14. fejezet

Sziasztok!

Írhatnám, hogy szándékosan hallgatok egy hónapja, de az hazugság lenne. Sajnos, csak emberből vagyok én is, így 95% fáradtság miatt, a maradék 5% meg a lustaságom miatt nem volt friss eddig. Egyébként, ez lehet, hogy nem is baj, mert a most aktuális két fejezet annyira szervesen összetartozik, hogy csak a terjedelem miatt van szétszedve. Készüljetek! Ez maratoni lesz most. Jó olvasást!

ui: Javítás majd akkor, ha Mikkamakka ráér, addig türelmeteket kérem!

Sam

Bólintottam egyet Carlisle-nak, aminek hatására benyomta az altatót az infúziós csőbe. Vártam még néhány percig, aztán felhagytam a bénítással. Edward egy kézlegyintéssel jelezte, hogy Emily nem érez semmit. El kellett mennem, megkeresni Samet. Támadt egy ötletem Emily sorsával kapcsolatban.
– Carlisle, rajtad és Edwardon, meg a technikuson kívül, tudja valaki, hogy Emily milyen súlyos állapotban van pontosan?
– Nem Bella, de mire akarsz kilyukadni?
– Csak arra, hogyha az itteni orvosok megtudják, hogy Emy gyakorlatilag halott, akkor elég érdekes helyzetet teremt, ha nagyon szerencsés esetben, néhány hét múlva kicsattanó egészségben végigsétál a város főutcáján. Szerintem, ezt a konzílium dolgot hanyagolni kéne. Nem gondolod?
– Ennyire bízol egy leendő vámpír önuralmában, vagy saját magadban hiszel ennyire? – rengeteg irónia volt a kérdésében és ebben igazat kellett neki adnom, de nem volt teljesen kizárható ez a lehetőség sem.
– Nem vagyok teljesen biztos a dolgomban, de tisztán emlékszem rá, hogyan vagyok képes állandóan legyőzni és uralni a vérszomjamat és talán, meg tudom rá Emilyt tanítani. Ha sikerrel járok, néhány hét múlva a szerettei közt lehet újra. A Quileute-ok közössége eléggé zárt ahhoz, hogy biztonságban legyen közöttük, és Sammel, meg a halhatatlan falkával mindörökre meg tudják védeni ezt a menedéket nekünk, vagy a később hozzánk csatlakozó vegetáriánus vámpíroknak. Ha most Emily közülünk valóvá lesz, az, ha minden jól megy, szó szerint, örökre szólóvá teszi a szövetséget, és a barátságot velük. Nem vagyok orvos Carlisle, nem tudom, milyen kapcsolataid vannak, de szerintem el kéne valahogy szállítanunk Emyt innen egy másik „kórházba”. Persze, csak miután véglegessé váltak a dolgok. Gondoljatok bele, ha így történik, ahogyan gondolom, akkor bármi történik is a világban, az USA legesősebb területén mindörökre lesz egy menedék a családunknak. Ez egy előre nem várt nyeresége lehet szegény Emy átalakulásának, de most vannak sürgősebb dolgaink. Nem tudom meddig fog tartani Samet meggyőzni, de azt hiszem Jacob most jól fog jönni. Nem ártana még ma eljutni a végső döntésig, mert nem akarok kifutni az időből. Carlisle, meddig lehet Emy állapota stabilnak mondható? – miközben beszéltem, villámtempóban írtam egy SMS-t Jacobnak, hogy jöjjön a kórházba, meg vázoltam neki az eseményeket.
– Két napig majdnem biztosan úgy, hogy beleszámolom az eddig eltelt időt is. Talán három napunk van, vagy egy kicsivel több, ha elég erős a szervezete. De négy napban ne reménykedjünk, szinte nulla rá az esély.
– Jó, akkor mondjuk két, két és fél napunk van megtenni, amit akarunk. Ha egy fél nap alatt sikerül meggyőzni Samet, akkor két napunk marad. Edward, ha megvan Sam beleegyezése, tudod mit szeretnék. Amíg távol vagyok, mond el, kérlek Carlisle-nak a tervem! Indulok, jobb lenne Emilyt minél hamarabb elvinni innen, nehogy azt mondják, hogy alkalmatlan a szállításra és bajba kerüljünk. Idehívtam Jake-et, hogy segítsen Sam lelkére beszélni. Ő elég jól tudja milyen egy vámpír mellett élni, na, jó, egy fél vámpír mellett, akinek mellesleg, vámpírok a szülei – tettem még hozzá, mosolyogva.
Kimentem a váróba. Földbe gyökerezett a lábam, sok mindenre számítottam, de erre a látványra nem voltam felkészülve. Egy széken ült Sam, vele szemben állt, mint egy indián nagyfőnök, összefont karokkal, Jacob. Ebben semmi szokatlan se volt, de Sam két oldalán Jasper és Alice ült, fogva a hozzájuk közelebb levő kezét és úgy vigasztalták Samet. Ahogy a közelükbe értem, megéreztem a nyugalmat, amit Jasper keltett maga körül. Még mindig lenyűgözött a képessége, pedig már sokszor megtapasztaltam.
– Sam, beszélni szeretnék veled, de nem itt. Gyere velem, kérlek, legalább a parkolóba, hogy nyugodtan tudjunk beszélni. Jake örülnék, ha te is ott lennél. Alice, ha gondolod, velünk jöhetnél.
– Miről akarsz velem beszélni? Szerintem, nincs miről. Miattatok megváltozott az életem, a szerelmem, az életem értelme gépek közt haldoklik odabent. Mit tudsz mondani, ami rávehetne arra, hogy ne törjek minden erőmmel a fajtád kipusztítása felé.
Jasper és Alice azonnal elhúzódtak Sam mellől. Érezni kezdtem, hogy Jasper még erősebb nyugalmat sugároz maga köré, ettől valamelyest lenyugodott Sam lelke.
– Kérlek, gyere ki! Pontosan arról akarok veled beszélni, ami megváltoztathatja ezt a helyzetet.
Felkapta a fejét Sam erre a mondatra, miközben Jake sejtelmesen mosolyogni kezdett, mert ő az SMS-ből már tudta, mit akarok.
– Menj ki Bellával Sam, és bízz benne! Sok szempontból Bella emberibb, mint mi magunk. Sőt, sok-sok embernél is jobb. Azt hiszem, ezt te is tudod.
– Igazad van, Bella tényleg sohasem viselkedik úgy, mint ahogy az elvárható lenne a fajtájától. Jó tanára van az apósa személyében. Inkább egy jó szellemhez tudnám hasonlítani. – halvány mosolyt véltem felfedezni a szája szögletében. – Rendben, gyerünk!
Alig vártam, hogy nyíltan tudjak vele beszélni. Sötét este volt már, bár ez egyikünket sem zavarta, csak elrejtett minket az emberek kíváncsi szeme elől.
– Sam, Carlisle elmondta neked, hogy mi a helyzet Emilyvel, igaz?
– Igen. Elmondta, hogy semmit sem tud tenni érte. Ezért vagyok kíváncsi rá, hogy milyen dolgot tudsz mondani, ami megváltoztatja a helyzetet. Megfenyegetsz, hogy elpusztítasz? Állok elébe. Legalább megszabadítasz a szenvedéstől, ami rám vár, meg a falkámra is, miattam. – A bevésődés! Még ez is az ügy hasznára lehet.
– Nem, Sam! Eszem ágában sincs ártani neked. Ha nem önvédelemből kell megtennem, soha nem ártok neked. Te is többször kockáztattad az életedet értem, és ezt nem felejtem el, nem is vagyok képes elfelejteni. Ezért vállalom fel, hogy segítsek rajtatok, pedig ha valami rosszul sül el, könnyen lehet, hogy a létezésemmel fizetek én is, és a családom is érte, de így legalább törlesztek egy kicsit.
Értetlen kifejezéssel az arcán nézett rám, nem jött még rá, hogy hova akarok kilyukadni, hirtelen támadt egy új ötletem, az lesz a legjobb, ha addig célozgatok és szórom az információ morzsákat elébe, míg rá nem jön, hogy mire készülünk Emilyvel.
– Te most miről beszélsz?
– Sam, nézz rám! Tekints el a külsőmtől, és a szagomtól a te szempontodból nézve. Kit látsz magad előtt, egy vérszomjas, szörnyeteg fenevadat, vagy egy lányt, akinek egy kicsit furcsán alakul az élete? Mit súgnak az ösztöneid?
– Bella, te tényleg fura vagy. Az ősellenségem vagy, ha azt nézem, ami vagy, de simán hátat mernék fordítani neked, bármikor. Tovább megyek, mivel tisztában vagyok a hatalmaddal, eszelős frásznak kéne rajtam lenni attól, hogy itt vagyok veled egy lesötétített üvegű autóban, és senki se tudna megvédeni tőled, ha el akarnál pusztítani. Ezzel ellentétben, olyan nyugodt vagyok a körülményekhez képest, mintha otthon ülnék a TV előtt, egy unalmas filmet nézve. Magam se hittem volna, hogy valaha ilyet mondok bármelyik vámpírnak, de megbízom benned Bella, azt kell, hogy mondjam, feltétlenül. Te sokkal inkább az a lány vagy, aki leordította a hajamat, amikor Jake közénk került és te azt hitted, hogy valami rosszba akarjuk belerángatni, mint azaz aljas vérszívó, aminek lenned kéne. Nem tudom, hogyan érted ezt el, de tény. Nem bírok másként gondolni rád, csak Bellaként. A rendőrfőnök lányaként. Képtelen vagyok rá, hogy lássam benned a vámpírt.
– Ha így áll a helyzet Sam, akkor most mondok neked valamit. Hiszem, hogy nem vagyok annyira különleges, mint ahogy mondják. Csak mások voltak az átváltozásom körülményei, mint a többieknek. Ezért tudtam ennyire önmagam maradni. Az más dolog, hogy a fizikai szükségleteim és a képességeim most már mások, de a lelkem és a tudatom ugyanaz, mint ami volt. A fő különbség a többiek és köztem, hogy a többieket, gyakorlatilag a saját akaratuk, és tudatos döntésük ellenére tették azzá, amik, míg én tudtam, hogy mi történik, és akartam azt. Ez most teljesen független attól, hogy én, ha egészséges lettem volna, akkor is elértem volna, hogy azzá váljak, ami most vagyok. Ennek a ténynek azt hiszem, rendkívüli jelentősége van, abból a szempontból, hogy nekem nem kellett újra megtalálnom magamat, a rengeteg zavaró érzés között, miután átalakultam, hanem tudtam, hogy mi, miért történik. Ezért tudtam szerintem, az első perctől kezdve uralni az érzelmeimet, mert fel voltam készülve a változásokra. – éreztem, hogy még mindig nem sejti, mire megy ki a beszélgetés, ezért lassan stratégiát váltottam – Sam, ígérd meg, hogy türelemmel végighallgatod, amit most mondok.
– Bella, azt hiszem, neked bármit hajlandó lennék megígérni. Úgy érzem, nem akarsz becsapni, vagy félrevezetni. Mindig olyan nyíltan beszélsz velem, mintha nem is lennénk a kutya meg a macska egymásnak, a természet rendje szerint. Ha te megbízol bennem, én miért ne bíznék meg benned.
– Mert hivatásos hazudozók vagyunk mind egy szálig. – vetettem oda neki gyorsan, gondolkodás nélkül. Mikor kiszaladt a mondat a számon, akkor tudatosult bennem, hogy egy pillanat alatt hazavághatom azt a törékeny bizalmat, amit az elmúlt néhány hétben lassan felépítettem Samben, de csak mosolygott a kiszólásomon.
– Bella, ösztönösen megérzem, ha valaki hazudik. Végül ez az ösztön volt, ami megakadályozta, hogy rátok támadjunk egy éve. Tudom, hogy mikor hazudtok. Nem tudom hogyan, de érzem. Te, most nem hazudsz. Ha eddig félrevezetettek is minket, arról kiderült utólag, hogy a mi érdekünkben történik. Ez a kiszólás is az őszinteségedet bizonyítja. Mond, bármit is akarsz, tudni fogom, ha be akarsz csapni!
– Emilynek van egy esélye, de csak és kizárólag, egy. Gondolj arra, amiről az elmúlt percekben beszéltünk. Hiszem, hogy Emilynek minden esélye megvan arra, hogy…
– Nem, azt az egyet soha! Csak a holtestemen át! Én nem akarhatom ezt! Ő biztosan nem akarná! Nem azt mondtad, hogy a legfontosabb, hogy az illető tudja, hogy mi történik vele? – végre leesett neki, úgy látszik a gyors felfogóképesség nem volt általános tulajdonság a farkasok között. Jake-kel ezek szerint ebben is hasonlítottunk egymásra emberként. Viszont cserébe Samnek volt egy beépített hazugságdetektora.
– Sam, – megfogtam a kezét bátorítólag, valószínűleg az eddigiek hatása miatt nem húzta el a kezét, pedig amilyen kellemetlenül forró volt nekem az ő érintése, az enyém hidegsége is olyan rossz lehetett neki, de értékelte a gesztust – Emy tudja mi a helyzet, áttételesen ugyan, de tudunk vele beszélni. Edwarddal ketten együtt képesek vagyunk rá. Ő készen áll rá. De nélküled, nem akar élni. Azt mondta, ha te nemet mondasz, akkor rendeld meg neki a koporsót, veled viszont, akár örökké.
– Bella, mindketten tudjuk, hogy ez lehetetlen. Én nem vagyok halhatatlan és nem is lehetek az, mert nem változhatok át a génjeim miatt. Ezt Jake-től hallottam. Hogyan élhetnénk örökké?
– Sam, Jake majdnem biztosan máris öröklétre van „kárhoztatva”, bár lehet, hogy nem reklámozza. – szinte nevetve mondtam neki a „kárhoztatva” szót, a helyzet ellenére, amiben voltunk. – Nessie vámpír része nem engedi Jake-ben leállni a farkas géneket. Ezért nem öregszik egy percet se, míg együtt maradnak. Gondolj bele! Ha Emily vámpír lesz, és együtt maradtok, hány évet fogsz öregedni? Az elmúlt két évben nem láttam rajtatok, hogy öregedtetek volna egy percet is.
– Ez a mondáink szerint is így van. Azt mondod, Emily vámpír akar lenni?
– Természetesen nem, de nincs más esélye. Azt mondta, melletted viszont hajlandó lenne az öröklétre. Mi pedig meg tudjuk neki adni. A szülinapomkor, amikor barátnők lettünk, elég sokat beszélgettünk. Meglehetősen tisztában van a vámpírléttel. Ezért hiszem, hogy jó eséllyel hasonló lesz hozzám, és kordában tudja tartani majd a vérszomját. Ez az egyetlen dolog, amit meg kell tanulnia uralni. Ettől függetlenül lehet, hogy nehéz dolga lesz. Lehet, hogy évekbe telik mire uralni tudja magát, de szerintem olyan lesz, mint én. Te elég erős hatással leszel rá, hogy ne akarjon megölni. Sam, szerencsés esetben csak néhány hétig, vagy hónapig nem találkozhattok személyesen. Nem fogom egyikőtök életét sem kockáztatni egy elhamarkodott találkozással. Edwardék vakmerőek voltak velem kapcsolatban, és majdnem baj lett. Amíg nem leszünk valami módon biztosak benne, hogy biztonságos élő emberrel találkoznia, addig nem kockáztatunk, jó?
– Azt mondod, „csak” a vérszomját kell megtanulnia uralni?
– Sam! Nehogy azt hidd, hogy ez valami csekélység! Annak ellenére, hogy tized annyira sem csábító a számunkra a szagotok, mégis összefut a méreg a számban, ahogy itt ülök veled. Az egyik legnagyobb kín, amit el tudsz képzelni. Ahhoz tudnám hasonlítani, mintha te hetek óta nem ettél volna, és eléd tennének egy nagy tál gőzölgő marhasültet, te pedig nem nyúlhatnál hozzá, mert abba azonnal belehalna egy másik emberi lény. Ez a helyzet pedig csak azt tükrözi, amikor jól vagyunk lakva, amikor ki vagyunk éhezve, majdnem beleőrülünk az ölési vágyba és a szomjúságba. Minden egyes pillanatában a további létezésének meg kell majd küzdenie ezzel a dologgal. De hidd el, menni fog neki, és én is segíteni fogok neki!
– Akkor mégsem volt kiszínezve.
– Micsoda, Sam?
– Csak eszembe jutott, amikor annak idején Jake megmutatta nekünk, hogy mi járt Edward fejében az elmúlt két évben. Mindannyian azt hittük, hogy csak Jake próbálja kiszínezni az emlékeket nekünk, hogy jobban megsajnáljunk titeket, „szegény vérszívókat”.
– Ja, arra gondolsz, amikor kiderült, hogy Nessie képes az apja fejében olvasni?
– Igen, de nem hittem volna, hogy igaz. Olyan erőteljes volt az érzés, hogy rögtön utána elkaptam egy őzet és ahelyett, hogy lakmározni kezdtem volna belőle, először csak a vérét kezdtem szívni.
– Sam! Ez annál sokkal rosszabb a valóságban, már láttam azokat az emlékeket én is. A poros nyomában sincsenek a valódi érzésnek. Egyszerűen le se lehet írni, hogy milyen nehéz kibírni, hogy ne öljünk, de muszáj.
– Komolyan kezdelek tisztelni titeket. Rólad mindig tudtam, hogy erős akaratod van, de azt hittem a többiek csak úgy csinálnak, mintha ez olyan „nagy” dolog lenne.
– Tévedsz, Sam! Bár ne tévednél! Sokkal egyszerűbb lenne az életünk, de ezt az árat fizetjük az öröklétért. Iszonyatosan nehéz, de én még mindig azt mondom, hogy megérte.
– Bella, te elfogult vagy Edward miatt! Beszélhetek vele?
– Igen, bár nem egyszerű. Meg kell hozzá bíznod Edwardban is. Az elfogultsággal kapcsolatban meg igazad van – mosolyogtam.
– Miért kell megbíznom Edwardban?
– Ez úgy működik, hogy Carlisle kihozza Emy-t az altatásból, miközben én lebénítva tartom, beszélünk hozzá, majd megszüntetem a bénítást. Ekkor nagyon fájnak neki a sérülései, de Edward beleláthat a fejébe és hallja, hogy mire gondol. Én lebénítom újra, Edward pedig elmondja nekünk, hogy Emily mire gondolt. Bocsáss meg, Sam! De mi Emilyvel már mindent megbeszéltünk. Ha ő nem akarná ezt, elhallgattuk volna előled ezt a lehetőséget, hogy ne okozzunk felesleges fájdalmat. Carlisle megfogadta Rosalie után, hogy soha többé nem változtat át úgy valakit, hogy az illető nincs tisztában azzal, hogy mi történik. Emmett volt az egyetlen kivétel, de az is Rosalie kiengesztelése érdekében történt. Meg szerencséje is lett vele Carlisle-nak. Emmettet nem zavarja, hogy mivé lett, míg Rosalie-val együtt lehet. Nekem is könyörögnöm kellett, hogy legalább megígérje, hogy megteszi, pedig akkor már a Volturival kötött egyesség ott lebegett a fejünk felett.
– Csak azt tudnám, hogy Emmett mit eszik Rosalie-n, mert a külsejét leszámítva, nagyon kibírhatatlan.
– Sam, Rosalie ember szeretne lenni. Gyereket szülni, megöregedni és csendben meghalni. De pontosan ez a három dolog az, amit képtelenek vagyunk neki megadni. Bár a gyerek Nessie-vel egy kicsit teljesült. Most is ő vigyáz rá. Habár, erre egyre kevésbé van szükség. Rosalie utál mindenkit maga körül, mert azt látja, ami ő már soha nem lehet. Rám pedig azért neheztel, mert nekem mindaz meglehetett volna Jacob mellett, amire ő vágyik. Én pedig lecseréltem az egészet, erre. Ezt ő nem érti, nem értheti. Ő soha nem érzett olyan szerelmet senki iránt, mint ami kettőnk közt van Edwarddal vagy, amilyen köztetek van, Emilyvel. Köztünk maradjon, de Rosie ilyen egyszerűen néz a világra, ő ilyen lineáris gondolkodású. Olyan egyszerű, mint a faék. Neki minden fekete vagy fehér, de számítani, azt lehet rá. Ha megígér valamit, azt betartja tűzön-vízen át.
– Hm. Azt hiszem, mostantól egy kicsit másként nézek Rosalie-ra. Beszélni szeretnék Emilyvel, menjünk be hozzá!
– Sam, lehet, hogy most nem lehet. Nem tudom Carlisle mit adott neki, amikor kijöttem, de arra számítottam, hogy sokkal tovább fog tartani, meggyőzni téged. Nem fog ártani neki egy kis öntudatlan pihenés. Nehéz és gyötrelemmel teli napok elé néz. Hagyd, hogy kialudja magát, még utoljára!
– Nem győztél meg, Bella. Még nem. Csak beszélni szeretnék Emilyvel. Azt szeretném, ha tudná, hogy mellette állok, bármit is szeretne. Még nincs eldöntve semmi. Bár, ha igaz, amit mondtál, és sajnos érzem, hogy igaz, csak a lelkem még küzd a tények ellen, mindenben támogatom. Nem tudok nélküle élni. Ez az egyetlen dolog, amiért nem ugrottam neked, amikor rájöttem, hogy miről beszélsz. Azt, az utoljára alvást, hogy érted?
– Nem tudod?
– Mit?
– Mi sohasem alszunk. Sam, az egyik ok, amiért felajánlottam Emilynek a lehetőséget az, hogy Edwardtól tudom, hogy ti ketten pontosan ugyanolyan érzelmeket tápláltok egymás iránt, mint mi. Se Edward nélkülem, sem én nélküle nem tudnék tovább létezni. Amikor még nem volt hajlandó átváltoztatni, úgy tervezte, hogy miután én megöregszem és meghalok, ő megöleti magát, hogy ne kelljen az emlékemmel élnie. Sam, amikor Edwardék elmentek innen, és én leugrottam a szikláról, ő azt hitte, hogy meghaltam, akkor én az utolsó pillanatban akadályoztam meg Volterra-ban, hogy olyat tegyen, amiért azonnal kivégezték volna. Tudom, hogy mit éreztek egymás iránt. Akkor, mikor ez történt Volterra-ban Alice elmondta előre, hogy ha nem sikerül Edwardot megállítanom, akkor mindketten halottak leszünk estére, mert az ottaniak rájönnek, hogy mindent tudok, de nem érdekelt. Ezért egy halandónak vagy meg kell halnia, vagy vámpírrá kell lennie, de én biztos voltam benne, ha Edwardot megölik, azonnal a halált választom, a legkisebb bizonytalanság nélkül. Elég volt az a négy hónap apátia, pedig akkor tudtam, hogy tovább él valahol, akkor is csak az tartott életben, hogy egyszer talán visszatér.
– Azt hiszem Bella, kezdem érteni, hogy mi motivál most téged, és köszönöm, hogy meg akarod menteni az életünket, még ha ilyen kitekert módon is. Ne felejtsd el, hogy amikor Edward itt hagyott, én találtam rád az erdőben! Hogy is mondjam, halottabb voltál, mint most. Úgy gondolom, ez mindent elárul az akkori állapotodról. Azt hiszem, nincs más lehetőség, igaz? Kár lett volna, ha annak idején sikerül a tervezett rajtaütés, hogy elintézzünk téged meg a babát.
– Sajna’ úgy gondolom, nincs. Mindent átvettünk, de egyszerűen menthetetlen. Sam, tökéletesen látod, én abban a néhány hónapban ténylegesen halott, egy igazi zombi voltam. Egy lélek nélküli test. Azért köszönöm, hogy megmentettél. Ne juttasd eszembe, hogy meg akartátok ölni a lányomat, mert meggondolom magam! – mosolyogtam a fenyegető szavak ellenére, mert nem nehezteltem rájuk.
– Bocsáss meg érte, Bella! Akkor, az tűnt a legésszerűbb ötletnek. Utólag, beismerem, Nessie-t látva, életem egyik legnagyobb hibája lett volna elpusztítani őt.
– Elfogadom, Sam. A te helyedben, azt hiszem, én is hasonlóan cselekedtem volna. Gyerünk, nézzük meg tudunk-e most beszélni Emy-vel!
Miután visszatértünk az épületbe, kiderült, hogy az altatót még legalább két órán keresztül nem lehet semlegesíteni Emy szervezetében. Addig kihasználtuk az időt, hogy megbeszéljük a részleteket. Edward beszélt Tanyaval és Kate-tel, hogy odamehetünk-e Denaliba Emilyvel. Carlisle elintézte Emily átszállítását Seattle-be. Valójában Rosalie-val és Emmett-tel beszélt otthon, de kellett a színjáték a tökéletes álca miatt. Sam csendesen őrizte Emily valószínűleg utolsó, igazi álmát, Jacobbal karöltve. Carlisle közben felkészült, összekapta az orvosi táskáját és szerzett ruhát Jake-nek, Edwardnak és Esmenek a reggeli mentős akcióhoz. Rosalie közben meghamisította az adatokat a kórház számítógépében, hogy senki se jöhessen rá, Emily soha nem jut el Seattle-ig, legalább is betegként. Én pedig előkerítettem Alice-t, hogy megtudjam tőle, hogy miért volt olyan ingerült, amikor meglátta Emily sorsát.
– Alice, miért vagy ilyen ingerült? – kérdeztem tőle, amikor megtaláltam, mert láttam rajta, hogy még mindig fel van dúlva.
– Bella én nem vagyok ingerült, csak ideges vagyok attól, hogy egy újabb vámpír lesz a környéken. Szeretek itt lenni, és kezdünk nagyon feltűnőek lenni. Lassan szét kell válnunk, mert olyan sokan leszünk, hogy mindenütt azonnal kiszúrják, hogy valami nem stimmel velünk. Gondolj bele, Emilyvel együtt már kilencen leszünk egy kupacban. Tízen, ha Nessie-t is hozzászámolom, és hozzá kell számolnom, mert Rosalie-val megint vadászni mentek a tiltásod ellenére. Nessie pedig sokkal ügyesebb nyomkövető Rosie-nál, a gyengébb érzékszervei ellenére, így egész jó kis vérengzést csaptak fent, a Mount Rainier körüli erdőben. Szerintem a vadőröknek fel fog tűnni, amit tettek. – láttam rajta, hogy elfelejti, hogy a megfigyelőképesség a fő fegyverem még mindig, a többi hatalmam ellenére is. Átláttam a mellébeszélésén, mint az üvegen. Tudja, hogy ha Nessie vadászni megy, az engem feldühít. Nem mintha bármi veszély fenyegette volna a vadonban, csak nem akartam, hogy a mi életmódunkat kövesse, ha nem muszáj. Egyen csak emberi ételeket, a vérszívást meg hagyja meg az igazi vámpíroknak, bár lehet, hogy néha szüksége volt rá, nem hiszem, hogy az emberi ételekből lehetett volna annyi energiát kinyerni, ami a mi fizikai képességeinkhez szükséges. De ez, most csak figyelem elterelés. Láttam, hogy feszült lett a kérdésemtől.
– Alice, láttál valami olyat, ami veszélyt hordoz magában Emilyvel kapcsolatban? Embert fog ölni? Közülünk valakit? Mond el, és megakadályozzuk! Beszélj már! – láttam rajta, hogyha tudna, sírna. Csak azt nem tudtam, hogy miért, és ettől idegessé váltam, ezért kezdtem egyre durvább lenni vele.
– Nem Bella, semmi ilyesmit nem láttam, csak… áh, hagyjuk!
– Nem hagyjuk, Alice! Ha valami veszély les ránk és te tudsz róla, akkor én is tudni akarom, vagy te leszel a felelős mindenért! Bökd már ki, az istenért, hogy mi van!
– Féltékeny vagyok, Bella!
– Jasperre? Ki az a lény? Talán Emily?
– Nem, semmi ilyesmi. – egy pillanatra elmosolyodott a feltételezésemen, Jasperben teljesen megbízott. – Rád vagyok féltékeny. Pontosabban, Emilyre.
– Miért? Mit látsz a jövőben, ami miatt féltékeny vagy rá? Még az sem biztos teljesen, hogy közülünk való lesz.
– Bella, utoljára ezt a mondatot Edward szájából hallottam, veled kapcsolatban, két és fél évvel ezelőtt. Ő azt mondta, hogy szubjektívek a látomásaim. Én pedig figyelmeztettem, hogyha nem akarja, hogy vámpír legyen belőled, akkor tűnjön el a környékről, míg te itt vagy. Mert ahányszor megváltoztatta a döntését, hogy marad vagy megy, én mindannyiszor láttam a barátságunkat, hol úgy, hogy vámpír vagy, hol úgy, hogy ember. De ez, mindig Edward döntésének megfelelően változott. Hiába figyelmeztettem, nem maradt Denaliban az első találkozásotok után. Azt mondta, amikor hazatért, mindegy mi lesz a sorsotok, nem bírja magát távol tartani tőled. Aranyos volt, amikor rákérdeztem, hogy miért. Azt válaszolta rá, hogy ahogy Alaszkában feküdt éjszaka a csillagos ég alatt, a csillagokban a te arcképed jött ki neki, ahogy felnézett az égre. Egy percen belül úton volt hazafelé, már akkor sem bírt nélküled élni. Az én látomásom pedig attól a pillanattól fogva soha többé nem mutatta, hogy ember maradsz. Feleslegesen kínzott meg azzal az ostoba elhagyással. Akkor jó ötletnek látszott, és kicsit el is halványult a látomásom, de nem tűnt el. Azóta Bella, én abban a hitben ringatom magam, hogy szó szerint örökre szereztem egy barátnőt magamnak. Erre, néhány órája mikor eldöntötted, hogy Emilyt átváltoztatod, láttalak téged, ahogyan Emilyvel beszélgettek, és én nem vagyok a közelben. Ő jobb barátnőd lesz, mint én. Félek, hogy elveszítelek. Edward megkapott téged örökre, de én… Több mint nyolcvan éve várok egy lelki társra, egy igazi barátra, sőt amilyen különc lehettem emberként, lehet, hogy száz éve keresem az igazi barátságot. Végre itt vagy te, titokban örültem neki, hogy az öröklétet választottad, mert így nem kell újabb lelki társat keresnem magamnak, mert te is halhatatlan lettél. De így semmi értelme sincs az egésznek. Emily elrabolja a barátságunkat.
– Alice, Emily mindig is „csak”, a barátnőm lehet. Míg te a nővérem vagy. Mi ketten örökre elválaszthatatlan barátok és testvérek lettünk. Tiszta szívemből szeretlek. Még azt is szeretem benned, amikor felbosszantasz. Képtelen vagyok rád bármiért is haragudni. Alice, soha életemben nem volt olyan barátnőm, aki hozzád fogható lett volna szeretetben és őszinteségben. A mi kettőnk kapcsolatáért soha nem kell aggódnod! Senki nem tud elvenni tőled, míg csak létezünk. – megfogtam a derekát, és magamhoz húztam, hogy megpuszilhassam a gyönyörű angyalarcát, ő pedig megfogta a két vállamat viszonzásképpen és magához ölelt. Miután befejeztük, még mindig egymásba kapaszkodva néztünk egymás szemébe a legtisztább szeretettel, amire csak képesek vagyunk. Tudjuk mindketten, hogy a sorsunk mindörökre összekötötte a létezésünket egymással. Ekkor nyitott be a helyiségbe Edward. Ahogy ránk nézett láttam, hogy megdermed valamitől. Azt hittem valami olyan gondolatot hall, ami veszélyt hordoz, de csak állt ott megfagyva az ajtóban egy szó nélkül, míg vagy öt másodperccel később kinyögte, hogy: – Alice!
– Mi van, Edward?
– A látomásod Belláról!
– Melyik?
– Amit először láttál, amikor megláttam őt a suliban. Te az én szememen keresztül ezt a jelenetet láttad.
– Miket beszélsz? – ebben a pillanatban tudtam, hogy Alicenek kettős látomása van és azt is tudtam, hogy ha tudna, örömében könnyezne. Ráborult a vállamra és könnyek nélkül zokogni kezdett, én meg csak simogattam a hátát, hogy megnyugtassam. Megértettem, hogy az a látomás, amit Edward az előbb emlegetett, az előző pillanatot mutatta meg neki. Ha képes lettem volna rá, én is sírtam volna örömömben. Nekem is lett még egy lelki társam Edward mellé, örökre.
– Lányok! Carlisle azt mondja, kihozhatjuk Emilyt az altatásból.
– Rendben beszéljünk vele, aztán kezdjük el megvalósítani, amit kitaláltunk! Vagy nem.
Bementünk Emily szobájába. Carlisle már készen állt, hogy semlegesítse az altatót.
– Sam, itt az idő, ha beszélni szeretnél vele ezekről a dolgokról. De figyelmeztetnem kell téged, hogy van egy vagy több olyan sérülése Emilynek, amit biztos nem vettünk észre, mert az utóbbi néhány órában sokat romlottak az eredményei. Talán harminc, harminchat óránk van, vagy neki annyi van hátra. – mondta Samnek, Carlisle.
– Akkor pedig ne húzzuk, amiből nincs sok. Rajta, ti tudjátok, hogy megy ez!
Carlisle beadta a semlegesítőt, én meg rögtön blokkolni kezdtem Emily idegrendszerét. Néhány perccel később éreztem Emy fejében a változást, de úgy éreztem valami nincs rendben. Nem olyan volt, mint aki öntudatánál van, végül rájöttem, hogy mi történik. Emily önmagától aludt, hiszen már késő éjszaka van. Több, mint egy év folyamatos ébrenlét után hajlamos voltam megfeledkezni olyan apróságokról, hogy az emberek éjszaka aludni szoktak. Emily aludt, a természetes alvási ciklusa szerint. Sam ébresztgetni kezdte. Igaza volt Edwardnak Samék szerelmével kapcsolatban. Néztem, ahogy simogatja az arcát, halkan a fülébe súgja a nevét, apró kis puszikat ad az arcára. Edward ébresztgetett így, míg ember voltam. Jó volt másoknál is olyan érzelmeket látni, mint ami köztünk van. Megéreztem Emily öntudatát.
– Sam, beszélj hozzá! – mondtam suttogva. – Felébredt, hallani fogja minden szavad.
– Em, Bella és Carlisle elmondott mindent veled kapcsolatban, amit tudnom kell. Tényleg ezt akarod? Vámpírrá válni? Egy vérszomjas gyilkológéppé?
– Sam, alig két órája beszéltünk róla, hogy milyennek látsz engem. Hiszem, hogy Emily sem fog tőlem sokban különbözni.
– Sam, – szólt közbe Alice – Bella igazat mond. Emily olyan vámpír lesz, mint ő maga. Úgy látom, hogy a jövőben soha, egyetlen embert sem fog megölni.
– Csak tudni szeretném, hogy jól meggondolta-e? Edward, megtennéd, hogy kiolvasod a választ Emily fejéből!
– Persze, Sam. Bella!
Szétoszlattam a pajzsom. Láttam Edward arcán a fájdalom tükröződését, de most valahogyan más volt, sokkal szomorúbb, mint délután. Emily arcán egy könnycseppet láttam végigcsordulni, miközben Edward rám nézett. Lebénítottam Emilyt.
– Sam, idézem: ”Drágám, nem sok átgondolni valóm van. Ha te képes vagy egy vámpírral együtt élni, akkor életben akarok maradni, hogy együtt lehessek veled. Ha viszont úgy érzed, hogy erre képtelen vagy, akkor hagyjatok csendben elmenni. Nélküled semmilyen élet se érdekel. Inkább meghalok, mint hogy nélküled éljek, egyedül.”
– Nélküled nekem sem élet, az élet. Veled viszont, bármit túlélek. Ha az együttlétünknek azaz ára, hogy egy vámpírral kell együtt élnem, akkor szeretni fogom azt a vámpírt, sőt azt is, aki létrehozta. – biztatóan mosolygott közben rám. – Hozd meg a döntésed drága Em, mert szorít az idő, alig több mint, egy napunk van! Ha te meghalsz, nagyon hamar találkozunk az örök vadászmezőkön. Erre is készen állok. Nem bírom tovább nézni az összetört testét, kimegyek. Mondjátok el, mit döntött! – kifutott a szobából könnyes szemekkel.
– Emily, Sam kiment a szobából, de természetesen visszahívjuk a kedvedért, ha akarod. Nem akarlak sürgetni, még néhány órán át, gondolkodhatsz nyugodtan. Én ráérek, kizárom a fájdalmat az életedből, hogy nyugodtan tudj gondolkozni. Most újra megszüntetem a bénítást, hogy kedved szerint tudj válaszolni. – ezzel el is engedtem a blokkolást. Alig tíz másodperccel később Edward jelzett.
– Bella, nincs min gondolkozni. – idézte Edward, Emily szavait – Sam megerősítette a döntésemet. Változtassatok át! Két dolgot kérek. Az egyik, hogy közben mondj el mindent, ami történik! Nem tudom, hogy van-e jelentősége, de a másik, hogy szeretnék leginkább hozzád hasonlítani, ezért kérlek, hogy te tedd meg! Köszönöm mindegyikőtöknek, amit értünk tesztek! Remélem, egyszer meg tudom hálálni.
– Emily nincs mit meghálálnod! Én köszönöm, hogy törleszthetek egy kicsit abból a sok mindenből, amit ti tettetek értünk! A kín, amit ki kell állnod, sokkal rosszabb lesz, mint amit el tudsz képzelni, de hidd el nekem, megéri! Megteszem, amit kérsz. Az én mérgem fog átváltoztatni, de nem foglak megharapni. Valamelyest gyorsítja a folyamatot, ha egyenesen a szívedbe adjuk be a mérget. Gyorsabban terjed, és hamarabb fejti ki a hatását. Ha egy kis szerencséd van, két nap múlva olyan leszel, mint én. Carlisle, most a nyakadba ad egy olyan injekciót, ami az én hatásomhoz hasonló, de ez csak alig egy órán át hat. Már nem akar semmi erős gyógyszert használni, nehogy úgy járj, mint én. Amikorra annak elmúlik a hatása, már a Cullen házban leszünk. Ott, amint kitisztulnak belőled a gyógyszerek, én magam mérgezlek meg. Utána elviszünk Alaszkába, egy olyan helyre, ahol nem élnek a közelben emberek. Mire átváltozol, ott leszünk. Aztán részletesen megtanítalak mindenre, hogy ne jelents felesleges veszélyt senkire.
Intettem Carlisle-nak, aki beadta az injekciót Emilynek. Néhány perc múlva távoztunk a kórházból, mintha csak pihenni mennénk haza. Valójában Emmett már elkötött egy mentőautót, hogy Emilyt el tudjuk hajnalban szállítani. Jacob már mentősofőri egyenruhában feszített a garázsunkban, Esme volt az ápoló, míg Edward egy mulatságos álbajuszt ragasztva és parókát téve a fejére, a mentőorvos szerepét játszotta. Carlisle a kórházban maradt, vigyázni Emilyre, és áttette őt egy mobil életben tartó rendszerre. Hajnalban, mikor az éjszakás személyzet a legálmosabb és legfigyelmetlenebb volt, megérkezett a „mentő”, Emilyért. Carlisle az utolsó pillanatban csavart egyet a terven. Emilyvel együtt beszállt a mentőbe, így alig egy percig látták a kórházi dolgozók a mentő „személyzetét”. Minden simán ment, Emily már a házban volt, mire kivilágosodott. Emmett visszavitte a mentőautót az állomásra, amilyen ügyes, észre sem veszik, hogy el lett hozva. Fogalmam se volt, annak idején Edward hogyan tudta a mérgét fecskendőbe szívni, de elmondta. Gondoljak az emberi vérre, attól megtelik a szám méreggel, majd egyszerűen szívjam fel egy tűvel egyenesen a számból. Rákérdeztem, nyúljak a számba egy tűvel? Miért, szerinted, megsérthet egy tű? Kérdezett vissza, mosolyogva. Elkezdtem a pajzsommal Emy tudatát körülvenni, mert éreztem, hogy gyengülni kezdett az injekció illata. Egy jó órával később éreztük, hogy végleg elillant a vegyszerek szaga. Ha nem blokkoltam volna Emy tudatát, iszonyú fájdalmai lettek volna. Eljött az utolsó lehetőség a megállásra.
– Emily, megszűnt a gyógyszerek hatása. Itt az utolsó lehetőség, hogy meggondold magad. Halál, vagy gyötrelmes kínok árán öröklét? Készen állok rá, hogy vámpírrá tegyelek. Most utoljára veszem le rólad a bénítást, hogy válaszolni tudj.
– Bella, – válaszolt Edward helyette, szinte rögtön – ezt akarom, már eldöntöttem, tedd meg! Ne foglalkozz vele, hogy mivel jár! Mind kibírtátok, én is ki fogom.
Még utoljára megbénítottam egy rövid időre. Át akartam adni Carlisle-nak a fecskendőt, de elutasította:
– Bella, neked kell megtenni, hiszen megígérted! Te leszel Emily anyja. Hallod és látod, hol ver a szíve, csak döfd bele a tűt és nyomd be a mérget.
Fölé hajoltam Emilynek, ránéztem a nyugodt, és az ép oldalon szép arcára, tudtam, hogy gyönyörű vámpír lesz belőle. Sam nem fog csalódni a látványban. Sajnáltam, hogy ilyen emberinek, ilyen törékenynek és ártatlannak soha többé nem láthatja senki, de megőriztem a képet az emlékezetemben, hogy átadhassam neki, azért, hogy emlékezzen rá mindig, hogy ki volt. Pontos emlékeim voltak arról, ami következett, ezért folyamatosan mondtam neki, mi történik.
– Emy, beleszúrom a tűt a szívedbe, amiben a mérgem van. Miután beadtam, és kihúztam a tűt, nem merem tovább bénítani az idegeidet. Sajnálom, amit érezni fogsz, de ez elkerülhetetlen – azzal együtt, ahogy beszéltem, cselekedtem is. – Először meleget, majd forróságot fogsz érezni, utána pedig azt fogod kívánni, hogy öljünk meg, mert annyira fáj a tűz, ami éget belülről, de ez az átváltozás tüze, innen már nem lehet visszafordulni. Ahogyan a méreg szétterjed, és szaporodni kezd a testedben, úgy fog elemészteni a belső tűz. Hallani fogom, amikor a szíved már megfertőződik a méregtől, mert gyorsabban kezd verni, akkor lekapcsolunk rólad minden orvosi eszközt. Gyakorlatilag máris halhatatlan leszel, hiába vannak halálos sérüléseid, az átalakulás már be fog fejeződni. Vámpír leszel.
Mire ezt végigmondtam, már hallottam, ahogyan a szívének a ritmusa akadozni kezd, a méregtől besűrűsödött vére miatt, majd egy-két akadozó dobbanás után egy új, erőteljesebb és minden dobbanással egy nagyon kicsit gyorsabb ritmusban kezd verni. Bevégeztetett, Emilyből biztosan vámpír válik. Carlisle és Edward lekapcsolták a gépeket, amik eddig életben tartották Emy-t, de ez a testére már semmilyen hatást sem gyakorol. Ahogy megszabadult a lélegeztető gép csövétől, mintha az agyamba vágott volna a szenvedése. Hallottam a nyögéseket, amik feltörtek a torkából a kíntól, amit kiállt, de derekasan küzdött, hogy ne ordítson. Tudtam, milyen nehéz helyzetben van, átéltem minden pillanatát én is ennek a gyötrelemnek, mint mindannyian, akik az ágy körül álltunk.
– Ez a kín jó néhány órán át fog tartani változatlanul, majd egyszer csak azt veszed észre, hogy tudsz gondolkozni a fájdalom ellenére. Ekkorra már, azt hiszem, Alaszkában leszünk. Addig nem fogsz tudni rám figyelni a fájdalomtól, majd ott folytatom, amit tudnod kell. – Amint befejeztem a mondókámat, Emily elkapta a kezem. Az ereje máris nőni kezdett, de a csontjai még nem voltak erre készek, ezért, ahogy a szenvedéstől megszorította a kezem, hallottam, ahogyan eltörnek a csontok az ujjaiban. Felsikoltott fájdalmában, majd rám meresztette vérben és könnyekben úszó szemeit, és a kiállt kíntól összecsikorduló fogakkal mondani akart valamit, de nem lehetett érteni, ezért közelebb hajoltam hozzá:
– B…e…ll…a…kö…szö…nöm!
Alig bírta ki, hogy ne üvöltsön a fülembe, nem tudtam mást tenni, csak megsimogattam az összekarmolt arcát, és csak remélni tudtam, hogy a fájdalmon keresztül is érzi, hogy már nem olyan az arca, mint tegnap. Bámulatos volt látni, szinte, percről-percre, hogyan változik meg a méreg hatására a teste. Sötét rézszínű bőre, hogyan vesz fel egy sokkal világosabb mulatt árnyalatot, hogyan tűnnek el a bőréről azok a pici kis hibák, amiket az emberek az életük során szoktak összeszedni. Eszméletlenül gyorsan tűntek el a testéről a fizikai sérülések, amiket a balesetben szedett össze. Az arcának változása, ahogyan kisimult a karmolás nyom az arcán, utána pedig, ahogyan átalakul abba az embertelen, lenyűgöző, szoborszerűen angyali szépségbe, amilyenek mind voltunk. Ekkora már szegény, szinte öntudatát veszítve hánykolódott az ágyon, amire fektettük. Látszódott, ahogyan a teste is alakulni kezd. Az arcáról egyszer csak eltűntek az érzelmek, elenyészett a pír, ami addig a bőrében áramló vér jele volt. Megszűnt emberi lenni az arca, mindörökre. Feszesebbé és keményebbé kezdtek válni a formái. Egyre inkább kezdett egy topmodellre hasonlítani, egy emberi nő helyett. Tetőfokára hághatott a fájdalma, mert csak öntudatlan nyöszörgésre tellett az erejéből. Ideje volt indulnunk. Messzire volt a Denali Nemzeti Park, legalábbis autóval.