverni. Valamid fáj, de nagyon.

– Hát jó. – felhúzta a pulóvere ujját, látszott Tanya telefonszáma a karján. Nem volt sebes, csak piros a karja, kivéve egyetlen helyet. Ott nagyon csúnyán be volt gyulladva a keze és látszott, hogy valami csúnya fertőzés lett belőle.

– A fenébe, ez egy órája még nem így nézett ki! – gyorsan megfogtam a homlokát, már tüzelt a láztól, ami hirtelen tört rá. Mikor beléptem a szobájába, még nem volt lázas. Ez valami nagyon gyors fertőzés lesz.

– Először Carlisle-hoz viszlek.

– Ugyan Bella, biztos csak valami baci.

– Nem Angie, ez túl gyors! Mikor ideértem még semmi bajod nem volt, most pedig lázas vagy, ez nem normális. – megszagoltam a kezét, vámpírként többet árult el nekem, amit így éreztem, mint egy orvosnak egy egész laboratórium. Rothadó hús szagát éreztem. Mielőtt Brazíliába mentünk Carlisle felkészített rá, hogy ha valaki megsebesül, mármint az emberek közül, akkor ez a szag a húsevő baktériumra utal. Halálos és gyors lefolyású fertőzést okoz, amit nem egyszerű gyógyítani se. – Angie, ez húsevő baktérium. Azonnal orvosi ellátásra van szükséged, ez nem vicc. Néhány óra alatt képes megölni. Mikor kezdett el pirosodni?

– Ahogy megvakartam, mielőtt ideértél.

– Lehet, hogy akkor fertőzted meg magad. Semmi baj, elviszlek Carlisle-hoz és meggyógyítunk. – ebben a pillanatban ájultan csuklott össze mellettem. – Angie, Angie! – felnyitotta a szemét, rosszabb lett a helyzet, mint gondoltam. Ha nem jövök el hozzá, belehal abba, hogy nekünk segített. Nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy vámpírok miatt egy ember meghaljon. Hiszen mi, akárhogy szépítjük is a dolgot, már halottak vagyunk. – Angie, ha nehéz is, próbálj öntudatodnál maradni. Megpróbálok valamit, mert ez a fertőzés gyorsabb, mint hittük.

Megnyaltam a méreggel átitatott nyelvemmel a gyulladt részt a kezén, de nem történt semmi. Legalább is nem olyan gyorsan, mint szerettem volna. Nem volt jobb ötletem, mint az, hogy kiszívom a fertőzést a karjából. Ezzel gyakorlatilag megszegem a Quileute-Cullen egyességet, de e nélkül viszont, jó eséllyel meghal.

– Angie, bocsáss meg azért, amit most teszek! Pokolian fog fájni, tapasztalatból tudom, de különben ez a fertőzés megöl. Meg kell, hogy harapjalak azért, hogy ki tudjam szívni a fertőzést a kezedből. A mérgem égetni fogja az ereidet belülről, iszonyúan fog fájni, de próbálj csendben maradni. Nem fog sokáig tartani, mert a méreg nagyon gyorsan meggyógyít, utána pedig kiszívom belőled, de addig a pokol kínjait fogod kiállni.

– Honnan tudod? – kérdezte elhaló hangon – Miért nem ütsz ki addig?

– Azért, mert szükségem van a reakcióidra, hogy el ne késsek, de túl hamar se szeretném kiszívni a mérget. Emlékszel a sebhelyemre a csuklómon?

– Persze.

– Az, egy ilyen harapás nyomán lett. Pontosan tudom, mit fogsz most érezni.

– Csináld! Ha véletlen elkésel, meghalok?

– Nem Angie. Akkor átváltozol, ezért kell, hogy tudatodnál legyél. Mert nem így fog megtörténni, akkor sem, ha megtörténik.

– Csináld, Bella! Akkor se fogok rád haragudni, ha elkésel.

– Nem fogom megváltoztatni az életed. Ezt a felelősséget nem veszem át tőled, már így is túl sok nyomja a vállam. – halkan kacagni kezdett a válaszomon, miközben én beleharaptam a fertőzés közepébe a karján.

Láttam a kínt az arcára kiülni, de csendben maradt. Pokoli a fájdalom, amit most kiáll. Úgy érzi, hogy lángra lobbant a vér az ereiben és lassan kúszik a könyöke felé, hogy a karján felérve eljusson a szívébe, ahonnan már nem lenne visszaút, menthetetlenül vámpírrá válna. Ezt azonban nem hagyom bekövetkezni. Láttam, hogy a pirosság és a seb megszűnik a karján, belemélyesztettem a fogam a seb helyébe, és szívni kezdtem a mérgem visszafelé a vérével együtt. Eufórikus érzés emberi vért szívni, éreztem, hogy átjár a melegsége, többet akartam, szívni a vért, amíg csak egy csepp is marad benne. Hirtelen magamhoz tértem, koncentrálni kezdtem. Éreztem, hogy a mérgem elfogyott a véréből, majd két szívással később eltűnt az a fura mellékíz is, ami a fertőzés miatt volt. Még egy utolsót szívtam a karján, hogy biztos legyek a dolgomban. Azután kerestem egy lepedőt a szekrényben, és kötést téptem a sebre, amit okoztam. Amíg arra vártam, hogy magához térjen az ájulásból, átfutott a fejemen, hogy Angie akaratom ellenére elindult azon az úton, amin én két éve. Bizakodtam, hogy talán Rosalie le tudja beszélni róla, de nincs jogom beleszólni abba, amit a saját életével tesz. Bárkinek joga van hozzá, hogy megpróbálja lebeszélni, de nekem nincs. Néhány perccel később magához tért.

– Ember vagyok még? – kérdezte bizonytalanul.

– A legteljesebb mértékben. Azt tudnád, ha átváltoztál volna. Minden megváltozik tőle. Fáj-e még a karod?

– Nem. Egyáltalán. Ezért kérdeztem, hogy ember vagyok-e még.

– Megyek a kocsiért. Azért ezt megmutatjuk Carlisle-nak, mielőtt még valami baj lenne belőle.

– Jó, rendben, hozd a kocsidat!

Öt perc leforgása alatt a garázsban voltam a Barabus-ért. Újabb hét kellett, hogy visszaérjek hozzájuk. Elmentünk a Cullen házba, ahol először is találkozott Carlisle-al. Amikor Sarah meghallotta, hogy egy gyakorlatilag sebesült emberi lény van a házban, azonnal segíteni akart. Amint Angela meglátta Sarah-t a meglepetése leírhatatlan lett. Tátott szájjal nézte először a világ egyik leghíresebb, ha nem a leghíresebb szoprán énekesnőjét testközelből. Sarah is más volt, mint Atlantic-cityben. Ott még igazi keményvonalas Volturi vámpírként viselkedett velünk, most viszont már ő is egy volt a szabad vámpírok közül. Az egész viselkedése megváltozott. Ismerek kedves és jó szándékú embereket, de Sarah-t nehéz lenne bármelyiknek is túlszárnyalnia. Annyi kedvesség és báj áradt belőle, hogy vámpír létére szerintem a legfélősebb óvodások közé is bemehetett volna anélkül, hogy egy is megijedt volna tőle. Elbűvölt a lényéből áradó önzetlen szeretet és jóság. Pontosan olyan ember, mint amit a dalai sugallnak. Mentsük meg együtt a világot féle ember lehetett, és az is maradt. Ehhez a küldetéséhez pedig, már emberként kapott egy földöntúlian gyönyörű hangot, ami csak még szebb lett, miután átváltozott. Szüksége van rá a világnak, ez kétségtelen. A minapi viselkedése alapján csalódtam benne, de most, hogy lehullott a kemény Volturi tag álcája, előbújt az igazi személyisége, aminek nem lehetett ellenállni. Anyámra hasonlít, az ő féktelenül pazarolt szeretetére és jó szándékára. Sarah-ról süt, hogy mindenkit szeret, aki nem bántja meg. Nessie a karjaiba mászott, onnan csodálta.

Carlisle mosolyogva jött lefelé a lépcsőn Angiet támogatva, kicsit szédült a vérveszteségtől, de látszott, hogy azon kívül semmi baja.

– Ügyes voltál Bella! A sebhelyet leszámítva nem történt semmi maradandó Angie-vel. Azon viszont nem tudunk segíteni. Sajnálom Angie, de ahol a bőröd olyan sápadt, mint a mienk, már te is vámpír vagy. A szike kicsorbulna, ha megpróbálnánk kiszedni azt a részt belőled. Mit szólsz a történetünkhöz?

– Nem baj Carlisle, félig már így is közétek tartozom. Szinte el sem lehet hinni, hogy kicsit kevesebb, mint négyszáz év alatt, ennyi minden tud történni. Izgalmas lehet ilyen személyes módon megélni a történelmet.

– De könnyen veszed! – korholtam meg.

– Bagoly mondja verébnek! – szólt be, Rosalie.

– Rosie, ne felejtsd el, hogy én is félig vámpírnak születtem, és nem rögtön akartam vámpír lenni, mint Angie! Beszélgess el vele, hogy mit veszíthet!

– Remek! Persze, csak két-három héttel azután, hogy megtudtad, hogy Edward mi. Újabb reménytelen győzködés! – olyan arrogáns, hogy meg tudnám fojtani, ha lehetne.

– Rosie, ne légy elfogult! Te akkor akartál engem meggyőzni, amikorra én már eldöntöttem, hogy mit akarok, de Angela még nem döntött el semmit.

– Akkor talán megér egy próbát.

– Mást nem is kérhetek tőled. De előbb van egy kis elintézni valónk Seattle-ben. Meg kell róla győzni két embert, hogy tartsák a szájukat arról, amit tudni vélnek.

– Meggyőzöm én őket egymagam is! – ajánlotta fel Rosalie. A hanghordozásából kétségem se lehetett a felől, hogy a professzornak és Peternek a percei meg vannak számlálva, ha Rosalie-ra bízom a dolog elintézését.

– Rosalie, nem megölni megyünk őket, hanem meggyőzni!

– Pedig az egyszerű és célirányos megoldás.

– Ne légy már ennyire vámpír! – kötött bele, Alice.

Erre Rosalie felugrott a kanapéról, ahonnan eddig osztotta a mélyenszántó gondolatait és elkezdte Alice-t kergetni a házban. Ami persze reménytelen vállalkozás volt, mert Alice mindig látta előre, hogy Rosalie merre fog mozdulni. Szegény Angie csak a huzatot érzékelte az egészből, mert a mozgásuk emberek számára láthatatlanul gyors volt.

– Most mi történik? Csak Alice nevetését hallom, meg Rosalie morgását.

– Semmi, csak kergetőznek. – válaszoltam neki.

– Félelmetes! Nem is látom őket.

Ekkor Nessie odament hozzá, és megfogta a kezét.

– Látod már őket? Csak a szemed lassú. Az agyad képes feldolgozni.

– Igen, már látom. – áhítat van a hangjában, így Rosalie-nak nehéz dolga lesz. Angela egyre több előnyét látja a vámpírságnak, anélkül, hogy az árnyoldaláról halvány fogalma is lenne. – Ez a sebesség és erő. Csodálatos világ.

– Angela! Tudom, Rosalie szavaival élve, bagoly mondja verébnek, hogy nagy a fejed, de ez a szörnyek világa. Hidd el, te nem akarsz ebbe a világba tartozni! Neked ott van Ben, az öcséid és a szüleid. Normális emberi életet élhetsz. Az én végzetem Edward volt mindig is. Minél többet gondolkodom rajta, annál biztosabb vagyok benne, hogy már az első napokban eldőlt a sorsom, amikor még nem is tudtam, hogy mibe csöppentem.

– Bella, pontosabban a legelső napon, szinte az első percben, amikor megláttad, eldőlt a sorsod Edwarddal kapcsolatban.

– Ezt meg, honnan veszed?

– Első látásra beleszerettél.

– Honnan tudod?

– Megmutatom. Van egy kártyaolvasótok? – ezzel kikapott egy memóriakártyát a táskájából.

Mikor megláttam a fotót magamról, ami a tudtom nélkül készült, megmerevedtem. Szúrni kezdett a szemem, és az érzelemtől, ami rám tört, fintorba torzult az arcom, összeszorult a mellkasom (a valóságban nem, csak úgy éreztem), de valójában olyan földöntúli öröm töltött el, mint soha eddig. Megszűnt az egyetlen kételyem saját magammal kapcsolatban. Az egyetlen dolog magammal kapcsolatban, amiben nem voltam biztos teljesen, hogy első látásra belezúgtam Edwardba, vagy csak később győztem meg magam arról, hogy halálosan szerelmes vagyok belé. A kép, ami az ebédlőben készült rólam, miután Angela felállt az asztaltól. A hátam mögött levő asztalnál ülőket fotózta, de látszottam a kép előterében, amint lopva egyetlen pillanatra Edwardra nézek. Pontosan tudom, mi tükröződik a szememben a képen. Ugyanaz a lázas, szerelemtől égő tűz volt a szememben, ami most, ha tükörbe nézek, és Edwardra gondolok közben.

– Köszönöm Angela! Egy örökkévalóságra szóló ajándékot adtál most nekem! Edward, gyere ide, ezt látnod kell! Az egyetlen dolgot tetted most bizonyosággá, amiben valaha is kételkedtem. Nem emlékeztem rá soha, hogy mikortól éreztem azt, hogy Edwardé vagyok. Hát azért, mert nem volt a létemben egyetlen pillanat sem, amióta megláttam, hogy ne lettem volna az övé testestől, lelkestől.

– Mit látsz drágám?

– Nézd ezt a képet!

– Ez mikor készült?

– Bella első napján az ebédlőben. Te a hátam mögött levő asztalnál ültél. A gép azt a pillanatot kapta el, amikor Bella egyetlen egyszer, lopva rád nézett. Soha nem használtam fel ezt a képet sehol. Túl sokat mutat meg Bella lelkéből ahhoz, hogy ezt bárkinek szabad legyen látnia rajtad és rajta kívül. Nincs másolatom belőle. A tisztességem nem engedi, hogy ezt a képet felhasználjam. A memóriakártya a tiétek. A többi képet rég letöröltem róla, de ezt képtelen vagyok. Csak remélni tudom, hogy majd egyszer én is érzek így valaki iránt. Bennel jó együtt lenni, de ez, amit a szemedben látok… ezt keresem, amióta csak megláttam ezt a képet rólad. Ez az örök szerelem.

– Köszönöm, Angela! Nem tudhatod, milyen lelki békét adtál most mindkettőnknek. – csodálkozva néztem Edwardra, neki miért hozott ez a kép lelki békét?

– Te most miről beszélsz?

– Nézz a képre Bella! Hát nem érted?

– Nem! Most már tudom, hogy mindig is szerettelek, amióta csak megláttalak, de miért számít ez a te lelki békédnek?

– Bella, azóta is bánt a lelkiismeret, hogy nem tudtalak eltántorítani magamtól, de ezt látva, megnyugodhatok. Azt már tudom, hogy képtelenség téged befolyásolni, ha már elhatároztad magad valamivel kapcsolatban. Erről a képről látszik, hogy tudat alatt hamarabb eldöntötted hova akarsz tartozni, mint hogy én egyáltalán tehettem volna valamit ellene. Kezdem azt hinni, hogy a sors könyvében ez van megírva. Ismerem milyen érzéseket táplálsz irántam. Tudom, hogy nincs a világon olyan hatalom, ami elcsábíthatna, eltántoríthatna mellőlem. Annak idején azt mondtam neked, hogy egy facsemetét hasonlítasz egy erdőhöz, amikor a szerelmedről beszélsz irántam. Amióta láttam a fejedben, hogy mit érzel velem kapcsolatban, tudom, hogy mindketten egy esőerdőnyi szerelmet érzünk egymás iránt. Szegény Jacob, tényleg sajnálom. Mennyit küzdött érted, pedig soha nem volt esélye. Ha minden erőmmel azon lettem volna, hogy az övé légy helyettem, akkor se sikerült volna, ezt látva. – finoman az állam alá nyúlt, felemelte a fejem és megcsókolt. Az eszemet tudtam veszíteni, a csontjaimig átjárt az érzés, beleremegtem az érintésébe, az ajka érintésébe. Ez mindörökre így kell, hogy maradjon, mert ha nem, akkor elveszítem magam az időben, megőrülök, ha történik vele valami, ebben biztos vagyok. Képtelen vagyok nélküle létezni. Nélküle semmi vagyok, de vele, a mindenség lehetek. – Hoppá, Rosalie elkapta Alice-t. Ahogyan az ajkunk összeért, Angela készített rólunk egy képet, de nem bántam. Tudtam, hogy nekünk készül, rólunk szól, hogy örökre megőrizze vele ezt a pillanatot. Amikor megtört a pillanat varázsa, Angela szólalt meg:

– Bella, köszönöm neked, hogy elkészíthettem a világ legszebb szerelmes fotóját, bár tudom, hogy senkinek se mutathatom meg. Örülök a szerelmeteknek, csodálatosak vagytok, és olyan jók! El se lehet képzelni, hogy képesek vagytok bárkit is megölni.

– Angela, megmutathatod, csak ki kell egy kicsit pofozni. Emmett nagy bűvésze a képmanipulálásnak. Megadhatja neked azokat a beállításokat, amitől a fényképeken egyszerű halandó lesz belőlünk. Használd fel szerintem nyugodtan a képet, persze, csak ha Bella és Edward megengedi! – szólt bele a beszélgetésbe, Jasper.

– Megengeditek?

– Ha elárulod, hol akarod felhasználni.

– Még nem tudom, de ha valaha felhasználom, az biztos, hogy címlapon lesz, vagy egy olyan kiállításon, ahol mindenki a főhelyen láthatja. Ebből a képből kiderül mindenki számára, hogy létezik igazi, odaadó és végtelen szerelem. Azt hiszem, átgondolom még a vámpírrá válást. Meg kell találnom azt a… lényt, akivel így nézünk egymásra. De ne várd el tőlem Bella, hogy csak az emberek közt keresgéljek! A számomra, úgy érzem, mindkét világ egyformán lehetséges.

– Ebben igazad van. Ha a vámpírok közt találsz igaz szerelemre, akkor is megvan viszont a döntési lehetőséged, hogy ember maradj.

– Bella, te képes lettél volna ember maradni így, hogy Edward örökéletű?

– Megadom magam! Az iskolabálkor, azt hittem azért akarja, hogy kiöltözzek, mert valami más fog történni. Csalódott voltam, amikor megtudtam, hogy csak a bálba visz. Azt hittem idejövünk és átváltoztat. Mennünk kéne! Minden perccel nő a veszély, hogy Peter és Dr. Bencroft valami olyat tesz, amit nem kéne.