19. fejezet

Ezért a fejezetért, ha jár még erre valaki, tuti, hogy kapni fogok hideget-meleget. Ebben biztos vagyok. Ez a történetem kulcsfejezete. Érdekes a születése, mert talán a 14. írása közben villámcsapás szerűen jött az ötlet, amit ebben a fejezetben fejtek ki és higgye el a Tisztelt olvasó, hogy rengeteg apró utalás, jel, elejtett fél szó van az eredeti könyvekben(mind a 4-ben!), ami mind-mind alátámasztja az elméletet, amit itt vezetek le. Hangsúlyozom, nem állítom, hogy igazam van, de az a néhány olvasóm, aki eddig teljes egészében látta történetemet alátámasztja az elméletet. Várom a véleményeket pro és kontra, de leszögezem, csendes megfigyelő leszek csak néhány napig!

ui: Még egyszer bocsi a sok késésért! :)

Régi kérdések, új válaszok

Gond nélkül szálltunk le Port Angelesben. Nessie fantasztikusan vezette a gépet ismét. Edward annyira bízott benne, hogy ráhagyta az egészet. Mellettem maradt az utastérben. Nessie pedig begyűjtött egy újabb adag dicséretet a hazaúton, ez esetben Carlisle volt az, akit lenyűgözött.
– Edward, azt mondod teljesen egymaga vezette Nessie a gépet?
– Carlisle, a múltkor tétlenül ültem mellette, de most elöl sem voltam. Egy pilótazseni a lányunk.
– Hihetetlenek vagytok, mindannyian!
– Tudjuk Carlisle! – mondtam, szándékosan eltúlzott önelégültséggel a hangomban – Carlisle, aggódom Nessie-ért. Szeretnék kérdezni tőled valamit.
– Bármit Bella.
– Nessie mondta, hogy az akaratától függ, hogy mikor alszik, vagy mikor nem. Ez arra utal, hogy közelebb áll a vámpírokhoz, mint Nahuel-ék. Félek, hogy mi lesz vele. Mi lehet ez? Ők azt mondják, ugyanúgy aludniuk kell minden nap, mint az embereknek. Akkor Nessie-nek, miért nem kell?
– Bella, kis türelmet kérek tőled! Amiért a gépen hívtalak titeket pontosan ezzel kapcsolatos. Amint hazaérünk, elmondom a kutatási eredményeimet. Azt gondolom, sok olyan kérdésre találtam az elmúlt napokban választ, ami régóta foglalkoztat nemcsak engem, vagy téged, hanem sok száz, vagy ezer vámpírt a világon.
– Mi után kutattál, ami ilyen nagy horderejű eredményhez vezetett?
– Tudod, az után kutatok hónapok óta folyamatosan, amire Rioba menet kértél. Megígértem, hogy segítek megfejteni, mi lesz, ha, hogy is mondjam… Jacob és Nessie összekombinálódnak egymással.
– Mit kutatsz utánunk Carlisle? – kérdezte kíváncsian, a rosszallás legkisebb jele nélkül a hangjában, Jacob.
– Kérlek titeket, addig a néhány percig, míg hazaérünk legyetek türelmesek! Nem akarok kétszer ugyanabba belefogni, elég bonyolult lesz így is. Szerintem majdnem minden kérdésre, ami az elmúlt időszakban foglalkoztatott minket, sikerült valamiféle választ találnom, hála Bellának.
– Mi közöm nekem ehhez?
– Több, mint gondolod, de mostantól nem mondok semmit, míg haza nem érünk.
Carlisle értett hozzá, hogyan csigázza fel az ember vagy a vámpír érdeklődését valami iránt. Miután hazaértünk Sam és Emily el akartak köszönni, hogy hazamenjenek, de Carlisle visszahívta őket. Tényleg valami fontosat találhatott, ha még Samékkel is meg akarja osztani.
– Azt hiszem eléggé felkeltettem mindenki kíváncsiságát, így most már, nem húzom az időt tovább. Igyekszem részletesen elmondani, mit fedeztem fel az elmúlt hetek során. Előre szólok, nagyon „tudományos” leszek, lehet, hogy elsőre a nagy részetek nem is fogja érteni, de kérlek, ne kérdezzetek közbe! A végén, ha kell, mindenki kérdéseire egyesével válaszolok, de, ha közbekérdeztek, akkor senki sem fog érteni semmit, a végére. Azért nem szóltam eddig, mert a legutolsó kutatási tesztem eredménye ma este jött meg, és ennek hatására összeállt a kép, ami eddig teljesen értelmetlennek tűnt. Előre bocsátom, megdöbbentő lesz mindenki számára. Mégpedig azért, mert az összes kérdésnek, amire választ kaptam, Bella a kulcsa. – közbe akartam kérdezni, de felemelte az ujját – Komolyan kértem, hogy hagyjátok, hogy sorban végigmondjam, különben Edwardon kívül senki se fogja érteni a végére, hogy miről beszélek. A kutatást azzal kezdtem, hogy DNS mintát szereztem Jacobtól is, és Nessie-től is. Majd mikor kész lett a DNS elemzés, anélkül, hogy jobban megnéztem volna a kapott eredményt, ráeresztettem egy olyan számítógépes programot, ami jó közelítéssel kiszámolja, hogy milyen eséllyel lehet a két egyénnek egymástól gyereke. Ugyanis, ez volt abban a pillanatban az első kérdés, amire választ akartam kapni. A kapott eredmény meglepően magas esélyt adott nektek. – itt Nessie-re és Jake-re nézett, nem beszéltünk neki róla, hogy Jake tudja, Nessie mit érez iránta, de ahogy Nessie Jacob ölébe fészkelte magát, és ahogyan össze voltak bújva egymással, valamint ahogy Jake szemérmetlenül Nessie szájára nyomott egy csókot, amit ő pont olyan szemérmetlen módon viszonzott, mint én szoktam Edwardnak, az Carlisle-nak mindent elárult. Leginkább az árulkodott neki, hogy Edwarddal mi ketten csak mosolyogtunk rajtuk, ebből tudta, hogy jóváhagyott dolgot lát. Láttam az arcán átsuhanó mosolyt, tetszet neki is a dolog. – Lehet gyereketek, sőt azt mondom, nyugodtan gondolkozhattok rajta. Jake ez neked rosszul fog esni, de a gyerekeitek félvérek lesznek, de nem farkas-vámpír hibridek, mint ahogy mindenki gondolná, hanem vámpír-ember hibridek. A farkas gének ugyanis nem fognak érvényesülni, mert Nessie nem félig vámpír, hanem nagyjából nyolcvan százalékban a mi fajtánk DNS-ét hordozza.
– Carlisle, ez hogy lehet? Nem fele-fele kéne, hogy legyen? – kérdeztem megrökönyödve. Edward arcán ugyanaz a hitetlen kifejezés ült, mint az enyémen.
– De igen. Én sem értettem először, hogyan jöhetett ki ilyen eredmény, de amikor megnéztem Nessie DNS teszteredményét elképedtem. A vámpírrá válás azon túl, hogy hozzátesz két pár kromoszómát az örökítő anyaghoz a testben, bizonyos helyeken jellegzetes változásokat okoz az emberi részen is. Megmutatom, mire gondolok. Elnézést Emily, de te vagy az egyetlen vámpír, akinek friss módszerekkel készült DNS leképezése van az emberi állapotáról és a vámpír állapotról is. Bár kétségem van a vámpír változat teljes tisztaságával kapcsolatban, – felemelte az ujját a levegőbe, hogy biztosan belefojtsa a kérdést mindenkibe – majd a végére rá fogtok jönni, miért mondom ezt. – ezzel bekapcsolta a projektort a nappaliban. – Gondolom, mindenki érti már, miről beszélek, a pirossal kiemelt részeket figyeljétek! – látszott a két egymásra vetített képen, hogy rengeteg helyen megváltozott Emily génállománya. Most ráteszem a sajátomat is, itt is pirosra színeztem azt, amit figyelni kell. Ezen a képen rengeteg egyezés volt Emily vámpír állapotával, de vagy húsz helyen radikális eltérés mutatkozott. – Amikor ezt az eredményt láttam, leblokkolt az agyam. Nem teszek fel képet, de elmondom az a huszonhárom pont, ahol az én, és Emily vámpír génszerkezete eltér, nincs meg egyikünknek sem a családban. Csak Nessie és Emily génállományában van ez a radikális eltérés. Ekkor ugrott be, hogy mi lehet az ok, Emilyt nem is én, hanem Bella hozta létre. De, ez nem adott magyarázatot az eltérésre, hiszen Bellát Edward hozta létre, míg Edwardot én. A vámpírok onnan ismerik fel, hogy ki kinek az „apja” vagy az „anyja”, hogy a méreg az új vámpír és a létrehozó között azonos. Soha nem változik meg. Ekkor megszereztem Bella DNS leképezését is. Bocsi, a fecskendőben maradt a mérgedből, amikor Emilyt megmérgezted. Földbe gyökerezett a lábam az eredménytől. Bellánál megvoltak azok az eltérések, amik Emilynél, de több is van. Bella neked negyvenhat ponton tér el a DNS állományod a mienktől, a vámpír részét tekintve. Beletörődtem, hogy biztosan James mérge okozott nálad valamilyen eltérést, de ez a differencia nagyobb, mint, amit eddig valaha láttam. Nem tudtam a dolgot mire vélni így mintát kértem Tanyaéktól. Alice is adott mintát, Jasper is. Az enyémhez képest hat helyen van eltérésünk összesen, de az is minimális. Ez nem magyarázta meg a negyvenhat eltérést. Ráadásul olyan nagy az eltérés, mintha egy külön fajtája lennél a vámpíroknak. Nem értettem semmit. Nem volt semmilyen logikus magyarázat az eltérésekre. Talán a világon élő összes vámpírnak sincs ennyi eltérés a génállományában, mint neked, egymagadban. Ezután óriási szerencsém lett, ami viszont fejre állította a vámpírok létrejöttére vonatkozó összes találgatást és egyértelművé tette a választ a legősibb kérdésre, honnan származnak a vámpírok? – Néma csend lett hirtelen, csak a három szív dobogását lehetett hallani, és a hozzájuk tartozó lélegzés hangját. – Találtam a kórházban egy vérmintát tőled, Bella. A minta hála az égnek a James-szel való afférod előttről volt. Még akkor maradt meg, amikor Edward megmentett a parkolóban, bár lehet, hogy túlélted volna azt a balesetet Edward segítsége nélkül is. Azonnal betettem a leképezőbe. Itt az eredménye. Ez jött meg ma este. Nézzétek!
– Ez, hogy lehet? – kérdeztük meg, majdnem egyszerre. Láttuk a képen, hogy azok az eltérések, amik a mérgemben és Emilyben, Nessie-ben mutatkoztak, mind egy szálig ott voltak az emberi DNS képemben. Hogy honnan, az rejtély. Kezdtem kétségbe esni, hogy az apám-e, az apám.
– Csak egyetlen magyarázat lehetséges. Itt a kézzelfogható bizonyíték a leghihetetlenebb elméletre a vámpírokkal kapcsolatban. Az evolúció hozott létre minket. Ha Bella egy hozzá hasonló génállományú embernek szült volna gyereket, valószínűleg egy kis vámpírt szült volna, aki mint tudjuk, irányíthatatlan. Viccelődtünk vele Bella régebben, de te, tényleg vámpírnak születtél, a szó legszorosabb értelmében, legalább is javarészt.
– Carlisle, Biztosan Charlie és Renée a szüleim? – ha még képes lettem volna sokkot kapni, biztosan fel kellett volna, hogy locsoljanak, de szerencsére, ilyen gondom már sohasem lesz.
– Számítottam rá, hogy megkérdezed. Őszintén szólva, bennem is felmerült a gyanú. Ezért lefuttattam a tesztet. Száz százalék, hogy ők azok. A kettejük génkombinációja viszont, genetikailag kirakja hatvan százalékban egy vámpír, méghozzá a módosulási pontokat figyelembe véve egy a mostaninál minden szempontból erősebb vámpír génállományát. Ezért lett domináns a te génkészleted Emilyben és Nessie-ben is, az Edwardtól kapottal ellentétben. Bella, a születésedtől magadban hordott vámpír rész erősebb, mint bármelyik vámpíré a földön, csak az emberi rész miatt szunnyadtak a génjeid. Azzal, hogy Edward megmérgezett, átváltott a DNS kódod, szunnyadóból aktívba. Bella, sok olyan kérdésedre fogok most válaszolni, amire eddig nem tudtam. Ez a géntérkép megmagyarázza, hogy már emberként miért nem tudott belelátni a fejedbe sem Aro, sem Edward. Ezért olyan erősek a képességeid, hogy senki sem tud legyőzni. Ez a magyarázat arra, hogy miért nem indult be velünk szemben az önvédelmi ösztönöd, amin Edward annyit bosszankodott. Hiszen a saját fajtájától senki sem fél. Ugyanez magyarázza, hogy mitől vagy ilyen eszeveszettül erős, és szerintem Emily is, ebből a szempontból, rád fog hasonlítani. Ez magyarázza, miért érezted már emberként is a vérszagot. Ez a magyarázat a mindenkinél fehérebb és szebb bőrödre, pedig nem voltál albínó. Sőt, itt ez a rész, amit a képen mutatok, megmagyarázza a mozgáskoordinációs problémádat emberként és vele együtt azt is, mitől vagy ennyire tökéletes mozgású és rendkívül ügyes vámpírként, Renée-től és Charlie-tól is vámpírgént örököltél az egyensúlyozáshoz. Edward, Bella maga sem tudta volna, hogy miért, de sohasem lettél volna képes elijeszteni magadtól. Bella génszinten vonzódott hozzád, végzetesen. Bella, emberként azért lógtál ki a tömegből, azért tartottad magad különcnek, és azért volt meg velünk azonnal az összhang, mert részben, méghozzá jelentős részben, mindig is közénk tartoztál anélkül, hogy bárki is sejtette volna. Emlékszem rá, amikor Edward először elhozott hozzánk, nem éreztem úgy, hogy az, hogy megtudsz mindent rólunk, bármi veszélyt rejtene magában. Rengeteg emberrel volt dolgom, aki gyanakodott rám, ránk, mindig féltem tőle, hogy el kell valakit hallgattatni, mert lelepleződünk, de veled az első perctől képes voltam könnyedén őszinte lenni. Nem tudtam, hogy miért, csak éreztem, hogy megbízhatunk benned. Az első perctől úgy éreztem, ahogy megláttalak itt, hogy most teljes a családunk, veled, új élettel telt meg a ház.
– Ami persze megszűnt, amikor átváltoztam.
– Bella, isteni érzéked van hozzá, hogy kicsavard a mondanivalómat úgy, hogy az, rád nézve negatív legyen. De nem! Most is napként ragyogod be a házat az energiával, és jó szándékkal, ami árad belőled. Most pedig kapaszkodjatok, Nessie születhetett volna vámpírgyereknek is. A számítógépes szimuláció szerint, ha fiú lett volna, vámpírként jön a világra. Jacob neked van egy rossz hírem. Mit gondolsz, miért alakultál át farkassá már tizenhat évesen, amikor Samék majd’ húsz évesen kezdték meg az átváltozást?
– Bella miatt?
– Pontosan. Anélkül, hogy bárki a világon tudta volna, Bella génjei beindították a változást nálad. Valószínűleg Felix is azért vonzódik Bellához annyira, mert érzi rajta a genetikai felsőbbrendűséget. Ezért akarta megszerezni magának.
– Arról álmodjon csak egy pár évezredet, mire én szóba állok vele – dunnyogtam dühösen az orrom alatt, amire halk kuncogás hallatszott a szobában, még Rosalie is mosolygott a beszólásomon.
– Bella, az unokám vagy vámpír szempontból, ellenben azt is mondhatom, hogy a vámpírok ősanyjának reinkarnációja is vagy. Bella, egy csoda vagy, a szó legnemesebb értelmében. Szerintem, óriási változásokat hozol a vámpírok történelmében.
– Carlisle, – kérdezte Edward – hogy lehet az, hogy nem éreztétek Bella illatában a vámpírságot? Én nem vagyok mérvadó ebből a szempontból, mert nekem a józan eszem vette el Bella illata. – Azt hittem, rávetem magam, mert az én eszemet meg az a gyönyörű féloldalas mosoly vette el, amit hozzátoldott a mondatához.
– Ezt én sem igazán értem, de lehet, hogy a vámpírok agresszivitása miatt, a rejtetten vámpír embereknek ugyanolyan közömbös illata van a számunkra, mint bármelyik másiknak, vagy még közömbösebb, hogy ne támadjuk meg őket okvetlenül. Az evolúció nagy játékos, nem bíz semmit a véletlenre. Bár, mint a te példád mutatja, azért lehetnek kivételek.
– Carlisle, mi fog történni Nessie-vel? Ha nyolcvan százalékban vámpír, akkor biztos aktív az összes vámpírgénje.
– Még biztos nem. Csak elméleteim vannak. Akarjátok hallani?
– Persze. Bármilyen bizonyosság jobb, a teljes bizonytalanságnál.
– Hát jó. Szerintem Nessie nemcsak megáll az öregedésben, a számításokat figyelembe véve pont úgy, mint Nahuel, hanem folytatódni fog a fejlődése az átváltozás irányába. Azért tippelek erre, mert az igazi félvéreknél, amikor befejezik a fejlődést, beáll egy egyensúlyi állapot, de Nessie-nél ez az egyensúly már most sincs rendben. Azt nem tudom teljesen átváltozik-e idővel, vagy valahol egyensúlyba kerül ő is. Az biztos, hogy nem lesz meddő, míg növekszik, de a gyerekei, ha lesznek, olyanok lesznek, mint ő. Nagyon erős és domináns génkészletet kapott tőled. Kiszámoltam elméletben Nessie fizikai erejét. Ha így maradnak a dolgok, akkor Nessie pont olyan erős lesz, amikor felnő, mint te.
– Carlisle, lehet, hogy vannak hozzám hasonló „emberek”?
– Minden valószínűség szerint.
– Hogy nem vettük még őket észre?
– Azért, amit az előbb elmondtam, és valószínűleg azért, mert miután valakiben összeáll egy ilyen kombináció, mint benned, és összejön egy egyszerű emberrel, a gyerekeikben máris felhígul a génállomány, anélkül, hogy kifejtené a hatását. De nem is figyeltünk eddig az ilyen jelekre, mert nem tudtuk mit kell figyelnünk. Bella, a te emberi viselkedésed viszont egy jó minta lehet. Az olyan embereket, akik nem kezdenek el ösztönösen rettegni tőlünk, ezután le fogom tesztelni, nem „evolúciós” vámpírok-e? Az olyanokat meg biztosan, akik könnyen, úgymond közös nevezőn vannak velünk.
Ez a két szó Carlisle mondandójában beindította az agyam. Egyvalaki volt egész emberi életem során, akivel igazán közös nevezőn voltam. Megtaláltam az első embert, aki alátámaszthatja vagy megcáfolhatja Carlisle elméletét.
– Carlisle, tudok valakit, aki máris beleillik a képbe. De nagyon veszélyes vele közelebbi kapcsolatba kerülni, pláne elárulni neki magunkat.
– Ki az? – majdnem elmosolyodtam, Carlisle szemében felizzott a kutató tudós nézése – Miért veszélyes?
– Újságírónak tanul.
– Angela! – vágta rá azonnal, Edward és Alice egyszerre. Igazolták a kijelentésükkel, amire gondoltam.
– Igen, lehet. – szólalt meg tamáskodva Edward – Ő tényleg másképpen viszonyult hozzánk mindig is. Miután Bellával összejöttünk, ő volt az egyetlen, aki az első naptól ottmaradt az asztalunknál és visszagondolva, csak egy kicsit tartott tőlünk már az elején is. Akkor én betudtam annak, hogy született kíváncsi. Pedig majdnem olyan „egészségtelenül” nem félt tőlünk, mint Bella.
– Edward, Angie minden, csak nem kíváncsi. Egyszerűen csak egészségesen viszonyul a világhoz.
– A te szempontod szerint „egészséges” csak. – vetette közbe Edward, gunyoros hangon, de azért, mosolyogva.
– Egy próbát megér. Megnézem van-e valahol alkalmas minta tőle a kórházban. Addig nem is kell vele beszélnünk.
– Kell-e egyáltalán, valaha is? – vetette közbe, Rosalie – Így is túl sokan vagyunk, és túl sokan tudnak rólunk. Nem kéne kísérteni a Volturit. Nem szeretnék elégni, csak azért, mert elárultuk a vámpírokat egy újságírónak, akit nem változtatunk át, mert gondolom, azt nem tennénk meg.
Edward úgy fordult felém ebben a pillanatban, mintha egy istent látna. Nem tudtam az okát, de azt láttam rajta, hogy folyamatosan előttünk jár a beszélgetés során, biztosan Carlisle fejében látott meg valami elképesztőt.
– Ha nem akarsz elégni, haraptasd meg magad Bellával. Akkor tűzálló leszel, valószínűleg.
– Micsoda? – hördültünk fel mindannyian. Az egyetlen módja a fajtám elpusztításának, ha elégetik a testünket.
– Bella, kutass az emlékeidben! Voltál valaha égési sérülés miatt az ambulancián?
– Szitasűrűségű az emberi emlékezetem, Carlisle. Nem emlékszem, de szerintem, nem így kérdeznéd, ha nem tudnál valamit? Nem igaz?
– Bella, mindig is a vesénkbe láttál. Utána jártam. A létező összes fajta sérüléssel kezeltek tizennyolc év alatt a sürgősségin, egyetlen egyet kivéve, az égést. Erre pedig statisztikailag nulla az esély, már megbocsáss, egy olyan ember, mint te voltál, kábé kétpercenként megégeti magát! Kipróbáltam egyszer, mi történik, ha tűzbe kerül a testem. A karom egy nem látszó pontjával tettem kísérletet, a mai napig bánom azt a tesztet. A kín leírhatatlan, és a sebhely mostanáig megmaradt, ez nem gyógyul be rajtunk soha. Nem kérhetlek meg rá, de ha önként vállalod, kipróbálhatnánk, hogy te, hogyan reagálsz.
– Carlisle, van egy kevésbé fájdalmas mód szerintem. Emlékszem Nessie emlékeiből rá, hogy Edward mikor átváltoztatott megharapdált mindenütt, majd a mérgével átitatott nyelvével megnyalta a sebet, amitől az rögtön begyógyult. Nézzük meg, mi történik, ha megnyalom a sebhelyed.
– Ezt akár most is megtehetjük, de az is lehet, hogy nem történik semmi. Ettől még te lehetsz tűzálló.
Odamentem hozzá, ő pedig feltűrte az ingujját. A karja belső oldalán volt egy nagyon ronda égésnyom. Nagyon régi lehetett és látszott rajta, hogy ott tényleg szikla a karja Carlisle-nak, ahogyan mozgott a keze, ez rész folyamatosan merev maradt. El se tudtam képzelni, ilyen sérüléssel a karján hogyan tudott olyan precíz sebész lenni. Először az ő javaslatára, csak egy másik, sértetlen helyen nyaltam meg a bőrét. Nem is történt semmi. Megnyaltam a sebhelyet. Carlisle felüvöltött fájdalmában. Nem tudtuk hogyan segíthetnénk rajta, de mire bármit tettünk volna, ő már intett, hogy semmi baja sincs. A bőre pezsegni és forrni kezdett a sérülés helyén. Néhány másodperccel később a pezsgés abbamaradt Carlisle pedig lenyugodott. Fekete váladék folyt lefelé a karján a sebhelytől. Pontosabban a sebhely helyétől. A mérgem meggyógyította a vámpírok égési sérülését. Bele sem gondoltam mit jelent ez. A bőre olyan volt, mintha soha nem is lett volna megsérülve, még vámpírszemmel sem látszott rajta sérülés.
– Bella, ez csodás! Kétszáz éve hordom ezt a sebet. Megszűnt a merevség a karomban. Köszönöm. Kíváncsi lennék, te hogyan viszonyulsz a tűzhöz.
– Nem bírod abbahagyni, míg választ nem kapsz a kérdéseidre? – kérdeztem tőle, mosolyogva.
– Bocsáss meg, Bella! Nem kérhetem ezt tőled. Ez már pofátlanság volt a részemről, elkapott a kutatási láz, ne haragudj!
– Nem haragszom, de most már én is kíváncsi vagyok.
– Ne! – kiáltott fel egyszerre Edward, Nessie és Jacob.
– Nem lesz semmi baja. – szólt közbe halálos nyugalommal, Alice. Ő ugyanolyan szemekkel nézett rám, mint Edward az előbb.
– Mindjárt jövök. – ezzel felrohantam a szobánkba. A régi cuccaim közt volt egy elég méretes gyertya, levittem a nappaliba. Meggyújtottam, és fölé tartottam a kezemnek azt a részét, ahol anno James megharapott. Fájt, de korántsem úgy, mint kellett volna. Láttam, hogy a sebhelyemet rajzoló vonalak egyre feketébbek, de mellette a bőröm ugyanolyan, mintha semmi sem történne. Kicsivel később láttam, hogy a sebhelyemből lilás füst kezd szivárogni, Edward ekkor odarohant mellém, hogy ellökjön, vagy a gyertyát elvegye, de elkaptam a gyertyát, őt meg egyszerűen a testemmel visszalöktem. – Edward, bízz bennem! Tudom, mit csinálok! – mindjárt vége. A lila füst felerősödött, majd a sebhellyel együtt semmivé foszlott. Kiégettem magamból James nyomát, örökre. Tovább melegítettem a karom a gyertyával, de a sebhellyel együtt a fájdalom is megszűnt. Már láthatóan izzott a karom, de nem fájt, és úgy nézett ki, nem is hat rá a tűz. Láttam Edward arcán a félelmet tükröződni attól, hogy végül mégis valami bajom lesz, ezért abbahagytam. Édes illata volt a karomnak, pont olyan, mint bármelyik vámpírnak, csak intenzívebb, de ahogyan lehűlt a karom, az illat is megszűnt. Eltűnt a sebhely a karomról, tökéletes lettem. Elhűlve nézett rám mindenki a szobában. Nem értettem, miért.
– Mit néztek?
– Hát nem érted, Bella? – kérdezte tőlem Edward, szeretettel átitatott hangon.
– Nem.
– Bella, te tényleg halhatatlan vagy.
– Eddig is az voltam. Most mi… – ahogy a kérdést kiejtettem volna a számon, megvilágosodtam. Nekem a tűz sem ártott. Ez azt jelenti, hogyha akarnék, se tudnék meghalni, mármint végleg. Ekkor értettem meg, mit jelent ez.
– Bella, te halhatatlan vagy a halhatatlanok között. – közölte Carlisle a tényt, ha még valakinek nem lett volna világos.
Magamba roskadtam. Át kellett gondolnom mindent. Eddig úgy voltam vele, ha egyszer megunjuk a létezést Edwarddal, majd máglyára vetjük magunkat, vagy valami hasonló extrém öngyilkossági módot találunk ki magunknak. Mert abban biztos voltam, hogy egymás nélkül egyikünk sem akarna létezni. Ezek szerint viszont, ez lehetetlen. Képtelen vagyok meghalni. Ha valaha kipusztul a föld élővilága, én akkor is itt leszek. Lehet, hogy magányosan, míg maga a Föld is el nem pusztul a Nap által. Talán annak a tüze elég lesz, hogy megsemmisítsen. Mennyi is? Földrajzból vagy fizikából tanultam? Még úgy ötmilliárd év. Kimondani is sok. Önző gondolatom támadt. Magányosnak lenni, ha valami fatális hiba miatt Edward meghalna. Nem, azt soha! Nem bírnám elviselni. Valahogy őt is olyanná kell tennem, mint én magam, ha lehetséges. Közben láttam, hogy Alice elréved egy pillanatra, majd nagyon furcsán néz rám. A gondolatmenetemet Emily akasztotta meg. Odajött mellénk és a karját a gyertya lángjába tartotta. Egy perccel később sziszegni kezdett, de már az ő karja is izzott, amikor kivette a tűzből. Látszott a kezén a tűz nyoma, de azonnal el is tűnt, amint kivette a tűzből.
– Bocsáss meg, Emily! Nem tudtam, hogy igazi öröklétre kárhoztatlak a mérgemmel.
– Semmi baj, Bella. Majdcsak túléljük valahogy. – kacsintott, miközben rám mosolyogott. Látszott rajta, hogy hirtelen támadt egy ötlete. – Más valami! Átjöttök La Push-ra hálaadáskor?
Jacob és Sam összeugró szemöldökkel néztek egymásra. Látszott mindkettőn, hogy sötét gondolatok járhatnak a fejükben Emily ötletétől. Edward hangosan nevetni kezdett. Nem tudtam milyen gondolatokat hall, de abban biztos voltam, hogy hamarosan mind nevetni fogunk.
– Fiúk, nyugi! Mindketten ugyanarra gondoltok. Senkinek sem lesz szerintem ellenvetése, ha ti ketten vállvetve kiálltok a dolog mellett. – hálás voltam Edward képességért, most jó kis félreértést sikerült neki megakadályozni.
– Azt hittem, te ellenezni fogod! – vetette oda Jacob Samnek.
– Én meg azt, hogy te.
Felnevettek mindketten. Alice, mivel buliról volt szó, azonnal átvette az irányítást. Követhetetlen tempóban kieszelt egy délelőttől késő estig tartó bulit, hálaadás napjára.
– Listát kérek a hozzávalókról, amit meg kell venni! – szólt mosollyal az arcán Carlisle, miközben, még mindig a karját mozgatta, földöntúli elégedettséggel a szemeiben. – Természetesen az összes költséget én állom! Vita nincs!
– Az jó! – trillázott Alice hangja. Lehet, hogy Carlisle megbánja még ezt a hirtelen kijelentését. Alice egyből nagyobb dolgokban kezdett gondolkodni így, hogy nem kell visszafognia magát a költségek miatt.
A hozzávalók beszerzését rám hagyta Alice, mint az első számú segédjére. A házassági évfordulónk megszervezése óta, már partner voltam ebben.

18. fejezet

Tudom, anno azt ígértem, hogy a 18. fejivel együtt jön a 19. is, de mivel az a kulcs- vagy főfejezete a fanficnek, így néhány napot várni kell rá(péntek este felteszem :))

Lonnie

Chicagoban Renée a repülőtéri épület ajtajában várt ránk. Szegény, ezúttal jobban hasonlított rám, mint valaha. A karikás szemeivel a gyér és hideg fényben, ami a reptéren volt, pont úgy nézett ki, mint egy vámpír, sőt, mivel mi lányok ki voltunk sminkelve a koncertre, ha valaki megkérdezte volna kettőnk közül ki a vámpír, elég jó eséllyel rá mutatott volna a válaszadó. Csak Nessie, Edward és én szálltunk ki a gépből, így felkísértük Renée-t a szobájukba. Látszott rajtuk, hogy nagyon fáradtak Philel, már bántam, hogy engedtem Nessie-nek. Alig húsz percig zavartuk csak őket, majd azzal, hogy reggel előtt Port Angelesbe kell érnünk, kimentettük magunkat és gyorsan elköszöntünk.
– Anya, sajnálom! Tényleg nem kellett volna. De olyan ritkán látom a nagyit.
– Tudom Nessie, nekem is jólesett velük találkozni, de nekik szükségük van az alvásra.
– Előremegyek, felpörgetem a motorokat.
– Jó, menj csak!
Láttam Edwardon, hogy jólesik neki embernek látszva sétálgatni a majdnem üres reptéren, ezért megfogtam a kezét, és úgy, mint egy ember, nézegetni kezdtem az üzletek kirakatát. Ő pedig boldogan belement a játékba. Már vagy tíz perce bolyongtunk céltalanul, amikor Edward hirtelen kővé vált mellettem.
– Ez, nem lehet igaz! Ezeket a mocskos gondolatokat ezer közül is felismerem – suttogva mondta, de a hangsúlya olyan volt, mintha dühöngene. – Mit keres szabadlábon ez a vadállat?
– Ki az? Mi az? – kérdeztem vissza, teljesen értetlenül.
– Lonnie, azaz aljas féreg! A dutyiban kéne rohadnia, vagy a temetőben. Hogy lehet szabadlábon? Még mindig ugyanolyan állat, mint régen.
– Kiről beszélsz, Edward? Kezdesz felidegesíteni.
– Nézz bele drágám, az emberi emlékeidbe! Port Angeles, az első randink, mikor megmentettelek azoktól az állatoktól. Ez az a fickó, aki megtámadott téged akkor este, ő volt a banda feje.
– Mi van? Carlisle azt mondta, hogy legalább tíz évig börtönben lesz, hacsak ki nem végzik Texasban.
– Hát ez az! Akkor meg mit keres itt, szabadon?
– Mit csinál itt?
– Takarít. De ugyanolyan mocskos gondolatai vannak, mint régen. Most is egy lányt néz munka közben, és azon gondolkozik, hogyan tudná megerőszakolni. Menjünk innen, mert megölöm.
– Edward, nyugi! Nem hagyhatjuk, hogy megtegye, amire gondol. – támadt egy ötletem, amitől sátáni vigyor terült el az arcomon.
Rám nézett, és az arckifejezésemből rögtön látta, hogy Lonnie-nak nehéz napja lesz, ha nem a legnehezebb egész életében.
– Mit találtál ki? Ugye nem akarod megölni? – hallottam a hangjában a félelmet attól, hogy szabadon engedem a bennem élő szörnyet.
– Dehogy! Csak azt eszeltem ki, hogy milyen érzés lesz neki, ha vadászból áldozattá válik. Szerintem, egy életre elveszem a kedvét a nemi erőszaktól. Lehet, ha elég kemény leszek vele, nem engedik ki onnan, ahová juttatom.
– Bella, most láttam a gondolataiban, hogy megszökött a börtönből, túlságosan is jól ismerem a fajtáját, ez egy elvetemült gonosztevő.
– Nem számít, Edward. Bízz bennem, nem ölöm meg, de most kipróbálom, milyen igazán gonosznak és kíméletlennek lenni! Menj vissza a repülőre és szólj Nessie-nek, hogy leállíthatja a gépet! Ez el fog tartani egy ideig. Ő is játszadozott velem, mielőtt megtámadott. Most visszakapja – láttam Edwardon, hogy megijedt tőlem.
Egy röpke pillanatra átfutott az agyamon, hogy nem kéne ezt tennem egy emberi lénnyel, de láttam Edward arcán, hogy nem tekinti embernek ezt az állatot, így gondolatban felmentést adtam magamnak azért, amire készültem. Láttam azt is Edwardon, ha ott lenne, biztosan megölné a fickót, a gondolatai miatt. Ezért küldtem el. A tervem készen állt. Már tudtam ahhoz hasonlóan mozgatni a testem, mint amikor még ember voltam. Hát elvonultam előtte és pontosan úgy mozogtam, mint egy gyenge nő, magányosan, védelem nélkül, az éjszaka közepén. Majdnem a falhoz lapulva, lehajtott fejjel, a táskámat szorosan magamhoz húzva osontam el mellette. A környezetem is a kezemre játszott, látszott, hogy elég ideje azon a részen törli a padlót, ahol elmentem előtte. Nem ártott volna, ha Edward képességéből lett volna nekem is most egy kicsi, de reméltem, hogy a közelben levő mosdóról tudja, hogy üres. Én a folyosóról hallottam, hogy senki sincs bent. Kieresztettem a pajzsomat, és éreztem, hogy kettőnkön kívül kétszáz méteren belül nincs olyan lény, aki egyszerűen a közelünkbe tudna jönni. Megálltam a mosdó előtt toporogva, hogy biztosan lássa azt, bemegyek. A közelben sehol egy teremtett lélek. A mozgatható biztonsági kamera pedig az ellenkező irányba néz, óriási szerencsém van, minden a kezemre játszik. Biztosan ő is ezt hitte, már hallottam a vödrének és a lépéseinek zaját a padlón, és hallottam az adrenalintól begyorsult szívverését. Nem tudta, hogy a végzete felé sétál, még ha az nem is a halált jelenti, bár neki lehet, hogy ez rosszabb lesz, mint maga a halál. Bementem a toalettre, majd két perccel később lehúztam a vizet, mintha tényleg használtam volna. Elmosolyodtam, az átváltozásom előtt utoljára a WC-re indultam, ahova most jutottam el. Tizennégy hónapig tartott az út a WC-re. Kinyitottam az ajtót magam előtt, és a szemben levő tükörképemre nézve, gyorsan próbáltam félénk arcot vágni. Nem sikerült a mutatvány túl fényesre. Csúcsragadozóként nehéz volt félelmet színlelni. Ahogy kiléptem, rögtön letámadott. Hagytam magam a falhoz nyomni. Fájdalmas arcot vágtam, mikor a falnak koppant a fejem, pedig olyan volt a sziklakemény testemnek az ereje, mintha tollpihékkel simogatott volna. Elkezdtem játszani a macska-egér játékot.
– Ne! Kérem, ne bántson! Mit akar? Itt a tárcám, kérem, vigye, de ne bántson, nem szólok senkinek! – láttam az arcán, hogy valami emlék mozdult meg a gonosz agyában.
– Szervusz, cicám! Nem a tárcád kell nekem, hanem valami más. Most látom csak, te vagy az a csaj, akinek a pasija, bő két éve börtönbe juttatott. Egy életre megjegyeztem magamnak az arcod. Megfogadtam, hogy egyszer elkaplak, de nem gondoltam, hogy ilyen könnyű lesz. – Éreztem a bűzös leheletét, undorodtam tőle, és éreztem magamban a dühöt eluralkodni. Le akartam tépni a végtagjait, hogy lássam a szenvedését, míg végül a fejét is letépném, hogy kidobhassam egy kukába, mert oda való volt.
Végigjátszom a játékomat. Olyan könnyű lett volna, csak felnyúlok, megfogom a fejét, egy gyenge csavarás a csuklómon és ő máris törött nyakkal, holtan fekszik. De nem, ez nem lenne neki büntetés, azért a sok erőszakért, amit elkövetett már életében. Edward egyszer elmesélte, hogy miket tett ez a gonosz már eddig. Edward nagyon szemléletesen tudott mesélni, akarata ellenére, szinte látom magam előtt a rettegő lányok arcát, ahogyan ez a vadállat ugyanígy sarokba szorítja őket. Soha többé nem tehet ilyet. Ő azt hitte, halálra vagyok válva. Pedig, ha tudta volna mi vár rá, megpróbált volna elmenekülni, de erre persze, esélye sincs.
– Ne kérem, ne bántson! Nem tudtam róla, hogy a férjem visszament akkor a rendőrségre. Kérem, hagyjon békén, engedjen el!
– Nem kicsikém! Te most megfizetsz! – olaj volt neki a tűzre, hogy Edward a férjem. Azt hitte, olyan játékba kezdett, mint annak idején, James. Csak most valójában ő volt a bárány, én pedig az oroszlán. – Csak egy kis szexet akartam tőled eredetileg, de ha már így összefutottam a kedvenc jóakaróm kis feleségével, hát éppen bosszút is állhatok rajta azzal, hogy nem csak bemocskolom, de el is veszem tőle, amit annyira védett. Hol van a hősöd, bogárkám?
– Ő otthon van, én pedig hazafelé tartok, csak lekéstem a csatlakozást. Tudni fogja, hogy maga bántott, és bosszút fog állni értem.
Nevetségesen hangzott, amit mondtam, de így volt jó. Elvetemült dühében nem figyelt fel rá, hogy már nem színészkedem az arcommal, vagy csak azt hitte, ilyen vagyok. Annak idején sem mutattam neki félelmet, mert arra próbáltam koncentrálni, hogyan tudnék megszabadulni tőle. Azt az egyet azért egy kicsit élveztem volna, ha lassan tudatára ébred annak, hogy valami nincs rendben.
– Ugyan miből tudná meg. Soha senki nem jön rá, hogy ki erőszakolt és gyilkolt meg. De elmegyek a temetésedre és megnézem magamnak az arcát, ahogy elsirat. Talán elégtételt fog jelenteni, az elmúlt két év gyötrelmeiért.
Elkezdett tapogatni. Amikor a lábaim közé nyúlt, úgy éreztem, felrobbanok dühömben. Ideje volt megfordítani az erőviszonyokat. Összeszorítottam az acélkemény combjaimmal a kezét. Először csak annyira, hogy azt higgye, emberi módon védekezni próbálok. Gonosz vigyor ült ki a képére, míg én a hatás kedvéért, újra rémült arcot vágtam. Amikor ráébredt, hogy milyen hideg a testem, ahogyan hozzáér, szerintem valami megmozdult a sötét agyában, de ez kevés volt ahhoz, hogy takarodót fújjon. Mindegy, már úgysem hagytam volna, hogy elmeneküljön előlem. Elkezdtem emberfeletti erővel szorítani a kezét a combjaimmal. Láttam, ahogyan a gonosz vigyor először kételkedéssé változik. Ezután az arckifejezések helyet cseréltek rajtunk. Én lassan vigyorogni kezdtem, míg az ő arcára apránként kiült előbb a hitetlenség, majd a düh. Végül, amikor már éreztem, hogy lapulni kezd a keze a szorításomban, a dühe előbb rémületbe, majd kíntól vicsorgó fájdalomba csapott át. Ekkor, ahogyan a szemeibe néztem, valami hirtelen megváltozott bennem, mintha egy kapcsolót fordítottak volna át. Azonnal tudtam, hogy ez mindörökre belém ég, kitörölhetetlenül. Megváltoztam, de nem, mégsem, mintha inkább hirtelen a helyükre kerültek volna a dolgok bennem. Láttam a szemeim előtt egy emberi lényt, aki kétségtelenül megérdemelte, hogy valaki kegyetlenül megbüntesse, de azt is tudtam ugyanakkor, hogyha megkínzom, semmivel sem leszek különb nála. Valahogyan meg kell leckéztetnem, hogy ne tegyen soha többé olyasmit, amiket eddig, de nem kínzással. Az a gonoszok módszere. Még az is lehet, hogy valaha embert fogok ölni. Nem zárhatom ki ezt a lehetőséget, hiszen az alaptermészetemhez tartozik, hogy emberekre kéne vadásznom, de abban biztos vagyok, hogy szándékosan semmilyen indokkal sem ölök embert, bármilyen elvetemült gonosztevő is legyen. Lehet, hogy egyszer valamilyen fatális véletlen folytán gyilkossá válok, de gonosz sohasem leszek. A kezeimet lazán leengedtem a testem mellé, mert féltem, ha hozzányúlok, a dühöm miatt rögtön véget érne a játszma. Nem élveztem már, amibe belefogtam, de ennek a söpredéknek lakolnia kell a bűneiért. Próbálta a kezét kiszabadítani, ami persze reménytelen volt. Véres zúzalékká préselhettem volna a kezét, csak azzal, hogy teljesen összezárom a két lábamat egymással, nevetségesen gyenge és törékeny az emberi test a számunkra. A másik kezével megragadta a torkomat és szorítani kezdte, én meg továbbra is csak néztem a szemei közé. Normális esetben már fuldokoltam volna, de olyan kemény vagyok, mint egy szikla. Be se bírta nyomni a bőrömet, meg egyébként sincs szükségem a levegőre. Láttam a rettegést felgyúlni a szemeiben. A szemei közé néztem, engedtem, hogy a dühöm benne legyen a tekintetemben. Kezdett már pánikolni, de a számára ez, már túl későn jött.
– Na, mi van, Lonnie? Jó kis erőszak és gyilkosság helyett, megelevenedett a rémálmod? Egy nő, aki legalább tízezerszer erősebb és keményebb nálad.
– Mi vagy te?
– Azt nem fogom elárulni, mert akkor, meg kellene, hogy öljelek. Azt viszont nem teszem meg, mert nem akarom veled bemocskolni a makulátlanul tiszta kezeimet. – Keményen beszéltem hozzá, de az ő fajtája biztosan nem ért másból.
– Csak vicceltem, babám! Gyere, van itt egy éjszakai kávézó, beszéljük meg ezt a kis félreértést! – Nem engedett közben el, ami teljesen kicsavarta azt, amit mondott.
– Eddig tartott a nagy erőd és a bátorságod? Gyenge nőket megtámadni, az megy. Nálad erőssebbel kikezdeni, ahhoz túl gyáva vagy. Egy megátalkodott gonosztevő vagy, aki azt érdemli, hogy élete végéig börtönben rohadjon. Most, nem menekülsz!
Lassan, kínosan lassan, felemeltem az egyik kezem, és megfogtam a csuklóját immár földöntúli erővel. Nem fogok neki fizikailag annyira ártani, hogy baja legyen belőle, de megleckéztetem azért, amiket eddig elkövetett. Láttam a fájdalmat a szemében, és nagyon nehezen tudtam folytatni, amit elkezdtem. Magamban már sajnáltam őt, aki valószínűleg megölt volna tavalyelőtt, ha Edward nem ér oda időben. Mégsem vagyok képes őt megölni, vagy igazán bántani. A másik kezemmel megfogtam a combjaim között csapdába esett kezét és kivettem onnan.
– Ha megpróbálsz a lábaim közé még egyszer benyúlni, letépem azt, amit a lábad közt hordasz, és a szádba tömöm, megértetted? – én tudtam, hogy sohasem tenném meg, de ő nem, így láttam, hogy elhiszi, amit állítottam.
– Igen… meg. – fájt neki a keze, ahogyan szorítottam, de tudtam, hogy egy-két kék folton kívül nem lesz más baja. A bilincs majd több kárt tesz a kezeiben, mint én. Már sajnáltam, de nem engedhettem el. Nem engedhetem, hogy egy ilyen alak szabadon mászkáljon.
– Mikorra itt végzünk, azt fogod kívánni, bárcsak soha ne jöttél volna Washington államba. Megölhetnélek ebben a pillanatban, de nem teszem meg, pedig könnyebb lenne nekem, mint gondolnád. Tudod Lonnie, arra teremtette a sors a fajtámat, hogy embereket öljön. De a te óriási szerencsédre, emberségesebb vagyok nálad, ezért nem bántalak, csak a törvény kezére adlak, hogy a bíróság dönthessen arról, milyen büntetést érdemelsz. Azaz igazi szerencséd, hogy a férjemet elküldtem, mielőtt belekezdtem veled ebbe az akcióba. Ha ő itt lenne, te már halott lennél, méghozzá egy nagyon csúnyán összetört halott. Ő azért nincs itt, mert nem tudna uralkodni magán, és már megölt volna. Én pedig megígérem neked, annak ellenére, hogy több halált is érdemelsz, megkímélem az életed!
Elengedtem az egyik kezét, amivel rögtön megpróbálta kikaparni a szemem, de azok az átlátszóságuk ellenére olyanok voltak, mint a testem többi része. Semmilyen földi erővel nem lehetett bennük kárt tenni. Nevetni kezdtem a szánalmas próbálkozásán. Maga az ördög voltam ebben a pillanatban, de megérdemelte ez a söpredék. A szabad kezemmel megfogtam a mellén a ruhát, majd mosolyogva felemeltem a levegőbe és átdobtam a mosdón, a szemben levő falnak csapódott. Korántsem dobtam akkora erővel, mint képes lettem volna. Nem akartam, hogy megsérüljön. Azonnal ott voltam, amint lecsúszott. A lélegzete elakadt. Megfogtam a kezét a csuklójánál, majd vigyorogva felhúztam a földről. Láttam rajta, hogy rettegés gyúl a szemeiben, mert el sem tudja képzelni, milyen erővel akasztott bajszot. Hagytam, hogy azt higgye, elmenekülhet. Megpróbált elfutni. Az ajtónál elébe ugrottam, persze úgy, hogy ő a mozgásomat nem is látta, csak azt, hogy a semmiből előtte teremtem. A mellkasánál fogva belöktem úgy a háta mögött levő WC-be, hogy az ajtó összetört, miközben átzuhant rajta.
– Tudod már, milyen érzés védtelenül kiszolgáltatva lenni, valaki más akaratának?
– Ne, hagyja abba! – folytak a könnyei ennek a gyáva pondrónak, miközben a karjait, védekezően maga elé tartotta.
– Igazán köszönöm, legalább nem kell lehajolnom érte. – ezzel megmarkoltam a karjait és felrántottam, majd ráültettem a WC csészére.
– Kérem, hagyja abba! Soha többé nem teszek semmi rosszat, csak hagyja abba!
– Kétlem Lonnie, hogy betartanád, amit ígérsz! Tudod, ha akarnám, elengedhetnélek egy figyelmeztetéssel, de az, neked, sajnos, nem elég. A törvény előtt fogsz felelni a sok gonoszságért, amit elkövettél.
Eszembe jutott, hogy James milyen kínokat okozott nekem, nem kételkedtem benne, hogy Lonnie hasonló disznóságokat követett el az áldozataival szemben, de még így sem bírtam rávenni magam, hogy ártsak neki. Képtelen vagyok rá, hogy bántsak egy emberi lényt, még ha rászolgált is száz halálra.
Alaptalan volt Edward félelme attól, hogy elveszett az emberi részem. Bella Swan is vagyok, bármi is történt az elmúlt bő évben. Megszántam ezt a bűnözőt, de be kellett fejeznem, amit elkezdtem, hogy többé ne árthasson senkinek. Földöntúli sebességgel felkaptam, felnyomtam a falra, majd újra mosolyogva, miközben az egyik kezemmel tartottam a levegőben, a másik kezemmel, lassan vájtam egy-egy lyukat a paravánfal oldalába a kezeinek. Közben közvetlen közelről az arcába bámultam a sárga szemeimmel, láttam, hogy pánik tör ki rajta az erőm láttán. Odatereltem a lyukakhoz, majd letéptem az egyik lehúzóláncot és a lyukakon átdugott kezeit összekötöztem egymással, oly módon, hogy a lánc két végét az egyik kezem mutató és hüvelykujja közé szorítva, egymásba préseltem a legkisebb erőlködés nélkül. Amikor Lonnie meglátta, milyen erő van bennem, falfehérré változott.
– Lonnie! Adok neked négy jó tanácsot, és a saját érdekedben ajánlom, hogy tartsd be mind a négyet! Egy. Ne beszélj soha senkinek se rólam, mert senki sem fog hinni neked, ha pedig valaki olyannal futsz össze, mint én, akkor, csak azzal, hogy elárulod neki, hogy tudsz a létezésemről, azzal aláírod az azonnali halálos ítéletedet. Kettő. Az egész világon gyakorlatilag csak én, és a családom nem ölünk azért, mert valaki tud rólunk. A többiek gondolkodás nélkül megölnek, még élvezik is. Tehát jobban jársz, ha letagadod, hogy valaha is hallottál valaki olyanról, mint én. Három. Soha az életben többé ne tedd be a lábad Washington államba. Négy. Ha pedig valahol meglátsz valakit, aki hozzám hasonlít, bármilyen módon gondolod is ezt, akkor azonnal költözz el, mert ha nem velem találkozol, a többiek nem lesznek veled ilyen humánusak. A soha-viszont-nem-látásra! – Még az ajtóból visszaszóltam neki. – Ha még egyszer meglátlak valamelyik újságban, vagy a hírekben, utánad küldöm a sógoromat, aki két méter magas és százhúsz kiló. Szorozd fel az erőmet az ő méreteihez. Ő pedig nem szívbajos, ha ölni kell!
Ezzel otthagytam. Tudtam, hogy soha még csak hasonlót sem fogok tenni, egyetlen emberrel sem, de azt sem fogom hagyni, hogy valaki megpróbáljon ilyet tenni. Túl sok volt. Majdnem, nem tudtam végigcsinálni. Tudatában voltam azonban annak, hogyha csak úgy elengedem, mindenféle figyelmeztetés nélkül, akkor rövid úton meggyűlt volna vele a bajunk Forksban. Akkor pedig biztos megölte volna valaki közülünk, ha apám városában bárkit bántott volna. Jobban járt így. Majd Charlie gondoskodik róla, az ismeretségei révén, hogy soha ne kerüljön ki a börtönből. Szomorúan mentem ki a repülőnkhöz, miközben névtelenül értesítettem a rendőrséget, hogy egy szökött fegyenc van mozgásképtelenné téve, a Chicago-i reptér egyik WC-jében. Szegény Emmett, ha sejtené, hogy fenyegető eszköznek használom fel a testméreteit, de muszáj volt valami félelmet ültetnem Lonnie-ba, hogy ne kezdjen kutatni, vagy hírverést csinálni.
Edward rosszalló tekintettel nyújtotta felém a kezét, hogy besegítsen a gépbe, nem mintha szükségem lett volna rá. Ő azonban úriember, a szó legnemesebb értelmében. Hálás voltam újra a sorsnak, hogy nekem rendelte őt.
– Mit tettél, Bella? – Annyi szemrehányás volt a hangjában, hogy azonnal visszahúztam az elmém önvédelmi pajzsát, hogy lássa is, mire gondolok, ne csak a szavaimnak kelljen hinnie, amikor beszélek hozzá.
– Csak amit ígértem. Ne gondold, hogy élveztem! Éppen csak, hogy végig tudtam csinálni. Az utolsó pillanatban majdnem feladtam. Nem bírtam elviselni a gondolatát annak, hogy egy embert bántok. A vámpírok mások, az a saját súlycsoportom, de az emberek túlságosan törékenyek ahhoz, hogy bántsam őket.
– Bella, tud rólunk, és te életben hagytad! Nem lett volna szabad! Valahogy el kellett volna hallgattatni.
– Hirtelen ráébredtem, hogy Edward nem azért mérges, amit tettem, hanem azért, amit nem.
– Ezzel, most azt akarod mondani, hogy meg kellett volna ölnöm? De… én arra képtelen vagyok. – Fájdalmas villanások szikráztak az olvadt arany szemekben, majd minden átmenet nélkül meglágyult a tekintete, ahogyan nézett engem.
– Nem lennél képes megölni valakit? Még akkor se, ha a Volturi kivégezhet minket miatta?
– Embert soha, semmilyen indokkal sem! Még egy ilyen állatot se, mint Lonnie. Most már, biztos vagyok benne.
– Szeretlek! – mondta, miközben lágyan megcsókolt. – Lonnie soha többé nem fog ártani senkinek. Megoldjuk valahogy, hogy ne tudjon beszélni senkinek se. Voltak olyan pillanatok, amikor be akartam menni, de Jacob visszatartott, azt mondta, ő nem látja, mit teszel, de így is tudja, hogy helyesen cselekszel, és nem fogod megölni, még akkor sem, ha százszor rászolgált is. Nem hittem neki, de te megint rácáfoltál mindenre, ami csak eszébe juthat valakinek.
– Sajnálom, amit tettem, még akkor is, ha tudom, hogy talán ez volt a helyes. Edward, gyanús vagy nekem! Ígérd meg, hogy nem tör senki az életére, csak azért, mert mutattam neki valamit a képességeimből!
– Megígérem, de mit teszünk, ha beszélni kezd?
– Semmit. Te mondtad nekem a kórházban annak idején, ha mesélni kezdek, senki sem fog hinni nekem. Ott pedig az iskolások szemei láttára történt minden, mégse hittek volna nekem. Szerinted, hinni fog, bárki, valaha is, Lonnie-nak? Különben meg, bármit is gondol, minden járhat a fejében, de az, hogy vámpírok vagyunk, ki van zárva. Szerintem valami szupertitkos katonának, vagy ki tudja minek gondolhat most.
– Nem, de nem is ez a baj, hanem, ha a Volturi fülébe jut a dolog.
– Hát, az tényleg bajt okozhat, de megoldjuk valahogy, nem?
– De, igen. Te viszont, ne rágd ezen, magad! Én, jó eséllyel, szimplán szétzúztam volna a koponyáját, hogy elhallgattassam. Te olyan jó vagy, megőrizted az életét. – ezzel megcsókolta a homlokomat.
– Jó, hogy nem tudok aludni. Nem szívesen hunynám most álomra a szemem. Szerintem, rémálmom lenne attól, amit az előbb tettem.
– Ne gondolj többé rá! Jól tetted, amit tettél.
– Edward! – Szólt hátra Nessie, a pilótafülkéből. – Carlisle hív a műholdas telefonon. Átveszed a hívást? A Seattle-i irányító az agyamra megy. Megfeledkeztem magamról és a saját hangomon beszéltem vele az előbb. Most azt követeli, hogy áruljam el, milyen „gyereknek” engedtem át a rádiózást. Ha háromfelé kell figyelnem, nem fogom tudni kidumálni magam.
– Hagyd, majd mindjárt beszélek én mindkettejükkel!
– Szia Carlisle, tartanád egy kicsit? Nessie elszólta magát az irányítónak. Helyre kell tennem az agyát annak az idiótának.
– Persze, intézd csak el.
– Seattle torony, itt a November - Öt - Öt - Zéró - Mike - Tango, Edward Cullen vagyok a gép kapitánya és tulajdonosainak egyike. Mi baja van a másodpilótámmal?
– Mike - Tango, itt Seattle torony, az előbb egy kislány beszélt az önök frekvenciájáról. Tudják, hogy a gép vezetésének, vagy akár a rádióforgalmazásának átengedése illetéktelen kezekbe, szövetségi bűnténynek minősül?
– Tisztában vagyok vele torony, de a gépen egyetlen kislány tartózkodik, a lányom. Ő viszont édesen alszik az utastérben, a kanapén. A nejem viszont nem túl régen esett át egy elég súlyos meghűlésen és a hangszálai néha még rakoncátlankodnak.
– Köszönöm Mike - Tango, így már értem azt a vékony hangot. Seattle torony, egyelőre kilép!
– November - Öt - Öt - Zéró - Mike - Tango, kilép!
– Pfúúú… Nessie, nagy bajban vagyunk. Kérlek, többé ne hibázz!
– Megígérem apa.
– Semmi baj, ügyes vagy, csak így tovább!
– Köszi.
– Carlisle!
– Itt vagyok, Edward!
– Mielőtt belekezdenél, szeretnélek megkérni valamire.
– Mi lenne az?
– Esmevel hamisítanátok gyorsan egy pilótaengedélyt Bellának a Gulfstream-ünkre?
– Hallottam a párbeszédet, Esme már töri is fel a légügyi hatóság nyilvántartását. Mire leszálltok, kész lesznek a jogosultságok, nyugodtan mondhatjátok nekik, hogy nézzenek utána a rendszerben.
– Köszi! Mit szerettél volna mondani?
– Fontos dolgokra jöttem rá ma éjjel. Azt hiszem, ez nem csak ránk tartozik, hanem az összes vámpírra a világon, de előtte magunk közt kell megbeszélni a dolgokat, ezért aztán izgatott vagyok, talán jobban, mint bármikor az elmúlt háromszázhatvan év alatt, bármikor. Úgy számoltam, mostanra már szóltok, hogy induljunk értetek a reptérre, ezért hívtalak fel.
– Leszálltunk Chicagoban, mert Renée-ék éppen ott vannak, utána pedig összefutottunk egy régi ismerőssel, ezért vagyunk késésben, de ezt, majd otthon mesélem el. Nessie, mennyire vagyunk?
– A számításaim szerint egy jó óra múlva Port Angelesben leszünk, kivéve, ha ez az idióta irányító leparancsol minket az égről Seattle-be. – Majdnem rápirítottam Nessie-re a csúnya beszéde miatt, de kénytelen vagyok elismerni, hogy csak az apját utánozta le, tehát az igazi szidás Edwardot illeti. De egy ilyen akció után, amiben kevés hiányzott hozzá, hogy megöljek egy érző lényt, még akkor is, ha csak egy söpredék, nincs jogom Edwardot bármiért is leszidni.
– Rendben Edward, fél óra múlva indulunk Esmevel Port Angelesbe értetek.
– Köszönöm! Szia.
– Várj, Edward! Esme most szól, hogy… egy másodperc! Kész van. Bella Cullen nevén létezik mostantól érvényes pilótajogosítvány, Gulfstream gépekre. Mond meg Bellának, hogy gratulálok a pilótajogsijához!
– Átadom, szia! – nevetett bele, Edward a készülékbe.
– Sziasztok!
– Mit találhatott, amitől ilyen izgatott lett? – kérdeztem.
– Nem tudom, de hamarosan kiderül, az biztos.